Pesti Napló, 1862. február (13. évfolyam, 3592-3615. szám)

1862-02-23 / 3611. szám

45-3611 13-ik évi folyam. Vasárnap, febr. 23.1862. Szerkesztési iroda : Ferencziek tere 7-ik szám, 1-ső emelet. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fo­gadtatnak el. Zsadó-hivatal: Ferencziek terén 7-dik szám földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz , kiadása körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó­hivatalhoz intézendők. Előfizetési föltételek : Vidékre, postán: Helyben, házhoz hordva: Félévre . . . . 10 frt 50 kr. a. é. Évnegyedre ... 5 frt 25 kr. a. é. Hirdetmények díja : 7 hasábos petit-sor egyszeri hirdetésnél 7 ujkr. Bélyegdíj külön 30 ujkr. Magánvita 5 hasábos petit-sor 25 ujkr. „PESTI NAPLÓ“ mártius—juniusi 4 havi folyamára előfizethetni 7 forinttal. A „Pesti Napló“ kiadóhivatala. PEST, február 22. 1862. Nagyon kíváncsian várták bizonyos bácsi körökben a reichsrathi képviselőház tegnapi ülésének kimenetelét. A kérdés az volt : sajtó­perekben esküdtszék-e vagy nem ? Az 1848-diki magyar törvényhozás e kérdésre minden habozás nélkül igennel felelt, a mi csekély nézetünk szerint két dolgot minden esetre bizonyít. Először, hogy az akkori törvényhozás elegendő bizalommal viseltetett a közvé­lemény érettsége és nagykorúsága iránt, még­pedig nem csupán az addig kiváltsá­gos, hanem az alkotmány sánczaiba csak imént bevett népnél is, s nyugodtan tette azt bíróvá annak megítélésénél, váljon azok, a­kik a közvélemény különböző árnyalatait képviselik, áthágták-e vagy nem a szabad megvitatás korlátait. Másodszor : hogy a magyar kormány­­férfiak azon elvből indultak ki, hogy mi­után a sajtó­vétségek leginkább politikai, tehát oly természetűek, a­melyeknél a kormány rendszerint vádló, tehát érdek­lett fél, illő, hogy ezekben ne olyanok bí­ráskodjanak, a­kik, ha nem is anyagi lé­tezésük kérdésében, de meglehet hála ál­tal a múltért, vagy reményüknél fogva a jövőben, vagy talán csupa megszokott eszmekor, csupa testületi szellem miatt a fennálló kormányhoz kötték, vagy ha mindezektől jellemek megóvta is, legalább a gyanú fennáll, hogy nem egészen füg­getlenek. Az sem tántorította meg az 1848-as magyar törvényhozást, hogy az 1840-ben kidolgozott büntető törvénykönyv, mely az esküdtszéki eljárást a bűntettek meg­ítélésére nézve átalánosan kimondta, életbe még nem lépett, s oly rövid idő alatt nem is volt életbe léptethető. A po­zsonyi országyűlés tudta, hogy midőn az újonnan átvett institutióval a bűntettek­nek csupán ezen részére nézve tesz pró­bát, ezzel a „jogegyenlőséget“ nem sérti meg, miután a sajtó nem valamely külön kaszt fegyvere és kiváltsága, hanem kö­zös vagyon, az egész ország közvélemé­nyének szája. Valószínű másfelől, hogy e szabadelvű törvényhozás még különbséget tenni sem vonakodott volna oly bűntettek közt, melyek a titokkal, az éj sötétségével szövetkeznek, s azok közt, a­melyeknek, hogy elkövettethessenek, okvetlenül vilá­gosság, nyilvánosság kell. Másként történt a Reichsrath-ban. A bécsi kormány a sajtó­törvényt illető ja­vaslatot már eredetileg csupán úgy ter­­jeszté elő, mint a büntető törvényhez in­dítványozott pótczikk kiegészítő részét, s nagy­­ön a meglepetés, midőn az alsóház e két tárgyat külön választá egymástól, még nagyobb akkor, midőn a