Pesti Napló, 1860. június (11. évfolyam, 3092-3115. szám)
1860-06-12 / 3100. szám
lálkozás daczára sem fogja Berlin kedvéért Párist föláldozni, azt a vak is láthatta, hogy Anglia jelenben sokkal jobban egyetért Napóleonnal, mintsem bárkivel is, ő ellene szövetkeznék, azt nem csak a savoyai ügy, hanem legújabban a keleti kérdés körül is bőven lehetett tapasztalni, szintoly kevéssé számolhatna Poroszország — Napóleon ellenében — Ausztria intim szövetségére, még akkor sem ha e két hatalom ereje csakugyan elegendő lenne franczia-orosz szövetség ellenében síkra szállni. E szerint már maga a józan ész azt kívánta a porosz régenstől, hogy Napóleont minden ok nélkül meg ne sértse egy udvariasan ajánlott találkozás visszautasítása által; kívánta továbbá a politikai ildom, hogy Francziaország közleményeit — azokat, miket nem közönséges diplomatai után, hanem csak négyszemközt tehetni — legalább meghallgassa. Hogy pedig a német sajtó bizonyos része more consueto azt ne mondhassa, miszerint a porosz fejedelem Németországot „elárulja,“ még más német fejedelmek, kik Poroszhonhoz szótnak, részt fognak venni ama találkozásban. És most térjünk vissza a Siecle czikkére. E lap kereken kimondja, miszerint Francziaországnak joga és szüksége van éjszak felé is a „természetes határokra,“ de nem fogja azokat nyers hódítás útján magához ragadni; a délnyugati (savoyai) határ erre „biztosabb és erkölcsösebb“ eljárást mutatott. „A jog és igazság nevében folyamodunk azon egyetlen eszközhöz, mely által nagy szerencsétlenséget elháríthatni, ezen eszköz : az 1815-diki szerződések revisiója az európai térkép átalakításával — a faj rokonság, szokás, nyelv, rokonszenv és nemzeti hagyományok alapján.“ E kevés szóban, véleményünk szerint, híven ki van fejezve a franczia politika vezéreszméje, melyre már több ízben utaltunk és melyre* * s azon ismételt állításunkat alapítottuk, miszerint Napóleon császár, végső kénytelenség nélkül, nem durva anyagi erővel, hanem békés, egyezkedés útján fogja megkísérteni a természetes határok helyreállítását. Hogy a „Siécle“, amint a republikánusok közlönye, e politikát magáévá teszi, az annak a jele, hogy a franczia kormány ezen kérdésben teljes tetszésére, sőt gyámolítására számolhat a franczia nemzet azon részének, mely az ellenzéknek legtekintélyesb, sőt azt mondhatni, egyedüli tekintélyes töredékét képezi. Ezen egyetértés , mely őszinte és önkénytes, oly fontos jelenség, melyet külföldön nem lehet ignorálni, nem szabad kicsinyleni; a franczia nemzet nagyravágyása és anyagi érdeke egyaránt bele van vonva e kérdésbe, és Napóleon császár nem egykönnyen hagyhatná el ezen utat, hol majdnem az egész nemzet rokonszenve, lelkesedése kíséri, és amelyen a diplomata részéről sem fog már igen sok akadályba ütközni. Talán nem csalódunk, ha azt hiszszük, miszerint a mondottakból legalább általános körvonalai ismerhetők föl annak, ami Badenben szőnyegre fog kerülni. A siker természetesen Isten kezében áll, de nem lehet vissza nem emlékeznünk hasonló találkozások eredményére, nem lehet számba nem vennünk a franczia császár személyiségét és fényes szellemét. Ausztriai katonatisztek, kik mélyen gyökerező ellenszenvvel mentek koronás Uruk kíséretében Napoleon császárhoz Villafrancába, le voltak fegyverezve e férfi hódító magaviselete által, és minő hatást ten e nevezetes személyiség a Romanoff-ház büszke ivadékára Stuttgartban, azt úgy hiszszük a következés eléggé kimutatta. Ily előzmények után — ha már egyenes következtetést nem vonunk belőlük — legalább azt nem mernék állítani, hogy a badeni találkozás mindenesetre eredménytelen leend. Ha pedig nem lenne eredménytelen, akkor oly változások