Pesti Napló, 1863. június (14. évfolyam, 3989-4011. szám)

1863-06-03 / 3990. szám

125-3990 14-ik évi folyam. Szerkesztést írod­: Ferencziek tere 7-ik szám, 1-ső emelet. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó­hivatal: Ferencziek terén 7-dik szám földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadása körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó­hivatalhoz intézendők. Előfizetési föltételek: vidékre, postán . Helyben, házhoz hordva­­ félévre . . . . 10 frt 50 fa o. é. Évnegyedre ... 5 frt 26 kr o. é. Szerda, jun. 3.18» Hirdetmények díja: 7 hasábos petit-sor egyszerű hirdetésnél 7 nj Bélyegdy külön 30 uj kr. Magánvita 5 hasát petit-sor 25 nj fa. Pest, jun. 2.1863. A villanyposta ide röpítette a franczia­­országi választások első eredményét. Az eredmény a fővárosban határozot­tan a kormány ellen ütött ki. Legalább, ha a „Temps“ jól van értesülve , ha nemcsak Thiers, Ollivier, Picard, Favre, és Guéroult, hanem Dar­mon, Havin és Jules Simon is a megválasztottak közt vannak, akkor Páris kilenc­ vá­lasztó­kerületéből csupán egyetlen egyben nyert többsé­get a kormány jelöltje. Marseille a legitimista Berryert, és a volt köztársasági minisztert Marie urat küldi a törvényhozó testbe . Lyont min­den „ártatlansága és veterinariussága“ mellett megint Hénon fogja képviselni , s minden arra mutat, hogy a strassburgi képviselő Debuissiére is az ellenzék so­­raiba tartozik. Tehát a volt kamra ötös ellenzéke he­lyett eddig már volna tizenkettős ellen­zék. Csekély szám 280 képviselő közt, de a főváros helyzeténél fogva még­se minden fontosság nélküli. Mi hatást teend ezen eredmény Napó­leon császár lelkére ? A belpolitikai rend­szerben a szabadságot, vagy a külpoliti­kában a nagyságot fogja-e segítségül hív­ni, hogy a heterogén ellenzéket megosz­sza? Vagy egyesíteni fogja a kettőt, hogy mindenkit egyszerre elhallgattasson ? oly kérdés, melyre e pillanatban senki se tudna felelni. Nyomtalanul azonban az 1863-ki vá­lasztások eredménye aligha fog eltűnni. Pest, június 2. (Fk) Furcsa tünemény az, hogy a len­gyel kérdés további fejlődéséhez, és neta­­láni kimeneteléhez két féle, egymással homlokegyenest ellenkező aggodalom köt­tetik, melyeknek mindegyike a bécsi saj­tó külön kölön közlönyeiben találván ki­fejezést, valószínűvé válik, hogy az irány­adó körök e tekintetben szintén két tá­borra oszlanak, és hogy ezeknek egymás elleni küzdelme nehezíti Ausztriára nézve az eldöntést. Egyfelől azt mondják : ha a lengyelek sehonnan nem gyámolíttatnak, valószínű, hogy vagy kénytelenségből, vagy előnyös feltételek alatt békét kötendnek Oroszor­szággal. Ily békekötés által Oroszország csakugyan erősebb volna, mint a forrada­lom előtt, és veszélyessé válhatnék, főleg Ausztriára nézve. Tehát Oroszország ily túlhatalmasodásának meggátlására kíván­ni kell , hogy az európai hatalmak a lengyeleket gyámolítsák Oroszország el­lenében. Mások másként okoskodnak; ők ezt mondják : a lengyel forradalom a forra­dalom, közte és az „európai“ forradalom közt elválaszthatlan összefüggés létezik. A­ki a lengyelet segíti, segíti közvetve az európai forradalmat is, és egyedül ez utóbbi számára kaparná ki a gesztenyét azon európai hatalom, mely e miatt Orosz­országgal összeverne. A forradalom so­­lidaritásával tehát szembe kell állítani a conservatismus solidaritását, azaz: nem kell bántani Oroszországot, mely ilyké­­pen elég erős teend a forradalom leterí­­tésére és oly állapot létrehozására, mely Lengyelországban a békét helyreállítja, a­nélkül, hogy a lengyelekben Oroszor­szág irányában a ragaszkodás azon ér­zelmeit kelthetné, mik Oroszország er­kölcsi erejének gyarapítására szolgál­nának. E különböző aggodalmak mindegyiké­nek igazolására különböző tények hozat­nak fel. Az első nézet pártolói arra utal­nak, hogy Wielopolski befolyása még nincs megtörve, hogy Konstantin nagy­­herczeg — nem akarván magát „elka­­patni“ — Varsóból távozott, mert szá­mára még