Pesti Napló, 1855. június (6. évfolyam, 1567-1590. szám)

1855-06-03 / 1569. szám

hatodik évi folyam. ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK. Vidékre postán küldve : Pesten házhoz hordva Évnegyedre 5 írt. — kr. p. Félévre 10 „ — ,, „ A havi előfizetés, mint a számonkinti eladás is megszűnt A lap politikai tartalmát illető minden közlés a SZERKESZTŐ-HIVATALHOZ, anyagi ügyeit tárgyazó pedig a kiadóhivatalhoz intézendő : egyetem-utcza 2-ik szám. Félévre 8 frt — kr. p. Évnegyedre 4 frt — kr. p. 126-1569 Szerkesztési iroda: Uriutcza 5-ik sz. 3-ik emelet 15-ik szám Bérmentetlen levelek csupán rendes levelezőnktől fogadtatnak el. Hirdetések öt hasábos petit sora 4 pgő krajczárjával számittatik. A beigtatási s 10 pengő krnyi külön bélyegdij előre lefizetendő a Magánviták öt hasábos sora 5 pengő krajczárjával számittatik.— A fölvételi díj szinte mindenkor előre lefizetendő a Vasárnap, jan. 3-án. HIRDETÉSEK és MAGÁNVITÁK. PESTI NAPLÓ kiadó hivatalában. Megjelen a PESTI NAPLÓ — hétfőn és ünneputáni napokat kivéve — jelen ívnyi alakjában, mindennap reggeli órákban. Előfizetési felhívás is Fimmm# Junius — sept. négy hónapos folyamára. Vidékre postán küldve 6 frt 50 kr. Budapesten házhoz hordással, 5 frt 30 kr. Az előfizetések elfogadtatnak minden cs. k. postahivatalnál, és Pesten e lapok kiadó hivatalában, egyetem-utcza 2-ik szám takarékpénztárépület 1-ső emeleten. Pesti Napló kiadó hivatala, Páris, máj. 28. Azok, kik Szebasztopol ostromának elöhaladásait s a szövetséges hadsergek hadműködéseit Krimiában figyelemmel kisérték, a legújabb tudósítások horderejét igen könnyen tudandják méltányolni, jóllehet a felvillanyozó sürgönyök rövid foglalatja bennünket még kiváncsiabbakká tesz a későbbi részletekre nézve. Peisser tábornok mint a telt embere lép föl, mint egy tábornok a nagy császári kor hőseinek eszményképe szerint, telve elhatározottsággal; tetteiben mindig helyes tapintatot tanusit, távol van minden lélekkölő methodismustól. De legyünk igazságosak derék előde irányában is, kinek késedelmezése igazolva volt s valljuk be őszintén, hogy Pelissier a főparancsnokságot igen kedvező körülmények közt vette át. Rövid idő múlva még nagyobb eseményekről hallandunk, melyek, köszönet a távirati egyenes összeköttetésnek, oly hirtelen jönek tudomásunkra. A Csernajavonal megszállása által megtörtént a legelső s legfontosabb lépés , mely a legnagyobbszerű támadó mozgalmakra vezetend, s melyet az oroszok épen nem fognak közönynyel nézni, de így várhatják, miszerint nemsokára jelentékeny csata fog vivatni. Kiszámíthatlan fontossággal bír a jenikálei tengerszoros megszállása; most az oroszoknak nem marad egyéb, mint a perekopi földszoros, mint összekötő út az ország belsejével; s most már remélni lehet, miszerint nemsokára el fog dőlni, várjon Szebasztopol és az orosz flotta örökre meg fog-e semmisíttetni ? Miért is semmi esetre sem kell csodálkoznunk, hogy a nyugati hatalmak új közbenjárási javaslatok elfogadására nem hajlandók, különösen a 3-dik pontra vonatkozólag, hol pedig a „status quo flottant“ nemsokára kereszttűzbe vétethetik; s ez volna kétségkívül mind a két félre nézve az annyira terhes 3-ik pont legbecsületesebb megoldása! Vivian angol tábornok az unkiár-skelessii síkon 25—30,000 emberből álló tartalék hadserget szervez, mely