Pesti Napló, 1855. február (6. évfolyam, 1468-1490. szám)

1855-02-23 / 1486. szám

1855. hatodik évi folyam. ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK. Vidékre postán küldve : Pesten házhoz hordva : évnegyedre 5 írt. — fer. p.­­ Fílévre 10 „ — „ „ J F«évre . 8 írt — Sr. p. A havi alőfizetés , mint a Évnegyedre 4 frt — kr. p. enámonkintl eladja Is m*gis'3nt ! A lap politikai tartalmát illető minden közlés a 8ZBKKESZTŐ-HIVATALHOZ, anyagi figyelt tárgyszó pedig a kiadóhivatalhoz Intézendő k­orlatoza 8-ik szám 43—1486 Sxerkeixtéli iroda : Drintcxa 8. ix Bérmentetlen levelek csupán rendes levelezőinktől fogadtatnak el. Hirdetések öt u­a­­sébos petit-sora 4 pg5 kraj­­erírjával szímittatik. A be­iktatási a 10 pengő krnyl katlön bélyegdíj előre lettze­­tendő m Magánvitik őt be­lébos sora 5 pengő krajcár­jával számittatik. — A felvé­­teli díj szinte mindenkor elő­re leözetendő e Péntek, febr. 23-án. HIRDETÉSEK és MAGÁNVITÁK. PESTI NAPLÓ kiadó hivatalában. Megjelen a PF­TI NAPLÓ — hétfőn és fianeputini napokat­­véve — jelen­évnyi alakjában, mindennap reggeli órákban. Előfizetési felhívás. Február-mártius két hóna­pos és febru­­ár—jzun­us öt hónapos folyamára. Vidékre postán küldve , két hónapra 3 frt. 20 kr. öt hónapra 8 frt 20 kr. Budapesten házhoz hordással, 2 frt 40 kr. öt hónapra 6 frt 40 kr. pp. Az előfizetések elfogadtatnak minden cs. k. postahivatalnál, és Pesten e lapok kiadóhivata­lában, uriutcza 8. sz. 1-ső emeleten az udvarban, és Emich Gusztáv könykereskedésében, úri- és kigyóutcza szegletén. — Az előfizetési levelek bérmentve küldendők. Pesti Napló kit aó­ hivatala. IVépesités. Budapest, febr. 22. V. Ha a Wanderer tisztelt­e. levelezője va­lamelyik magyarországi földbirtokoshoz azon kérdést intézné: „Uram ! neked nincs annyi pénztehetséged, hogy jószágaidat költséges be­ruházásokkal czélszerűen rendezhessed, az ál­lamnak pedig érdekében áll, hogy minden tal­palatnyi föld a lehető legnagyobb hasznot hajtsa — miért nem akarod tehát felesleg birtokodat népesítésül (természetesen pénzért) átengedni?“ Erre a kérdezett egyszerűen azt fogja vála­szolni: „azért nem, mert nem akarok a gyar­­matosítás kedvéért tulajdonomtól megvál­ni, és míg a közhatalom által megállapított kulcs szerint a birtokomra eső adót megfizetem, szom­szédaimnak pedig kárt nem teszek,­­ az állam­nak nincs joga jószágaim­­ kezelésébe, s annak eredményébe avatkozni.41 E válaszát a megkérdezett annyira meggyő­zőnek, alaposnak és kimerülőnek fogja tartani, miszerint nézetének támogatására nem is hiszi szükségesnek annak további feszegetését, vaj­­on valamely birtok igen nagy terjedel­me j­e­gy­e­z­h­e­t­e­tl­e­n akadálya-e az el­érhető mezőgazdasági sikernek, és vájjon ellenkezőleg valamely gaz­daság csekély volta biztosí­tja-e minden esetben annak okszerű ke­zelését? E kérdések megfejtését minden birtokos a kérdezőre hagyja, s ha összes jószágait az úr­béri szolgálatok eltörlése folytán czélszerű fel­szerelés által majorsági kezelésre alkalmasokká nem teheti, — s adósságok vagy osztályigé­nyek miatt eladásukra nem szorul, — akkor kétségkívül felesleg birtokát gyarmatosítás he­lyett bérbe fogja adni. S ez igen természetes. A föld és annak ingó­s ingatlan tartozmánya csak épen oly tőke, mint a­z , mely kereske­désbe, gyárakba, ipar­vállalatokba, kézi mes­terségekbe, váltóüzletbe, vagy