Pesti Napló, 1854. január (5. évfolyam, 1144-1168. szám)
1854-01-26 / 1164. szám
1854- ötödik évi folyam. ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK Vidékre postánküldve: Évnegyedre 5 fr. — kr. p. Félévre 10 „ — „ „ A havi előfizetés , mint a számonkinti eladás is megszűnt. Pesten házhozhordva: Félévre . 8 „ — „ „ Évnegyedre 4 „ — „ Egy hónapra 1 fr. 30 kr . A lap politikai tartalmát illető minden közlés a SZERKESZTŐ-HIVATALHOZ, ügyeit tárgyazó pedig a kiadóhivatalhoz intézendő turi-utcza 8-dik szám. 311lös PESTI NAPLÓ kiadó hivatalában. Szerkesztési iroda: Iűri utca 8. sz. Megjelen a PESTI NAPLÓ — hétfőt és innep utáni napokat kivéve — jelen ívnyi alakjában, mindennap reggeli órákban. Bérmentetlen levelek csupán rendes levelezőinktől fogadtatnak el. Csütörtök, jan. 26 án. HIRDETÉSEK és MAGÁNVITÁK. Hirdetések öt hasábos petit-sora 4 pgő krajezírjával számíttatik. A beigtatási s 10 pengő krnyi külön bélyegdij előre lefizetendő a Magánviták öt hasábos sora 5 pengő krajczárjával számittatik. — A fölvételi dij szinte mindenkor előre lefizetendő a Előfizetés A Pesti Naplóra Vidékre postán küldve félévre (januárjuniusi folyamra) 10 frt. — Évnegyedre (január-martiusi folyamra) 5 frt. p. p. Budapesten házhoz küldve félévre: 8 frt. — Évnegyedre: 4 frt. pengőben. Az előfizetések elfogadtatnak minden cs. k. postahivatalnál , és Pesten e lapok kiadóhivatalában, uriutcza 8. sz. 1-ső emeleten az udvarban, és Emich Gusztáv könyvkereskedésében, úri- és kigyóutcza szegletén. — Az előfizetési levelek bérmentve küldendők. Pesti Napló kiadóhivatala, Szabadka, jan. 20. □ . I. A közmiveltség fokától függ úgy az egyes, mint az egésznek sorsa, s csak igen kevés kell annak bebizonyítására, hogy azon kívül, csak is a körülmények, vagy is a véletlen szerencse vagy szerencsétlenség járulnak mint időben is megfogható tényezők minden élet-processus megmagyarázására , melyek egyébiránt az ősök által elvetett, elszórt magban lelik szintén magyarázatukat. És innen következik, hogy a kor olyan, minek abban az emberek, vagyis más szóval , hogy a kort teremtik az emberek s nem viszont , s az illető körülményeket is azok idézik elő! ... Korunk materiális iránya magyarázza ezúttali lelki romlottságunkat, de ellenben a jólét, a kereskedés ezer érintkezései által vettetik el a maga jövő civilisatiónak sebesebb terjedésére is, s általánosítására, mely ismét kell hogy elvégre a hit mondása szerint az emberiség javulásával végződjék ... Az egyesnek kevés a hatási köre az egészhez képest, s mégis ki tagadja meg, hogy a hullámba vetett kődarab nem rázkódtatja-e meg azon kis tér szomszéd oszlopait is, melyek a hullám belsejét szakiták ketté ? Az egyest kell tehát javitni, mivelni, s az egész fog jobb irányt nyerni. De e javítás, e miveltség a szívből menjen kifelé s nem ellenkezőleg, mert még a tehetségek sem áldást hozók, ha azok a szív melege által nem járatnak keresztül. — Előbb tehát a szív, s aztán az ész; előbb az ember, s aztán a polgár neveltessék nagyra, s meglássuk, mennyi nyugalom, mennyi béke fejlődik ki az emberek közt, mely egyedül alapja minden boldogságnak, minden örömnek. Részünkről nincs szándékunkban sem tehetségünkben az egész hon vagy a nagy világ közműveltségéről ítéletet hozni, hanem csak azon kis kör ismertetésére akarunk némi világot deríteni, melyhez csatolva vagyunk , mert hiszen kinek