Pesti Napló, 1854. augusztus (5. évfolyam, 1317-1342. szám)

1854-08-02 / 1318. szám

1854. ötödik évi folyam. ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK. Vidékre postán küldve: Pesten házhoz hordva. Évnegyedre 5 fz. — kr. p. Félévre 10 „ — „ „ A havi előfizetés, mint a szemenkinti eladás is megszűnt. A lap politikai tartalmát illető minden közlés a SZERKESZTŐ-HIVATALHOZ, anyagj tgyeit tárgyazó pedig a kiadóhivatalhoz intézendő : uriutcza 8-ik szám. Félévre . 8 ., — „ Évnegyedre 4 „ — „ „ Egy hónapral fr. 30 kr.p. Szerkesztési iroda : Uri utcza 8. sz. Bérmentetlen levelek csupán rendes levelezőinktől fogadtatnak el. Hirdetések 51 ha­sábos petit-sora 4 pg5 kraj­cárjával számittatik. A be- Igtatási s 10 pengő krnyi külön bélyegdij előre lefize­tendő a Magánviták öt ha­sábos sora 5 pengő krajczár­­jával számittatik. — A fölvé­teli díj szinte mindenkor elé­re lefizendő a Szerda, aug 2-án. HIRDETÉSEK és MAGÁNVITÁK. PESTI NAPLÓ kiadó hivatalában. Megjelen a PESTI NAPLÓ — hétfőt és innep utáni napokat — kivéve — jelen ívnyi alakjában, mindennap reggeli órákban. Előfizetési felhívás­ok g'ES'E'K ü&g'&e) august-septem­beri két hó­napos folyamára előfizetés nyittatik, Vi­dékre postán küldve 3 írt. 30 kr. Budapesten házhoz hordással, 2 frt. 40 kr. Az előfizetések elfogadtatnak minden cs. k. posta­­hivatalnál, és Pesten e lapok kiadóhivatalában, a K­arcza 8. sz. 1-ső emeleten az udvarban, és Emich Gusztáv könyvkereskedésében, uri- és kigyó­­atcza szegletén. — Az előfizetési levelek bérmentve ki lendők. Pesti Naplóadó-hivatala ki. Pária, jul. 25.­­ A keleti kérdés egy pillanatra háttérbe szorult, a spanyol események oly sebesen és váratlanul haladván előre, hogy e peresben mind az angol mind a franczia lapok nagyobbrészint azokkal foglalkoznak. Az uj spanyol kormány, mond a Times, alkotmány és szabad­­sá bölcsőjében született, ez volt szülője, alapja, gyö­kere, megszűnvén ezek, nincs többé oka létezni.­­ A hadseregek nagyobb része a prononciamentohoz csat­lakozott. Kristina elhagyta Madridot. Espartero lép a dolgok élére , kivel szemközt az úton alkotott minisztérium nehezen tarthatja meg állását. A Con­­stitutionnel az oláhok lelkesedését felti a franczia sergek iránt , mely lelkesedés tetőpontra emelke­dett, midőn a szövetséges seregeknek Omer hadaival­ egyesülése hírét hallották. Tegnap Vincennesben egész nap szólt az ágyú, mi sok párisit kicsalt a karriere Threne-on kívül.A tatári gyakorlat előtt a követ­kező párbeszédet hallók : öné ezek a kis gyermekek ? — nem, uram. Az én gyermekeim nagyobbak; egyik Kronstadtban van. — Hogyan ? hát ön fia oroszoknál szolgál ? — Épen nem; a franczia tengerészetben. — Hogy lehet hát Kronstadtban ? — Ez az, mit meg nem foghatok, és mégis úgy van. Ha akarja ön, megmutat­hatom a bélyeges levelet, melyet tegnap fiamtól kaptam. — Kronstadtból ? — Mint mondom. — Talán ?------­(itt félbeszakitá szavait a beszélő, nem akarván az apá­nak fájdalmat okozni.) — Tudom, mit akar ön mondani; azt hiszi, hogy gyermekem fogoly ott ? — Ezt én is gondolom egy perezig, de biztosított egy grognard, mi­szerint ott a foglyok nem szoktak levelezni. — Hát hogy van mindez ? — Úgy van, barátom, hogy a fran­czia seregek Kronstadtban vannak. — Eddig a párbe­széd. Az egész titok abban lesz, hogy a franczia tenge­rész valahonnan Kronstadt körül vagy a kronstadti öbölből irt. — A színházak idei jövedelme 9 milliót tesz. A Franqais alább áll, mint a Gymnase jövedelem­re, mi azt bizonyítja , miszerint a valódi művészet itt sem hoz legtöbb pénzt, 600,000 fr. jövedelme volt a fő­­színháznak,körülbelül annyi, mint