igen nagy szerep tartatik fenn Lengyelországban stb. A­kik pedig az európai forradalomtól félnek, mindenféle titkos tanácskozásról tudnak, mely Capre­­ra szigetén tartatik. Ha azt kérdik tőlünk: vájjon ez aggo­dalmak melyikét tartjuk mi alaposnak? Őszintén szólva azt kell felelnünk: bizo­nyos körülmények közt mindegyiket, és más körülmények közt egyiket sem! Hogy a lengyelek, ha már semmi más választásuk nem marad, végre kénytele­nek lesznek olcsóbb vagy drágább áron békét kötni Oroszországgal, az bizonyos. De bizonyos az is, hogy ily békekötésre a legvégsőnek megkísérlése előtt nem szá mindj*1* el magukat. Ezen a legvégsőn az európai forradalommali szövetkezés volna. Hogy a lengyelek e szövetséget magában véve nem kívánják, sőt hogy egyenesen visszautasítják, a­míg csak va­lami kis kilátásuk van az európai kormá­nyok segélyére, azt az eddigi tapasztalások­ból tudjuk. Ha azonban e remény végképen meghiúsulna, akkor — mondjuk — a len­gyelek alkalmasint elfogadnák azon fri­gyet, melyről ez idő szerint nem akarnak tudni, és akkor csak két eset képzelhető: vagy a szövetkezett forradalom győ­zelme, és akkor valósulhatna az egyik aggodalom ; v­a­g­y Oroszország általi megveretése, és így a lengyelek utol­só reményének megsemmisülése, és akkor valósulhatna a másik aggodalom. Tehát, mind az egyik, mind a másik alapos, azon föltevés mellett, hogy a len­gyelek az európai hatalmak által cserben hagyatnak ; alaptalan azonban mind a kettő az ellenkező föltevés mellett. Ha t. i. a hatalmak valamit tesznek a len­gyelek mellett, akkor megszűnik egyfelől az európai forradalommal való szövetke­zés kénytelensége, sőt átalában valószí­nűsége, mert őrültség volna a lengye­lek részéről , ha például egy Napóleon segítségét többre nem becsülnék, mint Mazziniét; de megszűnnék a másik aggo­dalom is, mert akkor a lengyelek, h­a már békére kelnek Oroszországgal, ezt csak önállóságuk elismerése mellett ten­nék, és a béke feltételeinek teljesítése mel­lett a hatalmak kezeskednének; tehát nem képzelhető akkor oly kimenetel, mely Oroszországra nézne erő­növeke­­dést képezne, és ez államot szomszéd­jaira nézve veszélyesbbé tehetné. Ha tehát magában véve mind a két aggodalom jogosult, mind a kettő elhárí­tására ugyanazon eszköz szolgálna, t. i. az, hogy az európai hatalmak a lengyeleket gyámolítják. Angol- és Francziaország — ezt növe­kedő valószínűséggel állíthatni — az imént említett okokat tekintetbe vé­vén, nem fogják cserben hagyni a lengyel fölkelést, de mitevő leend Ausztria ? Erre nézve a vélemények szétágazók. Egyik azt mondja : teljesen hozzá csatla­kozott már a nyugathoz , a másik meg azt, hogy a Bécs, Páris és London közti alkudozások hajótörést szenvedtek. Mi részünkről azt hisszük, hogy a helyzet még most is olyan, a­milyennek egyik minapi czikkünkben vázoltuk, azaz : ed­­digelé a semlegesség védőjé a tér. Ezek azt mondják, hogy Ausztriát az átalános veszélyek mellett még külön ve­szély is fenyegeti, és hogy az európai forradalom, habár a lengyelek nem szö­vetkeznek vele, saját rovására és egyébb pontokon működhetnek Ausztria ellen. Nem tudjuk, min alapul ezen féle­lem, de ha alapos, csak ismételhetjük, a­mit már egy ízben mondtunk, hogy t. i. bármely veszélylyel— akár­honnan fenyegessen — egy elszigetelt Ausztria nehezebben szállhatna szembe, mint azon Ausztria, mely a nyugat szövetségére, az európai közvélemény helyeslésére, és sa­ját alattvalóinak szabadelvű politika által költött rokonszenvére támaszkodhatik. Választási mozgalmak Franczia­­országban. Május 30-dikán megint elmondja mindenik, május 31-kén megjelent párisi lap, a maga utolsó mondani­valóját. A „Constitutionnel“ most is Thiers ellen intézi a főtámadást; Favre Gyula és Olivier egy egy diversióval beérik. A félhiva­­los lap idéze­tekkel hányja szemére a vo­t miniszternek, hogy 1834 ben képtelenségnek tartotta, hogy a tele­­graf valaha a közönség szolgálatára legyen; hogy 1833-ban a municipalis