bizottmány a büntető törvény pótczikkében a kor­mányi szerkezet helyett új szakaszokat indítványozott, sőt egy pillanatig olyan forma képet vágott, mintha a harmadik olvasásnál az egészet el akarná vetni; leg­nagyobb pedig akkor, midőn az illető bi­zottmány a sajtó­ügyekben az esküdtszéki eljárást merte indítványozni. De nem k­ell megijedni: a szavazás a feb­ruár 21-ei ülésben megtörtént, a minisz­térium többséget nyert, és az esküdtszéki eljárás a sajtó­ügyekben megbukott. A „Morgenpost“ így nyilatkozik e tárgy­ról: „A szabadelvű párt a képviselőházban nagy vereséget szenvedett. A Reichsrath egybejöve­­tele óta talán először némultak el a nemzetiségi ellentétek, a centralisatio és foederalismus feletti villongások; először állottak ma össze a szabadel­vű férfiak jobb és bal oldalról egy elv megvédé­sére ; a nemzetiségi szenvedélyek hallgattak. — Clam gróf együtt szavazott dr. Brinz-zel, dr. Rie­ger dr. Giskrával; a természet szerint együvé tar­tozó összetalálkozott, s az eredmény az lett, hogy a szabadelvű párt kisebbségben maradt. 158 sza­vazat közül csak 68 indult a liberális elv után,1 90-enen azon állásponthoz csatlakoztak, melyet a minisztérium e kérdésben elfoglalni jónak látta. Constatáljuk ezen nem örvendetes eredményt, hogy valahára világosan ki legyen mondva, há­nyadán áll a dolog a mi népképviseletünk több­ségével. Nem mondjuk mi, hogy ezen többség reactionarius, sem nem reactionarius az, sem nem szabadelvű, hanem egyszerűen, s mint lát­szik, minden körülmények között ministeriális, stb. stb.“ A tárgyalást Lasser miniszter azon nyi­latkozattal nyitotta meg, hogy a kormány elvileg nemcsak nem ellenzi az esküdt­székeket, hanem a súlyos bűntettek meg­ítélésénél jogorvoslatul el is ismerte azo­kat. Azonban az esküdtszékek behozata­lát az egyes országgyűlések szavazatától függesztette fel. A fenyítő eljárás iránti új törvényjavaslat egészen ki van dol­gozva, s olyan szerkezetű, a­mely az es­küdtszékeknek akár alkalmazása, akár nem alkalmazása mellett megállhat. E mellett Lasser úr jónak látta emlékeztetni a házat arra, hogy ha a képviselők az esküdtszékekhez ragaszkodnak, akkor az új sajtótörvény nem fog életbe lépni. A szónokok közt, kik az esküdtszék mel­lett voltak, Riegeren kívül, a­kinek fényes szónoki tehetségét ma még a „Donauzig“ is elismeri, Zyblikiewicz lengyel kép­viselő beszéde tett legnagyobb hatást azon gallicziai adatoknál fogva, melyeket idézett, és a­melyek valóban annyira sö­tétek, hogy e színezetet sokan hajlandók a német bureaucratia elleni ellenséges el­fogultságnak tulajdonítani. A lengyel képviselő sötét rajza által támasztott sensatiot csupán Brinz pro­fessor úr volt képes felderíteni azon nyi­latkozatával, hogy ő ugyan az esküdt­székek mellett van, de azért a miniszté­riummal szavaz. Az érdemes professor úr egy más alkalommal azért szavazott bizonyos indítvány ellen, mert az a jobb oldalról származott. Clam gróf ezúttal a kormány felfogá­sát támogatta. Valaki azon észrevételt tet­te rá, hogy bizonyosan miniszterséghez van reménye nem­sokára, s nem szeretné, hogy akkor az esküdtszékek sajtóügyek­ben a nyakán lennének. Végre a szavazás előtt Schmerling ál­­lamminiszter úr magára vévén Rieger czél­­zását bizonyos „bágyadt szivű liberálisok­ra“, a­kik a következményektől megijed­nek, jónak látta az ellen tiltakozni. „A ki — úgy mond — ő Felségének azt taná­csolta, hogy alkotmányt adjon, a ki azt egynéhány hét alatt kidolgozta, azt nem érheti hasonló szemrehányás.