Pesti Napló, 1860. június (11. évfolyam, 3092-3115. szám)

1860-06-12 / 3100. szám

lálkozás daczára sem fogja Berlin kedvéért Párist föláldozni, azt a vak is láthatta, hogy Anglia jelenben sokkal jobban egyetért Napó­leonnal, mintsem bár­kivel is, ő ellene szövet­keznék, azt nem csak a savoyai ügy, hanem legújabban a keleti kérdés körül is bőven le­hetett tapasztalni, szintoly kevéssé számol­hatna Poroszország — Napóleon ellenében — Ausztria intim szövetségére, még akkor sem ha e két hatalom ereje csakugyan elegendő lenne franczia-orosz szövetség ellenében síkra szállni. E szerint már maga a józan ész azt kívánta a porosz régenstől, hogy Napóleont minden ok nélkül meg ne sértse egy udvariasan ajánlott találkozás visszautasítása által; kívánta továbbá a politikai ildom, hogy Francziaor­­szág közlem­ényeit — azokat, miket nem kö­zönséges diplomat­ai után, hanem csak négy­szem­közt tehetni — legalább meghallgassa. Hogy pedig a német sajtó bizonyos része more consueto azt ne mondhassa, miszerint a porosz fejedelem Németországot „elárulja,“ még más német fejedelmek, kik Poroszhonhoz szótnak, részt fognak venni ama találkozásban. És most térjünk vissza a Siecle czikkére. E lap kereken kimondja, miszerint Franczia­­országnak joga és szüksége van éjszak felé is a „természetes határokra,“ de nem fogja azo­kat nyers hódítás útján magához ragadni; a délnyugati (savoyai) határ erre „biztosabb és erkölcsösebb“ eljárást mu­tatott. „A jog és igazság nevében folyamo­dunk azon egyetlen eszközhöz, mely által nagy szerencsétlenséget elháríthatni, ezen esz­köz : az 1815-d­i­k­i s­ze­r­z­ő­d­ése­k revi­­siója az európai térkép átalakítá­sával — a faj rokonság­, szokás, nyelv, rokonszenv és nemzeti ha­gyományok alapján.“ E kevés szóban, véleményünk szerint, híven ki van fejezve a franczia politika vezéreszméje, melyre már több ízben utaltunk és melyre* * s azon ismételt állításunkat alapítottuk, miszerint Napóleon császár, végső kénytelenség nélkül, nem durva anyagi erővel, hanem békés, egyezkedés útján fogja megkísérteni a természetes határok hely­reállítását. Hogy a „Siécle“, amint a republikánusok közlönye, e politikát magáévá teszi, az annak a jele, hogy a franczia kormány ezen kér­désben teljes tetszésére, sőt gyámolítására szá­molhat a franczia nemzet azon részének, mely az ellenzéknek legtekintélyesb, sőt azt mond­hatni, egyedüli tekintélyes töredékét képezi. Ezen egyetértés , mely őszinte és önkénytes, oly fontos jelenség, melyet külföldön nem le­het ignorálni, nem szabad kicsinyleni; a fran­czia nemzet nagyravágyása és anyagi érdeke egyaránt bele van vonva e kérdésbe, és Napó­leon császár nem egykönnyen hagyhatná el ezen utat, h­ol majdnem az egész nemzet rokon­szenve, lelkesedése kíséri, és a­melyen a dip­lomata részéről sem fog már igen sok aka­dályba ütközni. Talán nem csalódunk, ha azt hiszszük, mi­szerint a mondottakból legalább általános kör­vonalai ismerhetők föl annak, a­mi Badenben szőnyegre fog kerülni. A siker természetesen Isten kezében áll, de nem lehet vissza nem em­lékeznünk hasonló találkozások eredményére, nem lehet számba nem vennünk a franczia csá­szár személyiségét és fényes szellemét. Ausztriai