Pesti Napló, 1863. május (14. évfolyam, 3964-3988. szám)

1863-05-30 / 3987. szám

122-3987 14-ik évi folyam. Szombat, máj. 30.1863. Szerkesztési iroda: E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Kiadó-hivatal: Ferencziek terén 7-dik szám földszint. Ferencziek tere 7-ik szám, 1-ső emelet. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadása körüli panaszok, hirdetmények) a kiadóhivatalhoz intézendők. Előfizetési föltételek : Vidékre, postán : Helyben, házhoz hordva , félévre . . . . 10 Ért 50 kr o. évnegyedre ... 5 frt 25 kr o. é. Hirdetmények dija: 7 hasábos petit-sor egyater hrdetésnél 7 aj kr. Bélyegdij külön 20 aj kr. Magánvita 5 hasábos petit-sor 25 aj kr. Pest, máj. 29.1863. (Fk) Már az igaz, hogy roppant szerencséje van annak a franczia császárnak ! A szegény Heine egy alkalommal oly Pechvogel-nek mondá magát, hogy — ha valamikor tallérzápor találna hullani a földre, és az egész világ fölszedné — neki a tallérok minden bizonnyal csak a fejét vernék be, anélkül, hogy akár csak egyetlen egyet is sikerülne zsebre tennie. III. Napóleon pedig épen ellenkezőleg azt állíthatja, hogy neki hasznára válik még az is, ami magában véve, és bárki másra nézve csak roppant calamitásnak mondható. Ilyen példaa mexicói hadjárat, melyről barát és ellen egyaránt elismeri, hogy ez a második császárság legboldogtalanabb vállalatát képezi, hanem innen még ezen calamitás is jó oldalt mutat fel, sői talán legalább közvetve segítendi a császár legmerészebb tervének valósítását. Ha nincs mexicói expeditió, ha a császár már hónapok előtt szabadon rendelkezhetik összes hadserege felett, akkor talán kevesebb önmérsékléssel lépett volna fel a lengyel kérdésben, és talán közvetlenül a februári conventió után odadobta volna a kesztyűt Orosz-Poroszországnak. Akkorában a szakadás még nem volt oly tág és orvosolhatlan Poroszország királya és népe közt. Akkorában a veszély közeledtére tán magába tér Vilmos király, átlátva, hogy ha a ragaszkodó nép mégis többet ér néhány konok miniszternél, akkor talán kezet nyújt a király a népképviseletnek, és Bismark urat kegyelmesen elbocsátván, helyreállította volna a belbékét Poroszországban. Hanem az a szerencsétlen mexicói expeditió lekötötte Napóleonnak legalább egyik kezét, és óvatos fellépésre, az eldöntés halogatására indul, és ez tette lehetségessé, hogy a porosz minisztérium ez idő szerint a hazabocsátandó képviselőháznak még azt a vakmerő szemrehányást is tehette : „a képviselet külveszélyektőli és harczias bonyodalmaktóli aggodalmakat keltett, mikre a külhatalmakkal fennálló viszonyok semmi alapos okot nem szolgáltatnak.“ Attól tartunk, a közel jövő ki fogja mutatni, hogy e tekintetben a képviseletnek mégis élesebb szeme volt, mint Bismark urnak, és hogy amaz régen látja azt, amit imez még most sem lát, vagy talán nem akar látni. Elég azon, hogy a franczia császár látszólagos békeszeretete és a mexicói hadjárat következtébeni vélt szorultsága csak növelte a porosz uracsok hetykeségét és merészségét; szentségtelen kézzel tépték ők szét azon utolsó szálat, mely a népet királyához kötötte, és midőn nem a ház feloszlatását (a mit új választások követtek volna), hanem annak berekesztését vitték keresztül, ezáltal kézzelfogható tanúságát adták annak, miszerint jól tudják, milyen az ország hangulata, jól tudják, hogy ha a nemzetet újra megszólaltatják, ezen megszólalás