Pesti Napló, 1858. június (9. évfolyam, 2491-2514. szám)

1858-06-03 / 2493. szám

107—2493, 9-dik évi­folyam. Szerkesztési iroda:­­ Szerkesztő szállása: I Kiadó*hivatal: Egyetem-utcza 2-dik szám, l-ső emelet, i Angol királynő 53. sz. • ' Egyetem-utcza, 2-dik szám, földszint. '■'V , ■ . ■ „ . . ' • ■ A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő.­­ A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadása körüli Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el, f­ó panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Vidékre, Évnegyedre Felévre 1858. Csütörtök, jun. 3. Előfizetési postán . . . 6 frt pp. 11 frt pp. ( feltételek: Pesten, házhoz hordva: Évnegyedre . . .5 frt 8. kr. pp. Félévre ... 9 frt 80 kr. pp. QintafinAnfrak­ illja * 6 hasába petitsor 1-azeri hirdetésnél 4^jkr. Bélyegdij mrUclUlCilj vE Ulja • külön 15 pkr.Magán vita 4 hasábos pefct sor 15 pkr. PEST, jun. 3. Tájékozás. (Fk.) Nem sokára azon meghosszabbított határidő is lejár, mely a porosz herczeg he­lyettesi működésének szabva jön. A tárgy oly fontos, hogy e napokban még a Times is is­mételten foglalkozott vele s Európa figyelmét a porosz ügyekre felhivta; a citylap ugyan azon eredményhez jut, mely elkerülhetlenül következik e tárgy részrehajlatlan megfonto­lásából, azon eredményhez, miszerint a mos­tani ideiglennek véget kell vetni és határozott állapotot teremteni. Ha az olvasó ephemer czikkeink egyikét másikát emlékezetben tartja , tudni fogja, hogy mi vagy három hónappal ezelőtt ugyan­ezt fejtegettük, t. i. hogy Poroszország most királyság — király nélkül, s hogy ezen hatá­rozatlan állapot a királyi méltóság tekintélyé­re, Poroszország bel - külhelyzetére nézve egyaránt hátrányos. E tekintetben nincs mit hozzá t­ennünk, sőt még gyanítást sem mondhatunk ki arra nézve, várjon a mostani határidő lejártával fog-e a dologban változás történni vagy sem? A po­rosz Országgyűlés, miként tudjuk, e tárgyat érintetlenül hagyá, mivel a herczeg azt mon­­dá, hogy ez családi ügy, melynek a család keblében kell eldöntetnie. E nézet — őszintén szólva — helytelen; családi ügy lehet az, kit akar a dynastia a maga fejének tekinteni, azaz kicsoda nála a háziúr, de nem az, ki áll az ország élén, mert különben az alkot­mány nem tartalmazna ez esetre vonatkozó határozmányokat, hanem az eldöntést egysze­rűen a családi tanácsra bízta volna. — Elég azon, hogy az országgyűlés elég gyöngéd vo­­la, a porosz herczegnek még helytelen néze­tében is megnyugodni. Ha azonban e testület a közvéleménynek (bárcsak gyönge) képviselője akar lenni, ezen gyöngédségi tekintetet legközelebbi alkalom­mal át kellene hágnia, sőt még az új ország­­gyűlés egybelépte előtt is szükségessé fog válni, hogy a kormány élére valódi souverain hatalommal felruházott személyiség lépjen, mely a választások irányában határzott eljárást szab a kormány közlönyei elé. A porosz herczeg ebbeli gondolkozásmód­ját illetőleg a porosz lapok néhány nap óta igen örvendetes közleményeket hoznak. A nemrég lefolyt sessió alatt a választá­­p­sokra nézve kétféle panasz létetett a szabad­­i elvűek részéről. Először, hogy a hivatalnokok mindenféle eszközök által befolyást gyakoroltak a vá­lasztásokra s ezeknek gouvernementális irányt adni törekedtek.