Pesti Napló, 1854. december (5. évfolyam, 1419-1443. szám)

1854-12-03 / 1421. szám

1854- ötödik évi folyam ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK. Vidékre postán küldve : Évnegyedre 5 frt. — kr. p.­­ Félévre 10 ., — ,, „ A havi előfizetés , mint a­­ számonkinti e 1 a d­í­j is , megszűnt. ” Szerkesztési iroda : Urvntcza sz­ó. A lap politikai tartalmát illető minden közlés a SZERKESZTŐ-HIVATALHOZ:__________________________ anyagi ügyeit tárgyazó pedig a kiadóhivatalhoz intézendő , árintéz a 8-ik szám Bérmentetlen levelek csupán rendes levelezőinktől fogadtatnak el. Pesten házhoz hordva : Félévre . 8 frt — kr. p. Évnegyedre 4 frt — kr. p. Egy hónapra 1 frt 30 kr.p HIRDETÉSEK és MAGÁNVITÁK. Hirdetések öt ha­sábos petit­ sora 4 pgc kraj­­czárjával számittatik. A be­­igtatási s 10 pengő krnyi külön bélyegdij előre lefize­tendő a Magán­viták öt ha­sábos sora 5 pengő krajczár­­jával számittatik. — A fölvé­teli dij szinte mindenkor elő­re lefizetendő a PESTI NAPLÓ kiadó hivatalában. Megjelen a PESTI NAPLÓ — hétfőn és ünneputáni napokat kivéve — jelen­évnyi alakjában, mindennap reggeli órákban. Előfizetési felhívás­ok WM&WI mék&mé December-Mártiusi négy hónapos folyamára. Vidékre postán küldve 6 írt. 50 kr. Budapesten házhoz hordással, 3 írt. 30 pp. A­z előfizetések elfogadtatnak minden cs. k. posta­hivat­al 5.1, és Pesten e lapok kiadóhivatalában, szinte a 8. sz. 1-ső emeleten az udvarban, és Emi­ch Gusztáv könyvkereskedésében, úri- és kigyó­ntera a isgletén-----Az előfizetési levelek bérmentve küldendők. festi Napló kiadó­hivatala B­é­c­s, dec. 1. f Ámbár a múlt vasárnap aláírt porosz-ausztriai pótlékc­ikk hiteles szövegét még nem ismerjük, mégis annyit már most is mondhatni, hogy, miként a múlt hé­ten is megírtuk, az engedmények többsége Poroszor­szág részére esik. Ezt nem kárörvendő diadalból, hanem valódi elismerésből mondjuk. A „viszály csomója“ köz­tudomás szerint abban állt ugyan, hogy Poroszország az áprilisi szerződéshez pótlékczikket kívánt, mely kí­­vonatot Ausztria teljesíteni vonakodott,miután e pótlék­­czikk most még­is létre­jött, a dolognak csakugyan oly színe van, mintha Ausztria engedett volna. De nem úgy van ám ! Ausztria az eredetileg Poroszország ré­széről indítványzott pótczikket soha sem fogadta volna el, miután azonban Poroszország e czikket annyira meg­­módosítá, hogy az eredetitől lényegesen különbözött, Ausztriának nem volt oka, a l­é­n­y­e­g körüli vitát forma körüli vita alakjában folytatni. Ausztria kivo­­natának lényegben elégtétetett s türelmetlenség lett volna ennek részéről, a viszályt csupán a forma miatt tovább szőni. Poroszország minden megszorítással felhagyott s am a poltezikk által sem a maga kezét, sem pedig Ausztriáét meg nem kötötte. — Aj­e­z e­n körülmények alatt Ausztriának minden esetre gyámolitását ígérte,ha ez Oroszország által megtámadtat­­nék; ha pedig idő folytával Ausztria szükségesnek vél­né, a négy garantiaponton túl menni, uj értekezésre nyílik tér s a két német nagyhatalom közti viszony a­k­­kor uj egyezkedés áll fog rendeztetni. Ez által a kér­dés csakugyan oly módon volna megoldva, mely a két alkudozó fél méltóságán sérelmet nem ejt, sem azoknak függetlenségét nem veszélyezteti. Az ily egyezkedésnek, mondhatná valaki, nincsen biztos alapja, mert holnap ismét megingathatják az események! Tehát az egész keleti kérdésnek biztosabb alapja van-e? Ki tudja, mit­­tevő lesz holnap Oroszország ? Mittevők a nyugati ha­talmak ? E peretben a két hadakozó fél csinálja a törté­netet ; ők a nagyszerű sakkjáték