Pesti Napló, 1854. január (5. évfolyam, 1144-1168. szám)

1854-01-26 / 1164. szám

1854- ötödik évi folyam. ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK Vidékre postánküldve: Évnegyedre 5 fr. — kr. p. Félévre 10 „ — „ „ A havi előfizetés , mint a számonkinti eladás is megszűnt. Pesten házhozhordva: Félévre . 8 „ — „ „ Évnegyedre 4 „ — „ Egy hónapra 1 fr. 30 kr . A lap politikai tartalmát illető minden közlés a SZERKESZTŐ-HIVATALHOZ, ügyeit tárgy­azó pedig a kiadóhivatalhoz intézendő t­uri-utcza 8-dik szám. 31­1lös PESTI NAPLÓ kiadó hivatalában. Szerkesztési iroda: Iűri utc­a 8. sz. Megjelen a PESTI NAPLÓ — hétfőt és innep utáni napokat kivéve — jelen ívnyi alakjában, mindennap reggeli órákban. Bérmentetlen levelek csupán rendes levelezőinktől fogadtatnak el. Csütörtök, jan. 26 án. HIRDETÉSEK és MAGÁNVITÁK. Hirdetések öt ha­sábos petit-sora 4 pgő kraj­­ezírjával számíttatik. A be­­igtatási s 10 pengő krnyi külön bélyegdij előre lefize­tendő a Magánviták öt ha­sábos sora 5 pengő krajczár­jával számittatik. — A fölvé­teli dij szinte mindenkor elő­re lefizetendő a Előfizetés A Pesti Naplóra Vidékre postán küldve félévre (január­­juniusi folyamra) 10 frt. — Évnegyedre (január-martiusi folyamra) 5 frt. p. p. Budapesten házhoz küldve félévre: 8 frt. — Évnegyedre: 4 frt. pengőben. Az előfizetések elfogadtatnak minden cs. k. posta­­hivatalnál , és Pesten e lapok kiadóhivatalában, uriutcza 8. sz. 1-ső emeleten az udvarban, és Emich Gusztáv könyvkereskedésében, úri- és kigyó­­utcza szegletén. — Az előfizetési levelek bérmentve küldendők. Pesti Napló kiadó­hivatala, Sza­badka, jan. 20. □ . I. A közmiveltség fokától függ úgy az e­g­y­e­s, mint az egésznek sorsa, s csak igen kevés kell annak bebizonyítására, hogy azon kívül, csak is a körülmé­nyek, vagy is a véletlen szerencse vagy szerencsétlen­ség járulnak mint időb­en i­s megfogható ténye­zők minden élet-processus megmagyarázására , melyek egyébiránt az ősök által elvetett, elszórt magban lelik szintén magyarázatukat. És innen következik, hogy a kor olyan, minek abban az emberek, vagy­is más szó­val , hogy a kort teremtik az emberek s nem vi­szont , s az illető körülményeket is azok idézik elő! ... Korunk materiális iránya magyarázza ezúttali lelki romlottságunkat, de ellenben a jólét, a kereske­dés ezer érintkezései által vettetik el a mag­a jövő ci­­vilisatiónak sebesebb terjedésére is, s általánosítására, mely ismét kell hogy elvégre a hit mondása szerint az emberiség javulásával végződjék ... Az egyesnek ke­vés a hatási köre az egészhez képest, s mégis ki ta­­­gadja meg, hogy a hullámba vetett kődarab nem ráz­­kódtatja-e meg azon kis tér szomszéd oszlopait is, melyek a hullám belsejét szakiták ketté ? Az egyest kell tehát javitni, mivelni, s az egész fog jobb irányt nyerni. De e javítás, e miveltség a szívből menjen ki­felé s nem ellenkezőleg, mert még a tehetségek sem áldást hozók, ha azok a szív melege által nem járatnak keresztül. — Előbb tehát a szív, s aztán az ész; előbb az ember, s aztán a polgár neveltessék nagyra, s meg­lássuk, mennyi nyugalom, mennyi béke fejlődik ki az emberek közt, mely egyedül alapja minden boldogság­nak, minden örömnek. Részünkről nincs szándékunkban sem tehetségünk­ben az egész hon vagy a nagy világ közműveltségéről ítéletet hozni, hanem csak azon kis kör ismertetésére akarunk némi világot deríteni, melyhez csatolva va­gyunk ,­­ mert hiszen kinek nagyobb a hatási köre, mint hogy csupán egy család, egy embertárs vagy a szülötte föld javítására szorítkozzék, az teljesítse kö­telességét nagyobb hivatásának betöltésében,­­ ne­künk nem marad egyéb hátra, mint hogy szerény tisz­tünkhöz képest habár csak egy porszemmel is járuljunk embertársunk boldogításához, mit is hogy némi ered­ménynyel folytathassunk ez után is , mindenek előtt szükség, hogy a „nosce te ipsum“-féle maximából in­dulva ki, úgy magunk, mint mások hibáinak megismer­tetéséhez fogjunk hozzá. ... És ily szempontból kér­jük vétetni megkezdett levelezésünket, melyet egyszer mindenkorra szükségesnek véltünk i­l­y k­é­p indo­kolni. — ... A fogalmak természetesen különbözők, s ahhoz képest idomulnak a cselekvények, de a mennyiben a miveltebbnek ismert kedélyek bizonyos sajátszerű köz­véleményt formálnak, annyiban kell hogy ahhoz ido­­mítsuk mi is a mennyire lehet viseletünket, gondolkozás­módunkat, s nem a józan ész s miveltséggel csupa irigység s tudatlanságból daczoló coteriák pillanatra győző balvéleményeihez. Mert hogy vonatkozólag be­széljünk : a többséget könnyű megnyerni egy félreve­zetett rokon vagy ellenszenv következésében, de e győzelem csak pillanatnyi, csak ideiglenes teend, mig a valódi érdem és becs előbb utóbb kivívja elismertetését s azzal a jobbak követését. A kérdés tehát most az : miként áll nálunk e tekin­tetben a viszony; van-e oly közvélemény, mely után a miveltöbb kedély is indulhat, s ha nincs, miként jelle­mezhetők azon véleményi s hajlami ágazatok, melyek e község jövőjének megalapítására folynak be. Az elsőre nézve elmondhatjuk, ha van is, nem oly elhatárzólag dönt, hogy mintegy praeoccupálhatná a vé­leményeket ; igen kis körre szorítkozik az, s minden esemény vagy dolog megítélésénél csak akkor vétetik figyelembe, midőn már a tárgy maga régen megszűnt hatni, vagy maga iránt érdeket gerjeszteni. Így tehát második állításunk igazolására némely színvonalazáso­­kat kísérőink meg jelenlegi állapotunk festésére nézve, hogy abból tűnjék ki , mily vélemény-árnyéklatok s hibák uralkodnak itt jelenleg, s mennyire lehet azokon segíteni szív és lélek-miveltség által minden egyesnek, kinek szivén fekszik embertársa boldogitása. Kolozsvár, jan. 18. Úgy látszik, hogy szinházunk, melyet ezelőtt negyven évvel részint országos rovatai, részint önkéntes adako­zás útján a magyar és székely nemzet emelt, nem so­kára oda emelkedik, hova már régebben kellett volna. Valóban megfoghatlan volt azon hanyagság és közöny, mely ez intézet iránt már évtizedek óta nyilatkozott. Az elég gonddal fölszerelt épület, 1821-ben a legünne­pibb fény és hazafias lelkesülés közepett egy az aris­­tocratia tagjaiból alakult műkedvelő társulat által meg­nyittatván, a jó sorsra bízatott. Az országos színházi bizottmány nem ten egyebet, mint hogy kiadta újabb meg újabb haszonbérlőnek, az országgyűlésen pedig néha meggondolták : bizony ideje volna a fölemelt épülethez némi művészi és irodalmi czélt is szabni. Azonban mindez elmaradt, s a nemzeti színház mindvégig puszta épület jön, mely csak arra látszék hivatva, hogy benne néha néha vándor színészek üssék föl sátraikat. Annyi­val örvendetesebb jelenleg azon részvét és buzgalom, mely ez intézet iránt országszerte nyilatkozik. Jele, hogy nálunk is érteni kezdik, hogy az irodalom és mű­vészet érdekei mily szentek s a nemzeti miveltség ügyében társadalmi uton