Pesti Napló, 1856. július (7. évfolyam, 1912-1942. szám)

1856-07-10 / 1921. szám

338-1921. Mk évi folyam. Csütörtök,Jul. 10. 4- Szerkesztési iroda : Egyetem-utcza 2-ik ním , 1-iü emület, Szerkesztő szállása : Angol királynőhez czímzett szálloda, 63-ik szám. A Up szellemi rászát illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak lemért kezektől fogadtatnak el. Kiadó-hivatal: Egyetem-utcza, 2-ik szám, 1-ső emelet. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadása körülti panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Hirdetmények díja : 6 hangos p®tu sor 4 ptr. Bélyegdíj külön 10 pkr 1­0 Magán vita 6 hasábos petit eor 5 pkr. Vidékre, postán: Évnegyedre . . . 5 frt p. p. Félévre . . . . 10 frt p. p. 1858. Előfizetési feltételek: Pesten, házhoz hordva : Évnegyedre . . . 4 frt p. p. Félévre . . . . 8 frt p. p. PEST, Julius 10. Távirati magán- i !* sürgöny. • „Pesti Napló“ szerkesztőségéhez. Feladatott Bécsben : jul. 9. d. e. 11 óra 25 p. Érkezett Pentre „ „ d. u. 12 óra 30 p. Párisjulius 9. A „Moniteur“ meghazudtolja azon hirt, mely szerint Francziaország és Ausz­tria császárjai Bregenzben összejönének. Tegnap Krimia végkép kiürittetett. A senatus a régensségi törvényt ösz­­hangzólag elfogadta. Kit illethet a családi hitbizományok részére járulandó úrbérkárpótlási ösz­­szegekkel a fölvételi s rendelkezési jog ? I. E kérdésre sem régibb, sem újabb törvénye­inkben nincs utasító jogszabály. A régiekben **­­ért, mert az ős­apák, kik az 1688-dik 9. s 1723: 48—50-dik t.czikkelyek értelmében a hitbizomá­nyok jogkörét, s ebben, a várományosok s hite­lezők igényeinek határát kitűzték, a „f­u­t­u­r i t­e­m­p­o­rii­s­­e­x­i­t­u­m“-ot, gyarló emberi szeme­ikkel ki nem kémlelhették; — az újabb törvé­nyekben pedig azért, mert miként az 1852—diki nov. 29-diki cs. k. nyilt parancs 13-dik­i-jában olvassuk, a hitbizományok fölállítása körül életbe léptetendő könnyítő határozatok, külön fognak kiadatni. E könnyítő s az általános polgári törvény­­könyvben foglalt jogszabályokon is túleső s ké­sőbbi határozatok azonban, még nem közölték. Mindemellett fordulnak elő esetek, miszerint a családi hitbizomány végrehajtói, illetőleg gond­nokai, azt vélik, mikép ők jogosítják kirekesztő­­leg, valamint az úrbéri kárpótlási igények bemon­dására, úgy arra, hogy a kárpótlási összegeket fölvegyék, s azokkal legjobb belátásuk szerint rendelkezhessenek. E jogot ők alapítják a magas minisztérium által a megszüntetett úrbéri jogok és járandóságokért, s az országos jövedelmekből nyújtandó kárpótláshozi igények bemondásának útja s módja iránt közzétett utasítás 4-ik §-sára, mely következőleg szól : „A bemondásnak azon esetben is, ha­­ a) azon kérdés, kit illet jogosan valamely kár­mentesítendő jószág vagy jog jövedelme, vita alatt van; vagy ha b) a jószág vagy jog, csupán a rajta fekvő öz­vegyi vagy hajadoni jog alapján hivatik : a tett­leges birtokos (miniszteri oktatás 3. p.) ál­tal kell történnie, az illető érdeklett felek­nek azonban szabadságában áll a jogaik mellett törvényes lépések vagy azok czímének kimuta­tása mellett, igényeiket a 13-ik §-ban megállapí­tott bemondási határidő alatt a földtehermentesí­­tést országos bizottmány tudomására juttatni, mi­nek az a következménye, hogy ők a bemondás­nak annak idejében eszközlendő igazolására meg­­hivatnak.