Pesti Napló, 1856. december (7. évfolyam, 2061-2088. szám)
1856-12-09 / 2068. szám
485-2068. évi folyam. Szerkesztési iroda : Szerkesztő szállása : Angol királynőbel czímzett szíllnda, 63-ik szám. A lap szellemi idlejét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadóhivatal: Egyetem-utcza, 2-ik szám, földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadása körülti panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. 1850. Kedd, dec. 9. Előfizetési feltételek: Pesten, h&zhox hordva * Évnegyedre . . . 4 frt p. p. Félévre . . . . 8 frt p. p. Hirdetmények Hilft • 6 has*bos Petht am * Pkr. Bélyegdir kfilön 10 pkr Hirdetmények alja . Magán vks 6 hibábol petu 8or 5 pkr. Sgyetöro-utoza 2-ik szám, 1-fl6 emelet, Vidékre, p o s t < n : Évnegyedre . . . 5 frt p. p. Félévre . . . . 10 frt p. p. PEST, dec. 9. Utódom szerkesztése alatt veszek búcsút tisztelt olvasó közönségemtől, mely annyi részvéttel s oly nemeslelkű engedékenységgel kisérte journalistiai pályámat. Visszavonulásom okai egészen a magánélet körébe tartozók. Törekvésem őszinte volt, erőm gyönge. S csak azt sajnálom, hogy még annyit sem tehetek, amennyit körülményeink közti erőm mértéke szerint lehetett és kellett volna. Utódom eléggé ismeretes arra, hogy ne szoruljon általami ismertetésre. Kívánom, koronázza fáradozásait siker! Találkozzék a szerkesztés rögös utain azon rokonszenvvel, mely engem büszkévé tett, s azon gyöngéd elnézéssel, mely örök hálára kötelez. KEMÉNY ZSHHIO.YD Midőn a szerkesztéstől teljes tiszteletünk kíséretében visszalépő K. Kemény Zsigmond urnak, szeretett barátunknak ez őszinte óhajtása mellett s a legjobb szándékkal a „Pesti Napló“ szerkesztését átveszem, legyen szabad azon évekre hivatkoznom, melyek alatt a „P. N.“ t. olvasói, rövid szünetek kivételével, minden nap találkoztak dolgozatimmal. Barátaim, ügyfeleim felismerhették ez idő alatt hajlamaimat, elvemet, gondolkozásmódomat. Mindez a jövőben sem fog megváltozni. Törekvésem, hogy a méltányos várakozásnak megfelelhessek. E törekvésemet, a „P. N.“ eddigi munkatársai mindnyájan támogatandják. A szerkesztőségi tagok (Bajnok A. Csengery A, Greguss Ágost és Urházy György) száma Vajda Jánossal, az ismert nevű költő s a „Magyar Sajtó“ újdonság-rovatának írója és drámareferensével szaporodott, ki a „P. Napló“ban is az ujdonsági rovatot kezelendi. A „P. N.“ régibb munkatársaihoz (kik Arany, Bar-lagi Mór tanár, Bérczy, Brassai, Danielik János, Erdélyi J., Érkövy A, Fényes Elek, Galgóczy K., Gyulai Pál, Hunfalvy János, Hunfalvy Pál, Ipolyi Arnold, Jakab Elek, Jókai Mór, Kenek J. tanár, Lévai József, Mészáros Károly, Paurer Tivadar, Révész Imre, Szabó József tanár, Szalay László, Szász Károly, Szabó Károly tanár, Szilágyi Sándor tanár, Szokolaystván, Szontagh Gusztáv, Szontagh Pál, Tompa Mihály, Tóth Lőrincz, Wenczel G. tanár) eddigelé a következő t. Írótársak csatlakoztak : u. m. Dr. Falk Miksa, Dr. Nendtvich K. tanár, Podhorszky Lajos és báró Podmaniczky Frigyes. Dr. Falk Miksa a jeles politikai szemléire havonkint több politikai s iparérdekü czikkel emelendi lapunk becsét. Podhorszkyt. barátunk ígéretét bírjuk, hogy Stambulból, hová még e tél folytán elutazik , rendes tudósításokat küldend a „P. N. számára s visszatértével megismertetendi a török irodalmat és tudományos életet. A tudományos és társulati életnek szánt állandó rovatokban az eddigi tudósítók ezentúl is rendesen értesítendik lapunk olvasóit a tudományos társulatok és egyesületek működéséről. Gondoskodtunk, hogy az európai politika jelen metropolisából Paksból érdekes tájékozó tudósításokat nyerjünk rendesen. Tárczánk, mely ma Jókai uj regényét kezdi meg, s melynek részére Vas Gereben „A nemzet napszámosai“ czimü regényét is megszereztük, a jövő év első negyedében b. Kemény Zsigmondtól több kötetre terjedő regényt indít meg. Mindez, hisszük, eléggé tanusítja e lapok kiadójának jó akaratát, készségét s törekvésemet, hogy a „P. N.