■ Másodszor, hogy a hivatalnokok, kik köve­­ tekké választattak, még akkor is — midőn meggyőződésük úgy kívánta volna — nem mertek a szabadelvűekkel szavazni, jól tud­ván, hogy ez disciplináris vétségnek tartatik, melylyel állásukat koczkáztatják. A porosz herczeg mind a két panaszt telje­sen alaposnak itélő s hangosan kinyilatkoz­­tatá, hogy ily visszaéléseknek többé nem sza­bad előfordulni. A választási jog a törvény ál­tal bizonyos föltétekhez van kötve; a törvény szabja ki e jog határait is ; tehát nem igazol­ható, ha e törvényes korlátoláshoz még tör­vénytelen is járul és az önkény az al­kotmányt mintegy korrigálni és kiegészíteni akarja. Szintúgy a hivatalnoknak, mihelyt a tör­vény megengedi, hogy követté választható,­ mind­azon szabadságban kell részesülnie, mely a követeknek megadatott, mert az or­szággyűlés czélja nem az, hogy pictus mascu­­lus legyen, mely a sodrony meghuzatása per­­ezében igent biczézent, hanem független tes­tület, mely a kormányt képessé teszi az or­szág belügyeire nézve értelmes és hazafias férfiak őszinte meggyőződésével megismer­kedni. Ily nézetek nyilvánítását természetesen örömujjongással fogadja a nemzet, s a porosz herczeget még jobban szivébe zárja; de ez nem a fődolog, nem legörvendetesebb oldala e fejedelmi nyilatkozatnak. A fődolog az, hogy az ország a fenáll­ó tör­vényeket legmagasabb helyen is tisztelve lát­ja,­ s azon meggyőződést nyeri, hogy a legfel­ső körökben nem az önkény, a szabadtetszés, hanem mindenki előtt ismeretes szilárd e­l­­vek uralkodnak, melyek ,- miként I. Sán­dor czár a szellemdus Staelnénak mon­da — még a legjobb uralkodónál is jobbak. És ily meggyőződés bámulatos megnyugta­tást önt a kedélyekbe, — megnyugtatást a lé­tező intézmények állandósága iránt, sőt azoknak netaláni hiányait is könnyebben fe­ledteti, mert hisz a szilárd alap meg lévén adva, ezen a további kifejtés, a haladás s tö­kélyesítés könnyen létesíthető. A legjobb in­tézkedés, ha csak pillanatnyi szeszély s sze­mélyes jóakarat kifolyása messze hátra ma­rad oly szilárd állapítmányok irányában, miket felül alul egyaránt támogatnak, mik iránt in­nen is onnan is valódi benső tisztelettel s ke­gyelettel viseltetnek. Ha a porosz herczeg ez után marad, akkor országát legalább aránylag ugyanazon polczra emelendi, melyen Nagybritannia áll s melyet ennek is csak az által sikerült elérnie, hogy a kormány s a nemzet egyenlő bensőséggel ragaszkodott s ragaszkodik bizonyos alaptör­vényekhez, mik a haladást, a tökéletesítést ki nem zárják, fie oly ösvényt jelölnek ki szá­mára, melyen amaz alapintézmények tétele nincs veszélyeztetve. Az angol alkotmány korántsem a legtöké­­letesb, melyet képzelhetni, s a porosz még sokkal kevésbé az; de becsületes kormány s értelmes nép kezében minden alkotmány alkalmas az ország boldogitására s oly álla­pot előteremtésére, mely szilárd talapzaton nyugszik s melyet se bel, se külviharoktól nem kell félteni. Ez titka azon archimedesi pontnak, melyet Angliában régen megtalál­tak, mely felé most Poroszországban is törek­szenek és — melytől Francziaországban mind­inkább eltávoznak. TUDOMÁNY, IRODALOM ÉS MŰVÉSZET Újabb külirodalm­i hajtóvadászat. (Folytatás.) b­y. Michelet Francziaország történetének leg­újabb kötete is „Richelieu ,et la Fronde“ jó idő óta tetszeleg velem a zöldposztóról. Micheletvel úgy va­gyok, mint néhanapján némely kedvesünkkel. Távol tőle: tele vagyunk