Pesti Napló, 1855. október (6. évfolyam, 1667-1693. szám)

1855-10-20 / 1684. szám

101-1684. 6-ik évi folyam. Szerkesztési iroda: gyetera­­ut.x* 3-ik szír. , 1 ti emelet. Szerkesztő szállása: Adj.I királynőbe» cilmzett Killed», 63-ik sírm. A lap n­eveml rén­it illeti minden költemény ■ eierkeeitösighe* intárendi. Báraentetlen levelek esak ismert kelektől fogadtatnék el. _____________ Kiadó-hivatal: Egyetem-utcra, 2-ikszám, 1-ső emelet. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körülti panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. rmno . 5 ha,Ákos Petri­­or 4 p. kr. Bélyegdíj, külön, 10 p. kr. Hirdetmények dija. Magá nytt.5 hr.ibp.p.tu Ár.p.kr. Vidékre, postáa: Évnegyedre . . . . 5 fr. p. p. Félévre.............................10 „ „ 1855. Szombat, oct. 20 Előfizetés föltételei: Pesten , hi­ba kordia: Évnegyedre . . . . 4 fr. p. p. Félévre ...... 8 „ „ PEST, oct. 20. Távirati magán­­tudósitás. Feladatott Bécsben : oct. 20. d. e. 10 óra 5 p. Érkezett Pestre: „ „ „ „ 11 óra 15 p. Várna, oct. 19. A szövetséges hajó­had oct. 17-dikén Kin­burn három erődét összebombázta. A helyőrség megadta magát, s hadi­foglyul esett. A szövetségesek az erődöket megszál­lották. A hajóhad a Dnyeper torkola­tánál horgonyoz. ------------------13 oli fog történni ? I. A­­TA 11 e n v i 11 e vezénylete alatt sept. 29-én Eupatoria mellett az oroszok ellen vívott lovassági csata eredménye minden részről oly különböző­ neműleg magyaráztatott, miszerint mi nem tartjuk szükségtelennek arra még egyszer viszatérni. E csata eredménye egyrészről leverőleg ha­tott, miután azt a francziák nem sikerült kísérle­tének lárták: Eupatoriából előnyomulni, másrész­ről pedig úgy akarák magyarázni, mint az oro­szoknak Eupatoria ellen intézett támadását, és ez­által azt kívánták bebizonyítni, miszerint az oro­szok már ismét elég erősek volnának újólag tá­madólag lépni föl. Általában az eddigi combinatióban mindenki kellemetlenül tévedettnek látszott lenni, s azok közöl, kiket a nap eseményei érdekelnek, majd­nem mindnyájan ezen kérdést teszik föl: „Mi fog történni? És e kérdés, magában véve, igen természetes, és ezt mindenkinél, akár az egyik akár a másik pártnál vegyen részt az idő érdekeiben, nem an­nyira a kíváncsiság, mint inkább az attóli félelem diktálja, miszerint reményeit be nem teljesedet­teknek látandja. Mi ugyan a „háború vagy béke1” czímű czikkekben, a legközelebb fölme­rülendő eseményeket egészben és nagyában vázoltuk, de minthogy azokba, kiket kevés re­mény éltet, sohasem lehet elegendő bátorságot csepegtetni, még egyszer át akarjuk pillantani az egész helyzetet, s hozzávetvén a legújabban is­meretesekké lett dátumokat, a minden valószínű­séggel még ez évben várható eredményeket ki­­jelölendjük. Nagyszerű események nem következhetnek oly gyakran s oly sebesen egymásután, mint azt ipa­ros századunk minden értékesítő speculatiójának számítása óhajtja, mert mindennek, a­mi arra van rendeltetve, hogy befolyást gyakoroljon a társa­dalmi élet egy egész korszakának menete­ vagy fordulatára, épen úgy, mint a természet termé­nyeinek időre van szüksége, hogy megérhessenek. Egy nagyszerű világdráma puszta nézőjének a közbeeső felvonások néha igenis hosszadalmasak­nak látszanak. De