Pesti Napló, 1862. január (13. évfolyam, 3567-3591. szám)

1862-01-26 / 3587. szám

21-3587 13-ik évf­folyam. Szerkesztési iroda : Ferencziek tere 7-ik szám, 1-ső emelet. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fo­gadtatnak el. Kiadó­hivatal: Ferencziek terén 7-dik szám földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadása körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Előfizetési föltételek : Vidékre, postán. Helyben, házhoz hordva , félévre . . . . 10 frt 80 kr. a. é. Évnegyedre ... 5 frt 25 kr. a. é. Vasárnap, jan. 26.1862. Hirdetmények díja : 7 hasábos petit-sor egyszeri hirdetésnél 7 ujkr. Bélyegdíj külön 30 ujkr. Magánvita 5 hasábos petit-sor 25 ujkr. „PESTI NAPLÓ“ február—mártiusi 2 havi folyamára előfizethetni 3 frt 50 krral. A „Pesti Napló“ kiadóhivatala. UHT* Január 1-től kezdve még néhány teljesszámu példánynyal szolgálhatunk. PEST, Jan. 25. 1862. (Fk) Nehány hét óta alkalmunk volt azon ügyességről szólni, mely Franczia­­országnak az angol-amerikai viszály irányában követett politikáját jellemzé. Czikkünk végén azt mondtuk, hogy e po­litika által Francziaország arról biztosítja önmagát, hogy ama viszály kimenete — bármilyen legyen is — de reá nézve csak kedvező lehessen. Ha háború lesz, ő sza­bad kezet nyer Európában; ha pedig bé­kés egyezkedés történik, a franczia-angol szövetség új szilárdulást nyerene. Háború nem lett, a békés kiegyenlítés megtörtént, és inne­n csakugyan azt lát­juk, hogy a két nyugati kabinet közt is­mét oly intimitás létezik, a­minőt régen nem lehetett észrevenni köztük. A dolog annyira megy, hogy a franczia politika az angollal, nemcsak az unió , hanem Mexico ügyében is , szóval mindab­ban, a­mit e perekben az amerikai kér­dés alatt értünk, karöltve jár. Nem szük­­s­éges ezt részletesen kimutatnunk, az utóbbi napok alatt megérkezett távirati sürgönyök mindegyike egy-egy bizonyí­­ték amaz állítás helyessége mellett és kü­lönben igen józan politikusok tökéletes komolysággal tárgyalják azon lehetőséget, miszerint a déli kikötők blocusa végre ta­lán mégis háborúhoz vezetne, még­pedig oly háborúhoz, melyben, legalább eleinte, a két nyugati hatalom karöltve küzdhet­­ne az északamerikai államok ellen. Azt mondjuk: legalább eleinte mert igen sokan vannak, kik nem tartják lehetetlennek, hogy Francziaország rög­tön cserbe hagyhatná Angliát, hacsak ez utóbbi egyszer annyira bele van vonva a háborúba, hogy tisztességesen vissza nem léphet. Alapos-e ezen gyanú vagy sem ? nem tudjuk, hanem a krimiai hadjárat kimenetele azt mutatta , miszerint Fran­cziaország ily eljárásra legalább képes. A különbség csak az volna, hogy először Anglia, mely az Oroszország elleni hábo­rút folytatni akarta volna, erre Franczia­ország segélye nélkül nem volt képes, míg Amerika ellenében hadiereje csak­ugyan megengedné a háborúnak saját rovásra való folytatását is. Másodszor pe­dig Oroszország irányában Angliának nem kellett oly kényesnek lenni tekinté­lyének fenntartására nézve, és miután az orosz tengeri erő úgyis meg volt semmi­sítve, czéljának legalább igen fontos ré­szét Anglia elérte, míg Amerika irányá­ban az ő helyzete természetesen egészen más lenne. A yankee-k nagyon is ki tud­nák zsákmányolni azt, ha