Pesti Napló, 1862. április (13. évfolyam, 3641-3665. szám)

1862-04-20 / 3658. szám

92-3658 13-ik évi folyam. Vasárnap, april 20.1862. Szerkesztési iroda : Ferencziek tere 7-ik szám, 1-sö emelet. E ..p —£** ”jj£ SÍ“" Kiadó-hivatal: Eleizetési föltételek : F­erencziek terén 7-dik szám földszint. Vidékre, postán: Helyben, házhoz hordva. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fo- A lap anyagi részét illető kőkemények (előfizetési pénz, kiadása ?.évre . . . 10 frt 50 kr. a. é. gadtatnak el. körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó­hivatalhoz intézendők. Évnegyedre ... 5 frt 25 kr. a. é. Hirdetmények dija : 7 hasábos petit-sor egyszeri hirdetésnél 7 trjkr. Bélyegdíj külön 30 ujkr. Magánvita 5 hasábos petit-sor 25 ujkr. Előfizetési felhívás „PESTI NAPLÓ“ april-júniusi évnegyedek folyamára. Előfizetési díj april-júniusi 14 évre 5 forint 25 krajczár. A „Pesti Napló“ kiadóhivatala. PEST, april 19. 1862. (Fk) Nem tudjuk, vájjon a nyájas ol­vasó osztozik-e a mi ízlésünkben, de mi úgy vélekedünk, hogy a különben oly eseménydús tizenkét év alatt, mely az imént lefolyt, alig találhatni politikailag érdekesebb jelenetre, mint a­milyennek most Poroszországban vagyunk szemtanúi. Nem akarunk ismeretes dolgokat ismé­telni és a kamarafeloszlatás és miniszter­változás történetét fölmelegíteni. Olva­sóink tudják, hogy mind a két esemény a szabadelvű párt vereségét képezte, és hogy a mostani miniszterek hivatalba lé­pését egy új aera kezdetéül üdvözölte a # reactio. Meg is volt az akarat ezen új miniszterekben a bennök helyezett „szép remények“ teljesítésére, hanem — a csin­talanok! — eleinte pamutharisnyát vet­tek fel, hogy minél kevesebb neszszel lépjenek fel. Maguk is érezték , hogy erőszakos reactióra semmi , de semmi ürügy nem létezett, és így csak csep­­penként akarták bevezetni a nemzet­tel az új rendszernek életelixirját. „Bi­zalmas“ körleveleket küldtek a különféle hatóságokhoz és testületekhez, hogy ezek a választásoknál — a szabadság külső színének megőrzése mellett —a kormány érdekében működjenek, és kéz alatt töre­kedtek a feloszlatott országgyűlés tagjait népszerűtleníteni. Hanem egyről úgy látszik nem volt sej­telmük — a sajtó hatalmáról. Igaz, hogy az államügyészségeknek a sajtótörvény legszigorúbb kezelését tették kötelességük­ké, de magát e törvényt felfüggeszteni nem volt bátorságuk, mert, miként mondtuk, az erőszakoskodásnak legalább látszatát kerülni akarták, és bizonyos gene­t érez­tek, bizonyos szégyenlést a közvélemény előtt, melynek irányában a formaszerű „kivételes állapot“ behozását a legmeré­szebb sophismák által sem lehetett volna igazolni. A sajtó pedig azonnal beletalálta ma­gát az új helyzetbe, maga elé téve a tör­vénykönyvet, és a törvény határain belül erélyesen védte a maga elveit. Főerejét pedig a tények registrálásában találta ; följegyezte a kormány mindazon „bizal­mas“ rendeleteit, miknek birtokába jut­hatott, föl azon erélyes tiltakozásokat, mik egyes testületek részéről történtek; ezer meg ezer példányban terjeszté azon férfias nyilatkozatokat, miket a berlini, a halleini , a bonni egyetem tett, és a nép mohón szítta magába leghirebb em­bereinek bátor szavait, maga számára is uj bátorságot merítvén azokból, így tökéletesen