épen ebben áll az ily világren­dig események nagyszerűsége, hogy azok nem­csak a mellettök cselekvők, hanem a várakozók türelmét is a végeredmény által gazdagon meg­jutalmazzák, így áll a dolog a krimiai hadjárattal is. Szebasztopol bevétele oly momentum volt, mely azon hosszú időt, melyet félelem és remény közt töl­tünk el, a valóságban gazdagon megjutalmazd. Sőt az is igaz,hogy maga a bevétel most méltó joggal na­gyobb sensatiót gerjesztett, mintha az a tatár hit idejében történt volna meg. Akkor legfölebb is csak mint valamely erősségről beszéltek volna, mely pusztán ostrommali megrohanás által vétetett be, s azon örömriabozásokról, hogy Oroszország fő­erőssége bevétetett, s azon derék katonák emléke feledékenységbe merült volna, kiknek holttestei­ken keresztül hatoltak fel bajtársaik a mellvédekre, így azonban maga a tény nemcsak nagyszerű­ségében nyert, hanem Oroszországra vonatkozó­lag teljes szétzúzó hatással is bír. Valamely erősségnek ostrommali megrohanása minden hadjáratban igen fényes momentum, a­ki valaha azon szerencsében részesülhetett, hogy ily ostromnál maga is jelen lehessen : egyedül az ké­pes kellőleg méltányolni mindazon nehézségeket, melyekkel ily ostromrohamok egybekötvek.­­ Clausewitz tábornok azt állítja ugyan egyik híres munkájában : „A katonát béke idején kell a háború minden tüneményeire előkészitni, ne­hogy azokat már a háborúban lássa először és ez által csodálkozás­ és zavarodásnak tétessék ki.“ De valamely erősség ostromlására egy katonát sem lehet előre elkészitni; ő a valóságban mindig zavarodásba jut. Az ostromra őt, csak az ostrom­­mal beveendő erősség előtt lehet begyakorolni. Innen származnak az úgynevezett visszavont ro­hamok, melyek egészben véve nem egyebek for­­d­rozott kémszemlézéseknél, hogy a valóságos ostromnál, valamint az alvezénylők úgy a legény­ség is tudja, miként lehet legkönnyebben az elitnek kitűzött tárgyat bevenni. Hogy az ily alkalmakkor, ha a szerencse különösen kedvező, a ford­rozott kémszemlézésből a valóságos ostromra is át lehet menni,­­ ismert dolog. Szebasztopol mellett az erősség előtti begya­korlás annál szükségesebb volt, mert fekvésénél fogva sokkal számosabb nehézségekkel kellett itt megküzdeni, mint bármely más elsőrangú erős­ségnél, mert a körülfekvő magaslatok maguk is a legfenyegetőbb erőműveket képezik, melyek a támadót korábban e­l­e­r e­­ len i­t­ék, mielőtt azt pusztító lövegeiknek — melyekkel megkoronázva valának, körébe bocsátók. És mégis be lőnek véve, és ez által nemcsak a szövetséges hadsergek derék magok viselete fé­nyesen bizonyult be, hanem az alkalmazott tudo­mányok is valóságos győzelmet ültek, mely uj kísérletekre ösztönözhet, s a béke bekövetke­zendő napjaiban hasznot hozók leendnek az in­dustrial működésre nézve. A rendkívüli nehézségek, melyek e mellett le­győzendők valának, egyszersmind a hadviselő hatalmakat azon ügy melletti komolyságra, mely mellett harczolnak, legnagyobb mértékben ösztönzők, mert csak ezen komolyság vezetheti őket a valóságos győzelemre, mely ezen egész Európára nézve oly fontos ügyben annyira szükséges, és ha első vállalatuk eredménye: „Krimi a elfoglalása!44 később követke­­zendik is be, mint általában óhajtották, legalább az a gondolat