“ Mi részünkről feltesszük az állam­mi­niszter úrról, hogy ő excra csak oly jól tudja, mint bárki más, hogy a való kitudá­­sára­­értjük itt a természetes igazságot, a­mely a tényekben rejlik, nem a mester­ségest vagy törvényest, a­mely polgári ügyekben szerepel­, a legbiztosabb út az esküdtszéki intézményben rejlik; feltesz­­szük, hogy tudja, hogy ezen intézmény hathatós védelme az alkotmánynak is, azon esetben tudniillik, ha ezen alkotmány a nép szivében gyökeret vert, s annak vérévé vált, s ha ő excját most mégis az esküdtszéki intézmény ellenei közt látjuk, annak nem vagyunk képesek más okát találni annál, hogy tapasztalatai az utóbb említett tekintetben nem lehetnek nagyon kedvezők. Pest, február 22-kén. A­mennyire érdekünkben áll a hazánk­ban lakó népiségek nemzetiségi igényeit ismernünk, hogy a mi azokban jogos, méltányos s a magyar korona integritá­sával nem ellenkezik, teljesíthessük, nem kevésbbé szükséges tudnunk azon népi­ségek egymás irányában formált követe­léseit. Ez okból közöltük, a nélkül, hogy akár egyik, akár a másik részre véle­ményt mondtunk volna, egy horvát ál­lamférfin czikkeit: „a szerb vajdaság kérdése horvát-szlavén szem­pontból“, a Sürgöny után. A nevezett lapban most előttünk fekszik a harmadik czikkely is, melyben a horvát államférfin azt mutogatja, hogy a szerb pártnak (sic!) nincs joga a Szerémségre. Ez sajátlag a legérdekesebb czikk, mint a­mely igen élesen tünteti föl a horvát és szerb érde­kek összeütközését a Szerémségben. A horvátok, mint tudjuk, felszólaltak a szerb vajdaság visszaállítása mellett. E czikk­­ből látjuk, hogy ők e vajdaság foglalását nem igen szeretnék azon földön, a­hol pedig a szerb nép többségben van. A Kvaternikek csak a magyar terület földa­rabolását óhajtják, nem gondolva meg, hogy saját politikájuk ellenök fordul. Halljuk most a horvát államiférfiú pana­szait a szerbek ellen, mellőzve ez­úttal is részünkről véleményünk nyilvánítását: „A szerb párt férfiai, kiknek többsége — mel­lesleg mondva — nem tartozik épen a függet­lenek közé, azt szokták felelni, mikép ők azon okból vannak egy külön terület kiszakítása mel­lett, hogy nemzetiségüket az idegen (ma­gyar vagy német) elem suprematiája ellen biz­tosítsák. Ha ez eset Magyarországra nézve állana is, hogy tudniillik ott a szerb nemzetiség a magyar suprematia által veszélyeztetnék, mit én se iga­zolni, se tagadni nem akarok, mivel a nemzetisé­gi kérdés törvényesen még el nem dönte­tett, — de a hármas­ egy királyságban, hol a szerb-horvát nyelv kiválólag uralkodik, elő nem fordulhat e nemzetiségi biztosítás szüksége. E részről a szerbeket se jogaikat, se nemze­tiségüket illetőleg veszedelem nem fenyegeti, mert, mint tudva van, a horvátok és szlavónok egy és ugyanazon nyelvet beszélik a szerbekkel, azon egyetlen különbséggel, hogy a horvátok a latin, a szerbek pedig az úgynevezett czyrill be­tűket használják az írásban. Ezen utóbbiak hasz­nálata Szerém megyében nemcsak meg nem til­tatott nekik, sőt a szerb párt által oly nagyon keresett egyenjogúsítás minden fogalmai ellené­re, a nevezett megyének fele