Pesti Napló, 1859. december (10. évfolyam, 2941-2965. szám)

1859-12-03 / 2943. szám

PEST, DECEMBER 2 Van-e szükség kizárólagos vallásfelekezet­ irányú politikai lapra Magyarországban? Már rég nem mutatta bármi is a közérzület azonosságát s az elmék irány-közösségét ha­zánkban annyira és oly világosan, mint azon általános megütődés, melylyel egy új, de kizáró­lag katholikus irányú politikai lapnak, az „Idők tanúja“ czím alatt történt közelebbi kihirdetése az ország minden részeiben, s min­den vallásfelekezetüeknél, tehát a katholi­kus­o­k közt is, f­okozott. Mint midőn valamely fülsértő hang a boldo­gító harmónia közé vegyül, úgy bántotta e hit az általánosan összhangzó örömet, mely az egész magyar nemzet kebelét — a nemzet­egység szemlátomást növekedő szilárdulása főleg egy idő óta méltán eltölté, s mely tünemény valódisága különösen a primási aranymise, a Kazinczy-ünnep, s legújabban az erdélyi mú­zeum megnyitása alkalmával félreismerhetlen fényes igazolást nyert. Mindenki egyiránt megdöbbent a fonák esz­mén, melynek czélja a politikai és tisztán nemzeti, (sőt tán tudományos, művészeti stb.) téren is vallásfelekezeti pártokra forgácsol­ni a nemzetet, s az által azt a visszavonás, fanatikus gyűlölködés és megosztottság ve­szélyének tenni ki. És bizonyosan e közmegütődést, nem pedig személyes ellenszenveit vagy féltékenységét tolmácsolá a magyar napisajtó, midőn a múlt napokban felekezeti elkülönzött irá­nyával dicsekvő „idők tanúját“ ritka összhangzással inkább bélyegezte,mintsem meg­támadta. Ugyanezt teendette kétségkívül a napisajtó, azon esetben is, ha mai napon valaki e­l­­különzött protestáns irányú politi­­tikai lapot indítványozott volna. Mert általában van-e a vallásnak egyéb fel­adata, mint a hit és közerkölcsiség alapjául és terjesztőjéül szolgálni ? s nem-e a legnagyobb megszentségtelenítés már magában, azt politi­kai szereplésre lealacsonyítni? Különösen pedig minő indok beírhat ma va­lakit Magyarországban arra, hogy a katholi­­cizmus formája alatt üljön a politikai agitátió nyergébe ? Igen jól tudjuk, hogy másutt is léteztek, s léteznek ma is bevallott katholikus irányú po­litikai lapok , de ezek speciális katholikus ér­dekek védelme végett támadtak. Van-e azonban hazánkban oly agitatióra szükség, melyet egykor az izlandi katholiku­­sok emancipatiója szükségessé tett? szorult-e nálunk a elems a jótékonysági kérdésben oly éorteskedésekre, mint Belgiumban ? É­s léte­zik-e hazánkban a katholikus egyházi tansza­badságra nézve azon sérelem, mely miatt a franczia katholikus lapoknak küzdeniök kel­lett ? És van-e általában hazánkban az egyház és katholicismus mai napon kényszerítve jogai­nak védelmére bár­melyik más vallásfelekezet ellenében? — Hiszen a concordatum, me­lyet a magyar püspöki kar elfogadott, úgy mondják, visszaadta a papságnak teljes egy­házi függetlenségét a korona irányában, s biz­tosítja számára mind birtokait, mind a vallás­­iskolai alapítványokra nézve ellenőrködési jo­gát, mind tanszabadságát. Mi pedig a viszonyt a katholicismus és egyéb hazai vallásfelekezetek közt illeti, bát­ran állíthatjuk, hogy a derék magyar clerus 300 év óta, a többi vallásfelekezetüek előtt, nagyobb tiszteletben s