törvényes után csodá­latos kölcsönhatás jött létre a közvéle­mény és annak közlönyei közt; aman-­­ nak egyes erélyes nyilatkozásait im­­ezek buzgalommal terjesztették, és min­den ilyes szó magszem volt, mely a nép kebelében csirákat hajtván, megszámit­­hatlanul sokszorozá ama szabadelvű nyi­latkozatokat. És mi történt most? Az uj minisztériumot e váratlan fordu­lat megzavarta, a közvélemény vihara kiforgatta sodrából, és ma a kormány em­berei magok is úgy kezdik érezni, hogy hatalmuk tűnő félben van, hogy a kor­mányrúd kihullott kezekből, hogy „nudum remigio latus.“ A Berlinből érkező tudósítások, melyek néhány hét óta elég komor színezetűek voltak, ennek következtében ismét derül­­tebb arczot mutatnak, és átalános azon hiedelem, miszerint a mostani reactió csak nyári förgeteg volt, mely csak rövid ideig tart, és melyet aztán annál kellemesebb időjárás követ. De nem! E hasonlat nem találó­ ter­mészetben a verőfényes napokat az úris­ten csinálja, de ha a porosz nép ismét de­­rültebb napoknak fog örvendhetni, ezt önmagának, saját erélyének és szilárdsá­gának, aztán sajtója becsületes jellemének fogja köszönhetni. Ily tényezők közremű­ködése mellett mindig és mindenütt biz­tos a győzelem; ily erkölcsi erő rohamá­nak tartósan ellene nem szegülhet a puszta anyagi hatalom, és a­mely nemzet az ön­­magábani, a saját jövőjébeni bizalmat nem veszti el, a­mely a cselnek eszélyt, az erő­szaknak erély­t és kitartást helyez ellenébe, az nincs, és nem is leszen soha elveszve. Hogy azonban a porosz nép oly gyor­san és békés után juthatana el győ­zelméhez, melyet most már valószínűnek szabad tartani, ezt — az elősorolt ténye­zőkön kívül —­ királyának fogja kö­szönhetni, és midőn magát a győzelmet a nemzet érdeméül rovandjuk fel, annak békés utáni létrejöttét I. Vilmos jelleme idézendte elő. A reactió, miként ezt annak idején ta­pasztaltuk, megijesztette, és — mondjuk ki magyarán — sokszor meg is csalta a királyt, elámította őt a közvélemény irá­nya, és a nép kívánatai, az ország hely­zete iránt. És ő engedett, a­mi hiba volt kétségtelenül, de becsületessége segíté őt a hiba helyrehozásában. Kimondta ő fel­sége, hogy a túlkapásukat, ha ilyenek csakugyan léteznek, nem fogja tűrni, de azért szavát meg nem szegi, a tör­vény terét el nem hagyja, és mit sem von vissza abból, a­mit népének adott vala. A király ezen becsületessége kény­­szerité a reactiót, azon halk, alattomos fel­lépésre, melyről az imént szóltunk, ez biztosította a nép számára minden sza­badság alapzatát, a sajtó törvényes sza­badságát, ez tette lehetségessé, hogy a közvélemény leplezetlenül nyilvánulhas­son, és hogy a rágalom, az ámítás hálóit szét lehetett tépni, mielőtt még jóformán működni kezdtek volna. E becsületességtől várhatjuk, remélhet­jük, hogy a király most, midőn az igaz­ságot megismerte, midőn népe keblébe vethetett egy pillanatot , határozottan szakasztani fog azokkal, kik őt polgá­raitól, polgárait ő tőle el akarták idege­níteni, és hogy a korona és nemzet közti egyetértés újra és annál szilárdabban helyre fog állani. Bécsi dolgok. A hivatalos „Donau Zig“ megdicsérte közelebb a „N. Nachrichten“, a pénzügyi kérdésben tett nyilatkozataiért. „Ez a di­cséret, mond a „N. N.