lakosságát tevő katholikus népességre (és pedig a diakovári ka­­tholikus püspök Strossmayer indítványára) fel­tolatott. A Szerémségben (illetőleg a hármas-egy ki­rályságban) van Karlovitz, a „szerb Lyon“ és a szép Fruskagora, a „szerb Athos“ hegye, hol a szerbek patriarchátusa és a gazdag uradalmak­kal biró 12 szerb kolostor van. A szerb párt eddig soha se panaszkodott és most sincs semmi oka arról panaszkodni, hogy a hármas-egy kivált­ságban jogai nem tiszteltet­tek és hogy nemzetiségükben fenyegetve lettek volna. Honnan jönek tehát a Szerémség elszakasz­­tása általi elkülönzési vágyak? A szerb párt a saját terület kiszakasztásá­­val nem a többi nemzetiségekkeli egyenjogúsí­tást akarja elérni, hanem igy akarja az álmodott Vajdaság magyar részeiben a nem szerb, a Sze­­rémségben pedig a katholikus népséget nem­zeti és illetőleg vallási suprematiója alá igáz­­ni.­­ Az továbbá valamennyi, sőt a Szerém­­ségen kivül Horvátország többi részeiben levő görög nem egyesülteket is a Szerb-Vajdaság alá akarja hódítani, hogy a horvát-szlavon nemzetet egységében meggyengítse, és annál könnyebben tegye szerb-orthodox missiójára nézve a ke­leten ártalmatlanná; és data occasione még Horvát- és Szlavonországban is egy második Vajdaságot állítson; mi a szerb párt nézetei szerint igen könnyű lenne, mert, ha a szabadal­mak az ausztriai monarchiában levő valameny­­nyi szerbre nézve egy és ugyanazon érvénynyel bírnak, miért ne lehetne tehát Horvátországban egy második és Dalmatiában egy harma­dik Vajdaságot teremteni, miután a tavali kar­­loviczi congressus határozatai szerint még a Bocca di Cattaro g. n. e. dalmát lakói is, mivel a görög keleti egyház hitvallását követik, fel vannak jogosítva, a vajda­választásban tényleges részt venni és a congressuson szavazni. Hogy a szerb párt felsőségi kívánalmait különös vonatkozással a Szerémségre nézve annál na­gyobb világosságba helyezhessük, magában vé­ve azon egy körülmény is elég volna, mikép je­lenleg — midőn a század szelleme egyesek szabadalmai ellen küzd — a szerb párt szabadalmakra hivatkozik. Azonban mi­után minden állításomat be akarom bizonyítani, tehát Szerém megye legújabb történelmének több lapjait felmutatandom, melyek mind mellettem szólanak. Miután nevezetesen a Bach féle Vojvodina gróf Mennsdorf-Pouilly emlékezetes missiója után részint Magyarországba, részint pedig (a Sze­­rémséget illetőleg) Horvátországba visszakebe­­leztetett, és midőn a szerb párt később, daczá­ra minden machiavellistikus mesterfogásoknak, kénytelen volt belátni, hogy a magyar megyék­ben nem fogja fenntarthatni a túlsúlyt, bajvívó­­helyül a Szerémséget választá, hol ag.n. e. nép­ség az ugyanegy nyelvet beszélő katho­likus népséget csak néhány 8—9 ezer lélekkel haladja túl. Itt, azaz Szerém megyében, akartak tehát egy orthodox g. n. e. értelembeni tény­leges Vajdaságot felállítani; egy második „Montenegrót“ —miként egy szerb költőmonda. A Szerémségből egy „Patrimonium St. Sabbae“-t is akartak alakítani. Itt tehát a Bonfin-féle „Spec­­tabilis terrae regio“ban csak az „igazhitüek“ uralkodandnak — ha lehet — az inoverczi­k (más­ hitüek) tökéletes kizáratásával. „Hogy ezt minél biztosabban létre­hozhas­sák, legelőször is gr. Pejacsevich főispán ellen irányzák ütegeiket és csupán azon