Pesti Napló, 1858. január (9. évfolyam, 2387-2411. szám)

1858-01-14 / 2396. szám

10—2396. 9-dik évf­folyam. PEST, jan. 14. Tájékozás. (Ék) Az ember valóban nem győzi eléggé­ bámulni annak az európai „concert“-nek a kontárságát. Míg egyfelől a készülőben levő, másfelől a már megtett szövetségekről oly szép dolgokat tudnak beszélni, minden össze­­visszam­egy mint a síporgonán, melynek egyes sipjai — eredeti helyekből kimozdittatván — sohsem adják a hangot akkor, mikor kellene, hanem bele visítanak ám akkor, a mikor nem kell. Az állítólagos angol - osztrák szövetségről már eleget untattuk olvasóinkat; untassuk ma másról, hogy ha már az untatásnak meg kell lennie , legalább legyen benne egy kis változatosság. Berlinben „quid faciamus nos?“ czím alatt egy röpirat­ jelent meg, mely Po­roszország politikáját tárgyalván, azt javasol­ja, hogy Poroszország Angliával szövetkez­zék és mint ,saccessorium“-ot Ausztriát is­­ vonja bele e szövetségbe. Eleinte az­t hitték, hogy e röpirat valami magasállású diplomata tollából eredt, hanem — a­mennyire nekünk tudomásunk van a dologról— szerző bizony­­ csak igen simplex szobatudós, ki saját kivo­­natait és combinatiót csak a szokottnál na­gyobb önbizottsággal tálalja az olvasó elé. Számtalanszor mondtuk, mit tartunk egy osz­trák-porosz szövetségről, mely papíron lehet­séges ugyan, de mihelyt a praxisban egyetlen lépést tesz, azonnal megbotlik, még­pedig nem történetesen útjába eső akadályokban, hanem olyanokban, melyek a két birodalom benső természetéből erednek. Mindegyik Né­metországban túlsúlyra törekszik; Ausztria hatalmára, terjedelmére, világhelyzetére hivat­kozik, de ennek nagyobb részét nem-német alkatrészeinek köszöni, miknek leszámítása után Poroszország részén lenne a túlsúly. Hogy pedig Ausztria összes tartományaival a német szövetségbe lépjen, ezt a tartományok szintoly kevéssé akarnák mint Németország maga! Nem feszegetjük tovább ezen ismere­tes viszonyokat, mert a „quid faciamus nos“ szerzője úgy látszik, maga is érzi a dolog ne­hézségét s azért az Ausztriával a szövetséget csak „accessorium“ gyanánt akarja tekintetni. Az angol-porosz szövetség természetesebb vol­na, ha a jelen körülmények közt általában képzelhető lenne a régiekhez hasonló és nem­csak bizonyos alkalomra vonatkozó, hanem átalános érvénynyel biró szövetség. Egy másik röpirat szerzője még különb­­kosztosa az Úristennek; ő mindenekelőtt szükségesnek tartja az apró német fejedelem­ségek mediatizálását s egész Németországot a hat főtörzs közt felosztja; természetes, hogy ezek birtoka növekednék, Ausztriáét kivéve, melyet a német professor anyagilag nem akarna gyarapítani, hanem a bécsi kormányt az által kívánná kielégíteni, hogy a német szövetség Ausztriának birodalma integri­­­tását biztosítaná és — mit gondolnak olva­sóink? — és az európai délkelet ger­­manizálásában segítené. Ezáltal Ausztria belsejében megerősödnék s Németország hat erős alkatrészből állana, melyek Európának imponálhatnának. Ha a dolog oly véghetlenül otromba nem volna, majdnem azt lehetne mon­dani, hogy átkozottan okos! Okos, ha valósít­ható lenne, ha a nemzeteket csakúgy össze vissza lehetne hányni, mint a kaleidoskop üveg cserepeit s azokra, mik­épen nem tetsze­nek, más szint mázolni. Hanem erről is kár többet mondani. Hamleten meglátszik, hogy Wittenbergából s a német professorok köré­ből jött, midőn e szavakat mondá : bizony sok van a nap alatt, miről bölcsészetünk még nem is álmodik! Poroszország