“ A családi hitbizomány várományosai s jogré­szesei erre azonban azt mondják, hogy : igen is, a hitbizományi - - -J- - ’— van bejelenteni a kárpótlási igényt s fölvenni az ennek alapján járulandó összeget; de nincs joga azzal rendelkezni, mivel az mintegy kiegészítő részét képezvén a hitbizományt alkotó jószág el­veszett állagának, tehát szükség tőkésíteni. Alapos jogvédelmek harc­olnak mindkét rész­ről. Az ily hitbizományok gondnokai s végrehajtói azt mondják : a végrendelkezési okmányban nem létetett semmit intézkedés,a jelen törvényekben szinte semmiféle oly jogrendszabály nem fordul elő, mely a hitbizományi tömeg pénzbeli jövedelmé­­nek szabados használatát korlátozná. A hitbizo­mány érdeklett jogrészesei azonban azt tartják, miszerint : a gondnok vagy végrehajtó, ha mind­járt családbeli tag volna is, csak kezelője és sá­fárja, a hitbizományi tömegnek, de nem valami jelfogó gazda, a­ki a várományosok s jogrészesek közös beleegyezésén kívül a tömeggel különben sem rendelkezhetvén, jogosan az ahoz tartozó pénzbeli jövedelmet sem fordíthatja egyéb czélra. Ha mi ezen támogató s ellengedveket csak amúgy elvont szemszögből mérlegezzük, kényte­lenek vagyunk kimondani, hogy egyiknek is, má­siknak is igaza van. De ez még­sem volna törvé­nyes igazság, — mert a törvényes esetek nem tűrnek két kulacsos elvet, —­s mert, itt el kell dönteni, hogy mégis , melyik részen áll hát a törvényes igazság? Forgassuk egy kissé a törvényeket, hogy tájé­kozhassuk magunkat. Valamint most, úgy az előidőkben is, minden­kor az volt egyik fő c­élzata a törvényhozásnak, miszerint a hitbizományok által az államnak bir­tokképes családokat biztosítson. Mert mennél több a vagyonos családok száma, annál erősebb, szi­lárdabb az államtest. Ősapáink éles szemei azon szellemben, melyet a régibb törvényhozás az ide­vonatkozó jogszabályok rétegébe fúvott, egyszer­smind a nemzeti képződés egyik emeltyűjét szem­lélték. Innét történhetett az, hogy még az anjoui korszakban, annyira hajlandók voltak az ősiségi intézményt is elfogadni, mint melyben a családok fölvirágzásának egyik föltételét látták. S valóban az ősiségi institutio aligha volt egyéb, mint egy rTVT'.T" —•»üivenminv. Értem politikai tekintetben, mert a magánjog­bam sem akarom a később sajátszerü alakban va­lósult s most is fönlétező családi hitbizományokat amaz intézménynyel azonosnak tekintetni. Hanem, hogy a családi hitbizományok az ősiségi, s az idők mindent felforgató szélvészei közt szinte összeku­­szálódott ime jogintézmények a nemzeti köz­fel­fogás szerint mintegy surrogatumnul léptek életbe, igazolni látszanak előttem a tizenhetedik - tizen­nyolczadik században hozott s különösen a hitbi­zományokat illető számos­ törvények. Egy Dóczy Tamás nevű s nógrádmegyei vagyonos nemes, a török-magyar háborúk idején rabságba esvén, az ellenség kiszabadulásának fő feltételül azt tűzte ki, miszerint ha jószágaiból egy pár falut váltságdíjul átad, hazájába visszamehet, különben nyársba huzatik. Ez a Dóczy Tamás már koros s nőtelen férfiú ugyan, de nagybátyja volt egy fiatal ember­nek, ki, ha amaz kiváltja magát, koldusbotra ju­­tand. „Nem — úgymond az öreg Dóczy — én, mintsem családom kipusztuljon, — élni sem kívá­nok, — húzzatok föl!