nagyobb a hatási köre, mint hogy csupán egy család, egy embertárs vagy a szülötte föld javítására szorítkozzék, az teljesítse kötelességét nagyobb hivatásának betöltésében, nekünk nem marad egyéb hátra, mint hogy szerény tisztünkhöz képest habár csak egy porszemmel is járuljunk embertársunk boldogításához, mit is hogy némi eredménynyel folytathassunk ez után is , mindenek előtt szükség, hogy a „nosce te ipsum“-féle maximából indulva ki, úgy magunk, mint mások hibáinak megismertetéséhez fogjunk hozzá. ... És ily szempontból kérjük vétetni megkezdett levelezésünket, melyet egyszer mindenkorra szükségesnek véltünk ily kép indokolni. — ... A fogalmak természetesen különbözők, s ahhoz képest idomulnak a cselekvények, de a mennyiben a miveltebbnek ismert kedélyek bizonyos sajátszerű közvéleményt formálnak, annyiban kell hogy ahhoz idomítsuk mi is a mennyire lehet viseletünket, gondolkozásmódunkat, s nem a józan ész s miveltséggel csupa irigység s tudatlanságból daczoló coteriák pillanatra győző balvéleményeihez. Mert hogy vonatkozólag beszéljünk : a többséget könnyű megnyerni egy félrevezetett rokon vagy ellenszenv következésében, de e győzelem csak pillanatnyi, csak ideiglenes teend, mig a valódi érdem és becs előbb utóbb kivívja elismertetését s azzal a jobbak követését. A kérdés tehát most az : miként áll nálunk e tekintetben a viszony; van-e oly közvélemény, mely után a miveltöbb kedély is indulhat, s ha nincs, miként jellemezhetők azon véleményi s hajlami ágazatok, melyek e község jövőjének megalapítására folynak be. Az elsőre nézve elmondhatjuk, ha van is, nem oly elhatárzólag dönt, hogy mintegy praeoccupálhatná a véleményeket ; igen kis körre szorítkozik az, s minden esemény vagy dolog megítélésénél csak akkor vétetik figyelembe, midőn már a tárgy maga régen megszűnt hatni, vagy maga iránt érdeket gerjeszteni. Így tehát második állításunk igazolására némely színvonalazásokat kísérőink meg jelenlegi állapotunk festésére nézve, hogy abból tűnjék ki , mily vélemény-árnyéklatok s hibák uralkodnak itt jelenleg, s mennyire lehet azokon segíteni szív és lélek-miveltség által minden egyesnek, kinek szivén fekszik embertársa boldogitása. Kolozsvár, jan. 18. Úgy látszik, hogy szinházunk, melyet ezelőtt negyven évvel részint országos rovatai, részint önkéntes adakozás útján a magyar és székely nemzet emelt, nem sokára oda emelkedik, hova már régebben kellett volna. Valóban megfoghatlan volt azon hanyagság és közöny, mely ez intézet iránt már évtizedek óta nyilatkozott. Az elég gonddal fölszerelt épület, 1821-ben a legünnepibb fény és hazafias lelkesülés közepett egy az aristocratia tagjaiból alakult műkedvelő társulat által megnyittatván, a jó sorsra bízatott. Az országos színházi bizottmány nem ten egyebet, mint hogy kiadta újabb meg újabb haszonbérlőnek, az országgyűlésen pedig néha meggondolták : bizony ideje volna a fölemelt épülethez némi művészi és irodalmi czélt is szabni. Azonban mindez elmaradt, s a nemzeti színház mindvégig puszta épület jön, mely csak arra látszék hivatva, hogy benne néha néha vándor színészek üssék föl sátraikat. Annyival örvendetesebb jelenleg azon részvét és buzgalom, mely ez intézet iránt országszerte nyilatkozik. Jele, hogy nálunk is érteni kezdik, hogy az irodalom és művészet érdekei mily szentek s a nemzeti miveltség ügyében társadalmi uton mindent meg