neheztelésekkel, gyanakodások­­kal, szeretetlenséggel irányában, s ha összejövünk vele — bájai teljesen elfeledtetik velünk zsémbelődé­­sünk való vagy vélt okait. Micheletről nem kell máskor bírálatot írni, mint egy kötetének elolvasása után közvetlenül. An­nyi elragadó kis képet halmoz össze, annyi elmés új szempontot s észrevételt állít egyéb történészek ha­gyományai ellen s a mi fő, a történetet személyekben oly elevenen, drámailag állítja elénk, hogy műveinek egyes részeitől nem tudunk megválni, mig el nem ol­vastuk végig. Azonban egyszerre más tárgyban, más országban, más eszmekörben van s e szakadozottság és történeti művei azon közös tulajdonsága, miszerint azok számára vannak írva, kik a­ történetet már tud­ják — néhol olvashatlanná teszi. Azonfelül gyenge­sége a képzelődés, mely tüskén, bokron átragadja. Micheletet sokan f­estészhez hasonlítók, nem ok nél­kül, csakhogy szinei néha túlságosan élénkek. A fran­­czia történészet is pártokra oszol, mik a nemzet poli­tikai életét tükrözik vissza. Az egyik a katholikus­­párt, ez a katholikus ligában, melynek részvevőit a nemzeti érzelmű történész hazaárulókká bélyegzi, mert egy idegen hatalommal, a haza ellenségével szö­vetkezett, igen dicséretesnek ; a Bertalan­ért, ha nem is menthetőnek, de megmagyaráz­hatónak, a nantesi nyilatkozvány visszavételét bölcs nemzeti politikának tartja. A demokrata történész szidja XIV. Lajost, „le grand roi,“ mert a központosított absolutismust al­­kotá, ellenben dicséri IV. Henriket és Richelieut — (kik azt kezdték, mit XIV. Lajos bevégzett és élve­zett !) — mert lealázták a nemességet s az egyenlő­ségnek törtek utat. Michelet vallásos irányban kezdő, de ellenkező irányban folytatja történészetét. Vezér szempontját nehéz meghatározni: erős nemze­tiségi érzelem, egyház-ellenség sajátságai; egyébként nem tudnék megmondani, mert nem találjuk sehol ha­tározottan körülírva, mily szabadságot, mily demo­kráciát s egyáltalán mit tart szem előtt. De minden szakadozottsága mellett tanulságos. Az előbbi kötet­ben például (Henry IV. et la Ligue) meglepő világot vet az oly népszerű s komoly népboldogítónak tartott IV. Henrikre, állhatatlanságára, könnyelműségére, le­­dérségére, élvvadászatára, melyeket a legnagyobb pillanatokban is mutatott (miket egy hű barátja a buzgó protestáns D’Aubigné, kinek emlékiratai nemrég jelentek meg — nem­ emlékszem hol— oly gyakran vetett szemére). Michelet ítélete Henrikről nem gyanús, sőt pártatlan, miután Michelet rokon­­szenvvel bír IV. Henrik tervei iránt, de azt hiszi, mi­szerint kivitelükhöz hiányzott benne azon erkölcsi fenség, mely nélkül nagy dolgok ki nem vihetők ; — „a magán életében mutatkozó könnyel­műsége átment a közü­­gyekre is; elan­­nyira, hogy ő már tulajdonkép maga mondott le terveiről és önmagáról, mi­dőn ellenségei megölték. Hogy Ravaillac fölösleges bűnt követett el­ő­ny és merész állí­tás , de nem alaptalan. Következik Medici Mária és XIII. Lajos (Richelieu et la Fronde) kora, melyből mint a legnagyobb alak Richelieu tűnik ki min­­denekfölött. Michelet szemünk elé állítja az udvart; látjuk az özvegy királynő Medici Mária és az uralkodó királynő, ausztriai Anna, spanyol infánsnő cselszövé­­nyei, s Richelieunek kifáradhatlan furfangossága által ide oda hányatni a szegény „vénnek született“ XIII­­Lajost. Ezen udvari