nagyvárosi bér­házakba van fektetve. A lényeges különbség csak az, hogy mivel a tőkét képviselő föld, természeténél fogva, a készpénznek forgalmi könnyűségével nem bir, —azon széditő kamatozásra soha sem hajtható, mely kereskedelmi, gyári és pénzüzleteknél ügyességgel, nyerészkedéssel, szerencsés vi­szonyok közt elérhető, — hogy ellenben e ka­mat-fogyatkozást a földbe fektetett tökének idők folytában gazdagon kipótolja a töke biztos­sága, mely viszontagságok által csapásokat, veszteségeket szenvedhet ugyan, de úgy, mint minden más töke, tökéletesen meg nem semmi­sülhet. S ebben fekszik a föld által képviselt vagyon­nak egyik előnye. S vájjon minő állammaxima fogna határt szabni annak, hogy mennyi tőkét szabadjon a státuspolgárnak földbe fektetni? vagyis mennyi földet bírhasson valaki? — S ha a tár­sadalom nem képes gátolni azt, hogy a tőke­­halmozók Rothschildek­, Sinák­, Pereirékké váljanak, hogy Schmidingerek a fővárosokban egész utczákat szerezzenek, — hogyan és mi okból ellenezze, hogy az országban dúsgaz­dag földbirtokosok is legyenek? „Maximum“ törvénye e czélra Európának különböző kormányformájú államainak egyiké­ben sem létezik tudtunkra; miért kellene tehát ilyesminek szükségét Magyarországban feltenni, s ugyan ki fogná e „maximumnak 44 határait ki­szabni? tán a Wanderer érdemes levelezője? S ha mégis az államgazdászat legfőbb törvé­nye ellenére, mely az iparösztönnek, a vagyon- s szerzési képességnek szabad tért engedni pa­rancsol, — a birtokfelhalmozás szempontjából kivételesen Magyarországra nézve maximum­ törvény találtatnék üdvösnek, vájjon Európa melyik állama vétetnék erre fi­­normértékü­l? U tán Anglia, hol roppant majo­rátusokon kívül földbirtok alig létezik, a föld—­mivelés magas fokára mégis, s mi több, n­é­­pességre s átalános jóllétre vele a száraz­föld egyetlen tartománya sem mérközhetik? Vagy nincsenek-e a közbirodalom egyéb ré­szeiben Schwarzenbergek, Lichtensteinek, s egyebek, kik kiterjedt uradalmaikkal a kis bir­tokhoz ott épen azon arányban állanak, mint nálunk az Eszterházyak, Sinák, Károlyiak stb? — Miért tehát e gyengéd aggodalmak épen a magyarországi nagy birtok ártalmassága felett? — Ha Hiedelemből fel nem tennék azt, hogy annyi hívatlan országboldogitanak gyarmatositási sürgetései inkább — tudatlanságból, mint sem más palástok­ ez él okból erednek, — legalább is némi communistikus hajlamok nyilatkozatát kellene bennök látnunk. Hadd bírja tehát és használja itt is hábor­­gatlanul kiki öröklött vagy önszerzette kisebb­­nagyobb tőkéjét szűk vagy terjedt birtokában; — attól soha se tartsunk, hogy e tőke felhal­mozódása egyes kezekben ma már, midőn a ki­fejlett polgári szabadság a népet a dús oligar­­cha zászlai alól elvonta, az államnak veszedel­mes lehessen. A sors , mely az emberakan­t felett uralkodik, a természet, mely titkos törvé­nyeivel a társadalmat szintúgy,mint az egyéni törekvések sikerét szabályozza s egyensúly­ban tartja, s elég bámulatosan gyakorolja a „maximum 44 korlátozó hatalmát. S tán épen azon küzdelemben, azon mérkő­zésben, melyet az önfenntartási ösztön a min­dent felemésztő s átalakító idő, sors és termé­szet ellenében költ az emberi kebelben,s rej­lik egyik főrugója azon észrevehető közön­séges hajlamnak is,melylyel úgyszólván minden ember bár­mily kis földbirtokhoz jutni igyek­szik, mintha érezné, hogy utódjai