Pesti Napló, 1862. január (13. évfolyam, 3567-3591. szám)

1862-01-14 / 3576. szám

10—3576 13-ik évi folyam. Kedd jan. 14.1863. Szerkesztési iroda : Ferencziek tere 7-ik szám, 1-ső emelet. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó-hivatal: Ferencziek terén 7-dik szám földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadása körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-kivvitalhoz intézendők. Előfizetési föltételek : Vidékre, postán : Helyben, házhoz hordva, félévre . . . . 10 frt 50 kr. a. é. Évnegyedre ... 5 frt 25 kr. a. é. Hirdetmények dija : 7 hasábos patit-sor egyszeri hirdetésnél 7 ujkr. Béllyegdíj külön 30 ujkr. Magányba 4 hasábos petit sor 25 ujkr. Előfizetési felhívás a „PESTI NAPLÓ“ 1862-ikilső fél évi folyamára. Előfizetési ár: januér — június 14 évre 10 írt 50 kr. január — mártiusl 4 évre ráírt 25 kr. Az előfizetési dijak közvetlen a kiadó hivatalhoz intézendők. A „tv.sír Napló“ kiadóhivatala PEST, Január 13. 1862. (Fk) A mélyen tisztelt, és hazánkban — köztudomás szerint — még mélyebben szeretett szász miniszternek, Beust b. ő excjának német szövetségi reformjavaslataira már most nemcsak Poroszország, hanem Ausztria is tüzetesen felelt. A porosz válaszról már több ízben szóltak e lapok, kiemelvén, hogy Bernstorff— habár pozitív javaslatokat még nem tett — de legalább egész átalánosságban megjelölte azon álláspontot, melyet a porosz kormány e kérdésben elfoglalandónak vél. Az osztrák külügyminiszter — praktikus ember létére — más végén ragadja meg a dolgot. Miután a félhivatalos Donau Zig csak a minap ünnepélyesen kinyilatkoztatá, hogy az „elvek oly olcsók, mint a mogyoró“, cseppet sem csodálkozunk azon, hogy az osztrák válasz sem bajlódik sokat az elvekkel, hanem a szász javaslatnak gyakorlati oldalát veszi szemügyre. Ezen szempontból kiindulván, Rechberg gr. elismeri ugyan, hogy jó volna valami „képviseletet“ állítani a szövetségi hatóság mellé, és hogy ez csak úgy létesíthető, ha az elnöklést, mely eddig kizárólag Ausztriáé volt, ezentúl Ausztria és Poroszország felváltva vinné, de ez aztán Ausztriára nézve áldozat volna, áldozatot pedig ingyen nem lehet hozni; kell, hogy kárpótlás nyújtassék érette. Ily kárpótlást Ausztria csak egyet ismerne, t. i. ha a német szövetség mind Ausztriának, mind Poroszországnak a német szövetséghez nem tartozó részeinek birtokát is garantírozná. Ausztria ezt már több ízben indítványozta, de nem volt bajlam, ez indítványra rá állani; e bajlam úgy látszik most sem létezik, és így Ausztriának nincs kedve, a mai indítványt ismételni, de arra sincs kilátás, hogy más valaki fogna ily indítványnyal kirukkolni, így tehát a bécsi kormány nem mondhat le a kizárólagos elnöklésről, és egyelőre mindennek úgy kell maradnia, amint van. Véleményünk szerint Ausztriának ezen nyilatkozata után a két „németországi nagyhatalom“ e kérdésbeni egyetértésére minden kilátás megszűnt, és a kettő közötti ellentét merőben kiengesztelhetlen. Kötelességünknek tartjuk, ezen — első pillanatra talán nem eléggé igazoltnak látszó — állításunkat igazolni. Mit akar Poroszország? A szövetségen belül ennek egyes tagjait, kik önkénytesen járulnak hozzá, akként csoportosítani maga körül, hogy a katonai és diplomatiai vezénylet Poroszország kezébe jusson. Az illető államok belső szuverainitása ezáltal nem csonkíttatnék, de kifelé Poroszország képviselné őket. A bécsi Schluszakte 46. és 47. czikke szerint a szövetség teljesen idegen marad oly háború irányában, melyet ennek a szövetségen kívül álló birtokkal