katonatisztek, kik mélyen gyökerező ellen­szenvvel mentek koronás Uruk kíséretében Napoleon császárhoz Villafrancába, le voltak fegyverezve e férfi hódító magaviselete által, és minő hatást ten e nevezetes személyiség a Romanoff-ház büszke ivadékára Stuttgartban, azt úgy hiszszük a következés eléggé kimu­tatta. Ily előzmények után — ha már egye­nes következtetést nem vonunk belőlük — legalább azt nem mernék állítani, hogy a ba­­deni találkozás mindenesetre eredménytelen leend. Ha pedig nem lenne eredménytelen, akkor oly változások küszöbén állnánk, miket e percz­­ben átpillantani nem vagyunk képesek. Nem titkoljuk gyöngénket a fejünk szédely, ha az innen fejlődhető lehetőségekre gondolunk és sehogysem bírunk még határozott gondolathoz jutni. A porosz régens köpenye redőiben békét vagy háborút viszen magával; melyiket fogja onnan kirázni? ez még az ég titka, melyen halandó keresztül nem hatol. Hanem minő színben tűnik föl már most is a keleti kérdés úgynevezett elnapoltatása ? fog­ják -e még most is azt állíthatni, hogy a fran­czia-orosz politika Anglia, Poroszország és­­ Ausztria egyetértése elől hátrált , és hogy amaz ügy „végképen félre van tolva?“ Le­het-e általában még szó ily hármas szövetség­ről, miután Anglia már úgyis oly közel áll a franczia császárhoz, Poroszhon pedig épen most közeledik feléje? III. Napóleon remekül játsza a maga játé­kát; Stuttgartban Oroszhont vonta a maga részére; Cherbourgban és Osborneban Angliát szakaszta el egy szárazföldi coalitiótól; Villa­francában Ausztria irányában keltett bizony­talanságot Londonban és Berlinben;­­ Ba­denben pedig, ha nem érne el egyebet, leg­alább egy lehető koalitió utolsó csiráját is ki fgja tépni. Ha pedig a hatalmak együttes ellépését maga ellen lehetlenné teszi, van-e olyan, mely egymaga bátor és képes lenne ő ellene síkra szállni? . . . Újra emlékeztetünk ez alkalommal arra, hogy a brabanti herczeg keletre utazott, hogy apja, ki tavaly két hétig Biarritzban volt, most Londonba ment, onnan pedig visszatérve a porosz régenssel fog találkozni, ki nem sokára a rajnántúli „eher ízére“ ölelésére sietend. A kártya keverve van, részben már ki is osztva; aligha soká kellene már várnunk a áték kezdetére. Eszmék a tótmegyeri ünnep nyomán. I. Hazánk feltartózhatatlan fejlődési ösztöne leg­közelebb ismét egy eszme- és eredménygaz­dag lát­ványt nyújtott a közjó előmenetelén örvendő honfi­aknak. Azon mezőgazdasági Ünnepélyt értjük, melyet gróf J­á­r­o­l­y­i Lajos egy hét előtt Tótmegyeren ren­­ézett, s melyről, habár e lap elég részletes tudósítást hozott, mégis nem tartóztathatjuk magunkat, az e szép ünnepély alkalmával bennünket akaratlanul megszállt eszmék s ezekből fejlődhető következmények velejét a nagy közönség előtt megpenditni. Tagadhatatlan, hogy nemzetünk sokoldalú haladá­sának gondos tanulmányozása ama büszke önérzetet támasztja bennünk, mely az életerővel biró népekre oly varázsosan s­ehítőleg szokott hatni. Ez önérzet a tótmegyeri tinutp alkalmával a mi szi­veinket is elragadá, és pedig jogosan, mert ez t­nne­­pély nem csupa phantasiában létező külszines hala­­ást mutatott, hanem valódi, elvitázhatatlan, s kézzel­fogható előmenetelt, mely