Pesti Napló, 1853. december (4. évfolyam, 1119–1143. szám)

1853-12-03 / 1121. szám

1 L­I 1853. negyedik évi folyam. 1121 Vidékre postán küldve: Évnegyedre 5 fz. — kr. p. Félévre 10 „ _ „ „ A havi előfizetés , mint a számonkinti eladás is megszűnt. A lap politikai tartalmát illető minden közlés a SZERKESZTŐ-HIVATALHOZ anyagi ügyeit tárgyszó pedig a kiadóhivatalhoz Intézendő orl-ntoza 8-dik szám. Szerkesztési Iroda: Orl-ntoza 8 ». Sérmentetlen levelek csupán rendes levelezőinktől fogadtatnak el. ELŐFIZETÉSI föltételek. Pesten házhozhordva Félévre . 8 „ — „ Évnegyedre 4 „ — „ „ Egy hónapra t fr. 30 k. p. Szombat, dec. 3-án-HIRDETÉSEK és MAGÁNVITÁK. Hirdetések öt ha­sbos petit-sora 4 pgő kraj­cárjával számíttatik. A be­iktatási s 10 pengő krnyi külön bélyegdíj előre lefize­tendő a PESTI NAPLÓ kiadó hivatalában. Magánviták öt ha­sábos sora 5 pengő krajczár­­jával számittatik.­­ A fölvé­teli díj szinte mindenkor elő­re lefizetendő a Megjelen a PESTI NAPLÓ — hétfőt és ünnep utáni napokat kivéve — jelen ívnyi alakjában mindennap reggeli órákban. kJ Hí A „PESTI NAPLÓ December- m­ártiusi négyhónapos, úgy szinte december—júniusi héthónapos folyamára ezennel előfizetés nyittatik, úgymint: december, január, február - martiusi folyamra Vidékre postán küldve 6 frt 40 kr. december, január—-júniusi héthónapos folyamra Vidékre postán küldve 11 frt 40 kr. Az előfizetési dijak elfogadtatnak minden cs. kir. postahivatalnál — és Pesten e lapok kiadó­ hivatalában uri-utcza 8. sz. a. 1-ső emeleten az udvarban, és Emich Gusztáv könyvkereskedésében úri- és bigyó-utcza szeg­letén. Az előfizetési leveleket bérmentesittetni kérjük. „Pesti Napló“ kiadó hivatala. MIKÉP LEHETNE A MAGYAR DOHÁNYTER­MESZTÉST EMELNI? Budapest, nov. 50. Mióta az új birodalmi szerkezettel a dohány­­monopólium Magyarországra is kiterjesztetett, s egy új nevezetes szempont alakult, melyből a ma­gyar dohánytermesztést tekinteni szükséges. Az előtt nem lehetett egyéb kérdés, mint hogy hoz-e átalában a birtokosnak hasznot a dohány­­termelés ? S mily dohányfaj mily mivelésmód mellett jövedelmezőbb? S a tények akkor azt mu­tatták , hogy a földmivelés ezen ága évről évre nagyobb terjedést nyert s emelkedő kamatokat nyújtott. A monopólium behozatala óta egy uj szempont támadt, az t. i.: várjon melyek a legczélszerűbb rendszabályok a végre, hogy a dohánytermelésnek a jövedelem ösztöne által korábban adott lendület a­­ monopólium mellett is progressiv emelkedésben tar­­tassék, s a közben, míg egy részről a termesztő kie­légítve érzi magát, az állam is azon kedvező álla­potba jusson, hogy a kincstár, a közbirodalom státusgazdasági világos előnyével folyvást kedve­sebb vagy épen semmi külföldi dohány vásárlásokra se szoruljon. Vagy­is a kérdés rövid veleje az : mikép lehes­sen a dohány-monopólium czélját, vagy­is a kincs­tár egyik nevezetes forrását a dohánytermesztők magán­érdekével oly biztos öszhangzásba hozni, hogy az állam közgazdászati igényei tartósan s gyümölcsözőleg biztosítva legyenek. E nagy kérdés nem könnyű megoldása kétség­kívül az eldöntő körökben is komoly taglalat tár­gya. S épen azért hisszük, hogy minden erre vo­natkozó nézet, mely minden alanyi szenvek mel­­lőztével egyedül a kérdés tárgyilagos megvitatá­sával foglalkozik , oly szívesen fog fogadtatni, a­mily legális szándékból ered. S ezért bátorkodunk egyik tisztelt ügybarátunknak véleményét, ki erre hosszas közgazdászati stúdiumánál fogva hivatva van, hasábaink közé felvenni: * * * I. A dohány-monopolium I. Leopold alatt hozatott be, s egyedül a német örökös