kell tennünk. Nincs is nagyobb satyra, mint a sok nemzetiségi phrasis az ajkon és közöny a szívben a hazai művészet és irodalom iránt. Mi erdélyiek talán némi önérzettel mondhatnék el : egykor e tekintetben előljártunk, jelenleg nem maradtunk hátra. A színházi bizottmány elnöke gr. Mikó Imre úr s több lelkes hazafiak mindent elkövetnek, hogy a kolozsvári nemzeti színház már valahára biztosabb lábra állíttassák. A nemes gróf még a múlt év novemberében felszólítást bocsátott a közönséghez ez ügyben, a napokban pedig, a kerületi parancsnokság engedélye mellett, értekezletet tartott a további teendők végett a bizottmányi tagok s több e czélra meghívott hazafiakkal. A bizottmány által nem rég kinevezett igazgatók, gróf Bethlen Miklós és Pál Sádor urak egy emlékiratot nyújtottak be az elnöknek, melyből kiviláglott, hogy a színház a jelenlegi jövedelmek alapján sehogy sem rendezhető úgy, hogy az a nemzeti és művészeti igényeknek megfelelni képes legyen. Az emlékirat a hazafiak áldozatkészségének országos igénybe vételét ajánlja határzott részvények s később önkéntes adakozás útján. Ennek eredményétől függene aztán az, hogy a színügy rendezése körül minő szempontok tűzessenek ki : vájjon csak a legsürgetőbb javítások vétessenek-e foganatba, vagy szélesebb alapon történjék az egész átalakítás ? Az értekezlet e következőkben állapodott meg: 1. Eszközöljön a bizottmányi elnök a magas kormánynál az alaptőke gyűjtésére engedélyt. 2. Az igazgatók a részvények s önkéntes adakozás körül a legczélszerűbb és leggyakorlatibb módot hozzák jövőre javaslatba. 3 Néhány vidéki hazafi pedig megkéretett, hogy gondolkodjanak az iránt : kik lennének annak idejében a részvények gyűjtésére felkérendők? Hisszük, hogy a nemes buzgalom megtenni gyümölcsét s egy két év alatt színházunk valóban a művészet csarnoka lesz s a magyar színészet egyik képzőiskolája. A kilátások úgy mutatkoznak, hogy aristocratiánk, noha vagyoni viszonyait a közelmúlt viharai nagyon megrongálták, elől fog menni az áldozatkészségben s városaink s a székelyföld vetekedni fognak vele. Szinházunk aránylag nem nagy összeg alapján is lassan lassan tekintélyes intézetté nőheti ki magát s méltó képviselője lehet a magyar művészetnek Erdélyben. Rég érzett szükség már egy jól s magasabb szempontok szerint rendezett vidéki színpad s erre a kolozsvári mintegy hivatva van mind közönsége , mind segédeszközei tekintetében. Jótékony hatását az összes magyar színészet s még az irodalom is érezni fognák. A bizottmány elveit ismerve, nem kételkedünk, hogy színházunk súlypontja a dráma lesz s en miniature nem fogja utánozni a pesti színházat, honnan, mint halljuk, első rendű színész- és színésznők akarnak eltávolíttatni, miután az egész dráma csak némi mellékszerepet játszanék. Mellesleg szólva : igaz-e e hit? Nálunk ezt nagyítva beszélik s benne a régi dráma és opera közti harcz megújulását sejtik. Nyugtasson meg ön szerkesztő ur! Mi ugyan bizonyos tekintetben örülnénk, ha megvalósulna. (Ej !ej ! gonosz úr! Szerk.) mert talán reményünk lehetne, hogy a legjelesb magyar színészeket szerződtethetjük színházunkhoz, de másfelől véletlen sajnálnék, ha a pesti nemzeti színház minden lenne, csak magyar nem. Öt hosszú év óta zárva állt városi táncteremünk az idén nyílott meg. E hó 12-én volt a legszebb álarctos bál a színházi pénzalap javára. Tiszta jövedelme : 