Pesti Napló, 1858. június (9. évfolyam, 2491-2514. szám)
1858-06-03 / 2493. szám
107—2493, 9-dik évifolyam. Szerkesztési iroda: Szerkesztő szállása: I Kiadó*hivatal: Egyetem-utcza 2-dik szám, l-ső emelet, i Angol királynő 53. sz. • ' Egyetem-utcza, 2-dik szám, földszint. '■'V , ■ . ■ „ . . ' • ■ A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadása körüli Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el, fó panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Vidékre, Évnegyedre Felévre 1858. Csütörtök, jun. 3. Előfizetési postán . . . 6 frt pp. 11 frt pp. ( feltételek: Pesten, házhoz hordva: Évnegyedre . . .5 frt 8. kr. pp. Félévre ... 9 frt 80 kr. pp. QintafinAnfrak illja * 6 hasába petitsor 1-azeri hirdetésnél 4^jkr. Bélyegdij mrUclUlCilj vE Ulja • külön 15 pkr.Magán vita 4 hasábos pefct sor 15 pkr. PEST, jun. 3. Tájékozás. (Fk.) Nem sokára azon meghosszabbított határidő is lejár, mely a porosz herczeg helyettesi működésének szabva jön. A tárgy oly fontos, hogy e napokban még a Times is ismételten foglalkozott vele s Európa figyelmét a porosz ügyekre felhivta; a citylap ugyan azon eredményhez jut, mely elkerülhetlenül következik e tárgy részrehajlatlan megfontolásából, azon eredményhez, miszerint a mostani ideiglennek véget kell vetni és határozott állapotot teremteni. Ha az olvasó ephemer czikkeink egyikét másikát emlékezetben tartja , tudni fogja, hogy mi vagy három hónappal ezelőtt ugyanezt fejtegettük, t. i. hogy Poroszország most királyság — király nélkül, s hogy ezen határozatlan állapot a királyi méltóság tekintélyére, Poroszország bel - külhelyzetére nézve egyaránt hátrányos. E tekintetben nincs mit hozzá tennünk, sőt még gyanítást sem mondhatunk ki arra nézve, várjon a mostani határidő lejártával fog-e a dologban változás történni vagy sem? A porosz Országgyűlés, miként tudjuk, e tárgyat érintetlenül hagyá, mivel a herczeg azt mondá, hogy ez családi ügy, melynek a család keblében kell eldöntetnie. E nézet — őszintén szólva — helytelen; családi ügy lehet az, kit akar a dynastia a maga fejének tekinteni, azaz kicsoda nála a háziúr, de nem az, ki áll az ország élén, mert különben az alkotmány nem tartalmazna ez esetre vonatkozó határozmányokat, hanem az eldöntést egyszerűen a családi tanácsra bízta volna. — Elég azon, hogy az országgyűlés elég gyöngéd vola, a porosz herczegnek még helytelen nézetében is megnyugodni. Ha azonban e testület a közvéleménynek (bárcsak gyönge) képviselője akar lenni, ezen gyöngédségi tekintetet legközelebbi alkalommal át kellene hágnia, sőt még az új országgyűlés egybelépte előtt is szükségessé fog válni, hogy a kormány élére valódi souverain hatalommal felruházott személyiség lépjen, mely a választások irányában határzott eljárást szab a kormány közlönyei elé. A porosz herczeg ebbeli gondolkozásmódját illetőleg a porosz lapok néhány nap óta igen örvendetes közleményeket hoznak. A nemrég lefolyt sessió alatt a választápsokra nézve kétféle panasz létetett a szabadi elvűek részéről. Először, hogy a hivatalnokok mindenféle eszközök által befolyást gyakoroltak a választásokra s ezeknek gouvernementális irányt adni törekedtek.