tartományokra levén ki­terjesztve , attól egy ideig 400 ezer vfnyi évi árenda fi­zettetett. E jövedelem már 1780-ban 1,800,000 váltó forintra emelkedett. A dohányzás átalános megkedvelése, s később a szivarhasználat elterjedése e közjövedelmi kútfőt évről évre gazdagabbá teve, s az állam ezen mo­nopóliumból 1831-ben már 7,800,000 párt, 1834-ben 10 millió, 1847-ben több mint 12 millió tiszta nyere­séget volt képes felmutatni; e roppant öszvegek legvi­lágosabban szólottak ez intézkedés hasznossága mellett, és így egy pillanatig sem habozott az állam, a dohány­­monopóliumot mintegy három év előtt Magyaror­szágra is behozni. Akkor igen sok elméleti vita keletkezett, melyek majd ezen lépés czélszerűségét, majd épen az ellenkezőt akar­ták bebizonyítani, de az ily dolgokban végre is a ta­pasztalat szokott határozni; a kétévi tapasztalat pedig azon tant hozta napvilágra, miszerint a keres­kedésnek belföldöni megszorítása csak akkor mond­ható sikeresnek, ha egyéb korlátozások egész lán­­czolata, mint már fennálló, még­pedig szük­ségkép fenálló elfogadtatik. Azon pillanatban, mely­ben ez utóbbi föltétel megszűnik, széthull egyszersmind mindaz, mi arra támaszkodik, valamint a láncz is csak addig ép, míg abból egy szem sem hiányzik. A dohánymonopólium a közbirodalomra nézve koráb­bi években leginkább azért mutatkozott oly előnyösnek, mivel Magyarországban a dohánymivelés minden korlá­tozás nélkül teljes díszében kifejlődhetett, s az auszt­riai államnak oly vásárpiaczot nyithatott, melyen az, mint legjelentékenyebb vevő, a legjutalmasabb áron ve­hetett, előlegezések által maga számára még a jövendő­beli termést is biztosíthatta, s a nyers terményt minden vám vagy egyéb teher nélkül saját gyáraiba szállíthatta. Sőt még a Magyarországból nem ausztriai tartományok­ba történt csempészet is , ha közvetlenül ártott is az állami kincstárnak, de volt mégis annyi relatív haszon benne, hogy a Bodentótól egész Krakóig az ausztriai határokat övedző tartományokban, tisztelt szom­szédaink dohány- és burnótraktáraikból annyival keve­sebb áru kelt el, s így szép összegecske pénz maradt benn a birodalomban. Magában értetik, hogy a dolog állása lényegesen vál­tozott, mióta a közbenső vám sorompói lehullottak, s a dohány-monopólium Magyarországra is behozatott. Az iparkamarák jelentése s egyéb tapasztalások nyo­mán, részint a dohánytermelés, részint a fogyasztás csökkenése miatt, attól tarthatni t. i. hogy az állam jö­vedelme e forrásból talán nem fog emelkedni aránylag a monopólium mezejének terjedelmével, annál is inkább, minthogy az állam, mely az első években egy részben még régibb , s olcsóbban bevásárlott készletekkel dol­gozott, ezentúl, a magyarországi termelés progressiv sülyedésénél fogva, évről évre kénytelen leend­ő kül­földnek magasabb árakat ajánlani, ha a különben bizton remélett erélyesebb rendszabályok ideje korán be nem következnek a magyarországi dohánytermesztés emelé­sére, a­végett, hogy az állam szükségleteinek legna­gyobb részét, mint azelőtt, úgy ezután is ezen országból húzhassa! Igen természetes , miszerint nem elegendő mindezt csak elmondani, hanem azt be is kell bizonyítni. Már­pedig, ha számok valamit bizonyíthatnak, a megmuta­tás nem leend nehéz, jóllehet a statistikai adatok, melyek rendelkezésünkre állanak, mindez óráig oly hiányosak, milyenek csak lehetnek. Fényes, ki az összes terme­lést legközelebb az 1818—1827-diki évek átalános ered­ménye szerint számítja föl, a termelés egész mennyisé­gét legalább is 400,000 mázsára teszi évenkint. B­­­e­­­lek (1847-ben) több mint 500,000 mázsára, 1848 előtt rendesen 700,000 mázsára számították, s egy, 1850-ben, Lipcsében megjelent munka, a belső fo­gyasztás­i kivitel alapján, fölszámítja, miszerint az összes termelés évenként nyolczszázötven­ezer mázsára rúg.