Pesti Napló, 1854. július (5. évfolyam, 1291-1316. szám)

1854-07-21 / 1308. szám

1854. Stedik évi folyam. ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK. Vidékre postán küldve. Évnegyedre 5 fr. — kr. p. Félévre 10 „ — ,, ,, A havi előfizetés, mint a szemenkinti eladás is megszűnt. Pesten házhoz hordva Félévre . 8 „ — „ „ Évnegyedre 4 „ — „ „ Egy hónapral fr. 30 kr.p. A lap politikai tartalmát illető minden közlés a SZERKESZTŐ-HIVATALHOZ, anyagi ügyeit tárgyazó pedig a kiadóhivatalhoz intézendő : uriutcza 8-ik szám. Szerkesztési iroda : Uri­ utcza 8. sz. Bérmentetlen levelek csupán rendes levelezőinktől fogadtatnak el. Hi r d e t­é­n e k öt ha­sábos petit-sora 4 pgő kraj­­czárjával számittatik. A be­­igtatási s 10 pengő krnyi külön bélyegdíj előre lefize­tendő a Magánvíták öt ha­sábos sora 5 pengő krajczár­­jával számittatik. — A fölvé­teli dij szinte mindenkor elő­re lefizendő a Péntek, júl. 21-én. HIRDETÉSEK és MAGÁNVITÁK. PESTI NAPLÓ kiadó hivatalában. Megjelen a PESTI NAPLÓ — hétfőt és inneputáni napokat — kivéve ívnyi alakjában, mindennap reggeli órákban. — jelen Távirati magán sürgöny a PESTI NAPLÓ­ zerkesztőségéhez ! Elindult Bécsből, julius 20-kán 6 év. 30 p. este. Érkezett Pestre „ „ „ „ 45 „ „ Montenegróban lázadás történt, de az D­á­­nilo, a vladika által rögtön elnyomatott, a com­­promittáltak menekültek. Kis-Oláhországnak ismét megszállása várható h­ír szerint legközelebb az oroszok részéről. (Azon esetre t. i. ha a törökök által megelőzőleg vissza nem nyomatnak.) P­á­ri­s, júl. 12. (0) Azon pillanatban, midőn a nagy lapok legnagyobb része az egymásnak folytonosan ellenmondó tudósítások fölött kétségbeesve kiált fel :­ „mindenütt confusio és ellenmondás !“ - a „Patrie“ kinyilatkoztatja, „misze­rint most sem alkudozásokról, sem fegyverszünetről nem lehet szó, mi­által Oroszország csak az alkalmas idő lefolyását szeretné eszközleni a szövetségesek h­ad­­működéseire nézve.“ Azt mondja továbbá a „Patrie“, „hogy most a valódi alkudozik Napier admirál és St. Arnaud tábornagy. Egyetlen jegyzőkönyv, mit ko­molynak tekinthetni, az, melyet Francziaország és An­glia ágyúi Kronstadt és Szebasztopol lerombolt falaira irandnak.“ Másrészről Abd-el-Kader egy levelet i­­hmer pasának Brussából, 1854. jun. 18-dikáról, Mahomet utó­­dai nagysága iránti fölhevült lelke teljes tüzével, mely­ben a pasát a gyűlölt moszkoviták elleni rettenthetlen harczra a következő szavakkal bátorítja: „Mindenütt, bár hova fordulandsz, győzelem és dicsőség fognak kö­vetni. Foglaltasd el csapataid által az ellenség táborait. Áldásom mindenhova követend téged. Az ellenségek elfutandnak előled, mint a sakálok (hyenák) s gyerme­keink gyermekei örök időkre dicsőitendik a te nevedet. Ne hátrálj , mert a próféta győzelmedet akarja. Itt az idő, melyben a moszkvai gyaúroknak meg kell semmi­­sittetniök.“ Hivatalos állítás szerint a Dzsurdzsevo melletti fé­nyes csatában mintegy 18,000 angol-frank vett részt, s már ez ideig tetemes angol-franczia csapatok nyomat­tak elő a Duna felé. És így reméljük, miszerint rövid időn a francziák és angolok fényes fegyvertényeiről hajlandunk, mire oly feszülten várunk már régóta. A törökök már kivívták maguknak a polgári sult világ mél­tó csodálatát, sőt mondhatni, hogy eddigi magok viselete által jövőjöket is némileg biztosították, mert jaj a sze­gény törököknek, ha mindent számos hatalmas pártfo­góiknak kellene köszönniök. Ha a nyugati hatalmak a törökökbe , ezeknek velük született