1120. forintra ment. Ugyane czélra még adni fogunk egyet s reméljük, hogy példánkat a többi erdélyi városok is utánozni fogják. Ha mindenik erdélyi város évenkint csak egy bált ad is a kolozsvári nemzeti színház javára, idővel szép összeg gyűlne be. Szükség-e, hogy felhívjuk az illetőket ? LUCIFER KISASSZONY. VIII. A gyaloghintó. Miután e csekély értékű kártyák egy ideig jártak, Raoul végre alsót emelt le. Utána mindjárt még egyszer alsót, aztán még harmadszor is alsót .... Végre, negyedik emelietésre, a tökalsó jelent meg, közvetlenül három társa után. .— Lansquenet! kiált a tí a hang egyszerre. Raoul nem tudta, hogy nyert. Meg kellett neki mondani. Jobb oldali szomszédja pedig nagyon zokon vette, s rendkívül ámult, hogy huszonöt aranyát elveszte. Azonban önvigasztalólag mégis így szólt magában : — Se baj ! Ha ez ur a bankot folytatja, megteszem az ötven aranyat, és kénytelen vagyok nyerni. Raoul csakugyan folytatá. — Bank! hallata magát a szomszéd. Alig jött két kártya, Tremblaye ur ismét nyertes volt. A szomszéd ajka igen jellemzetesen s szembeszökőleg elfintorodott. — Az ördögbe ! mondá magában, ennek végzetes szerencséje van .... S rögtön követvén az eszély parancsát, mindaddig, mig a kártya más kezébe sem került, Raoul bankja ellen legkisebb tételt sem koczkáztatott. „Okosság a biztosság anyja,“ szól a közmondás. Ezen bölcs közmondás hasznos tanácsot foglal magában. A szomszéd jól járt, hogy e tanácsot követő , mert Tremblayeur szerencséje csakugyan ez éjjel sem volt kevésbbé csodálatos, mint tegnap. A véletlen hétszer egymásután Raoulnak kedvezett. Raoul szerencsére oly nagy érdeket gerjesztő, hogy a játékház vendégei oda hagyván a többi asztalokat, mindnyájan a lansquenet asztal körül csoportosultak, hol a mi hősünk mint egy trónon ült. E perezben a zöld szőnyegen, részint aranyban, részint bankjegyekben, roppant összeg, százötvenhárom ezer hatszáz livre volt látható , mind a huszonöt aranynyi tételnek fényes eredménye. *) Lásd Pesti Napló 1163 számát. — Ki tartja? kérdé Raoul. Tegyenek, amennyit akarnak, én mindent tartok. A nézők villanyosan megreszkettek. E fiatal embernek hallatlan vakmerősége, ki gondtalan arczczal egész egy nagyszerű vagyont egyetlen kártyafordulatra kockáztat, a játékosok mindnyáját lázas bámulattal, hanem kissé borzadálylyal is tölte el. Csak Raoul maga volt nyugodt, és meg is kell vallanunk, nem róhatjuk fel neki semmi érdemül, hogy hidegvérét ilyképen megtartó, Ő oly tökéletesen , oly vakon bízott csillagában , miszerint fehtetlennek tartá, hogy csak egyszer is veszítsen, bármikép játszók. E babonás meggyőződésben lassan kint végre ellenfelei is mind osztozanak, még pedig olyannyira, hogy midőn Tremblaye úr a feljebb idézett szavakat: „tegyenek, amennyit akarnak, én mindent tartok !“ kimondó: senki egyetlen szót sem mert szólani, egyetlen arany sem tűnt elő, hogy a fiatalember elleni játéknak isméti kezdetéül szolgáljon. Raoult meghökkente ez általa keltett rémület. — Én várok , uraim, úgymond, én várok.... Hallgatás még mindig. — Hogyan!... kiálta Raoul, még csak néhány ezer livre sem! . . . Ezzel jobbra , balra nézett, azonban mindenütt csak ijedt és panaszos arczokkal találkozott, mert csupa kárvallott környezet, kiknek mindegyike hagyott néhány tollat szárnyából azon roppant aranyhalomban, mely a fiatal ember előtt emelkedik. — Becsületemre