ezen szövetkezési indítványok közepette minden alkalommal Ausztria ellen­­ lép fel, s a Dunahajózási ügyben is határo­zottan az orosz-franczia részen áll, pedig e kérdés Németországot közelről érdekli, s az ember azt hinné, hogy a két németországi nagyhatalom legalább ily kérdésekben kar­öltve fogna járni. Egészen mindegy akár a ber­lini „Zeit“-ot, akár a brüsseli„Nord“-ot vesz­­szük kezünkbe, mindegyikben ugyanazon in­dulat nyilvánul Ausztria irányában, amott va­lamivel enyhébb, imitt ridegebb modorban. A Zeitnak talán sejtelme volt arról, hogy a ha­józási szerződés ratificatiója készül, midőn az­zal fenyeget, hogy­ -­ ha újra megkísértenék az eldöntést valami „fait accompli“ által meg­előzni — Európa tudni fogja a befejezett té­nyek politikáját a kellő korlátok közé vissza- s szorítani; a Nord pedig szintén fenyeget, hogy I a conferentia ily esetben megtagadandja a s párt állami bizottmánytól az „absolutorium“ot és annak munkálatát tudomásul nem vévén, s a békeszerződés 18. §-ét teljesítettnek nem tekintvén, annak teljesítését sürgetendi. Ezek a legújabb dissonantiák az európai concertben ! Resid pasa utolsó tette ama szerződés rati­ficatiója volt; helyébe Ali pasa lépett mint­­ nagyvezér, ki — habár nem ellene, de koránt­sem annyira hive az osztrák-angol politikának mint elődje. Azonkívül az új külügyminiszter, Fuad pasa tudtunkra, franczia érzelmű, s ez okból Redcliffe lord előtt mindig a gyűlölet tárgya volt. Tehát ezen új hangszerek hangu­lata sem olyan, mely nagyobb öszhangzatot hozhatna achapaba, s a­kik gyöngéd hallsze­­rekkel bírnák, azokra úgy hisszük még né­hányban igen kellemes meglepetés vár, me­lyet elhárítani a német professorok sem lesz­nek képesek Ha hozzánk intézték volna e kérdést : quid factamns nos ? egyszerűen azt feleltük volna — taceatis, ut philosophi ma­­neatis! MÁRTHA. Irta VALUE Y. m. Alig volt reggeli öt óra, már kinn ült egy nő a sze­gény hajlék küszöbén és ruhát foltozott, két félcsu­­pasz, s kissé vad kinézések daczára szép gyermek hentergett lábainál a porban. Manuelt az anya és gyermekek mint régi ismerőst fogadták. — Hogy van József gazda Katalin ? — Meglehetősen, jó uram ! ha csak tán az utolsó rohamok óta szintoly keveset nem hall, mint a­milyen kicsit lát. József gazda meg akarta mutatni, hogy ő nem olyan siker, mint a­hogy mondják, mert kikiáltott a kunyhó belsejéből : -T- Kivel cseveg ön olyan korán Katalin ? — Az apát és Mártha k. a. barátjával, válaszolt a parasztnő. — Hogy az Isten fizesse meg nekik mindazt a jót, a mit velünk tettek, mondá az öreg. József egy élemedett tengerész volt, ki gyermek­korától fogva úgy tekintette a földet, mint a tenger jelentéktelen járulékát. Midőn az öregség miatt el kelle hagyni hajóját, eszébe jutott, hogy nejétől, kit feleségül venni ideje akadt a háborúzás szünete alatt, maradt egy leánya, s beköltözködött abba a vityil­­lóba, a hol ez férjével lakott, ki fáradhatlan halász vala s a csalnak volt egyetlen öröme és vagyona. A szegény család két-három évig élt minden nagyobb nyomor nélkül; s József gazda elég kérelmesnek ta­lálta a fekvést nyoszolyájában, midőn egy éjjeli ziva­tar alkalmával, a halász, hajójával együtt elmerült. K­ö­vetkező év tavaszán,midőn Mártha Bretagneba jött, halványan és egészen elfogyva találta Katalint; gyer­mekei majd elhaltak az éhség és betegség miatt; és az öreg ott didergett rongyokban az elpusztult szalmaviskó alatt. Mártha, megnyerte nagynénje befolyását a sze­rencsétlenek