méltóbban soha nem ál­lott, mint épen e pillanatban. Azt pedig mi általában nem hiszszük, hogy e lap a végre támadt, hogy az a magyar katho­likus egyház azon ősi kiváltságai mellett száll­jon síkra, melyeket sz. István a magyar nem­zet számára apostoli jogával megszerzett, s melyeket egykor sz. László, Nagy Lajos, Hu­­nyady János, Corvinus Mátyás, s I. Lipót csá­szár és király , s számos prímásainkon kí­vül Pázmány Péter, a római szentszék irányában s a magyar szent korona érdekében oly erélyesen védelmeztek. S ezen egyetlen ponton kívül nem tudunk semmit, mi egy kizárólagos katholi­kus lap keletkezését hazánkban igazolná. Azon aggodalom sem bírhatta ily fellépésre az illetőket, hogy a politikai napi sajtó tán katholikus-ellenes kezekben van , mert hiszen most véletlenül mind a három független ma­gyar politikai lap élén katholikus szerkesztők állnak, kiknek mindegyike méltán igényli, hogy legalább is oly jó katholikusnak tartassák, mint az „Idők Tanújá“nak szerkesztője. S minő joggal követelheti Lonkay Antal úr, hogy a magyar katholikus közönség nagyobb bizodalommal viseltessék ő iránta, mint a többi három katholikus szerkesztő iránt? É­s minő joggal meri általában Lonkay úr magának azon kizárólagos missiót arrogálni, hogy ő fogja a magyar katholikusokra nézve egye­dül üdvös politikai elveket, vagy általában a katholicismust képviselni? Tán abban áll ennek bizonyítéka, hogy fő­­munkatársa katholikus lelkész leend ? — Ez ugyan igen keveset nyom, miután mind a há­rom politikai független lapunk szintén számos kitűnő katholikus pap közremunkálásának örvend. Mi Lonkay Antal urat, merészséges daczára, szerényebbnek akarjuk tartani, hogy sem ő magát a lángeszű Veuillottal, a franczia L’ Univers szerkesztőjével összehasonlí­tani bátorkodnék. De annál bizonyosb kilátása van neki is arra, hogy Veuillot sorsára jusson, kinek a legnagyobb s legnemesb katholikus publicista gróf Montalembert mintegy 40 franczia püspökkel együtt vezérszereplési ar­­rogantiáját visszautasítá. Ha pedig őszinte, programmjának azon ígé­rete, hogy „a két magyar haza különböző fele­­kezetei között a legszebb testvéri béke, sze­retet és honpolgári egyesség fenntartását fogja állandóan és buzgón hirdetni akkor minek a katholikus firmával való idétlen kegyes­­kedés miután a többi katholikus szerkesztők is ugyan azt teszik, a­nélkül, hogy katholicis­­musokkal dicsekedjenek ? De majd holnap sincerisáljunk egy kissé tovább. (Fk.) Nincs olcsóbb dolog a világon, mint a tanács, mert azt az ember a legsúlyosabb hely­zetben is mindenünnen ingyen kapja, de nincs drágább, mint az ily olcsó tanács követése, mert ennek kárait sokszor még a legnagyobb áldozattal sem lehet többé jóvátenni. Úgy hiszszük, Napóleon császár is ezt gon­dolta, midőn a sokfelől kínálkozó olcsó tanács­ra nem hajtott, hanem ezzel ellenkező irány­ban folytatta a maga útját. Most, midőn ez útnak egy szakasza hátra van téve, és a két állomás — conferentia és congressus — közt kis pihenés állott be, le­gyen szabad a Villafranca ótai franczia politi­kára egy futólagos visszapillantást vetni, és ennek indokaival megismerkedni, a­mennyiben ez az előttünk álló tények után lehetséges. A villafrancai béke