“ *) Mit tanúsít e meglepő s igaz római jellemmel bíró honpolgár példája, — nemde azt, hogy a magyar, családa s nem­zeti lételének horgonyát, fekvő jószágai épségé­ben találta? Fölhoztuk e példát, hogy a családi hitbizomá­nyok iránt minden időben dívó nemzeti szellemet, s azok jelentőségét a nemzeti öntudatban mutassuk fel. S most alkalmazzuk a törvényeket. Pest, jul. 10. A tudós társaság könyvtárában a ma­gyar éremgyüjtemény nem sokára ki lesz rakva. Most rendezi a múzeum érdemes őreErdy úr. Láttuk a csinos szekrényeket. S e szekrények látása azon óhajtást éb­­reszté bennü­nk, bár mielőbb rendezve lenne a múzeum gyönyörű éremgyűjteménye is. Úgy tudjuk, hogy ez ideig csak a szekrények hiányán múlt: ugyanazon ok, mely miatt a geológiai gyűjteményt sem lehetett minded­dig fölállítani. Óhajtjuk azonban, hogy midőn az érmek rendezése és kiállítása történik, a nemzeti intézethez méltó szekrényekben történjék az. Úgy halljuk, hogy erre a pénzhiány miatt, nem lehet kilátás. A meglevő szekrények nem igen illenek múzeumunk díszcsarno­­kába. Mi könnyen lehetne ezen segitni. Húsz olyan szek­rény, minőt az academia csináltatott, elég lenne a mu­­mmmsssirfsOT%WpeavfiBffefJ1,se húsz suMn. Másutt egy Demidoff maga kidobná. Nekünk nincsenek Demidoffjaink, de hiszen ez ősz­iél sem oly nagy, mely egy Demidoff erszényét venné igénybe. Nem is erszényét, csak tudomány iránti szeretetét iri­gyeljük mi az orosz nagy urnák. Ezt óhajtanák nagyaink *) Az e példára vonatkozó adatok, Paul Iván urnái megszemlélhetők. SZOMORÚ NAPOK. Regény. Irta JÓKAI MÓR. (1831.) MÁSODIK KÖTET. A tűz között. Folytatás. *) Zudár nyugtalanabb volt mint egy sorok. Ablakain a vas táblákat már alkonyat után bezárta, s a szokottnál korábban lefeküdt. A kis leányka imádsága rövid időre megnyugtatá lel­két: „amen, amen“ mondogatá utána, sokszor ismételve e szót; de valami úgy borzongatta mégis. — Rosszat érzek, rosszat érzek, dörmögé többször magában. Valami nagy baj fog velem történni. — Meghűtötted magadat jó apám, csillapítá őt a lyán­­ka, kis kezével megsimogatva az öreg homlokát. Kezed reszket, fejed forró . . . — Belül fázom, szólt az öreg. Belülről jön valami hi­degség. Nem hallasz valami zajt az udvaron? — Semmit, apám. A lovak dobognak az istállóban. — Nem hallasz beszélni, suttogni az ablak alatt, mintha valaki a falat kaparná ? — Az eb fészkelődik, az kapar oda kinn, fekügyél le jó apám. — Lefekszem, de nem merek aludni. Tedd ide ágyam fejéhez a puskát. Elizke leemelte a falról a fegyvert, megvizsgálta gyu­tacsát hozzáértőig s az ágyhoz támasztá. Azután lefeküdtek. Zudár sokáig beszélgetett még a sötétben Elizkével, s erősité, hogy az egész éjjel nem fog aludni . — egy­szer azután elcsendesült s követé azt erős dörgő hor­kolása, melyből olykor fel-felriadt, rémületeseket hor­­kantva álmában s nagyot rúgva ágya falain. A gyermek nem aludt. Könyökére emelkedve hallga­tózott és nézett a képzetgazdag sötétségbe. Neki is úgy tetszett, mintha kívül a falakon