felruházott valamelyik tagja, mint európai hatalom, viselni jónak vél; a szövetség maga ily háborúban csak akkor vehetne részt, ha a tagok külön tanácskozás alapján szavazattöbbséggel így határozzák. Ha már most a Poroszország által óhajtott szűkebb szövetség létrejöne, természetes, hogy az idézett 46. és 47.czikkben említett esetekben Poroszország döntett el, vájjon ezen szőkebb szövetség tagjai részt vegyenek-e példa egy Velencze körüli háborúban vagy sem ? Poroszországnak ily esetre természetesen hatalmában állana igent mondani, de nem-et is. És mit kíván Ausztria ? Azt, hogy ha ő megtámadtatik a német szövetséghez nem tartozó bármely tartományban, a szövetségnek ne maradjon többé semmi választása, hanem egyszerűen arra kötelezze magát, hogy ily esetben is egész hadseregével segíti Ausztriát. Ausztria tehát teljes szabadsággal határozna a felett, akar-e ily nem-német háborút kezdeni, de Németországnak kötelességében állana, őt feltétlenül követni, ha ő a szövetségi területen kívül háborúba bonyolódik. Azt hisszük, a mondottakból cáfolhatlanul derül ki az, miszerint Ausztria és Poroszország közt a német kérdésre nézve kiengesztelhetlen ellentét uralkodik. Ezen ellentét minden további következmény nélkül fog maradni, ha Poroszország beéri a maga álláspontjának elméleti szabatosításával, de a szakadás Németországban elkerülhetlenné válnék, ha Bernstorff arra is terjeszti ki a maga törekvéseit, hogy amaz elveinek gyakorlati alkalmazást is szerezzen, mert akkor a szövetség egy része Poroszországhoz csatlakoznék ama szűkebb szövetség megalakítására; Ausztria pedig maga köré gyűjtené azon, főleg déli államokat, kik hozzá szítanak,és akkor a német szövetség szorosabb egysége helyett lenne a két szorosabb szövetség, mely meglehetősen ellenséges indulattal állna egymással szemben. Nem akarjuk egyelőre részletesebben fejtegetni ennek következményeit, hanem constatírozzuk a pillanatnyi helyzetet és ennek valószínű eredményét. Egyet azonban nem lehet szó nélkül hagyni. A bécsi „Presse“ ezen tárgyra vonatkozólag ugyanis ezt mondja: „egyedül a positív jogviszonyok képezhetik miden reformtörekvés kiindulási pontját“, és minden ilyen törekvésnek a jogszerűen fennálló német szövetségi adtó terén kell mozognia ! Bátorkodunk ennélfogva azt kérdezni, vájjon ugyanezen elveket vallja-e tisztelt kollegánk a magyar kérdésre nézve is ? vájjon elismerie, hogy itt is „egyedül a positív jogviszonyok képezhetik, minden reformtörekvés kiindulási pontját“, vagy pedig kétféle mértéke van-e, egyik a német, a másik a magyar kérdésre nézve? Bécsi dolgok. Félhivatalos hangok kezdik hallatni magukat Bécsben, amelyek Angliának Ausztriához való közeledését helyezik kilátásba. Az új frigy természetesen a nyugati szövetség sírja felett köttetnék. A bécsi félhivatalos közlönyök már sokszor estek azon hibába, hogy valóságnak vették azt, ami csak az ő óhajtásaikban élt. Aligha így nem járnak ezúttal is. Ez azonban az ő dolguk, mi átvesszük a mint van, a „Wiener Correspondenz“ közleményét, mely így hangzik: „A mostani politikai helyzet megítélésénél nagyot nyomhat a mérlegben azon tény — mert ilyenről van szó — hogy Palmerston lord a legújabb időkben egy sereg lépést tett a végre, hogy a bécsi kabinet előtt bebizonyítsa, miszerint bizonyos eshetőségekben azzal egy uton járni hajlandó. Miután a nyugati hatalmak szövetsége tagadhatatlanul vége felé közelget, keleten pedig, mint látszik, oly válság áll a küszöbön, mely a keleti kérdést megint a politika előterébe állítja, tehát nem szükség utalnunk lehetséges következményeire az Ausztria és Nagybritannia közötti közeledésnek , azaz , következményeire oly viszonyok helyreállításának, melyek mindkét államra mindenkor áldásosan hatottak, s Európa megnyugtatására nézve is minden bizonnyal biztosítékul szolgálnak.