bizalmatlansága mellett, minden idegen beavatkozás irányában bizalmat és tiszteletet akarnak csepegtetni, szükséges, hogy mi­nél előbb fegyvertények által tüntessék ki magukat, mert bizony még eddig mind a flotta, mind a szárazi csapatok erkölcsi gyámolításukon kívül mit sem tettek. Valóban igen metsző irónia volna, ha­­ m­e­r pasa, mi egyébiránt nem épen valószínűtlen dolog, Bukarestet megszállaná a nélkül, hogy a segédcsapatok hadsergé­­vel egyesültek volna. Mi maradna akkor fen a francziák és angolok számára ? Talán Krimiát vagy Sebastopolt elfoglalni ? Valóban nehéz feladat ! S ha tekintetbe vesszük az időt, melyre az angol-franczia csapatoknak szüksége volt, hogy Gallipoliból Szambulba, onnan pe­­­dig Burgas és Várnába menjenek , legfölebb is azon meggyőződésre vergődhetünk, hog­y az angol és fran­czia hadsereg- és flotta-vezénylők igen előrevigyázó parancsnokok s Fabius Cunctator iskolájának becsületére várnak. Ha már most a Krimiábai­­szállás­­és Sebastopol megtámadásánál ugyanazon elővigyáza­­tot használandják, melyet használtak Gallipoliból Vár­nába , nem hamarkodjuk el a dolgot, ha azt áruítjuk, hogy még három év­ is elmúlhat, mielőtt valamelyi csa­pásra kerülne a dolog. Bizony igen csekélység történ­nék a ,,groire‘‘fenntartásáért, ha St. Arnaud tábor­nagy és­­R­a­g­­­a­n lord ez idei nyári hadjáratuk a Várna melletti táborbai szállással végződnék; minden egyes franczia lövésznek, minden egyes hegyi skótnak el kel­lene pirulnia Iskender bey legutolsó basi-bozukja előtt is. Mi azonban csak részrehajlatlan nézői vagyunk ezen tarka melodrámának; ki tudja, hogy miként osztották el a rendezők a szerepeket a színfalak mögött ? talán nemsokára kellemesen vagy kellemetlenül fogunk meg­lepetni. Nagy figyelmet gerjeszt itt egy könyv, melynek czí­­me: „La chasse au lion par Jules Gérard.“ Gérard Gyula, ezen Hercules ivadéka, ki a­helyett, hogy orosz­­lánbőrbe öltöznék, mint elődje, egy spahi csinos egyen­ruháját viseli, hadnagy Algírban, s most közzé teszi e könyvet, melyben hősies oroszlán-vadászatait írja le, melyekért neki az ó­korban legalább is templomot épí­tettek volna. A könyv telve van eredetiséggel és újdon­sággal ; benne valóban a pusztát véljük látni, s hallani az oroszlánok ordítását. Ezen merész vadász több év óta űzi e veszélyes mulatságot, s többnyire teljes egye­dül, éjszakának idején, borzasztó olvasni, miként lesi az oroszlánt január végével a puszta ligeteiben vala­mely fa tetején; mert ez az idő az oroszlán család sze­relmeskorszakának ideje.Majd közeleg egy nőstény orosz­lán, három vagy négy imádója kíséretében, kik egymás­sal halálra várnak kedveltjök szép szemeiért, míg végre az egyik győztes a jutalmat elnyeri. Gérard oroszlán­vadászata oly igazán, oly bűn, és mégis szerényen szól, hogy őt vadásznak sem tartanék; őszintén elbeszéli a veszélyeket, de azt is megvallja, hogy csak kevés oroszlánt ejt el. Bukarest, júl. 11. A Dunafejedelemségek és Oroszorság közti véd­­jogi viszonyok megoldása első feltétele a jövendő bé­kének, Oroszország véduralmának meg kell szűnni , és az orosz birodalmat kényelmes állásától, melyben az aranyszarvat kedvező pillanatban kezére ejthette, örökre meg kell fosztani! Valóban , ha a történészet komoly intéssel nem utalna a változás szükségességé­re, a körültünk levő elcsüggedés és nyomornak bátorrá kellene tenni, hogy e követelésnek szavakat kölcsönöz­zünk. De politikai kérdésnél mire való az emberiség értelmére hivatkozni , ha az eszély legközönségesebb