Pesti Napló, 1863. június (14. évfolyam, 3989-4011. szám)
1863-06-03 / 3990. szám
125-3990 14-ik évi folyam. Szerkesztést írod: Ferencziek tere 7-ik szám, 1-ső emelet. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadóhivatal: Ferencziek terén 7-dik szám földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadása körüli panaszok, hirdetmények) a kiadóhivatalhoz intézendők. Előfizetési föltételek: vidékre, postán . Helyben, házhoz hordva félévre . . . . 10 frt 50 fa o. é. Évnegyedre ... 5 frt 26 kr o. é. Szerda, jun. 3.18» Hirdetmények díja: 7 hasábos petit-sor egyszerű hirdetésnél 7 nj Bélyegdy külön 30 uj kr. Magánvita 5 hasát petit-sor 25 nj fa. Pest, jun. 2.1863. A villanyposta ide röpítette a francziaországi választások első eredményét. Az eredmény a fővárosban határozottan a kormány ellen ütött ki. Legalább, ha a „Temps“ jól van értesülve , ha nemcsak Thiers, Ollivier, Picard, Favre, és Guéroult, hanem Darmon, Havin és Jules Simon is a megválasztottak közt vannak, akkor Páris kilenc választókerületéből csupán egyetlen egyben nyert többséget a kormány jelöltje. Marseille a legitimista Berryert, és a volt köztársasági minisztert Marie urat küldi a törvényhozó testbe . Lyont minden „ártatlansága és veterinariussága“ mellett megint Hénon fogja képviselni , s minden arra mutat, hogy a strassburgi képviselő Debuissiére is az ellenzék soraiba tartozik. Tehát a volt kamra ötös ellenzéke helyett eddig már volna tizenkettős ellenzék. Csekély szám 280 képviselő közt, de a főváros helyzeténél fogva mégse minden fontosság nélküli. Mi hatást teend ezen eredmény Napóleon császár lelkére ? A belpolitikai rendszerben a szabadságot, vagy a külpolitikában a nagyságot fogja-e segítségül hívni, hogy a heterogén ellenzéket megoszsza? Vagy egyesíteni fogja a kettőt, hogy mindenkit egyszerre elhallgattasson ? oly kérdés, melyre e pillanatban senki se tudna felelni. Nyomtalanul azonban az 1863-ki választások eredménye aligha fog eltűnni. Pest, június 2. (Fk) Furcsa tünemény az, hogy a lengyel kérdés további fejlődéséhez, és netaláni kimeneteléhez két féle, egymással homlokegyenest ellenkező aggodalom köttetik, melyeknek mindegyike a bécsi sajtó külön kölön közlönyeiben találván kifejezést, valószínűvé válik, hogy az irányadó körök e tekintetben szintén két táborra oszlanak, és hogy ezeknek egymás elleni küzdelme nehezíti Ausztriára nézve az eldöntést. Egyfelől azt mondják : ha a lengyelek sehonnan nem gyámolíttatnak, valószínű, hogy vagy kénytelenségből, vagy előnyös feltételek alatt békét kötendnek Oroszországgal. Ily békekötés által Oroszország csakugyan erősebb volna, mint a forradalom előtt, és veszélyessé válhatnék, főleg Ausztriára nézve. Tehát Oroszország ily túlhatalmasodásának meggátlására kívánni kell , hogy az európai hatalmak a lengyeleket gyámolítsák Oroszország ellenében. Mások másként okoskodnak; ők ezt mondják : a lengyel forradalom a forradalom, közte és az „európai“ forradalom közt elválaszthatlan összefüggés létezik. Aki a lengyelet segíti, segíti közvetve az európai forradalmat is, és egyedül ez utóbbi számára kaparná ki a gesztenyét azon európai hatalom, mely e miatt Oroszországgal összeverne. A forradalom solidaritásával tehát szembe kell állítani a conservatismus solidaritását, azaz: nem kell bántani Oroszországot, mely ilyképen elég erős teend a forradalom leterítésére és oly állapot létrehozására, mely Lengyelországban a békét helyreállítja, anélkül, hogy a lengyelekben Oroszország irányában a ragaszkodás azon érzelmeit kelthetné, mik Oroszország erkölcsi erejének gyarapítására szolgálnának. E különböző aggodalmak mindegyikének igazolására különböző