szokott­nál több ember jönne menne s a konyhában járókkelők suttognának. Egyszer koczogtatást hall az ajtón : Zudárné szólt kívülről. — Erzsi te ! Alszik apád ? *­ Lásd a Pesti Napló 1918. sz. — Igen, rebegő a lyánka. — Kassáról vannak itt; nem tudok németül, gyere ki, beszélj velek. A gyermek hirtelen felveve öltönyét s kinyitva a be­zárt ajtót, kilépett a konyhába. Zudár Péter gonosz álmokat látott. Mindig Elizkével töprengett álmában. Majd mély szédületes sziklákon látta őt tévelyegni, és kezét akarta nyújtani, hogy megfogja, visszatartsa, de a kéz nem ért odáig. Majd veszett far­kas kergette a gyermeket, ő futni akart utána puskával, de nem volt jártányi ereje, a puskát hiába emelgette, nem sült az el. Egyszerre éles sikoltás hangzott füleibe. — Apám ! — Felugrott rá. A szivén, az egész lelkén keresztül járt az. Elizke kiáltott. Tán azt is álmodá. — Elizke! Elizke leánykám. Alszol-e ? Te kiáltottál ? Kérdezé halkan. Hogy feleletet nem kapott, oda fordult az ágya lá­bánál levő gyermek ágyához s kezével keresni kezdé annak fejecskéjét a vánkoson. Nem volt ott! E pillanatban azt hallá, hogy szobája ajtaját kívülről kulcscsal zárják be. Egy szökéssel az ajtónál termett, egy hangot nem szólt, csak megragadta fél kézzel az ajtókilincset, másik karját a küszöbnek feszítve, hogy az ajtóragasztó ro­pogni kezdett bele. Hallá, hogy e pillanatban futó lépések hagyják el a konyhát, a tornáczot, s hallá még egyszer, vagy csak képzeté Eiczke elfojtott nyögését. A kétszerezett düh óriási erőt adott Sámsoni terme­tének. Az ajtó középen ketté hasadt kezei alatt, s az a fél, mely a kilincset tartá, ott maradt öklében. Most orditá el magát először, a mint a konyhába kiugrott. Nem volt az emberi hang, nem volt az érthető szó, de egy veszett oroszlán ordítása, melynek barlang­ját meglopták s mely érzi a vadász szagát. Ez ordításra egyszerre száz meg száz férfihang gú­nyos süvöltése felelt vissza az udvarról, kaczaj és károm­kodás, s fenyegető szavak. Egy perezre megdöbbenve állt meg. Mi lehet ez ? Rablók, nejével szövetkezve ? — Vigyázzatok magatokra! hangzik e zaj közepett künn az udvaron Zudárné csattogó hangja. A vén­dég töltött fegyverrel van s közétek lő, ha ezeren vagy­tok is. De Zudárnak nem kellett a töltött fegyver, puszta­­ kézzel is kirohant volna ő közéjök, hanem a konyha­ajtó már akkor zárva volt s eltorlaszolva a nehéz mán­gorlóval. Zudár hörögve futott vissza szobájába, egy nehéz fejszét keresett elő s rohant vissza a konyhaajtóhoz. Az első ütésekre recsegni kezdettek az ajtó pántjai. — Hamar hányjátok a rőzse-kötegeket az ajtó elé! Kiálta kívülről a szilaj némber, s vessetek belé kanóczot! mert még kitör az ajtón. Az udvar tele volt kaszás, vasvillás csapatokkal, mik között Zudárné felbomlott hajával, villogó szemeivel úgy állt, mint maga a lázadás fúriája. A pórhad hirtelen széttépett egy csomó rőzse-köte­­get, s azokat az ajtóhoz hordva azt egészen betemette vele. — Most kanóczol bele! Hadd égjen a maga ver­mében ! Ezt Zudár saját felesége kiálta. A tüzet csiholó paraszt sokáig bírt szikrát kaparni a nedves taplóval, Zudárné kikapta a tűzszerszámot kezei közöl; maga kicsiholt, beledugta a szalma­csóvába