sorsa legtar­­tósabban leszen biztosítva, ha azt a legszilár­dabb alaphoz, a földhöz köti. Igen természetes, hogy ha a szegényebb sorsú ember utódjai jövőjének zálogául kevés földdel is beelégedni kénytelen, — azon nem­zetségek, melyeket sors, szerencse, szorgalom, gazdagság és érdemek a társadalom felszínére emeltek, — szintén tehetségükhöz mért, s an­­nálfogva kiterjedtebb földtérségen akarják ne­­vök fényét, unokáik boldogságát örökíteni. S ez szerintünk egyszersmind a birtok­egye­n­l­e­tl­e­n­s­é­g genesise , melynek el­lenkező irányt vagy symmetrikus rámát szabni akár erőszak akár államgazdászati sophismák soha és sehol nem képesek. Nem tudjuk végre, váljon a Wanderer érde­mes­­. levelezője s elvrokonai ismerik-e azon szoros erkölcsi köteléket, melylyel egy nemzetet a honszeretet az őseitől öröklött földhöz köt; hiszen azon cosmopolitikusok, kik a ki- és be­vándorlást mint iparüzletet veszik, nehezen ér­tenék a mi fogalmunkat a hazáról; — de annyi tudományuk bizonyosan lehet, hogy a mig az európai társadalom monarchikus intézvé­­nyekben leli nyugalmának s biztos fejlődhetésé­­nek egyik feltételét, — addig ez intézvények­­nek az aristo­kratia egyik organikus alkat­részét fogja képezni. S ezen a szabadság és haladás legtúlzóbb em­berei sem akadhatnak fenn, mert hiszen, mint Nagy-Britannia példája mutatja, az aristocralia mint organikus elem a legszabadabb alkotmány­nyal összefér. Vájjon azonban mint aristocralia volna az, melynek minden társadalmi súlyát és tekintélyét csupán születése, rangja, történeti múltja s tán némi szellemi képességei alkotnák, de állása és osztály­igényei nem gyökereznének egyszer­smind kisebb nagyobb, de oly terjedelmű bir­tokban, mely mind a közjó iránti szoros érde­keltségének, mind elvei és cselekvése függet­lenségének zálogául szolgáljon, egyszersmind módot nyújtson, a haza és emberiség érdekeit kitűnő, s követésre ébresztő mértékben felka­rolni? Csak ily anyagi túlsúly mellett képes az aris­­tocratia rendeltetésének a trón, nemzet és ön­maga irányában méltóan megfelelni; holott bir­tokaiból kivetkőztetve nemcsak orga­nicus jótékony befolyását a társadalomra el­vesztené, sőt a proletarismus legveszedelmesb fajává s a társadalom életfáján erőfogyasztó s kiirthatatlan paraszt növénynyé válnék. S a jelen kérdés felmerültével azon legfel­sőbb határozatra, mely az előkelő nemzetségek fenntartása érdekében az aristocratia bir­tokain a hitbizományok átalánosb­ól- A NŐK PARADICSOMA Franczia regény. F é­v a 1 után fordította­k e­r­ő. MÁSODIK KÖNYV. Az utazás. (Folytatás. *) II. A gyorskocsiban. A postaszekér s a pompás úti hintó, s ennek kísé­rete, rég utólérte már a gyorskocsit. A nap hanyat­lott, s az eső ismét szemzeni kezdett. A gyorskocsi lassabban kezdett haladni, mert már nem kelle szégyen­keznie a többi, gyorsabban haladó kocsik előtt. — Atyus, mondá a kalauz egy üreges emberhez, ki mellette mint ingyen utas ült a bakon, amazok ott úgy látszik gazdagabbak mint mi. — Bizony gazdagabbak, viszontá az ingyenes Adjon ön nekem még egy harmadik pipadohányt, azután há­rom lesz. Pakisban majd visszaadom önnek. A szives kalauz odanyujtá neki tengeri kutyabőrös zsacskóját. Az ingyenes utazó beleereszté fekete uj­jait. Miután pipáját megtömte, fölhasználván azon pillanatot, midőn a kalauz a lovak felé fordította te­kintetét, s ekkor egy marok