Pesti Napló, 1856. december (7. évfolyam, 2061-2088. szám)

1856-12-09 / 2068. szám

485-2068.­­ évi folyam. Szerkesztési iroda : Szerkesztő szállása : Angol királynőb­el czímzett szíllnda, 63-ik szám. A lap szellemi idlejét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó­hivatal: Egyetem­-utcza, 2-ik szám, földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadása körülti panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. 1850. Kedd, dec. 9. Előfizetési feltételek: Pesten, h&zhox hordva * Évnegyedre . . . 4 frt p. p. Félévre . . . . 8 frt p. p. Hird­etmények Hilft • 6 has*bos Petht am * Pkr. Bélyegdir kfilön 10 pkr Hirdetmény­ek alja . Magán vk­s 6 hibábol petu 8or 5 pkr. Sgyetöro-utoza 2-ik szám, 1-fl6 emelet, Vidékre, p o s t < n : Évnegyedre . . . 5 frt p. p. Félévre . . . . 10 frt p. p. PEST, dec. 9. Utódom szerkesztése alatt veszek búcsút tisz­telt olvasó közönségemtől, mely annyi részvéttel s oly nemeslelkű engedékenységgel kisérte jour­­nalisti­ai pályámat. Visszavonulásom okai egészen a magánélet kö­rébe tartozók. Törekvésem őszinte volt, erőm gyönge. S csak azt sajnálom, hogy még annyit sem tehetek, a­mennyit körülményeink közt­i erőm mértéke sze­rint lehetett és kellett volna. Utódom eléggé ismeretes arra, hogy ne szo­ruljon általami ismertetésre. Kívánom, koronázza fáradozásait siker! Találkozzék a szerkesztés rögös utain azon ro­­konszenvvel, mely engem büszkévé tett, s azon gyöngéd elnézéssel, mely örök hálára kötelez. KEMÉNY ZSHHIO.YD Midőn a szerkesztéstől teljes tiszteletünk kíséretében visszalépő K. Kemény Zsigmond urnak, szeretett ba­rátunknak ez őszinte óhajtása mellett s a legjobb szán­dékkal a „Pesti Napló“ szerkesztését átveszem, legyen szabad azon évekre hivatkoznom, melyek alatt a „P. N.“ t. olvasói, rövid szünetek kivételével, minden nap talál­koztak dolgozatimmal. Barátaim, ügyfeleim felismerhet­ték ez idő alatt hajlamaimat, elvemet, gondolkozás­mó­domat. Mind­ez a jövőben sem fog megváltozni. Törekvésem, hogy a méltányos várakozásnak megfe­lelhessek. E törekvésemet, a „P. N.“ eddigi munkatársai mind­nyájan támogatandják. A szerkesztőségi tagok (Bajnok A. Csengery A, Greguss Ágost és Urházy György) száma Vajda Jánossal, az ismert nevű költő s a „Magyar Sajtó“ újdonság-rovatának írója és drámareferensével szaporodott, ki a „P. Napló“ban is az ujdonsági rovatot kezelendi. A „P. N.“ régibb munkatársaihoz (kik A­r­a­n­y, B­a­r-­l­a­g­i Mór tanár, Bérczy, Brassai, D­a­n­i­e­l­i­k Já­nos, Erdélyi J., Érkövy A, Fényes Elek­, Gal­­góczy K., Gyulai Pál, H­u­n­f­a­l­v­y János, Hun­­falvy Pál, Ipolyi Arnold, Jakab Elek, Jókai Mór, Kenek J. tanár, Lévai József, Mészáros Károly, P­a­u­r­e­r Tivadar, Révész Imre, Szabó József tanár, S­z­a­l­a­y László, Szász Károly, Szabó Károly tanár, Szilágyi Sándor tanár, Szokolay­stván, S­z­o­n­t­a­g­h Gusztáv, S­z­o­n­t­a­g­h Pál, Tompa Mihály, Tóth Lőrincz, W­e­n­c­z­e­l G. tanár) eddigelé a következő t. Írótársak csatlakoztak : u. m. Dr. Fa­lk Miksa, Dr. Nendtvich K. tanár, Podhorszky Lajos és báró Podmaniczky Frigyes. Dr. Falk Miksa a jeles politikai szemléire havonkint több politikai s iparérdekü czikkel emelendi lapunk be­csét. Podhorszky­t. barátunk ígéretét bírjuk, hogy Stambulból, hová még e tél folytán elutazik , rendes tu­dósításokat küldend a „P. N. számára s visszatérté­vel megism­ertetendi a török irodalmat és tudományos életet. A tudományos és társulati életnek szánt állandó rova­tokban az eddigi