Pesti Napló, 1862. január (13. évfolyam, 3567-3591. szám)
1862-01-26 / 3587. szám
21-3587 13-ik évffolyam. Szerkesztési iroda : Ferencziek tere 7-ik szám, 1-ső emelet. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadóhivatal: Ferencziek terén 7-dik szám földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadása körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Előfizetési föltételek : Vidékre, postán. Helyben, házhoz hordva , félévre . . . . 10 frt 80 kr. a. é. Évnegyedre ... 5 frt 25 kr. a. é. Vasárnap, jan. 26.1862. Hirdetmények díja : 7 hasábos petit-sor egyszeri hirdetésnél 7 ujkr. Bélyegdíj külön 30 ujkr. Magánvita 5 hasábos petit-sor 25 ujkr. „PESTI NAPLÓ“ február—mártiusi 2 havi folyamára előfizethetni 3 frt 50 krral. A „Pesti Napló“ kiadóhivatala. UHT* Január 1-től kezdve még néhány teljesszámu példánynyal szolgálhatunk. PEST, Jan. 25. 1862. (Fk) Nehány hét óta alkalmunk volt azon ügyességről szólni, mely Francziaországnak az angol-amerikai viszály irányában követett politikáját jellemzé. Czikkünk végén azt mondtuk, hogy e politika által Francziaország arról biztosítja önmagát, hogy ama viszály kimenete — bármilyen legyen is — de reá nézve csak kedvező lehessen. Ha háború lesz, ő szabad kezet nyer Európában; ha pedig békés egyezkedés történik, a franczia-angol szövetség új szilárdulást nyerene. Háború nem lett, a békés kiegyenlítés megtörtént, és innen csakugyan azt látjuk, hogy a két nyugati kabinet közt ismét oly intimitás létezik, aminőt régen nem lehetett észrevenni köztük. A dolog annyira megy, hogy a franczia politika az angollal, nemcsak az unió , hanem Mexico ügyében is , szóval mindabban, amit e perekben az amerikai kérdés alatt értünk, karöltve jár. Nem szükséges ezt részletesen kimutatnunk, az utóbbi napok alatt megérkezett távirati sürgönyök mindegyike egy-egy bizonyíték amaz állítás helyessége mellett és különben igen józan politikusok tökéletes komolysággal tárgyalják azon lehetőséget, miszerint a déli kikötők blocusa végre talán mégis háborúhoz vezetne, mégpedig oly háborúhoz, melyben, legalább eleinte, a két nyugati hatalom karöltve küzdhetne az északamerikai államok ellen. Azt mondjuk: legalább eleinte mert igen sokan vannak, kik nem tartják lehetetlennek, hogy Francziaország rögtön cserbe hagyhatná Angliát, hacsak ez utóbbi egyszer annyira bele van vonva a háborúba, hogy tisztességesen vissza nem léphet. Alapos-e ezen gyanú vagy sem ? nem tudjuk, hanem a krimiai hadjárat kimenetele azt mutatta , miszerint Francziaország ily eljárásra legalább képes. A különbség csak az volna, hogy először Anglia, mely az Oroszország elleni háborút folytatni akarta volna, erre Francziaország segélye nélkül nem volt képes, míg Amerika ellenében hadiereje csakugyan megengedné a háborúnak saját rovásra való folytatását is. Másodszor pedig Oroszország irányában Angliának nem kellett oly kényesnek lenni tekintélyének fenntartására nézve, és miután az orosz tengeri erő úgyis meg volt semmisítve, czéljának legalább igen fontos részét Anglia elérte, míg Amerika irányában az ő helyzete természetesen egészen más lenne. A yankee-k nagyon is ki tudnák zsákmányolni azt, ha Anglia félúton megállapodnék és ily féleredmény roszszabb volna semmi eredménynél. A britt kormányra nézve tehát nagyon fatális dolog volna az, ha — Francziaország visszavonulásával — a megkezdett háborút félbe kellene szakasztani, és mintegy azon vallomást tenni, hogy ő csatornán túli szomszédjának segélye nélkül nem képes az északamerikai köztársasággal megbirkózni. Valószínű tehát, hogy ő erkölcsileg kénytelen lenne a háborút még akkor is folytatni, ha Francziaország abbahagyná és így Napóleon czélt ért volna, mihelyt