­­ Bármi kéthetőleg ítéljen is az ember ezen számok pontosságáról, azt az egyet azon­ban mégsem tagadhatjuk , miszerint Magyarországon a dohánytermesztés, a monopólium behozataláig évről évre gyors emelkedésben volt. A monopólium behozatala után azonban, még tökéletlenebb dátumok állnak szolgálatunkra , de ezek is tökéletesen elegendők állítá­sunk bebizonyítására. Mi tehát a Fényes-féle, tehát a legcsekélyebb adatok mellett maradunk. Ezek szerint p. o. Szabolcs megye termelt évenkint 60,000 mázsát; a debreczeni kereskedelmi kamara jelentése szerint 1852-ben 38,700 mázsát; a hiány tesz 21,300 m. — Szathmármegye (Fényes szerint) 18,000 m., 1852-ben csak 10,679 m.; a hiány: 7321 m.; tehát két megyénél, mintegy 30,000 mázsa , s igy 37%! — Ha meggondoljuk , hogy a debreczeni kereskedelmi kamra, adatait valószínűleg csak a szabadalmakért­ fo­lyamodványok számára alapítja , miből még be kellene mutatni , hogy ezen szabadalmak valósággal használtattak is; továbbá, hogy a termelés a mono­pólium behozatala előtt legalább is kétszer annyi volt, amennyinek azt Fényes állítja lenni (miután a pesti kereskedelmi kamara is 1847-re , mintegy 800,000 mázsát vesz föl): azon állításunk, hogy a dohánytermelés Magyarországon tetemesen csökkent, több, mint igazolva leend. Az ily eredmények már magukban is a termesztők megváltozására mutat­nak , mit ezen felül , minden psychológiai éles be­látás különös alkalmazása nélkül, s nem tekintve a dohánytermesztés megcsökkent jövedelmét, az e kérdés kivitele körül alkalmazott rendszabályokból lehet ne­tán magyarázni, melyekkel a monopólium kezelése egybe van kötve. A nagyobb ültetvényes vagy nagyban ke­reskedő ezt nem veszi fel annyira, hol oly üzletről van szó, mi mellett ezreket lehet keresni, a­hol a dohány­termelés a főkereset-ágat képezi, ott némi kényelmet­lenséget , idővesztegetést­­ stb. nem vesznek sokba , de a magyar dohány legnagyobb része azelőtt apró darab földeken termett; a gazda először magát látta el a szük­séges dohánykészlettel, s csak a maradványt adta el a szomszédoknak, vagy pedig nagyobb kereskedők ügy­nökeinek, kik őt felkeresték falucskájában; vagy pedig házalók által vásároltattak be. A néhány forint köny­­nyen meg volt keresve, s ezzel — mint mondani szok­ták — még mindig beérhette; de ezen kis összeg nem volt, s most sem oly édesgető nyereség, hogy a paraszt ezt valami szokatlan módon szerezze magának, annyival inkább , miután jól tudja, miszerint az eddig fennállott beváltási árak szerint egy hold dohányföld alig jövedelmez tiszta­­ portot, míg ugyanazon területről, ha búzával veti be, a mai árak szerint legalább is kétszer annyi, ha pedig kukoric­ával, még nagyobb tiszta nyereséget húz. Mi azonban azt óhajtjuk, hogy a dohánytermesztés hazánkban az emelkedő virágzás megindult útján ma­radjon, miután e mellett még minden egyéb gazda­nö­vények számára az országban több mint elegendő mi­­velési tér marad.