az angol-török légióból és rendes török csapatokból álland. Ezenkívül folytonosan igen tetemes erősítések érkeznek a Bosporusra. Végre tehát ama vontató conferentiáktól szerencsésen megmenekültünk, s most egy magasabb tevékenységet látunk szemünk előtt, melynek nem sokára igen fontos eredményei leendőek. Most az a kérdés, várjon Oroszország, ha Krimiában megveretést szenvedne, hajlandó lenne-e a békére? Mindenesetre a conferentiák újonnani egybeülését várhatjuk, s akkor ismét hosszú jegyzőkönyveket olvasandunk, melyekben el fog mondatni, hogy Oroszország ez vagy amaz pontot elvben elismeri ugyan, de consequentiáira nézve nem, s mi maradna egyéb hátra, mint a háborúnak nagyobb dimensiókat kölcsönözni a végre, hogy még nagyobb eredmények vivassanak ki. Csak akkor, ha a nagy háború kezdetét veendi, akkor lesz Németország szerepe egészen különböző a mostanitól; a mostani passivitás helyére oly tevékenység lépene, melyről még most sejteni sem lehet, mely felé irányuland. És ekkor Ausztriának leend feladata, hogy históriai befolyását Németországban teljes erővel érvényesítse, és hogy azt tettre keltse. Ha Németország ezen fölhívást nem követendi, akkor nem kételkedünk, hogy Németország még Európa harczszínpadává is válhatik, melyen nemcsak a keleti, hanem talán valamely más kérdés is fogna megoldatni. A német rajnai dal : „Sie sollen ihn nicht haben!“ s a Kreuzzeitungspárt lovagjai aligha meg fogják a Rajnát, vagy további határait védhetni. S mi fogna akkor történni, ha talán orosz segítség után esdekelnének, miután Oroszország anélkül is Németország protectorának nyilatkoztatta magát, amint ezt Nesselrode úrnak Glinka úrhoz intézett legújabb körsürgönye mutatja. Temesvár, máj. 28. Azóta hogy Bayer Theophil Siegfried, Bél Mátyásnak írt levelében a hunnok átköltözését Amerikába fejtegette, többen akadtak, kik nem elégülvén meg a magyar fajnak már eddig is számos rokonságával, az amerikai népek közt is kerestek annak rokonvért. Figyelmünket csak az veszi igénybe, hogy ezen kérdés most már amerikai tudósok által is tárgyaltatik. Dr. Hawks, a New Yorkban létező földirati társulat elnöke, egy az amerikai őslakosokról nem rég tartott értekezésben, az ezen irányban tett búvárkodások eredményeinek némelyikét közlé. Ezen értekezés szerint az eddig közösen elterjedt nézet, hogy Amerika még a legtávolabb előkorban , csak egészen vad és barangoló indián törzsek lakhelye, vagy inkább vándorhelye lett volna, mindinkább veszíti védelmezőinek számát, mert világos tények, feltalált emlékek , midőn az indián nyelvek természete nyomoztatott , ellenkezőt tanúsítanak. Azok , kik legújabb időben az amerikai nyelvtudománynyal foglalatoskodnak, azt mondják, hogy közel 2000 nyelv volt búvárkodásainak tárgya, miben perse a különös tájszólások is beleértvék. Gallatin szerint mindezen nyelvek 4 főtörzsre vihetők vissza, úgymint: az algonquini, az irokezi, a senapi, és a floridai nyelvre. Tudományos alapon tett vizsgálat alkalmával az ember összehasonlítási hajlama könnyen felgerjesztetik, mert nagy erősödés kívántatik annak kitalálására, hogy sok ezen nyelvek közöl valami viszonyra mutat az éjszakkeleti Európa, de még délnyugati Afrikával is. Az éjszakamerikai nyelvek feltűnő tulajdonának mondatik azok rendkívüli hajlékonysága, és új szavakbani képező