Pesti Napló, 1854. április (5. évfolyam, 1218-1242. szám)

1854-04-07 / 1223. szám

Igen különböző elemekből lévén alkotva, melyek folyvást erős vegyítésnek alávetvék, kevéssé fogékony a történelmi átszállítások iránt. A változóság az ő legjellemzőbb ismertető jele. Egészen máskép van ez egy zárt osztálynál, mely véleményei és előítéleteiben sokkal nehezebben enged és változik. Politikai emlékezete meszeterjedő és tartós. Az állam eszméje nála nemzedékeken át változatlanul szokott megmaradni. Az ősök nagy állammaximái még az unokák és másodunokáknál is gyakorlatban élnek. Innét van , hogy a történeti nemesség túlnyomólag nyilatkoztatja történeti és conservativ hivatását s magát a politikai test hátgerinczeként érvényesíti. — A keleti kérdés most Ausztriában azon próbakő , melyre a nemesség igényel, hogy politikai osztálynak tekintessék, fektettetnek. Ki a német királyok és római császárok bosszúsan utódainak legfőbb szabályelveül hirdeti, hogy folyvást a nagy Péter trónjának örököseivel vagy azok mögött fog haladni, az lealacsonyítja magát, s azon országot, melyhez tartozik. A legutolsó orosz megszégyeníthetné őt, ki soha sem fogná országának elvéül felállítani, hogy mindig Ausztriát követendi, s ki minden pillanatban kész volna Ausztriával megverekedni, ha t. i. ezen birodalom kedvet mutatna hóditólag közeledni Stambulhoz. Nem létezik oly régi barátság, mely egy uj ellenségeskedésnek védpajzsul szolgálhat. Nem létezik jellem, mely annyira nagy és magasztos volna, hogy kényszerítve legyünk tőle valamely jogtalanságot eltűrni. Csodálhatjuk ugyan őt mint ellenséget is, de csak úgy , hogy egyszersmind saját kardunk élét éreztetjük vele. — És ha ellenesünk — folytatja a W. Lloyd — azon kérdést teszi, melyet mi nem tettünk: váljon Ausztria nemessége most az Oroszországgal! háborút óhajtsa-e, úgy habozás nélkül azt feleljük: igen. Mindenkinek — legyen az patrícius vagy plebejus,— óhajtania kell azt , ki elismeri — és ki nem ismeri el! — hogy Oroszország hódítási háborút visel, mely, ha a szerencse vele jár, Ausztria hatalmát mindenkorra lenyomja.'*) — Még csupán a másik viszálypontot kell röviden megérintenünk. Egy személyes megtámadás természete felől különböző nézetek léteznek. De az egész világnak folyvást lakatot kellene száján viselnie, és nemcsak a hirlapírás, hanem a legközönségesb társalgás is lehetlenné válnék, ha ily „személyeskedések“ meg nem engedtetnének. — Akkor a sütő miatti félelemből nem szabadna mondani , hogy a zsemlye roszul sült, s az orvos iránti tekintetből nem, hogy betege meghalározott. ■— Ha azt vetik szemünkre, hogy a koronás fők iránt nem tanúsítunk kellő kíméletet, — oly gáncs, melyet magunktól mindenkép visszautasítunk — akkor úgy látszik előttünk, mintha a másik rész egy sokkal aggasztóbb hibába esnék. Egy fölkent fő saját országáért vette fel a kenetet, nem pedig idegen országokért. Oly államban, melynek tulajdon fejdelme van, egy idegen fejdelem iránt szintúgy lehet kellőnél több, mint kevesebb tiszteletet tanúsítani. Minden országban, hol a belföldiek valamely osztálya nem bir azon tapintattal, hogy észrevegye, mikor feszülnek egy idegen hatalommal a viszonyok, s nem kerül minden lépést, mely mások által úgy magyaráztathatnék, mint ha egy idegen kormányt, saját kormánya ellenében pártolna, ott olyasminek kell létezni, ami nem egészséges. Azt hiszi ugyan ellenesünk, hogy mint conservativ lap kissé messzementünk. Ám de „conservativ“ és „orosz“ előttünk nem synonim fogalmak, idegenkednék most egy porosz közbenjárásba bocsátkozni. Ha ily szándéka a császárnak csakugyan van, akkor nem hiszszük,—jegyzi meg a „Schl. Zig“,—hogy az a béke érdekében, hanem egészen más politikai indokokból