főalakjai; a többinek állása ezekétől függ. Francziaország és Anglia szintoly könnyen túlmehetne az Ausztria által szükségesnek vélt határon, mint Oroszország; a győzelem oly kábító­szer, mely már nem egy okos főt zavart meg, s igy minden attól függ, ki lesz a győztes s miként fog győzelmével élni? Valamint tehát a német hatalmaknak a hadakozó felekhezi viszonya most mindenkorra meg nem álla­pítható, úgy a két német hatalom közti sem ! Minden­esetre előmenetelnek tartjuk azt, hogy a négy garantia­­pont a német szövetség általi elfogadtatására alapos re­ményünk lehet. Oroszország európai túlsúlyának meg­törésére ez is elég; ha a nyűgöt nemcsak Oroszország túlsúlyának, hanem általában politikai súlyának meg­semmisítésére törne, a kérdés egészen más térre lép,­­ minő állást foglalandnak el akkor a többi európai ha­talmak , erről most még senkinek határozott képzelete nem lehet. A berlini kamrát megnyitó királyi trónbeszédből, melynek távirati kivonatát a mai lapok közüki, szinte kevés világosság árad a helyzetre. Poroszország készül, hogy szükség esetén „érdekét és európai állását“ bizton utalmazhassa; de melyik részen keresendő Poroszor­szág érdeke­s európai állása, Oroszország vagy a nyű­göt mellé helyezteti-e, ez épen azon pont, melyre néz­ve a vélemények oly szétágazók. Azért még most is a Pruth felé fordul szemünk; onnan várjuk, ha nem is egyenesen az ügy eldöntését, de legalább ez eldöntés siettetését. Nagy meglepetést szült a „Wiener Zig“ tegnap esti helyreigazítása, mely a Lloyd minapi közleményét — t. i. a minisztériumban készülő változásokat illetőt — alaptalannak mondja. A Lloyd hitelessége ezáltal csak­ugyan erősen meg van ingatva, minthogy fel lehetett tenni, hogy ily fontos közleménynyel nem fog nyilvá­nosságra lépni, ha bizonyosan nem tudja, hogy : igaz. Azon körülmény, hogy az említett helyreigazítás csak tegnap este jelent meg — holott igen kényelmesen már tegnapelőtt is megjelenhetett volna — azt gyaníttatja, hogy a Lloyd közleménye felsőbb helyen érett meg­fontolásnak tárgya volt. Az alsó ausztriai ipar és kereskedelmi kamra legkö­zelebbi ülésében egyik tag mély tárgyavatottsággal az itten megalapítandó záloghitelbankról értekezett. Fejte­gette, miszerint az ipar és kereskedelem az új vám­jegyzék által új lendületet nyert és sok, egyébkor ren­delkezhető tőkét emésztett, mi a jelenleg uralkodó pénzhiány egyik fő oka. Értekező az egész birodalomra nézve egy központi hitelbankot ajánl, melynek a koronaországok fővárosiban fiókintézetei lennének. A kamra ez értekezés nyomán felterjesztést teend s a m. minisztériumtól utasítást fog kérni az iránt : várható-e legközelebbi időben a záloghiteltörvény közzététele, azután új intézet gyanánt lépjen-e életbe a hitelbank, vagy valamelyik meglevő pénzintézettel egyesítendő-e, végre mennyiben kívonja a minisztérium e czélra a ke­­reske­kamra közremunkálását. Alkalmunk lesz e kér­désre még visszatérni, előlegesen csak azt jegyezzük meg, miszerint értekező igen helyesen mondja, hogy az újonnan alkotandó bank az államtól teljesen független legyen s pénzalapja magánosok által szolgáltatandó, de az ám a kérdés, hol találhatók azon magánosok, kik fe­lesleges pénzzel bírnak s kik — ha bírnak­­vele — nem fognák azt inkább valamely már meglevő vállalat rész­vényeibe fektetni, melyek jövedelmezése már tudva van, mint új intézetre, melynek eredménye még két­séges ?! A pesti község meghatalmazottjai által ma vette át az itteni takarékpénztártóli kölcsönnek 50,000 ftnyi utolsó részletét. Egészségére váljék! P­á­r­i­s, nov. 26. Contrastok