“ ezentúl is megfelelhessen a t. közönség jogos igényeinek. Figyelmünket főleg a birtokos s a termesztő osztály érdekeire fordítván, gondoskodtunk, hogy hazánk nevezetesebb gabonapiaczairól hiteles értesítéseket nyerjünk; az úrbéri szerződésekről, hazánk gazdászati viszonyairól, s mind arról, mi a birtokost és termesztőt közelről érdekli, hisszük, levelezőink, kérésünk folytán, mentül kimerítőbb tudósításokat adandnak. E mellett a pesti gabona- és terményüzletnek, a börze árkeletnek állandó rovatot nyitunk; tudósításaink hitelességéül az illető tudósító aláírásával látjuk el azokat. Miután a Tóth L. által jelesül szerkesztett s nagyobb részvétre érdemes „Törvénykezési és jogtudományi tár“ új évvel meg fog szűnni, e hiányt biráink s ügyvédeink érdekében pótolni óhajtjuk. E czélból lapunk eddigi tartalmát következő rovatokkal bővítendjük. 1, Közöljük a legfelsőbb megsemmisítő törvényszék döntvényeit. 2., Közlünk nevezetes jogeseteket, melyek eldöntése a törvények kételyeinek felvilágosítására vezetnek. 3., Rendes közléseket adandunk minden nevezetesebb bűnvádi esetről. 4., Megismertetjük a külföldnek kiválóbb törvénykezési intézeteit. 5., Kimutatandjuk a törvénykezés legfelsőbb orvoslást igénylő hiányait. 6., A magyar jogirodalmat tüzetesen, a külföldit figyelmeztetőleg ismertetendjük. Ez szándékunk, lapunk következő számai tegyenek bizonyságot jó akaratunk felöl. Pesten, dec. 9 -én 1856. POMPÉRY JÁNOS: Szüleim halálára. Végre megtörtént a Rég várt viszonlátás! Nincs köszönet benne. Nincsen istenáldás. Láttam jó atyámat . . . vagy csak koporsóját, Annak sem látszott ki csak az egyik széle, Ezt is akkor láttam kinn a temetőben , Mikor jó anyámat tettük le melléje. Sem atyám sem anyám Nincs többé, nem is lesz, Kiket szoríthatnék Dobogó keblemhez, A kiknek csókolnám még lábok nyomát is, Mert engemet szivek vérén neveltek fel, Mert körülöveztek, mint a földet a nap Lángoló sugári, szent szeretetökkel! Oh atyám , oh anyám, Miért távozátok? Tudom, hogy áldás a Sír nyugalma rátok, De, mi nektek áldás, az átok énnékem, Melytül szegény szivem csakhogy nem reped meg! Ha így bántok velem ti, kik szerettetek, Mit várjak azoktul, a kik nem szeretnek? Itt hagylak, elmentek , Nem is jönek vissza! Omló könyeimet Sírják halmaszsza. Folyjatok, könyeim , folyj, te forró palak, Szivárogj le hideg orczáikra halkan, Hadd tudják meg rólad : árva gyermeküknek Elhagyott lelkén mily égő fájdalom van! De nem , de nem , inkább Eltávozom innen , Hogysem könyem árja Hozzájok lemenjen; Mentsen Isten tőle! . . . Édes jó szüleim Hogyha megéreznék fiuknak keservét, Szerető szivök a sírban sem pihenne, Egy bú lenne nékik a hosszú öröklét. Isten veletek hát. . . Csak egyszer még , egyszer ölelkezem össze Sírkeresztetekkel . . . Olyan a két ága, mint két ölelő kar, Mintha apám s anyám nyújtaná ki karját . . . Tán fölemelkedtek halotti ágyokból, Fiúkat még egyszer ölelni akarják! PETŐFI SÁNDOR. — “ÚTI'** AZ ELÁTKOZOTT CSALAD. REGÉNY IRTA mWókfti JSkKór. 