a Porte St. Martinnek, legtöbb pénzt csinált az opera comique, hol az operát beszélik és a drámát éneklik. Ki ismeri ama sok titkos és tekervényes utat, melyen a színházak itt pénzt csi­nálnak, épen nem fog megütközni e roppant jövedelmen. Minden színháznak van egy pár mellék­boltja,hol fiók­pénztárak nyitnak a balgák számára. Itt sokszor meg­történik, hogy a becsületes angol az 5 frankos jegyet egy aranyon fizeti és azt hiszi, hogy olcsóbban vette, mint a rendes pénztárnál. Azonban a rendes pénztárnál s itt van a speculatiók titka, ritkán van jegy, a jegyek titkon mind a fiók­pénztárakba költözvén. Sokszor azt hittük, hogy e mellék­csatornák titkos összeköttetésben állnak a színház pénzszekrényével , mi ha úgy volna, igen sajnálnák, miután ez azérlet egyenesen a művé­szet kárával, s a közönség kizsebelésére történik. Son­­tagh, a sokáig ünnepelt énekesnő, meghalt. Épen útban volt Amerikából Páris felé, hol 10 év után ismét fel akart lépni. Az opera igazgatója még kezében tarta a nagy művésznő levelét, midőn az, a tenger moraja közt közönség nélkül, gr. Rossi férje karjában sohajta el hattyú­dalát. Az opera ingó színfalai megjelentek még előtte, kinyújta még egyszer kezét a távozó közönség után, látta távolban a régi ismerős­arczokat, felismerő a régi zenekart, ott volt Párisban, ott volt újra a szin­padon ! Oh mi szép a művésznő élete ! gondola magában, mi szép e világosság! e tömött ház­­­nevem nem feled­ték el, hangom oly tiszta mint tiz év előtt.. Sontagh ! halljátok Sontagh ! mindenütt, álmom nem csalt, diada­laimat folytatom, s midőn az utolsó virág­köteg lehull elé — azt nem bírta többé elérni . . . Sebesebb volt a tenger hulláma. Igen! igy mennek el , utólsó perczig álmodva, művésznők művészek után s hiába egy élet lázas álmai, törekvései, küzdelme, vetélkedése­ erővel a kebelben, vágygyal a lélekben esik el hős és hősné i s gyakran megszakad a játék a színpadon rögtöni halál miatt; pótolni kell a színészt, s hányszor látjuk , hogy helye p­ó t­o­­­ha­tl­an! Az elitei mez­ókon a forróság daczára, forr a nép. Ott van, mint tavai, az ezer egy éjszaka regéivel, a négy café­b­an tant több térrel, és több virággal; ott a sok alamizsnás bódé; „az igaz mérleg,“ a jövendőmondó; a remegő zöldlombok, a játszó gyermekek, a székben sétáló aggok, a dajkák kimeríthetlen száma, ki tudná elmondani a sok tarka festményt, a sok öt lépésnyi színpadot, mely itt egy­mást felváltja ? Mutatvány mindenütt van Párisban, de itt olcsó mutatványok vannak, minden felvonás után jön a pénzszedő, s minden pénzszedő elöl távozik az ember. Itt ingyen mulatja magát a szegénység. A faso­rok hosszában szakadatlan futnak a gazdag kocsik, melyekből gyakran h­a­­ á 1 f­a tekint ki. A valódi police itt nőruhában jár, mely a fák háta megett árgusszemmel őrködő azék-tulajdosné, ki, ha csak a szék kar­ját megfogtad, feljegyez. Háromszor elmegy melletted, mintha elhibázna , ne hidd , fel vagy irva mellényed gombjánál, keztyüd szinénél fogva , s egy óra múlva, akkor midőn egészen elfeledted őt , megérkezik m­o­­solyogva. A széküzérnő , természeténél fogva min­den haladónak ellensége , ők az egész emberiséget le­ültetnék. A széküzérlet egyike a legjobb pénzkeresés­nek Párisban (a Boule­vardokon, Tuileria-kertben 10— 15 ezer frank bért fizetnek évenként). Ma azonban a székes asszony dúlt arc­c­al járt fel alá a tolongó közönség közt, keresett valakit, ki bizonyosan vala­mely kocsi után elsietett. Volt rajta valami a tigris ádáz dühéből, nem a 3 sous, hanem mint mondá : on trompait ma perspicacité alkalmasint ellhallgatá amaz öreg hegedűst, ki 20 év