tudósítók ezentúl is rendesen értesí­­tendik lapunk olvasóit a tudományos társulatok és egye­­sületek­ működéséről. Gondoskodtunk, hogy az európai politika jelen metro­polisából Pak­sból érdekes tájékozó tudósításokat nyerjünk rendesen. Tárczánk, mely ma J­ó­k­a­i uj regényét kezdi meg, s melynek részére Vas Gereben „A nemzet napszámosai“ czimü regényét is megszereztük, a jövő év első negyedében b. Kemény Zsigmondtól több kötetre terjedő regényt indít meg. Mind­ez, hisszük, eléggé tanusítja e lapok kiadójának jó akaratát, készségét s törekvésemet, hogy a „P. N.“ ezentúl is megfelelhessen a t. közönség jogos igé­nyeinek. Figyelmünket főleg a birtokos s a termesztő osztály érdekeire fordítván, gondoskodtunk, hogy hazánk neve­zetesebb gabonapiaczairól hiteles értesítéseket nyerjünk; az úrbéri szerződésekről, hazánk gazdászati viszonyai­ról, s mind arról, mi a birtokost és termesztőt közelről érdekli, hisszük­­, levelezőink, kérésünk folytán, mentül kimerítőbb tudósításokat adandnak. E mellett a pesti gabona- és termény­üzletnek, a börze árkeletnek állandó rovatot nyitunk; tudósításaink hitelességéül az illető tudósító aláírásával látjuk el azokat. Miután a Tóth L. által jelesül szerkesztett s nagyobb részvétre érdemes „Törvénykezési és jogtudományi tár“ új évvel meg fog szűnni, e hiányt biráink s ügyvé­deink érdekében pótolni óhajtjuk. E czélból lapunk eddigi tartalmát következő rovatokkal bővítendjük. 1­, Közöljük a legfelsőbb megsemmisítő törvényszék döntvényeit. 2., Közlünk nevezetes­ jogeseteket, melyek eldöntése a törvények kételyeinek felvilágosí­tására vezetnek. 3., Rendes közléseket adandunk min­den nevezetesebb bűnvádi esetről. 4., Megismertetjük a külföldnek kiválóbb törvénykezési intézeteit. 5., Kimu­­tatandjuk a törvénykezés legfelsőbb orvoslást igénylő hiányait. 6., A magyar jogirodalmat tüzetesen, a kül­földit figyelmeztetőleg ismertetendjük. Ez szándékunk, lapunk következő számai tegyenek bizonyságot jó akaratunk felöl. Pesten, dec. 9 -én 1856. POMPÉRY JÁNOS: Szüleim halálára. Végre megtörtént a Rég várt viszonlátás! Nincs köszönet benne. Nincsen istenáldás. Láttam jó atyámat . . . vagy csak koporsóját, Annak sem látszott ki csak az egyik széle, Ezt is akkor láttam kinn a temetőben , Mikor jó anyámat tettük le melléje. Sem atyám sem anyám Nincs többé, nem is lesz, Kiket szoríthatnék Dobogó keblemhez, A kiknek csókolnám még lábok nyomát is, Mert engemet szivek vérén neveltek fel, Mert körülöveztek, mint a földet a nap Lángoló sugári, szent szeretetökkel! Oh atyám , oh anyám, Miért távozátok? Tudom, hogy áldás a Sír nyugalma rátok, De, mi nektek áldás, az átok énnékem, Melytül szegény szivem csakhogy nem reped meg! Ha így bántok velem ti, kik szerettetek, Mit várjak azoktul, a kik nem szeretnek? Itt hagylak, elmentek , Nem is jönek vissza! Omló könyeimet Sírják halma­­szsza. Folyjatok, könyeim , folyj, te forró palak, Szivárogj le hideg orczáikra halkan, Hadd tudják m­eg rólad : árva gyermeküknek Elhagyott lelkén mily égő fájdalom van! De nem , de nem , inkább Eltávozom innen , Hogysem könyem árja Hozzájok lemenjen; Mentsen Isten tőle! . . . Édes jó szüleim Hogyha megéreznék fiuknak keservét, Szerető szivök a sírban sem pihenne, Egy bú lenne nékik a hosszú öröklét. Isten veletek hát. . . Csak egyszer még , egyszer ölelkezem össze Sírkeresztetekkel . . . Olyan a két ága, mint két ölelő kar, Mintha apám s anyám nyújtaná ki karját . . . Tán fölemelkedtek halotti ágyokból, Fiúkat még egyszer ölelni akarják! PETŐFI SÁNDOR. — “ÚTI'** AZ ELÁTKOZOTT CSALAD. REGÉNY IRTA mWókfti JSkKór. 