Pesti Napló, 1856. július (7. évfolyam, 1912-1942. szám)
1856-07-10 / 1921. szám
338-1921. Mk évi folyam. Csütörtök,Jul. 10. 4- Szerkesztési iroda : Egyetem-utcza 2-ik ním , 1-iü emület, Szerkesztő szállása : Angol királynőhez czímzett szálloda, 63-ik szám. A Up szellemi rászát illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak lemért kezektől fogadtatnak el. Kiadó-hivatal: Egyetem-utcza, 2-ik szám, 1-ső emelet. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadása körülti panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Hirdetmények díja : 6 hangos p®tu sor 4 ptr. Bélyegdíj külön 10 pkr 10 Magán vita 6 hasábos petit eor 5 pkr. Vidékre, postán: Évnegyedre . . . 5 frt p. p. Félévre . . . . 10 frt p. p. 1858. Előfizetési feltételek: Pesten, házhoz hordva : Évnegyedre . . . 4 frt p. p. Félévre . . . . 8 frt p. p. PEST, Julius 10. Távirati magán- i !* sürgöny. • „Pesti Napló“ szerkesztőségéhez. Feladatott Bécsben : jul. 9. d. e. 11 óra 25 p. Érkezett Pentre „ „ d. u. 12 óra 30 p. Párisjulius 9. A „Moniteur“ meghazudtolja azon hirt, mely szerint Francziaország és Ausztria császárjai Bregenzben összejönének. Tegnap Krimia végkép kiürittetett. A senatus a régensségi törvényt öszhangzólag elfogadta. Kit illethet a családi hitbizományok részére járulandó úrbérkárpótlási öszszegekkel a fölvételi s rendelkezési jog ? I. E kérdésre sem régibb, sem újabb törvényeinkben nincs utasító jogszabály. A régiekben **ért, mert az ősapák, kik az 1688-dik 9. s 1723: 48—50-dik t.czikkelyek értelmében a hitbizományok jogkörét, s ebben, a várományosok s hitelezők igényeinek határát kitűzték, a „futur i temporiisexitum“-ot, gyarló emberi szemeikkel ki nem kémlelhették; — az újabb törvényekben pedig azért, mert miként az 1852—diki nov. 29-diki cs. k. nyilt parancs 13-diki-jában olvassuk, a hitbizományok fölállítása körül életbe léptetendő könnyítő határozatok, külön fognak kiadatni. E könnyítő s az általános polgári törvénykönyvben foglalt jogszabályokon is túleső s későbbi határozatok azonban, még nem közölték. Mindemellett fordulnak elő esetek, miszerint a családi hitbizomány végrehajtói, illetőleg gondnokai, azt vélik, mikép ők jogosítják kirekesztőleg, valamint az úrbéri kárpótlási igények bemondására, úgy arra, hogy a kárpótlási összegeket fölvegyék, s azokkal legjobb belátásuk szerint rendelkezhessenek. E jogot ők alapítják a magas minisztérium által a megszüntetett úrbéri jogok és járandóságokért, s az országos jövedelmekből nyújtandó kárpótláshozi igények bemondásának útja s módja iránt közzétett utasítás 4-ik §-sára, mely következőleg szól : „A bemondásnak azon esetben is, ha a) azon kérdés, kit illet jogosan valamely kármentesítendő jószág vagy jog jövedelme, vita alatt van; vagy ha b) a jószág vagy jog, csupán a rajta fekvő özvegyi vagy hajadoni jog alapján hivatik : a tettleges birtokos (miniszteri oktatás 3. p.) által kell történnie, az illető érdeklett feleknek azonban szabadságában áll a jogaik mellett törvényes lépések vagy azok czímének kimutatása mellett, igényeiket a 13-ik §-ban megállapított bemondási határidő alatt a földtehermentesítést országos bizottmány tudomására juttatni, minek az a következménye, hogy ők a bemondásnak annak idejében eszközlendő igazolására meghivatnak.