meglevén kötve, alig volt ember, ki ezen „rés irreparabilis“-ben, ezen vissza nem húzható tényben meg nem nyugodott volna. Kiki a fait accompli­terére állt, és csak az volt a kérdés: mitévő leend Francziaország ezentúl? Merthogy vég­­czélja még nincs elérve, hogy Olaszország ér­dekében még többet is tenni óhajt, azt kiki kétségtelen dolognak tekinté. Előálltak hát az olcsó tanácscsal; azt mond­ták : a fegyveres beavatkozás ki lévén zárva, Napóleon csász­ár nem tehet okosabbat, mint ha az olaszokat azt engedi cselekedni, a­mi nekik tetszik. Egyetlen teendője az, hogy ne gátolja őket, ha már a villafrancai békénél fogva nem segítheti is kivonataik elérésében. Napóleon császár azonban ezen olcsó taná­csot megköszönte, de — nem kelle neki; ő foly­vást kezében tartá a mozgalom gyeplőjét, és nem egyszer lassítá a szilajul előrohanó fogat­nak menetét. Miért?! — Véleményünk szerint az ok igen egyszerű. Az iránt nem lehet kétség, hogy Franczia­ország ellenszegülése nélkül az annexio vagy legalább önálló középolaszhoni állam megala­kulása ma fait accompli gyanánt állna előttünk. Az olaszok ezt mindenesetre létrehozták vol­na, de kinek segélyével? Francziaor­szág Villafrancában adott szavánál fogva leg­alább positive nem segíthette őket; az alatto­mos, negatív segélyt pedig nem igen érti a tömeg, mely általában csak azt érti, a­mit láthat vagy kézzel foghat. De ily látható, kéz­zelfogható segélyt nyújthatott­ Anglia; ez nyíltan gyámolítható Piemontot és Közép- Olaszhont; az angol befolyás tehát elő­g a franczia háttérben állt, és ha az olasz nemzet legtőbb kivonata ily körülmények közt telje­sült volna, ezért nem Francziaország, hanem Anglia irányában éreztek volna hálát. Pedig, bármily magasztos érzelmű legyen is III. Na­póleon, de annyira még­sem túlozza az önzés­­telenséget, hogy a háború áldozatait maga hozta volna, a gyümölcsöt pedig Angliának engedné át. ő — ha már nem lehet máskép — legfölebb osztozni akar a csatornán túli szomszéddal, de nem úgy, hogy a brit oroszlán­nak csakugyan az „oroszlán -rész“ jusson. Egy arányos osztozkodás ped­g csak úgy esz­közölhető , ha az olaszok kivonatai akkor és oly téren teljesíttetnek, a­mikor és a­hol Fran­­cziaország is csak úgy gyámolíthatja azokat, miként Anglia, tehát nem előbb mint a­­ con­­gressuson! Van még egy második körülmény, mely fi­gyelmet érdemel! Napóleon császár még ko­rántsem akar l­eköszönni, hanem még ezentúl is részt venni az európai ügyekben. Erre pe­dig minden államra nézve mélhatlanul szüksé­ges a hitel, nemcsak azon hitel, melynél fogva kötelezvényeit beváltja és kamattartozásait megfizeti, hanem azon hitel is, mely adott sza­vának beváltása iránt megnyugtat. Tehát azon kellett lennie, hogy a villafrancai előzmények­nek legalább betűjét fenntartsa, s olyasmit ne tegyen vagy ne tétessen, a­mi amaz ígére­tekkel nyilvános ellentétben áll; — mert kü­lönben ki hinne még ezentúl a franczia császár szavainak ? Ki akarna még vele alkudozásra, egyezkedésre, szerződésre lépni? Ebből ma­gyarázható, hogy Napóleon császár mindannyi­szor tiltakozott, valahányszor őt a villafrancai előzmények betűje elleni vétség részesévé akar­ták tenni. Ez reá nézve annyival könnyebb volt, mert