Anglia félúton megállapodnék és ily féleredmény rosz­­szabb volna semmi eredménynél. A britt kormányra nézve tehát nagyon fatális dolog volna az, ha — Francziaor­szág visszavonulásával — a megkezdett háborút félbe kellene szakasztani, és mint­egy azon vallomást tenni, hogy ő csator­­nán­ túli szomszédjának segélye nélkül nem képes az északamerikai köztársaság­gal megbirkózni. Valószínű tehát, hogy ő erkölcsileg kénytelen lenne a háborút még akkor is folytatni, ha Francziaország abba­hagyná és így Napóleon czélt ért volna, mihelyt csak — akár az ő tettle­ges részvétele mellett is — Angliát ily háborúba bonyolítania sikerül. Foglalkoznunk kell e ily lépés következ­ményeivel, hogy kimutassuk, miszerint Francziaország a maga szempontjából épen nem cselekednék ildomtalanul, ha legalább múlékonyan Amerika tettleges ellenségének szerepét vállalná magára és e téren egy ideig tüskén-bokron át kö­vetné Angliát. Nem lehet ez alkalommal egy futólagos pillantást nem vetnünk azon jelentőségre is, melylyel a két nyugati hatalom közti nagyobb intimitás az európai helyzet szempontjából bír. Olvasóink kétségenkívül észrevették, hogy a bécsi inspirált lapok utóbbi idők­ben ismételve szóltak bizonyos bensőbb egyetértésről, mely Bécs és London közt készülőben volna. Nem vagyunk képesek e hírek alaposságának fokát megítélni, ha­nem majdnem azt hinnők, hogy van va­lami a dologban épen mivel Napóleon császár ismét oly nyájasan kacsintgat a csatorna túlsó partja felé, és egyszersmind Bécsben is feltűnő előzékenységet tanúsít­tat ottani képviselője által. A­ki az utóbbi évek történetét némi fi­gyelemmel kísérte, annak nem lehetett észre nem vennie, hogy Napóleon császár oly frigyet, mely reá nézve veszélyessé, vagy legalább alkalmatlanná válhatott volna, az által szokott paralysálni, hogy ő egyszerre mind a két alkudozó fél felé közeledett, és ezeket magához vonni töre­kedett. Ezen törekvés mindaddig tartott, mig azon constellátió, mely ama kettő szövetkezésének kedvezni látszott, el nem múlt. Azután pedig lassanként ismét fel­bontották Párisban a barátsági köteléke­ket, mert ezeknek czélja teljesítve volt — a kényelmetlen frigy nem jött létre. Azt hiszszük, hogy e perekben a napó­leoni politika hasonló műtételével állunk szemben. A keleti ügy hozhatta volna kö­­zelebbre egymáshoz a bécsi és londoni kabinetet, ez ügytől tehát a franczia csá­szár, legalább látszólag, visszavonul. De nem éri be ezen negatív lépéssel, hanem a positivitás terére is lép; neki nem elég az, hogy a két hatalom keze alól azon objectumot vonja el, mely szorosabb viszonyt alakíthatott volna, hanem Eris­­almát is vet közéjök, mely egyenes meghasonlást , vagy legalább kirívó véleménykülönbséget idézend elő köz­tük. Ily Eris­almának tartjuk mi a ró­mai kérdést, illetőleg Thouvenell legújabb jegyzékét Lavalettehez, mely a pápától indítványt kíván a római kérdés megol­dására. Hogy a tuileriákban e lépéstől akárcsak a legkisebb sikert várták volna, a gyermek sem fogja elhinni. Miképen is tehetne a szentsége indítványt világi ha­talmának még további megcsonkítására, midőn a már megtörténtet sem lehet de jure fennállónak elismernie? A­ntonelli vá­lasza oly természetes, hogy azt Napóleon császár