ügyében. Dernán asszony, József gazdá­nak élethosziglan tartó nyugdíjt adott, s a fiatal asz­szony egy uj hajót kapott, melylyel a maga és gyer­mekei kenyerét megkereshette, a szomszéd szigetekre szállitván a part­lakosokat és idegeneket. A társadalom mivelt osztályainál, a szív hálája kö­zönségesen hangos szavakban nyilatkozik; e szegény emberek nem tudtak igy tenni, végtelen volt hálájuk Mártha iránt. Ha ez, azt mondta volna Katalinnak, hogy az örvénybe ugorj­ék mint Curtius, vagy az égő tűz felé tartsa kezét, mint Mucius Scevola tévé, Ka­talin csak kötelességét vélte volna teljesíteni, ha neki engedelmeskedik. Manuel jól tudta ezt, nem is késett levelét e jó paraszt asszonyra bízni. Katalinnak fogalma sem volt a mi önkényes előíté­leteinkről, melyek szerint jó nevelésű fiatal leánykák­nak, csaknem megbocsáthatlan hibául rójják fel olyan levél elfogadását,amelyet legalább is harmad szigten­, való rokonuk nem irt. Ő gyakran látta Manuelt cse­vegni Márthával s cseppet sem ütődött meg azon, ha neki ir, miután írni tud. Azon különös megbízás, hogy a levelet Montbrun kisasszonynak tanult jelenlétében ne adja át, együgyü lelkében, még a gyanúnak árnyé­kát sem költötte fel. Manuel néhány pénzdarabot osztott ki a gyermekek közt s miután több ízben ajánlotta volna Katalinnak, hogy a lehető leggyorsabban hozza a reménylett vá­laszt, távozott. Nem jött néha kedvetek feltörni a levél pecsétjét, hogy visszavonjátok az üzenetet, melyet fenséges ékesszólással hittetek szerkesztve lenni, mig ujjatok hegye a papirt érte, és a melyet egyszerre csak kö­zönségesnek vagy nevetségesnek találtatok, mihelyt már a postán volt ? Manuel ehez hasonlót érzett, midőn már B. . . . fele útjára ért, és a mi kezdetben csak félakarat volt, hihetlen arányokban növekedett, midőn arra gondolt, hogy levele azóta Mártha kezében is le­het. Visszavágtatott hát Katalin kunyhójához, re­­m­énylvén, hogy még idejében érkezik meggátolni, hogy levele Mártha szeme, elé ne kerüljön; de nem kevésbé reménybte azt is, hogy azóta választ kapott, a­nélkül hogy sokat törődjön vele , mint lehet e két egymással ellenkező eszmét összeegyeztetni. A paraszt nőt, két gyermekét és öreg atyját kinn találta egy roppant rézserpenyő körül ülve. Mind a né­gyen nagy fakanalakat meregettek egymásután az elüttök álló feketés lébe, melyben kevéssé ízletes ga­luskák úszkáltak. E családi jelenet, a tenger által visszavert szép napfény arany sugáraitól világítva, bizonyos tekintetben egy neme volt a mezei és patri­­archális költészetnek; ennek daczára, csak heves szemrehányást idézett az elő Manuelben. — Micsoda kabarékot eszik ez az asszony olyan nyugodtan, midőn zsebében levelem, vagy épen Már­tha válasza van ? mondá a hogy a lóról leszállott. S Katalinhoz közeledvén hevesen kérdezé. Felelet­­téből megértette, hogy ennek a szegény nőnek ét­vágyát nem lehet annyira felhányni, mint először gondola. Katalin, a népnél oly szokott vontatóság­­gal előadta találkozását Mártha kisasszonynyal. Csak este négy óra felé találkozhatott vele egyedül, a gesztenyefa sorok közt. Elmondta megbízatását, nem felejtvén, hogy Belmár úrtól van küldve. Montbrun kisasszony zsebébe tette a levelet egy hang vá­lasz nélkül, aztán visszament a kertbe tőle elbú­csúzván. Manuel, ötször hatszor elmondatta magának e rész­leteket s azon meggyőződéssel távozott, hogy másnap reggel Márthától levelet kap. Másnap délig semmit sem kapott; visszament hát Katalinhoz, reménylvén, hogy tőle valamit