óta egy fa tövénél játszik, s ma új húrokat próbálgatott hangszerén. E siralmas játékot h­alva eszembe jutott Paganini, ki egyszer egy ily öreg koldus hangszerével egy pár ezer frankot hevenyészett a világtalannak kalapjába. A művész látván, hogy a koldus kalapja üres, és hogy az egyhúros öreghegedű gyak­ran m­ű­v­é­s­z­ hangokat ad , megáll, kiveszi kezéből a hangszert, és játszik. Néhány perc­ múlva a különös játékra, megállnak az emberek, csoportok gyűlnek , a közönség körülveszi a fát, tapsolnak, hull a pénz. Pa­ganini a tele kalapot az öreg lábaihoz önté és eltűnt. Bécs, jul. 31. -21 Gortsakofflg mindazok után, miket hallani, ítélve, teljesen lemondott a reményről itteni tevékenységét si­kerrel koronáztatva láthatni; egy tegnap este Sz. Pétervárra elindult futár az orosz kabi­netnek ez irányban meglehetősen nyilt kijelentéseket vitt át. A tárgyalások menete gyorsan közelit végéhez. Oroszország érzi, hogy azok bevégeztetését nem tartóztathatja fel tovább s azon idő, mely a keleti kérdés legközelebbi új phasisának bekö­­vetkeztéig lejárand, alig fog hetekre terjedni. Az itt létező oroszok közt nagy mozgás ural­kodik; mindnyájan megtették előkészületeiket, hogy szükség esetében azonnal éjszaki hazájukba visszatér­hessenek , mert „la situation est plus que grave“ monda egyike a legértesültebbeknek. A felette élénk sürgöny­váltás, mely Bécs, Sz.Pétervár, Berlin és Bukarest közt létezik, bizonyságul szolgálhat egyszersmind amaz állítás helyességére nézve; szombaton a mondott váro­sokból nem kevesebb mint 4 futár érkezett Gortsakoff hghez. Chalzsinszky igazgató tanácsos, az oláh közigaz­gatási tanács alelnöke, e napokban váratik Bukarestből ide. 3 nap előtt az itteni ottomán követség titkára, Szadik bej, ki innen Sumlába a musirhoz ment, hogy a főhadiszállás és Bécs közt gyorsabb összeköttetést léte­sítsen, Szambulon át ismét ide visszaérkezett. Ő egy­szersmind a Sumlába küldött 3 ausztriai törzstiszt és Omer pasa közt folyt értekezleteknek a m. Porta taná­csosai által jóváhagyott eredményét a közösen köve­tendő hadműködésekre nézve áthozta. Cserháti levelek nemzeti színházunk ügyében. XII. A nemes gróf szeret építkezni. Tán azért, hogy a gyakorló teremek elégtelensé­géről állítását igazolja, a diszitmény raktárból — mely helyett, mint értesülünk, drága pénzen, fia nem csaló­dunk, mintegy 1000 pftnyi évi haszonbérrel vett föl raktáratt —, gyakorló termet alakíttatott. Nekünk nincs szerencsénk az egész színházi épület belsejét, minden zege zugát ismerni, de azt mindenki tudja, hogy nemzeti színházunk az előtt, a gyakorló vagy tanuló termek állítólagos elégtelensége időszaká­ban, több újdonságot hozott szinte; valamint azt is, néhányszori, akár délelőtti, akár délutáni jegyváltá­sunk alkalmával­ tapasztalásunkból állíthatjuk, hogy a szóban forgó gyakorló vagy tanterem, ha néha állítólagos czéljára használtaik is, l­e­g­t­ö­b­b­n­y­i­r­e, télen nyáron pipa és kártyaszobául szolgál. Ez, alig hisszük, hogy az intézet első szükségei közé tartoznék, már­pedig, ha nem tartozunk is azok közé, kik a színházi gazdászatot, a semmit­költésben látják helyesen alkalmazva, sőt ellenkezőleg, épen úgy va­gyunk meggyőződve, hogy művészi intézeteknél, néha, csak később igazolható kiadásokkal is kell a czél va­lósítását eszközölni, azt mégis tudjuk, hogy a költsé- I geknek mindenkor valódi és nélkülözhetlen szükség ál- s tál kell indokolva lenni, kivált oly intézetnél, mely szellemi czéljai elérésére sem bír fölösleges eszkö­zökkel. Mi senki mulatságát sem irigyeljük, kivált ha az mindenkinek saját erszényére megyen; mi több, épen nem