tehetsége. Bennünket különösen érdekelni fog az amerikai nyelvbúvárlat azon legutóbbi eredménye, hogy a magyar nyelv nagy rokonságot mutat a chinai határokon lakó tatárokéval; még meglepőbb azonban, hogy ezen tatár nyelv még több rokonságot mutat a felemlített algonquin nyelvhez, melyet egy éjszakamerikai indián faj beszél. Innen könnyen vonható azon következtetés, hogy az algonquinok, és a magyarok legrégibb őshazája éjszakkeleti Ázsiában nyomozandó. Egyik barátunk, ki egy párszor kirándulásokat tett az éjszakamerikai indiánok közé, négy ottani nyelvből rokonhangzatú szavakat állított össze számunkra. Állítása szerint akkor oly benyomást érzett, mintha rögtön és véletlenül a legnyersebb debreczeni népfaj közé varázsoltatott volna. Egy szálig hasonlítottak ama bihari példányok még arcz- és testalkotásukban is ezen argonquinokhoz, csak hogy ez utóbbiak színezete még sötétebb volt; kivált pedig az indián menyecskékről mondhatta : tout comme chez nous, és így olykor kedve kerekedett azokat egy magyaros „jó reggel“-el megszólítani. Ha nyelvtudósaink ezen tárgyat komoly figyelmekre méltónak tartják, alapos tudomást szerezhetnének maguknak a magyar académia útján, mely úgy is több amerikai tudós társasággal tudományos összeköttetésben áll. Aradon a minap a Marosnak magas vízállása következtében nagy szerencsétlenség történt. Reggeli 9 órakor tú egy sóval rakott hajó a hídhoz ütödött, elsülyedt. Ez alkalommal három emberélet veszett el, és állítólag egy, több ezer forintot magában foglaló láda. Ugyanaznap délutáni 5 órakor ismét egy sóhajó a hídhoz ütödött, és szintén elsülyedt. Most két ember veszett el, egy pedig megmentetett. Az áradás fogytáról még folyvást mit sem hallunk, és Új-Becsét igen nagyon fenyegetettnek állítják. Temesvárott a kereskedői kar részvények útján egy váltó-leszámítási intézetet fog létesíteni. Ezer részvény 300 forintjával ki fog bocsáttatni, a váltóra csak két aláírás kívántatik, mi már nyeremény az itteni takarékpénztár követelései irányában. Ezen társulat alapszabályai most a kereskedelmi kamaránál vannak, hová a helytartótanács véleményadás végett küldte. Szeberényi a Pesti Naplóban nemrég azt az érdemes javaslatot tette, hogy „a cseh matica“ alakjára nálunk is irodalmi társulat létesüljön, mely czélul tűzze magának ki az olvasási kedv gerjesztését, az irodalmi munkák terjesztését, és a kiadóra nehezen akadó jeles, kivált tudományos művek saját költségein kinyomatását. Örömmel volnánk szószólói ezen értelmes javaslatnak, ha nem gondolnék könnyebben czélhoz jutni a már létező, de vagy tengődő, vagy elhangzott társulatok új feltámasztásával és felélesztésével. Ily nélkülözések megpendítésével, minket Szeberényi úr érintett , csak újra és újra az eltűnt Kisfaludy társaságra gondolunk, mely még létezett, oly szép eredményeket mutathatott föl, és a nem vérmes reményű embert is könnyen meggyőzheté, hogy egykor derék szépirodalmi intézetté fejlődendik.A hirlapok útján tett többes kérdésekre egyrészről sem jött felelet, vájjon miért hallgat ezen társaság ? hová lett? mi akadályai újra alakulásának ? Ha vannak még igazi irodalombarátok hazánkban, azok kivált, kik a központon vannak, járjanak utána ezen dolognak, és meg lehetnek győződve, hogy e társulat a közönség nagy részvétével fog találkozni, holott