mindent meg kell tennünk. Nincs is nagyobb satyra, mint a sok nemzetiségi phra­­sis az ajkon és közöny a szívben a hazai művészet és irodalom iránt. Mi erdélyiek talán némi önérzettel mondhatnék el : egykor e tekintetben előljártunk, je­lenleg nem maradtunk hátra. A színházi bizottmány elnöke gr. Mik­ó Imre úr s több lelkes hazafiak mindent elkövetnek, hogy a ko­lozsvári nemzeti színház már valahára biztosabb lábra állíttassák. A nemes gróf még a múlt év novemberé­ben felszólítást bocsátott a közönséghez ez ügyben, a napokban pedig, a kerületi parancsnokság engedélye mellett, értekezletet tartott a további teendők végett a bizottmányi tagok s több e czélra meghívott hazafiak­kal. A bizottmány által nem rég kinevezett igazgatók, gróf Bethlen Miklós és Pál Sádor urak egy emlékiratot nyújtottak be az elnöknek, melyből kivi­láglott, hogy a színház a jelenlegi jövedelmek alapján sehogy sem rendezhető úgy, hogy az a nemzeti és mű­vészeti igényeknek megfelelni képes legyen. Az emlék­irat a hazafiak áldozatkészségének országos igénybe vételét ajánlja határzott részvények s később önkéntes adakozás útján. Ennek eredményétől függene aztán az, hogy a színügy rendezése körül minő szempontok tű­zessenek ki : vájjon csak a legsürgetőbb javítások vé­tessenek-e foganatba, vagy szélesebb alapon történjék az egész átalakítás ? Az értekezlet e következőkben állapodott meg: 1. Eszközöljön a bizottmányi elnök a magas kormánynál az alaptőke gyűjtésére engedélyt. 2. Az igazgatók a részvények s önkéntes adakozás kö­rül a legczélszerűbb és leggyakorlatibb módot hozzák jövőre javaslatba. 3 Néhány vidéki hazafi pedig megké­retett, hogy gondolkodjanak az iránt : kik lennének an­nak idejében a részvények gyűjtésére felkérendők? Hisszük, hogy a nemes buzgalom megtenni gyümöl­csét s egy két év alatt színházunk valóban a mű­vészet csarnoka lesz s a magyar színészet egyik kép­zőiskolája. A kilátások úgy mutatkoznak, hogy aristo­­cratiánk, noha vagyoni viszonyait a közel­múlt viharai nagyon megrongálták, elől fog menni az áldozatkészség­ben s városaink s a székelyföld vetekedni fognak vele. Szinházunk aránylag nem nagy összeg alapján is lassan lassan tekintélyes intézetté nőheti ki magát s méltó képviselője lehet a magyar művészetnek Erdélyben. Rég érzett szükség már egy jól s magasabb szempontok szerint rendezett vidéki színpad s erre a kolozsvári mint­egy hivatva van mind közönsége , mind segédeszközei tekintetében. Jótékony hatását az összes magyar szí­nészet s még az irodalom is érezni fognák. A bizott­mány elveit ismerve, nem kételkedünk, hogy színhá­zunk súlypontja a dráma lesz s en miniature nem fogja utánozni a pesti színházat, honnan, mint halljuk, első rendű színész- és színésznők akarnak eltávolíttatni, mi­után az egész dráma csak némi mellékszerepet játszanék. Mellesleg szólva : igaz-e e hit? Nálunk ezt nagyítva beszélik s benne a régi dráma és opera közti harcz megújulását sejtik. Nyugtasson meg ön szerkesztő ur! Mi ugyan bizonyos tekintetben örülnénk, ha megvaló­sulna. (Ej !