mondom, uraim! kezdé ismét ez utóbbi, látom , hogy kénytelen vagyok visszalépni s helyemet elhagyni___ De remélem, nem fognak azzal vádolni, hogy Nagy Károly módjára cselekszem, miután nem önkénytesen távozom. . . . S igy beszélve, Raoul felállott és zsebeibe tömé játéka eredményeit. Oh véletlen ! . . . Azon játékos, ki ekkor Raoul helyét elfoglaló, háromszor egymásután vesztett! . . . A szerencse mintegy kézzelfoghatólag akaró megmutatni, hogy kedvezéseit egyes egyedül hősünknek osztogatja. Mindenki keserűen bánta, hogy nem fogadá el Raoul utolsó felhívását, — hanem már késő volt! . . . Hősünk fel s alá sétálgatott a tágas, fényes termekben, semmi játékba többé nem ereszkedvén mélyebben, csak olykor olykor koczkáztatva egyegy tételt, majd a bibbi, majd a bassette asztala mellett is mindig ugyanazon hallatlan és szemtelen szerencsével. Éjfél felé már több volt nyereménye, mint a múlt éjjel, mi annyit tesz, hogy valamivel többet nyert kétszázezer livrenél. Ekkor a játékház banktartóinak egyike hozzá közeledvén, illedelmesen felkéri őt, váltsa be nála aranyainak nagyobb részét bankjegyekért, mint kényelmesebben eltehető pénznemért. Raoul ez ajánlatot nagyszivesen fogadó : zsebeit bankjegyek tekercsével tömé ki s aranyban csak mintegy száz—százötven darabot tartott meg magának. Ez meglevén, Raoul lement az udvarba, intvén két gyaloghintósnak, hogy őt szállására vigyék. Megmondó nekik lakását s egy aranyat vetett oda számokra. — Nesztek egy arany, semmirekellek, de aztán úgy vigyetek, mint a szél. . . . — Köteles kész szolgái uraságodnak, megtesszük, a mint tőlünk kitelik,.... mondá egyike a hordároknak, földhöz hajolván a kövezetre gördült aranyért. Mire a pénzt megtaláló, fiatal hősünk már a hintóban ült. A hordárok gyorsan becsapták a hintó ajtaját, jelentékeny tekintetet váltanak egymással, amit aztán suttogó hangon ezen párbeszéd követett. — Isallod-e, Jancsi. . . . — Nos, mi kell ? — Valami jutott eszembe. . . . — Nekem is. — Mondd meg, mit gondolsz te. . . . — Úgy gondolom, te is ugyanazt gondolod. . . . — Az meglehet! — No mi hát ? — Hát csak az, hogy talán bizony menne is. . . . — Azt gondolod, menni fog ? — Azt én. — Úgy hát, mintha már meg is történt volna. Raoul meghökkenve a hintó mozdulatlansága felett, kikiáltott. — Nos, fajankók, hát mi a baj ? mért nem haladunk ? — Bocsásson meg uraságod, válaszolt a már elébb is szólt hordár, én és czimboráta csak hevedereinket igazgattuk, de most már minden renden van, és mehetünk. . . . S valóban, a hintó sebesen megindult. Raoul a jobbik szögletbe húzódván s a jármű gyors és szabályos mozdulatai által édesen ringattatva, csakhamar félig meddig elszenderedett, így múlt körülbelől egy óranegyed. Ekkor a hintó zökkenve megállapodik; Raoul egyszerre felijedt szenderéből. Azt hive, megérkezett, s fejét az ablakon kidugta. A ház , mely előtt a hintó megállt, egészen ismeretlen volt előtte : az utcza, végkép elhagyatva, keskeny, piszkos, melyben egyetlenegy bágyadt lámpa füstös világa küzködött a sűrü homály ellen. A két hordár mintegy tíz lépésnyire a hintától tanácskozni látszott egymással, a rudakra támaszkodva, melyeket a hintából kihúztak volt. — Ejnye, semmirekellők! . . . kiált a rájuk Tremblaye lovag, hát hol vagyunk? és mi a baj ? . . . A hordárok közeledének, s Raoul ismétlé kérdését. — Le kell szállni, édes úr, monda egyikök kemény