1. A haragvó Isten. Most kilenczvenhat éve annak, hogy ez esemény történt. fe a Nem él már senki azok közöl, kik ama napot élő szemmel látták, még a kik azon évben születtek is, rég a sírokban feküsznek mind, de a nap emléke ünnepül maradt a késő unokákra , s mind azokra, a kik ama város kapuin belől laknak, melynek a közelmúlt évek újabb históriai nevet adtak. Mikor e nap megvirrad, minden lélek, minden felekezet, ur és szegény, bűnös és szenvedő, igaz és boldog, Istenéhez siet, háromszor látogatja meg a templomot az nap, böjtöl, imádkozik , abbahagy üzletet, mulatságot, pörpatvarkodást, s az atheista, kinek szemei nem keresték az égben az áldások Istenét soha, megdöbbenve emlékezik a rettenetes Istenre, kinek ott alant a föld alatt is van birodalma, onnan szólal meg azok ellen, kik büsz skeségük emlékeivel beépíték a földet. Szép csendeslanyha éjszaka volt, amilyennel a mi békességes kis városunkban keveset szoktak törődni. Éjfél körül itt már minden ember alszik, kivált a roszhita tizenkét órától egyig; ekkor még az éji őr sem jár az utczán, mert a kísértetek ráijesztettek. Egyszer egy vakmerő éji őr azt a hallatlan bátorságot vette magának, hogy az éjféli órára is el merte mondani a verset; de az a #) Miután e regény fordítási joga egyedül a „Morgen Post“ szerkesztőségének engedtetett meg, szerző min- den egyéb fordítás ellen tiltakozik, rettentő eset történt vala, hogy valami láthatlan lélek, valami kitalálhatlan helyről, bizonyosan a föld alól, vagy a kripta ajtóból visszakiáltá rá, amit mondott, még pedig amint ő szépen érthetőn kiáltá : „Tizenkettőt vert az óra. Ember vigyázz ezen szóra“ a gonosz kísértő megforfordítva kiáltá azt vissza neki : „Aró za trev tetteknezit. Árósz neze zzágyiv rebme!“ ami nyilván nem telhetett ki mástól, mint valami pokolbeli kóbor szellemtől, és ■ ezért a tizenkét órát a mi kis városunkban többé nem szokás kiáltani. Azonkívül pedig mindenki nyugton alszik a maga kapuin belül s ha a nagy csendességben mégis nyugatnak a házőrző ebek a másikra felelgetve, azaz a saját ügyeikhez tartozik. Lámpásnak még hite sincs abban az időben, csupán a dunapart mellett látni mintegy tizenkét pislogó mécsecskét, azok ott a sorba felállított kálvárias statiok rácsain belül égő lámpácskák, miket kegyes hagyományok tartanak ébren, s mik úgy látszanak reszketni abban a nagy sötétségben, kivált ha egy ellenséges szellő végig fuvall a parton. A Duna vizén, a sziget orra felett egy sor fekete malom bujkál egymás háta mögött, egy pár közülök erősen kelepet, mintha félne csendesen maradni a puszta víz hátán ilyen sötét éjjel. Igen igen nagy távolból hallani valami végtelenül szomorú, aggasztó hangot, amiről gyermekkoromban mindig azt hittem, hogy valami közelgő rosszat jelenthet, mert sohasem láttam szinte, mi adja azt a hangot; valami útra kelt gabonáshajó tárogató fülke az, mely két három mérföldnyi távolból hangzik ide, ha a város alatt fúnák meg, minden ember kiugranék ágyából, kifutna az utczára, és azt kérdené, hogy mi történt? Pedig sokkal jobb volna, ha az csak forgató hangjára történnék. Az órák egyet ütöttek, sorba mindegyik toronyban; a fiatalabbak siettek megelőzni az öregeket vékony csengő hangjaikkal; a vén Szent András öreg harangja magának tartotta fenn az utolsó szót, úgy kondita rá, mély, tekintélyes hangján az „egyet.