tények hozatnak fel. Az első nézet pártolói arra utalnak, hogy Wielopolski befolyása még nincs megtörve, hogy Konstantin nagyherczeg — nem akarván magát „elkapatni“ — Varsóból távozott, mert számára még igen nagy szerep tartatik fenn Lengyelországban stb. Akik pedig az európai forradalomtól félnek, mindenféle titkos tanácskozásról tudnak, mely Caprera szigetén tartatik. Ha azt kérdik tőlünk: vájjon ez aggodalmak melyikét tartjuk mi alaposnak? Őszintén szólva azt kell felelnünk: bizonyos körülmények közt mindegyiket, és más körülmények közt egyiket sem! Hogy a lengyelek, ha már semmi más választásuk nem marad, végre kénytelenek lesznek olcsóbb vagy drágább áron békét kötni Oroszországgal, az bizonyos. De bizonyos az is, hogy ily békekötésre a legvégsőnek megkísérlése előtt nem szá mindj*1* el magukat. Ezen a legvégsőn az európai forradalommali szövetkezés volna. Hogy a lengyelek e szövetséget magában véve nem kívánják, sőt hogy egyenesen visszautasítják, amíg csak valami kis kilátásuk van az európai kormányok segélyére, azt az eddigi tapasztalásokból tudjuk. Ha azonban e remény végképen meghiúsulna, akkor — mondjuk — a lengyelek alkalmasint elfogadnák azon frigyet, melyről ez idő szerint nem akarnak tudni, és akkor csak két eset képzelhető: vagy a szövetkezett forradalom győzelme, és akkor valósulhatna az egyik aggodalom ; vagy Oroszország általi megveretése, és így a lengyelek utolsó reményének megsemmisülése, és akkor valósulhatna a másik aggodalom. Tehát, mind az egyik, mind a másik alapos, azon föltevés mellett, hogy a lengyelek az európai hatalmak által cserben hagyatnak ; alaptalan azonban mind a kettő az ellenkező föltevés mellett. Ha t. i. a hatalmak valamit tesznek a lengyelek mellett, akkor megszűnik egyfelől az európai forradalommal való szövetkezés kénytelensége, sőt átalában valószínűsége, mert őrültség volna a lengyelek részéről , ha például egy Napóleon segítségét többre nem becsülnék, mint Mazziniét; de megszűnnék a másik aggodalom is, mert akkor a lengyelek, ha már békére kelnek Oroszországgal, ezt csak önállóságuk elismerése mellett tennék, és a béke feltételeinek teljesítése mellett a hatalmak kezeskednének; tehát nem képzelhető akkor oly kimenetel, mely Oroszországra nézne erőnövekedést képezne, és ez államot szomszédjaira nézve veszélyesbbé tehetné. Ha tehát magában véve mind a két aggodalom jogosult, mind a kettő elhárítására ugyanazon eszköz szolgálna, t. i. az, hogy az európai hatalmak a lengyeleket gyámolítják. Angol- és Francziaország — ezt növekedő valószínűséggel állíthatni — az imént említett okokat tekintetbe vévén, nem fogják cserben hagyni a lengyel fölkelést, de mitevő leend Ausztria ? Erre nézve a vélemények szétágazók. Egyik azt mondja : teljesen hozzá csatlakozott már a nyugathoz , a másik meg azt, hogy a Bécs, Páris és London közti alkudozások hajótörést szenvedtek. Mi részünkről azt hisszük, hogy a helyzet még most is olyan, amilyennek egyik minapi czikkünkben vázoltuk, azaz : eddigelé a semlegesség védőjé a tér. Ezek azt mondják, hogy Ausztriát az átalános veszélyek mellett még külön veszély is fenyegeti, és hogy az európai forradalom, habár a lengyelek nem szövetkeznek vele, saját rovására és egyébb pontokon működhetnek Ausztria ellen. Nem tudjuk, min alapul ezen félelem, de ha alapos, csak ismételhetjük, amit már egy ízben mondtunk, hogy t. i. bármely veszélylyel— akárhonnan fenyegessen — egy elszigetelt Ausztria nehezebben szállhatna szembe, mint azon Ausztria, mely a nyugat szövetségére, az európai közvélemény helyeslésére, és saját alattvalóinak szabadelvű politika által költött rokonszenvére támaszkodhatik. Választási