“ A családi hitbizomány várományosai s jogrészesei erre azonban azt mondják, hogy : igen is, a hitbizományi - - -J- - ’— van bejelenteni a kárpótlási igényt s fölvenni az ennek alapján járulandó összeget; de nincs joga azzal rendelkezni, mivel az mintegy kiegészítő részét képezvén a hitbizományt alkotó jószág elveszett állagának, tehát szükség tőkésíteni. Alapos jogvédelmek harcolnak mindkét részről. Az ily hitbizományok gondnokai s végrehajtói azt mondják : a végrendelkezési okmányban nem létetett semmit intézkedés,a jelen törvényekben szinte semmiféle oly jogrendszabály nem fordul elő, mely a hitbizományi tömeg pénzbeli jövedelmének szabados használatát korlátozná. A hitbizomány érdeklett jogrészesei azonban azt tartják, miszerint : a gondnok vagy végrehajtó, ha mindjárt családbeli tag volna is, csak kezelője és sáfárja, a hitbizományi tömegnek, de nem valami jelfogó gazda, aki a várományosok s jogrészesek közös beleegyezésén kívül a tömeggel különben sem rendelkezhetvén, jogosan az ahoz tartozó pénzbeli jövedelmet sem fordíthatja egyéb czélra. Ha mi ezen támogató s ellengedveket csak amúgy elvont szemszögből mérlegezzük, kénytelenek vagyunk kimondani, hogy egyiknek is, másiknak is igaza van. De ez mégsem volna törvényes igazság, — mert a törvényes esetek nem tűrnek két kulacsos elvet, —s mert, itt el kell dönteni, hogy mégis , melyik részen áll hát a törvényes igazság? Forgassuk egy kissé a törvényeket, hogy tájékozhassuk magunkat. Valamint most, úgy az előidőkben is, mindenkor az volt egyik fő célzata a törvényhozásnak, miszerint a hitbizományok által az államnak birtokképes családokat biztosítson. Mert mennél több a vagyonos családok száma, annál erősebb, szilárdabb az államtest. Ősapáink éles szemei azon szellemben, melyet a régibb törvényhozás az idevonatkozó jogszabályok rétegébe fúvott, egyszersmind a nemzeti képződés egyik emeltyűjét szemlélték. Innét történhetett az, hogy még az anjoui korszakban, annyira hajlandók voltak az ősiségi intézményt is elfogadni, mint melyben a családok fölvirágzásának egyik föltételét látták. S valóban az ősiségi institutio aligha volt egyéb, mint egy rTVT'.T" —•»üivenminv. Értem politikai tekintetben, mert a magánjogbam sem akarom a később sajátszerü alakban valósult s most is fönlétező családi hitbizományokat amaz intézménynyel azonosnak tekintetni. Hanem, hogy a családi hitbizományok az ősiségi, s az idők mindent felforgató szélvészei közt szinte összekuszálódott ime jogintézmények a nemzeti közfelfogás szerint mintegy surrogatumnul léptek életbe, igazolni látszanak előttem a tizenhetedik - tizennyolczadik században hozott s különösen a hitbizományokat illető számos törvények. Egy Dóczy Tamás nevű s nógrádmegyei vagyonos nemes, a török-magyar háborúk idején rabságba esvén, az ellenség kiszabadulásának fő feltételül azt tűzte ki, miszerint ha jószágaiból egy pár falut váltságdíjul átad, hazájába visszamehet, különben nyársba huzatik. Ez a Dóczy Tamás már koros s nőtelen férfiú ugyan, de nagybátyja volt egy fiatal embernek, ki, ha amaz kiváltja magát, koldusbotra jutand. „Nem — úgymond az öreg Dóczy — én, mintsem családom kipusztuljon, — élni sem kívánok, — húzzatok föl!