Pesti Napló, 1854. október (5. évfolyam, 1368-1393. szám)

1854-10-27 / 1390. szám

1854. ötödik évi folyam. ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK. Vidékre postán küldve : Pesten házhoz hordva Évnegyedre 5 frt. — kr. p. Félévre . 8 frt — kr. p. Évnegyedre 4 frt — kr. p. A havi előfizetés , mint a számonkinti eladás is megszűnt. Egy hónapra 1 frt 30 kr.p. A lap politikai tartalmát illető minden közlés a SZERKESZTŐ-HIVATALHOZ, anyagi ügyeit tárgyszó pedig a kiadóhivatalhoz intézendő­­ urintcza 8-ik szám Szerkesztési iroda : Urinte sz­za 8. Bérmentetlen levelek csupán rendes levelezőinktől fogadtatnak el. Hirdetések öt ha­sábos petit-sora 4 pgc kraj­­czárjával számittatik. A be­­igtatási s 10 pengő krnyi külön bélyegdij előre lefize­tendő a Magánviták öt ha­sábos sora 5 pengő krajczár­­jával számittatik. — A fölvé­teli dij szinte mindenkor elő­re lefizetendő a Péntek, őrt. 27-én. HIRDETÉSEK és MAGÁNVITÁK. PESTI NAPLÓ kiadó hivatalában. Megjelen a PESTI NAPLÓ — hétfőn és ünneputáni napokat kivéve — Jelen­évnyi alakjában, mindennap reggeli órákban. Előfizetési felhívás & rasin m±w&­ November-decemberi két hónapos folyamára. Vidéki© postán küldve 3 frt. 20 kr. Budapesten házhoz hordással, 2 frt. 40 pp. k­i előfizetések elfogadtatnak minden cs. k. posta­hivat­al is, és Pesten e lapok kiadóhivatalában, ari utc­a 8. sz. i-sö emeleten az udvarban, és Sinich Gusztáv könyvkereskedésében, úri- és kigyó­ticza 3 légiósén___Az előfizetési levelek bérmentve küldendők. tiszt Napló kiadó­hivatala. Az ausztriai nemzeti bank és az ausztriai pénzviszonyok. III. Mintha hallanék már ezen ellenvetést . ..A­mi e czikkek másodikában a nemzeti bank vámkezelésére nézve mondatott, az a birodalom többi pénz- és hitel­­intézeteire nézve is áll.“ Igen ám, mert mindannyian a banknál fiatalabbak s ennek példáját követik; de épen ezért a javításokbani kezdeményezés is a bankot illeti. Javítás! A szó hamar ki van mondva, de a kivi­tel majdnem legyőzhetlen akadályokra talál. A váltók elfogadhatását a váltócensorok ítélik meg; ezek a legtekintélyesb kereskedők köréből választatnak, részint mert tőlök a legnagyobb részrehajlatlanságot várhatni, részint mert legtöbb helyismerettel bírnak s leginkább képesek meghatározni, ki mennyi hitelt érde­mel. E censorok ingyen látják el hivatalukat, tanács­­kozmányaik titokban tartatnak, a szavazattöbbség ha­tároz s a censor nem köteles, szavazatára nézve fele­lősséget vállalni. Mindez helyén van, ámbár e pontok egyike másika első pillanatra kissé gyanúsnak látszhatnék. A szemé­lyes hitel mindig igen kényes dolog. Hányszor történt már rajtunk is, hogy X-ről vagy Y-ről semmi positive kedvezőtlent nem mondhattunk s mégis akár egy garast sem adtunk volna neki kölcsön. Valakinek egész ügy­­letkezelésében lehet valami, bizalmatlanságot ébresztő, a­nélkül hogy azt szorosan elemezni tudnék. Ez min­denesetre egyéni nézet, de hisz a váltócensornál épen az egyéni nézet irányiadó, mert minden egyes keres­kedőnek könyveibe vagy erszényébe be nem láthat. Már igen gyakran történt, hogy a bukáshoz közel álló kereskedők kettőztetett fényűzés által ámították