­ej ! gonosz úr! Szerk.) mert talán remé­nyünk lehetne, hogy a legjelesb magyar színészeket szerződtethetjük színházunkhoz, de másfelől véletlen sajnálnék, ha a pesti nemzeti színház minden lenne, csak magyar nem. Öt hosszú év óta zárva állt városi tánc­teremünk az idén nyílott meg. E hó 12-én volt a legszebb álarctos bál a színházi pénzalap javára. Tiszta jövedelme : 112­0. forintra ment. Ugyane czélra még adni fogunk egyet s reméljük, hogy példánkat a többi erdélyi városok is utánozni fogják. Ha mindenik erdélyi város évenkint csak egy bált ad is a kolozsvári nemzeti színház javára, idővel szép összeg gyűlne be. Szükség-e, hogy felhív­juk az illetőket ? LUCIFER KISASSZONY. VIII. A gyaloghintó. Miután e csekély értékű kártyák egy ideig jártak, Raoul végre alsót emelt le. Utána mindjárt még egyszer alsót, aztán még harmadszor is alsót .... Végre, ne­gyedik emelietésre, a tökalsó jelent meg, közvetlenül három társa után. .— Lansquenet! kiált a tí a hang egyszerre. Raoul nem tudta, hogy nyert. Meg kellett neki mondani. Jobb oldali szomszédja pedig nagyon zokon vette, s rendkívül ámult, hogy huszonöt aranyát elveszte. Azon­ban önvigasztalólag mégis így szólt magában : — Se baj ! Ha ez ur a bankot folytatja, megteszem az ötven aranyat, és kénytelen vagyok nyerni. Raoul csakugyan folytatá. — Bank! hallata magát a szomszéd. Alig jött két kártya, Tremblaye ur ismét nyertes volt. A szomszéd ajka igen jellemzetesen s szembeszökő­­leg elfintorodott. — Az ördögbe ! mondá magában, ennek végzetes szerencséje van .... S rögtön követvén az eszély parancsát, mindaddig, mig a kártya más kezébe sem került, Raoul bankja ellen legkisebb tételt sem koczká­ztatott. „Okosság a biztosság anyja,“ szól a közmondás. Ezen bölcs közmondás hasznos tanácsot foglal magá­ban. A szomszéd jól járt, hogy e tanácsot követő , mert Tremblaye­ur szerencséje csakugyan ez éjjel sem volt kevésbbé csodálatos, mint tegnap. A véletlen hétszer egymásután Raoulnak kedvezett. Raoul szerencsére oly nagy érdeket gerjesztő, hogy a játékház vendégei oda hagyván a többi asztalokat, mindnyájan a lansquenet asztal körül csoportosultak, hol a mi hősünk mint egy trónon ült. E perezben a zöld szőnyegen, részint aranyban, ré­szint bankjegyekben, roppant összeg, száz­ötvenhárom ezer hatszáz livre volt látható , mind a huszonöt arany­­nyi tételnek fényes eredménye. *) Lásd Pesti Napló 1163 számát. — Ki tartja? kérdé Raoul. Tegyenek, amennyit akarnak, én mindent tartok. A nézők villanyosan megreszkettek. E fiatal ember­nek hallatlan vakmerősége, ki gondtalan arczczal egész egy nagyszerű vagyont egyetlen kártyafordulatra koc­­­káztat, a játékosok mindnyáját lázas bámulattal, ha­nem kissé borzadálylyal is tölte el. Csak Raoul maga volt nyugodt, é­s meg is kell vallanunk, nem róhat­­juk fel neki semmi érdemül, hogy hidegvérét ilyképen megtartó, Ő oly tökéletesen , oly vakon bízott csilla­gában , miszerint fehtetlennek tartá, hogy csak egyszer is veszítsen, bármikép játszók. E babonás meggyőző­désben lassan kint végre ellenfelei is mind osztozanak, még pedig olyannyira, hogy midőn Tremblaye úr a feljebb idézett szavakat: „tegyenek, amennyit akarnak, én mindent tartok !“ kimondó: senki egyetlen szót sem mert szólani, egyetlen arany sem tűnt elő, hogy a fia­tal­ember elleni játéknak isméti kezdetéül szolgáljon. Raoult meghökkente ez általa keltett rémület. — Én várok , uraim, úgymond, én várok.... Hallgatás még mindig. — Hogyan!... kiálta Raoul, még csak néhány ezer livre sem! . . . Ezzel jobbra , balra nézett, azonban mindenütt csak ijedt és panaszos arczokkal találkozott, mert csupa kárvallott környeze­­t, kiknek mindegyike hagyott né­hány tollat szárnyából azon roppant aranyhalomban, mely a fiatal ember előtt emelkedik. — Becsületemre