csak — akár az ő tettleges részvétele mellett is — Angliát ily háborúba bonyolítania sikerül. Foglalkoznunk kell e ily lépés következményeivel, hogy kimutassuk, miszerint Francziaország a maga szempontjából épen nem cselekednék ildomtalanul, ha legalább múlékonyan Amerika tettleges ellenségének szerepét vállalná magára és e téren egy ideig tüskén-bokron át követné Angliát. Nem lehet ez alkalommal egy futólagos pillantást nem vetnünk azon jelentőségre is, melylyel a két nyugati hatalom közti nagyobb intimitás az európai helyzet szempontjából bír. Olvasóink kétségenkívül észrevették, hogy a bécsi inspirált lapok utóbbi időkben ismételve szóltak bizonyos bensőbb egyetértésről, mely Bécs és London közt készülőben volna. Nem vagyunk képesek e hírek alaposságának fokát megítélni, hanem majdnem azt hinnők, hogy van valami a dologban épen mivel Napóleon császár ismét oly nyájasan kacsintgat a csatorna túlsó partja felé, és egyszersmind Bécsben is feltűnő előzékenységet tanúsíttat ottani képviselője által. Aki az utóbbi évek történetét némi figyelemmel kísérte, annak nem lehetett észre nem vennie, hogy Napóleon császár oly frigyet, mely reá nézve veszélyessé, vagy legalább alkalmatlanná válhatott volna, az által szokott paralysálni, hogy ő egyszerre mind a két alkudozó fél felé közeledett, és ezeket magához vonni törekedett. Ezen törekvés mindaddig tartott, mig azon constellátió, mely ama kettő szövetkezésének kedvezni látszott, el nem múlt. Azután pedig lassanként ismét felbontották Párisban a barátsági kötelékeket, mert ezeknek czélja teljesítve volt — a kényelmetlen frigy nem jött létre. Azt hiszszük, hogy e perekben a napóleoni politika hasonló műtételével állunk szemben. A keleti ügy hozhatta volna közelebbre egymáshoz a bécsi és londoni kabinetet, ez ügytől tehát a franczia császár, legalább látszólag, visszavonul. De nem éri be ezen negatív lépéssel, hanem a positivitás terére is lép; neki nem elég az, hogy a két hatalom keze alól azon objectumot vonja el, mely szorosabb viszonyt alakíthatott volna, hanem Erisalmát is vet közéjök, mely egyenes meghasonlást , vagy legalább kirívó véleménykülönbséget idézend elő köztük. Ily Erisalmának tartjuk mi a római kérdést, illetőleg Thouvenell legújabb jegyzékét Lavalettehez, mely a pápától indítványt kíván a római kérdés megoldására. Hogy a tuileriákban e lépéstől akárcsak a legkisebb sikert várták volna, a gyermek sem fogja elhinni. Miképen is tehetne a szentsége indítványt világi hatalmának még további megcsonkítására, midőn a már megtörténtet sem lehet de jure fennállónak elismernie? Antonelli válasza oly természetes, hogy azt Napóleon császár majdnem szóról szóra előre mondhatta volna. Mi lehetett tehát ez új felszólalás czélja ? Véleményünk szerint nem más, mint oly tárgyat hozni szőnyegre, melyre nézve Ausztria és Anglia nézetei homlokegyenest ellenkeznek egymással és ezáltal megzavarni azon egyetértést, mely e két hatalom közt készülni látszott. Anglia e tekintetben helyeslendi Francziaország eljárását, Ausztria pedig zokon veezti azt. Az e miatti véleménykülönbség aztán többé-kevésbbé hosszú időre lehetetlenné fogja tenni, hogy Bécs és London közt valódi intimitás álljon helyre, és ez az, amit III. Napóleon e pillanatban elérni kívánt. Hogy ő komolyan akarna most hozzá fogni a római kérdés megoldásához, az meglehet, de legújabb diplomatiai lépéséből ez épen nem következik; ez utóbbinak, miként mondtuk, alkalmasint csak közvetett czélja van, és e czélt annál tökéletesebben el fogja érni, minél erélyesebben szegülend ellene Ausztria azon franczia politikának, mely a Themse partjain ezúttal feltétlen helyeslésre fog találni. . . Divide et impera, ez, úgy látszik, Thouvenell legújabb jegyzékének titkos alapgondolata. Nyilatkozat. — A legközelebb múlt időszakban személyemet illetőleg terjeszgetett álhírek cyclusát valahára bevégzettnek vélvén,az ellenkezőről a „Pester Lloyd“ mai száma győzött meg, mely a „I. Nachrichten“ után, velem egy bizonyos memorandumot, még pedig több barátimmal egyesülve, ifj. Pálffy ő excjának nyujtat be, a ki ennek felsőbb helyrel elküldését czélszerűőnek tartá.