küszöbén állnánk, miket e perczben átpillantani nem vagyunk képesek. Nem titkoljuk gyöngénket a fejünk szédely, ha az innen fejlődhető lehetőségekre gondolunk és sehogysem bírunk még határozott gondolathoz jutni. A porosz régens köpenye redőiben békét vagy háborút viszen magával; melyiket fogja onnan kirázni? ez még az ég titka, melyen halandó keresztül nem hatol. Hanem minő színben tűnik föl már most is a keleti kérdés úgynevezett elnapoltatása ? fogják -e még most is azt állíthatni, hogy a franczia-orosz politika Anglia, Poroszország és Ausztria egyetértése elől hátrált , és hogy amaz ügy „végképen félre van tolva?“ Lehet-e általában még szó ily hármas szövetségről, miután Anglia már úgyis oly közel áll a franczia császárhoz, Poroszhon pedig épen most közeledik feléje? III. Napóleon remekül játsza a maga játékát; Stuttgartban Oroszhont vonta a maga részére; Cherbourgban és Osborneban Angliát szakaszta el egy szárazföldi coalitiótól; Villafrancában Ausztria irányában keltett bizonytalanságot Londonban és Berlinben; Badenben pedig, ha nem érne el egyebet, legalább egy lehető koalitió utolsó csiráját is ki fgja tépni. Ha pedig a hatalmak együttes ellépését maga ellen lehetlenné teszi, van-e olyan, mely egymaga bátor és képes lenne ő ellene síkra szállni? . . . Újra emlékeztetünk ez alkalommal arra, hogy a brabanti herczeg keletre utazott, hogy apja, ki tavaly két hétig Biarritzban volt, most Londonba ment, onnan pedig visszatérve a porosz régenssel fog találkozni, ki nem sokára a rajnántúli „eher ízére“ ölelésére sietend. A kártya keverve van, részben már ki is osztva; aligha soká kellene már várnunk a áték kezdetére. Eszmék a tótmegyeri ünnep nyomán. I. Hazánk feltartózhatatlan fejlődési ösztöne legközelebb ismét egy eszme- és eredménygazdag látványt nyújtott a közjó előmenetelén örvendő honfiaknak. Azon mezőgazdasági Ünnepélyt értjük, melyet gróf Járolyi Lajos egy hét előtt Tótmegyeren renézett, s melyről, habár e lap elég részletes tudósítást hozott, mégis nem tartóztathatjuk magunkat, az e szép ünnepély alkalmával bennünket akaratlanul megszállt eszmék s ezekből fejlődhető következmények velejét a nagy közönség előtt megpenditni. Tagadhatatlan, hogy nemzetünk sokoldalú haladásának gondos tanulmányozása ama büszke önérzetet támasztja bennünk, mely az életerővel biró népekre oly varázsosan sehítőleg szokott hatni. Ez önérzet a tótmegyeri tinutp alkalmával a mi sziveinket is elragadá, és pedig jogosan, mert ez tnnepély nem csupa phantasiában létező külszines halaást mutatott, hanem valódi, elvitázhatatlan, s kézzelfogható előmenetelt, mely nevezetes és sokoldalú szellemi fejlődésnek gyümölcse, s azért ily válságos perezekben kettős horderővel bir. E haladásban ugyanis két nevezetes mozzanat rejlik. Az egyik erkölcsi, mely az elgördíthetetlen nehézségek által lever s elkedvetlenített kedélyeket újabb reményekre buzdítja, s kivált a mezőgazdaság terén fris és kétszeres tevékenységre hívja föl. A másik mozzanat, a félreismerhetetlen anyagi gyarapodás erős vágyának s reményének fölébresztése, mert akár hírlapok,akár könyvek olvasása annyi tanulságot és okulást a mezőgazdának nem nyújthat, mint a személyes meggyőződés és tapasztalás, mit a gazdaság terén a kézzel fogható és szemmel látható gyakorlati eredmények s azok iránt adott magyarázat szolgáltatnak. Ezen mozzanatoknak érezi: megfontolása s elfogulatlan vizsgálata a legbiztosb kezességül szolgálhat a közhatalomnak arra nézve, mennyire üdvös és közérdekű az egész monarchiára s mily kiválólag szüksz es hazánkra nézve ama gazdasági társulatok általános elterjedése és tettleges munkássága országszerte, melyeknek a fönnérintett