mozgalmak Francziaországban. Május 30-dikán megint elmondja mindenik, május 31-kén megjelent párisi lap, a maga utolsó mondanivalóját. A „Constitutionnel“ most is Thiers ellen intézi a főtámadást; Favre Gyula és Olivier egy egy diversióval beérik. A félhivalos lap idézetekkel hányja szemére a vot miniszternek, hogy 1834 ben képtelenségnek tartotta, hogy a telegraf valaha a közönség szolgálatára legyen; hogy 1833-ban a municipalis szabadságokat megférhetleneknek állitotta a kamrákkal, hogy 1848-ban nagy dolognak mondotta 100 millió kölcsönt kapni akkor, midőn a császár kormánya később 500 milliót kívánt, s 2307 miliót kapott; hogy a forradalomtól örökölt két csapással — a vérpaddal meg a papirospénzzel — tette kapcsolatba azon földhitelintézet felállítását, mely a földmívelésnek 496 milliót kölcsönzött; hogy a csatornázások és vasutak létesítésében a társulatok működését elvetette, s így vagy nem lett volna csatornázás meg vasúthálózat, vagyaz állam verte volna magát öt vagy hat milliárddal több adósságba stb. stb. A „France“ az utolsó órában is azt mutogatja, hogy ha az ötös ellenzéket kétszeresen, háromszorosan megválasztják is, az egy 280 tagból álló kamrában nem fog tenni semmi változást. Diadaluk nem lesz gyengítése a császárságnak, s megbukásuk nem lesz veresége a szabadságnak. Laguéronniére úr lapja itt világos ellenkezésbe jut Haussmann úrral, a szajnai főnökkel, aki egy falragaszban így szól a választókhoz: „Azt mondják önöknek, hogy ha az ellenzéki jelöltekre szavaznak, nem kockáztatnak semmi nagy dolgot; hogy a császárság elég erős, kitartani egy ellenséges minoritás támadásait a törvényhozó test keblében; hogy még a rendszeres oppositio is hasznos; hogy a körülményekhez képest ösztönzést foglal az magában , s hogy jó dolog, kivált a császári kormányt megóvni hatalma túlragadtatásaitól. Vigyázzanak önök öröküre ez a hatalom elleneinek, hogy a nem nagyon világosan látó barátokat félrevezessék.“ A főnök úr figyelmezteti a választókat, hogy az ellenzéki jelöltek ügyvédekből és journalistákból állanak, míg a kormány olyakat ajánl akik a lakosság érdekeit ismerik, s a politika: állandóságnak és belcsendességnek barátai. Haussmann úr emlékezteti a választókat azon időkre, midőn az utczák se voltak bátorságosak ; midőn az idegenek nem igen mertek Páriába menni, — midőn a miniszteri válságok megzavarták az üzleteket, a börzét, a műhelyeket, — s azt mondja nekik, „ha ezen időket viszszakivánják, ám szavazzanak akkor a nagy szónokokra.“ Maga a belügyminiszter Persigny úr is felszólalt még utóször egy körlevélben. Felszólal az ellen, hogy az ellenzék a második császárságot a pénzügyi oldalról iparkodik mgsebezni. „A császárság óta — mond a belügyminiszter — azon pártok, melyek a Francziaország által önmagának adott intézményeknek ellenségei, először merészük megtámadni azokat az általános szavazat előtt. 1815 diki, 1830-diki és 1848- ki emberek, közös erőfeszítésbe állva össze, próbálják több ponton meglepni az ország jóhiszeműségét, hogy a császár ellen fordítsák épen azon szabadságokat , amelyeket legújabban adott, s mintha valamennyien ugyanazon vezényszónak engednének, ugyanazon manoeuvre-hez folyamodnak. Nem tagadhatván a tíz év óta véghez ment nagy dolgokat, miután azok mindenkinek szeme előtt vannak, megtámadják azon eszközöket , melyek azoknak végrehajtására szolgáltak, vagyis az állam pénzügyeit, minthogy kevés ember lévén jártas az e fajta kérdésekben, büntetlenekből reményük terjeszthetni a hazugságot és tévelygést. Persigny úr reménye, hogy ezen tactica nem fogja megrendíteni az országnak a császári intézményekbe vetett hitét. Igaz, hogy az