1. A haragvó Isten. Most kilenczvenhat éve annak, hogy ez esemény tör­­tént. fe a Nem él már senki azok közöl, kik ama napot élő szem­mel látták, még a kik azon évben születtek is, rég a sí­rokban feküsznek mind, de a nap emléke ünnepül ma­radt a késő unokákra , s mind azokra, a kik ama város kapuin belől laknak, melynek a közelmúlt évek újabb históriai nevet adtak. Mikor e nap megvirrad, minden lélek, minden feleke­zet, ur és szegény, bűnös és szenvedő, igaz és boldog, Istenéhez siet, háromszor látogatja meg a templomot az nap, böjtöl, imádkozik , abbahagy üzletet, mulatságot, pörpatvarkodást, s az atheista, kinek szemei nem keres­ték az égben az áldások Istenét soha, megdöbbenve em­lékezik a rettenetes Istenre, kinek ott alant a föld alatt is van birodalma, onnan szólal meg azok ellen, kik büsz­ s­keségük emlékeivel beépíték a földet. Szép csendeslanyha éjszaka volt, a­milyennel a mi békességes kis városunkban keveset szoktak törődni. Éjfél körül itt már minden ember alszik, kivált a rosz­­hita tizenkét órától egyig; ekkor még az éji őr sem jár az utczán, mert a kísértetek rá­ijesztettek. Egyszer egy vakmerő éji őr azt a hallatlan bátorságot vette magának, hogy az éjféli órára is el merte mondani a verset; de az a #) Miután e regény fordítási joga egyedül a „Morgen Post“ szerkesztőségének engedtetett meg, szerző min-­­ den egyéb fordítás ellen tiltakozik, rettentő eset történt vala, hogy valami láthatlan lélek, valami kitalálhatlan helyről, bizonyosan a föld alól, vagy a kripta ajtóból visszakiáltá rá, a­mit mondott, még pedig a­mint ő szépen érthetőn kiáltá : „Tizenkettőt vert az óra. Ember vigyázz ezen szóra“ a gonosz kísértő megfor­­fordítva kiáltá azt vissza neki : „Aró za trev tetteknezit. Árósz neze zzágyiv rebme!“ a­mi nyilván nem telhe­tett ki mástól, mint valami pokolbeli kóbor szellemtől, és ■ ezért a tizenkét órát a mi kis városunkban többé nem szokás kiáltani. Azonkívül pedig mindenki nyugton al­szik a maga kapuin belül s ha a nagy csendességben mégis ny­­ugatnak a házőrző ebek a másikra felelgetve, azaz a saját ügyeikhez tartozik. Lámpásnak még hite sincs abban az időben, csupán a dunapart mellett látni mintegy tizenkét pislogó mé­­csecskét, azok ott a sorba felállított kálvárias statiok rácsain belül égő lámpácskák, miket kegyes hagyomá­nyok tartanak ébren, s mik úgy látszanak reszketni ab­ban a nagy sötétségben, kivált ha egy ellenséges szellő végig fuvall a parton. A Duna vizén, a sziget orra felett egy sor fekete ma­lom bujkál egymás háta mögött, egy pár közülök erősen kelepet, mintha félne csendesen maradni a puszta víz hátán ilyen sötét éjjel. Igen igen nagy távolból hallani valami végtelenül szomorú, aggasztó hangot, a­miről gyermekkoromban mindig azt hittem, hogy valami közelgő rosszat jelent­het, mert sohasem láttam szinte, mi adja azt a hangot; valami útra kelt gabonáshajó tárogató fülke az, mely két három mérföldnyi távolból hangzik ide, ha a város alatt fúnák meg, minden ember kiugranék ágyából, kifutna az utczára, és azt kérdené, hogy mi történt? Pedig sokkal jobb volna, ha az csak forgató hangjára történnék. Az órák egyet ütöttek, sorba mindegyik toronyban; a fiatalabbak siettek megelőzni az öregeket vékony csengő hangjaikkal; a vén Szent András öreg harangja magának tartotta fenn az utolsó szót, úgy kondita rá, mély, tekintélyes hangján az „egyet.