tartanók fölöslegesnek színházunknál, mint minden nagyobbszerű szini intézetnél divatban van, egy díszes és kényelmes foyer (társalgó terem) létesítését, mely­ben művész, író, közönség, szellemi társalgás, eszmecsere, ismerkedésre találkozhatnék, de egy nem­zeti költségen, próbaterem ürügye alatt létesített örö­kös kártyaszobát, melyben művészeink jobb és nemesebb élvekre használható drága idejöket élik el, teljességgel nem tarthatunk a fölértelmezett jogel­vei egyértékűnek, sőt károsnak, illetlennek, s a hely meg­­szentségtelenítésének tartjuk azt. Téli unalmas óráink­ban néha magunk is egyesültünk, vidékünk egy egy érdemes lelkészével is, néhány whist parthiera, de nem emlékezünk reá, hogy valaha akármelyiket is lát­tuk volna, e mulatságot imaháza sekrestyéjében űzni. A szinház, a valódi művészre nézve oltár, melyen szel­lemi munkássága gyümölcseivel áldozik, és ilyen prózai kedvtöltések gyakorlatával nem lehet, nem szabad azt megfertőztetnie. Íme ismét egy adat, melylyel az intendáns gróf úr, az intézet mind erkölcsi, mind anyagi életerejét fogyasz­totta, gyöngítette. Szólhatnánk még azon czéltalan, szükségtelen épít­kezésekről, melyek által léghúzó kürtök előre látható sükeretlenséggel építtettek, a földszinti nézőhely ülései úgy helyeztettek el, hogy most sokkal nehezebb hozzá­­juk jutni; páholy, erkély építtetett oly módon s az épü­let styljével minden szőnyeges czifrasága daczára is oly összeillőleg, mintha egy kristály-ablak kitört tábláját Itatós papirossal ragasztanák be. De hosz­­szasak nem akarván lenni , csak azon eszközöket akarjuk fölemlíteni, melyekkel a nemes gróf az ily szük­­ség feletti költségeket, miután azok a szinház rendes jövedelmeiből ki nem teltek, akaró vagy gondolá fedez­hetni. Hogy az, mi a réven elveszett, a vámon megkerül­jön, jónak látta a nemes gróf a színházi évet a bérlők ellenében megrövidíteni, 12 hónap helyett tíz hónapra állapítván meg a bérleti időszakot, s a bérlet árakat is, különösen a páholyt használókra nézve, tetemesen föl­emelvén. De az állítólag czélba vett kényelmi építkezésekre fenntartott két havi szünidő alatt, anélkül hogy e te­kintetben valami történt volna, újabb adóval rótta meg a bérlő közönséget, mi csak újabb kedvetlenséget szül­vén, az intézettől­ idegenkedést idézte elő s közbosszan­­kodást gerjesztett a közönségben, mely méltán feljogo­sítva hitte magát egy nemzeti közintézet intendánsá­tól, ily zsarolást eredményezett hitegetés helyett ko­moly szótartást követelni. A nemes gróf azonban, mint véletlenül értesülünk, a helyáraknak ily módon eszkö­zölt fölemelését legfeltűnőbb érdemei közé sorozza. Mi közművelődési intézeteink jótékonyságának él­­vezhetését minél könnyebbé szeretnék tenni, s azért, ha nem zálogódunk is a szükség-parancsolta helyár­emelések ellen, soha sem szűnhetünk meg kárhoztatni oly intézkedést, mely azok népszerűségét csökkenti, sőt legforróbb óhajtásunk volna, különösen e nemzeti intézetünket, oly gazdag segédforrásokkal megáldva látni, minél fogva, az, helyárait legszegényebb polgár­társainknak is könnyen elviselhető fokra szállíthatná le. Mi jól tudjuk, hogy színházunk helyárai, annak meg­nyitása óta, az idő és körülmények szükségéhez ké­pest, többször emeltettek, és a közönség nem zugoló­ KARPATHY ZOLTÁN. Regény Irta Jókai Mór. VIII. G­y­­sznapok. Folytatás. *) Maszlaczky ur, mint egy bús bagoly, jelent meg a vidám társaságban, a heverőben levők siettek nála kér­dezősködni. — Háromszáz hüvelyk az esés. Felelt a tisztelt ur. Akkor is a háromszáz forint volt az eszében. — Mi a patvar ? háromszáz hüvelyk ? Kiálta Tar­­naváry, s