törvényei ugyanazt parancsolják és az idő folyamában a csalódásokra több tér nem maradt fen. Oroszország a drámát a Dunafejedelemségekben ritka ravaszsággal értette legombolyítani. Kezdetéből egy jelenet megér­demli a rövid fölfrisítést. Midőn az éleselméjü cs. kir. Internuntius Thugut báró, a kucsuk-kajnardzsii béke (1774. jun. 17.) föl­tételeit megtudta, mi­által Oroszország a Feketetenger­hez lépett, s az egyszersmind Moldovát és Oláhorszá­got orosz védhatalom alá állította, a békekötésről­ tit­kos jelentésében, hogy a bécsi kabinetet megnyugtas­sa, a többi közt ezt emeli ki : „Minthogy jövendőben Szambulnak meghódítását a Feketetengerről lehet vég­rehajtani, nem lehet föltenni, hogy Oroszország valaha még azon helyzetbe jőne, mint eddig, hogy hadműkö­­déseinek színhelyét a Dniszer vagy Duna mellett vá­­­­lassza, hol saját határaitól messze távolban , egy nagy költséggel járó, több évi különös döntő hatás nélküli fáradságos háború keletkezhetik, ellenben a feketeten­­gereni támadást az új orosz határokról (Krím) a fővá­ros faláig pár nap alatt jövendőben végre lehet haj­tani.“ Thugut báró átható elméjének daczára, a jövendő események megjósolásában tévedett. Oroszország ter­veiben nem merészen, hanem rendszeresen tör előre, kerüli a feltűnést, s 1774 után oroszok és törökök gyakran harczoltak a Dnister és Duna mellett, neveze­tesen az 1788-92-, 1806-1812-, 1828-29-ki há­borúk alkalmával, és 1833-ban egy hajóhad, csapa­tokkal megrakva, mint segéderő, vitorlázott ki a krími révből Konstantinápoly felé. Oroszország Törökország ellenében lassan, de mindig bizton haladott. Majdnem negyven év múlva, a kai­­nardzsii béke után, 1812-ben, Bessarábiát hatalmába ejtette, és a Pruth vizét téve határául, és épen most is­mét negyven évvel később, a többszöri hosszas meg­szállás által „Oroszországhoz szokott“ Dunafejedelem­ségek örökre a felettök függő védő kéz hatalma alá jut­nának ? Mindaddig, míg Oroszország Törökországban, még az egyházi téren is, legkisebb jogot élvez, addig a viszály, mely határainkon dühöng, nincs befejezve, csak el van halasztva és nincs megszüntetve. A Duna mellől, jul. 17.­­.. E hó 16-káig a Dzsurdzsevo melletti két ellen­séges hadsereg állásában változás nem történt. Tudni akarták, miszerint Omer pasa Musztafa pasának Kalarasnál álló, 30,000 főnyi hadtestét m­agához szán­dékozott vonni, hogy még nem volna elégséges lovas­sága és tüzérsége. A jul. 11 iki előőrsi csatározás a hadállásban változást nem idézett elő. A 8-diki csata részletei nem nagy érdekűek. A dzsurdzsevoi csatában aránylag az orosz tisztek legtöbbet vesztettek. C h r u- t e ff tábornokot a törökök kétszer fogták el, de mind a kétszer csapataitól nagy feláldozással szabadittatott meg. — Bukarestből jelentik, hogy Budberg báró útra készül. — Számi pasa jul. 8-kán Krajovába érkezett. Kis-Oláhország sok vagyonos lakosa ausztriai védelem alá akar állani. Sóvárogva várják az ausztriaiak be­nyomulását. S­árospatak, jul. 16. Épen most végzi be a tiszamelléki hely. hitvallású egyházkerületi küldöttség fontos eljárását a helybeli főiskola ifjúságának megvizsgálása körül. A küldöttség tanácskozásaiban ismét nyomokat lehet észrevenni azon magas rendelkezések megközelítéséhez, melyek a gym­­nasiumok szervezését illetik. Csak lassan, csak fokon­ként, de mégis szembetűnőleg, követtetik el minden lé­pés a rendszer megszilárdítására. Ily régi és hagyomá­nyos intézetnél ez nem is lehet másképen. Név szerint : mikép fogta volna