amaz előzmények (miket köztu­domás szerint ő maga fogalmazott), oly ru­ganyosak, hogy azoknak határain belül is és a­nélkül, hogy nyilván megsértetnének, sok mindenfélét lehetett tenni, a­mi az olaszok kívonatait előmozdította. A­mint a dolog most áll, nem lehet mondani, hogy III. Napóleon írásban adott szavát nyilván megszegte volna, hanem legfölebb más alkalommal jobban fog­nak ujj­ára nézni, ha a kölcsönös egyezkedés pontjai papírra vettetnek. Végre pedig még egy harmadik körülményt is ajánlunk olvasóink figyelmébe, oly körül­ményt, mely nézetünk szerint talán legdöntőbb vola Napóleon császár szeme előtt. Ha ő — szavának nyílt megszegése mellett — tökéletesen Anglia részére pártol, minővé lett volna akkor az európai hatalmak csopor­tosulása ? Anglia lehető legtöbbet kívánt az olaszok érdekében, Ausztria lehető legkevesebbet akar­na nekik megadatni. Porosz és Oroszország, teljesen részrehajlatlan lehetvén ez ügyben,a jog és méltányosság pártjához csatlakozott volna! De melyik ez ? Ha Francziaország Angliával egyetemben szélső concessiókat kíván, Ausztriára nézve könnyű lett volna, a két semleges hatalmat maga részére vonni, mihelyt csak imitt amott egy kis engedésre hajlandónak mutatkozik. Ily esetben nemcsak az olaszok nagyon keve­set nyernek, hanem egyszersmind első alapjai levetettek volna egy új szent szövetségnek, Ausztria, Orosz- és Poroszország egyesülésé­nek, melyet Napóleonnak minden áron gátol­nia kell. Most azonban másként lesz a dolog! Napóleon császár, legalább külsőleg, Ausz­tria mellett látszik állni, míg Anglia a túlsó szélen áll. Orosz- és Poroszország tehát, az egyetértést helyreállítandó, közép­utat fog vá­lasztani a két szélsőség közt, azaz Olaszhon irányábani engedményeiben tovább fog men­ni, mint a­merre Francziaország törekedni lát­szik. Francziaország utólag is mintegy kény­­szerítve hozzá fog csatlakozni e­ét hatalom­hoz, kik épen az olaszok érdekében sürgetett engedmények következtében Ausztriától még jobban eltávoznak, mint valaha. Napóleon csá­szár tehát a szó nem tartás ódiumának elkerü­lésével, az olaszok kivonatainak legalább na­gyobb részét teljesíteni segíten­i, Angliával a szövetséget fentartandja,Orosz és Poroszország­gal jó egyetértésben marad, sőt nekik conces­­siót tenni látszik, és végre az ezen hatalmak és Ausztria közti szakadást még tágasbítja,— ezek lesznek az oly rejtélyesnek látszott na­póleoni politika valószínű­ eredményei, tehát épen ellenkezője annak, a­miről a sörház- po­litikusok a villafrancai béke után álmodoztak: osztrák-franczia vagy épen osztrák-franczia­­orosz alliance, Anglia vagy Poroszország el­leni háború, az olasz nemzet feláldozása, Vic­tor Emánuel elejtezése stb. Ausztriának természetesen nincs oka azon örülni, hogy Napóleon terve oly finomul volt szőve és oly szerencsésen ki is vitetett, de franczia szempontból nem lehet Napóleon csá­­csár diplomatái virtuozitását el nem ismerni. ő valóban remekül játszotta a maga partré­ját, nem ellenfelének vigyázatlanságára számítva, hanem terve hónapok óta tisztán fel volt is­merhető, de vonásai a másik játszóra nézve mintegy kényszerítő hatalommal bírtak és az európai ostáblán lassanként az alakok azon állását hozták