“ *) Mit tanúsít e meglepő s igaz római jellemmel bíró honpolgár példája, — nemde azt, hogy a magyar, családa s nemzeti lételének horgonyát, fekvő jószágai épségében találta? Fölhoztuk e példát, hogy a családi hitbizományok iránt minden időben dívó nemzeti szellemet, s azok jelentőségét a nemzeti öntudatban mutassuk fel. S most alkalmazzuk a törvényeket. Pest, jul. 10. A tudós társaság könyvtárában a magyar éremgyüjtemény nem sokára ki lesz rakva. Most rendezi a múzeum érdemes őreErdy úr. Láttuk a csinos szekrényeket. S e szekrények látása azon óhajtást ébreszté bennünk, bár mielőbb rendezve lenne a múzeum gyönyörű éremgyűjteménye is. Úgy tudjuk, hogy ez ideig csak a szekrények hiányán múlt: ugyanazon ok, mely miatt a geológiai gyűjteményt sem lehetett mindeddig fölállítani. Óhajtjuk azonban, hogy midőn az érmek rendezése és kiállítása történik, a nemzeti intézethez méltó szekrényekben történjék az. Úgy halljuk, hogy erre a pénzhiány miatt, nem lehet kilátás. A meglevő szekrények nem igen illenek múzeumunk díszcsarnokába. Mi könnyen lehetne ezen segitni. Húsz olyan szekrény, minőt az academia csináltatott, elég lenne a mummmsssirfsOT%WpeavfiBffefJ1,se húsz suMn. Másutt egy Demidoff maga kidobná. Nekünk nincsenek Demidoffjaink, de hiszen ez ősziél sem oly nagy, mely egy Demidoff erszényét venné igénybe. Nem is erszényét, csak tudomány iránti szeretetét irigyeljük mi az orosz nagy urnák. Ezt óhajtanák nagyaink *) Az e példára vonatkozó adatok, Paul Iván urnái megszemlélhetők. SZOMORÚ NAPOK. Regény. Irta JÓKAI MÓR. (1831.) MÁSODIK KÖTET. A tűz között. Folytatás. *) Zudár nyugtalanabb volt mint egy sorok. Ablakain a vas táblákat már alkonyat után bezárta, s a szokottnál korábban lefeküdt. A kis leányka imádsága rövid időre megnyugtatá lelkét: „amen, amen“ mondogatá utána, sokszor ismételve e szót; de valami úgy borzongatta mégis. — Rosszat érzek, rosszat érzek, dörmögé többször magában. Valami nagy baj fog velem történni. — Meghűtötted magadat jó apám, csillapítá őt a lyánka, kis kezével megsimogatva az öreg homlokát. Kezed reszket, fejed forró . . . — Belül fázom, szólt az öreg. Belülről jön valami hidegség. Nem hallasz valami zajt az udvaron? — Semmit, apám. A lovak dobognak az istállóban. — Nem hallasz beszélni, suttogni az ablak alatt, mintha valaki a falat kaparná ? — Az eb fészkelődik, az kapar oda kinn, fekügyél le jó apám. — Lefekszem, de nem merek aludni. Tedd ide ágyam fejéhez a puskát. Elizke leemelte a falról a fegyvert, megvizsgálta gyutacsát hozzáértőig s az ágyhoz támasztá. Azután lefeküdtek. Zudár sokáig beszélgetett még a sötétben Elizkével, s erősité, hogy az egész éjjel nem fog aludni . — egyszer azután elcsendesült s követé azt erős dörgő horkolása, melyből olykor fel-felriadt, rémületeseket horkantva álmában s nagyot rúgva ágya falain. A gyermek nem aludt. Könyökére emelkedve hallgatózott és nézett a képzetgazdag sötétségbe. Neki is úgy tetszett, mintha kívül a falakon szokottnál több