egyszerű ok­ból, mert — mint a „Srbszki-Dnevnik“ egyik czikkében mondatik — Szerém megye egy „pra­­voszlavai“ (orthodox) főispánt igényel, és ő, mint katholikus, nem valódi szerb. —De még tovább is mentek. Hogy nevezetesen a Szerém­ség katholikus értelmisége ellen a szerb párt magát biztosítja, orthodox szerbeket, szerbizált zingárokat és görögöket választott úgy Bács-, mint Torontál- és Temesmegyékből s a csajkás és péterváradi határőr-zászlóaljakból Szerém me­gye képviselő-testületébe. A nevezett párt akkor felhasználta „bizonyos okokból“ Strossmayer püspök gyámolítását, hogy befolyása által para­lizálja a megye katholikus papságát és paraszt­képviseletét. Ez sikerült és pedig annyira, hogy a katholikus papság úgyszólván soha, vagy na­gyon ritkán és csekély számmal mutatta magát a közgyűléseken. Itt még arra is törekedtek, hogy az orthodoxok suprematiáját megerősítsék. Csak négy katholikus választatott meg, ezek közül kettő a meghalt patriarcha különös ajánla­tára ; a többi kisebb megyei hivatalokban levő katholikusokat a főispán nevezte ki. — A katho­likus népesség alatt oly gyűlölt és ismeretlen czy­rill betűk vétettek a hivatalos nyelvben gyakor­latba és még a katholikus szolgabirák is a kizá­rólag katholikus népség által lakott helységekbe is ily betűkkel írott rendeleteket küldöttek. —A Szerémséget, mint csak tényleg a hármas-egy királyságba bekeblezett Szerb-Vajdaság kiegé­szítő részéül nyilvániták. — Titkos klubok is voltak, melyekben a „Szrbszki Dnevnik“ sze­­rémségi levelei gyártattak és készültek a hivata­lokra kijelöltek névsorai (64 egyén közt csak három katholikus). — A zágrábi országgyü­­lésrei követ-választáson csak olyan katholi­­kusok választattak meg, kikről gyaniták vagy tudták, hogy nem fognak oda men­ni; s azok helyébe azután orthodoxokat vá­­lasztanak, kiknek mindnyájoknak azon tit­kos szóbeli utasítás adatott, hogy a Vajdaság létesítésére szavazatokat gyűjtsenek,habár a me­gyei gyűléseken kimondott saját véleményük és a megyei utasításokhoz hűtleneknek kellenek is lenniök. Mi meg is történt. — Midőn múlt év­ben a karloviczi congressus megnyitása előtt egy szerb érzelmű katholikus szolgabiró egyik me­­gyei gyűlésen azt az indítványt tette, mikép­p Felségéhez felirat intéztessék azon kérelemmel, hogy a Szerémség katholikus népessége is részt­­vehessen a mondott (és jól meg kell jegyeznünk, politikai és nem egyházi) congressusban, mivel indítványát senki se pártolta, azzal nem csak megbukott, hanem e mellett még orthodox testvérei ki is nevették, stb. stb. Kinek pedig ez elősorolt ténye még eddig szemeit fel nem nyiták és kik a szerbek szándé­kát a horvátok és szlavónokkal szemben még elegendőleg nem ismerik, azok tanulmányozzák szorgalmasan a múlt évi karloviczi congressus határozmányait és pro superabundanti olvassák el a „Srbobran“ egyik utóbbi számaiban kijött „nasa Crkva“ (a mi egyházunk) czímű czikkét. Most csak azon megjegyzéssel zárom be okoskodásaimat, mikép a Szerémség már azon okból se engedtethetik át a szerb párt részére, mivel ha ez megtörténnék és a Szerémségben az említett karloviczi congressus határozatai al­kalmazásba hozatnának, a szerémségi nem szerb népesség akkor saját házában a politikai pá­riokkal egyenlővé tétetnék. Mi azonban horvát és szlavón részről semmikor, de soha meg nem fog engedtetni.