“ Nehogy ily, a mint látszik, nem bizonyos czélzás nélkül elhitetni s elhintetni szándékolt koholmányok a közfigyelmet tévirányra vezessék, a hazafi közönség iránti tiszteletből szükségesnek tartom ezennel kijelenteni, miszerint a haza nagy ügyét érdeklő semmiféle okmányt sem magam, sem barátimmal együtt nem fogalmazván, azt így nem is nyújthattam be, mit egyébiránt minden esetre csak azon helyen tettem volna, honnan a feljebb küldés nem lehető, és siker egyedül várható. A tisztelt szerkesztőségnek, mely ezen insinuatiokat már első keletkezésükkor kellően jellemző, szívességétől bizton reményem, miszerint az ezen sorok közhírré tétele iránti kérésemet mielőbb teljesíteni. ÜRMÉNYI JÓZSEF: Az „Ósterr. Zrg“ szemüvege rózsaszínt mutat. Ezen lap, miután még porosz közlönyök is emlegetik, szentül hiszi, hogy Páris és Bécs közt közeledés történt. Kézzel fogható jelenségeket erre ugyan nem tud felmutatni a bécsi lap, hanem arra hivatkozik, hogy valamennyi követet még eddig a bécsi udvarhoz küldött Francziaország, mindannyiban előszeretet támadt Ausztria iránt, amit a bécsi lap Ausztriának békés, senkit meg nem támadó magatartásából könnyen megfejthetőnek talál. Az „Osterr. Zrg“ megjegyzi, hogy azon jegyzékek is, melyeket Francziaország a várnégyszögben történt demonstrátiók miatt, mint híresztelve volt, Ausztriához küldött volna, újabb tudósítások szerint csupán társalgásokból állottak Gramont herczeg és Rechberg gróf között, melyek közben a nevezetes tárgy is szóba jött ugyan, de oly módon, hogy az semmi kérdéstétel vagy felszólamlás jellemével nem bírt. Egyébiránt a franczia nagykövet által e részben nyert értesülések olyanok voltak, hogy udvarához teljesen kielégítő jelentést küldött. Ha nem csalatkozunk, épen az „Ost. Zig“ volt az, mely egynéhány nappal ezelőtt még azt fedezte fel, hogy Anglia közeledik Ausztriához, és pedig a frigy a nyugati szövetség sírja felett köttetnék.És ime az „Ostdeutsche Post“ legközelebb a mexikói kérdésre vetvén szemeit, az egész ügy fejlődéséből azon meggyőződésre jut, hogy az angol-franczia szövetség megint teljes virágzásban van. Feltűnik előtte az angol tengeri politikának azon hirteleni önmegtagadása, melyet a Times-czikk mutat, midőn azt mondja, hogy Anglia nemcsak az expeditio vezetését engedi át szívesen Francziaországnak, de még azon sem busul, ha ezen hatalmasság Mexicót egy vagy két évig megszállva tartja; feltűnik a dicséret, melyben az angol lapok Napoleon magatartását az amerikai ügyben részeltetik, s a magasztalás , melylyel Fouldur pénzügyi programmját elárasztják. Az angol-francziabarátságnak ezen újbóli megerősödését hirdető jelenségeknek az „Ostd. Post“ Európára nézve mély fontosságot tulajdonít, s azt mondja „nem sokára alkalmunk lesz annak befolyásait európai ügyekben is tapasztalni.“ Az „Ostd. Post“ egyébiránt mesésnek és kalandosnak tartja azon tudósítást, mintha Francziaország a bécsi udvarhoz fordult volna, hogy Ferdinand Miks a főherczeget a mexicói trónra megnyerje. A Scharfs Correspondent pedig legújabban így nyilatkozik e tárgyról: „Jóllehet sokfelől kétségbe vonták külföldi, nevezetesen pedig franczia lapok azon közléseit, hogy a Mexicóban beavatkozó hatalmak a régi foederatív köztársaságnak átalakítását vették czélba, s e tárgyban az osztrák udvarral egyetértést akarnak eszközölni; annyi mindazáltal bizonyos, hogy ezen kérdés a legújabb időben a mi udvarunknál pengetve volt, s ezzel nem helytelenül hozzák kapcsolatba a volt mexikói miniszter, Dona la Monte itt létét.