adósság 87 millió évi járadékkal szaporodott, de a közjövedelem is öregbedett ugyanakkor, az adó felemelése nélkül, 300 millióval, s Francziaország nagyobb lett három départementtel. Igaz, hogy a budget — mely azonban nem két milliárd, mint állítják, hanem 550 millió kezelési költséggel kevesebb növekedett, de e növekedés csak a társadalmi gazdagság emelkedését követi. Azonban míg a júliusi kormány lassanként 500 millióval növelte a budgetet, addig a császárság csupán 300 millióval szaporította azt, hogy a tudva lévő nagy dolgokat véghez vigye. Ezenkívül a császárság— a számtalan közmunkát, utat, mellékutat, egyházat, iskolát, paplakot nem is említve — egy milliárdot fektetett be vasutakba, ami az országnak több mint húsz millió gazdagságot szerzett stb. stb. — Az ötös ellenzék négy tagja, Favre Gy., Ollivier E., Picard E. és Darimon A. urak a következő végszót intézik a választókhoz : „Választók ! Némelyek köztetek véleményt kívánnak tőlünk az üres szavazatjegyek iránt. Üres czédulákkal szavazni gyermekes nemszavazás. Nem szavazni pedig ma akármely alakban, annyi, mint a kormányjelöltre szavazni. Mi minket illet nem szűnünk, megismételni önöknek az utolsó pillanatig ; szavazni! Szavazni, egyesüléssel; szavazni egyetlen összetartó szóval — ez a szabadság. Egy szántogató reflexiói. .. Azon tünemény, hogy újabb időben mindinkább szaporodnak a felszólamlások a mező- és erdőgazdászati viszonyok érdekében való teendőink iránt, mindenesetre örvendetes jelenség, mert legalább arról tanúskodik, hogy mindinkább általánosabbá válik a sejtelem, miképen részünkről sem jól van ez így, amint van. A sejtelem bővebb elmélkedésre, ez pedig előbb utóbb eszmesurlódások útján okadatolt meggyőződésre vezet. És nekem különös megnyugvásomra szolgálna, ha e reflexióim ily közmeggyőződésnek még idejekorán való megalakulását bármi kevéssel is előmozdítanák. Mert csak ily meggyőződésből eredhet a mi mezőgazdasági és erdészeti állapotaink gyökeres javítását eredményezhető eszközök és módoknak helyes felismerése. Igen természetes, hogy midőn ezen eszközök megállapítását keressük, nem téveszthetjük szemeink elől az ország jelen situatióját. El kell ezt fogadnunk, úgy, amint van, s csak oly eszközökről lehet szó, melyek helyzetünkben is elérhetők, s megszerzésük csak tőlünk függ. Ezeknél azonban a főkellék, hogy alkalmasak legyenek a bajnak gyökeres javítását előidézni, Kutassunk bármerre, csak egyetlen eszközt fogunk lelni, mely e két kelléknek, úgymint az elérhetőségnek és az egész mérvbeni alkalmasságnak sajátságával bír hazánkban, és ez a nemzetgazdászati értelemben vett mezőgazdasági munkaerőnek minél alaposabban kifejtendő általános fokozása. Azt tartom, nem tehetek helyesebben, mint ha e tételemnek füzetes kifejezésére a Somogy és zala megyei gazdasági egyesületek tevékeny elnökeinek a központi egyesülethez intézett múltkori levelük e következő szavait idézem: „az értelmes kezek képeztetése, valamint a gazdasági értelemnek szélesebb körre való kiterjesztése, bizonyára legbiztosb alapja a biztosítéknak nemzeti közvagyonosodásunk gyarapodására. “ E munkaerő képezi egész földbirtokunknak leglényegesb üzleti tőkéjét, amelynek kellő mérvben való megléte nélkül minden más vállalatnak tönkre kell ftfltni, így van ez a mezőgazdaságban is. És e hatalmas tényező ügyesség és értelemben való fokozása által válhatik azzá, hogy a teljesen átalakult gazdasági állapotok igényeinek megfeleljen. Csak ez által válhatik az mind önmagunk, mind a világforgalom viszonyainak megfelelőleg hasznosan és tartósan productívvá, ahelyett, hogy primitív nyers ereje tevékenységének a destructió legyen végeredménye. Elég