“ A bécsi lapok egyező­leg állítják, hogy nincs semmi alapja azon hitnek, mint ha báró Hübner küldetnék Rómába a római szentszékkel 1855. aug. 18-kán kötött ál­lamegyezmény (concordatum) egyes pont­jainak revisiója végett. Alkudozóul nem más van kinézve, mint maga a bécsi ér­sek, Rauscher bibornok, a kit kormányi körökben egyedül tartanak képesnek ar­ra, hogy a római udvartól engedménye­ket vivjon ki, mint a ki az érintett egyez­mény kötésekor is folytatta az alkudozá­sokat s a ki már akkor ki tudott eszkö­zölni a római udvartól, állítólag, némi en­gedményeket. (Különösen a XII. XIII. XIV. XV. XX. XXV. XXX. XXXIII. fe­jezeteket értik a bécsi lapok.) Rauscher bíbornokot­­ egyszersmind az összes osztrák püspökség megbízottjául (bizalmi férfiául) említik, a­kinek annál könnyebb lesz feladatában eljárni, mivel az összes püspöki kar hozzájárulásáról biztosítva van. Magyarország részéről — folytatják a bécsi lapok­­— a bibornok prímás, vagy mint szintén annak delegált­ja, Lonovics érsek vezetné az alkudo­zásokat Rómával. Rauscher bibornok, a japáni vértanuk canonisatiója alkalmával a hozzá intézet­t meghívás folytán megy Rómába, s ott léte alatt kísérti meg az al­kudozások megkezdését, melyeknek alap­ján, a concordatum 35. fejezete alapján, mindkét szerző­dő fél egyezésével történ­nék egyes fejezetek revisiója. A badeni kormány sürgönye a né­met kérdésben. (Vége.) „Népeink leghatározottabb kivánalmaira tá­maszkodó s legszentebb kötelmeink tudatában gyökerező legközelebbi nézletünk, az, hogy a visszaállítandó szövetségi egység nem kizáróla­gos és feltétlen, hanem olyan legyen, melynek határain belül a mostani szövetségi államok ön­állása és souverainitása a belső törvényhozás és közigazgatás egész területén háborútlanul fenn­maradjon. Nem tekintve a jogi kérdésre, ezen particulars önállóságok megszüntetésében, me­lyek egyébiránt épen nem zárják ki az egyesü­lést, nemzeti fejlődésünknek inkább akadályát, mint előmozdítását, s szellemi politikai életünk lényeges megrablását látjuk. „A belső közigazgatás területén csonkí­latla­­nul hagyott törvényhozási jog egyébiránt nem­csak a német államok alkotmányának alapját képezi, hanem az államok külön tételének fenn­­állhatási feltételét is. „Ellenben a mi felfogásunk szerint mindazon államfunctiók, melyeket a politikai hatalomnak a külföldi államokkal való közlekedésében kifej­teni s alkalmazni kell, tehát Németország egész védelmi rendszerét s diplomatiai közlekedését, egy egységes, s valamennyi német állam nevében vezetendő, úgy egyesek hatalmi állásának, mint a közjólétnek megfelelő kormánynak szükség alá rendeltetniök. „E mellett azon alapelv lenne érvényesítendő, hogy mind­azon államfunctiók, melyeknek köz­pontosítását a közérdekek kivánják, egészen, s az egyes államok concurrentiájának kizárásával azon központi kormány kezeiben egyesitendők, melyre ama vezetés bízandó lenne. „Az egyébiránt önmagától értetik , s ezt Bernstorff gróf szintén megengedi, hogy az ezen központi kormánynyal, s a majd mellette netán alakítandó képviselettel szemben, kivétel nélkül egyetlen kamra sem gyakorolhat concur­­ráló illetékességet oly ügyekben, melyek közö­seknek ismertetvén el, ezen központi kormány alá helyeztettek. „Mindazon