tápláltatik. Először is az orosz császárnak érdekében áll, hogy új alkudozások által ismét időt nyerjen; — oly politika, mely neki fél év óta felséges szolgálatokat tett; azután pedig lehetlenség , hogy egykedvűleg nézze Poroszország, Ausztria és Németország szoros egyesülését. Oroszországra nézve ily erős, önálló hatalom alakulása Közép-Európában épen azon jelentőséggel bír, mint ha Ausztria és Poroszország a nyugati hatalmakhoz csalatkoznának, mert mind amaz, mind vitéz által Oroszországnak Németország sorsával befolyása kizáratik. Új egyezkedések által azonban a szövetség, melyet Ausztria, Porosz és Németország kötni készülnek, könnyen elhalasztható, s később egészen is meghiúsítható volna. Azért ily közbenjárások, melyek sükertelenségéről Oroszország bizonyosan legjobban meg van győződve, s melyek sikerülését általában nem is óhajtja, neki most mégis kedvesek lennének. Mi úgy hiszszük, hogy ezen a Sz. Péter vároit rögtön békésbre változott hangulat felfogása nem téves, ámde ezen hangulat általában sokkal később állott be, hogy Poroszország és Ausztria államférfiait még gátolhatná azon mű befejezésében, melyet ők a siker oly kedvező jelei közt kezdettek meg, s melytől Németország bizonyosan csak új ösztönt nyerene az ő, fájdalom csak igen is sokáig claplózott erőinek valódi belső egyesítésére. Ha mindazáltal az ily közbenjárás iránti hangulat Berlinben kedvezőbb volna is, mint mi óhajtjuk, úgy azt nem fogja hasonló hangulat Bécsben követni, hol ujonan egy tetterős beavatkozás mindinkább előtérbe lép, s az oroszoknak a Dunán átkelésében egy, Törökország ellen Ausztria minden tekintetbe vétele nélkül elhatározott előnyomulást látnak. Igen lehetséges, hogy Bécsben azon érdekeket, melyek által ott magukat cselekvőleges beavatkozásra egyedül kívánják liratni — t. i. Ausztria közvetlen érdekeit — már is oly erősen hiszik érintve, miszerint azok biztosítása végett mármár a cselekvés erősúlyával kell föllépni. (Ami részünkről nem hihetjük, hogy a fejlemények mai fokán akár Oroszországnak komoly szándéka volna ily könnyedén békét kötni, akár a nyugati hatalmak hajlandók lennének a keleti kérdést úgy fejezni be, hogy az orosz hódítási vágyak csak ismét újabb alkalomra elnapolva legyenek. Hát az eddigi károkat és költségeket ki térítse meg ? — Gotha april 1. A „Gothaische Zig“ ma hivatalos alakban azon hírt, miszerint Coburg herczeg reményt táplál ,hogy az időleges szász dynastia az ujan alapítandó lengyel trónra fog emeltetni s ezért a szász királyság a Coburg házra átszállíthatni, melynek legközelebbi descendense Viktória királyné fia, — szintoly alaptalan mint rágalmazónak nyilatkoztatja. Francziaország, Páris, mart. 31. — Anglia és Francziaország együtt járása elegendően bebizonyítja, hogy politikáról, nem pedig religióról van szó, még kevésbbé, hogy vallásfelekezeti szellem volna a játékban, amint ez történnék akkor, ha a görög nem egyesültek a latin szertartásunkkal viszályba keverednének. Anglia maga a megtestesült protestantismus, s bizonyosan nem kölcsönözné Francziaországnak flottáit, ha a katholicismus mellett kellene harczra kelni. Ha orosz részről a vallásbeli elem kiküszöböltetik, a Sir H. Seymours kormánya közötti titkos levelezés, világosan megmutatta, mit kell felőle tartani. Nem lehet azonban félreismerni , hogy épen ez által a harczhoz vallásbeli érdek is tapad. Mert Oroszország győzelme a türelmetlenség győzelme minden ellen , ami a görög nem egyesült egyházhoz nem tartozik. Eléggé tapasztalták ezt a katholikusok , protestánsok és egyesült óhitűek. Oroszország győzelme a moszkovita synodus uralmát alapítná meg mindazon tájak fölött, melyek szentek minden vallásfelekezetű keresztények előtt. És épen