mondom, uraim! kezdé ismét ez utóbbi, látom , hogy kénytelen vagyok visszalépni s helyemet elhagyni___ De remélem, nem fognak azzal vádolni, hogy Nagy Károly módjára cselekszem, miután nem önkénytesen távozom. . . . S igy beszélve, Raoul felállott és zsebeibe tömé já­téka eredményeit. Oh véletlen ! . . . Azon játékos, ki ekkor Raoul he­lyét elfoglaló, háromszor egymásután vesztett! . . . A szerencse mintegy kézzelfoghatólag akaró megmutatni, hogy kedvezéseit egyes egyedül hősünknek osztogatja. Mindenki keserűen bánta, hogy nem fogadá el Raoul utolsó felhívását, — hanem már késő volt! . . . Hősünk fel s alá sétálgatott a tágas, fényes termek­ben, semmi játékba többé nem ereszkedvén mélyebben, csak olykor olykor koczkáztatva egyegy tételt, majd a bib­bi, majd a bassette asztala mellett i­s mindig ugyanazon hallatlan és szemtelen szerencsével. Éjfél felé már több volt nyereménye, mint a múlt éjjel, mi annyit tesz, hogy valamivel többet nyert kétszázezer livrenél. Ekkor a játékház banktartóinak egyike hozzá közeledvén, illedelmesen felkéri őt, váltsa be nála ara­nyainak nagyobb részét bankjegyekért, mint kényelme­sebben eltehető pénznemért. Raoul ez ajánlatot nagy­­szivesen fogadó : zsebeit bankjegyek tekercsével tömé ki s aranyban csak mintegy száz—száz­ötven darabot tartott meg magának. Ez meglevén, Raoul lement az udvarba, intvén két gyaloghintósnak, hogy őt szállására vigyék. Megmondó nekik lakását s egy aranyat vetett oda számokra. — Nesztek egy arany, semmirekellek, de aztán úgy vigyetek, mint a szél. . . . — Köteles kész szolgái uraságodnak, megtesszük, a mint tőlünk kitelik,.... mondá egyike a hordároknak, földhöz hajolván a kövezetre gördült aranyért. Mire a pénzt megtaláló, fiatal hősünk már a hintóban ült. A hordárok gyorsan becsapták a hintó ajtaját, jelen­tékeny tekintetet váltanak egymással, a­mit aztán sut­togó hangon ezen párbeszéd követett. — Isallod-e, Jancsi. . . . — Nos, mi kell ? — Valami jutott eszembe. . . . — Nekem is. — Mondd meg, mit gondolsz te. . . . — Úgy gondolom, te is ugyanazt gondolod. . . . — Az meglehet! — No mi hát ? — Hát csak az, hogy talán bizony menne is. . . . — Azt gondolod, menni fog ? — Azt én. — Úgy hát, mintha már meg is történt volna. Raoul meghökkenve a hintó mozdulatlansága felett, kikiáltott. — Nos, fajankók, hát mi a baj ? mért nem hala­dunk ? —­ Bocsásson meg uraságod, válaszolt a már elébb is szólt hordár, én és czimboráta csak hevedereinket igazgattuk, de most már minden renden van, és me­hetünk. . . . S valóban, a hintó sebesen megindult. Raoul a job­bik szögletbe húzódván s a jármű gyors és szabályos mozdulatai által édesen ringattatva, csakhamar félig meddig elszenderedett, így múlt körülbelől egy órane­gyed. Ekkor a hintó zökkenve megállapodik; Raoul egyszerre felijedt szenderéből. Azt hive, megérkezett, s fejét az ablakon kidugta. A ház , mely előtt a hintó megállt, egészen ismeretlen volt előtte : az utcza, végkép elhagyatva, keskeny, piszkos, melyben egyet­lenegy bágyadt lámpa füstös világa küzködött a sűrü homály ellen. A két hordár mintegy tíz lépésnyire a hintától tanács­kozni látszott egymással, a rudakra támaszkodva, me­lyeket a hintából kihúztak volt. — Ejnye, semmirekellők! . . . kiált a rájuk Trem­blaye lovag, hát hol vagyunk? és mi a baj ? . . . A hordárok közeledének, s Raoul ismétlé kérdését. — Le kell szállni, édes úr, monda egyikök kemény hangon