ember jönne menne s a konyhában járókkelők suttognának. Egyszer koczogtatást hall az ajtón : Zudárné szólt kívülről. — Erzsi te ! Alszik apád ? * Lásd a Pesti Napló 1918. sz. — Igen, rebegő a lyánka. — Kassáról vannak itt; nem tudok németül, gyere ki, beszélj velek. A gyermek hirtelen felveve öltönyét s kinyitva a bezárt ajtót, kilépett a konyhába. Zudár Péter gonosz álmokat látott. Mindig Elizkével töprengett álmában. Majd mély szédületes sziklákon látta őt tévelyegni, és kezét akarta nyújtani, hogy megfogja, visszatartsa, de a kéz nem ért odáig. Majd veszett farkas kergette a gyermeket, ő futni akart utána puskával, de nem volt jártányi ereje, a puskát hiába emelgette, nem sült az el. Egyszerre éles sikoltás hangzott füleibe. — Apám ! — Felugrott rá. A szivén, az egész lelkén keresztül járt az. Elizke kiáltott. Tán azt is álmodá. — Elizke! Elizke leánykám. Alszol-e ? Te kiáltottál ? Kérdezé halkan. Hogy feleletet nem kapott, oda fordult az ágya lábánál levő gyermek ágyához s kezével keresni kezdé annak fejecskéjét a vánkoson. Nem volt ott! E pillanatban azt hallá, hogy szobája ajtaját kívülről kulcscsal zárják be. Egy szökéssel az ajtónál termett, egy hangot nem szólt, csak megragadta fél kézzel az ajtókilincset, másik karját a küszöbnek feszítve, hogy az ajtóragasztó ropogni kezdett bele. Hallá, hogy e pillanatban futó lépések hagyják el a konyhát, a tornáczot, s hallá még egyszer, vagy csak képzeté Eiczke elfojtott nyögését. A kétszerezett düh óriási erőt adott Sámsoni termetének. Az ajtó középen ketté hasadt kezei alatt, s az a fél, mely a kilincset tartá, ott maradt öklében. Most orditá el magát először, a mint a konyhába kiugrott. Nem volt az emberi hang, nem volt az érthető szó, de egy veszett oroszlán ordítása, melynek barlangját meglopták s mely érzi a vadász szagát. Ez ordításra egyszerre száz meg száz férfihang gúnyos süvöltése felelt vissza az udvarról, kaczaj és káromkodás, s fenyegető szavak. Egy perezre megdöbbenve állt meg. Mi lehet ez ? Rablók, nejével szövetkezve ? — Vigyázzatok magatokra! hangzik e zaj közepett künn az udvaron Zudárné csattogó hangja. A véndég töltött fegyverrel van s közétek lő, ha ezeren vagytok is. De Zudárnak nem kellett a töltött fegyver, puszta kézzel is kirohant volna ő közéjök, hanem a konyhaajtó már akkor zárva volt s eltorlaszolva a nehéz mángorlóval. Zudár hörögve futott vissza szobájába, egy nehéz fejszét keresett elő s rohant vissza a konyhaajtóhoz. Az első ütésekre recsegni kezdettek az ajtó pántjai. — Hamar hányjátok a rőzse-kötegeket az ajtó elé! Kiálta kívülről a szilaj némber, s vessetek belé kanóczot! mert még kitör az ajtón. Az udvar tele volt kaszás, vasvillás csapatokkal, mik között Zudárné felbomlott hajával, villogó szemeivel úgy állt, mint maga a lázadás fúriája. A pórhad hirtelen széttépett egy csomó rőzse-köteget, s azokat az ajtóhoz hordva azt egészen betemette vele. — Most kanóczol bele! Hadd égjen a maga vermében ! Ezt Zudár saját felesége kiálta. A tüzet csiholó paraszt sokáig bírt szikrát kaparni a nedves taplóval, Zudárné kikapta a tűzszerszámot kezei közöl; maga kicsiholt, beledugta a szalmacsóvába