“ Hogy Ausztriára nézve az angol szövetség a mostani viszonyok közt különös jótétemény lenne, azt minden erőködés nélkül belátja mindenki, csupán az a kérdés, vájjon a Themze melletti közvélemény, mely Ausztriában a dolgok fejlődését árgusi szemekkel kiséri, és amely kitűnő mercantilis szelleménél fogva a ,Soll és Haben“ mérlegelésében roppant tapintattal bír, a mai állaptokban talál-e elegendő biztosítékot arra, hogy a viszonszolgálmányok a szolgálmányoknak megfelelnek. A „Wanderer“ L. jegyű czikksorozat írója úgy látszik nem táplál ily vérmes reményt Ausztria mostani helyzetéről, mert vasárnapi czikkében az utóbbit így jellemzi: „Be kell ismernünk, hogy a mi eddigi alkotmányos működésünk a monarchia megszilárdítására még édes keveset tett, hogy ezzel épen ellenkezőleg az alkotmány ezen első évében a szétbontási processus Ausztriában egészen ijesztő előhaladásokat tett, és hogy ha hamarjában elég erős reagenst nem vetnek belé, a lassanként lazuló atomok a kívülről jövő első lökésnél könnyen széthullanak, s a köröskörül fekvő homogén substanciák által könnyen összevonathatnának közös jegeszedésre.“ Alább ismét: „A legkeseredettebb nemzetiségi, vallásos, s részben, mondjuk ki nyíltan, illegális agitatiok által belsejében keményen,aláásva, ott áll a mi államunk, minden oldalról környezve vizsgálódó elkeseredett ellenségektől, kikepedve várják az alkalmat, hogy a vélt beteg maradványaiból a reménylett zsákmányrészeket elkaparithassák.“ A Wr. czikkírója, mint tudva van, a magyar kérdés kielégítő megoldásáról feltételezi az osztrák kérdés megoldását, s mai czikkében egyedüli kiindulási pontul „a dtualismust állítja fel a Lajthán innen és túl lévő országokra nézve, a mint ezen dualismus közel három század alatt történelmi alappá fejlődött, s a mint az, 1848 április 12-dikén, vagyis az 1848-ki törvények szentesitése napján fennállott volt.“ „A magyar korona alatti országokra nézve — úgymond — a kétségtelen jogi tér az elévülhetetlen történelmi jog tere, vagyis a magyar alkotmány, a maga utolsó, a törvényes királytól szentesített 1848-diki kifejlődési phasisában; e jogi tér a magyar korona alatt lévő valamennyi országra érvényes. A Lajthán inneni országokra nézve más jogi tér nem létezhet, mint az octoberi diplomáé és a februariusi alkotmányé.“ — Rechberg grófnak Velenczébe utazásáról a legkülönfélébb hirek kerengenek Bécsben. Némelyek azt állítják, hogy a gróf csak mint a császári ház minisztere utazott a lagúnák városába, mig mások fejedelmek congressusáról beszélnek , mely a külügyminiszternek a császári udvar tartózkodása helyén való jelenlétét szükségessé tette volna. A Scharf-féle Correspondent, azt erősíti, hogy Rechberg gróf távirati után azért hivatott Velenczébe, hogy Peru 11 a herczeggel értekezhessék, mi módon lehetne útjába állani Francziaország insinuatiójának, a mely Ferencz királynak Rómából való eltávolítását mind határozottabban sürgeti. Az eljárás alapvonalait ez ügyben — mond a Correspondenz —meg kellett állapítani már most, és pedig ő Felségének Velenczéből való visszatérése előtt, miután Francziaországnak az osztrák udvarnál lévő nagykövete azt szinte szóba akarja hozni, s ugyanazért a császárnak Velenczéből leendő megérkezése után ő Felsége által azonnal különös