mondhatni a főiskolai kormány némely tanárainak, kik a rendelkezés előtt jóval hivattak meg tanszékeikre, hogy másuvá tétetnek át, mind­addig, míg az idő e részben is ki nem jelölé az utakat? Így ki kellett halni néhány tanszék tanárainak, hogy a felma­radó pénzerő az erősítendő gymnásiumra fordittathas­­sék; s habár nehéz szívvel mond is le a felekezet azon büszkeségről, melylyel a jogakadémia felállása kecseg­teti, de lemondott mégis — egy időre, hogy a felsőbb theologiai pályára kellően előkészíthesse, s elegendő tanerőkkel lássa el a gymnasiumot, így a pataki nagy gymnasiumban ezentúl tizenegy rendes és egy helyettes tanár fog működni, s a jövő septemberrel kezdődő évre a leczketerv is úgy készíttetni. Megjegyzendő ezen fölül, hogy a gymnasiumi taneszközök megszerzésére a múlt iskolai év alatt tetemes pénz és szokottnál több gond jön fordítva, könyvek, térképek, szépírászati s rajzi eszkö­zökben. Továbbá a nevelés­tudományt, mint puszta el­méletet az akadémiából kizárván az igazgatóság, he­lyette nagyobb mérvű intézkedést teszen, egy felállí­tandó praeparandiában, mely ma sokkal könnyebb sőt szükségesebbnek is mutatkozó , mint ezelőtt egy pár évvel. Látszik ebből, hogy a megszűnt jogi akadémia, egy erős gymnasiumban és egy oly annyira szükségelt praeparandiában fogja felszülni magát, s ha az hiány, ez növekedés , egynek elmúlása, másnak ujulása. Mert tulajdonkép mi köze is van a helyi hitvallású feleke­­zetnek a jogi akadémiával, mikor ez annyi státusisko­lában taníttatik ? Ezt belátva, többé nem erőlködünk egyéb lenni, mint a mi, az egyház pártolóinak kegyé­ből, lehetünk, a mivé lenni rendeltetésünk. Most csak az leszen hátra, hogy a praeparandia vezetőjévé egyén jelöltessék ki, ki bejárván a külföld efféle intézeteit, lelke egész ifjúságával ölelje hivatását, s alapot vet­hessen egy születendő , s néptanodáinkat újra szülendő intézetnek. Azaz találtassék egyén , ki szelid lelkűjét, kedélyes természet mellett, a tudomá­nyos kellő képzettségen kivül birjon a zene, szépirászat KÁRPATHY ZOLTÁN: Regény Irta Jókai Mór VIII. Gyásznapok. Folytatás. *) Mielőtt e vidám mulatságban részt vennénk, keres­sük fel regényünk egyik hősét, tekintetes Maszlaczky urat, ki szintén hivatalos oda, majd vele azután együtt eljöhetünk. Épen készül ő is. E perezben igen érdekes helyzet­ben találjuk. Borotválkozik.Előtte két szál faggyúgyer­­tya, azok közt a sakktáblás tükör, melylyel szembeszáll­­va Maszlaczky úr egész ügyszeretettel faragja érdemes ábrázatját, nagy kiszámítással és kellő gyakorlattal nyújtogatva nyakát és harapdálva alsó ajkát, az oda­vonatkozó részletek pontosabb tárgyalhatása végett. Orczájának egyik fele még be lévén kenve fehér szap­panlével, csak a revers oldaláról ismerhető meg annak mivolta, szemközt nézve pedig igen elevenen emlékez­tet arra az indián csodaszülöttre, kit a fehér hajóban mutogattak, fele fehér, fele fekete ábrázattal. Az óra épen kilenczet ütött, midőn sebesen vágtató szekérnek zörgése hallatszik az utczán végig, mely a kapu előtt megáll s rá sietséges csörtetés­sel a lépcsőkön , a negyedik emeletbe; s a rögtön utána következő csön­getés tanúsítja, miszerint Maszlaczky úrhoz érkezett valaki. Hát csak hadd jöjjön: Maszlaczky úr egy csep­pet sem zavartatja meg az által magát; csendes művé­szi nyugalommal fogja bal kezének két ujja közé orra hegyét s azt felfelé emelve értelmesen, a jobb kéz uj­­jaira fektetett borotvával szelídeden tisztogatja meg azt a tért, honnan a bajusz egy