ellenben bármi czímű, nevű és alakú új társulat iránt alig járuland bizodalmával, annak legközelebbi sorsát sem igen kecsegtetőnek képzelhetvén az eddigi tapasztalások nyomán. Lapszemle. A „Donau“ máj.31-ki számában olvassuk : „Most már bizonyos, hogy a nyugati hatalmak először be akarják várni a Krimiában jelenleg kezdődő operaciók eredményét, mielőtt a további békealkudozásokra komolyan gondolnának. A „Constitutionnel“, mely az átmeneti phasisokban rendesen arra szokott használtatni, hogy a franczia kormány nézeteit a közönségnek tolmácsolja, szintén ilykér nyilatkozik. „Annyi bizonyos — így ir Cesena úr — hogy a krimiai operatiók nemsokára elhatárzó jellemet öltendnek magukra. Ez pedig annál inkább örvendetes dolog, mivel, az ő nézete szerint, a béke helyreállításának lehetsége csak Krimiában idéztethetik elő. Beszélnek ugyan az alkudozások újonnani megkezdéséről, de amint a dolgok most állanak, lehetetlen, hogy a czár és a nyugati hatalmak közötti vita békés után oldassák meg. Nyugat az orosz hatalom korlátozását kívánja a Feketetengeren, a czár pedig ezt megtagadja. Minden propositió, melynek ezen korlátozás nem tárgya, jelenleg mind Páris mind Londonban visszautasíttatik, és minden propositió, mely az orosz hajók számát meghatározza, ismét Oroszország által vettetik el.“ A „Constitutionnel“ a bécsi diplomatiai erőlködésekre sem nagy súlyt helyez, melyek, szerinte, semmi esetre sem vezethetnek eredményre. A békét csak katonáink hősies magaviseletétől várja. A situatio egyébiránt teljesen világos. — Walewski gróf körsürgönye, az angol miniszterek nyilatkozatai, végre a „Journal de Frankfort“-nak egyik figyelmet gerjesztő czikkei mely kormányi közlemény jellemével bír, a helyzete tökéletesen felvilágosítják. Walewski úr körsürgönye és Palmerston és Russell lordok nyilatkozatai világosan azt mutatják, miszerint mind Páris mind Londonban meg vannak győződve, hogy al- A NŐK PARADICSOMA Franczia regény. F éva 1 után fordította G erő. HARMADIK KÖNYV. Pária. XIII. Virginia, vagy Ethelred kedvese. (Folytatás. *) — „Stefaniá“-ban, válaszolt Virginia: egy közép kovácsu hölgy elvesztette gyermekét, midőn ez még csecsemő volt. A czigányok lopták el a kis leánykát (mert leány volt a gyermek), míg a hölgy és kísérete a fekete forrási erdőben sétáltak . . . Úgy emlékszem, a hölgy neve Germineulis Hortenzia volt. . . Azt azonban bizonyosan tudom, hogy a zsiványok kapitányának neve Matteo volt . . . Sok gonosztevőnek van ily neve ... Az említett esemény óta sok év lepörög, s a vigasztalhatlan anya örökös gyászt visel. . . — Nem is közönséges viselet Párisban az a fekete ruha, jegyző meg Georgette, láttam én egészen feketébe öltözött úrihölgyeket színes fodrokkal, kalapjukon csatokkal, boglárokkal és virággal . . . — De az , amit én beszélek, mond Virginia, sem történt Párisban, hanem Olasz- vagy Dánországban... Elég hozzá, Germineulis asszony nem tudott vigasztalódni, habár nyakig ült a gazdagságban s habár még minden héten egy-egy nagy örökség szállt reá . . .Ah az anyák ! ... Ok az anyák csak mindig anyák maradnak ... — Bizony szerencsés, akinek anyja van! monda Pauline. Georgette, kalácsa majszolása közben nagyot sóhajtott. — Anya! kiáltott Virginia , ha nekem anyám volna, lássátok! . . . Több mint húsz regényben olvastam e tárgyról. . . Az