vannak néha a politikában is. Acsár, egy pár éve, kivette a kardot Európa kezéből, ma is­mét kezébe adja. Várjon mit akar ? nem akarja a há­borút , nem akarja a békét. Ha csak az utolsó évtize­dekben nézzük az éjszaki hatalom eljárását, látjuk, mi sans ragon bánt, néha paczkázott is a többi hatalmak­kal, mig végre egy reggel a tuileriákban azt mondták : il est temps de finir avec cette ambition moscovite. Va­lóban a czár csak alkalmat keresett a békét megtörni, mig a másik rész, minden alkalmat került, mely eljá­rásnak következménye fényes igazságot adott Corneille ama szép versének: qui pardonne aisement, invite á l’offenser, (ki könnyen megbocsát, új sérelemre hí.) Ki­hívás kihívást követett, követelés követelésre jött, majd a szent sír, majd Montenegro, majd a görög vallás el­nyomása révén az ürügy. Anglia hallgatott, ha nem ké­szült. Francziaország megelégedett a fenyegetéssel, gondolván magában: van idő , de bármerre lépett, mindig keztyű­t látott maga előtt! Enfin! mondá egy nap a czár, midőn látá, hogy a keztyűt felveszik. Azóta lábon minden katona éjszakán és nyugaton, azóta foly a harcz, vagy inkább a párbaj, corp­s corps, Szebasz­­topol falai alatt. Várjon a czélt, mely elvégre mégis Konstantinápoly, eléri-e a czár ? ha az eddigi hadjára­tot tekintjük, kételkednünk kell. A szövetséges sereg már három fényes nevet irt a történetbe, első Alma, második Balaklava, harmadik Inkerman, mely utolsó, megmutatta, hogy két hős, két egymáshoz méltó nemzet fogott kezet, kik a keleti birodalom épségét meg bírják vé­deni. Nem is arról van ma már szó, elesik-e Konstantiná­poly? hanem elesik-e Szebasztopol ? Duphant angol mérnök, ki több évekig szebasztopov vár­hivatalnok volt, azt mondja, miszerint az ágyuk két métre magas­ságra lévén helyezve egymás fölé a belső falakon, a várseregnek, hosszú ostrom esetére, saját füstében kell megfutnia. Mi, bár a tüzérek ezt valószínűnek tartják, ily egyetemes asphyxie féle halálra nem számítunk, mi­után a levegőben annyi füst megfér, mint holt a föld­ben, és annyiszor bebizonyult, hogy a szurony többet nyom a golyónál, hanem fontosabbnak tartjuk ama hírt, hogy Várna, Szambul, Málta, Athén és Tulonból foly­tonosan érkeznek a segédcsapatok, melyeknek akár egy rendszerezett ostrom, akár egy bátor roham sikerülhet. Vannak, kik erre fejeket rázzák Menzikoff tudósításait tartván kezükben, kik a s­z­á­z hős muszkára emlé­keznek, kik hadtudományilag be akarják bizonyítani, miszerint az 1854-i hadjárat el van hibázva. Azt senki sem tagadja, hogy fényes győzelmeknél még fényeseb­bek is vannak, hogy Szebasztopoljban ma franczia vár­­parancsnok lehetne stb., de, összeadva az eddigi ered­ményeket, kétségkívüli ,hogy a szövetségesek többet nyertek e hadjárattal , mint Oroszország; hogy állí­tásunk még egyszerűbb legyen, annyi bizonyos, hogy Szambul falai sokkal épebbek e pillanatban,­­ mint Szebasztopoléi. Nov. 25. Az invalidusok ágyúi újra megszólaltak. Midőn ez ézernyelvű diadal-hírnökök zúgnak, minden franczia megáll megszámlálni: hányat lőnek ? száz egy lövés valamely nagy vár elesését jelenti, míg huszon­egy kisebb győzelmet; tegnapelőtt délben 21 vive la Francéi szaka­dt ki ez ércztüdőkből, mire a „Mo­niteur“ reggel figyelmezteté Párist. Győzelmes hangja mellett elmondták az inkermanni tiralleursök hős vise­letét, elmondták a znávok bátorságát, kik véres tur­­bánaikba szedték a golyót, az angolok hidegvérűségét, kik 8 ezren daczoltak 60,000 muszkával; elmondták, mi vakmerő katona volt Lourmel tábornok, mindenütt elől járt, úgy most is