el a közönséget, míg valamely sikátorbeli sötét boltocskának tulajdonosánál, kit — ha az utczán látjuk — majdnem alamizsnával kínálunk meg, lakásonként hever a százas és ezres bankjegy. E viszonyokat, ha valaki, egyedül a terjedelmes összeköttetésekkel bíró kereskedő ismer­heti, e szerint fogja megítélni az egyik vagy másik ügytartó által kibocsátott váltózat, de véleményét nem fogja dobszó mellett kihirdetni, mert hivatása csak az , hogy az intézetet, mennyire lehet, veszteségtől meg­óvja, nem pedig, hogy másnak hitelét nyilvánosan le­rontsa. Mindebből világos, hogy a censor egyedül saját lelkiismerete irányában lehet felelős, más irányban so­hasem, mert hisz ő is ember s igy csalódhatik; ha mindannyiszor, valahányszor az intézet oly váltóból, melynek elfogadtatása mellett szavazott, veszteséget szenved, e veszteséget meg kellene térítenie : ki akarna akkor még censor lenni ? A­ki mindezeket higgadtan fontolóra veszi, át fogja látni, hogy az általunk lehetségeseknek állított vissza­éléseknek mindenkorra elejét venni nem lehet. Régi igazság, hogy az egyéni meggyőződés uralma az önké­nyével határos, a­hol ezen kimondás : „én azt tartom“ vagy „ez az én nézetem“ elegendő indokolás, ott min­den vita megszűnik. E váltót elfogadják, mert jónak tartják, amazt visszautasítják, mert rosznak hiszik, a hol van a biró, ki ebben vétket láthatna, midőn a cen­­sornak az egyéni nézetnél egyéb zsinórmértéke nincs ? Kézzelfogható, hogy innen könnyen fejlődhetik ki némi monopólium, mely abban áll, hogy bizonyos vál­tók mindenkor elfogadtatnak, a többiek visszautasíttat­­nak; szintúgy nem csodálkoznánk, ha a censorok, kik maguk is kereskedők, legszívesben egymásnak váltóit fogadnák el, mert ezeket mindenesetre legbiztosabbak­nak tartják. Ily körülmények közt azonban a 67 millió, mely a bank váltótárczájában hever, nem a nagy ke­reskedő közönségnek, hanem csak bizonyos privilegiált körnek hasznára válik s a forgalmat nem úgy segiti, miként kellene. E bajon, miként mondtuk, gyökeresen segíteni, aligha lehetséges; nem­rég egyik oldalról azon eszeveszett javaslat létetett, hogy a censorok váltói tö­kéletesen kizárassanak; ez annyit tenne, mint azon kereskedőt, ki szívességből a censori hivatalt magára vállalja, e szívességért megbüntetni, mert oly előnyben, melyet nem­ censor ügytársai javában kizsákmányol­nak, csak ő nem részesülhetne. Ha e rendszabályt ma életbe léptetik, holnap lámpával kereshetnek censort, oktalan volna, ki ily hivatalt magára vállalna ! De kisebbíteni lehet a bajt az által, hogy a napon­kénti 1— 5 tagból álló censori gyűlést oly kereskedők­ből állítjuk össze, kikről föltehetni, hogy magánér­dekeik egymástól elágazók vagy épen egymással el­lenkezők, s így egymást ellensúlyozzák. Még hathatóst­ eszköz pedig az lenne, hogy a censor­ok sorába kisebb, de elismert becsületességű s rendezett pénzviszonyok közt mozgó kereskedők választatnának, kik valódi ügy­letet, az ipart és kereskedelmet szorosabb értelemben, a pénzhatalom irányában képviselnék. A nagyobb ke­reskedők még akkor is túlsúlylyal bírhatnának, de — minthogy utolsó instantjában az igazgatóság­itél