“ Az éji örök megint megkezdték körjáratukat, csak az óraütésre vártak. Talán mondák is magukban, milyen sokáig zúg az ütés után még a harang. Nem is akar elmúlni ez a zúgás, sőt erősödik meg, mintha valami erős vihar hangja volna az, pedig hiszen szélcsend van, meleg, lanyha éjszaka van, és mégis olyan hidegen jár keresztül ez a zúgás annak a szívén, aki azt meghallja. . Egyszerre megrázkódott a föld az ő terhei alatt. Nem mondta senkinek : „legyetek ébren“, nem külde mennydörgést, vakító villámot, csak egy mozdulattal tudtul oda, hogy él. Hogy ébredt fel mindenki egyszerre legédesebb álmából, hogy rohantak ki csöndes házaikból az emberek öltözetlen, készületlen, csak a hogy ágyaikból felszöktek, hogy feledték házaik ajtait nyitva, és rohantak a piaczokra és kérdezők egymástól : „mi történt ?“ Óh irgalmas Isten, ki tudna erre felelni ? A föld folyvást reszketett, mintha valami borzongató láz gyötörne belől, egyes apró lökéseket érzett minden ember maga alatt, mintha nagy gonosz óriások akarnának fejeikkel keresztül törni a földön, hogy a két Duna folyamban ezer meg ezer szökőkút gyanánt lövellt fel egyenesre a viz, s a megbomlott toronyórák újra meg újra ütötték az egyet. A közben ama bántó süketes szélmoraj, azaz ismeretlen hang, mely mintha mérföldekről jöne s mégis egészen közel volna, körül és alant és mindenütt! — folyvást tompa dugással tölté be a levegőt, a nélkül, hogy valaki tudná, merre lehet előle menekülni? A házi ebek riadtan futottak végig az utczákon, megállva, hogy visszaüvöltsenek az elhagyott városra; elvadult macskák szökdeltek egyik tetőről a másikra s a zugó jégben felriadt galambok, verebek és vércsék csoportosultak, félénken kerülgetve a toronytetőket. És a föld minden állatai között legrémültebb volt az ember. Amazok csak a halál lehelletét érzik, de ez tudta, hogy itt Isten van közel; ez a reszkető föld nemcsak sirjára emlékezteté, hanem a mi még azon alól van. — Mi lehet még a sion alól? — Mindenki sápadtnak látta a mellette állót, elhagyta az ész, a bátorság a lelket, mindenki érzé, hogy itt az emberi kéz hatalmának vége. Megküzd az ember a tűzzel, a viharral, nyerget vet a hullámzó tenger hátára, csatába száll minden emberrel, csatába önmagával, — de ha az élő föld hangja támad ellene, mivel védje magát? A föld egyre rázkódott, a zúgás egyre hallatszott, mint valami szétpattanni készülő katlan forrongása, s időközönként, ha a vízirányos vibratio erősebb rengésben tört ki, meg megkondultak egyszerre minden toronyban a harangok, a nagy, vastag érezharangokat úgy rázta a vész, mint apró csengetyüket. A rémes harangszóra hirtelen egy kétségbeesett re- Hazai közügyek. Tagosítás. I. „Censeo Carthaginem esse delendam! „Ismét csak a tagosítást emlegetem, mielőtt az 1856-diki év lemerülne az idők örök tengerébe. Maholnap be lesz fejezve a folyó év, melynek kezdete az úrbéri törvényszékek felállításával örvendeztette meg a hazát. Egy egész év folyt le, s alig-alig látjuk a nagy munkának, az üdvös birtokrendezésnek, oly előhaladását, mely a nomadikus állapotból kivergődni vágyó hazafi keblét vigasztalással töltené el. Okát abban találom, hogy a mártius 2-ai legf. nyiltparancs nem rendelte el általánosan és kényszerítőleg a tagosítást, mint elrendelte a földesúri és községi legelők s erdők elkülönzését, hanem a földesuraság, vagy a volt jobbágyok többségének tetszésére bizta, hogy azt szorgalmazzák, ha elfogultságuk, ha roszul értett érdekük, ha az ősi rendetlenségnek kényelmes megszokása, ha szűkkeblű izgatók által felkorbácsolt szenvedély sat, ellenkezőt nem parancsol.