nevezetes és sokoldalú szel­lemi fejlődésnek gyümölcse, s azért ily válságos per­­ezekben kettős horderővel bir. E haladásban ugyanis két nevezetes mozzanat rejlik. Az egyik erkölcsi, mely az elgördíthetetlen nehéz­ségek által lever s elkedvetlenített kedélyeket újabb reményekre buzdítja, s kivált a mezőgazdaság terén fris és kétszeres tevékenységre hívja föl. A másik mozzanat, a félreismerhetetlen anyagi gya­rapodás erős vágyának s reményének fölébresztése, mert akár hírlapok,akár k­­önyvek olvasása annyi tanul­ságot és okulást a mezőgazdának nem nyújthat, mint a személyes meggyőződés és tapasztalás, mit a gaz­daság terén a kézzel fogható és szemmel látható gyakorlati eredmények s azok iránt adott magyará­zat szolg­áltatnak. Ezen mozzanatoknak érezi: megfontolása s elfogu­latlan vizsgálata a legbiztosb kezességül szolgálhat a közhatalomnak arra nézve, mennyire üdvös és köz­érdekű az egész monarchiára s mily kiválólag szü­k­­s­z es hazánkra nézve ama gazdasági társulatok álta­lános elterjedése és tettleges munkássága országszerte, melyeknek a fönnérintett haladás legnagyobb részben érdeme és kifolyása ? Ki czélt akar érni, az eszközökhöz is nyúljon. Ki pénzügyeit kívánja rendezni, az pénzforrásokat is ké­resén és nyisson. S agronomicus, főleg nyers termelésre utalt országok vezérlete csakis úgy juthat czélhoz, ha ily országnak — ha nem is egyetlen, de mindenesetre legfőbb forrása nemcsak be nem iszaposodhatik, sem végkép ki nem meríttetik, hanem gondos és hathatós gyámolitás által ápolva, egyenlően bő csörgedezésben tartatik nyitva. Ily ápoló befolyást gyakor­olnak a gazdasági társu­latok, a mezei iparnak ezen elismert leghathatóab emeltjűi. Midőnt a közhatalom ezen intézeteket pártolja s ezeknek alakulását segíti elő, bizonyosan saját érde­két , a nemzet egyik hő óhajtását teljesíti. Íme a tótmegyeri kedves emlékezetű ünnepélyből már­is tetemes erkölcsi hatást látunk sarjadozni, mert minden oldalról azon szándékot hallottak rebesgetni, hogy az ország mindazon megyéiben, hol még eddig gazdasági egyletek nem léteznek, már most létrehozni törekesznek, s hogy e korszerű szándék nyoma annál maradandóbb legyen, annak megalapítását Sz. Ist­ván napjára, hazánk országos ünnepére tűzték ki, eszközölvén ez által azt is, hogy első szent királyunk névnapja, mint ősi nemzeti ünnep, ezentúl a társulati téren is, valláskülönbség nélkül, honszerte meg legyen ülve. Ily fontos sociális lépés számára emlékezetes­ na­pot választani nem lehetett, s jótékonyabb emlékét e szent napnak unokáink számára alig hagyhatnánk fönn, mintha a szeretett magyar föld ápolására e na­pon a hon összes mezőgazdái örökös szellemi frigyre lépnek. Azért szívünk mélyéből óhajtjuk, hogy e korszerű eszme sikerüljön s valósuljon ! S midőn e reményt, a közjó érdekében, előre is, mint kétségtelen tényt fogadjuk el, ezt azért is tesz­­szük, hogy a sikernek egy másik lényeges fölt­ételé­ről, t. i. azon kapocsról szólhassunk, mely a közhasznú eszmecsere érdekében mind­ezen vidéki és megyei társulatokat, eleven és gyakorlati összefüggésben tartsa. Itt t. i. oly állandó kapcsot értünk a már létező s a még keletkezendő fiókegyesületek között, mely lehetővé tegye, hogy