intrigák sapró, de életveszélyes versengések közt kell látnunk eviczkélni a nagy állam­férfiak Rajta lehet tanulmányozni a miniszterek sor­sát. Az özvegy­­királynőnél legnagyobb befolyással bír kedvese, egy kalandor muzsikus. Anna királynő udvarlóit gyorsan cseréli Michelet szerint, ámbár né­mely újabbkori történész (ha nem csalódom Mignet) lándzsát tör Anna erkölcstisztasága mellett; egy se­reg fiatal udvari hölgy és inasok —­lapját játszanak a jó Lajossal; márma ők, holnap Richelieu, sőt egy órában ők, a másikban Richelieu bírja a király aka­ratát ; a császárrali békekötés Richelieu háta mögött s ellenére; a Gusztáv Adolffali szövetség a királynők ellenére jö létre. Nem Wallenstein és Spinola voltak Richelieu versenytársai—­ jegyzi meg­­ Michelet —, hanem kalandorok, muzsikusok, inasok és asszonyok. Ezek ellen küzd, s csak egy napról a másikra tengő­dik Richelieu miniszteri Intele, s is mégis marad mi­niszter holtig, és mégis marad ideje, kedve, ereje nagy dolgokat vinni ki, ha a legnagyobbakban ellen-­ súlyozzák is! — Michelet ezen romlott udvar­­ apró tragikompediái kellő közepébe helyez; látva látjuk a hihetetlen botrányokat. Mesteri képek — ■ tessék olvasni. Térjünk Thierry Ágostonra. Meg ne ijedj jó olvas­s­sam, nem fogom széltében, hosszában elemezni. Ha­­­­nem ha érdekel, ajánlok egy ily elemező jellemzést, s mely a napokban jelent meg. Csak kis röpirat s czi­­me „Augustin Thierry als Geschichtschreiber und Po­litiker. Eine biographische Skizze von Jakob Vogel.“ (Zürich: Meyer et Zeller, 1858). A 48 oldalra terjedő értekezés eredetileg egy igen ajánlható folyóiratban jelent meg. (Monatsschrift des wissenschaftlichen Vereins in Zürich.) A munka érdeme abban áll, hogy Thierry művei olvasására élénken ösztönöz. Mit a czim ígér, szerző meg is tartá; Thierry életirását nyújtja s mint politikust és történészt jellemzi; lelkes elismeréje Thierry nemes jellemének s irói fényes tulajdonainak, s többnyire helyesen ítéli is meg.­­ Azonban bakot lő, ellentétbe állitva egymással Guizo­­tot és Thierryt, mire semmi szükség se volt; azt mondja Thierryről „Anglia meghódítása a Norman­nok által“ és „A merovingiak kora“ tárgyias művé­szi munkák; Guizot ellenben doctrinát ír, ki a törté­neti tényeket általános törvények szerint rendezi s organikai egészszé összeolvasztani törekszik. Guizot történeti művei hidegen hagyják az olvasót, mert is csak szív és elv nélküli rhetor, de nem tulajdonképi történész. Ellenben Thierry műveiből mindenütt nyil­vánul a­ férfias meggyőződés s szabadelmű szempont, így szól Vogel. De e badar beszédet leszámítva „es­­sayje“ olvasásra méltó. Szintén a történészi szakba vág az ismeretes phil­­hellen Ludwig Ross kis irata „Italiker und Gra­­ben. Sprachen die Römer, Lanscritt oder Grichisch“? (Halle, Schwetschke 1858). E munka tulajdonkép­p o m m sen ellen van intézve. Legalább azon köny­­nyelmüség, „melylyel a későbbi római politikai s jogi viszonyok a későbbi nyelv és irodalom ezen mély is­­merete,a­ rómaiak elő és ős történetéről s forrásairól, a latinok s a többi közép és délitáliaiak népismei vi­szonyairól, az etruskok kora jelentőségéről merészen, biztosan s megvetőleg nyilatkozik, oly modorban, mely világosan mutatja, hogy ő nem is tartá érdemesnek azt komolyan búvárlani“ — ezen könnyelműség bő­­szité föl nyelvészünket annyira, hogy e röpirattal nekirontott. És mit irt tehát Mommsen ? „Miután *­ úgymond I ő (L köt. 44.1.) a régiebb vélemény, miszerint a latin­­ nyelv görög és nemgörög elemekből alakult vegy- s nyelv, most már minden oldalon elvettetett, mások abban legalább két itáliai rokon dialectus egybeolva­dását akarják látni. De e tételt mi se bizonyítja.