része kitiltatott, mi által az arcz sokkal fiatalabb kifejezést nyer. Pár percz múlva bebukik az ajtón a késői látogató. Maszlaczky úr látja a tükörből, hogy a fráter Bogozy. A fráter nem kíván sem jó estét, sem jó egészséget, hanem egész röviden, még pedig rövid lélekzettel kö­szön be e szavakkal: •••• ' — Azaj megindult ma reggel Visegrád alatt! — Más ember azon helyzetben, miben Maszlaczky ur *) Lásd P. N. 1307. számát, volt, erre a szóra levágta volna a borotvával az orrát, vagy eldobta volna magától az egész szépitési eszközt, s félig fehér, félig veres orezával futott volna ki a házból. Maszlaczky ur mind ezt nem cselekedte, hanem nyu­godt lélekkel elővette a fenőszijját, hozzá tente a borot­váját, s a közben igen csendes hangon kérdezé a frá­tertől : — Beszélt Trommellal ? — El is hoztam magammal. Itt várakozik. — Ugyan küldje be kérem. Aztán menjen vacso­rárul, de ne beszéljen senkinek, hogy hol járt ? A juratus eltávozott, s utána egy köpezes, köpönye­ges hazafi sompolygott be az ajtón , kinek kövér , jól tartott képében sok hamis vonást hagyott a magát ide­­hivatása felöl tájékozni nem tudás. Az egész arcz in­kább piros volt, mint véres, csupa merő durva elhája­­sodott vonások, miknek laposságát nagyon segíti kitün­tetni még az is, hogy szemöldei vagy nincsenek , vagy olyan világosak, hogy gyertyánál nem láthatni , minél­fogva szemei úgy jutottak húsos, kövér homloka két felére, mint valamely becsületes tengeri fókáé. Látva, hogy a fiscalis ur késsel jár az orra körül, nem beszélt addig, míg az művét nem végezé , hanem lebocsátkozék szépen egy szék szegletére, nagy, súlyos, havas köpönyegével megkeresztelve a betakart porcso­­magokat, a mikre ráült. Maszlaczky ur megtörté arczát, s kedves elégültség­­gel jártatá végig megsimult állán ujja hegyeit. — Kedves Trommel uram. Vannak magának ugy­e bár dereglyéi ? — Vannak. — Igen. — Vannak. — Felelt az érde­mes úr, nagyon meggondolva a szót, mint a kinek az önfentartás ösztöne súgja, hogy ügyvéd kérdéseire va­lamit az igazságon vagy innen, vagy túl kell felelni. — Hány? — Kettő. Igen. Kettő. (Még­is könnyebben esett a lelkének, hogy egyet eltagadhatott). — Hát csónakja ? — Az van öt. Épen öt. Minek tetszik kérdezni ? — Tudna-e még többet is kibérelni egy pár napra? — Minek kérem a lássan? Minek? Két csór­akázásra rosz idő van most. — Trommel uram, kedves,­ én egy igen hasznos vál­lalatot tudnék önnek ajánlani. Tudhatja ön : ez nem első és egy sem vált kárára. — Köszönöm a lássan. Tessék velem parancsolni. — Önnek legalább tizenkét dereglyét és csolnakot kell kibérelni és azokat a szükséges legénységgel ellát­ni, mert Pesten nem sokára nagy szükség leend rá. Az árvíz el fogja önteni a várost. — De könyörgöm a lássan. Ez a magistratus dolga. — Én nem mondom kedves Trommel uram, hogy ön nagylelkűséget cselekedjék; én önnek vállalkozást aján­lok, a­hol ezer szásztolit lehet nyerni. — Értem már kedves tekintetes ut. De még sem ér­tem. Sokba kerül ám az, öt forint kell mindennapra­­ legénynek, tíz forint maga a csónak. Az ember koc­­­káztat legalább hatszáz forintot. Aztán ki tudja: lesz­­e belőle valami nagy szerencsétlenség? ha az ember jó nyereséget akarna látni, arra nézve szükséges volna, hogy ne csak a külvárosokat, hanem a belvárost is el­öntse a víz, a­hol a gazdag urak, a nagy kereskedők laknak, abból látszanék ki valami. Ezt pedig ki tudhat­ja előre ? — Én bizonyosan tudom, szólt Maszlaczky úr; a belváros csatornáiban már több helyen eddig