“ A bécsi lapok különben leginkább Rechberg grófnak általunk tegnap, s Bernstorff grófnak szinte nemrégiben közlött válaszjegyzékeivel foglalkoznak. Az „Ost Zig“ a porosz törekvést „piemonti törekvésnek nevezi, Piemont bátorsága nélkül“, s abban bízik, hogy e törekvést valamint 1850-ben meghiusította az egyik hatalmas szomszéd Oroszország, úgy 1862-ben meg fogná hiúsítani Francziaország. És ha — teszi hozzá — német-Szardinia akad, akkor Lajos Napóleon majd keres egy német Savoyát és Nizzát. A „Neueste Nachrichten“ nem hiszi, hogy az osztrák kabinet nyilatkozata Németország igaz barátait különös örömmel töltse el. Még a National-Verein ellenei is kénytelenek lesznek bevallani, hogy Ausztria részén sem található semmi azon áldozatkészségből, mely megkívántatik arra, hogy a német egység valósággá legyen. Az összes osztrák terület biztosítását tárgyazó követelés csak akkor valósulhat meg, ha a nem-német Európa elgyengülve és elerőtlenedve a fegyvert leteszi. A „Wanderer“ is nehezen bírja megfogni Ausztriának ezen gyakran ismételt követelését, összes területének biztosítását illetőleg, s épen oly kevéssé bírja belátni, mi hasznot hajtott Ausztriának eddig a kizárólagos elnökösködés a Bundban. Végre a „Morgenpost“ se lát az osztrák válaszban semmit, ami az osztrák érdeknek nagyobb rokonszenvet szerezhetne Németországban. A czél, melyet Ausztria Németországban kitűzött, egyelőre a legmesszebbre hátra van lökve. Rechberg gr. ugyan mondja, hogy ő a Bundnak népszerű reformot óhajt, de hogy miben álljon szerinte e népszerű reform, arról mélyen hallgat. — Ma a ger úr tervét (Ausztria pénzügyi megmentése öt percentért), mint az „Őst. Ztg.“ hallja, a pénzügyi választmány nem fogadta el, mivel neki nem áll jogában tantiemeket vagy más remuneratiókat adni. A végrehajtó hatalomra tartozik, akar-e venni valamit vagy sem. Forduljon Maager úr a pénzügyminisztériumhoz. Befejezésül megemlítjük,hogy a „Scharfs Correspondenz “ „ a fennforgó körülmények közt érdekesnek találja constatálni, hogy sem azon állítás, mintha Rainer fehár a magyar nyelvben tökéletesen jártas volna, sem az, mintha ő és. fensége annak tanulásával már másfél év óta foglalkoznék, nem alapos.“ Bécsi lapok szemléje. Úgy látszik, hogy az „Osterr. Zig“ meg az „Ostd. Post“, noha mindkettő bécsi, s mindkettő centralista lap, nem egyforma színben látják a politikai helyzetet. A legújabb bécsi lapokból. A mai bécsi lapok azon londoni távirattal foglalkoznak, mely jelenti, hogy a „Morning Post“ valószínűnek találja azon hírt, amely szerint Ausztria, Piemont lefegyverzését szándékozik kívánni, mert hiszen, hogy eszközölhet Foud úr különben megtakarításokat, ha a Minciónál összeütközések vannak kilátásban. A „Morning Post“ azon óhajtást is hozzá teszi, hogy a francziák hagyják oda Rómát, de ezzel már nem igen foglalkoznak a bécsi lapok. A „Neueste Nachr“ azt mondja, hogy bizony jó volna az, s legokosabb lenne, ha mindannyi hatalmasság egy időben kölcsönösen a lefegyverkezést követelné egymástól, mert, mint tudva van, a hadsereg mindenütt a legtöbb kiadásba kerül. Mindemellett nem tartja a bécsi lap valószínűnek, hogy Ausztria ily követeléssel lépjen fel Piemont irányában, miután alig tehető fel, hogy a többi hatalmak Ausztria követelését Piemont ellenében támogassák; a tagadó válasz pedig Ausztriát arra kényszerítené, hogy erélyesebben járjon el, azaz, hogy aggressive lépjen fel, amit mi—mond a N. N.