haladás legnagyobb részben érdeme és kifolyása ? Ki czélt akar érni, az eszközökhöz is nyúljon. Ki pénzügyeit kívánja rendezni, az pénzforrásokat is kéresén és nyisson. S agronomicus, főleg nyers termelésre utalt országok vezérlete csakis úgy juthat czélhoz, ha ily országnak — ha nem is egyetlen, de mindenesetre legfőbb forrása nemcsak be nem iszaposodhatik, sem végkép ki nem meríttetik, hanem gondos és hathatós gyámolitás által ápolva, egyenlően bő csörgedezésben tartatik nyitva. Ily ápoló befolyást gyakorolnak a gazdasági társulatok, a mezei iparnak ezen elismert leghathatóab emeltjűi. Midőnt a közhatalom ezen intézeteket pártolja s ezeknek alakulását segíti elő, bizonyosan saját érdekét , a nemzet egyik hő óhajtását teljesíti. Íme a tótmegyeri kedves emlékezetű ünnepélyből máris tetemes erkölcsi hatást látunk sarjadozni, mert minden oldalról azon szándékot hallottak rebesgetni, hogy az ország mindazon megyéiben, hol még eddig gazdasági egyletek nem léteznek, már most létrehozni törekesznek, s hogy e korszerű szándék nyoma annál maradandóbb legyen, annak megalapítását Sz. István napjára, hazánk országos ünnepére tűzték ki, eszközölvén ez által azt is, hogy első szent királyunk névnapja, mint ősi nemzeti ünnep, ezentúl a társulati téren is, valláskülönbség nélkül, honszerte meg legyen ülve. Ily fontos sociális lépés számára emlékezetes napot választani nem lehetett, s jótékonyabb emlékét e szent napnak unokáink számára alig hagyhatnánk fönn, mintha a szeretett magyar föld ápolására e napon a hon összes mezőgazdái örökös szellemi frigyre lépnek. Azért szívünk mélyéből óhajtjuk, hogy e korszerű eszme sikerüljön s valósuljon ! S midőn e reményt, a közjó érdekében, előre is, mint kétségtelen tényt fogadjuk el, ezt azért is teszszük, hogy a sikernek egy másik lényeges föltételéről, t. i. azon kapocsról szólhassunk, mely a közhasznú eszmecsere érdekében mindezen vidéki és megyei társulatokat, eleven és gyakorlati összefüggésben tartsa. Itt t. i. oly állandó kapcsot értünk a már létező s a még keletkezendő fiókegyesületek között, mely lehetővé tegye, hogy az egyesületi élet ne csak a közgyűlések által s idejében működjék, hanem a gyűlések közt is szakadatlanul e végre megállapítandó állandó bizottmányok közvetítésével. Hogy így médiumot létrehozni szükség, az kétségtelen, s abban is bizonyos vagyok, hogy e tárgyhoz többen fognak szólni, saját nézetemet azonban e lap jövő számában elő fogom terjeszteni. Gr. Károlyi Ede: „ Az 1860-ik év husvét első napján a föltámadás örömei helyett nagypénteki siralom költözött be hozzánk, kebleinkbe, és a megváltás ünnepének hajnalát átláthatlan köd takarta el szemeink elől. Ily veszteségnél ne várjon excellentiád vigaszt tőlünk a vigasztalhatlanoktól, mert nagyméltóságoddal közös sebeinkre itt még az idő sem ad. Mi megtanítjuk gyermekeinket, unokáinkat, hogy a nagy-czenki sírbolt nagy halottjához megoldott sarukkal vándoroljanak, s küzdjenek méltók lenni a dicsőült vezérhez, ki e hazának élt mindig, egészen ! Fogadja excellentiád a két ifjú gróffal, az erős törzs gazdag reményekre jogosító erőteljes ágaival együtt legmélyebb részvétünket, örökös tiszteletünket. Kert M. Szigeten 1860. évi május hó 1-jén. A marm. szigeti kaszinó egylet, ennek nevében az elnök N. N. jegyző N.N. „A mátrai vadászat.