­­ Azt óhajtjuk, hogy a dohányter­mesztés egyiránt gyarapítsa a földmivest és az államot. Somogy, nov. 15. (?) Legközelebbi levelemben az idei termések, szü­ret, Siószabályozása, s a piaczok távolsága miatt anya­gilag ránk háramló hátrányokról emlékezvén, nézzük most kissé e népnek szellemi életét! a szellemi életet, melynek erejénél fogva jutott el emlékezet óta tán minden nemzet azon álláspontra, hol a népek számára a törté­neti szótárakban ez aranybetűkkel irt szót — „nemzeti nagyság“ — kiérdemlé. Nem mondjuk, hogy a szorga­lom s ipar — az anyagi érdekek e legerősb és sebesebb gőzmozdonya — villámsebességgel nem segíté culmi­­nálni a földgömb különbféle népeit, — de hiányozván náluk a szellemi élet, a miveltség, olvasottság, alapos, megért eszmék nyilatkozata —• e mind megannyi idves­­ségre vezető út az erkölcsök, józan élet s felvilágosultság mennyéhez, — a sülyedés mindig bizonyos volt számokra. Az ipar s szorgalom anyagi jóllétet, boldogságot ad ; az olvasottság, tanulmányok, (mikből aztán önként kö­vetkezik a tiszta, feddetlen erkölcsiség stb.) szellemi életet biztosítanak. Hol pedig e kettő párosul a nemze­tek életében, elég erősek s nagyok a népek elfoglalni azon tért s magas állást, honnét nem igen zilálja őket szét porszemként a világesemények sodró vihara. Pedig mi szentebb czél e rövid életben, mint erkölcsileg s anya­gilag nagygyá lenni ?!.... Szavaim erősítésére, melyekre egyébiránt maga a V­ EGY MAGYAR NÁBOB­ Folytatás. *­ XXXI. A Abellinoról senki sem tarta érdemesnek tovább be­szélni. A gazdag majorátustól elmaradt, s rá lesz szo­rulva azon egy pár ezer forintnyi jövedelemre , melyet nagybátyja kegyelemdijal hagyott neki. Ez mindenesetre legnagyobb bűne, a­mi valaha terhelő. Ölhetett akár­hány embert könnyelmű párbajokban, tehetett semmivé akárhány nőt könnyelmű szerelemben, azt nem rótták fel neki vétkül, azért megbocsát a világ , az csak érde­kesebbé teszi az embert; dehogy koldussá lett, hogy legmagasabb kilátásaiból alásülyedt, azt nem bocsát­hatták meg neki. D e pillanattól fogva csak nevetség tárgya lehet. Vájjon mit fog kezdeni? — Legjobb volna, ha instructornak szegődnék unoka­­öcscse mellé, szólt valaki. — De isten annak már megválasztá János ur Ru­dolfot, szólt Kecskereg kikötve, hogy semmire se tanít­tassa a fiút, mint lovagolni és pipázni. Képzelem, Ru­dolf neje mennyire örül, hogy ilyen könnyen jutott csa­ládhoz ! Ez olyan jó tréfa volt, hogy az emancipált delnő ne­veltében szinte hanyatt vete magát székestül: alig bír­ták elkapni. A liberális Darvay Jenő csak annyit szeretett volna még megtudni, várjon utolsó óráiban megtért-e az öreg az ellenzék zászlói alá? — Volt rá gondja! nevetett Kecskereg, egészen más érzések között múlt ki. Egy banda czigányt állított oda ágya fejéhez, a­kik paraszt nótákat húztak fölötte, s körülrakta magát tokaji üvegekkel, hogy még a más világra se menjen át józanon. Végrendeletében meg­hagyta , hogy koporsójára szőlőkoszorút tegyenek s ezt a nótát húzzák a czigányok, mikor a temetőbe viszik : „Múlik, mint az árnyék, ez az élet,a­mely igen szé­p ha­lotti melódiával kezdődik , hanem azután végződik egy allegrón, melynek szövege: „fogj nosza kulacsokat!“ Két czigánybandának pedig vitalitiumot rendelt, hogy egyik reggel, másik este mindennap elhúzzák sirja fö­lött kedvencz nótáit; a kortyondi fratrereknek pedig átok alatt hagyta meg, hogy minden esztendőben halála napján összegyűljenek s ott a sirja fölött igyanak egyet az ő egészségére; azután jutalmat tűzött ki azon három szűz számára, a kiknek egy esztendő alatt legtöbb sze­retőjük fog lenni, csupán azt kötötte ki, hogy a temetőbe ne járjanak csókolózni, mert ő azt nem szereti hallgat­ni ; azon felül mindenét a czigányokra hagyta. — Csak az a kár — szakitá félbe Gergely gróf a *­ Lásd Pesti Napló 1119. számát, kedélyes rágalmakat, sardonicus mosolygással, — hogy azoknak nem hagyományozott semmit, a kik emlékét válogatott anecdotákban