“, mélyen megszo­morít vala bennünket, ha nem oly formán történik , hogy egy pillanatig sem lehet kétség azért, mintha köztünk eszmerokon­ság volna! Bevezetésében ugyanis a „Do­nau Zig“ úgy mutatja be a N. Nachrich­tent, mint a­mely lap nem is csinál titkot azon óhajtásából, hogy a jelen Reichs­­rathban, s az által semmi se történjék. „Ez állítás, jegyzi meg a N. N., szintoly merész, mint valótlan; azonban a Donau Zig mondja, s ezen lap politikai állításá­nak ellenmondani, a tapasztalás szerint, annyi, mint alkotmányos utón — a tör­vényszék elé jutni.“ Azonban a nem-hivatalos osztrák journalista gondo­san tanulja a büntető törvénykönyv §-ait, s a N. N. a büntető könyv 490. §. szerint késznek nyilatkozik az ellenkezőt mutatni meg, mint a mivel a Donau Zig a 488. s 491. §§. szerint őt vádolja. „Ellenkezőleg, mond az idéztük lap, folyvást arra intek a Reichsrathot, tegyen valamit, s ne avat­kozzék ugyan oly dolgokba, melyeknek elintézésére alkotmányszerűleg nincs hi­vatva, de a­hol tennie lehet, annál szor­galmasabban , kitartóbban, erélyesebben működjék.“ •— „S ha semmi sem történ­nék, a­mit már a milliónyi napidíjak miatt is sajnálnánk, vagy maga a Reichsrath lesz az oka, vagy azon körülmények és viszonyok lánczolata, melyeket a Donau Zeitung „hitelesebb“ forrásokból tanulhat, mint mi.“ A helyzet jellemzésére Schuselka „ Re­form “jáb­ól idéz a N. N. Halljuk az idézetet! „A magyar kérdés szerencsés megoldása a conditio sine qua non Ausztria minden viszonyai­ra, minden reformjaira, egész kül és belpolitiká­jára nézve. Ezt a reichsrathnak szintúgy kell tud­nia, s még­is úgy viseli magát, mintha nem is volna magyar kérdés. Minden lehető kérdéssel foglalkozik, mellékes formaságokba merül, sok drága időt fordít kicsinyes, hiú dolgokra, de folyvást ignorálja a kérdést, melynek kielégítő megoldása nélkül minden egyéb kétes, bizonyta­lan, eredménytelen. A történetíró egykor alig fogja lehetőnek tartani, hogy egy osztrák nép­képviselet egy álló évig tarthatott, a­nélkül, hogy csak akaratot mutatott volna, fölajánlani jó szol­gálatát a birodalom döntő életkérdése megoldá­sára. Ezért ezen gyűlés merőben jelentéktelen­nek fog feltűnni Ausztria történelmében. Való­ban nem csodálhatni, ha a minisztérium is e meggyőződésre jutott, s a reichsrattal szemközt mindig absolutabb módon lép föl, mint Plener és Lasser minapi nyilatkozatai mutatják. Nagyon sajnálatos, hogy e reichsrath az alkotmányos elvet oly kevéssé, vagy épen nem érvényesíti, de miután ez tény, s a sürgető szükség a reichsrath megszokott huzavonáját többé nem engedi, szó­val miután valaminek kell történnie, tehát tör­ténjék a reichsraton kívül. Adná Isten, hogy jól történnék! Egyenes választások elrendelése Ma­gyarországon, bizonyára nem volna helyes! A sok szerencsétlen kísérlet közt, melyet Ausztri­ában tettek, bizonyára a legboldogtalanabb fog­na ez lenni. „Feltűnőleg és sajnosan látjuk az érintett tü­neményt azon merőben meddő modorban, a­mint az adó fölemelését a miniszteri felelősséggel kap­csolatba hozták. Unámitás, számítva a nép ámí­tására. Lelkiismeretekben nyugtalanítva érzik magukat, félnek az adó fölemelését ,pure et sim­ple­ megajánlani, s átható megtakarítási reformo­kat sem mernek indítványozni, megajánlják a budget tételeit legkisebb, nem ritkán gyűlöletes részleteiig, de saját öntudatuk és a nép előtt valamivel akarnak takarózni, vagy legalább kér­kedni. Azt akarják mondani a népnek: „Mindent megadtunk ugyan, de felelősekké tettük a mi­nisztereket !