és vad kifejezéssel. — Leszólni ? . . . Hát helyben vagyunk ? — Helyben. — Hát hol van itt az arany gyapjú ? — Akár itt, akár másutt, az mindegy. — Micsoda ? — Csak az , hogy nem megyünk tovább. — Megbolondultatok vagy mi ? — Eleget beszélgettünk már___Szálljon le íziben, különben majd mi szállítjuk le___ S ezzel a szóló durván felránta a hintó ajtaját. Raoul sejteni kezdé, hogy valami nagy vész fenye­geti, de lelki jelenléte el nem hagyta őt: gyorsan ki­ugrott a hintóból, oly messzire a két embertől, a mint csak lehetett. Előérzete lévén, hogy meg fog támad­­tatni, még egy lépésnyire viszszafelé ugrott s hátát a falnak veté, hogy egyszerre két oldalról rá ne mehes­senek. Jobb kezét kardja markolatára téve , s ekkor, készen a védelemre, igy szólt: — Lássuk, nyomorultak, mit akartok? ... — Pénzét akarjuk, édes úr. — Nekem nincs pénzem. Erre a két ember vad gúnyröhögéssel válaszolt. Egyikök pedig hozzá veté : — Ön a játékházból jön, ön nekünk egy aranyat ad egy félórai útért, s most mégis azt állítja, hogy nincs pénze ! . . . Hagyja el, édes úr, hagyja el!... Ez már roszul volt kigondolva. . . . (Folyotunk.) A török h­a­t­á­r 9­7 é­­­r­e­­, jan. 19. A csetatei­e­ki csata iránti bővebbi tudósítások a legvilágosabban kitüntetik, hogy azon intézkedések, melyeket Anrep­­lik Kalafat előtt tett, a legnagyobb mértékben tévesztettek voltak, egyhangú boszankodás hallatszik e részben az egész hadtesten keresztül. Az oroszok egyes osztályai oly túlerővel támadtattak meg, hogy nem annyira harcz, mint inkább mészárlás követ­kezett reá, s ha a törökök a csatasíkot mégis oda hagy­ták, úgy ez csupán azért történt, mert sohasem gon­doltak arra, hogy a kalafati sánczokon kívül tartsák magukat. „A mostani törökök nem többé az 1828— 29-ki törökök“, így szólnak az oroszok maguk. Baum­­garten ezredes, kinek az első rohamot kelle kitartania, egy vitézségéről az 1849. hadjáratból ismeretes tiszt, többet mint az ő ezredének kellett a Yumont tábornok alatti (Schimeon) ezrednek szenvedni. Valódi vad düh­hel vetették magukat a törökök a csatatérre siető se­gédhadtestre , az összes zászlóalj-parancsnokok, egész­ben 27 tiszt esett el. Anrep tábornok állítólag isten­­tiszteleti diszelgést tartott, s abban az ágyúdörgések daczára sem zavartatta magát. Fischbach tábornok már régebben több faluk leg­­idősbjeit Krajova és Kalafat környékéből keresekül az első helyre viteté, hogy a lakosok többé ne merész­kedjenek , a törököknek bármely úton szolgálatokat tenni. Visszatorlásul most Omer pasa a Bulgáriában orosz utalom alatt álló összes lakosoknak meghagyta, hogy ingatlan javaikat eladják s kiköltözzenek, ha 8 nap alatt az ottomani államkötelékbe be nem lépnek. (Lapszemle.) Gazdasági Lapok. E heti számában Czilb­ert Róbert szólal fel a juhtenyésztés érdekében , mely boldogult Klau­zál Imre halála óta, úgy­szólván képviselet nélkül áll az irodalomban. — Méltán örvendünk ennélfogva, hogy Cz. R. ur alapos értekezéseivel gazdáink fi­gyelmét a juhászaira , e sokaktól gyakorolt, de kevesektől méltányolt közgazdászat­ fontos bevételi forrásunkra irányzó. Legelőször is azon számtalanszor megvitatott , de mindeddig határozott világossággal meg nem oldott kérdést fogja fel, hogy „mennyire lehet a juhtenyésztésnél a legnagyobb nyirési súlyt, a gyapjú legnagyobb finomságával összekötni ? Vagyis: mely ha­tárig okszerű a legfinomabb gyapjúval nagy nyirési súly

Next