tervek, melyek azon feltevésre fektetvék, hogy Németország ezen korlátozot­tabb területen sem leend az érdekek egysége, s hogy a külföld irányábani viszonyaiban magát mint egységest nem tekintetheti, csak az egysé­ges haza eszméjének lerontására szánják, s és azért nélkülözik a jellemet, melyet azoknak a nemzeti érték és használhatóság adhatna. „Mi azt hiszszük, hogy a központosítás előse­gítését a legkeskenyebb térre szorítva, hol a közös érdekeknek még semmi elválasztó ellen­tétei fel nem merültek, különösen ezen intézmény illetékessége és hatóságának megállapításánál kell annál nagyobb szigorral eljárnunk. Ezen institu­­tiónak olyannak kell lennie, mely egy egységes, személy szerinti és felelős kormányt lehetővé te­gyen, melynek végrehajtó hatalma a szervezetben semmi akadályt ne találjon, hogy valamely politi­kai eszmét a nemzet egész erejével, az egyes részek minden segédeszközeivel létre­hozni ké­pes legyen. Bár­mily magas legyen is azon ér­ték, melyet mi az egyes államoknak a központi kormány alkotmányos szervezetébeni képviselte­­tésére fektetünk, azért mégis azt tartjuk, hogy a legfőbb hatalmi ponton (oberste Spitze) minden confoederatív együttműködésnek, az utasítások szerint határozó kolégiumok minden részvevésé­­nek kizáratva kell maradniok. „Ellenben a központi kormány erélyével igen összeegyeztethető lenne, hogy alkotmányilag ren­dezendő módon a magas szövetségi kormányok együttműködése mindenütt igénybe vétessék, hol a viszonyok ezt megengedik. Az egyedüli és leg­alkalmasabb eszköz arra, hogy az egyes államok érdekei a közállaméival összeegyeztessenek, azon képviselet összehivatásában áll, mely úgy a kü­lön államokat, mint a népeket is a központi kor­mány számára szükségelt eszközök megszavazá­sában, s ezen legfőbb hatóság ellenőrzésében képviselné. A kérdés, váljon ezen képviselet az egyes kamrák választmányaiból, vagy egyenes választás útján alakíttassék-e, egyelőre — a to­vábbi megvitatás végett, nyilt kérdésként hagyat­­hatik fenn. „Csak egy ilyen nemzeti képviselet képezheti a háttért, melyben elválaszthatlan egységben, az egyes érdekek tisztelete kapcsolattal az egész­nek szükségleteire való tekintettel gyökerezik. Csak ez tartalmazza azon organismust, mely­ben az életnek egymás mellett elosztatlanul fekvő kellékei egy időben lehetnek hatásosak. „Ha, tehát, a nagyherczegi kormány előtt a re­form szüksége abban nyilatkozik is, hogy azon kormányhatalmak öszpontosíttassanak, melyek a nemzetnek a külföld irányábani védelmére és képviselésére vonatkoznak, ezzel azonban nem hiszi, hogy a központi kormány hatásköre itt ab­solut körülírva lenne még akkor is, ha újabb szükséglet mutatkoznék. Véleményünk szerint tanácsos lenne az egyes kormányok által addig gyakorolt mindazon functiók további ágainak a központi kormányhoz való utasítását a szabad s a czélszerűség meggyőződésén alapuló egyezség­ről feltételezni. Ez­által ezen központi institutió egy részről megnyerné a megkívántató kiterje­dést, más részről az egyes államok megmentet­nének a veszélytől, hogy akaratuk és meggyőző­désük ellenére oly functiók utasíttassanak a kö­zös vezetés alá, melyeknek közvetlen elintézés alatti megtartását nagy érdekükben tenni vélnék. „Ha meg kellene is engednünk, hogy a német fejedelmi fenség souverainitása