dohányt zsebébe hulla­tott. E zsebben már jó sok dohány volt, mert a ka­lauz már valami három vagy négy ízben kölcsönözte vala neki zsacskóját. A kalauz csakugyan nem igen merész volt állításában, midőn azt mondá, hogy azon emberek a díszes hintó­ban gazdagabbak a gyorskocsi bakján mellette ülő férfinál. Ez utóbbinak öltözete koránsem­ árult el gaz­dagságot. Füle aljáig lehúzott fekete selyemsipka volt fején, szürke felsőkabátja zsíros gallérral ékeskedett, mellénye sok helyt kilyuggatott, nadrága mindkét tér­dén foltos. Czipőjének fatalpa volt , s az kifénym­ázolt madzagok segélyével szorult lábához. Olykor olykor ez ember zöld kötött rongyokba dugta reszkető kezét, melyek valaha bérkocsis keztyűje valának. Elég erőteljes kifejezésű férfi volt különben. Szürke borzas haja egyenesen nyúlt fel bütykös, földszinti homloka felett; mosolyogni szerető szemét, melynek (* Lásd „P. Napló“ 1485. sz. rendszerinti kifejezése jószivü és szemérmeskedő volt, s csaknem egészen eltakart bozontos öldöke. Ellenben erősen legörbült orra, kiálló ajka s a mély redők szá­ja szegletében ravaszság-, makacsság- és kitartásra mutattak. Ily arczokat talál az ember Normandiában az öreg zsugoriak között, kik uzsorából élnek s taka­rékosságuk miatt halnak meg. A mi emberünk ötve­nesnek látszott. Mig a kalauz szintén pipáját tömögeté, az ingyenes utazó aczélt, kovát és taplót húzott ki zsebéből. Sokáig csiholt, mig a nagyon kicsiny s hüvelykével lenyo­mott tapló meggyuladt. Rágyújtván ismét kezére húzta rongyos zöld keztyűjét s kényelmesen hátradőlt szeg­letében. — Van önnek tüze? kérdő a kalauz. — Nincs, volt a felelet. A kalauz mosolyogva nézett rá, s gyufát gyújtott meg a kocsi bőrfedelén. — Bistouri úr, mondá tréfásan, ön olyan, mint a hangyák. — Hát minek a hangyák? — Nem szeretnek kölcsönözni. — Én szívesen kölcsönzök, édes barátom, viszont a Bistouri hasonlag vidor hangon, de a mellett hozzá­gondold, hogy „zálogra.“ — Már háromszor kérek öntől tüzet, mond a kalauz, s ön mindig azt feleli, hogy nincs tüze, pedig pipáját mégis mindig meggyújtja. Bistouri a kalauz vállát kezdi veregetni. — Kár, úgymond, hogy már vége a szüretnek; ezen cső nagyon felrúgtatta volna a bor árát. . . . Hogy hívják azt a matrózt, ki a két kis koldussal be­szélgetett ? — Azt a matrózt a körönében? — Azt. . . . Nevetnem kell, ha látom az együgyüket fülfüggőikkel. . . . Nem hiszem, hogy igazi aranyból legyenek. . . . A kalauz felüté könyvét. — Neve Roblot, monda­— ügy? Tehát Roblotnak hívják? viszonzá Bis­touri, kit e válasz úgy látszik egyszerre egészen el­­komolyitott. De (folytatá) ha ön már felütötte könyvét, mondja meg nekem azon úr nevét is, ki az előrekesz­­ben él. — Durand, mond a kalauz. — Valóban! Durand a neve? . . . Bizonyosan tudja ön ezt? . . . No de hiszen a név mitsem tesz a dolog­hoz, téve hozzá az ingyenes utas titkos mosolylyal. Aztán ismét elkezdé : — Benn pedig három csinos leányka ül. — Hát oda is benézett ön? kérdé a kalauz s nevetve betette könyvét. — Ezek a nöcskék, folytatá Bistouri, azért mennek Párisba, hogy meglássák, vájjon ott nem repülnek-e sült galambok. A fiatal leányok azt hiszik, meg kell halniok, ha Párisba nem juthatnak..........Egy kettős aranyat a kocsiból kidobni s ez valóban esztelenség. — Ha Rostán herczeg oly gazdag, mint beszélik . . . kezdé a kalauz. — Rostán! ismétlé Bistouri