vigasztal, h­ogy annak most már okvetlenül be kell következnie, mert oly nagyszerű áldozatok hozatala után a felizga­tott kedélyeket semmi diplomatiai alkudozások által sem lehet lecsendesítni. És ezt mindenütt igen helyesen fogják föl, de már most mindenkinek igen sokáig tart, hogy az erősség bevétele után hetek teltek el, és azóta semmi nagyobbszerű­ csapás az ellenség ellen nem intéztetett, és az oroszok még most is Krimiá- I­ban,mégpedig csak IVa mértföldre, állnak a szö­vetségesek hadseregeitől. Sőt aggodalmuk még annyira is megy, hogy „az oroszok a szövetségesek hadsergét megtámadand­­ják és visszaverendik, s az éjszaki erődöket is­mét Szebasztopol visszafoglalásának basisául ve­­endik, s magok a szövetségesek, talán még e té­len, nagy veszteséggel kénytelenitve lesznek Kri­miét kiüríteni.“ Hogy ezeket megnyugtassuk, mindenekelőtt megfontolásul ajánljuk azon körülményt, hogy, ha minden hadműködésnek magában véve előké­születre van szüksége, olynak, mely­ek­be oly nagy czél van kitűzve, mint a szövetségeseknek mostani czéljuk, még több s nagyobbszerű előké­születek igényeltetnek , s az erre szükséges idő főleg egy 200.000 emberből álló hadseregnél, mondhatni, majdnem geometriai progresszóban növekedik. Ezenkívül a tábornokok a legközelebb keresztül viendő operatiókra nézve a legnagyobb mérvbeni terveket készítették, úgy hogy nemcsak egy pontra lehetene hatni, hanem Krimiának majd­nem minden pontjaira s az orosz tartalékseregek állomásaira. És már erre is hosszabb idő szüksé­ges, hogy az illető parancsnokok a kellő magas­latokra juthassanak s ott a szükséges előintézke­­déseket megtehessék. A Várnából kiindult expeditiónak czélja nem Szebasztopol elfoglalása volt, hanem Krimidé ál­talában. Krimia fő ereje Szebasztopolban feküdt ug­yani de annak elfoglalása csak eszköz volt a czél elérésére, jóllehet azt némelyek egy ideig az egész vállalat végczéljának tartották. Szebasztopol elesett, most csak a körül forog a dolog, hogy a kezdetben kitűzött végczél elé­ressék ; és ha ez nem oly sok nehézségekkel járó és hosszadalmas is, mint volt az erősség el­foglalása, mégis a lehetőségen kívül fekszik azt nagyobb mértékben siettetni, mint a­mint azt a körülmények megengedik. Az egyedüli akadály tehát e mellett az ott ope­ráló orosz hadsereg. Ennek egyszer elfoglalt állásábóli kiverésére van egy egyszerű mód, melyet mi már egyszer ki is jelöltünk. És e mód őket stratégiai manőverek által a Perekopbai visszavonulásra kényszeritni; ennek keresztülvitelére pedig okvetlenül szüksé­ges az ellenök intézendő kétszeres támadás mind Eupatoria­ mind Szebasztopolból. B. JÓZSEF:­­ Bécs, oct. 19. (Tájékozás.) Tegnap ünnepelték az ausztriai hadsereg aggastyánai a lipcsei ütközet évnapját! E nap érdekes visszaem­lékezésekre gerjeszthette nemcsak a csatában részt vett bajnokokat, hanem mindenkit, ki időt vesz magának, néha néha egy pillanatot visszavetni a múltba s az emberiség történetének phasisait figye­lemmel kisérni! Midőn Lipcse mellett a három szö­vetséges ágyúi megdördültek a közös ellenség pha­­lanxai ellen, ki hitte volna akkor, hogy ezen szo­ros szövetség harminc­ évvel később oly alaposan fel lesz bontva, hogy annak elemei közöl mind­egyik más más irány felé fog