ezért igen természetes, hogy a jámbor hit élénk részt vesz mindazon eseményekben, melyek most az ó-történeti téren fejlődnek ki, s mely már a görög történetíróknak annyi anyagot szolgáltatott. A deríts azonban mindeddig elővigyázatosan viszszatartóztatá magát e részben. Most azonban , mióta a harcz meg van üzenve,s a clerus tagjai, mint francziák, hazafias buzgalmukat bemutathatják, most ők is résztvevőig szándékoznak föllépni. A clerus élére Libour, a párisi érsek állott. Ma egy pásztori körlevelet bocsát ki, melyben imákat rendel a franczia hadsereg győzelméért. Egy ily rendelet semmi rendkívülit sem foglal ugyan magában, de az érsek okmánya mind természete, mind alakjára nézve a szokott modortól annyira eltér, hogy általa mindenki gondolkozásra , fontolásra , megjegyzésekre indittatik. Ez nem pásztori levél, ez az oltár hadüzenete, mely a korona hadüzenetével együtt jár. A kath. főpap hadüzenete az orosz pápának. A háború, melyet a katonák viselnek, „szentnek“ nyilatkoztattatik, s a keresztes vitézek jelszava hangoztatik füleikbe:,,Isten akaratja.“ A „moszkovita caesarság“ az egyház ellenségének jelöltetik. Pedig tudni kell, hogy Libour érsek a legszelídebb , legjámborabb lelkekhez tartozik; hogy ő mindenkor a tudományt, a felvilágosodást, a türelmet prédikálta, mint az egyház leghiűbb barátait s legszilárdabb támoszlopait; hogy ő, mint az Urnák valóságos papja minden szenvedőt vigaszában részeltető, a nélkül, hogy megkérdezné : „Micsoda hiten vagy ?“ És épen ezért az egyházfejedelem szózata, melyet ma hangoztat, annyival inkább feltűnő. Ő minden viszonyok közt és minden időben szilárdul ragaszkodott azon alapelvhez, hogy a papnak kötelessége: Istennek szolgálni, az államnak engedelmeskedni s politikai dolgokra nem avatkozni. A párisi érseket Cavaignac nevezte ki, akkor köztársa-sági érzelmű volt; most, a császárság hű szolgája , s pásztori körlevelében valóságos dicsbeszédet tart azon bölcseség fölött, melylyel a császár a keleti kérdésre vonatkozó tárgyalásokat vezette, sőt azt is megrendeli, hogy a császárért is imádkozni kell. Ha a sors talán más kormányt, adna Francziaországnak, az alatt, míg ő mint érsek működik, akkor bele tudna a körülményekbe illeszkedni, s hven és jámborul töltené be kötelességét. Pásztori körlevelében most is azon alapelvet vallja, hogy a politikától tökéletesen független akar maradni; benső felindulása azonban oly hatalmas, miszerint legkevésbbé sem késlekedik Francziaország jogának politikai tárgyalásába ereszkedni, s párvonalat húz a francziák császára s a minden oroszok ezárja cselekvési modora közt. Az érsek távol van attól, hogy az anyagi érdekek jelentőségét kelletinél alább becsülje, de igenis szeme előtt lebeg mindenek előtt ama vallásos gondolat, mely jelenleg Európát öntudatlanul mozgatja, mert, úgymond, „egy új barbarismus, a legravaszabb (raffinés) férfiak vezetése alatt fenyeget bennünket. Boszankodással utasítja vissza azon ellenvetést, hogy a törököket mennének védelmezni, s eleven színekkel rajzolja a veszélyt, mely az egyházat fenyegetné, „ha a czári pápa (Czar-pontife) Szambul trónján ülne, s fején a hármas koronát a császári diadémmal egyesitné.“ Valamint más részről mélyen felindulva így kiált föl : „Vannak éjszakán vértanukká lett nemzetek, vannak egész egyházak, melyeknek hite erőszakosan elnyomatott. Szibéria jeges pusztáinak közepéből ezer hang emelkedik naponkint az ég felé ; a száműzetés minden utain találkozhatni az üldözés ily áldozataival.