megdöbbenve, s kivetné szájából a pipát. Rostannak hívják? — Ismeri talán e nevet ? Az ingyenes utazó hallgatott és gondolatokba merült. — Istenem ! mondá Durand­ur Sailloux asszony­hoz : ön még fiatal, ezenkívül pedig minden korbeli nőnek része van e paradicsom örömeiben. — Én csak gyermekemnek élek, susogá az özvegy, kinek egyébiránt villogó tekintete ellenmondást képe­zett e hősies válaszszák — Kisasszonykája van ? — Nem, fiú. — Az kisebb előnynyel jár. . . . úgy érzem, hogy leány szorosabban ragaszkodik anyjához..........Hány éves fia ura ? — Mintegy húsz. . . . . én igen fiatalon mentem férjhez. — Magam is ugyanez észrevételt akarom tenni___ Nem lehet csodálni, hogy én igen jól ismerem a gomba­királyt, mert én a legelőbbkelő társaságokba vagyok járatos. Állásomnál fogva gyakran jövök össze Ros­tán h­erczeggel, valamint sok más herczegekkel is. Hogy neki tetemes vagyona van, az bizonyos. Va­gyona eredetéről azonban számos mendemonda ke­ring: némelyek azt mondják, hogy Sonorában mint kalandor élt; mások, hogy valaha vendéglős volt San Franciscóban ; meg mások, hogy Londonban nagy Ihea-kereskedést vitt. A dolgot senki sem tudja bizo­nyosan. — De a herczegi czim? — Azt vette. — Francziaországban ? — Nem, . . . úgy hiszem, Belgiumban vagy más va­­­­lami országban, hol czimet olcsón kaphatni. ... Ha önnek fiaura ismeretségeket óhajtana szerezni a nagy világban, én bevezethetem őt néhány úri terembe. — Oh, édes úr! viszonzá az őrnagy özvegye : há­lával fogadnám ajánlatát, ha fiam közönséges fiatal em­ber volna; de ő idegen segély nélkül is már nagyon is számos ismeretségeket köt j­e b­e, és szépirodalmi lapokba dolgozik. — Lehetetlen ! mondá Durand félhalkan. — Szeretném, ha jövedelmezőbb pályát választott volna magának, hanem sikeres előmenetele mégis nagy örömömre szolgál. — És méltán, asszonyom. — Bocsássa meg ön, téve hozzá az özvegy kissé habozva, hogy ismét visszatérek Rostán herczegre­... Én a Bretagneban ismertem ilynevű családot. A kereskedelmi utazó loprást az özvegyre­ pillan­tott. Már fél órája forgott agyában a gondolat, hogy ő ezen öreg arczot már valaha látta. — Maurepar Rostán, folytatá Sailloux asszony. — A plouesnoni egyházkerületben, teve hozzá Durand. — Aligha csalódom, kezdé az özvegy igen bizo­­dalmasan, ha azt hiszem, hogy, bár ez már nagyon régen lehetett, nekem már volt szerencsém önt vala­hol láthatni. — Az nem fehetlen, asszonyom, viszonzó Durand, a­nélkül hogy hideg s tartózkodó magaviseletét meg­változtatná. A kocsi megállott a maintenoni postaállomáson, ne­gyedórányira a vasúttól. A commis-voyageur kezét nyújtá üli társnőjének, lesegitendő őt a kocsiból. Alig lépett le az özvegy, midőn az öreg ember nagy elő­­vigyázattal s ruhája gondos kimérgelése mellett szin­tén lekapaszkodott a gyorskocsi födélzetéről. — Lám, lám, úgymond, váltogatva majd Durand urat, majd Sailloux asszonyt nézdelve. Hisz ezek régi ismerősök! ... Jó napot, Lapierrel Hogy vagyunk? — Lapierrel mondá Sailloux asszony bámulva, és visszalépett. — Szolgája, Rio asszony! szólt hozzá az öreg. Hogy szolgál egészsége ? A mérnökkari őrnagy özvegye s a Pétel és Gom­­bard ház képviselője álmélkodva meredtek egymásra, de nem nevettek. Durand a látcsövet illesztő szemé­hez, s méregetni kezdé a szemtelent, ki őt oly kere­t­ben csak Lapierrenek merte nevezni. (Folytatjuk.)

Next