az egyesületi élet ne csak a közgyűlések által s idejében működjék, hanem a gyű­lések közt is szakadatlanul e végre megállapítandó állandó bizottmányok közvetítésével. Hogy így médiumot létrehozni szükség, az kétség­telen, s abban is bizonyos vagyok, hogy e tárgyhoz többen fognak szólni, saját nézetemet azonban e lap jövő számában elő fogom terjeszteni. Gr. Károlyi Ede: „ Az 1860-ik év husvét első napján a föltámadás örömei­­ helyett nagypénteki siralom költözött be hozzánk, keb­leinkbe, és a megváltás ünnepének hajnalát átláthatlan köd takarta el szemeink elől. Ily veszteségnél ne várjon excellentiád vigaszt tőlünk a vigasztalhatlanoktól, mert nagyméltóságoddal közös sebeinkre itt még az idő sem ad. Mi megtanítjuk gyermekeinket, unokáinkat, hogy a nagy-czenki sírbolt nagy halottjához megoldott sarukkal vándoroljanak, s küzdjenek méltók lenni a dicsőült ve­zérhez, ki e hazának élt mindig, egészen ! Fogadja excellentiád a két ifjú gróffal, az erős törzs gazdag reményekre jogosító erőteljes ágaival együtt leg­mélyebb részvétünket, örökös tiszteletünket. Kert M. Szigeten 1860. évi május hó 1-jén. A marm. szigeti kaszinó egylet, ennek nevében az elnök N. N. jegyző N.N. „A mátrai vadászat.“ Eredeti vígjáték 3 felvonásban. Irta Fáy András. (Először adatott a nemzeti szinpadon, május 80-kan.) Mint Toldi Miklós elte estéjén is az erős Toldi volt, úgy a koszorús író Fáy András is szelleméhez , tollá­hoz méltó művet lép föl élte azon korában is, mely őt irodalmunk veteránjává tette. Azon kedély, jókedv, azon magyaros észjárás, azon művészi egyénités és teremtő erő nyilatkozik e legújabb művében is, mely jeles meseirónk, mely a Bélteki ház kedvelt írójának minden müvében föltalálható. A vígjáték történetének színhelye a Mátra vidéke, személyei magyarok. E vidéken lakik egy ifjú főne­mes gróf K­e­r­é­n­y­i, kinek szép, jó, hű­ neje van. A férj könnyelmű, ledér s a csinos szobaleányt (Lenkét) gazdag kiházasitás ígéretével arra igyekszik bírni, hogy rőt vadászához Szerváczhoz menjen nőül. De a s­obaleány Bokros Ferit, a mátrai keszedő fiát sze­reti , ennek elbeszéli a gróf incselkedéseit, és azt, hogy a grófné sem jobb férjénél, mert leveleket fogad el báró Romhányitól, a gróf barátjától s leendő sógo­rától s szintén küld neki levélkéket. E levelek vivője a csacska Lenke , ki egy ízben azt oly vigyázatlanul adta át, hogy azt a szobában levő Matild (Kerényi testvére s a báró menyasszonya) észrevette s sejte­lemből azt a bárótól eredetinek tartván, az asztalon felejtett levélkét megtekinti s az írásban a báró voná­saira ismer. Faggatásaira ezt Lenle is bevallja s kezdődik a bonyolodás. A l­onyolitást Bokros Feri hevessége és indiscretiója tovább viszi. A gróf ugyanis és a báró vadászatra mennek a Mátrába, a hol őket eléri a zivatar s ez elöl­ a mátrai köszedő Bokros Kelemen lakába menekül-­­ nek, hol igen eredeti alakokra találnak a kőszedőben és ennek hitvesiben Portiucculában. A köszedő a nél­külözni tudó önzéstelen­ség és becsületesség, a ven­dégszerető szívesség példányképe, ki jegyzői hivata­lát önkényt elhagyta s inkább a mátrai értékesb kövek szedésének sovány keresetére adta magát, mintsem hogy a bírák hamis