— nem hihetünk, miután ezáltal a mi pénzügyi helyzetünk javítása félbeszakasztatnék. Egyébiránt — teszi hozzá a bécsi lap — a M. Post híre nem új s zavaros forrásból került ki, már két nap óta árulják a franczia lapok, s eredetét Rómában vette, ahol pedig, mint ország világ tudja, oly emberek laknak, akik Olaszországnak nem jó barátai.“ A „Presse“ föltévén, hogy a „Morning Post“ hite igaz, azzal vigasztalja a börzét, hogy az 1859-diki emléktől ne féljenek, amikor a háborút köztudomás szerint Ausztriának hasonló követelése előzte meg. Ezúttal, azt mondja, nem egy, a turini kormány elé terjesztendő ultimátumról van szó, hanem egy állítólagos jegyzékről a nagyhatalmakhoz, melyben Piemont lefegyverzése, mint a háború veszélyének eltávolítására legalkalmasabb eszköz ajánltatik, s az egész nem egyéb, mint következménye azon pénzügyi bajoknak, melyekben Ausztria, Francziaország és Olaszország szenvednek. De továbbá azzal is vigasztalja árréssé a börzét, hogy a „Morning Post“ sürgönye alkalmasint nem egyéb, mint azon miniszteri közléseknek némi roszul felfogott viszhangja, melyeket a minisztérium a pénzügyi választmánynak a budget bizonyos tételeinek igazolására tett. Végre leginkább saját párisi tudósításával iparkodik a „Presse“ megvigasztalni a börzét, melyekből az sül ki, hogy a Bécs és Páris közt kicserélt nyilatkozatoknak köszönheti Forrdur, hogy pénzügyi előterjesztésében a franczia hadseregnek 50,000 emberrel való leszállítását jelenthette. Ezen nyilatkozat osztrák részről, mint a „Presse“ hallja, abból állott volna, hogy Ausztria minden actív restaurationális politikáról lemond, Olaszország az ő részéről megtámadástól nem félhet, s hogy a villafrancai és zürichi pontokhoz csupán azért ragaszkodik, hogy a hatalmak közt Olaszország végképp rendezése iránt jövendőben tartandó tárgyalások alkalmával alappal bírjon. A „Presse“ a börze vigasztalására azt is hallja, hogy ezen nyilatkozatok Párisban oly kedvező módon fogadtattak, mely minden várakozást felülmúl. A tuileriai kabinet ugyanis kijelentette volna, hogyha az olasz kormány Ausztria ellen támadást intézne, akkor Olaszországot saját sorsára hagyja, s a legszigorúbb semlegességet tartandja szem előtt. Meglehet, mondja a „Presse“,hogy ebből keletkezett a „M. Post“ híte. Mi több, a bécsi lap még azt is lehetőnek tartja, hogy a turini kormány kapva kap majd rajta, ha őt Anglia meg Francziaország a vesztegmaradásra „kényszeritik. “ Ha a bösze mindezekre sem vigasztalódnék meg, annak valóban nem a „Presse“ ékesei szólásának hiánya lenne az oka. — A „Wanderer“ megkezdi saját nézetének előadását az L. jegyű már befejezett tizenkét czikkre, melyeket az osztrák kérdés megoldásáról kiadott. Ma csak átalános osztrák szempontból szól hozzá, speciális magyar szempontból közelebb ígéri. Mi is igérnők, ha tudnók, hogy teljesíthetjük. Fould pénzügyminiszter előterjesztése az 1863-iki budgetről. A „Moniteur“ 22-ik számában jelent meg Fould úr pénzügyi terve a császárhoz intézett jelentés alakjában. Előterjesztésében új formáját adja elő az országos költségek osztályzásának. Szerinte háromfélék a közkiadások : 1) rendesek, melyek az obligát és állandó költségeket foglalják magukban, minek a törvények végrehajtására, igazság kiszolgáltatásra, jövedelmek behajtására és a haza védelmére szolgáló költségek. 