anya, az éjjel nappal virraszt, az ringatja az embert; nem emlékszem már, mit beszélnek az anyák a könyvekben ... Ha nekem anyám volna, egész életemet lába előtt tölteném. Virginia könyezett, könyei szívből jöttek. Midőn fölgerjed ez érzemény, mely mindenki szivébe mélyen van bevésve, megszűnik minden nevetségesség. Senki sem nevetséges, midőn anyjáról beszél. — Nem tesz semmit, folytatá Virginia, megtörülve *) Lásd „P. Napló“ 1571. sz. könyeit. Germineulis Hortenzia egy napon azt mondá: „Minthogy annyi jószágom, annyi jövedelmeim vannak, mindent meg akarok kisérleni leányom újra feltalálására.“ I kihirdettető, hogy valamennyi környékbeli fiatal leány jutalmat fog kapni, csak jöjenek kastélyába. A leányok mind eljöttek. Az udvarban egybegyűjtötték őket, s az úrnő egyikét a másik után megvizsgálta. Valahányszor egyik mellett elhaladott s azt megnézte, egy teli erszényt adott neki. — Az már derék és nagylelkű asszony volt, mondá Georgette. — Ez mind csak mesebeszéd, jegyzé meg Pauline. — A regények, mesebeszéd ! kiáltott Virginia méltatlankodva : még csak az kellene!... No, de mit gondolok vele!.... Hortenzia tehát minden fiatal leánynak adott már egy-egy erszény pénzt, midőn még egy leányhoz közeledett, ki szép volt mint a liliom és rózsa, mik közül a pillangó röpköd, hogy a harmattól még nedves kelyhökből a szagos illatokat kiszíja. A vár úrnője megindult lelkében. A fiatal leányka azúrkék s a sziklai regecznél tisztább szemmel tekintett reá. Hortenzia ennek is, mint a többi él tette volt, erszényt nyújtott. A fiatal leányka pedig igy szólt: „Egy csók asszonyságodtól többet érne nekem a világ minden kincsénél!“ — Jaj be szép, mond Georgette. — Nem mondhatnám, jegyzé meg Pauline, kinek többet ért volna egy öt frankos a világ minden csókjainál. — E szint oly egyszerű, mint megható szavak után (folytatá Virginia) Hortenzia ölelésre tárta karját. A fiatal leányka azonnal nyakába borul s itt elájul. Midőn ruháját kifüzték, egy érmet találtak nála, melyre Hortenzia mindjárt reáismert. E leány az ő leánya volt. — Oh, sóhajtott Georgette : a könyvek, a könyvek! . . . Csak mégis nekem is meg kellene tanulnom olvasni. — És e fiatal leányka örökölte azután az egész vagyont ? kérdé Pauline. — Teljes joggal, válaszolt Virginia. Pauline körmein rágcsált. — Beteg! dünyögő : nekem tudom nem jut ily szerencse! — És titka ? kérdező Georgette. Virginia finomul mosolygott. — Majd meg fogják látni, úgymond , mikor én az irodában szintén jelentkeztem amaz urnál, ő nagyon figyelmesen vizsgálgatott engem. .. . — Valamint engem is! vágott közbe Pauline. — És engem is! téve hozzá Georgette. — Miután jól megszemlélt, folytatá Virginia, azután így szólott hozzám : „Ám e csinos leány nem keres cselédi állomást.“ — Azután megsimogatta államat, mondá Georgette. — Nekem pedig . . . mondá Pauline. De nem végzé be mondatát, csak nyakkendőjét igazította meg. — Velem, kis barátnőm, folytatá Virginia uriasan; velem nem merészelt volna efféléketenni. . . . Kért engem, nyilatkoztassam ki neki szándékaimat, s én habozás nélkül igy feleltem neki: „Uram, ha ön olvasta „A herczegnő és csapláros“ czímű regényt, úgy hamar megértjük egymást. ... Én úgy jöttem Párisba mint Spurzheim Zodélia. Van bennem különszerű valami. Én szenvedélylyel, mámorral akarok szeretni