törekedni; hogy Ausz­tria mint Francziaország szövetségese, Oroszország mint e szövetség ellene, Poroszország pedig mint a „vis inertiae”” megtestesülése habozva s tétle­nül álland a világtörténet színpadán? S mikor él­jük meg új kiadását a lipcsei ütközetnek, midőn a mostani szövetségesek egyesült erővel közös el­­lenöknek rohannak, hogy gőgjét megtörjék, mely Európára nézve legalább is oly veszedelmessé lett, mint hajdan­­. Napóleon féktelen nagyravá­­gyása?... Hanem ily eseményt szükségkép az egész hely­zet változása fogna megelőzni; nagy dolgoknak kellene történni, mig Ausztria kardját kivonja; e dolgok közé pedig mindenek előtt Krimia teljes elfoglaltatása tartozik. Ennyiben érdekes a nyugotiak kinburni expedi- TUDOMÁNY, IRODALOM ÉS MŰVÉSZET Nemzeti színház. (Oct. 3-kán.) Feleki Miklós javára először: „Divathölgyek.“ Vigj. 5 felv. Irta ifj. Dumas Sándor, fordította Feleki Miklós. (Vége.) A második felvonásban Vernières assz. salonában va­gyunk és estélyen. Ez a számítások estélye. Verniéres assz. arra számít, hogy Marcelle meg fogja hódítani Raymondot, San'is assz. pedig arra, hogy visszahódítja férjét. És Susanne? Neki van legtöbb elintézendője és számítása. Először is Thom­erins marquissal lő tisztába,kit gyámjának nevez, ki kedvese volt s ki róla atyailag gon­doskodik. Felvilágosítást kér vagyoni állapotjáról. Há­romszázezer frank— felel a marquis — egy szó a jegy­zőmnek és a szükséges iratok kezei közt lesznek.“ Su­sanne elmondja, hogy férjhez szándékozik menni s meg akarja nevezni kedvesét. „Ne nevezze meg, mert talán ismerem, s ekkor kénytelen leszek vagy egy becsületes embert megcsalni vagy önt elárulni.“ Susannenak való­ban jobb titokban tartani kedvese nevét, titokban menni férjhez és elutazni. Ö mindezt igen jól tudja, tudja azt is, hogy Raymond nővére járatos a marquis családjához, hogy Olivér, mint Raymond barátja, könnyen házassága megrontásán fog dolgozni. Ő előrelátó, túljár mindenik eszén és ért a cselszövényhez. Ráveszi Raymondot, hogy szerelméről ne szóljon, se nővérének, se Olivérnek. Ez finomul kivitt jelenet. Susanne őszinteséget, mély ér­zést és szeretetreméltó szeszélyt tettet. Raymondnak hinnie kell, hogy mindez nem egyéb, mint az igaz sze­relem gyöngéd tartózkodása Vernières és Santis assz. számításai távolról sem sikerültek ily jól- Marcella min­dent elrontott. Oh ez az ártatlan kis leány! Ő a Demi- Monde-ban növekedett föl és oly romlott modorra nézve, mint romlatlan szívben. Félre hívja Raymondot s őszin­tén tudtára adja, hogy nejévé szánták, de neki semmi kedve a házassághoz. Santi­assz­ épen pórul jár. Férje Hippolyt e szavakkal utasítja vissza : Bizonyára most utolszor látjuk egymást. Hát Olivérnek mi szerep jutott ez estélyen ? Az, hogy jobbra balra szórja elmésségeit, melyek gorombaságoknak is beillenek. Különösen Mar-­­ celle sértegetésében telik kedve; szemére veti, hogy mint kis leány oly dolgokról beszél, mik nem illenek korához. „Én nem vagyok kis leány, én nő vagyok — mond Marcelle. „Ezt mondották nekem is , de ön iránti tiszteletből nem hittem el — felel Olivér. Marcellet mélyen sérti e gorombaság, de egyszers­mind érzi, hogy érdemes reá. É perez óta ja­vulni kezd és szenvedélyesen Olivérbe szeret, kit tit­kon föl