a tü­zet, s kezével lóbbálva azt a szélben, lángra szította azt, s maga futott vele az udvaron keresztül a rózsék aljába teendő a kanóczot : zilált haja úgy repkedett a viharban. — Apám, jó apám. Nyögé egy alig hallható hang a gyékénynyel fedett szekéren, melybe a hóhér lovai voltak fogva. A száraz rőzse-kötegek egyszerre pattogva kaptak lángra, az ablakokat is mind elhalmozák szalma és vessző­kévékkel, s egyenkint meggyujtogaták azokat. Az egész ház szépen körül volt gyújtva, mint egy máglya. A benn szorult férfi iszonyú csapásokkal döngeté az ajtót, minden ütésre hangosan kaczagtak fel az os­tromlók. „Ütheted már!* „Sülj meg vén medve a magad barlangjában !* A dörömbözés oda benn elhallgatott, a lángok már a háztetőt is ellepték, az egész épület fényesen ragyogva égett és szórta a szikrát az ég felé. Nagy sok időre ugyan, midőn már egymást ölelték a lángok, úgy tetszék sokaknak, mintha láng és zsaráznak mélységes fenekéből egy tompa, üvöltő ének zsolozsmája hangzanék fel. . . . Talán csak képzelet volt az, érzék csalódása. Nem énekel ott már senki, ha csak a hóhér lelke nem. Rövid félóra múlva összeomlik a háztető, be­­roskad a négy fal közé, s eltemeti égő sírba mind­azt, a­mi alatta van; millió szikra vágtat egyenesen fel az égnek. — Ezzel végeztük a számadást! szól Zudárné; a tűz pokoli fényt vet duhlöltorzított arczára.­­— most követ­kezik a kastély. „Óh apám, szegény apám“ sohajtá a gyermek, ki a szekéren megkötözve feküdt gyékény alá takarva. A veszett némber fogcsikorgatva néze rá: „Apádra, az igazi apádra majd még csak most kerül a sor. Előre legények!“ Azzal felugrott a szekérre, kezébe kapta a gyeplőt, közé vágott a lovaknak , előtte utána vérszomjas dü­hödt csoportok, fáklyával, kaszával , közöttük e szerze­­tezilált hajjal, —mint a háború, a pusztítás nemtője, mely vágtat szilaj lovakon, kígyós fejével, bősz feneva­dak, állatemberek ijesztő kíséretében. Előtte utána rom­lás és kárhozat repkedő denevérén. .. . (Folytatjuk.) BUCHENBERGI D1ETHELM TÖRTÉNETE. IRTA AUERBACH BERTHOLD. MAGTARITA SZENVEY J. Folytatás *). HUSZONÖTÖDIK FEJEZET. A két fekete ló kiszabadult s a vásárban nagy zavart okozva száguldott szerte: a buchenbergi kovács, ki maga számára lovat vett s épen haza lovagolni készült, elfogta azokat s Diethelmhez visszahozta, ki e fölött rendkívül csodálkozék, s a lovakat átadta Reppenberger­­nek, hogy azokat vezesse utána, s ő maga m­ellékutczá­­kon s keresztházakon át a Rutakoszorúba sietett. Midőn itt Francziskától a történteket meghallotta, eleinte meg­­ijedt; a dolgot Mundeval ily szélsőségig nem akarta vinni, csupán kissé rendre utasitni őt. De csakhamar így szólt: „ennek így kellett történni, s azért jobb, hogy ma tör­tént, mintsem holnap.“ Azonban Francziska nem volt oly hamar megnyugtatható; ő atyjával a korcsmaterem­­ből a csöndes különszobába ment, s azt mondá itt, hogy az ember nem tudhatja, mi szándéka van Mundenak; ő mindent tud. Medárd neki ugyan azt mondotta, a­mit atyjának, az öreg pásztornak. „Ennek vége van* — szólt megnyugtató­lag Diethelm — „ettől föl vagyok mentve. Ne beszélj nekem ma sem­mit többé ezen históriáról.*­­ *) Lásd „Pesti Napló* 1920. számát.

Next