majdnem szóról szóra előre mond­hatta volna. Mi lehetett tehát ez új fel­szólalás czélja ? Véleményünk szerint nem más, mint oly tárgyat hozni szőnyegre, melyre néz­ve Ausztria és Anglia nézetei homlok­­egyenest ellenkeznek egymással és ezál­tal megzavarni azon egyetértést, mely e két hatalom közt készülni látszott. Ang­lia e tekintetben helyeslendi Francziaor­szág eljárását, Ausztria pedig zokon veezt­i azt. Az e miatti véleménykülönbség aztán többé-kevésbbé hosszú időre lehetetlenné fogja tenni, hogy Bécs és London közt valódi intimitás álljon helyre, és ez az, a­mit III. Napóleon e pillanatban elérni kí­vánt. Hogy ő komolyan akarna most hoz­zá fogni a római kérdés megoldásához, az meglehet, de legújabb diplomatiai lépésé­ből ez épen nem következik; ez utóbbi­nak, miként mondtuk, alkalmasint csak közvetett czélja van, és e czélt annál töké­letesebben el fogja érni, minél erélye­sebben szegülend ellene Ausztria azon franczia politikának, mely a Themse part­jain ezúttal feltétlen helyeslésre fog talál­ni. . . Divide et impera, ez, úgy látszik, Thouvenell legújabb jegyzékének titkos alapgondolata. Nyilatkozat. — A legközelebb múlt időszakban sze­mélyemet illetőleg terjeszgetett álhírek cyclusát valahára bevégzettnek vélvén,az ellenkezőről a „Pester Lloyd“ mai száma győzött meg, mely a „I. Nachrichten“ után, velem egy bizonyos memorandu­mot, még pedig több barátimmal egye­sülve, ifj. Pálffy ő excjának nyujtat be, a ki ennek felsőbb helyrel elküldését czél­­szerűőnek tartá.“ Nehogy ily, a mint látszik, nem bizo­nyos czélzás nélkül elhitetni s elhintetni szándékolt koholmányok a közfigyelmet tévirányra vezessék, a hazafi közönség iránti tiszteletből szükségesnek tartom ezennel kijelenteni, miszerint a haza nagy ügyét érdeklő semmiféle okmányt sem magam, sem barátimmal együtt nem fo­galmazván, azt így nem is nyújthattam be, mit egyébiránt minden esetre csak azon helyen tettem volna, honnan a fel­jebb küldés nem lehető, és siker egyedül várható. A tisztelt szerkesztőségnek, mely ezen insinuatiokat már első keletkezésükkor kellően jellemző, szívességétől bizton re­mény­em, miszerint az ezen sorok köz­hírré tétele iránti kérésemet mielőbb tel­jesíteni. ÜRMÉNYI JÓZSEF: Az „Ósterr. Zrg“ szemüvege rózsaszínt mutat. Ezen lap, miután még porosz közlönyök is emlegetik, szentül hiszi, hogy Páris és Bécs közt közeledés történt. Kézzel fog­ható jelenségeket erre ugyan nem tud fel­mutatni a bécsi lap, hanem arra hivatko­zik, hogy valamennyi követet még eddig a bécsi udvarhoz küldött Francziaország, mindannyiban előszeretet támadt Ausz­tria iránt, a­mit a bécsi lap Ausztriának békés, senkit meg nem támadó magatar­tásából könnyen megfejthetőnek talál. Az „Osterr. Zrg“ megjegyzi, hogy azon jegyzékek is, melyeket Francziaország a várnégyszögben történt demonstrátiók miatt, mint híresztelve volt, Ausztriához küldött volna, újabb tudósítások szerint csupán társalgásokból állottak G­r­a­m­o­n­t herczeg és Rechberg gróf között, melyek közben a nevezetes tárgy is szóba jött ugyan, de oly módon, hogy az semmi kérdéstétel vagy felszólamlás jellemével nem bírt. Egyébiránt a fran­czia nagykövet által e részben nyert ér­tesülések olyanok voltak, hogy udvará­hoz teljesen kielégítő jelentést küldött. Ha nem csalatkozunk, épen az „Ost. Zig“ volt az, mely egynéhány nappal ez­előtt még azt fedezte fel, hogy Anglia kö­zeledik Ausztriához, és pedig a frigy a nyugati szövetség­ sír­ja felett köttetnék.