egyetlen hangos átok leend a reactio garázdálkodásai felett, és a szabadelvű pártnak is nagyszerű diadala. De épen azért, mivel ezt tudják, nem akarják meghallgatni a nép véleményét, hanem sértő szavakká átalakított lovagostor-vágásokkal kergetik haza a nép képviselőit, újaknak egybehivásáról említést sem tevén. És ily emberekről azt mondja a királyi felség : „Sie haben mein Vertrauen, ihre Handlungen meine Zustimmung“, ily emberekkel azonosítja magát a korona vivője, kihez, mint utolsó reményhorgonyhoz, pillantott fel a népajunkeri önkény garázdálkodásai közben. Ily mélyre hatoló szakadás veszélyei kézzelfoghatók. Míg csak népszerűtlen minisztérium volt az, ami ellen a nemzet indignatiója irányult, még mindig föl lehetett tenni, hogy válságos pillanatban, ha kívülről veszély fenyegetne, Vilmos király, miként félszázad előtt egyik őse tette, egyenesen „an mein Volk“ fog fordulni és hogy akkor — hisz a népek oly könnyen tudnak megbékülni, és oly hamar feledkeznek meg egyetlen jó szóért a rajtuk elkövetett méltatlanságokról! — hogy akkor a porosz nép még egyszer fogna neki lelkesedni, dynastiája köré csoportosulni és a trónt megmenteni. Ez történt volna, ha Napóleon császár néhány hónappal siettetheti a válság bekövetkezését. Hanem mily viszonyok közt találná ő Poroszországot most, vagy néhány hét múlva, ha megtámadás tárgyává akarná tenni? Mély lehangoltság, melyet a népek históriai jószívűsége és jóhiszeműsége sem birna egyhamar áthidalni, — üres pénztárak, miket csak törvény- és alkotmánysértés útján lehetne megtölteni, mert a törvényes eljárásra a népképviselet közreműködése mulhatlanul szükséges, — gyakorlatlan, 1813 óta csatát nem látott, csupa gavallérból álló és a nép által nem kedvelt hadsereg, — egész Németország bőszültsége azon állam ellen, melyben a németek különben a szabadelvűség zászlóvivőjét szerették látni, — az összes mivelt Európának rászalása, főleg Angliáé, melyre nézve merőben lehetetlen ily Poroszország oldala mellé állni, — ezek azon körülmények, mik közt most egy netaláni háború Poroszországot találná. Meglehet, hogy most az államcsíny fog bekövetkezni, új választási törvény ocrogáltatni, a sajtó még szigorúbban „rendszabályoztatni“ stb. A dolog vége azonban mégis a király leköszönése leend; ez erős meggyőződésünk, mert nincs példa a történetben, hogy a kor irányának ellene szegülő egyes akarat valamely szabadságra képesített népnek törekvései felett győzelmeskedett volna. Hanem ama lemondásig persze még sok viszontagságon mehet keresztül Poroszország, és ámbár helyzete már most is elég sanyarú, mindazáltal e sanyaruságnak még comparativusa is képzelhető, mely természetesen a franczia császár szerencséjének is comparativusát képezné. Hogy Napóleon császár a kedvező alkalmat aztán el nem szalasztandja, az bizonyos, mert esze legalább is oly nagy, mint szerencséje. Bismark úr, és a vele rokonszenves reactió tehát — a franczia példabeszéd értelmében — „pour de Prusse“ dolgozik ugyan, valósággal pedig pour l’Empereur des français! Bécsi dolgok. A „Don. Ztg.