számadásait írja alá. Utólsó falatját is megosztja jó szívvel, jó kedvvel ven­dégeivel s viszonzás fejében mint később ezek ven­dége, nem fogad el pénzt, hanem emlékül kéri a sódarálót s a néhány mázsa sót is csak azért fogadja el, mert ez is a kövekhez tartozik. Neje, egykor vándor színésznő, a hamis pathoszban, a czikornyás beszéd­ben gyötyörködő s e miatt egyszerű férje által bá­mult nő szintén egyike a legeredetibb alakoknak. E különös pár gyermeke Feri, Lenkének kedvese, ki haza érkezvén, szülői vendégeinek egyikében a kedvesére áhítozó Szerváczot vélvén fölismerni, ez áhitozás miatt szemrehányást tesz neki, mi azon ok­ból, hogy a gróf ezt magára veszi s a báró a grófra érti,­mulatságos félreértésre nyújt alkalmat. De a báró mulatságát is megrontja nem sokára Feri indiscre­­tioja. Feri haragját a cselédeknek vélt vendégek előtt a Lenkét kísértő gróf ellen is kiöntvén, a gróf rovására mulató báró sem maradhat szárazon, mert Feri elbeszéli, hogy ez sem jobb a deákné vásznánál s barátja nejét téríti le az erény útjáról. A dolog ko­molyodni kezd, főleg, miután Feri elárulja a levélvál­tás titkát is. A gróf és a báró fölkeresésére indult Szervácz megérkezése véget vet a tréfának s a mu­latságos situatióknak s a 3. felvonásban a dolog az I által, hogy a k­érdőre vont báró a grófnak vallani s I nem akar s a kívánt fölvilágositás-adásra határidőt tűz ki, még jobban bonyolódik. .Azonban a gróf a vég­sőig hajtja a dolgot s mindketten a grófnéhoz mennek, a gróf, hogy a bűnösnek tartott nőt feleletre vonja, a báró, hogy a­­titok fölfedezéséhez nyerje meg a grófné engedelmét. A levelek előmutattatnak, melyekből ki­sül, hogy a szerző nő férje érdekében levelezett, t. i. a bárót fölkérte,, hogy szomszédjuktól szerezze meg férje számára az­on jó ugró lovat, melyet a tulajdonos a grófnak semmi áron sem akart át­engedni s me­lyet most a grófi­­őnek kedvelt két pornyjáért ajánl föl cserében. A ló nő kedves lovait föláldozza, csak hogy férjének örö­met okozzon s a levelezés tárgya e csere s a ló elszáll­ítása. A férj megszégyenítve áll neje előtt s Matild s a báró is kibékülnek. Majd megérkeznek a vendégekül hivott Bokrosék i­s. Szervácz, kinek hűtlensége felöl a gróf az öreg Bokrost által értesittetett, elbocsájtatik s az erdészi állomást és Lenke kezét Feri nyeri meg. Mint látjuk e vigjá­ték meséje egyszerű, a cselek­­vény benne igen kevés és mégis mindvégig érdekfe­­szítő, mulattató az, mit nemcsak a 2-ik felvonás sike­rült komikus helyzeteinek, hanem leginkább azon öt­­letdús, elmés bes­zédnek, azon kedélyes hangnak tu­lajdoníthatunk, mely egészséges légkörkint veszi a vígjátékot körül, mely be­széd nevettet, gyönyörköd­tet, épit, emel. Egyetlen hiánya az, hog­y a gróf neje szeretetének legújabb záloga után is és pedig rögtön visszaesik előbbi ledérségébe, könnyelműségébe. A Ferinek el­jegyzett Lenkének tudtul adja, hogy szándéka őt er­dei magányában meglátogatni s boszankodva veszi észre, hogy Feri résen álland. E következetesség a részban hiánya a vígjátéknak, melynek nem lehet köze a szenvedélyekhez. Csak kis hibákkal, nem bű­nös emberekkel bajlódik a vígjátékb­a, mint e da­rabjában szerző is. A bűn megtorlást