­­És ime az „Ostdeutsche Post“ legkö­zelebb a mexikói kérdésre vetvén sze­meit, az egész ügy fejlődéséből azon meg­gy­őződésre jut, hogy az ango­l-fran­­czia szö­vetség megint teljes vi­rágzásban van. Feltűnik előtte az angol tengeri politikának azon hirteleni önmegtagadása, melyet a Times-czikk mutat, midőn azt mondja, hogy Anglia nemcsak az expeditio vezetését engedi át szívesen Francziaországnak, de még azon sem busul, ha ezen hatalmasság Mexicót egy vagy két évig megszállva tartja; fel­tűnik a dicséret, melyben az angol lapok Napoleon magatartását az amerikai ügyben részeltetik, s a magasztalás , melylyel F­ould­ur pénzügyi programm­ját el­áraszt­ják. Az angol-francziabarátságnak ezen új­bóli megerősödését hirdető jelenségeknek az „Ostd. Post“ Európára nézve mély fon­tosságot tulajdonít, s azt mondja „nem sokára alkalmunk lesz annak befolyásait európai ügyekben is tapasztalni.“ Az „Ostd. Post“ egyébiránt mesésnek és kalandosnak tartja azon tudósítást, mintha Francziaország a bécsi udvarhoz fordult volna, hogy Ferdinand M­i­k­­s a főherczeget a mexicói trónra meg­nyerje. A Scharfs Correspondent pedig legújabban így nyilatkozik e tárgy­ról: „Jóllehet sokfelől kétségbe vonták kül­földi, nevezetesen pedig franczia lapok azon közléseit, hogy a Mexicóban be­avatkozó hatalmak a régi foederatív köz­társaságnak átalakítását vették czélba, s e tárgyban az osztrák udvarral egyetér­tést akarnak eszközölni; annyi mindaz­­által bizonyos, hogy ezen kérdés a leg­újabb időben a mi udvarunknál pengetve volt, s ezzel nem helytelenül hozzák kap­csolatba a volt mexikói miniszter, D­o­n­a la Monte itt létét.“ A bécsi lapok különben leginkább Rechberg grófnak általunk tegnap, s Bernstorff grófnak szinte nem­régiben közlött válaszjegyzékeivel foglalkoznak. Az „Ost Zig“ a porosz törekvést „pie­­monti törekvésnek nevezi, Piemont bátor­sága nélkül“, s abban bízik, hogy e tö­rekvést valamint 1850-ben meghiusította az egyik hatalmas szomszéd Oroszország, úgy 1862-ben meg fogná hiúsítani Fran­cziaország. És ha — teszi hozzá — né­­met-Szardinia akad, akkor Lajos Napó­leon majd keres egy német Savoyát és Nizzát. A „Neueste Nachrichten“ nem hiszi, hogy az osztrák kabinet nyilatkozata Né­metország igaz barátait különös örömmel töltse el. Még a National-Verein ellenei is kénytelenek lesznek bevallani, hogy Ausz­tria részén sem található semmi azon ál­dozatkészségből, mely megkívántatik ar­ra, hogy a német egység valósággá le­gyen. Az összes osztrák terület biztosítá­sát tárgyazó követelés csak akkor való­sulhat meg, ha a nem-német Európa el­gyengülve és elerőtlenedve a fegyvert leteszi. A „Wanderer“ is nehezen bírja meg­fogni Ausztriának ezen gyakran ismételt követelését, összes területének biztosítá­sát illetőleg, s épen oly kevéssé bírja be­látni, mi hasznot hajtott Ausztriának ed­dig a kizárólagos elnökösködés a Bund­­ban. Végre a „Morgenpost“ se lát az osztrák válaszban semmit, a­mi az osztrák érdek­nek nagyobb rokonszenvet szerezhetne Németországban. A czél, melyet Ausztria Németországban kitűzött, egyelőre a leg­messzebbre hátra van lökve. Rechberg gr. ugyan mondja, hogy ő a Bundnak nép­szerű reformot óhajt, de hogy miben áll­jon szerinte e népszerű reform, arról mé­lyen hallgat. — M­a a g­e­r úr tervét (Ausztria pénzügyi megmentése öt per­centért), mint az „Őst. Ztg.