“ Eredeti vígjáték 3 felvonásban. Irta Fáy András. (Először adatott a nemzeti szinpadon, május 80-kan.) Mint Toldi Miklós elte estéjén is az erős Toldi volt, úgy a koszorús író Fáy András is szelleméhez , tollához méltó művet lép föl élte azon korában is, mely őt irodalmunk veteránjává tette. Azon kedély, jókedv, azon magyaros észjárás, azon művészi egyénités és teremtő erő nyilatkozik e legújabb művében is, mely jeles meseirónk, mely a Bélteki ház kedvelt írójának minden müvében föltalálható. A vígjáték történetének színhelye a Mátra vidéke, személyei magyarok. E vidéken lakik egy ifjú főnemes gróf Kerényi, kinek szép, jó, hű neje van. A férj könnyelmű, ledér s a csinos szobaleányt (Lenkét) gazdag kiházasitás ígéretével arra igyekszik bírni, hogy rőt vadászához Szerváczhoz menjen nőül. De a sobaleány Bokros Ferit, a mátrai keszedő fiát szereti , ennek elbeszéli a gróf incselkedéseit, és azt, hogy a grófné sem jobb férjénél, mert leveleket fogad el báró Romhányitól, a gróf barátjától s leendő sógorától s szintén küld neki levélkéket. E levelek vivője a csacska Lenke , ki egy ízben azt oly vigyázatlanul adta át, hogy azt a szobában levő Matild (Kerényi testvére s a báró menyasszonya) észrevette s sejtelemből azt a bárótól eredetinek tartván, az asztalon felejtett levélkét megtekinti s az írásban a báró vonásaira ismer. Faggatásaira ezt Lenle is bevallja s kezdődik a bonyolodás. A lonyolitást Bokros Feri hevessége és indiscretiója tovább viszi. A gróf ugyanis és a báró vadászatra mennek a Mátrába, a hol őket eléri a zivatar s ez elöl a mátrai köszedő Bokros Kelemen lakába menekül- nek, hol igen eredeti alakokra találnak a kőszedőben és ennek hitvesiben Portiucculában. A köszedő a nélkülözni tudó önzéstelenség és becsületesség, a vendégszerető szívesség példányképe, ki jegyzői hivatalát önkényt elhagyta s inkább a mátrai értékesb kövek szedésének sovány keresetére adta magát, mintsem hogy a bírák hamis számadásait írja alá. Utólsó falatját is megosztja jó szívvel, jó kedvvel vendégeivel s viszonzás fejében mint később ezek vendége, nem fogad el pénzt, hanem emlékül kéri a sódarálót s a néhány mázsa sót is csak azért fogadja el, mert ez is a kövekhez tartozik. Neje, egykor vándor színésznő, a hamis pathoszban, a czikornyás beszédben gyötyörködő s e miatt egyszerű férje által bámult nő szintén egyike a legeredetibb alakoknak. E különös pár gyermeke Feri, Lenkének kedvese, ki haza érkezvén, szülői vendégeinek egyikében a kedvesére áhítozó Szerváczot vélvén fölismerni, ez áhitozás miatt szemrehányást tesz neki, mi azon okból, hogy a gróf ezt magára veszi s a báró a grófra érti,mulatságos félreértésre nyújt alkalmat. De a báró mulatságát is megrontja nem sokára Feri indiscretioja. Feri haragját a cselédeknek vélt vendégek előtt a Lenkét kísértő gróf ellen is kiöntvén, a gróf rovására mulató báró sem maradhat szárazon, mert Feri elbeszéli, hogy ez sem jobb a deákné vásznánál s barátja nejét téríti le az erény útjáról. A dolog komolyodni kezd, főleg, miután Feri elárulja a levélváltás titkát is. A gróf és a báró fölkeresésére indult Szervácz megérkezése véget vet a tréfának s a mulatságos situatióknak s a 3. felvonásban a dolog az I által, hogy a kérdőre vont báró a grófnak vallani s I nem akar s a kívánt fölvilágositás-adásra határidőt tűz ki, még jobban bonyolódik. .Azonban a gróf a végsőig hajtja a dolgot s mindketten a grófnéhoz mennek, a gróf, hogy a bűnösnek tartott nőt feleletre vonja, a báró, hogy atitok fölfedezéséhez nyerje meg a grófné engedelmét. A levelek előmutattatnak, melyekből kisül, hogy a szerző nő férje érdekében levelezett, t. i. a bárót fölkérte,, hogy szomszédjuktól szerezze meg férje számára azon jó ugró lovat, melyet a tulajdonos a grófnak semmi áron sem akart átengedni s melyet most a grófiőnek kedvelt két pornyjáért ajánl föl cserében. A ló nő kedves lovait föláldozza, csak hogy férjének örömet okozzon s a levelezés tárgya e csere s a ló elszállítása. A férj megszégyenítve áll neje előtt s Matild s