“ Az egyházfő e kibocsátványa igen hatalmas benyomást tesz, annyival inkább, miután tudva van, hogy ő szelíd jellemű s mérsékelt férfiú, oly vonás, melyet nem lehet félreismerni, miután a franczia katonáknak a humanismust még a csata tüzében is szívökre köti; inti őket, hogy kíméljék a vért, kímélettel legyenek a viaskodni nem képes ellenség irányában, tiszteletben tartsák a nőket, gyermekeket és aggokat. Kartársai valószínűleg hasonló körleveleket bocsátandnak ki megyéikben. A közvélemény azonban hajlandó ezen izgatott beszédben többet látni, mint pusztán az érsek magán nézeteit : benne egy az Alpeseken túli szellőt vélnek felfedezni, mely csak akkor válandik széllé, ha Ausztria kimondd végső szózatát. Mi e pillanatban ezen nézet helyességét nem mondhatjuk ki határozottan; meg kell azonban jegyeznünk, hogy bizonyos hazafias vallásos rétegben uralkodó véleménynyé lett Francziaország politikáját a vallásos téren, s vallásos eszközök által nevelni. (L.) A párisi érsek pásztorlevele az orosz halom fölött. A párisi érsek egyházkerülete papságához egy pásztori körlevelet bocsátott, mely nyilvános imákat rendel minden templomban , hogy az ég áldása legyen a franczia fegyvereken. Az érsek , e körlevélben , mint igen természetes, a keleti kérdést vallási szempontból tárgyalja, s felkiált, hogy Francziaország hadserge ismét Európa élén keletre vonult, hogy a civilisatio, s a most sokkal inkább, mint valaha fenyegetett religio ügyét védelmezze. Ma ugyanazon veszélyek sokkal fenyegetőbb alakban tűnnek fel, mint valaha. „Egy új barbarismus fenyeget bennünket“ — úgymond a pásztori levél — „ravasz és agyafúrt embereknek vezetése alatt. Photius megromlott kereszténysége a hitet egy hatalmas uralkodó rabszolgájává alacsonyítá le. Ma ezt dicsvágya eszközéül használja, mely Semmi határt sem ismer többé. Hamis orthodoxiája alá akarja vetni a testeket és lelkeket. Ha egyszer ezen colossus a Bosporuson állana, egyik lábát Ázsia-S a másikat Európára téve, akkor a mostani népek végromlása be volna fejezve. Elenyésztük látható volna, sőt még végromlásuk óráját is meg lehetne határozni. Az éjszaki óriás feltartóztatása s túlhatalmának korlátozása oly kérdés, mely a népek, Krisztus szentegyháza, s az igaz orthodoxia élete vagy halála fölött határoz. Ez a küszöbön álló expeditio valóságos alapja, s épen ezért e halom méltán szent háborúnak nevezhető. Igenis, katonáink, kik ezen harczba indulnak, méltán felkiálthatnak atyáinkkal: „Legyen meg Isten akarata!“ Isten akarata az, mely a világot egységre akarja vezetni az igazságban. Ha azon becsvágyó tendentiák, melyek ellen harcz- r ra kelünk, lennének a győztesek, akkor a világ a tévedésbeni egységre vezettetnék. Még a hellén ország keblé- i ben is mutatkoznak jelenségei ezen egységrei visszatérésnek. Ezen symplomák el fognak nyomatni, ha a moszkovita ■ befolyás folyton tart vagy még nagyobbodik. A valóság be- f folyása nekik kedvező, s őket a valódi egységre vezeti. Isten akarta azt, mert az egység akadálya most nem az szlavaismus, hanem csak mondjuk ki világosan, a moszkovita caesarság dicsvágya — fanatismusával. Semmi sem tenyelgeli annyira Isten szentegyházát, mint ezen már is coloss sans hatalom kifejlődése. Ők azt mondják, hogy szégyen a keresztény Európának Törökország segítségéül keletre sietni. De hát csak azért megyünk-e oda, hogy egyedül a törököket védelmezzük ? Nem azért-e, hogy védgátat emeljünk oly hatalom ellen, mely semminemű határokat többé nem ismer? A mi bűnünk-e, hogy a civilisatio s az egyház ellenségei többé nem Törökországban, hanem másutt léteziek ? s ha egy keresztény nép , a kereszténységet meghamisítván s becsvágya eszközéül tevén, Krisztus régi ellenségeinek örökségét és szerepét vette át ? Ha a czár-pápának sükerül, Szambul trónján ülni, s onnan uralkodni kelet s nyugat fölött, mig nem azt egészen járma alá keríti, akkor bekövetkezendett azon általános apostasia