“ felel a „Presse“ közelebb ismertetett czikkére, melyben az osztrák szabadelvűek szorosabb sorakozását ajánlja, ha kell, a minisztérium ellenében is. Érdekesnek tartjuk a félhivatalos lap válaszából kiemelni a következő sorokat: „Még pártok állanak szemközt velünk (már t. i. a félhivatalos lappal szemben), melyek a hagyományt és nemzetiséget a szabadság fölé helyezik. Ezen pártokat csak úgy győzhetni le, ha lehető legnagyobb mértéke a szabadságnak Ausztria minden népeire egyaránt kiterjesztetik; lehető legnagyobb mértékről szólnánk, mivel oly szabadságok, minek más régi alkotmányos, századok óta egyesült országokban léteznek, nálunk részint békésen nem is volnának élvezhetők, hanem faktöröknek használtatnának a létező állami és alkotmányos rend ellen.“ Tehát a „hagyományt“ és „nemzetiségeket“ csak szabadsággal véli legyőzhetni a „Donau Zeitung“; e szabadság azonban csak oly mértékű lehet, melylyel a „hagyományának és „nemzetiségeknek“ vissza ne lehessen élniök, s nem lehet annyi, mivővel más régibb alkotmányos államok bírnak. Igen kiváncsiak vagyunk reá, mit felel erre a Presse. Magunknak úgy sem lehetvén kedvünk polemizálni, figyelemmel kísérjük legalább a Lajthán túl folytatott vitákat, teljes tárgyilagossággal, a menynyiben épületeseknek vagy jellemzőknek tartjuk. Zárából írják a Pressének, hogy az ottani gymnasiumnál két professor, u. m. dr. Klari landtagi követ, és Giovanni Danilo lelkész elmozdittattak s Giacomo Voglio lelkésztől a könyvtár kulcsát elvették. Mi inditá a kormányt ez intézkedésekre Dalmatia slavonizálása ezen előharczásai ellenében, levelező még nem tudja. Egy szántogató reflexiói. II. Egy társulatnak vagy egyesületnek alakulása a végre, hogy a műipar és kereskedelem fejlesztése érdekében polytechnikai szaklapok és könyvtár megszerzése , iparmű-kiállítások , szakbeli rendes előadások és értekezések tartása, meg szakirodalmi művek kiadása által stb. szakértelmet terjeszszen, nagy horderővel bír nemzetgazdászati tekintetben , mert ez a leggyökeresebb mód, mely által az ipar és kereskedelem terén működő munkaerő termékenysége fokoztathatik. Azon örvendetes jelenség, hogy számos hazafiaknak több oldalról s annyi érdemes jóakarattal e czélra lelkesülő törekvése tapasztalható : a mező- és erdőgazdaságnak is kétszeres okot szolgáltat a vigasztalódásra : először, mert a műipar és kereskedelem korszerű kifejlesztése sok tekintetben közvetlen jó hatással leend termelésének értékesítésére ; másodszor pedig, mivel nem képzelhető azon lehetőség, hogy ez az anyagi közjólét fejlődése iránt mutatkozó sokoldalú érdeklődés, az oly számos igaz akaratú hazafiakat egyszersmind azon meggyőződésre ne vezesse, hogy nemzetvagyonunknak leghatalmasabb tényezője, hazánkban az egész munkaerőnek 90°/o-ját megközelítő mezőgazdasági munkaerő, mely teljes gyámoltalanságban még az ő primitív gyarlóságával kénytelen élethalálra küzdeni mind a közvetlen agyonterheltetésekkel szemben itthon, mind pedig a naponkint szaporodó oly igen előnyösebb vetélytársai ellenében a világforgalomban, megérdemli a legszorgosb figyelmet, hogy annak lehető productívvá tételéről, s így fontos és nehéz feladatának megfelelő gyökeres képesítéséről elvégre komolyan gondolkodjanak. Azonban az ügy körüli törekvésnek is csak úgy lehet üdvös eredménye, ha a valódi belső szükségnek öntudatából ered. Erre pedig csak mezőgazdászati állapotunknak helyes felismerése vezethet. S alig választhatnánk ez ügyben biztos kiindulási pontot, mintha mezőgazdaságunk fejlődésének jelen helyzetét leplezetlenül felderítjük. Megkísértem azt, habár csak gyenge vázlatokban is, azon czélból, hogy ez által talán tüzetes érdeklődés ébresztetvén, ez bővebb eszmecserére