kihallgattatáson fog fogadtatni. Egy harmadik versió szerint Rechberg grófot nem hívták Velenczébe, hanem Páriából és Pétervárról érkezett nagyon szorgos sürgönyök birták volna a külügyminisztert arra, hogy Velenczébe menjen. A. „Vaterland“ jelenti: „Spekuláns körökben ma azon hir volt elterjedve, hogy a készületek, melyeket a piemontiak egy Ausztriával való háborúra tesznek, oly köztudomásúak, hogy Ausztria részéről egy komoly kérdéstétel hozatott szóba, melyet természetesen a Turinban lévő porosz követség által kellene eszközöltetni, s Rechberg gróf azért ment volna a császárhoz, hogy ez ügyben meghallgattassék.“ — Mind az „Ost und West“, mind a „Bootschafter“,ellent mondanak a ,Presse" azon pénzügyi tervének, mely, mint tudjuk, az egyházi javak eladósításában áll. A „Bootschafter“ nemcsak azért, mert a legbecsesebb egyházi javak a magyar korona alatt feküsznek, ahol a szűkebb Reichsrath törvényhatóságot nem gyakorol, hanem azért is, mert irtózik elfogadni Proudhon azon elvét, hogy „a tulajdon lopás.“ — A Rechberg gróf Velenczébe utazásáról szállongó versiók még egygyel szaporodtak. Hir szerint ugyanis Ausztria kész volna diplomatiai után kijelenteni, hogy az olasz határszélen öszpontosított csapatait kész visszavonni, ha Piemont a maga részéről ugyanazt tesz.Ezen versio nem egészen látszik egybehangzónak más tudósításokkal. Nevezetesen ha az augsburgi „Alig. Ztg.“ tudósítója jelentése bű, melyet a bécsi lapok is átvesznek,Ő Felsége Peschierában a várőrséghez tartozó csapatokat szemle alá vévén, beszédet tartott, melyben megelégedését fejezte ki azoknak jó maguktartása fölött, hozzátévén, „hogy azon szellem mellett, a melyre talált, a bekövetkezendő küzdelmek elé (bevorstehenden kämpfen) bizalommal tekint.“ A legújabb római összeütközésről a „Kölnische Ztg.“ rendszerint jól értesült levelezője írja : Amint jó forrásból értesütnek, azon jelentések, melyeket Bach úr Bécsbe küldöz, nagyon nyugtalanító természetünk. Francziaország úgy látszik elvégre komolyan akarja venni a dolgot, és Antonelli meg Lavalette között heves jelenetekre került a dolog. A franczia diplomata hír szerint ezt mondta volna: „Ha ez így megy, akkor elvégre meg kell mutatnunk önnek , hogy mi II. Ferenczet az ön akarata ellenére is el tudjuk innen takarítani.“ Bach úr magasztalja ugyan Antonelli és Mérodé kipróbált szilárdságát, s IX. Pius jó szándékait, „azonban — ezt teszi hozzá — ha Francziaország csakugyan komolyan akar úgy, amint Francziaország akarni tud, akkor itt engednek, arról meg vagyok győződve.“ Ugyanazon forrásból ered a következő közlés : „A legújabb bécsi tudósítások megerősítik amit önnek legközelebb jelentek. Schmerling nem soká marad már a kormányon, s a februári kormány halálra van ítélve. Arról, hogy mi következik, a vélemények különbözők. Míg némelyek azt hiszik, hogy Ürményi úr Forgách gróf helyébe kanczellárrá nevezve a mostani kormány segélyével fogná előkészíteni a választásokat az áprilisban összejövendő országgyűlésre , addig mások még tovább mennek reményeikben, s azt hirdetik, hogy Apponyi gróf egy magyar kabinet elnökévé neveztetnék ki, a mely bel-, oktatás-,igazság- és közlekedésügy minisztériumaiból fogna állani. Ezen minisztérium tüstént egybe hívná az előbbeni országgyűlést, s felhívná azt az 1848 diki törvények revisiójára, egy után kijelentvén, hogy e törvényeket elvileg elismeri. Továbbá felszólíttatnék a magyar országgyűlés egy választmány kiküldésére, mely a bécsi Reichsrath választmányával tervet készítene a pénzügy rendezésére.