■ Másodszor, hogy a hivatalnokok, kik köve tekké választattak, még akkor is — midőn meggyőződésük úgy kívánta volna — nem mertek a szabadelvűekkel szavazni, jól tudván, hogy ez disciplináris vétségnek tartatik, melylyel állásukat koczkáztatják. A porosz herczeg mind a két panaszt teljesen alaposnak itélő s hangosan kinyilatkoztatá, hogy ily visszaéléseknek többé nem szabad előfordulni. A választási jog a törvény által bizonyos föltétekhez van kötve; a törvény szabja ki e jog határait is ; tehát nem igazolható, ha e törvényes korlátoláshoz még törvénytelen is járul és az önkény az alkotmányt mintegy korrigálni és kiegészíteni akarja. Szintúgy a hivatalnoknak, mihelyt a törvény megengedi, hogy követté választható, mindazon szabadságban kell részesülnie, mely a követeknek megadatott, mert az országgyűlés czélja nem az, hogy pictus masculus legyen, mely a sodrony meghuzatása perezében igent biczézent, hanem független testület, mely a kormányt képessé teszi az ország belügyeire nézve értelmes és hazafias férfiak őszinte meggyőződésével megismerkedni. Ily nézetek nyilvánítását természetesen örömujjongással fogadja a nemzet, s a porosz herczeget még jobban szivébe zárja; de ez nem a fődolog, nem legörvendetesebb oldala e fejedelmi nyilatkozatnak. A fődolog az, hogy az ország a fenálló törvényeket legmagasabb helyen is tisztelve látja, s azon meggyőződést nyeri, hogy a legfelső körökben nem az önkény, a szabadtetszés, hanem mindenki előtt ismeretes szilárd elvek uralkodnak, melyek ,- miként I. Sándor czár a szellemdus Staelnénak monda — még a legjobb uralkodónál is jobbak. És ily meggyőződés bámulatos megnyugtatást önt a kedélyekbe, — megnyugtatást a létező intézmények állandósága iránt, sőt azoknak netaláni hiányait is könnyebben feledteti, mert hisz a szilárd alap meg lévén adva, ezen a további kifejtés, a haladás s tökélyesítés könnyen létesíthető. A legjobb intézkedés, ha csak pillanatnyi szeszély s személyes jóakarat kifolyása messze hátra marad oly szilárd állapítmányok irányában, miket felül alul egyaránt támogatnak, mik iránt innen is onnan is valódi benső tisztelettel s kegyelettel viseltetnek. Ha a porosz herczeg ez után marad, akkor országát legalább aránylag ugyanazon polczra emelendi, melyen Nagybritannia áll s melyet ennek is csak az által sikerült elérnie, hogy a kormány s a nemzet egyenlő bensőséggel ragaszkodott s ragaszkodik bizonyos alaptörvényekhez, mik a haladást, a tökéletesítést ki nem zárják, fie oly ösvényt jelölnek ki számára, melyen amaz alapintézmények tétele nincs veszélyeztetve. Az angol alkotmány korántsem a legtökéletesb, melyet képzelhetni, s a porosz még sokkal kevésbé az; de becsületes kormány s értelmes nép kezében minden alkotmány alkalmas az ország boldogitására s oly állapot előteremtésére, mely szilárd talapzaton nyugszik s melyet se bel, se külviharoktól nem kell félteni. Ez titka azon archimedesi pontnak, melyet Angliában régen megtaláltak, mely felé most Poroszországban is törekszenek és — melytől Francziaországban mindinkább eltávoznak. TUDOMÁNY, IRODALOM ÉS MŰVÉSZET Újabb külirodalmi hajtóvadászat. (Folytatás.) by. Michelet Francziaország történetének legújabb kötete is „Richelieu ,et la Fronde“ jó idő óta tetszeleg velem a zöldposztóról. Micheletvel úgy vagyok, mint néhanapján némely kedvesünkkel. Távol tőle: tele vagyunk neheztelésekkel, gyanakodásokkal, szeretetlenséggel