kérlelhetlen kaczagásával oly zavarba hozta a fiscalist, hogy az alig bírta magát helyreigazítani, mi­szerint nem háromszázat akar mondani, hanem csak ti­zenkettőt. Ah, tehát mégis igazat mondott Zoltán, tehát csak­ugyan megfordult a veszély. Ennek az örömére valódi keresztényi kötelesség örvendeni. Az inasok széttárják az ebédlő ajtait, a férfiak karjaikat nyújtják a delnők­nek , s átvonul e vidám társaság a gazdag lakomához. Az ízes ételek , a lelkesítő bor poharai mellett elmúlik utolsó ösztöne is a vak félelemnek. Ide benn lenni jó. Nem az ős, patriarchális magyar lakomák egyike ez, hol minden ember tisztességesen asztalhoz ül, kinek ki­nek el leven rendelve a maga helye , elkezdik a leve­sen és végig folytatják az egész fogáson, házi úr és asszony agyonfáradnak a kínálkozásban. A haladó korszellem más módot hozott be, asztal csak az ételek számára áll, ott van felhalmozva, mi szemnek és száj­nak tetszik, mellettük kanalak, vit­ák, kések és tányé­rok mind egy halomban , kiki vesz magának a mire szüksége van, ott kezdi, a­hol akarja, eszik, iszik kí­nálás nélkül s letelepszik, a­hol helyet talál, a legsze­­mesebb, a legizletesebb falat, a legkényelmesebb hely, senki sem fűszerezi kínálkozásival a vendégséget, az emberek úgy esnek át rajta , mintha rabolták volna, s félnének, hogy egy másik társaság rajtuk üt és elhordja orruk elől. *) Lásd a P. Napló 1310-dik számát. Némely finomabb arszlánnak sikerül többek társasá­gában kanalat, villát requirálni, s egy egy elhagyott szoba látogatlanabb szögletében magát külön etabli­­rozni, hol fesztelenebbül végezheti étkezését, szabadon beszélgethet egymással, s nem kénytelen más szavára figyelni, itt ott szelidebb suttogás, nevetés vegyül a tit­kos tányér-csörgés közé, pár fiatal lyánka vonult egy szögletbe s egy tányérról esznek holmit valami fiatal gavallérral, s beszélnek Isten tudja miről. Báró Berzy az erkélyt foglalta el Ilvay Matilddal, másnak nem jött volna eszébe e gondolat, mert ott most még hideg van ; de Matild át van melegülve s jól esik hevült arczának a hideg éji szellő: a genialis báró fagylaltot hozott oda számára. A kisasszony orvosai régen megtiltották neki a fagylaltot, s óvták a szellőtől, minélfogva ő mind a kettőt meglopta, a hol lehetett s báró Berry sokkal geniálisabb ember, minthogy valakit ily apró öngyilkolásokban megakadályozzon. Míg azonban ők a társaság zajától különválva fecseg­tek az erkélyen, alant az urtéren sajátságos zajgás kezd­te magukra vonni figyelmét. Egész csoport emberek álltak meg itt amott és valamit figyelmesen látszottak nézni. Matild szerette volna megtudni, hogy mit néznek ott? Tivadar lekiáltott egy azon menőre, hogy mi az ? „­ Szökőkút !“ volt alulról a rejtélyes felelet. A vá­laszadó sietve haladt odább. — Mi az a szökőkút? szólt Tivadar, örült ez az em­ber, vagy ittas ? Azzal odakiáltott egy inast s felkérte, hogy menjen le a térre s tudja meg, mit néznek ott? Az inas visszajött néhány percz múlva s azt hozá vá­laszul, miszerint az uj téren számtalan kis apró szökő­kutak vannak, az embernek csak a pálezáját kell le­szúrni a földbe s egyszerre mintegy fél láb magasnyira szökik fel utána a viz. — Ah, az érdekes lehet, szólt a báró, ilyesminek még hírét sem hallottam. Szökőkút a leszúrt páleza után, Mózses története a bibliából. Engedelméből nagy­­ság, e felől szemeimmel kell meggyőződnöm. Ez grandies lehet. Matild maga biztató, hogy csak menjen s ő maga a nyitott erkély-ablakon kihajolva nézett utána, fedetlen kebellel, a csipős hideg éjszakában. A báró eltávozásáról ott benn nem tudtak még sem­mit. Neki különben is szokása