ideje, melyről a szent könyvek szólanak, akkor megkezdődik az istentelen mű, mely Krisztus tanainak ellentéte, s mely hivatva van, hogy a világ végnapjait félelemmel töltse el. Igen is, Isten akarata, mert az igazságosság nem várja be mindig az örökkévalóságot, hogy az üldözőket és kínzókat megbüntesse. Vannak éjszakán népek, melyek vértanúkká lettek, egyházak, melyeknek hite erőszakosan elnyomatott. Isten nem maradhat tovább is süket ily panaszok irányában. Az ily bűnös hatalmat meg kell büntetni. Maga az ég akarja, hogy a czár megvakuljon, s nagyravágyásának kicsapongásai idézendik elő büntetését, valamint romlását is.“ (O. P.) Páris, apr. 1. Cambridge hg megérkezése Parisban, most már f. hó 8-kán mindenesetre meg fog történni. — Bonaparte Péter, ki heves politikai és sociális érzelmeiről ismeretes dec. 2-ka óta Amerikában lakott, jelenleg Francziaországban mulat, honnan rövid időn Olaszországba szándékozik utazni. — Gira r d i a lapja, a „La Presse,“ mely most három kiadásban jelenik meg, január hóban átlagosan 25,000 példányban nyomatott naponkint, februárban 29,000, mártiusban pedig 32,000 példányban. — Mikor jutunk mi csak felényire ? Nagybritannia. A had válaszfelirat megvitatása az angol parliamentben. Felsőházi ülés mart. 31-én. Lord Roden felszólalására lord Aberdeen feleli, hogy a kormány egy általános ima- és vezeklési napot kitűzni szándékozik. — a canterbury-i érsek a határozatot örömmel fogadja. Erre Lord Clarendon a válaszfeliratot indítványozza a kir. hadüzenetre s reméli, hogy a vitály nem olyszerű leend, mely Európának Anglia egyetértéséről táplált hitét legkevésbbé is megrendítse. Szóló terjedelmesebben taglalja a „bizalmas levelezést“ s bebizonyítani törekszik, hogy e levelezés a czár őszintesége iránt csak bizalomra kelthet. Hiszen (egy sürgöny szerint, melyből a nemes lord kivonatokat olvas fel) maga a czár nyomatékosan tiltakozott bármely hatalomnak oda irányzott kísérlete ellen, hogy a Porta gyöngeségét saját előnyére használja fel. Többet az angol kormány nem kívánhatott. A czár azonban épen az e bizalmas levelezésben tett ígéreteit szegte meg: a Törökország fölötti tettleges uralomra vágyik , s a barátságnak a polgárisulás elleni keresztes hadjárata élére áll.) Az Oroszországiért félelem még a szárazföld több államára elnyomó lázálomként nehezedik. Az ausztriai politika őszintesége és méltányossága tökéletesen kielégítő ugyan, fájdalom azonban, Ausztria és Poroszország még nem értenek egyet, e pillanatban, midőn a német hatalmak közötti minden véleménykülönbség csak káros eredményű lehet. Mi a törökországi keresztény alattvalókat illeti, ezeknek jogai azultán nem kényszerű s önkénytes hajlamú határzata által fognak megállapíttatni. Lord Derby nem titkolhatja a fölötti aggodalmát, hogy a miniszterium nem egészen jól fogta fel a háború AUSZTRIAI BIRODALOM. Bács, apr. 4. Múlt vasárnap d. e. 1 órakor Meyendorff báró orosz cs. követnek eszközlésére a görög nem egyesült kápolnában ünnepélyes isteni tisztelet tartatott, hálaadásai az oroszok által a Dobrudzsában kivívott győzelemért; jelen volt az összes követségi személyzet s az itt lakó oroszok. KÜLFÖLD: Németország. Berlinben Sz. Pétervárról, Lindheim tábornok küldetése viszonzásául Meklenburg Györgyig mint az orosz császár rendkívüli követe megérkezett. Küldetése czéljáról, mikép a „Schl. Zig“ mondja, hiteles forrásból hallatszik, hogy az orosz császár Lindheim tábornok küldetését barátságosan fogadta , s nem *) Azt bizton állíthatjuk, hogy a birodalmi aristocratia azon részéhez, melynek a bécsi Lloyd leczkéje szól, 1 —e a magyar nemesség nem tartozik. A magyar aristocratia fölibe teszi a trón és népek egyesült érdekeit minden politikai elvrokonságnak, melyet a torysmus az orosz szövetségben keres. A magyar aristocratia nagy többsége ily torysmus politikai hajlamait magától visszautasitja. Sze rk. TUDOMÁST ÉS IRODALOM 35—38(188—189). Uj Magyar Muzeum. Egyszersmind a magyar akadémia közlönye. Kiadja Toldy Ferenc. 