“ Az egész, mint első tekintetre látható, a bécsi lapok híreinek viszhangja, noha az „Ost d. Post“ lehetőnek tartja, hogy a nép sejtelme nem csalódik legalább nagyban és egészben véve. Nagy-Várad, Kolozsvár, Brassói vasút. A „P. Napló“ egyik közelebbi számában olvastuk azon viszálkodások rövid kivonatát, melyek e vasútvonal építési engedélyének elnyerését megelőzték. Az engedély most már megvan, de a szükségelt pénzerő megszerzésére van szükség, mert ha az idejében nem lesz meg, ismét előtérbe lép az arad-szebenvaskapui vasútvonal, mely, habár szintén igen hasznos és czélszerű vállalat, meggyőződésem szerint, az ország érdekeit tekintetbe véve, „csak másod“ sorban áll. Ha az állam önmaga építi vasutait, természetesen figyelembe veszi az állam mindennemű érdekeit, migyen privát társulatok csak önérdeküket keresik. Az állam érdekében áll, minden nagy közlekedési utat — mely a világkereskedelemnek egy kiváló pontját egy másik kiváló kereskedelmi ponttal köti össze — minél tovább önterületén vezetni, anélkül, hogy ezáltal a kereskedés útját meghosszabbítassa; ha ez utóbbi történnék, a költekezés hasztalanná válik előbb utóbb, vagy igen sokat veszt eredeti értékéből. Mert a kereskedés , ment lévén minden érzelgéstől, törekedik a legrövidebb és így egyenlő tényezőknél legolcsóbb közlekedést feltalálni és életbe léptetni. Cosmopolita társulatok a vasútvonalak vezetésénél nem mindenkor a távolabb jövőt, a nemzet politikai érdekeit épen nem, hanem inkább ez időszerinti nyereséget tartják szemük előtt, és így legelőször is a gazdagabb vidékeket keresik fel, nem törődvén azzal, kinek birtokában vagyon az illető vidék. Hogy a Nagy-Várad, Kolozsvár, Brassói vasút , mely mintegy végszűk azon hálózatnak, amely a Balt és Német tengert a Fekete tengerrel, a nyugatot a kelettel összekötendi, sokkal hosszabb vonalban menend hazánk földjén, és így terjedelmesebb mellette fekvő vidékeknek nyújtand előnyt, mint az Arad Szeben vaskapui, a felett meggyőződhetik mindenki, ki a czirkalmat kezébe veszi. A mellett a közös kiindulási pontot Pestet, illetőleg a várpontot Szolnokot, még közelebb is hozandja az elérendő végponthoz , J. Brailához vagy Galaczhoz ; azon felül e vasút további folytatása érintkezésbe jövend Foksárnal, mint az uj Románia valószínűleg keletkező fővárosával, megegyezik tehát a kereskedelmi világ érdekével és Magyaroszág érdekében áll, hogy a Nagy-Várad, Kolozsvár, Brassó-i vasút minél előbb, minden esetre előbb mint az Arad, Szeben, Vaskapui- vasútvonal megnyittassék. Az állam mostani zavart pénzviszonyaiban nem építhet vasutakat, a haza polgárinak kell tehát ezt tenni, mivel másként e fontos fővonal ismét egy Cosmopolita társaság kezébe kerülvén, ez nem az ország érdekét, de azt tartaná jó szeme előtt, miként és hol fog az legrövidebb idő alatt minél többet jövedelmezni, és akkor vasútját minél előbb a gazdag Duna völgyére vezetendi le, és akkor a természet áldásaiban oly gazdag, de pénzben oly szegény Erdély ismét elölmarad. Tehát a haza iránti kötelesség igényli, hogy a nemzet önmaga és minél gyorsabban építse fel e vasutat, mely ezer és ezer új kötelékekkel fűzendi hozzánk királyhágón túli testvéreinket. De az ily nagyszerű válalatokat kell hogy a nemzetgazdászat más szempontjából is nézzük. Oly ország, melynek közlekedési eszközei, bányái és egyébb javai idegenek kezeiben vannak, előbb utóbb azok szolgájává lészen; miglen oly nemzet, mely önkezében tartja meg — hazájában helyezi el — az iparválalatok értékpapírjait, sőt aféléket más országokból