is szinül­­tig áll a víz, néhol deszkából kénytelenítettek gégéket építeni az emelkedő viznek. Azokban meglátszik, men­nyivel magasabb az ár a földszinénél. És még magasabb is lesz. Én igen jó vállalatnak tartom, a­mit ajánlottam s kész vagyok ennek az összeg felét átadni. — S veszteség esetére nem kivánja azt tőlem visz­­sza a tekintetes ur ? — Egy fillért sem. — Hát ha nyerni találunk ? Maszlaczky úr erre egy kész szerződés-levéllel felelt, melyben meg volt irva, miszerint ő és Trommel János uram közös vállalatra csónakokat béltettek ki, melyek szükség esetén a közlekedést a két város között fentar­­tsák a mérsékelt vitelbérért. Értsd alatta, oly dijért, a­minőt egy halálrettegésben levő embertől ki lehet csikarni. Utálatos rablás! Kizsákmányolása a közelgő szeren­csétlenségnek ! És ez is tény. Talán a legszomorubb az egész catastroph alatt. Volt a­ki előreszámított, hi­degen , meggondoltan a közelgő részből eredendő üzletre. A két becsületes ember megértette egymást. Trom­mel uram átvette az előlegezett összeget Maszlaczkytól, a szerződés párját nála hagyva. — Már most rögtön siessen ön a dolog után. Mert a munka még az éjjel elkezdődik. A hajós kupecz elhordta magát nagy sietve. Maszlacz­ky úr pedig csendesen fütyörészve köté fel fehér nyakra­^***emm ui.....ül ... valóját s tökéletes elegant­ába téve magát, elküldött egy bérkocsiért s néhány percz múlva a hétszemélynök lakása elé hajtatott, melynek hosszú ablaksora ünne­pélyesen világított a kivül oly sötét éjszakába. A középteremből zongoraszó hallatszik elő. — Nagy­böjt lévén az idő, más zenét hallatni nem szabad. A szép Ilvay kisasszony zongoráz, kinek az orvosok meg­tiltották a tánczot. Maszlaczky úr itt egy futó kompli­­menttel keresztülhalad. A táncz neki sehogy sem áll, nem szokott benne részt venni. Különben is sokkal több psychológiája van, minthogy ne tudná, miszerint czél­­szerűbb a szülők kedvében járni, mint a kisasszonyo­kéban, ha az embernek komoly czéljai vannak. Tehát egyenesen oda siet, a­hol a hétszemélynökné, Kőcse­­repy úr és neje whiszteznek. Negyediknek szalma-em­­ber-képen odaültették Misztizlávot, és egyre porolnék vele, mert nagyon szórakozott és minden számítás nél­kül hányja a kártyákat. — Én meg nem foghatom, ma minden ember oly confusus! Kiált Tarnaváry úr, ki szüntelen jár kel alá s fel a termekben , mint a görög philosophusok horgas atomása a chaoszban. Az inas elejti a tányérokat, a szakács a kemenezébe teszi a fagylaltot, a tánczszobá­­ban összezavarják a quadrillt, s Misztizláv barátunk tref­fet ad ki, mikor pikket hivnak. Mi lehet ma ? Oh mi lehet ma! Irgalomnak Istene légy velünk! Maszlaczky ur édesen ragyogó orezával érkezik meg s kezet csókol a két delnőnek, a mi nem volna külön­ben szokásos. — Csakhogy jön, szól örvendve Eveline, kinek szen­vedélye a whiszt, ming márt elfoglalhatja Misztizláv he­lyét ; felmentjük önt Misztizláv. Úgy is látszik, hogy a félszive a tánc­szobában van. — Egészen ott volna, ha Vilma kisasszony távol nem lenne. Zavarában olyan bakot mondott az egyik asszony­ságnak, a­mivel a másikat megbántotta, kinek három kisasszonya tánczol ott benn. Pedig nem szórakozottság az, hanem a hideg borza­lom ! Elűzhetten félelem sápadt alakja ül a mulatozók mellett, s ott ben a tánc­teremben sápadva mondják egy­másnak a lejtő pártok: milyen hideg van, talán nem fű­tenek itt ? A borzalom az, a lélekfagyasztó, a szivreszkettető borzalom. Isten keze függ mindenki felett! (Folytatjuk,) 165—1308

Next