vala­mely váltó elfogadtatására nézve — ezen igazgatóság a kisebb kereskedőnek eltérő szavazata által legalább figyelmetessé tétetnék, s a dolgot érettebben fontolóra vehetné. Minthogy — e czikk bevezető soraira visszatérvén — a váltókezelés körüli visszaélések nemcsak a bank­nál, hanem más intézeteknél is lehetségesek, sőt tán valóban elő is fordulnak, igénytelen javaslatunkat hig­gadt megfontolásra ajánljuk , gondolkozzanak róla nemcsak a bank hivatalszobáiban, nemcsak Bécsben, hanem — másutt is ! B­é­c­s, oct. 25. : „Bécsben folyvást azt mondják, hogy Poroszor­szág oroszérzelmü. Miért lennénk mi oroszérzelmüek ? Poroszország 1813 és 1815-ben legalább is annyit tett, mint Oroszország, s igy ennek semminemű hálával nem tartozik. Másként áll a dolog Ausztriára nézve. Ausztria, az, mely három évvel ezelőtt Oroszországgal egyesülve Poroszország ellen lépett fel; mi lett volna Ausztriából, ha az oroszok öt évvel ezelőtt nem gyámolitják; tehát nem Poroszország, hanem Ausztria az, mely Oroszor­szágnak hálával tartozik s melyet orosz érzelemről gyanúsítani lehet.“ Ez körülbelül veleje a berlini „Zeit“ legújabb czikkének, azon lapnak, mely, min­den defavoyálás daczára is, a porosz kabinet titkos gon­dolatainak trombitája. Hanem mit akar mindez mon­dani ? semmi egyebet, mint azt, a­mit magunk is múlt­kori levelünkben fejtegettük, hogy t. i. Ausztria a köz­érdekeknek, Poroszország a személyes érdek politikáját követi. Ausztria Oroszországgal kezet fogott, midőn az állam érdekei úgy kívánták, de ezen kezet azonnal el­bocsátotta, mihelyt az nyomasztólag nehezedett népei jóllétére. Poroszország pedig annak daczára is, hogy Oroszország iránta egyáltalában nem viseltetik oly ábrándos rokonszenvvel, „revient toujours a ses pre­miers amours“ s nem bír kibontakozni ezen fojtó öle­lésből. A bécsiek 1813-ban azt mondták: a császárnak lehet veje, de a hazának nincs; Berlinben is azt kel­lene mondani: a királynak lehet sógora, de a hazának nincs! De ezt nem mondják ám ottan; a legújabb jegyzék legalább egészen másként hangzik. E neveze­tes okiratot csak azért nem taglaljuk részletesebben, mert véleményünket elmondtuk róla, midőn még csak lényeges tartalmát tudtuk s az akkor kimondott ítéleten nincs mit változtatni. Valóban furcsa tünemény, hogy az ausztriai diplomatiai okiratok annál világosabbak, lo­­gikaiabbak és határozottabbak lesznek, minél homályo­sabbak, zavartabbak és határozatlanabbak a berlini jegyzékek. —­ ebből azon természetes eredmény szü­­lemlik, hogy a világ Ausztriára nézve tudja, hogy mit akar ez, Poroszországra nézve pedig nem tudja s azért a porosz kormánynak tán még kedvezőtlenebb szándé­kot tol nyakára, mint a minővel ez valób­an viseltetik. Ha tehát innen onnan már azon állítás is hallatszik, miszerint a két német hatalom közti szakadás elkerül­­hetlen, ezt mégis kissé túlzott aggodalomnak tartjuk. Németország nem fogja önmagát annyira megszégyení­teni, hogy ily roppant fontosságú ügyben, mely még a százados antipodokat — a két tengeri hatalmat is — egyesíteni bírta, egyes lenni nem tud ! Ha e szomorú ese­mény mégis valósulna, akkor önmagától be fog