irányában, s ha összejövünk vele — bájai teljesen elfeledtetik velünk zsémbelődésünk való vagy vélt okait. Micheletről nem kell máskor bírálatot írni, mint egy kötetének elolvasása után közvetlenül. Annyi elragadó kis képet halmoz össze, annyi elmés új szempontot s észrevételt állít egyéb történészek hagyományai ellen s a mi fő, a történetet személyekben oly elevenen, drámailag állítja elénk, hogy műveinek egyes részeitől nem tudunk megválni, mig el nem olvastuk végig. Azonban egyszerre más tárgyban, más országban, más eszmekörben van s e szakadozottság és történeti művei azon közös tulajdonsága, miszerint azok számára vannak írva, kik a történetet már tudják — néhol olvashatlanná teszi. Azonfelül gyengesége a képzelődés, mely tüskén, bokron átragadja. Micheletet sokan festészhez hasonlítók, nem ok nélkül, csakhogy szinei néha túlságosan élénkek. A franczia történészet is pártokra oszol, mik a nemzet politikai életét tükrözik vissza. Az egyik a katholikuspárt, ez a katholikus ligában, melynek részvevőit a nemzeti érzelmű történész hazaárulókká bélyegzi, mert egy idegen hatalommal, a haza ellenségével szövetkezett, igen dicséretesnek ; a Bertalanért, ha nem is menthetőnek, de megmagyarázhatónak, a nantesi nyilatkozvány visszavételét bölcs nemzeti politikának tartja. A demokrata történész szidja XIV. Lajost, „le grand roi,“ mert a központosított absolutismust alkotá, ellenben dicséri IV. Henriket és Richelieut — (kik azt kezdték, mit XIV. Lajos bevégzett és élvezett !) — mert lealázták a nemességet s az egyenlőségnek törtek utat. Michelet vallásos irányban kezdő, de ellenkező irányban folytatja történészetét. Vezér szempontját nehéz meghatározni: erős nemzetiségi érzelem, egyház-ellenség sajátságai; egyébként nem tudnék megmondani, mert nem találjuk sehol határozottan körülírva, mily szabadságot, mily demokráciát s egyáltalán mit tart szem előtt. De minden szakadozottsága mellett tanulságos. Az előbbi kötetben például (Henry IV. et la Ligue) meglepő világot vet az oly népszerű s komoly népboldogítónak tartott IV. Henrikre, állhatatlanságára, könnyelműségére, ledérségére, élvvadászatára, melyeket a legnagyobb pillanatokban is mutatott (miket egy hű barátja a buzgó protestáns D’Aubigné, kinek emlékiratai nemrég jelentek meg — nem emlékszem hol— oly gyakran vetett szemére). Michelet ítélete Henrikről nem gyanús, sőt pártatlan, miután Michelet rokonszenvvel bír IV. Henrik tervei iránt, de azt hiszi, miszerint kivitelükhöz hiányzott benne azon erkölcsi fenség, mely nélkül nagy dolgok ki nem vihetők ; — „a magán életében mutatkozó könnyelműsége átment a közügyekre is; elannyira, hogy ő már tulajdonkép maga mondott le terveiről és önmagáról, midőn ellenségei megölték. Hogy Ravaillac fölösleges bűnt követett előny és merész állítás , de nem alaptalan. Következik Medici Mária és XIII. Lajos (Richelieu et la Fronde) kora, melyből mint a legnagyobb alak Richelieu tűnik ki mindenekfölött. Michelet szemünk elé állítja az udvart; látjuk az özvegy királynő Medici Mária és az uralkodó királynő, ausztriai Anna, spanyol infánsnő cselszövényei, s Richelieunek kifáradhatlan furfangossága által ide oda hányatni a szegény „vénnek született“ XIIILajost. Ezen udvari intrigák sapró, de