is kér, hogy mentse meg nagynénjétől, ragadja ki a Demi-mondóból, ha mindjárt vissza is viszi a ne­velőintézetbe. Olivérnek, ki Lornan grófnőt visszautasí­totta, Susannetól elesett épen ideje van szeretni a ja­vuló leányt, kit megmenteni szándékozik. Azonban ő Raymondot is meg akarja menteni. Hogyan mentse meg? Nagy és nehéz kérdés. Nem mondhatja neki : ne vedd el a nőt, mert szeretőm volt. Ily lovagiatlanságra nem sülyedhet. Azért csak úgy távolról akarja értésére adni, hogy őrizkedjék e nőtől. Elmondja, hogy mily ve­szélyes e kör, megmagyarázza, mi az a Demi-Monde. Mind hiába. Raymond épen nem ütődik meg, hisz Su­sanne már mindezt elmondta neki épen így. „De hátha a bárónő így ismeri a kört, miért él benne“ ? — kérdi a csodálkozó Olivér. „Én is azt kérdem tőle — felel Raymond — s azt monda, hogy régibb barátságos ösz­­szeköttetései sodorták e körbe, aztán különösen érdekli Marcelle, kit meg akar menteni. Egyébiránt közelebbről szakítni akar e társasággal“. „Mikép — kérdi Olivér. „Az titok — felel Raymond — de nyolcz nap múlva nagy újságot fog hallani ön.“ Íme Susanne mily jól szá­mitott, mily jól ismerte Olivért s mily jó eleve kijátszta cselszövényét. Azonban az okos nő tudja, hogy még sok mindennel kell megküzdenie és felszólítja Olivért, küldje vissza szerelmes leveleit. Várjon miért e kívá­nat? Talán fél, hogy e levelek még Raymond kezeibe kerülhetnek. Oh nem, Susanne akarja, hogy e levele­ket elolvassa Raymond. Meglátjuk miért. A harmadik felvonásban Susanne salonában vagyunk. A szép özvegyet Marcelle látogatja meg. A javuló le­ány elpanaszolja barátnéjának, hogy menekülni akar nagynénjétől és Thom­erins marquishoz, ki azelőtt négy évvel leánya mellé akarta volt venni társul. Vájjon Ígé­retét teljesítené még most is a marquis, vájjon lenne Susanne közbenjáró ? Susanne fölajánlja magát, levelet irat vele a marquishoz, mit elvinni igér. Míg Susanne a marquisnál mulat, megérkezik Olivér és a visszakivánt leveleket az asztalra helyezi. Távozásakor Raymond­­dal találkozik. A jó afrikai már beadta a hadügyminisz­terhez lemondását, házasodni akar s mindezt daczára Susannenak tett ígéretének, föltárja Olivér előtt. Olivér kötelességének tartja megmenteni barátját és világosab­ban beszél. De Raymond sokkal inkább szereti Susan­­net, mintsem felvilágosodni bírjon. Végre Olivér ki meri mondani, hogy Susannenak soha sem volt férje, s ha Raymond bővebben akar hallani e nőről, kérdezősköd­jék Thom­erins marquistól, kinek házához nővére úgy is járatos. A jó afrikait mindez megzavarja és meglát­ván a leveleket valóságos gyanú és féltékenység ébred szivében. Azt hiszi róluk, hogy szerelmes levelek, me­lyeket Susanne Olivérnek irt. Olvasni akarja. „Egy nő levelei szentek bár­ki legyen az“ — kiált föl Olivér. El­végre is Olivér ott hagyja a leveleket, miután Raymond becsületére fogadja, hogy azokat el nem olvassa. Ezalatt hazajö Susanne s tudtára adja Raymondnak, hogy a jegyzőnél járt, elolvassa keresztlevelét, meghalt férjé­vel kötött házassági szerződését, s a férje haláláról szóló bizonyítványt. Raymond híven magához veszi e hamis iratokat Susanne azt is elbeszéli, hogy Thom­erins mar­quisnál járt Marcelle ügyében, kit tüstént tudósitnia kell ügye állásáról. „Írjon