adhat alkalmat. Ez eredményezheti az eszmék tisztulását, s ezzel egy józan közérzületet, mely bennünket a valódi benső szükség érzetében, ez életbevágó ügyünknek köztörekvéssel való üdvös megoldására vezérelhet. A 48 előtti korszak, midőn az ország magtárának kulcsai az övedző határszéleken idegen érdekekben kezeltettek, nem lehetett alkalmas arra, hogy a mezőgazdászati munkaerőt akár csak physicailag, annál kevésbé pedig még szellemileg ébreszsze, kifejtse és fokozza egy országban, melynek műipara, s így consumense nincsen. Azon kevés jobbratörekvések, melyek mindamellett itt amott e téren történtek a hazában, csak egyes jobbjaink szép és nemesre különösen fogékony indulatának köszönik tételüket. De legnagyobb részt csak üvegházi növények maradtak, melyek a szabadban, a földmivelő nagyközönségben életképes gyökeret nem verhettek. Ily állapotban lepte meg mezőgazdaságunkat a 48-ai átalakulás, mely az államgazdászati szempontból szándékolt áldás helyett nemzeti csapássá vált mezőgazdaságunkra nézve, már csak azáltal is, hogy azt teljes előkészületlenségben érte. A bilincseiből kiszabadult munkaerő összefont karokkal tétovázott véletlen meglepetésében. A szárnyaszegett nagybirtok pedig tehetetlenül vergődött elhagyatottságában, és mivel élni mégis csak kellett, emésztő életerejét, reményteljesen várván az ígért kárpótlásnak drága óráját. Még az első fel sem ocsúdott vala mámorából, s a másik még mindig eredménytelenül várakozott a megváltás segélyére, mely már úgyis jobbára csak tengődését nyújthatta, de időközben felemésztett életerejét ép egészségre nem állíthatta többé, midőn megharsant a boldogító paradicsomba vezető nagy jelszó. Megtörtént azon nagy felfedezés, hogy hazánkban tömérdek kincs fekszik eltemetve. Megtaláltatott egyszersmind, és alkalmaztatott e kincshez férkőzhetésnek kulcsa is, a minél nagyobb adóztatásban. Igen természetes, hogy e nagy államgazdászati bölcseségnek meg lett azon eredménye, hogy sürgő tevékenységet ébresztett mezőgazdaságunkban. De e tevékenység csak olyan „sauve qui peut!“féle természetű lehetett, vagy mint midőn a vitorláit vesztett tengerész kényteleníttetik, a sérült hajóba ömledező víznek egyensúlyozására, kincseit egymásután a mélységbe vetni, hogy a végelsülyedéstől legalább életét megmentse. A mind értelmi, mind anyagi felszerelésben szűkölködő gazdasági munkaerőnek tevékenysége a normális productivitás helyett rombolásra kényszerült; a gondos fenntartás helyett lényegileg pusztításra vetemedett. Lélekszakadva rohantunk neki a kincsásásnak. Nem is volt szükségünk reá, hogy valaki felfedezze. Őseinknek véren szerzett, s szerényebb igényeik mellett jobbára gondosan meg is tartogatott keresménye előttünk feküdt, t. i. a még nagyrészt egész szüzességében, másrészt pedig a mérsékeltebb igénybevétel után még ki nem zsarolt állapotában lévő föld. Megforgatjuk tant bienquemal ennek minden hozzáférhető hantját, s szedegetjük fel a kincset, mít találunk, minden tekintet nélkül a jövőre. Az országterület legnagyobb részének eke és gabonatermesztés alá vétele, kulcsát nyújtja újabbkori termelésünk nagyszerű szaporodásának. Fáradságot sem kímélünk, és a gazdasági munkaerőnek ez irányban indult nagyobb tevékenysége, minden, a kézi munkát istápoló gépekre való törekvésével, kétségbe vonhatóan ugyan , de csakis ide szorítkozik. Fáradságunk és munkaerőnknek e