“ hallja, a pénzügyi választmány nem fogadta el, mivel neki nem áll jogában tantiemeket vagy más remuneratiókat adni. A végre­hajtó hatalomra tartozik, akar-e venni va­lamit vagy sem. Forduljon M­a­a­g­e­r úr a pénzügyminisztériumhoz. Befejezésül megemlítjük,hogy a „Scharfs Correspondenz “ „ a fennforgó körülmények közt érdekesnek találja constatálni, hogy sem azon állítás, mintha Rainer fehár a magyar nyelvben tökéletesen jártas volna, sem az, mintha ő és. fenség­e annak tanulásával már másfél év óta foglalkoz­nék, nem alapos.“ Bécsi lapok szemléje. Úgy látszik, hogy az „Osterr. Zig“ meg az „Ostd. Post“, noha mindkettő bé­csi, s mindkettő centralista lap, nem egy­forma színben látják a politikai helyzetet. A legújabb bécsi lapokból. A mai bécsi lapok azon londoni távirat­tal foglalkoznak, mely jelenti, hogy a „Morning Post“ valószínűnek találja azon hírt, a­mely szerint Ausztria, Piemont le­fegyverzését szándékozik kívánni, mert hiszen, hogy eszközölhet F­o­u­­­d úr kü­lönben megtakarításokat, ha a Minció­­nál összeütközések vannak kilátásban. A „Morning Post“ azon óhajtást is hoz­zá teszi, hogy a francziák hagyják oda Rómát,­­ de ezzel már nem igen foglal­koznak a bécsi lapok. A „Neueste Nachr­“ azt mondja, hogy bizony jó volna az, s legokosabb lenne, ha mindannyi hatalmasság egy időben kölcsönösen a lefegyverkezést követelné egymástól, mert, mint tudva van, a hadse­reg mindenütt a legtöbb kiadásba kerül. Mindemellett nem tartja a bécsi lap valószínűnek, hogy Ausztria ily követe­léssel lépjen fel Piemont irányában, miu­tán alig tehető fel, hogy a többi hatal­mak Ausztria követelését Piemont elle­nében támogassák; a tagadó válasz pe­dig Ausztriát arra kényszerítené, hogy erélyesebben járjon el, azaz, hogy aggres­sive lépjen fel, a­mit mi—mond a N. N.— nem hihetünk, miután ezáltal a mi pénz­ügyi helyzetünk javítása félbeszakasztat­­nék. Egyébiránt — teszi hozzá a bécsi lap — a M. Post híre nem új s zavaros forrásból került ki, már két nap óta árul­ják a franczia lapok, s eredetét Rómában vette, a­hol pedig, mint ország világ tud­ja, oly emberek laknak, a­kik Olaszor­szágnak nem jó barátai.“ A „Presse“ föltévén, hogy a „Mor­ning Post“ hite igaz, azzal vigasztalja a börzét, hogy az 1859-diki emléktől ne féljenek, a­mikor a háborút köztu­domás szerint Ausztriának hasonló kö­vetelése előzte meg. Ezúttal, azt mondja, nem egy, a turini kormány elé terjeszten­dő ultimátumról van szó, hanem egy állí­tólagos jegyzékről a nagyhatalmakhoz, melyben Piemont lefegyverzése, mint a háború veszélyének eltávolítására legal­kalmasabb eszköz ajánltatik, s az egész nem egyéb, mint következménye azon pénzügyi bajoknak, melyekben Ausztria, Francziaország és Olaszország szenved­nek. De továbbá azzal is vigasztalja árrés­sé­ a börzét, hogy a „Morning Post“ sür­gönye alkalmasint nem egyéb, mint azon miniszteri közléseknek némi roszul