hangon és vad kifejezéssel. — Leszólni ? . . . Hát helyben vagyunk ? — Helyben. — Hát hol van itt az arany gyapjú ? — Akár itt, akár másutt, az mindegy. — Micsoda ? — Csak az , hogy nem megyünk tovább. — Megbolondultatok vagy mi ? — Eleget beszélgettünk már___Szálljon le íziben, különben majd mi szállítjuk le___ S ezzel a szóló durván felránta a hintó ajtaját. Raoul sejteni kezdé, hogy valami nagy vész fenyegeti, de lelki jelenléte el nem hagyta őt: gyorsan kiugrott a hintóból, oly messzire a két embertől, a mint csak lehetett. Előérzete lévén, hogy meg fog támadtatni, még egy lépésnyire viszszafelé ugrott s hátát a falnak veté, hogy egyszerre két oldalról rá ne mehessenek. Jobb kezét kardja markolatára téve , s ekkor, készen a védelemre, igy szólt: — Lássuk, nyomorultak, mit akartok? ... — Pénzét akarjuk, édes úr. — Nekem nincs pénzem. Erre a két ember vad gúnyröhögéssel válaszolt. Egyikök pedig hozzá veté : — Ön a játékházból jön, ön nekünk egy aranyat ad egy félórai útért, s most mégis azt állítja, hogy nincs pénze ! . . . Hagyja el, édes úr, hagyja el!... Ez már roszul volt kigondolva. . . . (Folyotunk.) A török határ 97 ére, jan. 19. A csetateieki csata iránti bővebbi tudósítások a legvilágosabban kitüntetik, hogy azon intézkedések, melyeket Anreplik Kalafat előtt tett, a legnagyobb mértékben tévesztettek voltak, egyhangú boszankodás hallatszik e részben az egész hadtesten keresztül. Az oroszok egyes osztályai oly túlerővel támadtattak meg, hogy nem annyira harcz, mint inkább mészárlás következett reá, s ha a törökök a csatasíkot mégis oda hagyták, úgy ez csupán azért történt, mert sohasem gondoltak arra, hogy a kalafati sánczokon kívül tartsák magukat. „A mostani törökök nem többé az 1828— 29-ki törökök“, így szólnak az oroszok maguk. Baumgarten ezredes, kinek az első rohamot kelle kitartania, egy vitézségéről az 1849. hadjáratból ismeretes tiszt, többet mint az ő ezredének kellett a Yumont tábornok alatti (Schimeon) ezrednek szenvedni. Valódi vad dühhel vetették magukat a törökök a csatatérre siető segédhadtestre , az összes zászlóalj-parancsnokok, egészben 27 tiszt esett el. Anrep tábornok állítólag istentiszteleti diszelgést tartott, s abban az ágyúdörgések daczára sem zavartatta magát. Fischbach tábornok már régebben több faluk legidősbjeit Krajova és Kalafat környékéből keresekül az első helyre viteté, hogy a lakosok többé ne merészkedjenek , a törököknek bármely úton szolgálatokat tenni. Visszatorlásul most Omer pasa a Bulgáriában orosz utalom alatt álló összes lakosoknak meghagyta, hogy ingatlan javaikat eladják s kiköltözzenek, ha 8 nap alatt az ottomani államkötelékbe be nem lépnek. (Lapszemle.) Gazdasági Lapok. E heti számában Czilbert Róbert szólal fel a juhtenyésztés érdekében , mely boldogult Klauzál Imre halála óta, úgyszólván képviselet nélkül áll az irodalomban. — Méltán örvendünk ennélfogva, hogy Cz. R. ur alapos értekezéseivel gazdáink figyelmét a juhászaira , e sokaktól gyakorolt, de kevesektől méltányolt közgazdászat fontos bevételi forrásunkra irányzó. Legelőször is azon számtalanszor megvitatott , de mindeddig határozott világossággal meg nem oldott kérdést fogja fel, hogy „mennyire lehet a juhtenyésztésnél a legnagyobb nyirési súlyt, a gyapjú legnagyobb finomságával összekötni ? Vagyis: mely határig okszerű a legfinomabb gyapjúval nagy nyirési súly