következni az, mire a Lloyd hónapokkal ezelőtt a mostani kor­szakot legalkalmasabbnak nyilvánította, be fog követ­kezni a német szövetség újjárendezése, de talán nem egészen oly alapokon, a­minőket az e­per­patvart előidéző és tápláló felek kívántak volna. A nagy és mivolt német nemzet becsülete érdekében kí­vánjuk ezért, hogy az ég áldása kisérje Pfordten bajor miniszter útját, ki hallomás szerint a Bécs és Berlin közti viszályban a közbenjáró szerepét magára vál­lalta, s hogy aztán Németország egyes és erélyes föllé­pés által c­áfolja meg Sz. Istvánnak ama mondatát: „unius populi, uniusque linguae imperium imbecile est.“ Ha Szebasztopolról valami eldöntő hallatszanék, ez tán azonnal véget vetne a kétes helyzetnek, de az on­nan érkező hírek igen soványak s még e sovány hírek is egymásnak ellentmondanak, úgy hogy még azt sem tudjuk, kezdődött-e már a bombáztatás és mikor ? A nyugoti hatalmak ez alatt is a porosz kabinetet bom­bázzák s ennek irányában igen komoly hangon szólal­nak fel. Azon hír, miszerint e hatalmak részéről f­e­­n­y­e­g­e­t­ő jegyzék érkezett Berlinbe, miként hitelesen tudjuk, alaptalan; tökéletes igaz azonban az, hogy a franczia és angol követek szóbeli közleményeit, mi­ket a porosz udvarhoz intéztek, oly valami lengi át, a­mit csak igen finom szőrszálhasogatás mondhat a fe­nyegetéstől különbözőnek. Bécs, oct. 25. Sz- Nem 13-kán, sem 15-dikén, hanem még csak 17-én vette kezdetét Szebasztopol bombáztatása, mely­nek eredménye igen fényes lett volna, miután, mint hirlik, a város nagyobb része halomra lövetett, s az oroszok vesztesége igen tetemes lenne. Az eddig köz­tudomásra jutott tudósítások orosz forrásból erednek; a Várnán át érkezendő jelentéseket még csak holnapra várják. Míg az orosz jelentések 500 halott- és sebe­sültről beszélnek , már­is azt beszélik, hogy az oro­szok vesztesége 1200 emberre rúgott volna. A halot­tak közt van Kor­ni lo­ff admirál, eddig önálló pa­rancsnoka a Konstantin-erődnek. 18-kán a bombázása tengeri oldalról megszüntetett, a szárazi részről azon­ban folytattatott. Ez eseményekről­ biztos részleteket, — mint mondók — legfölebb két nap alatt vár­hatunk. Legközelebb képesek voltunk azon rokonszenvekről tudósítni, melyekre a szövetséges hadsergek a tauriai félszigeten találtak. E jelentés orosz részről is megva­lósul. Krimit lakosai a legkielégítőbb módon látják el a szövetséges hadserget, mind szarvas­marhával, mind egyéb élelmi­szerekkel , e mellett azonban ezen tatá­rok és czigányok, — a­mint ezt orosz részről jelen­tik — a legnagyobb kegyetlenségeket követik el a ke­resztény lakosok , különösen a tatár zsidók ellen, kiknek vagyonát oly iszonyatos módon pusztítják, hogy Menzikoff­ig kénytelen volt egy kiáltványt bocsátni ki, melynek értelme szerint minden ember, kire rábizonyul, hogy az ellenséggel egyetértve cselekszik, azt bármi segélyben részesíti, rablást vagy gyilkosságot követ el, a kötél által végeztessék ki. Oroszországban, — mint tudva van — nincs halálos büntetés; még a legsúlyo­sabb büntettek is, a törvények szerint testi büntetéssel, vagy pedig Szibériába­ küldetéssel büntetetnek. — Egy nap sem múlik