életveszélyes versengések közt kell látnunk eviczkélni a nagy államférfiak Rajta lehet tanulmányozni a miniszterek sorsát. Az özvegykirálynőnél legnagyobb befolyással bír kedvese, egy kalandor muzsikus. Anna királynő udvarlóit gyorsan cseréli Michelet szerint, ámbár némely újabbkori történész (ha nem csalódom Mignet) lándzsát tör Anna erkölcstisztasága mellett; egy sereg fiatal udvari hölgy és inasok —lapját játszanak a jó Lajossal; márma ők, holnap Richelieu, sőt egy órában ők, a másikban Richelieu bírja a király akaratát ; a császárrali békekötés Richelieu háta mögött s ellenére; a Gusztáv Adolffali szövetség a királynők ellenére jö létre. Nem Wallenstein és Spinola voltak Richelieu versenytársai— jegyzi meg Michelet —, hanem kalandorok, muzsikusok, inasok és asszonyok. Ezek ellen küzd, s csak egy napról a másikra tengődik Richelieu miniszteri Intele, s is mégis marad miniszter holtig, és mégis marad ideje, kedve, ereje nagy dolgokat vinni ki, ha a legnagyobbakban ellen- súlyozzák is! — Michelet ezen romlott udvar apró tragikompediái kellő közepébe helyez; látva látjuk a hihetetlen botrányokat. Mesteri képek — ■ tessék olvasni. Térjünk Thierry Ágostonra. Meg ne ijedj jó olvasssam, nem fogom széltében, hosszában elemezni. Hanem ha érdekel, ajánlok egy ily elemező jellemzést, s mely a napokban jelent meg. Csak kis röpirat s czime „Augustin Thierry als Geschichtschreiber und Politiker. Eine biographische Skizze von Jakob Vogel.“ (Zürich: Meyer et Zeller, 1858). A 48 oldalra terjedő értekezés eredetileg egy igen ajánlható folyóiratban jelent meg. (Monatsschrift des wissenschaftlichen Vereins in Zürich.) A munka érdeme abban áll, hogy Thierry művei olvasására élénken ösztönöz. Mit a czim ígér, szerző meg is tartá; Thierry életirását nyújtja s mint politikust és történészt jellemzi; lelkes elismeréje Thierry nemes jellemének s irói fényes tulajdonainak, s többnyire helyesen ítéli is meg. Azonban bakot lő, ellentétbe állitva egymással Guizotot és Thierryt, mire semmi szükség se volt; azt mondja Thierryről „Anglia meghódítása a Normannok által“ és „A merovingiak kora“ tárgyias művészi munkák; Guizot ellenben doctrinát ír, ki a történeti tényeket általános törvények szerint rendezi s organikai egészszé összeolvasztani törekszik. Guizot történeti művei hidegen hagyják az olvasót, mert is csak szív és elv nélküli rhetor, de nem tulajdonképi történész. Ellenben Thierry műveiből mindenütt nyilvánul a férfias meggyőződés s szabadelmű szempont, így szól Vogel. De e badar beszédet leszámítva „essayje“ olvasásra méltó. Szintén a történészi szakba vág az ismeretes philhellen Ludwig Ross kis irata „Italiker und Graben. Sprachen die Römer, Lanscritt oder Grichisch“? (Halle, Schwetschke 1858). E munka tulajdonképp o m m sen ellen van intézve. Legalább azon könynyelmüség, „melylyel a későbbi római politikai s jogi viszonyok a későbbi nyelv és irodalom ezen mély ismerete,a rómaiak elő és ős történetéről s forrásairól, a latinok s a többi közép és délitáliaiak népismei viszonyairól, az etruskok kora jelentőségéről merészen, biztosan s megvetőleg nyilatkozik, oly modorban, mely világosan mutatja, hogy ő nem is tartá érdemesnek azt komolyan búvárlani“ — ezen könnyelműség bőszité föl nyelvészünket annyira, hogy e röpirattal nekirontott. És mit irt tehát Mommsen ? „Miután * úgymond I ő (L köt. 44.1.) a régiebb vélemény, miszerint a latin nyelv görög és nemgörög elemekből alakult vegy- s nyelv, most már minden oldalon elvettetett, mások abban legalább két itáliai rokon dialectus egybeolvadását akarják látni. De e tételt mi se bizonyítja.