tevékenysége azonban nem bír azon tulajdonságokkal, melyek azt nemzetgazdaságilag jó és becses értékűvé tehessék. Egyoldalú az, mely ahelyett, hogy mezőgazdaságunknak életerős korszerű kifejlődését eszközölné, e fejlődést egy oly ösvényen vezeti, amelyen az, tovább is ez irányt tartva, csakis a pusztulás örvényébe juthat. Nem igen volna nálunk még helyén az idevonatkozó exact tudományok bölcsészeinek, mint Humboldt, Boussingault, Liebig stb. auctoritásaira hivatkoznom, hogy e nézetemnek a közönség előtt is érvényt szerezzek. Szerencsénkre vagy szerencsétlenségünkre — ahogy venni akarjuk — nincs is erre szükség, mert oly szembeötlő jelenségek tolulnak napról napra mindinkább élőnkbe, melyek állításom mellett tanúskodnak, hogy még a legfelületesben gondolkodó érdeklőttek is igen érzékenyen kézzelfoghatók. Arról már csak általában meg lehetünk győződve, hogy a földmivelés egészséges fejlődésének — legalább Európában — legfőbb kriteriuma : a gazdasági marhaállománynak minőség és mennyiség tekintetében való arányos előmenetele. Tekintsük, mire mutat nálunk e kriterium ? Azon tekintélyes szakavatott bizottmány, mely e folyó évi január hó folytán Pesten a magyar gazdaegyesületnek lótenyésztési szakosztálya — a pesti lovaregylet — a cs. kir. ménesigazgatóság és a csődörállomások részéről alakult a czélra, hogy a lótenyésztésnek hatályos emelésére vezető eszközök iránt véleményezzen, ugyan január hó 11-ikén tartott vegyes tanácskozmányában egyhangúlag megállapított fölterjesztését a következő bevezetéssel kezdé : „Hogy lótenyésztésünk a legközelebb lefolyt korszakban csökkent, az — fájdalom — tény, melyet sajnálni lehet, de tagadni nem, s félő, hogy nemzetgazdászatunk e fontos iparága nincs jogosulva új felvirágzásnak nézni eléje, hacsak a fennálló bajokat czélszerű eszközök és nagy áldozatok nem orvosolják. „Mellőzve most azon bajokat, melyeknek orvoslása nem a mi hatáskörünkbe esik, a figyelmet a lótenyésztés annak akadályára kell irányoznunk, melyeken fokonkint egészen vagy részben kell és lehet segíteni. Ezek : „1. Jó tenyészanyag hiánya — „3. A tenyésztés hanyag és czélszerűtlen kezelése minden osztálynál, különösen a föld népénél.“ stb. Már ennél világosabban, ennél értelmesebben szólni nem lehet. Míg az egész műveit gazdavilág az ő állattenyésztését minden ágaiban javítva fejleszti , addig mi, hajdan világhírű lovaink tenyésztésében , melyeknek még csak a congressus ideje alatt is száz meg száz darabja 200, egész 1000 aranyával kelt kelt el Bécsben, mivel az európai continensen minden irányban való terjesztésre találtatott érdemesnek, önmagunk annyira haladtunk, hogy lovainknak még faját és magvát is elvesztettük, s a jó tenyészanyagból egészen kifürödtük a magunkat. Vizsgálódjunk bármerre, csak annyit tapasztalunk, hogy szarvasmarha tenyésztésünk is tökéletesen ez ösvényen halad, halad pedig oly óriási léptekkel, hogy alig kellenek már évtizedek, s ugyanazon végeredményre jutani. Az e század első felében méltán annyi előszeretettel és áldozattal ápolt juhtenyésztésünk , minden törzskönyvezések daczára, alig képes bármi tekintetben is valódi haladást, de igenis sokban hanyatlást előmutatni. Nem mondhatnék igen vigasztalóbbat még sertéstenyésztésünkre nézve sem. Ilyen általában jelen állapotú mezőgazdaságunk kritériumául szolgálni kellő állattenyésztésünk fejlődésének, minőségi tekintetben. S hivatkozzunk bármennyire egyes vigasztalóbb törekvésekre, de csakis kivételekül fogjuk ezeket találni a nagy összeségben. Megvallom, nem tudnék nemzetgazdászatunkra nézve érdekesb és háladatosb statistikai dolgozatot ajánlani, mint állattenyésztésünk ez utóbbi 12 év alatti fejlődésének legalább mennyiségi tekintetben való összeállítását. Én e részt csak egy vármegyére nézve bírok hiteles adatokkal, melyek azt mutatják, hogy e megyében 1851-től 1858ig a gazdasági marhaállomány lovakban . . . 