“ Az éji örök megint megkezdték körjáratukat, csak az óraütésre vártak. Talán mondák is magukban, milyen sokáig zúg az ütés után még a harang. Nem is akar el­múlni ez a zúgás, sőt erősödik meg, mintha valami erős vihar hangja volna az, pedig hiszen szélcsend van, me­leg, lanyha éjszaka van, és még­is olyan hidegen jár keresztül ez a zúgás annak a szívén, a­ki azt meg­hallja. . Egyszerre megrázkódott a föld az ő terhei alatt. Nem mondta senkinek : „legyetek ébren“, nem külde mennydörgést, vakító villámot, csak egy mozdulattal tudtul oda, hogy él. Hogy ébredt fel mindenki egyszerre legédesebb álmából, hogy rohantak ki csöndes házaikból az emberek­ öltözetlen, készületlen, csak a hogy ágya­ikból felszöktek, hogy feledték házaik ajtait nyitva, és rohantak a piaczokra és kérdezők egymástól : „mi történt ?“ Óh irgalmas Isten, ki tudna erre felelni ? A föld folyvást reszketett, mintha valami borzongató láz gyötörne belől, egyes apró lökéseket érzett minden ember maga alatt, mintha nagy gonosz óriások akarná­nak fejeikkel keresztül törni a földön, hogy a két Duna folyamban ezer meg ezer szökőkút gyanánt lövellt fel egyenesre a viz, s a megbomlott toronyórák újra meg újra ütötték az egyet. A közben ama bántó süketes szélmoraj, azaz ismeret­len hang, mely mintha mérföldekről jöne s mégis egészen közel volna,­­ körül és alant és mindenütt! — foly­vást tompa dugással tölté be a levegőt, a nélkül, hogy valaki tudná, merre lehet előle menekülni? A házi ebek riadtan futottak végig az utczákon, meg­állva, hogy visszaüvöltsenek az elhagyott városra; elva­dult macskák szökdeltek egyik tetőről a másikra s a zugó jégben felriadt galambok, verebek és vércsék cso­portosultak, félénken kerülgetve a toronytetőket. És a föld minden állatai között legrémültebb volt az ember. Amazok csak a halál lehelletét érzik, de ez tudta, hogy itt Isten van közel; ez a reszkető föld nemcsak sirjára emlékezteté, hanem a mi még azon alól van. — Mi lehet még a si­on alól? — Mindenki sápadtnak látta a mellette állót, elhagyta az ész, a bátorság a lelket, mindenki érzé, hogy itt az emberi kéz hatalmának vége. Megküzd az ember a tűzzel, a viharral, nyerget vet a hullámzó tenger hátára, csatába száll minden emberrel, csatába önmagával, — de ha az élő föld hangja támad ellene, mivel védje magát? A föld egyre rázkódott, a zúgás egyre hallatszott, mint valami szétpattanni készülő katlan forrongása, s időközönként, ha a vízirányos vibratio erősebb rengés­ben tört ki, meg megkondultak egyszerre minden to­ronyban a harangok, a nagy, vastag érezharangokat úgy rázta a vész, mint apró csengetyüket. A rémes harangszóra hirtelen egy kétségbeesett re- Hazai közügyek. Tagosítás. I. „Censeo Carthaginem esse delendam! „Ismét csak a tagosítást emlegetem, mielőtt az 1856-diki év lemerülne az idők örök tengerébe. Maholnap be lesz fejezve a folyó év, melynek kezdete az úrbéri törvényszékek felállításával ör­vendeztette meg a hazát. Egy egész év folyt le, s alig-alig látjuk a nagy munkának, az üdvös birtokrendezésnek, oly elő­­haladását, mely a nomadikus állapotból kivergőd­­ni vágyó hazafi keblét vigasztalással töltené el. Okát abban találom, hogy a mártius 2-ai legf. nyiltparancs nem rendelte el általánosan és kény­­szerítőleg a tagosítást, mint elrendelte a földesúri és községi legelők s erdők elkülönzését, hanem a földesuraság, vagy a volt jobbágyok többségé­nek tetszésére bizta, hogy azt szorgalmazzák, ha elfogultságuk, ha roszul értett érdekük, ha az ősi rendetlenségnek kényelmes megszokása, ha szűk­keblű izgatók által felkorbácsolt szenvedély sat, ellenkezőt nem parancsol.