“ Aligha a nép azt mondja erre: Is­ten fizesse meg! Mi haszna a felelősségnek, ha a viszonyok mind úgy maradnak, a­mint vannak, ha a politika, melyből a jelen szorult állapot sár­­azik, tovább tengődik? A miniszterek, a mosta­niak vagy mások, megint azon állapotban, vagy még roszabban lesznek egy év múlva, mint most vannak. S hogy vonja felelősségre őket a reichsrath? A miniszterek méltán mond­hatják a reichsrath többségének. Önök egyet­értettek a mi bel- és külpolitikánkkal , lel­kesedve helyeselték azt, tehát tűrjék ve­­lünk együtt a következményeket! Ha a czélt akarták önök, akarniuk kell az eszközöket is így állanak a dolgok. A reichsrath bírálgatása és declamálása merőben hiú és meddő dolog, mert nem hat a dolog velejére. A felelősséget te­szik a pénzmegajánlás „conditio sine qua non“­­jául. Ez csak kikerülése a kérdésnek. Egyedül a bel- és külpolitika változtatásában van a mentség! Ezt kell indítványozni a pénzügyi jelentés kez­detén, a nélkül hasztalan minden munka, terv és javaslat. De, mint mondók, a reichsrath kezdet­től fogva nem fogta fel állását és feladatát, vagy ha felfogta, nem volt bátorsága a szerint járni el, a­mint Isten tudnia adta, s így be fogja rekesz­­teni üléseit, a nélkül, hogy akár a népnek, akár a kormánynak használt volna. A dolgok ily állá­sában, bármi sajnos különben, nem csodálhatni, hogy igen valószínüleg a reichsrat­on kívül fog történni politikánk válságos fordulata.“ így a ,Reform.“ Tudja a figyelmes olvasó, hogy a „Sür­göny“ közelebbi czikke folytán, mely azon kérdésre adott választ: „Van-e kilátás or­szággyűlésre és mikor?“ némi ártatlan kérdéseket tevénk. A bécsi lapok közlik e jámbor kérdéseinket, sőt az „Österrei­chische Ztung“ oly szíves, hogy felel is nekünk. Szerinte a Sürgönyi czikk csak egy oly rakéta, minőket az inspirált tűzi­já­tékosok olykor-olykor elbocsátanak, de a melyek, mielőtt valamely alakot vehet­nének: v/1­.t (ti.imák „ Éj/011 nem tudják­ megmondani, mit akarnak, vagy nem tud­ják, mit kelljen voltakép akarniok, de időről időre valamit akarnak mondani, a­mi „hazafiasan“ hangzik, zajt csinál és vitát kelt. S aztán sondírozzák a véle­ményt innen és tubnan a Lajtban! “ Még egyet! Bécsi lapok az erdély­­oláhországi vasút (az arad-küsztendsei vonal) tárgyában tett újabb mozgal­makról tudósítanak. E vonalt angol tő­kékkel akarják építeni, s egy érdekelt bécsi ház főnöke ez ügyben már Buka­restbe utazott. Nem hiszszük, hogy le­gyen országgyűlés, mely e vállalatnak biztosítékot nyújtana. S nem hisszük, hogy legyenek angol vállalkozók, kik a világkereskedelmi, összes osztrák birodal­mi, s magyar és erdélyországi érdekek­kel szemben­ oly vonalra vállalkozzanak, melyet nemzetgazdasági és stratégiai te­kintetek, a szakértők és a nemzet közvé­leménye, egyaránt kárhoztatnak! Azért is tehát a kolozsvár - brassó-galaczi-vo­nal „for ever.