egy barna, vagy szőke, vagy akár gesztenyeszín hajú férfit, feltéve, hogy szive nemes, termete finom, s ő maga vagyonos. . . . Mert a szerelem oly virág, mely a nyomorban kiaszik. . .. Azonkívül föl akarom találni anyámat.. . . .. — Anyját! kiáltott a másik két leányka. — Igenis, anyámat, imádott anyámat, kisasszonykáim. . . . Spurzheim Zedélia sem tudott többet anyjáról, midőn a fekete erdőből kiindult, mint én;s ő mindamellett föltalálta anyját, ki fejedelmi herczegaszszony volt. . . . Hát nem világos ez ? — S mit mondott önnek a kis öreg úr ? kérdé Georgette. — Hogy a dolog nagyon egyszerű, viszonzá Virginia : ő nem olvasta volt „A herczegnő és csapláros“ regényt, de Zedélia érdekelte őt, nevénél fogva, mit nagyon szépnek talált, így szólott hozzám: „Gyermekem, később majd utána nézünk a férfinak, ki önt bádogítandó lesz. Elegen vannak kezem ügyében, barnák, szőkék, gesztenyeszínűek. Addig is bizonyos nyomra vezethetem önt, ... s ki tudja, várjon anyja.“ ... Én rá akartam őt bírni, hogy részletesebben magyarázza ki magát; de ő néma lett, mint egy ókori sírkő, melyet az idő viszontagságai félig romba döntöttek. Ő csak Rostán marquisnő asszony lakását közölte velem, Matignon urcza, a szám, — és kért, tegyek asztalára egy ötfrankost. — Nekem is öt frankot kellett fizetnem, mondá Pauline. — Nekem is, mond Georgette. Hát ez önnek egész titka ? — Hát nem jelentékes és ünnepélyes ez ügy? Kérdé Virginia, elgondolodva lehajtván fejét: hátha e Rostán marquisnő anyám volna ! Kezével intett és folytatá : — Hadd szedjem össze magamat. Georgette és Pauline elhallgattak. Nekik is egyszerre ugyanazon gondolat villant meg agyukban Mindketteje lelenczgyermek volt. Ezért mindketteje táplálható ugyanazon reményt, mit Virginia és Spurzheim Zedélia. És hasonló körülmények között, Germineulis Hortenzia azon leányt ismerte föl gyermekéül, kinek többet értek az ő csókjai a teli erszénynél. Hát nem volt ez utasítás ? Íme, mily pompás eszméket menthetni a könyvekből! A leányok agyveleje hevült. Nincs könnyebb, mint vérmes reményeket gerjeszteni lelenczgyermekben. Ennek fejében úgy felnő a hóbortos ötlet, mint a konkoly a jó földben. Amit regényes Virginia mondott, az csupa képtelenség volt, de mit árt az? Midőn Virginia ismét két bajtársára pillantott, látta, hogy kancsal szemmel nézegetik őt. — Mi lelte önöket? kérdé. — Jól van már, jól, mondá Georgette. — Csak lásson a maga dolga után, herczegnő! jegyzé meg Pauline. Ekkor belépett a cseléd, jelentvén a leányoknak, hogy bemehetnek. Mindhárma sebtiben fölkelt, s hamarjában rendbe hozták öltözéköket. — Bátorság ! mondá magának Virginia: minden a belépéstől függ. . . . E marquisnő bizonyosan leányát keresi. . . . — A dolog vagy egyszerre dől el vagy soha, gondold Pauline , minthogy ez úrhölgy elvesztette gyermekét, hát csak előre ! — Kezdjük jól! mormogd a kis Georgette , ha ő leányát keresi, én mindjárt odaajánlom magamat. Mihelyt az ajtó kinyílt, mind a hárman egyszerre berohantak a terembe. — Anyám! anyám! anyám! kiálták mindhárman egyszerre. A marquisnét hirtelen ölelni vágyó karok s csókolni vágyó ajkak fogták körül. E kisasszonykák egész versenyfutást vittek véghez. Kétségbeesett harcrot vívtak egymással a felett, ki fogja közölök első megcsókolni ezen annyira szeretett anyát! (Folytatjuk.)