2) A helyi hatóságok költségei, melyek nem tartoznak tulajdonkép az állam kiadásaihoz, s csak teljesség kedvéért vétetnek föl az átalános budgetbe. Végre 3) A rendkívüli költségek, melyek közhasznú czélokra fordíttatnak, de szorosan véve nem kötelezők. Ezekre nézve az államnak számba kell venni az esetek sürgős voltát s az állam álalános helyzetét, s a kormánynak e részben hatalmában áll törekvéseit erejéhez mérnie. Eddigelé a pénzügyi törvények nem választák el elég világosan e háromféle költséget. Rendkívüli szükségek adván elő magukat, többnyire a már megszavazott budgetekhez nyúltak,s nem gondoskodtak, hogy az új szükség fedezésére új segédforrás nyittassák, s így többnyire a pénzügyi évek végével csalhatatlanul emelkedtek a fedezetlen kiadások. Fould úr azt javasolja hát, választassák el szorosan egymástól e különféle kiadás, s a rendkívüli foglaltassék külön törvénybe, s speciális és meghatározott jövedelemforrások jelöltessenek ki számára, melyek, mint maguk e költségek, csak ideiglenesek legyenek. A kormány minden évben számba véve a rendkívüli szükségek sürgetősségét s az ország átalános helyzetét, a budget záradékául a törvényhozó testület elé fogja terjeszteni ezen szükségeket s a fedezésekre szolgálandó új kivetéseket. Ha eddig követtetett volna ez eljárás, még a jótéteményekben való túlbuzgóság sem esett volna oly terhére a rendes kiadások budgetének. A rendes költségekre nézve a miniszter az 1863-iki budgetet nemcsak egyensúlyba hozta, hanem még bevételi fölösleg is marad fenn. A rendkívüli költségek közé sorozza, melyek külön törvénybe foglalandók, a hasznos közmunkák, új építkezések, a katonai létszám időszerinti fölöslege, mely Francziaország külérdedekeinek védelmezésére netalán szükségesnek fog tartatni. Az új terv szerint nem lévén többé megengedhető, hogy a minisztériumok a budgeten kívüli pótlékhiteleket nyissanak, a miniszternek előre kellett gondoskodnia, hogy ily pótlékokra szükség ne legyen. Ennél fogva a rendes bevételek összegét tetemesen fölebb kellett emelnie, így a rendes kiadások összege 1863-ra 70 millióval van magasbbra téve, mint az 1862-iki budgetben. Azonban a kiadás e szaporodása csak látszólagos, mert a rendkívüli hitelezések 1860- ban 131 millióra, 1861-ben 1521/2 millióra rúgtak. Mielőtt Fould úr minisztériumonként részletesen indokolná ama rendes költségek összegének szükséges voltát, jónak látja előre bocsátni a had- és tengerész-ügy budgetére nézve a következendőket. A hadügyi rendes budget 4 millió frankkal van többre téve a tavalyinál. A létszám leszállíttatik 400,000 emberre és 85,700 lóra. E létszám 8000 emberrel több, mint amenynyire 1861-ben létetett, de nem kell feledni, hogy azóta Francziaország új annexiók által lett kiterjedtebb ; s hogy a rendes létszámot tetemesen meghaladott hadsereg részére nagy összeg pótlék hitelek voltak szükségesek. Az 1863-ra előre kiszámított létszám, 400,000 ember tetemes leszállítása a hadseregnek. 1859-ben e létszám középszámítással 556,439 ember volt, s azon évben az olasz háború alatt 660,000 emberrel emelkedett volt. A béke megkötése óta a franczia kormány folytonos törekvése a létszám alábbszálítása, de oly fokozatosan, hogy a hadsereg kitűnő szervezete zavart ne szenvedjen miatta. 1861-ben a létszám középszámítással már 467 ezer emberre szállott le. 1862-ben január 1-sején e létszám, Francziaországban és Algírban 446,000 ember volt (hozzá számítván a Chinában, Romában, Cochin Chinában levő csapatokat is). 1863. január 1-sején e látszám, a császár rendeletéből 400,000 emberre fog leszállittatni. Ezen létszámhoz legfeljebb 15,000 embert lehet számitni, kik azon idő szerint netalán külföldön Francziaország érdekeit védendik. A rendes kiadások 70 millióval való emelése következtében az adózásban bizonyos módosításokat javasol a miniszter, oly módon, hogy a vagyonos osztály legyen terhelve, s a vagyontalanon egyszersmind könnyebbítés történjék. A miniszter ezt a szabadelmű politikával is megegyezőnek látja. E szerint teljesen fel fog mentetni minden teher alól minden oly egyén, ki csupán a maga vagy