létre, mely Párisban kiku­tatott. Ő cs. kir. Apostoli Felsége f. évi nov. 10-ről kelt legfelsőbb határozatával, Petróczy Ferencz or­szágos főtörvény­széki tanácsost Eperjesen, ülnökké s előadóvá a kassai úrbéri főtörvényszéknél kine­vezni méltóztatott. A cs. k. magyarországi Főkormányzóság Neubauer Károly 2-ed osztályú adószedőt a soproni közigazgatási terület számára 1-ső osztályú adószedővé kinevezte. Kul­u­csich Dezső cs. k. esztergomi járásbirósági tollnok és Zsigmondy Károly cs. k. figyelő, a pesti cs. kir. főtörvényszék által ideiglenes törvényszéki segé­dekké kineveztettek. A kassai cs. k. hely tartósági kerületi vegyes szolgabi­­rói hivatalokra nézve fönnálló személyzeti orsz. bizott­mány Szilágyi János figyelőt II. osztályú szolgabirói tollnokká Técsőre ideiglenes minőségben kinevezte. Casino-ü­gy. Minél több alkalom nyílik valamely társadalomban az egyének találkozására, annál jobb, ha t. i. az al­kalmak felhasználtatnak és ezélszerűen használtatnak fel. Nekünk magyaroknak különösen utilisálnunk kell azon kevés találkozá­si alkalmat, melylyel rendelke­zünk. Ez idő szerint a casinók igen becses eszközök, de k­evéssé alkalmazzuk azokat. Kétségkívül van, hogy az embernek kötelessége az is, hogy saját hétköznapjait minél kellemesbekké te­gye, mert a vidámság, egészség, munkához pedig egészség kell. De ha a szórakozást végezésnak tekint­jük, úgy csak annyit teszünk, a­mennyit a természeti ember is megtesz. Az ember pedig mint olyan vajmi önző, gyarló s gyenge lénye a természetnek. Ember­séges emberekké azon arányban válunk, a minőben teljesítjük családi, polgári kötelességeinket. A casinókban mi történik rendesen ? a napi dolgo­kat megbeszéljük, néhány könyv és lapra testületileg előfizetünk, azonnal tekézünk, ostáblázunk stb . ez mind szép, de nem elég. Sokkal több történhetnék. A casinóknak a város, a vidék kovászainak kellene len­ni ; a casinókban minden jó ügynek erősebben kellene visszhangozni; azoknak minden jó ügyet cselekvőleg fel kellene karolniok, annak ismertetésén, pártoltatá­­sán igyekezniök. Az irodalmat illetőleg, például min­den casinóban bizottmányt tartok szükségesnek, mely könyv és lapokra nézve megtegye ismertetéseit, in­dítványait, és kellene bizottmányt nevezni, mely oly ügyekre ügyelne, melyekre nézve a casino pártolása lehetséges is, üdvös is lenne stb. A casinókban gazdasági vagy körülményekhez ké­pest másnemű értekezleteket kellene időszakonkint tartani, felolvasásokat rendezni, különösen az iroda­lom komolyabb termékeiből, hogy a tagok s a külső közönség magoknak arról meggyőződést szerezzenek, mikép nem minden unalmas a mi nem regény, s hogy a komolyabb művek nemcsak arra valók, hogy könyv­tárainkat azokkal telezifrázzuk. Tudnék esetet mon­dani, hogy Eötvös nagybecsű utólsó politikai műve három kézen sem ment keresztül. Aztán a casin­ók ily­nemű tevékenységéről a lapoknak is hírt kellene ad­ni, hogy tudva legyen hol mi történt, vagy nem tör­tént. A casinók álmosságáról a mindennapi tapasztalás szól, zárdákhoz hasonlítanak többnyire, hol a tagok barátokul be- s kijárnak csendben, hall­atagon, csak a czellák hibáznak — semmi nesz, semmi jele a pezsgő életnek. Itt volt például a Kazinczy-ünnep