követelne a vígjátékban is. A grófnak ki kellene vetkőzni neje ily áldozatkész szereteténél előbbi fehérségéből. Az előadás sikerült volt. Különös ilicsérettel kell Feleki-Munkácsi Flórát, Szathmárinét és Szigetit meg­említenünk. Felekiné kitűnő finomságat játszott; Szathmáriné a hamis pathoszszavalatt­al nagy hatást idézett föl. Szigeti kedélyes házigazda volt s igen jellemzetesen átírtá elénk a nejét bámuló I­on hommeot. A közönség látni óhajta irodalmunk es­zik legérde­mesebb bajnokát, a szerzőt, ki babér is nem nyug­szik, hanem mindegyre az ügynek ő . De a szerző nem jelent meg, így csak szivünkban hangzott az óhajtás, hogy Fáy András még sokáig éljen ! XX. (A szigeti kaszinó részvétnyilatkozata.) Nagyméltóságu grófné! Midön excelentiád dicső emlékű férjéért, a „Kárpitok­tól Adriiig­“ terjedő nagy föld legn­gyobb férfiéért az ide mély tisztelettel csatolt jelentés szerinti gyászünne­pélyt ápril .2- án megtartottuk volna, csak polgári leg­szentebb , bár egyszersmind legszomorúbb kötelességün­ket teljesít­e­ttük. Nem csak azon, az egész hazával bennünket egyete­mesen sújt­ott csapás fáj nekünk, melynek végzetszerű­­leg elébb utóbb be kelle következnie , hanem inkább az idő miatt jajduluak föl, h­ogy az előttünk lángolt Pháro­­szi fényt a vihar egy bősz fuvallata épen mont­otta el. A mostoha óra miatt zokogunk, hogy midőn édes hazánknak vészkorbácsolta hullámokon hányatott hajója­­ előtt a tán megmentő révpart föltünedezett volna, a bölcs kormányz­ó, kinek már neve is biztos iránytű vala, s kire 18 millió lélek segélyt vitólag tekintett, a habokba merült, magával vivén reményeink leggazdagabbjait. Azon iszonyúan gyászos pillanat idézi föl keblünkből a kétségbeesés hangjait, midőn egy 12 évi kínos vándor­lás után talát­­ épen a Nébó hö egyfokig jutnánk, Ménesünk elhalt anélkül, hogy látnoki szemei az Ígéret földét ne­künk megmut­athatták volna. Különfélék. — Am. Akadémia mai ülésében következő tetemes­ adakozások jelentettek be : Dapsy Vilmos gyűjtött, fe­lében a házra, felében a tőkéhez, összesen 3111 ftot s 5 db aranyat; Tiszaújhelyi Alajos gyűjtött a házra 188 ft 50 krt, 10 ftot ezüstben és 10 db aranyat, a tőkéhez 41 ftot, 20 ftot ezüstben és 6 db aranyat; Csaplovics Sámuel gyűjtött a házra 90, a tőkéhez 220 ftot; a bajai takarékpénztárnál gyűlt a házra 457 frt s 1 db arany, a tőkéhez 101 frt; Sütő József gyűjtött a házra 131 frttrt; Fest Imre gyűjtött a házra 340, a tőkéhez 415 forintot; Püspöki Alajos gyűjtött a házra 132 frtot; Körmöcz városa adott a házra 500, a tőkéhez szintén 500 fr­to­ t. — A magyar tudományos Akadémia épületére a j­e­­ti izr. szegényebb sorsu kereskedő segédek n­vé­ben Fekete Bernát 180 nyírtot adott át szerkesztőségü­­k­­nél következő levél kisére­tben : „Még mielőtt a zsidók részvétlenségét kárhoztató megro­vások pendítettek meg némely lapokban, sok hazafias hé­ber szív azon aggódott, vájjon a súlyos viszonyok mosto­­hasága , egyesek részvétlensége nem fognak-e egy egész fe­lekezet vétkéül fölrovatni? Fájdalom nem csalódtak azon honért dobogó szivek ! És mégis hány zsidó magyar van , kinek lelke mélyen félrezzen az imádott haza nevére , ki lángoló lelkesedésében csak egy szent