“ Egy helyen pedig (10. 1.) így szól : „A nyelvbúvárlat három itáliai őstörzset tanít megkülönböztetni, a japygit, etruskot s italit (italischen), melyeknek utoljója két főágra oszol: a latinra , és azon nyelvcsaládra, melyhez az umbrock, marsok, volskok és samniták tartoznak.“ Tehát Mommsen az alsó-italiai dialectusok bavárlata által nem jött annak elismeréséhez, hogy egész Dél- és Közép-Itáliában, föl az Umbriáig és Etruriáig, mennyire tudomásunk van, csak egy nagy nyelvtörzs, a görög, különféle szóejtésekkel (Mundart) uralkodik, hogy a latinok és volskok, sabinok és oskok, messapiak és japygok csak elferdített görögül beszéltek s még az etruskban is görög vegyizékek léteznek. Azért is Mommsen a latin szavak legönkényesebb magyarázatait adja. Szerző azt hiszi, hogy latint és görögöt egybeállitani nem post festum, nem is res judicata. És teszi ezt 97 oldalon. Hivatása ily munkához kétségtelen; egy negyed század óta az volt kedvencz foglalatossága .Ross évekigtartózkodott Görögországban s midőn, mint maga mondja, Görögország s Kisázsia völgyein s hegyein barangolt lóháton, midőn szigetről szigetre járt s a paraszt vagy halász tűzhelyénél tilt s az élő görög nyelvet ma is különböző tájejtéseiben figyelemmel hallgató — görög és latin szavak egybehasonlításával foglalkozott. Sok szép s igaz dolgot mondhat el tehát e művében, de én sajnos nem követhetem 99 oknál fogva; s a többi közt azért, mert — nehezen esik a vallomás — nem tudok görögül. És ez szerencséje olvasómnak, különben én is szaporítanám a lapok philologiai dúsgazdag tárházát, pedig nincs oly szenvedélyes tárgyába szeretett tudós mint a philólog. Ha egyszer elkezdé —„injussi nungnam desistant.“ (Vége következik.) London, máj. végén. „Quidiam jura querar totum suppressa per orbem ?“ Így kiált fel Caesar azon pillanatban, midőn légióit Róma ellen viendő, seregének minden egyes emberét lángra gyújtani Igyekszik Fölkelti keblekben a Sullaféle elkobzások, birtokrablás és proscriptiók emlékeit s egyúttal tudtukra adja, hogy Pompejus és pártja hasonló lépésekkel kezdik bitorlott uralkodásukat. Caesar tudta, mi fáj a népnek; tudta, mi fáj katonáinak, kik nagyobbrészt a népből szedvék s vénségükre ismét a nép soraiba lépnek vissza. Tudta, hogy a birtokjog eltörlésével a jogállapot van semmivé téve; tudta, hogy ha e jog ellen ezer kar emel fegyvert, védelmére százezrek fognak felkelni, csak találkozzék egy, aki közül egyesülhessenek. Caesar átkel a Rubiconon, szétveri elleneinek sokkal számos hadait s Rómában a nép örömrivalgásai közt tartja diadalünnepét. Pedig a respublica védői a másik részen álltak, pedig ellenei váltig kiálták, hogy Caesar nem egyéb mint kaonai bitorló. S még az onlott polgári vér özönét el se itta a föld, már feledést, bocsánatot hirdet a győző, aki békére kezet nyújtani kész, bántatlanul térhet vissza ősi birtokára. A népuralom formája lassanként eltűnik, de az új szervezet tiszteletben