el, — így tudósítnak tovább ben­nünket, — melyen a lakosok­ közöl néhányan be ne fogatnának a kozákok által, a vizsgálat végett a főhadi­szállásra ne kísértetnének. Valamint a szövetségesek,úgy az oroszok részéről is folytonosan vonatnak össze erősítések Krimiában ; az orosz hadsereg, hír szerint, már­is tetemes számra rú­gott, de a szövetségesek is folytonosan kapnak erősí­téseket Stambul­ és Várnából, s a Krimia birtoka fö­lötti harcz nemsokára a legnagyobb mértékben fog ki­fejlődni. Miklós és Konstantin nagyherczegek megérkezése Odessába, kik oda 15. és 16 ka éjjelén érkeztek meg. KARPATHY ZOLTÁN: Regény irta Jókai Mór. Folytatás. *) XXI. Egy követválasztás hajdan. Az elnök lemorzsolá a lemorzsolandókat. Elmondá az összegyűlés okait, a napi kérdés tárgyát, mind­ezt szép halk hangon, mint a ki igen jól tudja, hogy neki sem kötelességében sem érdekében nem áll a tüdejét meg­­erőtetni. Beszéd után egy kicsinyt megint éljeneztek neki, a­mire ő egy kicsinyt meghajtotta magát, tulajdon­képen a titkárjának kellett volna magát meghajtani, mert a beszédet ő szerzette, hanem más részről ő tőle meg elég szép volt, hogy azt megtanulta. Ezt a fárad­ságot senki sem volna képes oly megilletőleg méltány­­lani, mint talán a pesti nemzeti színház énekesei, a­kik legjobban megmondhatnák, milyen nehéz feladat vala­mi egészen idegen nyelven betanulni valamely szerepet, s a tartalom ismeretének kellő hiányában, csak a meg­felelő utasításokból (instructio) tudhatni, hol kelljen mosolyogni, hol a kezet megmozdítani, a hangot fele­melni s több efféle ? Nem is szólt ezután semmibe az elnök úr ő méltósá­ga, hanem bizta a tekintetes karok és rendekre, hogy csináljanak a kérdéssel, a­mit akarnak , csakhogy egy­szerre ketten ne beszéljenek; maga pedig beburkoló­zott asztrahános palástjába s az egész gyűlés alatt gyé­mánt solitak­jaival játszott , észrevehető volt rajta, mennyire unja ezt az egész előadást. A szerepek igen czélszerűen voltak kiosztva : az el­lenzék indítványát egy általunk ismeretlen s bennünket kevéssé érdeklő fiatal szónoknak kelle előhozni, ki felől nyilt titok, hogy a Pesti Hírlap vidéki levelezője s mint­hogy ügyesen tud formulázni, azért bízatott rá a meg­előzött conferentián az inditványtevés. Ez azután ismét leül és vele semmi dolgunk többé; hadd írja gyorsírá­szati jegyeit békével. Erre a túlsó félen egy agg táblabiró kel fel, hosszú nyusztprémes Zrínyi kabátban, melynek hosszú ujjai úgy eltakarják a kezeit, hogy csak olykor-olykor látszik ki *) Lásd a P. Napló 1389-dik számnál. a prém közöl valamelyik ujja hegye; hasonló sorsa van tompa, elkopott hangjának is, mely úgy egymásba fo­lyik, mintha valaki egy üres hordóba beszélne bele. — Csak a jobb oldaliak éljenzése végzett beszéd után en­gedi sejtetni az idegen hallgatóval, hogy a szónok az indítvány ellen beszélt. A jártasabbak ismerik az öreg urat, mint a megfontolt hazafiak ősét, ki tiszteletes örökségül maradt az új ivadékra, minélfogva az első szó mindenkor neki adatik. Most feláll Szentirmay Rudolf; a nyüzsgés, forron­gás egészen elcsillapul a teremben ; mindenki ünnepé­lyes figyelemmel hallgat el, minden