s a casinók mily keveset tettek. És aztán, ha a casinókat olyan „salvavi animam“­­féle eszköznek tekintjük, úgy kérdés, ha vájjon azok használnak-e többet mintsem ártanak. Nem elég, hogy a casino tegye meg gyér előfizetéseit, hanem inkább scontrózza a casinói közszellem az egyes pol­gári buzgalmát, áldozatkészségét. Semmi se áll ellent, hogy a casinók kivételkép mint részvényesek érdekeltessenek s hogy mást ne említ­sek, minő szép volna, ha mint a műegylet részvénye­­sei helyiségeiket díszes képekkel ékesítenék. Alig látni casinót, hol azok vagy a Geiger-féle históriai képek megvolnának, legfeljebb amaz olcsó képek láthatók, melyeket a divatlapok hoznak kecsegtetés­­képen. Alig tudok esetet, hogy casino díst kitűzött, vagy valamely alap növeléséhez járult volna. S ez bizonynyal nem örvendetes dolog, a­mi életnek indult, éljen elevenen, pezsgően, az afféle tengődés nem ér semmit egyesnél se, annál kevésbbé testületnél. Az alapszabályok szigorúak, igaz, nem is szabad azokat áthágni, de vajmi sokat lehet tenni az alapsza­bályok megszegése nélkül. Úgé, hogy testületek is csak úgy mozognak, ha is­mét azokban nem hiányzik a mozgató erő, egy két ember buzgalma ad azoknak életet, de hát akadjon mindenütt az az egykettő, nem utolsó köre ez a tevé­kenységnek. Ezeket akartam egy ügyről röviden elmondani s bár használnék valamit, mert én életet vágyom látni mindenütt és mindenben­ nem elég az az üdvösségre, hogy a központban és kivételkép itt-ott az életnek ör­vendetes jelei mutatkozzanak, éljünk minnyájan és mindenhol. Sok még a pessimismus, félre vele! a­ki ké­ségbe esik, az tétlenné lesz, a mi bűn, avvagy a kétséges helyen hagyott őrségnek szabad-e másról okoskodni, ha nem a védelemről ? s nem vagyunk-e mi minnyájan katonák, a haza katonái... ? !­­ Lapszemle. A "Wandererben másodszor is a „Ma­gyar Separatismus“-ról lévén szó, olvasóinknak ked­ves szolgálatot vélünk tenni, ha ezen, az előbbinél nem kevésbbé jellemző czikket is közöljük, melyben a következőket olvassuk : „A magyar, — tartozzék ő a művelt osztályokhoz, vagy legyen bár a puszták természetfia, — mindig ma­gyar marad ; szorult helyzet fokozza buzgalmát; balsors kedélyének bizonyos szent erőt kölcsönöz ; és a bujdo­sók odahagyják biztos menhelyöket, s a nélkül, hogy kegyelmet nyertek volna, jelentkeznek a rettegett tör­vényszékeknél , mert a külföld levegője kiállhatlan ne­kik. A magyart a politikai szabadság legteljesebb mértéke sem volna képes kielégíteni, ha annak fejében nemzeti­ségét kellene áldozatul hoznia. Ő máskép nem tehet, mert ösztöne természettörvény. „Nemzetiségének holmi német rendi gyűlésbe olvasz­tása tehát kivihetlen eszme lenne. Vegyes képviseletben aligha tagadnák meg nemzetiségöket a magyarok, — és a németek , kik Schleswig Holstein szerencsétlen­ségén méltán sajnálkoznak, képesek lesznek e nemzeti ragaszkodást fölfogni, megérteni. Mert mi örvendetest várhatna is a német elem elégedetlen képviselőinktől ? Nemzetiségi szenvedélyek kitörését nemzeti szenvedé­lyek ellen, melyek részlelkűség által még táplálva, a birodalom újból éledő létét compromittálnák, aláásnák, megmérgeznék.“ „A magasztos czélhoz vivő biztos út, együtt az igaz­ságé is.

Next