hallhat. A paraszt­nő a tengeren volt gyermekeivel együtt. Manuel este megint eljött, eljött másnap reggel és este ismét. Katalin nem hal­lott Mártha felől semmit, és meg nem foghatván Ma­nuel izgatottságát s összefü­ggésnélküli kérdéseit olyan bámész szemmel kezdett rá nézni, mi elég világosan kifejezte : megbolondult ez a szegény úri­ember? A mi eszünk és szívünk zivatarai mindig ostobaság­nak tetszenek azon egyszerű lények előtt, kik a ter­mészettel folytonos közlekedésben élnek. E morális tüneménynek okát csak úgy adhatjuk, ha azt mond­juk, hogy az érzések és gondolatok nem fejlődhetnek ki azon szegény teremtményeknél, kik arra vannak kárhoztatva, hogy annyi munkában merítsék ki erejö­­ket, napról napra életöket így tengetvén; vagy azt kell megengednünk, hogy végletekben járó szenvedé­lyeink, nevelésünk beteges jelenségei, hogy a tudo­mány, művészet és irodalom, az embert megrontják, mint ezt egy híres bölcs állitá. (Folytatjuk.) Az egyleti élet hazánkban. IV. Az ausztriai birodalom s különösen Ma­gyarország dús termő földje, mind népességi s gazdászati viszonyai által őstermelésre föld­­mivelésre a szó legnagyszerűbb értelmében van hivatva, mely okszerűn kezelve s kellő beruházással ellátva a nemzeti vagyonosság kiapadhatlan forrását képezi. Ha fontolóra veszszük, miszerint a földtu­lajdon évi termésének pénzértéke az ausztriai birodalomban hivatalos adatok szerint kerek számmal vagy 2500 millió­­forintra ng, s ha tekintetbe veszszük, miként ez óriási összeg­ből hazánkra körülbelül egy harmadrész jut, úgy a mezei gazdászat nagy jelentőségének bi­zonyításáról felesleg leen, többet szólanunk. Ez összeg ugyanis oly roppant, miszerint ha a világ teremtésétől napjainkig minden percz­­ben egy huszas tétetett volna félre, ezek össze­gyűjtve, alig képeznének oly összeget, mint hazánk egy évi termésének középértéke. Többrendű társadalmi s közgazdászati kö­rülmények gátolák eddig s gátolják jelenleg is a hazai földmivelésnek olymértékbeni kifejlő­dését, a minőre hazánk földjénél s a magyar nemzet gazdászati hajlamánál fogva képesítve volna. Itt nyílik a társadalmasságnak az egye­sített apró erők hatalmának dicső munkatere, itt várhatunk végtelen sokat, ha nem is min­dent a társadalmak jól szervezett és helyesen vezérlett erejétől. A gazdászat jövedelmező s tartós sikerű vi­telére anyagi és szellemi tőke, t. i. bizonyos mennyiségű forgó vagyon és jó adag gyakor­lati ismeret szükséges; az első nélkül bajos a tudomány legbecsesebb fölfedezéseit gyakorla­tiakká s kamatozókká tenni; az utóbbiak hiá­nyában pedig a forgó vagyon úgy forgattatik, hogy többé vissza se kerül. Az anyagi tőke szerzésére a társadalmias­­ság szelleme a földhitelbankok intézményét találta ki, melyek a hitel szövetkezése által olcsó s elég forgalmi tőkét szereznek a gaz­dászat számára; történt e részben mozgalom, de még a kellő eredmény nélkül, s habár itt a társadalmiasság csak hézag által válik feltű­nővé, mégis felemlítjük, azon reményünket fe­jezvén ki, hogy a­mi halad, még azért nem marad. Sokkal örvendetesb eredményt bírunk fölmu­tatni azon egyleti mozgalmak iránt, melyek hazánkban az okszerű gazdászat másik főté­­nyezőjének a szellemi tőke a hasznos ismere­tek gyarapítása és termékenyítése körül mu­tatkoznak. Ezen szellemi tőke terjesztését il­letőleg mindenek­előtt fölemlítendő a magyar gazdasági egylet, melynek ez évben legfelsőbb helyről történt megerősítése nemzetünk társa­dalmi történetében nem eléggé