“ Egy helyen pedig (10. 1.) így szól : „A nyelvbúvárlat három itáliai őstörzset tanít megkülönböztetni, a ja­­pygit, etruskot s italit (italischen), melyeknek utol­­j­­ója két főágra oszol: a latinra , és azon nyelvcsa­ládra, melyhez az umbrock, marsok, volskok és sam­­niták tartoznak.“ Tehát Mommsen az alsó-italiai dialectusok bavár­­lata által nem jött annak elismeréséhez, hogy egész Dél- és Közép-Itáliában, föl az Umbriáig és Etruriáig, mennyire tudomásunk van, csa­k egy nagy nyelv­­törzs, a görög, különféle szóejtések­kel (Mundart) uralkodik, hogy a latinok és volskok, sabinok és oskok, messapiak és japygok csak elferdített görögül beszéltek s még az etruskban is görög vegyizékek léteznek. Azért is Mommsen a latin szavak legönkényesebb magyarázatait adja. Szerző azt hiszi, hogy latint és görögöt egybeálli­­tani nem post festum, nem is res judicata. És teszi ezt 97 oldalon. Hivatása ily munkához kétségtelen; egy negyed század óta az volt kedvencz foglalatos­sága .Ross évekig­­tartózkodott Görögországban s midőn, mint maga mondja, Görögország s Kisázsia völgyein s hegyein barangolt lóháton, midőn sziget­ről szigetre járt s a paraszt vagy halász tűzhelyénél tilt s az élő görög nyelvet ma is különböző tájejtései­ben figyelemmel hallgató — görög és latin szavak egybehasonlításával foglalkozott. Sok szép s igaz dol­got mondhat el tehát e művében, de én sajnos nem követhetem 99 oknál fogva; s a többi közt azért, mert — nehezen esik a vallomás — nem tudok görögül. És ez szerencséje olvasómnak, különben én is sza­porítanám a lapok philologiai dúsgazdag tárházát, pedig nincs oly szenvedélyes tárgyába szeretett tudós mint a philólog. Ha egyszer elkezdé —„injussi nun­­gnam desistant.“ (Vége következik.) London, máj. végén. „Quidiam jura querar totum suppressa per orbem ?“ Így kiált fel Caesar azon pillanatban, midőn légióit Róma ellen viendő, seregének minden egyes em­berét lángra gyújtani I­gyekszik Fölkelti keblekben a Sullaféle­ elkobzások, birtokrablás és proscriptiók emlékeit s egyúttal tudtukra adja, hogy Pompejus és pártja hasonló lépésekkel kezdik bitorlott uralkodá­sukat. Caesar tudta, mi fáj a népnek; tudta, mi fáj katonáinak, kik nagyobbrészt a népből szedvék s vénségükre ismét a nép soraiba lépnek vissza. Tudta, hogy a birtokjog eltörlésével a jogál­lapot van semmivé téve; tudta, hogy ha e jog ellen ezer kar emel fegyvert, védelmére százez­rek fognak felkelni, csak találkozzék egy, a­ki közül egyesülhessenek. Caesar átkel a Rubiconon, szétveri elleneinek sokkal számos­ hadait s Rómában a nép örömrivalgásai közt tartja diadalünnepét. Pedig a respublica védői a másik részen álltak, pedig elle­nei váltig kiálták, hogy Caesar nem egyéb mint ka­­­­­onai bitorló. S még az onlott polgári vér özönét el se itta a föld, már feledést, bocsánatot hirdet a győző, a­ki békére kezet nyújtani kész, bántatlanul térhet vissza ősi birtokára. A népuralom formája lassanként eltűnik, de az új szervezet tiszteletben