a báró is kibékülnek. Majd megérkeznek a vendégekül hivott Bokrosék is. Szervácz, kinek hűtlensége felöl a gróf az öreg Bokrost által értesittetett, elbocsájtatik s az erdészi állomást és Lenke kezét Feri nyeri meg. Mint látjuk e vigjáték meséje egyszerű, a cselekvény benne igen kevés és mégis mindvégig érdekfeszítő, mulattató az, mit nemcsak a 2-ik felvonás sikerült komikus helyzeteinek, hanem leginkább azon ötletdús, elmés beszédnek, azon kedélyes hangnak tulajdoníthatunk, mely egészséges légkörkint veszi a vígjátékot körül, mely beszéd nevettet, gyönyörködtet, épit, emel. Egyetlen hiánya az, hogy a gróf neje szeretetének legújabb záloga után is és pedig rögtön visszaesik előbbi ledérségébe, könnyelműségébe. A Ferinek eljegyzett Lenkének tudtul adja, hogy szándéka őt erdei magányában meglátogatni s boszankodva veszi észre, hogy Feri résen álland. E következetesség a részban hiánya a vígjátéknak, melynek nem lehet köze a szenvedélyekhez. Csak kis hibákkal, nem bűnös emberekkel bajlódik a vígjátékba, mint e darabjában szerző is. A bűn megtorlást követelne a vígjátékban is. A grófnak ki kellene vetkőzni neje ily áldozatkész szereteténél előbbi fehérségéből. Az előadás sikerült volt. Különös ilicsérettel kell Feleki-Munkácsi Flórát, Szathmárinét és Szigetit megemlítenünk. Felekiné kitűnő finomságat játszott; Szathmáriné a hamis pathoszszavalattal nagy hatást idézett föl. Szigeti kedélyes házigazda volt s igen jellemzetesen átírtá elénk a nejét bámuló Ion hommeot. A közönség látni óhajta irodalmunk eszik legérdemesebb bajnokát, a szerzőt, ki babér is nem nyugszik, hanem mindegyre az ügynek ő . De a szerző nem jelent meg, így csak szivünkban hangzott az óhajtás, hogy Fáy András még sokáig éljen ! XX. (A szigeti kaszinó részvétnyilatkozata.) Nagyméltóságu grófné! Midön excelentiád dicső emlékű férjéért, a „Kárpitoktól Adriiig“ terjedő nagy föld legngyobb férfiéért az ide mély tisztelettel csatolt jelentés szerinti gyászünnepélyt ápril .2- án megtartottuk volna, csak polgári legszentebb , bár egyszersmind legszomorúbb kötelességünket teljesítettük. Nem csak azon, az egész hazával bennünket egyetemesen sújtott csapás fáj nekünk, melynek végzetszerűleg elébb utóbb be kelle következnie , hanem inkább az idő miatt jajduluak föl, hogy az előttünk lángolt Phároszi fényt a vihar egy bősz fuvallata épen montotta el. A mostoha óra miatt zokogunk, hogy midőn édes hazánknak vészkorbácsolta hullámokon hányatott hajója előtt a tán megmentő révpart föltünedezett volna, a bölcs kormányzó, kinek már neve is biztos iránytű vala, s kire 18 millió lélek segélyt vitólag tekintett, a habokba merült, magával vivén reményeink leggazdagabbjait. Azon iszonyúan gyászos pillanat idézi föl keblünkből a kétségbeesés hangjait, midőn egy 12 évi kínos vándorlás után talát épen a Nébó hö egyfokig jutnánk, Ménesünk elhalt anélkül, hogy látnoki szemei az Ígéret földét nekünk megmutathatták volna. Különfélék. — Am. Akadémia mai ülésében következő tetemes adakozások jelentettek be : Dapsy Vilmos gyűjtött, felében a házra, felében a tőkéhez, összesen 3111 ftot s 5 db aranyat; Tiszaújhelyi Alajos gyűjtött a házra 188 ft 50 krt, 10 ftot ezüstben és 10 db aranyat, a tőkéhez 41 ftot, 20 ftot ezüstben és 6 db aranyat; Csaplovics Sámuel gyűjtött a házra 90, a tőkéhez 220 ftot; a bajai takarékpénztárnál gyűlt a házra 457 frt s 1 db arany, a tőkéhez 101 frt; Sütő József gyűjtött a házra 131 frttrt; Fest Imre gyűjtött a házra 340, a tőkéhez 415 forintot; Püspöki Alajos gyűjtött a házra 132 frtot; Körmöcz városa adott a házra 500, a tőkéhez szintén 500 frto t. — A magyar tudományos Akadémia épületére a jeti izr. szegényebb