megbecsülhető, nevezetes esemény. Ezen egylet mind pénzere­je, mind tagjainak száma és tehetsége által hi­vatva van az ország gazdászati értelmiségé­nek gyypontjává válni, hova és honnan az ok­szerű gazdászati eszmék ki­s besugároznák, mint a nap sugarai, melyek meleget és világot terjesztenek, nem mintha maguk adnának, de ébresztő erejük által. A gazdasági egylet, mely 1840 ben alapittatván a leviharozott ne­héz idők csapásait túlélvén, jelenleg több száz­ra menő tagot számit s reménylem­ lehet, hogy számuk minden évben szaporodni fog. A gazdasági egylet mint jegeszedési pont körül kívánatos és szükséges, hogy­ minél több rokon társulatok keletkezzenek, minek hála a magyar nemzet mindinkább szilárduló jó­zanságának már szép számmal, részint fejlő­désben, részint képzésben vannak. Ily egyle­tek vagy fiókegyletek, a­mennyiben az ország csak egy bizonyos, éghajlati geológiai s gazdászati viszonyai által kiváló részére, de itt a termelés minden ágára kiterjeszkednek, vagy olyanok, melyek működésüket ugyan az egész országra, de csak a termesztés egy bi­zonyos ágára (mint p. o. juhtenyésztésre, ker­tészetre, selyemtenyésztésre stb.) terjesztik ki. Mindkét irányban tekintve az ország nagy terjedelmét aránylag csekély, de mindenesetre örvendetes tevékenységet látunk kifejlődni. Míg egy részről a fiók­egyletek mindinkább alakulnak addig leginkább a kiállítások által tekintve külön erdészeti, többrendű ló­verseny kertészeti, szöllészeti egyletek alakultak, meg TUDOMÁNY IRODALOM ÉS MŰVÉSZET. Egy kis pörpatvar. m. Gyulai Pál válasza. (Vége.)­­ A mondottak után bizton befejezhetném polémiá­mat ; a főkérdés megczáfolásával a többi magától el­esik, de mégis folytatom, hogy még inkább földerít­hessem Jókai szemfényvesztő fogásait és szólhassak a K. Eötvös regényéről, a­melyre való hivatkozásai Jókai rajtam oly mély sebet vél ejthetni. Jókai el akarván hitetni a közönséggel, hogy én az ő tragoediáját nem a tragicum hiánya és a puszta ha­­táshajhászat miatt támadtam meg, hanem mert meg­támadta benne az aristocratiát, a szőlődézma és tag­­osztály ellen izgatott s a XVI. század kényurait festve, megsértette a mai kor önfeláldozó nemességét, ször­nyen mentegetőzik s művét az oligarchia s nem az ari­­stocrat­ia ellen írottnak vallja be. Szememre veti, hogy nem értem az oligarchia és aristocratia közti különbsé­get, e két fogalmat kényem kedvem szerint cserélge­,­tem. Csáky Lórát (egy leányt) oligarchának nevezem és legyaláz minden valaha létezett magyar oligarchiát és föltétlenül magasztalja a magyar aristocratiát Ár­pád idejétől egész napjainkig. Összezavartam-e az oligarchia és aristocratia közti különbséget, az közönyös a vita alatti kérdésre nézve. Ha már Jókai az oligarchia ellen írottnak vallja be tragoediáját, azt kellett volna bebizonyítania, hogy művében az oligarchák, mint oligarchák s nem mint aristocraták szerepelnek, hogy Dózsa nem az aristo­­cratiai intézményeket, hanem az oligarcha kormányt akarta megbuktatni, s nem a nemességet szándék­­szott kiirtani, hanem csak az oligarchákat. Egyéb­iránt Jókai az oligarchia fogalmát nem a legszaba­­tosban magyarázza meg. A philosophiai és politikai műszavak rendesen szoros­ és tágabb értelemmel bír­nak és ritkán szó szerintivel. Oligarchia szoros érte­lemben azt teszi, a­minek Jókai állítja, kevesek ural­kodását, azon különbséggel, hogy az oligarchia ren­desen az aristocratiai intézmények kinövése, midőn néhány aristocrata bitorolja az egész aristocratia jo-

Next