— Az emlitett nyiltparancs, melyben annyi üdvös, annyi hálát érdemlő rendszabály foglaltatik, csak annyiban mutat kedvezést a tagosítás áldásos rendszabálya iránt, hogy ott, hol az már megkezdetett, vagy 1857 június végéig megkezdetik, lehető legnagyobb gyorsasággal rendeli azt eszközöltetni; de ellenben nehezíti annyiban, hogy azon esetre, ha a tagosítás a mondott határidő alatt sem a földesúr, sem a jobbágyok többsége által nem kéretnék, jövőben csak mindkét fél egyetértőleges szorgalmazására engedi azt majd megindíttatni. Különben pedig csak engedőleges lévén a törvény, ízlés dolgává tévén azon ügyet, melynek általános keresztülvitele nélkül rendezett és művelt ország nem képzelhető, igen természetes, hogy az elfogultság s rész akarat, mely nem lát, vagy látni nem akar, következetesen megmarad csökönösségben, mint buta csiga héjában, melyből őt a kényszer parancsszava ki nem riasztja. És valóban látjuk, tapasztaljuk, hogy a községek nem igen mozdulnak, pedig az 1857. június végéig terjedő határidőnek kétharmada eltelt már, s közelget az idő, midőn a tagosítás tetemesen nehezítve lesz az által, hogy annak megkezdésére földesurnak és a volt jobbágyok többségének egyetértése kívántatik, — pedig, ha széttekintenek, látni fognak virágzó határokat, tízszeres értékre emelkedett földeket, melyek a virágzást, jóllét, s emelkedést az életbelépett tagosításnak köszönik, melyeknek boldog birtokosai áldva említik az apostolokat, jóstevőiket, kik a tagosítás tanát hirdetők. Hazámfiai! Én szülőföldeteket, ha ön magatokat és gyermekeket szeretitek, használjátok az időt, mozogjatok, tagositsatok! Számokkal, csalhatatlan mathesissel, adatok s példák sokaságával lehet bebizonyítani, hogy tagosított kisebb föld is több hasznot hoz, mint sokkal nagyobb kiterjedésű szétszórt birtok; hogy a közlegelő, egyesek közt, aránylag felosztva, s takarmánytermelésre értelmesen fordítva, hasonlitthatlanul több hasznot hajt; hogyigy ugyanakkora téren, sokkal több s jobb marhát lehet tartani; holott szétszórt földeken lehetetlen a tuljdonnak szabad s a tudomány haladásaival egy lépten járó, jövedelmesebb használata; lehetetlen a kellő felügyelés, a tulajdonnak megőrzése; lehetetlen bármely nemesebb művelés, p. o. táplálóbb takarmány s iparnövények termesztése,faültetés, gyümölcstenyésztés, istállózás, sőt a mezei rendőrség fentartása is; s a szétszaggatottság oly roppant idő s erőpazarlással, trágyavesztegetéssel, haszontalan járáskeléssel, marhakínzással, mezei kihágásokkal, lopással, rendetlenséggel van párosulva, melytől az idő becsét, a „gazda szemének“ hatalmát, a haladó tudomány hasznos felfedezéseit, áldásos fejleményeit méltányolni tudó józan birtokos méltán visszaretten. Csak tagosított földön várható a munkásság mozgékony ösztönse, a fáradság dús sikere, és ennek koronájául, virágzó élet, anyagi jóllét s önállás, és szellemi élvezet s emelkedettség. Ezért valóban nincs rendszabály, mely elsőbb rendű szükséget képezne községeink életében, melynek hirdetésénél szentebb feladata lehetne a valódi népbarátnak, lelkésznek tanítónak, tisztviselőnek. Nem kevésbbé kézzelfoghatók a közlegelő felosztásának hasznai. A közlegelő valódi szégyenfolt egy nemzet műveltségén. Közlegelőn lehetetlen a marhatenyésztés előmenetele, s így lehetett