4,000 szarvasmarhában 26,000 sertésekben . . 35,000 darabbal csökkent. Mennyivel csökkent ez itt azóta ? mennyivel apadt más megyékben ? az egész országban? — mindezt csak megközelítőleg következtethetem, a ezzel a pusztulás nagyszerűségét, melyet mezőgazdaságunk ez irányban is szenvedett. Már az állattenyésztésnek, a mezőgazdasági fejlődés eddigi kritériumának, ilynemű hanyatlása az utóbbi időkben, midőn más európai államokban e téren is a legéletrevalóbb haladás feltűnő sikerrel mutatkozik , váltig elégséges, hogy a belátóbb és a haza ügyét szívén hordozó nemzetgazdát komolyan aggaszsza. HIDEGHÉTHY ANTAL: Lónyay Menyhért újabb nemzetgazdászati dolgozatai. A nemzetgazdaság — akár a tudomány fontosságát és hasznos voltát, akár irodalmunk terjedelmét tekintsük — literaturánkban eddigelé igen gyéren van képviselve. E szakban működő Íróinkat ujjunkon megszámlálhatjuk. A kevesek egyik legjelesebbje: Lónyai Menyhért. Kár, hogy azon sok közhasznú vállalat és intézet, melynek élén áll, oly ritkán engedi íróasztalhoz ülni. Ez egyébiránt más részről azt eredményezi, hogy munkáit, valahányszor velük találkozhatunk, kétszeres örömmel fogadjuk. Különösen örvendünk pedig most, midőn újabb időkben szétszórva megjelent nemzetgazdasági dolgozatait, „Közügyekről“ czím alatt, összegyűjtve, egy csinos kötetben mutatja be a kiadó Osterlamm, mi által valóban, a hazánk anyagi kérdései iránt érdekkel viseltető közönség óhajtásának tett eleget. A könyv, szerzőnek több becses értekezését foglalja magában. Röviden átfutunk tartalmán. Legelői „a földbirtoki hitel, s különösen a hitelintézetek“ ismertetése áll, melyben a hitel folyamának meghatározásán kezdve, annak különböző nemeivel, hatásával (különösen a földmivelésre), azután a földbirtoki hitelintézetek alapelveivel ismerteti meg az olvasót, felmutatván azok belső rendezését is , s úgy megy át hazánk földhitelviszonyainak vizsgálatára, előadva azon kísérleteket, melyek nálunk e tárgy körül 20 év óta országgyűlésileg és azonkívül történtek. Megcáfolhatlan számokkal és érvekkel mutatja ki, hogy a bécsi bank hypothecalis osztálya, úgy alapszerkezete, mint a hitelezési összeg korlátoltságánál és a kölcsön drágaságánál fogva, nemcsak az egész birodalom, de magának Magyarország hitelszükségeinek sem volna képes távolról is megfelelni. Minél fogva azon következtetésre jut szerző, hogy biztos segélyt itt is csak az érdeklettek által állítandó és vezetőndő tartományi bankok felállításával várhatni. Végül hazánk földbirtokosaihoz van intézve néhány komoly szó, az ősi birtok miképen lehető fenntartása és megőrzéséről; azoknak pedig, kik már adósságokat voltak kénytelenek fölszedni, a magyar földhitelintézetet ajánlva, következő tanácsot adja: a) Vegyenek fel ettől annyi kölcsönpénzt, hogy semmi más felmondható és magas kamatú köteleztetésük fenn ne maradjon, hogy így, a bank irányában vár-