1854. Második és harmadik vagy februári és martiusi füzet. Pesten, Kroich Gusztávnál. 8-rét. 97—3041. Két füzetet mutatunk be most egyszerre az olvasónak egyetlen tisztán tudományos folyóiratunkból, mert míg alkalmunk jutott volna a februári füzetet bemutatnunk, megjelent a martiusi is. Sietünk azonban e két füzet rövid megismertetésével, nehogy — ha még késnénk — az áprilisi füzet is utolérjen bennünket. Bevezetésül örömünket fejezzük ki, hogy az Új M. Múzeum füzetei pontosabban kezdenek egymásután következni, s reméljük, lassan kint el lesz érve a czél, hogy minden füzet az illető hónap 15-dikén jelenend meg. Az első czikk Gyulai Pál értekezésének befejezése, „Petőfi Sándor és lyrai költészetünk“ czim alatt (97—124). Ezen czikk három első számát még a januári füzet hozta, három utóbbi, s mindenesetre lényegbe vágóbb s fontosabb számai a februáriban következnek. Ezen értekezést különösen azon körülmény teszi becsessé, hogy benne rétegesen együvé foglaltatott azon három elem, melyeket az ítészek rendszerint, egymástól külön szakítva szoktak figyelembe venni: a költő élete, ennek hatása a költő műveire, művei hatása az összes irodalomra, és viszont, így a szerző nemcsak minden egyoldalúságtól megóvta magát, hanem elfogulatlan öntájékozás mellett részrehajlástól is menten maradt. Oly kimerítő egyszersmind mély felfogással írott bírálatot még nem olvastunk Petőfi költészi geniusáról és műveiről, mint Gyulai felnevezett értekezése, s azon érdek, melylyel közönségünk azok iránt viseltetik, s azon fontosság, melylyel a magyar költészetben bírnak, e czikk megolvasását mindenkire nézve élvezetessé, íróinkra nézve pedig csaknem nélkülözhetlenné teszik. Ajánljuk főleg mai költőinknek az utolsó (mitödik) szakasz fontolóra vételét , hol a legújabb magyar költészet tévutakra vetemedései részletesen tárgyalvák és cáfolhatlanul felmutatvák. (Ezen újabbkori tévedezésekről a költészet országában mi is hasonlóképen, bár rövidebben nyilatkoztunk már a P. Napló decemberi számainak kettejében, és szándékunkban áll, ez ügyben nem sokára ismét néhány figyeltető szót elmondani, — alkalmasint még a jelen hónap folytában.) Mai költőinkről lévén szó, emlékezzünk meg itt mindjárt, azon czikkről is, melyet „valami az asszonánczról“ czim alatt, A ... . Jánostól, az Uj M. Muzeum martiusi füzete közöl (240—245), s melynek tanulmányozását legkomolyabban szivekre kötjük verselőinknek. A toll, melyből e czikk ered, a legilletékesebb; senki sem mondhatja, hogy pusztán kritikusi szeszélynek szüleménye. Minden sor mutatja, hogy itt az elmélet nincs egyébtől levonva, mint — a gyakorlatból. Szerző néhány főszabályt ad elő a sajátlag magyar rímről, vagy, mint nevezi, az asszonanezről, „nem, mint azokat talán más nemzetek poétikája meghatározza, hanem a mint én (a szerző) nyelvünk természetéből s a nép költészetéből magamnak elvontam “ Befejezett, teljes elméletet nem szabad keresnünk e rövid vázlatban, valamint a szerző maga is csak „ujjmutatásul“ írta sorait „azoknak, kik asszonanczczal élnek, anélkül hogy szabályokra ügyelnének.