felfogott viszhangja, melyeket a miniszté­rium a pénzügyi választmánynak a bud­get bizonyos tételeinek igazolására tett. Végre leginkább saját párisi tudósítá­sával iparkodik a „Presse“ megvigasztal­ni a börzét, melyekből az sül ki, hogy a Bécs és Páris közt kicserélt nyilatkoza­toknak köszönheti F­o­r­r­d­ur, hogy pénz­ügyi előterjesztésében a franczia hadsereg­nek 50,000 emberrel való leszállítását je­lenthette. Ezen nyilatkozat osztrák rész­ről, mint a „Presse“ hallja, abból állott volna, hogy Ausztria minden actív res­­taurationális politikáról lemond, Olasz­ország az ő részéről megtámadástól nem félhet, s hogy a villafrancai és zü­richi pontokhoz csupán azért ragaszko­dik, hogy a hatalmak közt Olaszország végképp rendezése iránt jövendőben tar­tandó tárgyalások alkalmával alappal bírjon. A „Presse“ a börze vigasztalására azt is hallja, hogy ezen nyilatkozatok Páris­ban oly kedvező módon fogadtattak, mely minden várakozást felülmúl. A tuileriai kabinet ugyanis kijelentette volna, hogy­ha az olasz kormány Ausztria ellen tá­madást intézne, akkor Olaszországot sa­ját sorsára hagyja, s a legszigorúbb sem­legességet tartandja szem előtt. Meglehet, mondja a „Presse“,hogy eb­ből keletkezett a „M. Post“ híte. Mi több, a bécsi lap még azt is lehetőnek tartja, hogy a turini kormány kapva kap majd rajta, ha őt Anglia meg Francziaor­szág a vesztegmaradásra „kényszer­itik. “ Ha a bös­ze mindezekre sem vigaszta­lódnék meg, annak valóban nem a „Pres­se“ ékesei­ szólásán­ak hiánya lenne az oka. — A „Wanderer“ megkezdi saját né­zetének előadását az L. jegyű már befe­jezett tizenkét czikkre, melyeket az osz­trák kérdés megoldásáról kiadott. Ma csak átalános osztrák szempontból szól hozzá, speciális magyar szempontból kö­zelebb ígéri. Mi is igérnő­k, ha tudnók, hogy teljesíthetjük. Fould pénzügyminiszter előterjesz­tése az 1863-iki budgetről. A „Moniteur“ 22-ik számában jelent meg Fould úr pénzügyi terve a császárhoz intézett jelentés alakjában. Előterjesztésében új formáját adja elő az or­szágos költségek osztályzásának. Szerinte három­félék a közkiadások : 1) rendesek, melyek az obligát és állandó költségeket foglalják ma­gukban, minek a törvények végrehajtására, igaz­ság kiszolgáltatásra, jövedelmek behajtására és a haza védelmére szolgáló költségek. 2) A helyi hatóságok költségei, melyek nem tartoznak tul­ajdonkép az állam kiadásaihoz, s csak teljesség kedvéért vétetnek föl az átalános budgetbe. Végre 3) A rendkívüli költségek, melyek közhasznú czélokra fordíttatnak, de szorosan véve nem kötelezők. Ezekre nézve az államnak számba kell venni az esetek sürgős voltát s az állam álalános helyzetét, s a kormánynak e rész­ben hatalmában áll törekvéseit erejéhez mérnie. Eddigelé a pénzügyi törvények nem választák el elég világosan e háromféle költséget. Rendkívüli szükségek adván elő magukat, többnyire a már megszavazott budgetekhez nyúltak,s nem gondos­kodtak, hogy az új szükség fedezésére új segéd­forrás nyittassák, s így többnyire a pénzügyi évek végével csalhatatlanul emelkedtek a fedezetlen kiadások. Fould úr azt javasolja hát, válasz­tassák el szorosan egymástól e különféle ki­adás, s a rendkívüli foglal­tassék külön törvénybe, s speciális és meghatározott