belovagolt egészen a szebasz­­topoli falakig, hol egy golyó mellbe találta őt és, c’est egal, mond egy félkezü nemzetőr, ott volt a czár két fia, ott volt vagy 100,000 kozák, s mi nem valánk csak száz zuáv és — á nous la victoire! Vive la France, dörgé Párist megrázva az utolsó ágyuszó. E hatalmas ágyuk, mondjuk el röviden, mind nemes ércz­­ből öntve, Napóleon hadizsákmányai, a francziák ke­resztfiainak nevezik, miután mind megkeresztelte őket. Ezek mellett sétált a harcz előestéjén, ez ereklyékkel vigasztalta magát veszteségei felett; sokáig hallgattak, most időnkint lelket nyernek. Ma gyászt hirdetnek, holnap örömöt; ha Francziaországnak szive ver, vagy könye omlik, ez ágyuk szóra fakadnak. Nemcsak Na­poleon, egy hires költő is sétált gyakran e győzelmek hírmondói mellett. Sötét ágyuk­ — monda egyszer ő nemes hazafi­­ haragjában — rozsda esz­tölgy-talap­jaitokon, némák vagytok, gyökeret vervén a földben. Nem szóltok, csak ünnepeken, üdvözölvén mind­azokat, kik jőnek, és soha azokat, kik távoznak. Olyanok vagytok, mint az emberek, ingatagok és hitszegők. Le vagytok lánczolva ide, mint foglyok, homlokaitokon bélyeggel. Vains foudres de parades oubliés de l’armée, Autour de tout vainqueur faisant de la fumée, Reserves pour la pompe et la solennité, Vous avez pris racine en oette láchetó. *) Ausztriai birodalom. — Bourqueney báró franczia követ múlt szerdán délben Császár Ő Felsége által hosszantartó külön audien­­tián fogadtatott. — Russel lord , itt mulató a brit­ követségi segéd legközelebbi héten induland Bécsből stambuli állomására. — Azon, egy itteni lapban hitelesnek jelölt közlemény, miszerint a szövetséggyűlés az Ausztria és Poroszország­tól közösen tett javaslatokban leendő végzéshozás végett decemb. 30-kán ülend össze, nem valósult, azonban ha­­tárzottan föltehetni, hogy ez ülés már a legközelebbi na­pokban történendik. — A Prokesch -Osten báró altábornagy s szö­­vetséggyűlés-elnökségi követhez intézett sürgönyök, a keleti kérdésbeni előterjesztésére szolgáló új utasítás­sal együtt, hallomás szerint, közvetlenül az áprilisi szerződvény pótc­ikkének aláírása után Frankfurtba küldetett. A javaslatok Ausztria és Poroszország által közösen léteznek. Azok akép hangzanak, 1) hogy a német szövetség mint európai hatalom, az ismeretes négy előzvényt (praeliminar­) pontot, lényeges tartal­muk szerint, egy, Európában­ biztosított jog- és béke­állapot létesítésére alkalmas alapul ismerje el, különösen pedig az első és második pontot a német ér­dekek szempontjából is vegye magáénak és érvénye­sítse ; 2) hogy ennélfogvást a béketörekvések ez alapon nyomatékosan folytatandók; 3) de hogy másrészről egy Ausztriára intézett támadás, legyen az a császári­ állam birtoka, legyen ennek a dunafejedelemségekbeni csapatai ellen, az öszves Németországot minden segélyeszközei­vel Ausztria támogattatására kötelezi; 4) hogy ennél­fogvást, és tekintettel az európai ügyek mindig fenyege­tőbbé váló helyzetére, a katonai bizottmány az ápril 20-kai végzés-terv alapján a szövetség kellő időbeni hadkészültségét biztosító lépésekkel megbízandó, vala­mint ,­ hogy a politikai bizottmány is a szükségnek megfelelő katonai rendszabályok foganatosításához ki­­vántató javaslatok formulázására felhatalmazandó. A „B r e s t. Z t g“ is nov. 30-ikai számában bécsi levelezője után nov. 28-káról egy hírt közöl, melynek megvalósulása kétségkívül soknak igen kívánatos lenne, ámbár a levelező maga elég tapintattal hirt, e hir tart­­hatlanságát kimutatni. A levélben ez mondatik : „Én bizonyos hirt, mely tegnap