tartja a nép jogait: azért, midőn Caesar az oligarchák gyilkai alatt összerogy —népe őszinte kényüket hullat sírja fölött. Azóta majd kétezer év telt el, s mi még sokkal több, az európai pogány népek helyét keresztyén államok foglalták el. S ma, a XIX-dik század közepén, azon nemzetnél, mely a polgári szabadság legmagasb fokára tudott emelkedni, találkoztak hírneves férfiak, akik nem átalták a birtokjognak egyetlen tollvonás által szándéklott eltörlését egy egész ország, s milliókig menő népekre kiterjedt mérvben helyeselni, védeni, mentegetni. Sőt mi még szégyenitőbb, pelengérre akarák állítani azt, ki a hallatlan mértékben eszközlendő elkobzások javaslóit s parancsolját megróni hivatalos kötelességnek tekinté! Valóban ilyesmi csak ott történhetik, hol két ellenséges párt végső harczot vív, s az elkeseredés pillanatában egyik vagy másik fél még arra is elszánja magát, hogy — bukás esetében — ne csak saját lételének vessen véget, de önnön jó hírnevét is sírba temesse. Ellenborough 1. azt mondá India kormányzójának: „Onde királyság csak az imént jön birodalmunkhoz (közvetlenül) csatolva; a mód, mely szerint ez annexatio történt, nem bírt a bekeblezett népek szemében a törvényszerűség kellékeivel. — Onde népe nem lázadt föl ellenünk tömegestől, csak később — a seroyzendülés különféle phasisai szerint — csatlakozott nagyobbkisebb mértékben elleneinkhez. Ha most, midőn seregeink az ország fővárosát diadalmasan visszafoglalták, Onde népe leteszi a fegyvert s békésen visszatér tűzhelyeihez : ne csak arról biztosítsák, hogy a megtértek életét veszély nem fenyíti (ha különben más bűntények föl nem hozhatók ellenük), hanem hirdessük ki azt is, hogy ősbirtokát kiki ezentúl törvényeink védelme alatt bizton s bántatlanul mivelheti. Ezt kívánja tőlünk (Angliától) az örök igazság, és ha tán elég erősek volnánk is rabigába szorítni India népeit, kötelességünk oly állapotot idézni elő, melynek tartóssága fölött azért nem kellene aggódnunk, mert rendszerünk alapját a kormányzottak népek megelégedése képezi.“ Íme a keresztyén államtan dióhéjba szorítva; Íme közrajza azon politikának, melyhez minden becsületes ember szívesen csatlakozhatik, ha személyes érdekek másfelé nem vonják. Ellenborough 1. e nemes nyilatkozatért mindkét ház előtt meg lön támadva, sőt tulajdon társai attól tartottak, hogy hajójuk törést szenved, ha a nemes lord tovább is együtt fog velük evezni Ellenborough közvetlenül a királynénak nyújtó be lemondását — most, a kormány kettős győzelme után, bízvást elmondhatjuk — kissé elhirtelenkedve. Ha állásán a harcz kimeneteléig megmarad, nem lesz való Anglia parliamentáris életének nagy könyvében azon lap, melyre a történetíró azt fogja följegyezni, hogy Nagybritannia képviselői az ország kormányán oly férfiút meg nem tűrnek, aki bátran bevallja, hogy tetteinek egyedüli s legfőbb irányzója az örök igazság. Hevesmegyei gazdasági egyesület. Hevesülegye, máj. 26. A hevesmegyei gazdasági egyesület e hó 24-dikére kitűzött alakuló nagygyűlését megtartotta. A gyűlés igen népes és élénk részvét-A nyelvtisztaság kérdése természettudományi irodalmunkban. 1. A Magyar Sajtónak egy olvasója figyelmeztetett, hogy a Magyar Természettudományi Társulat évkönyveinek általam szerkesztett harmadik kötetére