fogják örökíteni, legalább mi sem fáradnánk itt ingyen ! * Hallottuk Kecskerey urat, most hallgassuk a kor­tyondi frátereket. Kutyfalvynál vannak. Oda kaptak most valamenynyien. Forog az örök pohár kézről kézre. Elemükben van­nak. Azaz, hogy az elem van ő bennük, a bor. Óriási nagyokat kaczagnak. Az a boldogabb, a­ki bolondabbat tud mondani. — Megtért az öreg vénségére, mond Horhi Miska, folytatva egy régen nyújtott beszédet. Egész nap zsol­tárt énekelt s megtanult vénségére francziául, meg né­metül , hogy a más világon, haneha az angyalok nem tudnának magyarul, tudjon beszélni velők. — Hahhahha ! Francziául s németül! — Utolsó nap befalaztatá a pinczeajtót, magam be­széltem a kőművessel, a ki ott dolgozott, hogy senkinek se legyen alkalma az ő borának miatta a részegség bűnébe esni, s megtiltotta a bormérést valamennyi do­míniumán, csak a patikában szabad ezentúl árulni. — Hahhahhá ! or­vosságos üvegekben! — Megparancsolá még azt is, hogy senki a más fele­ségére rá ne merjen nézni, a ki az ő jószágain lakik, s valahány csapodár asszony van, fojtassék a Berettyóba, s a mely iskolás leány az iskolás fiúkkal játszik, köves­sen eklézsiát. — Hahhahha! A templom­ajtóban! — De az unokaöcsét csak nem merte kitagadni. Esz­tendei fizetést rendelt neki, híjába, félt, hogy megátkozza a más világon — Dehogy. Szégyenlette, hogy egy Karpathynak na legyen mit enni. — Félt szegény öreg a haláltól nagyon, azért válto­zott úgy meg; ha csak koporsót emlegettek előtte, oda­lett, s mikor érezte elközelgetni halálát, nyolcz papot állított az ágya körül s meghuzatott minden harangot, úgy imádkoztak mellette, majd lehúzták lábaiknál fogva az angyalokat az égből, hogy csak ne haljon meg. Min­denét templomokra hagyta. — Kivéve a fiát. Azt Szentirmay urnak ajándékozá. — De isten, szólt Kutyfalvy, csúf, szemtelen pofával, élt volna csak még sokáig a menyecske, s kaptam volna én oda a házhoz, fogadom, hogy lett volna neki mit el­ajándékozni holta után. — De már arról magam is felelek ! szól mellére ütve Csenkő Laczi. ■— Én is, én is­­ kiáltanak valamennyien. És nincs senki itt, a­ki vagy egy poharat a fejükhöz vágjon. Míg élt e nő , meg nem mertek előtte állani, s nem tudtak egy okos szót váltani vele, s most halála után jut eszükbe rágalmazni. Ez is egyike az eredetiséghez tartozó vonásoknak. Hagyjuk őket magukra, ezek gyógyíthatatlanok. Be­tegek, a­kik az orvosságot be nem veszik. * * * Vessünk most egy pillantást a boulevard dei Italiensi clubba. Az ismerős seigneurök és lordok most is ott szólják a világot az erkélyszobában, s ha kifogytak a közelle­­vőkből, előveszik azokat, a­kik távol vannak. Jelen van a különcz lord, az északi herczeg, marquis Debry, és többen, a­kikre semmi gondunk. Épen most lép be monsieur Griffard, a gazdag bankár, ugyanazon sima, mosolygó képpel, a­milyennel rendesen láttuk. — Ah, monsieur Griffard legjobban fogja azt tudni, mert ő körülményesebben ismerte , kiált elé a vidám mar­quis. (Hihetőleg valamely érdekes tárgy felől foly két­séges vitatkozás, a­mely eldöntésre várt.) Mondja csak monsieur, igaz-e, hogy Abellino nagybátyjának fia szü­letett? — Tökéletesen igaz, szól mr. Griffard, leoldva hosszú téli shawlját nyakáról. — Ez nagy baj Abellinora nézve. Kivált ha be nem bizonyíthatja, hogy a kérdéses örökös úgy helyet­­tesítetett. — Azt pedig be nem bizonyíthatja , szól Griffard az egész bizonyossággal. — És azt sem, hogy nagybátyjának neje valakivel tilos viszonyban élt volna. — A nő példánya volt az erénynek, viszont mr. Griffard. — Eh. Ez akkor nagyon