őzésért — a haza bol­dogságáért ezer­zer adná oda életét, pedig nem csekély an­nak a száma ! Higgyék el azok , kik a körülmények föl nem fogásában nehéz vádakat emelnek a magukat nem védel­mezhető honfitársaik ellen, vajmi sok keserves könyet fa­csartak ki az által olyanok szemeiből , kiket mint magyar ajkunkat, magyar szívüeket tiszta önzéstelen hazaszeretet­ben senki fölül nem múl. Miután ez ügy körüli vita e lapban berekesztettnek nyil­váníttatott , engedje meg tiszt, szerkesztő úr, hogy midőn né­hány n­ő vagyonos , kereskedő-segédek osztályához tartozó zsidó ifjú ebbeli vélemények és érzésüket kifejezik , egyszers­mind is tényleg bebizonyí­ták, miszerint a közjó őket legkö­zelebbről érdekli, letévén ezúttal 180 stott a magyar Akadémia palotájára, mely összeget Fekete Bernát zsidó magyar ifjú köztök összegyűjtött “ Ezen kimutatást az eddig közlöttekhez adva a szer­kesztőségünknél ezen czélra történt adakozások egész összege tesz: 1389 7 frt 40% krt, 58 db aranyat, 9 db ez. tallért, 6 db ez. ujfrtost, 37 db ez. húszast és 12 db zi frtost. — A Vasárnapi Újságnál a m. Akadé­mia­­a eddig öss­zesen 7838 frt gyűlt be. — Nagy-Váradon a Kőrös partján két utczát lerom­bolnak s a tért sétánynyá alakítván, S­z­é­c­h­e­n­y­i-t­ó ír­nek nevezik el. — Mosonyi Mihály újabb zeneszerzeményét: „Gyász­hangok Széchenyi István halálára“ még nem volt alkalmunk megemlíteni. Most tensszük ezt, azon hozzáadással, hogy e mű Rózsavölgyinél jelent meg s ára 80 nykr. A magyar zene mindem barátjának , re­méljük, örvendetes tudósítás. — Ugyancsak Rózsavölgyinél jelent meg Széche­nyi­n­e­k Eybl után rajzolt arczképe Kanéitól. — Heckenast is adott ki zeneművet Széchenyi tiszteletére. Ez Volkmann Róbert ábrándja: „Széchenyi sírjánál.“ Ára­­­ujírt. — A M. Színházi Lap a Lendvai-szoborról szól­ván, a­rra emlékeztet, hogy a Megyeri-emlékre 700 frt már régen együtt van, s épen ennyi kell még hozzá, hogy aztán érerszobor­ára kiteljék belőle. „Az idők jelensé­geinél fogva — folytatja ezután a nevezett lap — most már van okunk remény­­em­, hogy a teljes önérzetre éb­redett nemzet, ezen hit és jeles munkájának emlékezetét sem fogja szívéből enyészni hagyni, s a természetes so­rozat helyreállításául, fog szólani valami­vel az utók ír­nak arról is, hogy élt egykor e szép hazában egy kis ember, kinek neve Megyeri volt, a kiről Petőfi Sándor *) Félreértések elhárítása tekintetéből az adakozók névsai­,iró­nia megnézhetés végett le van téve a P. N. irodájában. MAGYAR KÖNYVÉSZET. .. 73. MAGYAR NYELVÉSZET, szerkeszti Hunfalvy Pál. Ötödik évfolyam. III. füzet. Pest, kiadja Oszterlamm Ká­roly, 1860. (Egy évfolyamra előfizetési ár 5 fit 25 kr. 74. NEM ÚGY VAN MOST, MINT VOLT RÉGEN. Eredeti, sehol nem közlött adomák és mondák gyűjteménye, egy vén diák naplójából. Közli Garam. Ára­­ ujszt. Pest, Emich Gusztáv sajátja. 1860.,(Kis 8 adr 189­1.) . , 75. VEZÉRFONAL A VILAGTÖRTÉ.NET ELŐADÁSÁ­­BAN. Helv. hitvallású népiskolák használatára. Kiadták a m.-szigeti h. h. főelemi iskola tanitói. M.-Sziget. A cs. kir. állami nyomdából. 186­1. 76. SZEGÉNY GAZDAGOK. Regény , irta Jókai Mór. II. kött. e­gyegy kötet ára 1 ujszt. Pest. Einich Gusztáv tulaj­dona. 1860.

Next