“ — Lapunk után a „Kolozsv. Közlöny“ is közli a román memorandumot az er­délyi országgyűlésre meghívandó regalis­ták iránt. E memorandumról a neveztül erdélyi lap két vezérczikket hoz. Kiemel­jük e czikkekből a következő helyeket „Tervének indokolásául a memorandum azon szükséget nyilvánítja, saját szavaival élvén hogy „a magyarok és székelyek, kik­re az eddig tapasztaltakból lehe­tetlen számítani, ezen terv szerint csa­k 85 egyénből álló kisebbséget formálnának, melylyel 137-ből álló román-szász majoritás szállani szembe.“ „Szóról szóra ez az okmány szava; társ elve pedig ez : „A királyi előterjesztményben a ro­mánnak, mint negyedik nemzetnek inarticulá­­tióra ajánltatik, míg a királyi előterjesztvény másik pontja arra szólítja fel az országgyűlést hogy az államtanácsba követeit küldje el. Ez az országgyűlés két fő czélja, két fő érdeke. Egyik érdek a románoké, másik a birodalmi kormány­zásé. E két érdek legbizonyosabban úgy lesz érvényesíthető, ha a magyar elem bizonyos mi­noritásban marad. Ezt a minoritást pedig a re­­galistáknak tetszés szerinti kinevezése által le­het elérni, odaértve, hogy a regalisták kormány­fizetést húzzanak, mivel e terv szerint nemcsak a tehetős­ osztály számíthatna meghívásra.“ „Ez a memorandum elmélete. Ezen eszmék folytán a közönség előtt fekvő emlékiratban egyenesen és nyíltan van kimondva, mikép ez ország legősibb nemzetét, a székelyt, és az or­szág megalapítóját, a magyart, saját hazájának országgyűlésén kisebbségbe kell tenni. „Hogy ezen argumentatio, minden látszó éle mellett, nem bír épen akkora súlylyal, mint az egyszerre látszik, azt könnyen felfoghatjuk. Az van ugyanis állítva, hogy a magyarok minoritás­ban hagyása a kormányzásnak is érdekében áll az államtanács kérdése miatt, a­mely kérdésben, a memorandum­ szavai szerint, a „székelyekre és magyarokra nem lehet számítani.“ De mi úgy látjuk, hogy épen e kérdés miatt az uralkodás­nak nem nagy szüksége van arra, hogy mester­kélt majoritást teremtsen, mert a szász nemzet már határozottan kimondá, hogy kész az állam­tanácsba követeket küldeni, a román nemzet ne­vében pedig ezen memorandum épen arra fekteti nyíltan bevallott czélját, hogy oly országgyűlés legyen, melyből az államtanácsba bizonyosan követek menjenek, tehát látszik, hogy ha a me­morandum írói csakugyan saját nemzetök köz­véleményét fejezték ki, úgy a kormányzásnak nem lehet aggódnia azon, mikép Erdélyből a román nemzetiség is kész a Reichsrat­­ba köve­teket küldeni. A kormányzás ezen szerencsés helyzetéből az következik, mikép reá nézve egy erdélyi országgyűlés mesterkélt majoritása nem kérdés; és nem kérdés pedig azért, mert ha jól emlékszünk, a februári pátensben ki van mond­va, hogy ha az országgyűlés a Reichsrath kér­dését bárhol elejtené, akkor közvetlen választás útján választatnak meg a követek. Miután pedig már a szász és román nemzet nyíltan kimondja, hogy kész az államtanácsba küldeni, tehát így a közvetlen választás sikere az ország felére nézve mindenesetre biztosítva van. „A­mi a román nemzet inarticulatióját illeti, miután ezen nemzetnek negyedik nemzetté elfo­gadására nézve a magyar és székely közvéle­mény is öszhangzólag kedvező volt, épen a ro­mánokra nézve sokkal üdvösebb volna, ha azt oly országgyűlés mondja ki, a­melynek összeál­lítása által egyik nemzetiség, vagy egyik jogo­sult érdek sem érezne sérelmet. A regalisták kinevezésére nézve, ha már a memorandum az erdélyi törvényekre hivatkozik, úgy nekünk is az erdélyi