számos, habár — fájdalom — inkább csak kivételes jó példa van előttünk hazánk kis és nagyobb gazdászataiban is, hogy a valóban értelmes tevékenységnek értékét egész mérvében felbecsülni tudjuk. E zsinórmérték mellett pedig felérthetjük azon nagyszerű eredményt is, melyet ily értelmes tevékenységnek általánosítása eszközölne. És önkényt fel kell előttünk merülni azon alapigazságnak, hogy ily értelmes tevékenység általános terjedése, és csakis ez bírhat oly mérvű horderővel, hogy mezőgazdaságunkat üdvösli fejlődési irányba vezetve, azt a fenyegető veszélytől és végpusztulástól megmentse. Ez értelmes tevékenység azonban csak helyes ismereteken alapulhat. Ezt pedig csak megfelelő oktatás és okulás által lehet megszerezni. Ami ismét oly intézményeket feltételez, melyek elég alkalmasak ezt a kellő minőségben és mértékben nyújtani. És ime, elértem végre a mezőgazdasági és erdészeti tanügy időszerű kérdéséhez. Azon kérdéshez, mely most hazaszerte szőnyegen forog, s melynek helyes megfejtésétől hazánk jobblétére én igen sokat, s mondhatnám, ez időben mindent föltételezek. Szinte látom, mint fog számos olvasó mosolyogni e merész feltevés egy ügysége felett. És nagyon sajnálom, hogy az e részt való gondatlan önelégültségnek én is részese nem lehetek. Mindenesetre kellemes volna állásom így, mint az aggodalom súlya alatt. De már a sors így akarta, meg kell hajolnom előtte, s elmondanom még azt is, hogy e kérdés helyes megoldására nézve a legnagyobb baj , mondhatni calamitás, épen azon gyengeségünkben fekszik, hogy mi, kiket e feladatnak szerencsés megoldása körüli tevékenység megilletne, vagy megillethetne, talán legnagyobb részt oly talpraesett mezei- és nemzetgazdáknak tartjuk magunkat, kiknek genialitása előtt ez ügy egészen kisszerűvé törpül, és sokkal könnyűszerűbbé, mint hogy valami komolyabb elmélkedés, annál kevésbé tanulmányozás tárgyává érdemesíttetnék. Pedig azt sem mondhatnánk, hogy elődeink jó példája e részt is ne világított volna előttünk, kik az európai újabb kultúrával egy időben kezdék meg a gazdasági tanintézetek felállítását és a „rurális oeconomiát“ minden lyceumban és akadémiában rendes tantárgyul vétetni rendelték. A másik baj, mely ez ügynek kellő kifejtését nehezíti, az, hogy a gyakorlati gazdasággal tényleg foglalkozó nagyközönség — nem csupán a kis földmíves gazdákat értve — nem igen viseltetik iránta nagy bizalommal. És ez igen természetes, s nagyrészt az előbb említett bajnok lánczolatából ered. Ugyanis ez élelmes, gyakorlati, s épen azért a maga körében jó tapintatú gazdaközönség már évtizedek óta számtalan példáját látta mindenfelé annak, hogy nálunk legnagyobb része azoknak, kik magasbra törekvő önhittségükben a járt útról eltérve, mint oly gyakran szokás, holmi utánzásokhoz, és a könyvek recipéihez, vagy pedig ily recipés apostolok tanácsához folyamodtak gazdálkodásaikban, épen tönkre, vagy legalább ehhez közel jutottak, és az ilyféle legjobb akaratú törekvés is többnyire csak a jövedelem rovására ütött ki. Számtalan szomorú példával mustrálhatnám e tényt még a különben legkitűnőbb észtehetségű hazánkfiai részéről is. Midőn ellenben a korszerű árendás, ki elég ügyességgel forgolódik, hogy kérévei alatt a földnek jól megforgatott redőiből minden hozzáférhetőt kiaknázzon, a nagy árenda mellett is megéldegél, sőt egy kis szercsével vagyonra is vergődik. Ily tapasztalások mellett bizony is természetes, hogy e nagy közönségnél gazdasági tanügy kérdésénél akaratlal is rendesen a könyvekből való gazdálodás jut eszébe. Ettől pedig csakúgy: méltán iszonyodhatik, mert valóban , isten ostora nagy mértékben súlyosodó arra, aki gazdaságát a könyvekből