a tüzet, s kezével lóbbálva azt a szélben, lángra szította azt, s maga futott vele az udvaron keresztül a rózsék aljába teendő a kanóczot : zilált haja úgy repkedett a viharban. — Apám, jó apám. Nyögé egy alig hallható hang a gyékénynyel fedett szekéren, melybe a hóhér lovai voltak fogva. A száraz rőzse-kötegek egyszerre pattogva kaptak lángra, az ablakokat is mind elhalmozák szalma és vesszőkévékkel, s egyenkint meggyujtogaták azokat. Az egész ház szépen körül volt gyújtva, mint egy máglya. A benn szorult férfi iszonyú csapásokkal döngeté az ajtót, minden ütésre hangosan kaczagtak fel az ostromlók. „Ütheted már!* „Sülj meg vén medve a magad barlangjában !* A dörömbözés oda benn elhallgatott, a lángok már a háztetőt is ellepték, az egész épület fényesen ragyogva égett és szórta a szikrát az ég felé. Nagy sok időre ugyan, midőn már egymást ölelték a lángok, úgy tetszék sokaknak, mintha láng és zsaráznak mélységes fenekéből egy tompa, üvöltő ének zsolozsmája hangzanék fel. . . . Talán csak képzelet volt az, érzék csalódása. Nem énekel ott már senki, ha csak a hóhér lelke nem. Rövid félóra múlva összeomlik a háztető, beroskad a négy fal közé, s eltemeti égő sírba mindazt, ami alatta van; millió szikra vágtat egyenesen fel az égnek. — Ezzel végeztük a számadást! szól Zudárné; a tűz pokoli fényt vet duhlöltorzított arczára.— most következik a kastély. „Óh apám, szegény apám“ sohajtá a gyermek, ki a szekéren megkötözve feküdt gyékény alá takarva. A veszett némber fogcsikorgatva néze rá: „Apádra, az igazi apádra majd még csak most kerül a sor. Előre legények!“ Azzal felugrott a szekérre, kezébe kapta a gyeplőt, közé vágott a lovaknak , előtte utána vérszomjas dühödt csoportok, fáklyával, kaszával , közöttük e szerzetezilált hajjal, —mint a háború, a pusztítás nemtője, mely vágtat szilaj lovakon, kígyós fejével, bősz fenevadak, állatemberek ijesztő kíséretében. Előtte utána romlás és kárhozat repkedő denevérén. .. . (Folytatjuk.) BUCHENBERGI D1ETHELM TÖRTÉNETE. IRTA AUERBACH BERTHOLD. MAGTARITA SZENVEY J. Folytatás *). HUSZONÖTÖDIK FEJEZET. A két fekete ló kiszabadult s a vásárban nagy zavart okozva száguldott szerte: a buchenbergi kovács, ki maga számára lovat vett s épen haza lovagolni készült, elfogta azokat s Diethelmhez visszahozta, ki e fölött rendkívül csodálkozék, s a lovakat átadta Reppenbergernek, hogy azokat vezesse utána, s ő maga mellékutczákon s keresztházakon át a Rutakoszorúba sietett. Midőn itt Francziskától a történteket meghallotta, eleinte megijedt; a dolgot Mundeval ily szélsőségig nem akarta vinni, csupán kissé rendre utasitni őt. De csakhamar így szólt: „ennek így kellett történni, s azért jobb, hogy ma történt, mintsem holnap.“ Azonban Francziska nem volt oly hamar megnyugtatható; ő atyjával a korcsmateremből a csöndes különszobába ment, s azt mondá itt, hogy az ember nem tudhatja, mi szándéka van Mundenak; ő mindent tud. Medárd neki ugyan azt mondotta, amit atyjának, az öreg pásztornak. „Ennek vége van* — szólt megnyugtatólag Diethelm — „ettől föl vagyok mentve. Ne beszélj nekem ma semmit többé ezen históriáról.* *) Lásd „Pesti Napló* 1920. számát.