is törekszik beszerezni, gyarapodni fog. Mindkettőnek óriási adósságai lehetnek, de miglen az egyik — részben mások pénzéből — könnyen fizeti önönmagának a kamatokat és így mindig új nemzeti vagyont teremt, addig a másik idegenek tributariusa lesz, és elszegényedik. — Hozzak fel példát? Úgy hiszem szükségtelen. Magyarországnak azon kell lenni, hogy minden nagyobb és biztos jövedelmet nyújtó iparvállalat tőkéje, amennyiben szegénységünk engedi, az országban maradjon, és ha pénz dolgából idegenekre szorulunk, azoknak oly kedvessé kell tenni e hazát az itt élvezhető szabadság és jólét által, annyira össze kell fűzni érdeküket érdekünkkel, hogy azok itt köztünk le is telepedjenek és utódaik egészen magyar érzélnűekké legyenek. Erre is szolgálhatunk elegendő példával. De még egy harmadik észrevételem is van az iparvállalatokra, a nagy közlekedési eszközökre vonatkozólag. Ha cosmopolita társulatok kezében lesznek azok ezentúl is, természetesen az üzlet felett is azon társulat részvényesei rendelkeznek. Nem tudom, hogy van vele más magyar ember, de én mindannyiszor boszankodom, valahányszor egy indóházban vagy egy gőzhajó állomáson van dolgom ; mindig azt a kérdést teszem fel magamnak : „Német- vagy Csehországban vagyok-e?" és csak akkor veszem észre, hogy talán mégis csak idehaza vagyok, ha nagybetűkkel olvashatom : Uraknak! nőknek! Ugye, szép concessiók, melyeket e haza terményein gazdagodó cosmopolita társulatok a nemzet geniusának nyújtanak ? Tehát meglevén az engedély a Nagy- Várad, Kolozsvár, Brassai vasút építésére, a pénzt iparkodjunk előteremteni, mégpedig ugyi b°gy a részvények minél előbb elkeljenek és minél több maradjon az országban. Akinek lehet, vegyen száz, ötven, tíz részvényt, aki nem vehet legalább jegyet, vegyünk ketten,öten, tizenegy részvényt, alakítsunk a nagyobb községekben társulatokat, melylyek együtt vesznek részvényeket, és a mellett, hogy hasznosan ruháztuk be pénzünket, hazánk iránti kötelességünket is teljesítettük. Lelkes kereskedőinknek ismét nyilik egy alkalom, hazafiuságukat kimutatni, a legtöbb készpénz az ő kezükben van, annak egy csekélyrésze, ha az első épitési években nem is kamatozik, a vasút megnyitása után annál dúsabban fog jövedelmezni. Pest, január 10. 1862. Ivánka Imre. — A „Sürgöny“ bécsi levelezője írja : Bécs, jan. 10-én. Megint van egy érdekes kis újság! Egy prágai német lap azon hírrel örvendeztet meg bennünket, hogy titkon három új karszék készül a hírod, tanács alsóházának miniszteri asztala mellé, és hogy ezen három karosszék a három kanczellárt várja karjai közé, kik aztán az őket illető budgetre nézve fognak a bíród, tanácsnak különféle felvilágosításokkal szolgálni ! Kétségkívül érdekes hír! Előre látható, hogy a budget-bizottmány ezen asztalos-contót örömmel fogja jóváhagyni; valószínű is, miszerint jó a három széket, ha úgy akarná a sors, hogy magas destinatiójuknak egyelőre meg nem felelhetnének, elvileg fontos „Capitals-anlage“-ként, vagy legalább is „Schutzbares Material“-nak tekintendi, — sőt ha egy kicsit erőltetni akarja a dolgot, még kedvező ómennek is veheti, hogy a birodalmi tanácsban legalább név szerint jelenik meg azon kemény székely kerület, melyet „háromszék“-nek neveznek. De van a dolognak komoly oldala is. A budget-bizottmányban Wenisch úra az utóbbi évtized alatt Pozsonyban főtörvényszéki elnök, s ennélfogva természetesen a magyar korona-országok közigazgatási szükségleteinek alapos ismeretével bíró férfiú — vállalta magára a három kancellária — azaz : Magyar , Horvát-, Tót-