arcz felé van for­dulva. Beszéde halk, csendes menetű, semmi színpadi fogá­sok, semmi mesterséges ömlengés, egy tökéletes logical egész az elejétől végig, mely épen egyszerűségénél fog­va hat; egy kristály prizma, mely minden oldalról át­látszó s minden oldalra szivárványt vet. Velős monda­tai meggyőzők, határozottak, állításai hozzáférhetlenek. Nem mond többet, mint a­mennyit épen kellett, nem sérti, nem vágja elleneit, de meggyőzi. Nem kaczérko­­dik a karzatokkal, nem iparkodik emphatikus kitérések­kel meghódítani a tömegek ítéletét; úgy beszél, mintha rajta és ellenfelein kívül csak egy megvesztegetlen bíró volna jelen, a­ki ítéljen közöttük •, az a megfeszített Jé­zus ott a terem legmagasabb polczán! Midőn beszédét elvégezte, az ember azt gondolná : mi szükség itt tovább beszélni ? ezek megc­áfolhatla­­nok. A tömegek lassú mormogása bizonyítja a hatást, a­mit rájuk gyakorolt, az egyiket megszilárdítá, a mási­kat megingatta. Nyertnek és veszettnek látszik innen­­ről és tűbről a csata. De halljuk Kőcserepyt, ő meg fogja menteni a diadalt. Mint mosolyog , örökké mosolyog. Végig mosolyog párthívein, hogy lelkeiket újra felevenítse, és ellenfe­leit is, pedig azok nem is óhajtották. Gyönyörű színjátszó, azt meg kell vallani felőle; művész a maga szakmájában. Tud sírni, tud elfogultan szívére utalni; ismeri, minő hatása van a fokonkénti hangemelkedésnek, biztosan kezeli az átjáratokat egyik indulatból a másikba; mikor keserű kezd lenni, azt hinnéd, hogy egy egész fájdalommal leküzdött élet be­szél belőle; mikor látnoki hévbs jön, mintha egész Magyarország súlya fekünnék keblén, mintha azt a hármas halmot és kettős keresztet mind ő viselné ! Kö­nyörög ellenfeleinek, mint a­ki testvérileg szereti őket, feltárja keblét, mindenét felajánlja, a­mi legdrágább előtte, csak hazáját engedjék neki megmenteni; a mel­lett nem kiméri a legmerészebb sophismákat, mindenről beszél, a­mi rettenetes, csak a tárgyról nem; száz okot felhoz, mely állításait igazolja, bárha a kérdéshez épen nem alkalmazható egy is, s midőn székét ismét elfog­lalja, úgy ül le, mint egy martyr, mint egy próféta, ki látta hazája veszedelmét, fel is áldozta volna magát érte örömmel, ha az önzés, a rész­akarat és pártviszál­­kodás nagy munkáját mindenütt meg nem nehezité vala .... A karzatokról taps, a teremből éljenek zengése kisé­ri a szónokot s a hazája sorsát igazán szivén viselő el­lenfél is teljes mélytánylattal sóhajt fel e remek beszéd hallatára : miért nem lett Kőcserepy ur szinész ? most ott állhatna, a­hol egy Kean, egy Macready, s mennyi dicsőséget szerezhetne magyar nemzetének! A tömeg részvéte könnyen megvesztegethető, a pa­­thosz, az érzelem hamar utat talál a szívekhez; többen az asztalon keresztül kezeiket nyújtogatják Kőcserepy urnak: nagy szükség van rá, hogy Kárpáthy Zoltán felálljon. A­mint az ifjú szép, nemes alakja kiemelkedik a tö­meg közöl, egyszerre, mintegy jelszóra, a legviharo­sabb üdv­kiáltás támad eléje. Itt jön a nép kegyencze a mindenkitől bálványozott szónok, ki hallgatóit oda­ragadja, a­hova neki tetszik, kinek ritka ötletei, ragyo­gó mondásai örök emlékül maradnak