sorsu kereskedő segédek nvében Fekete Bernát 180 nyírtot adott át szerkesztőségüknél következő levél kiséretben : „Még mielőtt a zsidók részvétlenségét kárhoztató megrovások pendítettek meg némely lapokban, sok hazafias héber szív azon aggódott, vájjon a súlyos viszonyok mostohasága , egyesek részvétlensége nem fognak-e egy egész felekezet vétkéül fölrovatni? Fájdalom nem csalódtak azon honért dobogó szivek ! És mégis hány zsidó magyar van , kinek lelke mélyen félrezzen az imádott haza nevére , ki lángoló lelkesedésében csak egy szent őzésért — a haza boldogságáért ezerzer adná oda életét, pedig nem csekély annak a száma ! Higgyék el azok , kik a körülmények föl nem fogásában nehéz vádakat emelnek a magukat nem védelmezhető honfitársaik ellen, vajmi sok keserves könyet facsartak ki az által olyanok szemeiből , kiket mint magyar ajkunkat, magyar szívüeket tiszta önzéstelen hazaszeretetben senki fölül nem múl. Miután ez ügy körüli vita e lapban berekesztettnek nyilváníttatott , engedje meg tiszt, szerkesztő úr, hogy midőn néhány nő vagyonos , kereskedő-segédek osztályához tartozó zsidó ifjú ebbeli vélemények és érzésüket kifejezik , egyszersmind is tényleg bebizonyíták, miszerint a közjó őket legközelebbről érdekli, letévén ezúttal 180 stott a magyar Akadémia palotájára, mely összeget Fekete Bernát zsidó magyar ifjú köztök összegyűjtött “ Ezen kimutatást az eddig közlöttekhez adva a szerkesztőségünknél ezen czélra történt adakozások egész összege tesz: 1389 7 frt 40% krt, 58 db aranyat, 9 db ez. tallért, 6 db ez. ujfrtost, 37 db ez. húszast és 12 db zi frtost. — A Vasárnapi Újságnál a m. Akadémiaa eddig összesen 7838 frt gyűlt be. — Nagy-Váradon a Kőrös partján két utczát lerombolnak s a tért sétánynyá alakítván, Széchenyi-tó írnek nevezik el. — Mosonyi Mihály újabb zeneszerzeményét: „Gyászhangok Széchenyi István halálára“ még nem volt alkalmunk megemlíteni. Most tensszük ezt, azon hozzáadással, hogy e mű Rózsavölgyinél jelent meg s ára 80 nykr. A magyar zene mindem barátjának , reméljük, örvendetes tudósítás. — Ugyancsak Rózsavölgyinél jelent meg Széchenyinek Eybl után rajzolt arczképe Kanéitól. — Heckenast is adott ki zeneművet Széchenyi tiszteletére. Ez Volkmann Róbert ábrándja: „Széchenyi sírjánál.“ Áraujírt. — A M. Színházi Lap a Lendvai-szoborról szólván, arra emlékeztet, hogy a Megyeri-emlékre 700 frt már régen együtt van, s épen ennyi kell még hozzá, hogy aztán érerszoborára kiteljék belőle. „Az idők jelenségeinél fogva — folytatja ezután a nevezett lap — most már van okunk reményem, hogy a teljes önérzetre ébredett nemzet, ezen hit és jeles munkájának emlékezetét sem fogja szívéből enyészni hagyni, s a természetes sorozat helyreállításául, fog szólani valamivel az utók írnak arról is, hogy élt egykor e szép hazában egy kis ember, kinek neve Megyeri volt, a kiről Petőfi Sándor *) Félreértések elhárítása tekintetéből az adakozók névsai,irónia megnézhetés végett le van téve a P. N. irodájában. MAGYAR KÖNYVÉSZET. .. 73. MAGYAR NYELVÉSZET, szerkeszti Hunfalvy Pál. Ötödik évfolyam. III. füzet. Pest, kiadja Oszterlamm Károly, 1860. (Egy évfolyamra előfizetési ár 5 fit 25 kr. 74. NEM ÚGY VAN MOST, MINT VOLT RÉGEN. Eredeti, sehol nem közlött adomák és mondák gyűjteménye, egy vén diák naplójából. Közli Garam. Ára ujszt. Pest, Emich Gusztáv sajátja. 1860.,(Kis 8 adr 1891.) . , 75. VEZÉRFONAL A VILAGTÖRTÉ.NET ELŐADÁSÁBAN. Helv. hitvallású népiskolák használatára. Kiadták a m.-szigeti h. h. főelemi iskola tanitói. M.-Sziget. A cs. kir. állami nyomdából. 1861. 76. SZEGÉNY GAZDAGOK. Regény , irta Jókai Mór. II. kött. egyegy kötet ára 1 ujszt. Pest. Einich Gusztáv tulajdona. 1860.