est­e a városban feltűnő gyorsasággal terjedt el, hallgatással nem mellőzhetek, bármily kevéssé alapos is az. Ismét azon hir szárnyal t. i., hogy Buo­­­gr. beadta lemondását, és hogy a po­*) Magyarul : Hiú mennykövei a hadsereg feledett diszel­­géseinek, minden győző körül teremtvén füstöt, fentart­­va a pompának és ünneplésnek, e pulyaságban gyöke­ret vertetek. ZAUPATHY ZOLTÁN. Regény irta Jókai Mór XXVI. Csendesen! Folytatás. Egészen átázva, összecsapzott hajfürtökkel, felhevült arczczal állt a tanácsos előtt Karpathy Zoltán. Az alig birt szemeinek hinni, annyira megfoghatlan volt előtte, hogy ez ifjú, ki neki annyi keserűséggel tartozik, ily viharos éjszakán megjelenjen halálos ellen­sége hívására, azon ősi kastélyában, melyből őt csúfo­san kijátszották, — hogy vigasztalást hozzon abba el­lenségei fájdalmának. Szólni sem tudott hozzá sokáig. Az ifjú maga lépett hozzá közelebb és monda : — Ön hivott engem és én eljöttem uram. — Ilyen zivatarban ? rebegő Kecserepy. Zoltán mondhatta volna erre, hogy ha Rudolf halá­lának emléke távol nem tartott tőled, ez a zivatar nem gátol akkor. De nem szólt semmit. Ezen bú­alázta ar­­czét látva, lehetetlen volt neki szemrehányást tennie, lehetetlen volt őt meg nem szánnia. És az nem válik soha ifjú szivének szégyenére , és jellemén nem ejt semmi csorbát, hogy a midőn ez iga­zán, mélyen szenvedő embert ott látta maga előtt, né­hány nap alatt megőszült hajjal, megvénült, szomorú ránczokkal jelölt arczczal, kisírt szemekkel, elfeledé, hogy mennyit vétett ő ellene? s kezét nyujtá elé ... . Milyen boldoggá tette őt az által! Hogy szok­tá meg azt a megbocsátó kezet a bánatos apa, s hogy szok­tá azután szivéhez. — Ön nemes ... ön igen nemes . . . ennyit birt rebegni. *) Wid a P. Napló 1420-dik »auel Az ifjú felöltönye csűrön viz volt. Kócserepy ész­revette azt s készteté, hogy tegye kényelembe magát, oda vezette a kandallóhoz, lesegité vetni kabátját, leül­tető a tűz mellé. — Mint otthon. Mintha otthon volna ön, mondogatá neki s rövid gondolkozás után kimondá : „hisz ön úgy is itthon van már.“ Zoltán csodálkozva tekintett a tanácsosra. Az íróasztalához sietett, s azon iratot,melyet épen most szerkesztett, odavivé az ifjúhoz, átadva neki, hogy olvassa el. Zoltán a legelső soroknál megilletődve hajta azt össze. Törvényes cessio volt az, melyben Kócserepy a Karpathy Abellinotől nyert engedélyt a karpathfalvi és madarasi uradalmak iránt visszaruházza Karpathy Zol­tánra. — Mit akar ön ezzel tanácsos­ur ? kérdé Zoltán egé­szen megzavarva. — Csak az igazságot. Ön törvényes birtokosa e ja­vaknak, más mindenki csak bitorló. Ezt nekem sze­membe mondá az én tulajdon leányom. Én visszaadom önnek jószágait és magam, elmegyek innen. Elég gaz­dag maradok még akkor is. Csak leányom maradjon élve, nem cserélek senki gazdagságával. Ő nekem mindenem. Csak most érzem azt, midőn közel állok el­vesztéséhez. De nem fogom őt elveszteni. Haza­me­gyünk szép budai lakunkba, a­hol ő olyan boldog volt, ott ismét boldog fog lenni; nem törődöm én többet sem a világ zajával, sem a gazdagsággal, ő lesz az én kincsem, örömöm, boldogságom. Nem lesz olyan boldog ember több mint én. Hiszen már ez is azt mutatja, hogy ő megszabadul, miszerint ön eljött, ilyen zivatarban. Az ön belátása meg fogja fordítani betegségét. Zoltán oly igazán szívéből szánta ezt az embert, a­kit néhány nap szenvedése olyan éretté tett, ki önfeledt izgatottsággal engedi magát egyetlen valódi indulatja által elragadtatni s gyermeteg lelkesültséggel csügg fájdalmas illusiori. Tehát valóban csak csalódások volnának azok? Igazán rá volna mérve azon büntetés a sorstól, hogy elveszítse azt az egyetlen kincset, a­mihez érzéssel ra­gaszkodott s tán ez ártatlan gyermek szenvedéseinek nem tudja más orvoslását a végzet, mint hogy őt oly házakba hívja, a­hol ismeretlen eszme a fájdalom? . . . Oh ki tudna erre megfelelni! Hiszen hányan halnak meg ifjan és szeretve, viruló szépséggel arczaikon, bol­dog reményekkel sziveikben , s ha kérdi valaki: miért? ....