— Az emlitett nyiltpa­rancs, melyben annyi üdvös, annyi hálát érdemlő rendszabály foglaltatik, csak annyiban mutat ked­vezést a tagosítás áldásos rendszabálya iránt, hogy ott, hol az már megkezdetett, vagy 1857 június végéig megkezdetik, lehető legnagyobb gyorsa­sággal rendeli azt eszközöltetni; de ellenben ne­hezíti annyiban, hogy azon esetre, ha a tagosítás a mondott határidő alatt sem a földesúr, sem a jobbágyok többsége által nem kéretnék, jövőben csak mindkét fél egyetértőleges szorgalmazására engedi azt majd megindíttatni.­­ Különben pedig csak engedőleges lévén a törvény, ízlés dolgává tévén azon ügyet, melynek általános keresztülvi­tele nélkül rendezett és művelt ország nem kép­zelhető, igen természetes, hogy az elfogultság s rész akarat, mely nem lát, vagy látni nem akar, következetesen megmarad csökönösségben, mint buta csiga héjában, melyből őt a kényszer pa­rancsszava ki nem riasztja. És valóban látjuk, tapasztaljuk, hogy a közsé­gek nem igen mozdulnak, pedig az 1857. június végéig terjedő határidőnek kétharmada eltelt már, s közelget az idő, midőn a tagosítás tetemesen ne­hezítve lesz az által, hogy annak megkezdésére föl­­desurnak és a volt jobbágyok többségének egyet­értése kívántatik, — pedig, ha széttekintenek, látni fognak virágzó határokat, tízszeres értékre emelkedett földeket, melyek a virágzást, jóllét, s emelkedést az életbelépett tagosításnak köszönik, melyeknek boldog birtokosai áldva említik az apostolokat, jóstevőiket, kik a tagosítás tanát hir­detők. Hazámfiai! Én szülőföldeteket, ha ön magatokat és gyermekeket szeretitek,­­ használjátok az időt, mozogjatok, tagositsatok! Számokkal, csalhatatlan mathesissel, adatok s példák sokaságával lehet bebizonyítani, hogy ta­­gosított kisebb föld is több hasznot hoz, mint sok­kal nagyobb kiterjedésű szétszórt birtok; hogy a közlegelő, egyesek közt, aránylag felosztva, s ta­karmánytermelésre értelmesen fordítva, hasonlitt­hatlanul több hasznot hajt; hogyigy ugyanakkora téren, sokkal több s jobb marhát lehet tartani; holott szétszórt földeken lehetetlen a tul­jdonnak szabad s a tudomány haladásaival egy lépten járó, jövedelmesebb használata; lehetetlen a kellő fel­­ügyelés, a tulajdonnak megőrzése; lehetetlen bár­mely nemesebb művelés, p. o. táplálóbb takarmány s iparnövények termesztése,faültetés, gyümölcs­tenyésztés, istállózás, sőt a mezei rendőrség fen­­tartása is; s a szétszaggatottság oly roppant idő­ s erőpazarlással, trágyavesztegetéssel, haszonta­lan járáskeléssel, marhakínzással, mezei kihágá­sokkal, lopással, rendetlenséggel van párosulva, melytől az idő becsét, a „gazda szemének“ ha­talmát, a haladó tudomány hasznos felfedezé­seit, áldásos fejleményeit méltányolni tudó józan birtokos méltán visszaretten. Csak tagosított föl­dön várható a munkásság mozgékony ösztönse, a fáradság dús sikere, és ennek koronájául, virágzó élet, anyagi jóllét s önállás, és szellemi élvezet s emelkedettség. Ezért valóban nincs rendsza­bály, mely elsőbb rendű szükséget képezne köz­ségeink életében, melynek hirdetésénél szentebb feladata lehetne a valódi népbarátnak, lelkésznek tanítónak, tisztviselőnek. Nem kevésbbé kézzelfoghatók a közlegelő fel­osztásának hasznai. A közlegelő valódi szégyen­folt egy nemzet műveltségén. Közlegelőn lehetet­len a marhatenyésztés előmenetele, s így lehetett

Next