törvényekből van jo­gunk okoskodni, s e törvények szerint nem áll a román emlékirat 1-ső pontjának azon állítása, mintha a gubernium csak kihallgatandó volna a regalisták kinevezésére nézve, de a kinevezés tetszés szerint történhetnék. Törvényeink értel­me szerint e szó „audito gubernio“ mindig azt jelentette, hogy a „kormányszék fölterjesztése folytán“, következőleg olyat soha nem nevez ki az uralkodás, kit nem a kormányszék terjeszt fel. Az sem áll, hogy a királyi hivatalosak szá­mát tetszés szerint lehet emelni, mert hisz a leo­­poldi oklevél 4-ik pontjában a hivatozott szokás megtartása van kikötve az országgyűlés össze­állítására nézve, mire az 1791-ki 11-dik czikk is hivatkozik prologjában. — Ám pedig egész 1761 ig, mig az országgyűlések törvényszerűen tartottak, mindig az volt a szentesített gyakor­lat, hogy több regalista nem lehetett, mint a­mennyi követ volt szám szerint. Nem tagadjuk, hogy ez ellen később mindig visszaélés történt, s az 1007-ei országgyűlés is hasztalan kelt ki ellene,­­ így mi nem is a lehetőségről, hanem ez emlékiratban felhozott törvényről szólunk. De már most, ha a román emlékirat elve el­fogadtatnék, mi lenne hazánkban a népképvise­let elvéből, mi lene az ország jogából a kormány­­hatalom irányában? Minő elv ez ? Az-e a kormányzás és ország közös legislatiójának feladata, h­ogy a kormány okvetlen többségben legyen ? De hát mire való ekkor az országgyűlésre költeni ? És el volna-e váljon itt érve az uralkodó czélja, ki azért hívja össze az országgyűlést, hogy népeit kihallgassa, közvélemények szerint és velük hozzon tör­vényt ? Sőt épen ellenkezőleg a román memorandum nézetével, az erdélyi országgyűlés, a népfelsza­badulás után, a jogegyenlőség elvének épen azért nem felel meg eléggé, mert a regalisták kinevezése által a népképviselet eszméje min­dig paralizálható; és miután a törvényhozás tag­ja többé már nemcsak a nemesség, hanem az összes nép,az országképviselet monarchikus rend­szer alatt és az ariszocrát hagyományok fenntar­tása mellett, egy táblán szinte lehetlenné vált; a képviselet jövőre legczélszerűbben felső és alsó tábla által gyakoroltathatnék, s kérdésen kivül Erdélynek, ha külön ország maradna, előbb­­utóbb igy kellene átalakítania törvényhozását. Föntebbi vázlatunkból igen jól belátható, hogy úgy elvileg, mint jogilag regalista csak a főbb birtokos lehet (e potiori nobilitate, sufficientique possessorio stb. 1791 11-ik t. ez.), mert ő arra van hivatva, hogy a nagyobb birtok érdekét vé­delmezze, s családi befolyásánál fogva összekötő kapocs legyen a király és nép között. Ezen fő­nemesek, vagy ha tán a nemesség érvényét a jogegyenlőség csökkentette, tehát nagyobb bir­tokosok kormányfizetést éppen nem húzhatnak, mert akkor ők tettleg kormányhivatalnokok vol­nának, nem pedig a főbb birtok képviselői, s még kevésbbé közvetítők a kormány és nép között. Ha azt mondaná a román emlékirat, hogy re­galisták kinevezése körül a román nagy­birtoko­sokra kellő tekintet legyen, ezt értenék, s a ro­mán nagy­birtokosnak joga volna az illető érde­keket a maga részéről is kellőleg képviseltetni, de ezen intézménynél, hol a nagy birtok érdeké­nek védelme van föltételezve, a népszámra, a főadóra hivatkozni nem lehet. Sokkal inkább értenék azt, ha úgy