volt elmenni, a nélkül hogy a társaságot zavarná, a kis szökőkutakról ott a ház előtt senki sem tudott a konyhákon túl semmit. Pedig az borzasztó jelenség volt akkor! A Visegrád alatt áttörő zaj érkezett meg ez órában s néhány percz alatt két lábnyival magasabbra nö­velte az áradatot, hogy az irtóztató nyomás miatt ke­resztül hatott a viz a föld alatt s a kövezetlen téren ön­magától kezdett felbagyogni. Ekkor volt tizenegy óra éjfél előtt. Ott benn durrogtak a pezsgős palaczkok. Néhány éltesebb férfi, köztök a septemvir, és a taná­csos, félreverte magát egy csendes benyílóba, a honnan nem hallatszik elő a lárma s ott egész fesztelenül en­­gedé át magát szilaj vigalmainak. — Igyatok urak, be van zárva az ajtó ! kiálta a házi ur, kinek barna arczán fényesen ragyogott már a bor­szülte izzadság. Nem megy ma innen el senki. Akik megpróbálták nyitogatni a szomszéd teremekbe vezető ajtókat, tapasztalák, hogy azok csakugyan be vannak zárva. A kulcsokat a házi úr eldugta. A tanácsos úr komolyan szabódott, hogy­­ neki haza kell menni. Maszlaczky úr is támogató ebbeli nézetét, okul adván, hogy a kisasszony beteg. — Félsz, hogy leiszlak ! ordita Tarnaváry, megra­gadva a távozni akaró kezét. Félsz, hogy az asztal alá iszlak, ha nem félsz, maradj itt, ha nem félsz, hogy leiszlak, maradj itt és igyál te­le engem. A tanácsos leveti e szóra felöltönyét, melyet már ma­gára vett s odavágva magát az asztalhoz, monda: — Jól van, tehát leiszlak én téged.­­— Elvárlak, elvárlak! kiáltozott Tarnaváry, erős ök­lével ütögetve az asztalt, mi­közben szemei égő parázs­ként villogtak. Maszlaczky úr szepegve vonta magát magas pártfo­gója és barátja karszéke mögé. — Nem ér semmit a bor, monda Köcserepy , ezzel soká tart a vita. Adass rostopsiut. Ezzel hamarább el­készülünk. A szolgák előhozzák az erős lengyel pálinkát. Kö­cserepy szinültig tölté vele poharát. — A te egészségedért barátom, összekaczintottak. A tanácsos egy hajtással beönté az égető nedvet, s arcza nem változott el utána, épen úgy mosolygott, mint azelőtt, két könyökét az asztalra téve. Tarnaváry szemei könyezni kezdtek utána, hangja észrevehetőleg rekedt volt, bár váltig köszörülte. Újra poharat töltöttek. — Legújabb pered jóvoltára! hahaha! koczinta felköszöntve a septemvir. De annak elibe állunk. A két pohár nedve egyszerre Hint el. Hirtelen újra töltött a tanácsos. Mondhatatlan gúny­­ült édeskedő arczán. — A te kedves gyámfiad egészségére ! Maszlaczky úr elnevette magát. A septemvir cordialiter felkapta poharát, de fele útjában megállt vele. Szemei a legnagyobb ijedelem kifejezését veszik fel. Arczán nagy veríték­ cseppek kezdtek gyöngyözni. Mintha valamit hallott volna; valami távoli zúgást, valami névtelen morajt, suhogást, hasonlatost okoz, mi­nőt álmában hall valaki, ha fülébe sugdosnak. És senki sem vette azt más észre. — Nos barátom. Sokallod a poharat. Tedd le, ha félsz tőle, gúnyolódék a tanácsos. A te kedves . . . Mi volt ez! ! Jóságos irgalom Istene, ne hagyj el. Az álló föld megrendült alattunk, a falak megrázták tömör vállaikat, az ajtók, az ablakok dörögtek, mintha láthatatlan kezek ráznák azokat kívül s felriadt szelle­mek akarnának szabadulni kivülről belülről kétség­beejtő morajjal. Hah, mint elsápadt egyszerre minden arca, hogy hall­gatott el minden hang a földrengés rettentő jelenetére, hova lett a kérkedés, hova lett a kihivó dacz, az Isten­ről elfeledkező elbizottság ? Künn a várfokon három mennydörgő lövés zavarta fel az éjt. A Duna átszakasztó gátjait s megrengetve a félelmes földet, ömlött ki medréből a város két oldalán. (Folytatjuk.) 175-1318

Next