“ Egy két szabályra magunknak is volna — nem megrovó, de inkább hozzátoldó, kiegészítő — észrevételünk; magára az „asszonancz“ névre is meg kellene jegyeznünk, hogy az, minthogy értelme más népek költészetében már határozottan meg van állapítva, nem egészen illik a magyar sorvégzetek öszhangzására (melyben az a 11 i t e r a t i o is szerepel), mivel azonban referens maga is foglalkozik jelenleg egy kis magyar verstan összeállításával *) . A----felnevezett czikke valóban arany ábéczéül szolgálhat mindazok számára, kik versírással — nem mondhatjuk, költészettel — foglalatosak, ezúttal elég legyen annyit mondanunk, hogy kivált azok, kiknek — mint a czikk jeles szerzője mondja — „eszme- és tartalomnélküli szóhalmazára bizony ráférne egy kis formai tisztaság, egy kis külső csíny, igen jól tennék, ha azon arany ábéczét könyv nélkül megtanulnák, miután— hogy ismét a szerző szavait idézzük — „pongyolaságban alább már nem sülyedhetünk, s a mostani állapot (a költészetben t. i.) a valóságos botrány.“ Képzettársulatnál fogva — mert hiszen a verstan valóban a nyelvbeli szépészet egyik fontos részét képezi, — átmegyünk most a Múzeumnak szorosabban szépé- szeti csikkeihez. Ezeknek egyike Szontagh Gusz-távtól van, ezen ezim alatt: a „szép és rut“ (124—146), philosophiai öntájékozás. Másika , mely egy hosszabb sorozat első számát hozza, Erdélyi Jánostól: „nos-thelikai előtanulmányok“ (232—210), alaptételeikben egy nagynevű idegen író rendszeréből kivonatolt. Annál örömestebb jelöljük meg ezen czikkeket, minthogy újabbkori irodalmunknak eléggé ugar tudományos részében legugarabb mező a szépészet, s önálló, rendszeresebb munkát kettőnél, legfeljebb háromnál többet nem bírunk felmutatni. Pedig nem elkerülhetlen tanulmányi tárgy-e a szépészet minden művésznek, írónak, sőt minden valódi műveltségre törekvő magánembernek is? Könnyen azt felelhetnék ugyan , hogy nem a szépészet alkotja a művészetet, hanem a művészetből fejül a szépészet. Ez épen úgy van, mintha a nemzetek és államférfiak azt mondanák, hogy ők csinálják a történelmet, nem pedig ez őket, s ez okán aztán felhagynának a történelem tanulmányozásával, holott épen ez képesíti őket arra, hogy tettleg , gyakorlatilag — úgy , mint kell— folytathassák a történelmet. A szépészet fejtegeti a szépnek, következőleg tehát a művészetnek is fogalmát, kellékeit és czélját, miként az nemcsak a művészet eddigi példányaiból, de az emberi elme törvényszerűségéből is kivonható. Uj genie mindig megtoldja a szemészetet, de a legnagyobb génié sem lehet el nélküle, ha ingadozás, tévedés , balizléstől menten akarja magát tartani. Szontagh értekezése, a nélkül hogy a tárgyat kimentené, kerek egészet képez, melben — alapul tétetvén, hogy a szép csakugyan van — a szépnek fogalma nincs ugyan meghatározva, de igenis felmutatvák annak egyes nemei, az érzéki, értelmi és erkölcsi szép mind a természet mind a művészetben. E három alkotó elemnek egyesülni kell a legmagasabb szépségben. Megkülönböztetve találjuk — és helyesen — az alsóbb és magasabb művészetet, oly módon, hogy amaz csak élethű valóságot tükröztet vissza, imez a hűséggel eszményítést párosít. E különböztetést annyival inkább ki kell emelnünk, minthogy általa megóvhatjuk magunkat a szépészeti szellemesdiség és anyagosdiság, az úgynevezett eszményi- és egyéninek, a Schiller,és ködképek s a cross földhöz-tapodás iskoláinak egyoldalúságától, s mindkét félnek igazát egyesíthetjük a jellemzetesnek, de természet szerint művészetileg jellemzetesnek fogalmában. Nézetünk szerint óvakodjék a művész megsérteni a természet jellegeit lényeges részükben, de távolítson is el a természettől minden nem lényegest, atfént és aljast, — s az utóbbit soha se használja magában, de mindig csak eszközül saját ellenkezőjének czéljára. Jól esik, hogy a tisztelt szerző — czikke végében — a szépet magára az életre vonatkoztatja, mint „gyakorlati“ szép *) Ezen „Kis magyar verstan“-t a P. Naplóban szakaszonkint közlendjük, s ajánljuk mind verselőink, mind a magyar nyelvtant előadó hazai oktatók figyelmébe. Sze rk.