okoskod­nának a románok, hogy miután nektek nagy bir­tokosságuk száma csekély, vagy sokasítsák a népképviselők számát, vagy a regalistákat szál­lítsák alá, hogy így a nép érdeke a hatalmas­ak által — ki ne játszassák. Ezt értenék, és ennek alapja törvényes is, a regalisták apasztását értve. Ámde itt egészen egyébről van szó, s rend­kívüli források vannak fölkeresve, melyek egy terveit czél elérésére kútfőül szolgálhassanak. Legérdekesb ezen memorandum azon része, hol a nemzetiségek birtokára nézve számítás lé­tetik, mintha a regalistaság fogalmában az ösz­­szes nép birtokának, nem pedig a nagyobb bir­tok képviseletének joga foglaltatnék, holott a nép joga már egyszer ki van elégítve a népkép­viselet által. Általában jól tudjuk azt, hogy Erdélyben a nagyúri birtokok legnagyobb része havasokból és legelőkből áll; azt is minden államgazda igen jól m­il­tatja, hoffy marhatenyészt­ő országban a A húsvéti szent ünnepek miatt jövő számnak szerdán ápril 13-kán fog megjelenni. legelő,­­ a gazdaságban az erdő, egyike a legfon­­tosabb tényezőknek. Persze, hogy épen a nagy havasok és legelők birtoklása miatt áll ott a ma­gyar elem, a székelyt is ideértve, hogy ő, a­mint már Mersich után (a­ki Bach alatt földfelvételi felügyelő volt) többször kimutattuk, az 1075 (nem 1054, mint a memorandum állítja) mértföl­­det magában foglaló Királyhágón inneni részből 580 □ mértföldet bir, míg a román elemre csak 300, a szász elemre 150 □ mértföld birtok szár mu­tatik. A memorandum sajátságos felfogással azt mondja: ne számítsuk ide az erdőket s legelőket, tehát az ország területének szinte felét (pedig bi­zony, miután a jobbágyság felszabadult, nagyon sok régi jó gabonaföld hagyatott fel legelőül a mivelési képtelenség miatt), vessünk ki a számí­tásból egészen 447­­ mérföld területet, és ime azonnal ki­jön, hogy Erdélyben több birtoka van a románnak, mint a magyarnak. Ezt mi szentül hiszszük. Ha leszámítom egy nálamnál kétszerte nagyobb birtokos birtokának két­harmadát, ak­kor én bizonyosan nagyobb birtokos vagyok mint ő. A minő következtetés ez kicsinyben, olyannak látjuk amazt nagyban. Sokkal fontosabb azon memorandumban a fő- és véradóra való vonatkozás; valóban a főadó az, hol a román elem Erdélyben aránytalan te­herrel van sújtva, de a fejadó elvileg már is túl­élte magát, midamellett ezen adó utáni illetősége már ki van adva a népnek, mert hisz a válasz­tási census úgy van megállítva, hogy a 8 forint adóba a főadó is beleszámíttatott; itt tehát a fő­­adó jogának gyümölcse már egyszer le van szed­ve, s új jogot nem lehet azzal követelni. Hogy a románok, úgy népszámuk, mint az állam közérdekeire ezen népszám szerinti befo­lyásuk, valamint Erdélyben tagadhatlanul a ma­gyarok után legjelentékenyebb birtoklásuk, s így ezeken alapult vér- és munka áldozataik által, hazánk egyik legfontosabb tényezői; hogy az ő érdekeik, törvényes kivonataik kielégítésé­vel nekiek az ország többi népei tartoznak; hogy az ő nemzeti életek kifejlésére nézve minden szükséges eszközt és tért bírni jogosítva vannak; hogy megnyugtatásuk, bizalmuk s néptest­­vériességi hajlamaik felkeltése és biztosítása a magyar és székely nemzetnek érdekében áll , ezt mi elismerjük és nyilván hirdetjük; de hogy ők oly terveket készítenek, hogy