tartja a nép jogait: azért, midőn Caesar az oligarchák gyilkai alatt összerogy —népe őszinte kényüket hullat sírja fölött. Azóta majd kétezer év telt el, s mi még sokkal több, az európai pogány népek helyét keresztyén ál­lamok foglalták el. S ma, a XIX-dik század közepén, azon nemzetnél, mely a polgári szabadság legmagasb fokára tudott emelkedni, találkoztak hírneves fér­­f­i­a­k, a­kik nem átalták a birtokjognak egyetlen toll­vonás által szándéklott eltörlését egy egész ország,­­ s milliókig menő népekre kiterjedt mérvben helye­selni, védeni, mentegetni. Sőt mi még szégyenitőbb, pelengérre akarák állítani azt, ki a hallatlan mér­tékben eszközlendő elkobzások javaslóit s parancso­lj­át megróni hivatalos kötelességnek tekinté! Való­ban ilyesmi csak ott történhetik, hol két ellenséges párt végső harczot vív, s az elkeseredés pillanatában egyik vagy másik fél még arra is elszánja magát, hogy — bukás esetében — ne csak saját lételének vessen véget, de önnön jó hírnevét is sírba temesse. Ellenborough 1. azt mondá India kormányzójának: „Onde királyság csak az imént jön birodalmunkhoz (közvetlenül) csatolva; a mód, mely szerint ez anne­­xatio történt, nem bírt a bekeblezett népek szemében a törvényszerűség kellékeivel. — Onde népe nem lázadt föl ellenünk tömegestől, csak később — a seroyzendü­­lés különféle phasisai szerint — csatlakozott nagyobb­­kisebb mértékben elleneinkhez. Ha most, midőn sere­geink az ország fővárosát diadalmasan visszafoglal­ták, Onde népe leteszi a fegyvert s békésen visszatér tűzhelyeihez : ne csak arról biztosítsák, hogy a meg­tértek életét veszély nem fenyíti (ha különben más bűntények föl nem hozhatók ellenük), hanem hirdes­sük ki azt is, hogy ősbirtokát kiki ezentúl törvényeink védelme alatt bizton s bántatlanul mivelheti. Ezt kí­vánja tőlünk (Angliától) az örök igazság, é­s ha tán elég erősek volnánk is rabigába szorítni India népeit, kötelességünk oly állapotot idézni elő, melynek tar­tóssága fölött azért nem kellene aggódnunk, mert rendszerünk alapját a kormányzottak népek megelé­gedése képezi.“ Íme a keresztyén államtan dióhéjba szorítva; Íme közrajza azon politikának, melyhez minden becsüle­tes ember szívesen csatlakozhatik, ha személyes érdekek másfelé nem vonják. Ellenborough 1. e nemes nyilatkozatért mindkét ház előtt meg lön t­á­­m­a­d­v­a, sőt tulajdon társai attól tartottak, hogy ha­jójuk törést szenved, ha a nemes lord tovább is együtt fog velük evezni Ellenborough közvetlenül a király­nénak nyújtó be lemondását — most, a kormány ket­tős győzelme után, bízvást elmondhatjuk — kissé el­­hirtelenkedve. Ha állásán a harcz kimeneteléig meg­marad, nem lesz való Anglia parliamentáris életének nagy könyvében azon lap, melyre a történetíró azt fogja följegyezni, hogy Nagybritannia képviselői az ország kormányán oly férfiút meg nem tűrnek, a­ki bátran bevallja, hogy tetteinek egyedüli s legfőbb irányzója az örök igazság. Hevesmegyei gazdasági egyesület. Hevesül­egye, máj. 26. A hevesmegyei gazdasági egyesület e hó 24-dikére kitűzött alakuló nagygyűlé­sét megtartotta. A gyűlés igen népes és élénk részvét-A nyelvtisztaság kérdése természettudomá­nyi irodalmunkban.­­ 1.­­ A Magyar Sajtónak egy olvasója figyelmeztetett, hogy a Magyar Természettudományi­ Társulat év­könyveinek általam szerkesztett harmadik kötetére

Next