hát neki levelet — kiált föl Ray­mond. Susanne némi tettetett vonakodás után írni kezd. Ekkor Raymond átadja neki az Olivér által hozott leve­leket, és engedelmet kér tőle, hogy azokat elolvashassa. Susanne megengedi Raymond fölbontja a leveleket s összehasonlítja a kézírást Susannenak Marceh­ehez irt levelével. Az irás nem ugyanaz. „Itt valaki játékot űz velünk — szól Raymond. Susanne elkéri s átfutja a le­veleket. „Ezek szerelmes levelek, s nem épen leggyön­­gédebbek — szól gúnyosan. „S ön nem tudja ki irta e leveleket“ ? „Hogy tudnám, midőn nincsenek aláírva“. „S nem ön irta volna e e leveleket?“ „Ön őrjöng, ha­­sonlít-e az én írásom ehez? valóban szeretném, ha ha­sonlítana, e nő szépen ír.“ E párbeszéd után a jó afrikai elmondja, hogy Olivér olyasmit sejtetett vele, mintha Su­sanne Olivér szeretője lett volna. „Ön megbánta házassági ajánlatát s most e cselszövényes ürügy alatt akar visz­­szavonulni — kiált Susanne fölindulva. Összezördülnek. „Mindennek vége köztünk“ mond Susanne­­ a faképnél hagyja bánkódó kedvesét. Raymond távozik, hogy ké­sőbb visszajővén lábaihoz boruljon méltatlanul gyanúsí­tott kedvesének. Ezt Susanne igen jól tudja s épen ezért egész diadalérzettel veti szemére Olivérnek lovagiat­­lanságát, mely egyébiránt házassági tervét még eddig épen nem dönthette meg. Olivér nem tud a dologról fel­világosodni. Susanne elmondja, hogy Raymond olvasta a szerelmes leveleket, összehasonlította a kéziratot Mar­­cellehez írt levelével s meggyőződött, hogy a két kézirat egészen különböző. „Önnek hát kétféle kézirata van — mond a csodálkozó Olivér. „Nem csak egy, ez is elég — felel Susanne s elbeszéli, hogy Olivérhez irt szerelmes leveleit mind Santis asszonynyal íratta volt, mert számí­tott ily esetekre. Az igy kijátszott Olivér kénytelen Ray­mond előtt minden vádat visszavonni, ki ekép újra Su­sanne hatalmába esik. A negyedik felvonásban Susannenak újabb gátokat kell legyőznie. Ő igen jól sejti, hogy Raymond Olivér árulása következtében tudakozódott felőle Thom­erins marquisnal s a marquis, ha eleinte nem is, de később fel fogja előtte fedezni múltját. Ezért bánatot tettetve elpa­naszolja a marquisnak, hogy férjhez meneteléből már nem lesz semmi. Olivér elrontotta az egészet s ő boszúságában utazni szándékozik. A marquis örvend. „Lassú ön — szól hozzá bizalmasan — Raymond nálam já­r ön felől tudakozódni. Én nem szólottam semmit, hivén , hogy e házasságból úgy sem lesz semmi. De eljöttem önhöz még egyszer ismételni , mit már mondottam volt egyszer , hogy azon ko­moly pillanatban, melyben megismerem azon férfit, ki önt csakugyan el akarja venni, meg fogom neki mon­dáni a tiszta igazságot. Vártam néhány napot és jól te­vem, miután ön más okokból is meggyőződött, hogy e házasság lehetlen.“ A marquis azon hitben távozik,hogy Susanne csakugyan lemondott házassági terveiről. Su­sannenak épen erre van szüksége, mert a marquis jó­hiszemében hallgatván, Raymonddal könnyen elbánha­­tik, s ha egyszer nejévé lesz s elutazik, nincs oka többé semmitől tartani. De Susanne egyszersmind boszút is akar állani Olivéren. Erre az Olivér és Lornan grófnő közti viszonyt akarja fölhasználni. Megkéri Santis asz­­szonyt, hogy eszközöljön ki egy titkos légyottot közte

Next