akar intézni, habár a leggeniálisabb esze vona is. E tiszteletre és minden tekintetre mélt hatályos nagy gazdaközönségnek bizalmatlansága pedig — hogy ne mondjon némi idegenkedése — épen nem közönyös dolog e gazdasági tanügynek sikeres kifejtésére, miután ez csak az általános érdeki meggyőződésből eredő közérzületben találhatja helyes alapját. Ily meggyőződést pedig a gyakorlati embernél egy pár phrasissal kelteni nem lehet. Ismétlem, hogy azon veszedelmesen pusztító iránynyal szemben, melyre mezős erdőgazdaságunknak újabb felődése szorult, csakis e tanügyi intézményeknek czélszerű megalapításától és létrehozásától feltételezem én gazdászatunknak olynemű átalakulását, mely földbirtokunkat lehető hasznosan, de lehető tartósan is értékesítvén — a hasznosság a gazdászati mesterségnek, a tartósság pedig a gazdászati tudománynak lévén feladata — hazánknak mind jobblétét eszközölje, mind pedig leglényegesb vagyonértékét megtartsa, s utódainknak is biztosítsa. Ismétlem továbbá, hogy e tanügyi intézmények valóban üdvös létesítésének legnagyobb akadályát határozottan abban látnám, ha e feladat megoldását nem gazdászatunk álláspontjának és hivatásának, — nem sajátságos viszonyainknak és szükségeinknek, — nem az ország közügyi helyzetének, — nem végre e tanügy lényegének jól átérzett mélyebb felfogásából fognánk meríteni, hanem azt valami oly könnyűszerű intézkedésnek tartanánk, melyet kisebb s érdektelenebb gondjaink közé sorozhatunk. E fontos körülmény az, a mi gazdászatunk állapotára vonatkozó e reflexióimnak közzétételére indított, és e körülmény az, ami hazafiús kötelességemmé teszi, hogy az e tanügy érdekében szőnyegre került jelen mozgalomra vonatkozólag is némely jó szándékú figyelmeztetésekkel járultak annak életrevaló fejlődéséhez. Köztudomású dolog, miképen azon incidensből, hogy ő cs. k. Felsége a mezei és erdészeti gazdaságnak emelésére hazánkban 240,000 ftot kegyesen utalvá nyozni méltóztatott, s a nm. k. helytartó* tanács, bizonyos kérdőpontokban is rész* letezvén az ügyet, e pénzerőnek legczélszerűbb felhasználására nézve a m. gazd. egyesületet hívta fel véleményezésre: került ez ügy az egyesület keblében újabb tárgyalás alá, s egy bizottmánynak tétetett feladatául a tervezet kidolgozása. Megvallom , nagy megnyugvásomra szolgál, hogy e bizottmány a feállítandó tanintézetek speciális belszervezetére nézve az elébe terjesztett tervezetemnek alapelveit elfogadta, s az igazgó választmány is felterjesztett véleményezésének alapjává tette. Megnyugtatásomra szolgál pedig annál is inkább, miután ezek a még csak két év előtt is az egyesület kebelében érvényben mutatkozott nem igen időszerű eszméktől nagyon is elütnek , és e két év alatt kifejlett nézetkülönbség is arról tanúskodik, hogy nem vagyunk mi épen oly begriffsstützig emberek, ahol illik, mint a minő hitünket jó szomszédaink, különösen most, világszerte költeni anynyira törekszenek. Figyelmeztetéseim tehát nem arra vonatkozhatnak, amit a m. gazd. egyesület e tárgyban tett felterjesztésében kifejtett mint inkább azon hézagokra, melyeket az egyesület úgyis rögtönözve kívánt véleményezésében egész mérvben betölteni talán nem tartá akkor időszerűnek ; de melyek nézetem szerint oly lényegesek, hogy azoknak kellő figyelembevétele nélkül a gazd. tanügy kérdésének gyökeres megoldását csak megkezdeni sem lehet. A nm. helytartótanács részéről jól volt feltéve a kérdés, midőn felhívta az egyesületet, hogy „a gazdasági és erdészeti tanodák ügyét alaposan és körülményesen tárgyaltatván, ez iránt véleményét terjeszsze fel különösen a 4. pontra nézve de a feleiben fogyatkozás történt az által, hogy a tanügynek ez alap