rosz helyzet Abellinóra nézve. — Még roszabb a hitelezőire, szól közbe Jord Bur­lington. — Úgy hiszem, hogy hitelezői, kik reménylett örök­ség fejében pénzzel tartották, most szép savanyú képe­ket csinálnak. — Az kétségtelen, szól mr. Griffard, mosolygó, de­rült orczával. Egy vonás, egy szemhunyorítás, egy ráncz a homlokon nem mutatja , hogy ő maga is egy pár mil­liót vesztett e fatális új örökös miatt. Azt ő nagyon res­tellene, ha valaha a világ megtudná, miszerint egy vas­tag fejű barbár táblabiró keresztet vont számadásain keresztül.* * * Ha találkozott valaki Mayerné asszonysággal s kér­­dezé, kit gyászol ? — Az én feledhetetlen angyali leányomat, az én gyö­nyörű Fannymat, nagyságos Karpathy János úr hitve­sét, az én szívemtől szakasztott gyermekemet. És azután sírt, mint a záporeső. A Mayer leányok­ig feketében jártak. A fekete ruha nagyon emeli a szépséget. De már ha még­is valaki elég kiváncsi volt azt hinni, hogy a viselet előnyén kí­­vül más egyéb okuk is lehet e sötét szinű kelmékhez s ez iránt tudakozódni kezde, nem sirtak ugyan , mert az árt a szép szemeknek, hanem ők is elmondák: --Nagynénénk(!) halt meg: a gazdag Kar­pathy Jánosné, s ámbár mi ránk nem hagyott semmit — a fukar, azért mi még is meggyászoljuk. Egy napon annyira vitte az anyai elérzékenyü­lés Mayernét, hogy levelet irt Rudolfhoz , melyben ,,sürű könyhullatások“ kiséretében elmondja, hogy ő egyet­len , feledhetetlen angyali leányától, az ő gyönyörű Fannyjától, nagyságos Karpathy Jánosné asszonyság­tól még csak egy czipőszalagot sem bir, a miről rá em­lékezhessék , a­mit keblében viselve , naponta százszor elő­vonhasson és százszor meg százszor összecsókolhas­son , s hogy ez milyen nagy keserűség egy anya szívé­nek. Reménye, hogy Rudolf nem lesz oly kegyetlen, miszerint egy szegény, szerencsétlen, balsors által láto­­gattatott anyát imádott leányára való emlékezéstől meg akarjon fosztani, hanem utána nézend, ha nem talál­na-e örökre megsiratott leányától vagy egy félkeztyűt, vagy más egyéb értéktelen tárgyat ? Ne legyen annak egy fillérnyi becse is, mert ha valami értékest akarna neki küldeni, azt el sem fogadná, stb., stb. . . . Rudolf megérte a jó asszonyáig kivonatát, s küldött neki emlékül — tízezer pengőt. S Mayerné olyan kegyes volt, hogy — nem küldte vissza. Másszor ismét Flórának irt levelet az érzékeny anya, illetőleg nagyanya, a melyben ismét keserű könyhulla­tások között borul lábaihoz, elmondván, hogy milyen fájdalmas az egy nagyanya szivének , ha egyetlen egy unokáját még csak nem is láthatta, ha még csak álmodni sem képes felőle. Ha meghal, még a más világon is sn­jába fog vele találkozni, mert ott sem ismerhet rá! __ Esedezik tehát, a kezeit, lábait csókolva a méltóságo3 asszonynak, adja tudtára, hogyan és miképen láthatná ő meg egyetlen egy reményteljes unokáját? Hallja, hogy milyen szép , milyen remek, milyen kedves gyermek. (3 gyalog is elmegy oda, ha térden állva kell is odáig csúsznia, csak hogy egy pillanatig láthassa, valahon­nan, valami erdő széléből, vagy valami toronyból, akár egy pinczeablakból, hogy őket észre ne vegye senki, azután nem bánja , ha meghal,­­ s a többi, s a többi. Szentirmayné igazán megdöbbent a fenyegetéstől. Hiszen csak az kellene még a világ nyelvének, hogy Mayerné oda menjen, érzékeny jeleneteket játszani leá­nya gyermekével. Mit tehetett? Irni veszedelmes volt neki, mert képes volt levelére f­eldicsekedni s azt nem akarta , hogy kezének irásít oly háznál, mint Mayereké, hányódjék vetődjék, s közszemlére legyen kitéve, 1 J . (Folytatjuk.)

Next