a magyarokat az ország képviseleténél bizonyos kisebbségbe helyezzék, ezen eljárás minket nem kevéssé szo­morít, kivált ha elhihetnék, hogy ily nézeteket azon egész nemzetiség képes volna osztani. A­mi már ezen eljárás politikai oldalait illeti, nagy dologgal játszottak azon memorandum iról, mert tervük épen a népképviseletet paralizálná, a­melyben pedig a románok lesznek egykor az egyik legfőbb tényezők. A román nemzet képviseletének alapja a nép­­képviselet kiterjesztésében áll, így értettük azt, midőn a kissebb census eszméjéért küzdöttek ér­tenék most is azt, ha sürgetnék, hogy a lehetőleg minden nagyobbacska román birtokos a regalis­ták sorába bejusson, s a regalisták száma keves­­beztessék, de mostani indítványukat épen reájuk nézve sem látjuk jövőre czélszerűnek. Különben a nézetek, a felfogás szerint, egymás­tól eltérnek, és mi mindenesetre ezen emlékirat­ban méltányoljuk azt, hogy a törvényes szerkezet keretjében mozog, habár nyíltan kimondja, hogy ellenünk dolgozik,a­mennyiben minket akar mino­ritásban hagyni az országyűlésen.Ha a regalistaság fogalma lehetne így értelmezhető, akkor ha meg­verve is látnék magunkat, nem esnék roszul, mert a törvényesség fegyverével vernének meg, mi pedig ragaszkodunk a törvényességhez még úgy is, ha hátrányunkra szolgálna, ámde a rega­­listai képesség fogalmát is maga a törvény hatá­rozta meg.“ Seward sürgönye Éjszakamerika londoni, madridi és párisi követei­hez a mexikói beavatkozás ügyében. Sewardnak ezen sürgönyét az angol és német lapok már a múlt hó végén közöl­ték szószerinti tartalomban; ezen közle­mények után lapunk is ismerteté azt — természetesen a nagyobb tárgyhalmaz miatt csak rövidebb kivonatban; most a párisi lapok, nevezetesen a „ Journa des Debats ugyanezen sürgönyt hozzák azon kijelentéssel, hogy az hivatalosan csak ezután fog közzététetni. A mexikói kér­dés jövendő alakulásai tekintetében szük­ségesnek tartok ezúttal, midőn politikai közlendőink gyengébb érdekessége is azt megengedik, a szóban forgó sürgönyt egész tartalmában közölni; mi itt követ­kezik : Washington márt. 3-án 1862. Sir. Európában, mint észreveszszük, azon vé­lemény kezd terjedni, hogy a spanyol, franczia és angol haderők megkezdett tüntetései Mexikó ellen ez országban forradalmat idézhetnének elő, mely aztán a monarchiai államidom behozatalát s a koronának egy idegen herczeg általi átvéte­lét eredményezhetné. Országunk mélyen érde­kelve van a világbéke fenntartása által, s minden viszonyaiban — úgy a szövetségesek, mint Mexikó irányában — lejális akar maradni. Ezért az elnök megbízott, közöljem nézeteit az új fordulatra nézve mind a két féllel. Az elnök bízott a szövetségesek azon ígéreté­ben, hogy nincsenek politikai czéljaik, csak sé­relmeket akarnak orvosolni. Nem kétkedik a szövetségesek őszinteségében, és ha tiszta szán­­dékaik iránti bizalma megrendülhetett volna, meg is szilárdult volna ismét azon, nyilván az ő nevükben tett fölvilágosítások folytán, hogy t. i. Spanyol-, Franczia- és Angolország kormányai beavatkozásuk által nem akarják a Mexikóban fennálló alkotmány megváltoztatását vagy a me­xikói nép akaratával ellenkező bármily politikai átalakítását előidézni. Ő csakugyan fölteszi, hogy a szövetségesek egyetértőig nyilatkoztatják.

Next