fenn a zöld asz­talok hívei között. Ah, mint tud ez bánni a szívekkel. S valóban érzi a mit mondott, szenvedélye, indulatai nem állanak hatal­mában, elragadják őt magukkal és elragadnak vele együtt mindenkit, hogy a sűrű éljenzéstől alig lehet beszédjét elvégezni, s midőn végmondataiban bátor ön­érzettel veszi fel az ellenei által elhajított keztyűt, a felriadó zajtól megrendül a terem, hölgyek kendőikkel, férfiak kalapjaikkal integetnek az ifjú szónok felé, ki, miután feladatát végző mint hős, visszavonul mint sze­mérmes szűzleány, pirulva és szemleszetve. A tömeg már belejött a zajongásba s a Zoltán után felállt báró Berrynek ugyan csak kell könyörögni, hogy egy kis kihallgattatáshoz juthasson. Sok halljukozás után végre belekaphatott a geniális báró óhajtott dicti­­ójába, melynek folytán bőséges alkalma nyilt hetet­­havat összehordani az angol meetingek, a dán volks­thingek, a spanyol cortesek, a yankee congressek, a frank parlamentek, a mongol korultájok és a kaffer vigvangok természetei felől, melyekhez hasonlítva na­gyon sok furcsaság és hiányosság tűnik fel a magyar táblabiró gyűlések szokásaiban; elmondá azt is, hogy a nagytekintélyű Pitinek és Foxnak micsoda véleményei voltak a kérdésben forgó tárgy felett, hogy kivánta azt alkalmaztatni Necker és Beccaria , s több afféle nevezetes férfiak, kik ő neki mind személyes barátai voltak. Ezzel még nem elégelte be, hanem egyúttal al­kalmat vett magának közrebocsáthatni, micsoda jótéte­mény az Arcansas és déli Virginia lakóira nézve, nem különben Otahayd­, Új-Wales, és a Carolina szigetek vadembereinek, hol náluknál civilizáltabb népek gon­doskodnak ruházataikról, a kik nélkül mai napig tető­­tül talpig mezítláb járnának s soha magok eszétől fel nem találták volna a harisnyakötés mesterségét, annál fogva semmi sem volna nevetségesebb, mintha azt mondanák most, hogy elzárják piaczaikról az idegen gyárművek termékeit, és hogy ez a hasonlatosság mi­lyen szépen illik magyar hazánkfiaira, é­s több effé­lét, a­melyekből senki sem lett okosabb, mint azelőtt volt. Erre az exoticus beszédre csak elhallgattak a tek­in­­tetes rendek, annyira helyen, időn és eszmejáráson kívüli halmaza volt az mindenféle münchhauseni cso­dadolgoknak, hogy egy hirtelen senki sem birta magát beletalálni az eszmék ellenhelyzetébe. . E rövid időköz alatt feláll az asztal túlsó végén egy kék kurtadolmányos öreg bátyám uram s egész tréfás naivsággal azt kérdezi a geniális bárótól : — Nagyságos uram, mivelhogy olyan sok földet összejárt, meg tudná e mondani, hogy mi fán terem a lencse ? E minden várakozáson kívül eső ostobaságra, mely primitiv együgyű­ségével minden hosszadalmas czáfo­­latnál maróbb hatást gyakorolt a geniális báró fitogta­tó beszédjére, egyszerre oly átalános hahota támadt az egész teremben, mely mind a két párt embereit egyiránt magával ragadta, s melyből öt álló perczig nem bírt a tekintetes gyülekezet magához térni; s ez által oly düh­be hozta Tivadart, hogy az felkelt az asztaltól, felrúgta a székét s keresztül vágta magát a sokaságon az ajtóig, rögtön kocsira ült és elhajtatott Pestre. (Folytatjuk.) 247-1390

Next