„Szerette őket Isten, mert ifjan hal­tak el. ............azt válaszoljuk rá. — Jerünk hozzá . . . monda a tanácsos az ifjú kar­jába öltve kezét. Zoltán felölte megszáradt kabátját s kétkedve kérdezi: — Nem zavarjuk-e ez órában ? A tanácsos egy perczig gondolkozott, azután azt mondá Zoltánnak, hogy elébb le fog menni, hirt ho­zandó betege felől, addig legyen olyan jó, hogy vár­jon itt reá. Kőcserepy eltávozásával Zoltán egyedül maradt a teremben. Ugyanazon terem volt az, melyben huszonegy év előtt az öreg Kárpáthy János végrendeletét mondotá az egybegyűlt férfiak előtt, a­melyen annyit sírtak va­lamennyien. Az éjszaka csendes volt körűle,és a méla hallgatásban végig vonultak e kastély falaihoz kötött emlékei egész életének: elkezdve a nem ismert időkön, a csecsemő évnapjain, a születése órájában reá mosolygó szemek megtört halálsugárán,végig a gyermek örömek öntudat­lan boldogságán, melynek édességét csak akkor tudjuk eléggé ismerni, midőn a távolból tekintünk vissza rája; a nélkülözéseken, az újra kezdett élet mindennapos küz­delmein, a keserű elváláson,s az üldöző titok kétségbeejtő ködalakjain, és ismét vissza a nem ismert, a soha nem lá­tott alakokig, kikről csak képzelete beszélt olykor lelke előtt. ... És most ime ismét itt van e kastély falai kö­zött, melynek küszöbe megátkozott kő gyanánt feküdt ■, eddig útjába. Ide jutott vissza, csodálatos után szeszé­lyes játéka által a sorsnak. Az egész igazán úgy tűnik föl előtte, mint egy álom, mint egy csodálatos, tüneményes álom. — Jó reggelt Zoltán! E különös éber álomból egy édes ismerős hang éb­reszti fel egyszerre. Megrezzenve tekint fel. Katinka állt háta mögött. Épen reá gondolt most is. Lám az erős képzelet élő alakot teremt, a leányka valóban ott áll előtte s et nyá­jasan köszönti. — Hogy jösz te ide ? kérdi Zoltán, ki Kőhalomról egyenesen jött Karpathfalvára , Szentirmát nem is érintve s igy Katinka idejöttéről mitsem tudott. — Meghallottam, hogy Vilma beteg, eljöttem őt meglátogatni. Ugy­e nem tettem semmi rosszat ? Ezt anyám is megengedte volna. Zoltán megszok­ta a jó leányka kezét. Nem tettél-e vele rosszat ? Hogy ápolni, megmenteni siettél annak gyermekét, a­ki neked még többet vétett, mint én­nekem ? — S hogy vagy ébren ilyen késő órában ? — Megtudtam a tiszttartótól, ki érted ment, hogy ide hívnak , én tudtam bizonyosan, hogy te eljösz. Egész éjjel vártam reád. Most tudtam csak meg a cselédektől, hogy megérkeztél. Mingyárt siettem hozzád. Látod, a­mint elindultam Szentirmáról, már akkor közelgett a zivatar. Sejtettem, hogy az téged útban talál és nem fog visszatartóztatni, hogy átázva érkezel meg. Azért öltönyöket hoztam számodra, itt vannak e kis bőrönd­ben. Öltözzél át. Látod, megbetegedhetnél e nedves ru­hákban, Isten veled. Azzal elfutott a kis kedves leányka, ki házi asszo­­nyi gondosságában el nem felejté, hogy a kit féltünk, annak nemcsak arrzképét kell magunkkal hordoznunk, hanem egészségére is gondot kell viselnünk-Zoltán érzelemtelien tekintő utána. Csupa szeretet s csupa tiszta szinarany szeretet ! (Folytatjuk.) A’2­8-1421 Vasárnap, dec. 3-án.

Next