a szövetségi al­kotmánynak ily értelembeni átalakítása által látszólagos, de csak­is látszólagos kisebbedést szenvedne , viszont el kell ismerni azt is, hogy az eddigi állás az egésznek nagyobb hatalmába­­ni résztvevéssel tetemesen javul. Elvileg a sou­­verainitás lényege ez által semmi módon sem korlátoltatik, sőt a fentebb szükségesnek kimu­tatott megszorításokban csak további kivitelét látjuk azon korlátozásnak, melyet már maga a szövetségi okmány rótt a német fejedelmek sou­­verainitására a szövetség és fejedelemtársaik irányában. „Ily természetszerű, s az egésznek jólétét szem előtt tartó szövetségi újjászervezéssel a szö­vetségi szerződés felbontásáról épen nincs szó , és a szövetségnek, mint „a német államok fel­­oszolhatlan egyesületének“ jelleme az által mit se szenvedne, hogy egyes német szövetségi álla­moknak ez idő szerint tán nehezükre esnék, magukat egy ilyen egységes központi kormány­nak alárendelni, s hogy viszonyaik annyiban ki­váltságosak lennének, a­mennyiben szabad vá­lasztásukra hagyatnék , szűkebb szövetségi vi­szonyba lépni a többi német államokkal, vagy a fennállóhoz ragaszkodni. „Az ellen, hogy Németország politikai gyen­geségének viszonyaiból kibontakozva, nagy ha­talommá lett, s ekkér szerzi meg a módokat el­­válalt kötelezettségeinek a legkiterjedtebb mérv­ben tenni eleget, ez erőteljesebb organizátióhoz nem csatlakozó államok részéről — következe­tesen, semmi sérelem sem emeltethetik. Egy szövetséges államnak sincs — véleményünk szerint joga, hogy a szövetségi szerződésben fog­lalt ígéreteknek mindig ugyanazon módoni tel­jesítését követelhesse, valamint egy államnak sincs joga azon határozatok formaszerű fenntar­tásához, melyek 1815 ben az egésznek javára állapíttattak meg, ha ugyanazon jólét ma egy változást követel. Mindaddig, mig a kölcsönös jogok és kötelességek tiszteletben tartatnak, a szövetségi viszonyok is megőriztetnek, s a meg­szentelt kötelék, melyet részünkről mi sem akar­nánk feladni, épen marad. „Előadván az előbocsátottakban a lényege­sebb nézpontokat, melyekből, ha a szüségeknek csak némileg is megfelelni akarunk, minden szö­vetségi reorganisatió kísérleténél kiindulni kell, tán czélszerű leene utalni a módszerre is, mely szerint Németországban a szövetségi reformkér­dés minden haladása vezetendő. Ez csak a ma­gas kormányok közti szabad egyezkedés, és mindenek előtt a két nagy hatalom közti egye­tértés útja lehet. És épen ezért nem utasítható ezen reform a szövetségi szerződés, nevezetesen annak 11. czikke által megengedett formaszerű út felhasználására; sőt ezen ellenkezőleg, minden oly szövetség lehetősége ellen kell nyilatkoz­nunk, mely maga mellett nem mutathatna fel ma­gasabb igazolást, mint ezen czikk engedmé­nyét. „Miként a kormányok akaratának irányfonala egyedül a nemzeti szükséglet lehet, s miként e szerint határozhatók meg az nyitandók határai is, úgy a puszta szükségben fekszik — az 1815-ki okmánytól való minden formaszerű eltérés iga­zolása is. „A kormányoknak, mint a szövetségi szerző­dés megkötőinek, minden időben megengedve kell lenni, az 1815-ben választott formát — a szellem fenntartásával — minden változtatásnak alávethetni. „Minél előbb utasíttatik ezen nagy kérdés a tett­leges tárgyalások és szabad egyezkedések ösvé-

Next