jövede­lemforrások jelöltessenek ki számára, melyek, mint maguk e költségek, csak ideiglenesek le­gyenek. A kormány minden évben számba véve a rendkívüli szükségek sü­rgetősségét s az or­szág átalános helyzetét, a budget záradékául a törvényhozó testület elé fogja terjeszteni ezen szükségeket s a fedezésekre szolgálandó új kive­téseket. Ha eddig követtetett volna ez eljárás, még a jótéteményekben való túlbuzgóság sem esett volna oly terhére a rendes kiadások bud­­getének. A rendes költségekre nézve a miniszter az 1­863-iki budgetet nemcsak egyensúlyba hoz­ta, hanem még bevételi fölösleg is marad fenn. A rendkívüli költségek közé sorozza, melyek külön törvénybe foglalandók, a hasznos köz­munkák, új építkezések, a katonai létszám idő­­szerinti fölöslege, mely Francziaország kü­lérde­­dekeinek védelmezésére netalán szükségesnek fog tartatni. Az új terv szerint nem lévén többé megenged­hető, hogy a minisztériumok a budgeten kívüli pótlékhiteleket nyissanak, a miniszternek előre kellett gondoskodnia, hogy ily pótlékokra szük­ség ne legyen. Ennél fogva a rendes bevételek összegét tetemesen fölebb kellett emelnie, így a rendes kiadások összege 1863-ra 70 millióval van magasbbra téve, mint az 1862-iki budget­­ben. Azonban a kiadás e szaporodása csak lát­szólagos, mert a rendkívüli hitelezések 1860- ban 131 millióra, 1861-ben 1521/2 millióra rúgtak. Mielőtt Fould úr minisztériumonként részle­tesen indokolná ama rendes költségek összegé­nek szükséges voltát, jónak látja előre bocsátni a had- és tengerész-ügy budgetére nézve a kö­­vetkezendőket. A hadügyi rendes budget 4 millió frankkal van többre téve a tavalyinál. A létszám leszál­­líttatik 400,000 emberre és 85,700 ló­ra. E létszám 8000 emberrel több, mint a­meny­nyire 1861-ben létetett, de nem kell feledni, hogy azóta Francziaország új annexiók által lett kiterjedtebb ; s hogy a rendes létszámot teteme­sen meghaladott hadsereg részére nagy összeg pótlék hitelek voltak szükségesek. Az 1863-ra előre kiszámított létszám, 400,000 ember tetemes leszállítása a hadseregnek. 1859-ben e létszám közép­számítással 556,439 ember volt, s azon év­ben az olasz háború alatt 660,000 emberrel emel­kedett volt. A béke megkötése óta a franczia kor­mány folytonos törekvése a létszám alábbszálítása, de oly fokozatosan, hogy a hadsereg kitűnő szerve­zete zavart ne szenvedjen miatta. 1861-ben a lét­szám közép­számítással már 467 ezer ember­re szállott le. 1862-ben január 1-sején e létszám, Francziaországban és Algírban 446,000 ember volt (hozzá számítván a Chinában, Romában, Cochin Chinában levő csapatokat is). 1863. ja­nuár 1-sején e látszám, a császár rendeletéből 400,000 emberre fog leszállittatni. Ezen létszám­hoz legfeljebb 15,000 embert lehet számitni, kik azon idő szerint netalán külföldön Francziaor­szág érdekeit védendik. A rendes kiadások 70 millióval való emelése következtében az adózásban bizonyos módosítá­sokat javasol a miniszter, oly módon, hogy a va­gyonos osztály legyen terhelve, s a vagyontala­non egyszersmind könnyebbítés történjék. A mi­niszter ezt a szabadelmű politikával is megegye­zőnek látja. E szerint teljesen fel fog mentetni minden teher alól minden oly egyén, ki csupán a maga vagy

Next