szabadságokat megférhetleneknek állitotta a kamrákkal, hogy 1848-ban nagy dolognak mondotta 100 millió kölcsönt kapni akkor, midőn a császár kormá­nya később 500 milliót kívánt, s 2307 mil­iót kapott; hogy a forradalomtól örökölt két csapás­sal — a vérpaddal meg a papirospénzzel — tette kapcsolatba azon földhitelintézet felállítását, mely a földmívelésnek 496 milliót kölcsönzött; hogy a csatornázások és vasutak létesítésében a társulatok működését elvetette, s így vagy nem lett volna csatornázás meg vasúthálózat, vagy­­az állam verte volna magát öt vagy hat milliárd­­dal több adósságba stb. stb. A „France“ az utolsó órában is azt mutogatja, hogy ha az ötös ellenzéket kétszeresen, három­szorosan megválasztják is, az egy 280 tagból álló kamrában nem fog tenni semmi változást. Diadaluk nem lesz gyengítése a császárságnak, s megbukásuk nem lesz veresége a szabad­ságnak. Laguéronniére úr lapja itt világos ellenkezés­be jut Haussmann úrral, a szajnai főnökkel, a­ki egy falragaszban így szól a választókhoz: „Azt mondják önöknek, hogy ha az ellenzéki jelöltekre szavaznak, nem koc­káztatnak semmi nagy dolgot; hogy a császárság elég erős, kitar­tani egy ellenséges minoritás támadásait a tör­vényhozó test keblében; hogy még a rendszeres oppositio is hasznos; hogy a körülményekhez képest ösztönzést foglal az magában , s hogy jó dolog, kivált a császári kormányt megóvni ha­talma túlragadtatásaitól. Vigyázzanak önök öröküre ez a hatalom elleneinek, hogy a nem nagyon világosan látó barátokat félreve­zessék.“ A főnök úr figyelmezteti a választókat, hogy az ellenzéki jelöltek ügyvédekből és journa­listákból állanak, míg a kormány olyakat ajánl a­kik a lakosság érdekeit ismerik, s a politika: állandóságnak és belcsendességnek barátai. Haussmann úr emlékezteti a választókat azon időkre, midőn az utczák se voltak bátorságo­­sak ; midőn az idegenek nem igen mertek Pá­riába menni, — midőn a miniszteri válságok megzavarták az üzleteket, a börzét, a műhelye­ket, — s azt mondja nekik, „ha ezen időket visz­­szakivánják, ám szavazzanak akkor a nagy szó­nokokra.“ Maga a belügyminiszter Persigny úr is felszólalt még utóször egy körlevélben. Felszó­lal az ellen, hogy az ellenzék a második császár­ságot a pénzügyi oldalról iparkodik m­g­­sebezni. „A császárság óta — mond a belügyminiszter — azon pártok, melyek a Francziaország által önmagának adott intézményeknek ellenségei, először merészük megtámadni azokat az általá­nos szavazat előtt. 1815 diki, 1830-diki és 1848- ki emberek, közös erőfeszítésbe állva össze, pró­­bálják több ponton meglepni az ország jóhisze­műségét, hogy a császár ellen fordítsák épen azon szabadságokat , a­melyeket legújabban adott, s mintha valamennyien ugyanazon vezény­szónak engednének, ugyanazon manoeuvre-hez folyamodnak. Nem tagadhatván a tíz év óta vég­hez ment nagy dolgokat, miután azok minden­kinek szeme előtt vannak, megtámadják azon eszközöket , melyek azoknak végrehajtására szolgáltak, vagyis az állam pénzügyeit, minthogy kevés ember lévén jártas az e fajta kérdések­ben, büntetlenekből reményük terjeszthetni a hazugságot és tévelygést.­ Persigny úr reménye, hogy ezen tactica nem fogja megrendíteni az országnak a császári intéz­ményekbe vetett hitét. Igaz, hogy az adósság 87 millió évi járadék­kal szaporodott, de a közjövedelem is öregbedett ugyanakkor, az adó felemelése nélkül, 300 mil­lióval, s Francziaország nagyobb lett három dé­­partementtel. Igaz, hogy a budget — mely azonban nem két milliárd, mint állítják, hanem 550 millió keze­lési költséggel kevesebb­­ növekedett, de e növekedés csak a társadalmi gazdagság emelke­dését követi. Azonban míg a júliusi kormány lassanként 500­ millióval növelte a budgetet, addig a császárság csupán 300 millióval szaporí­totta azt, hogy a tudva lévő nagy dolgokat vég­hez vigye. Ezenkívül a császárság— a számtalan közmun­kát, utat, mellék­utat, egyházat, iskolát, papla­kot nem is említve — egy milliárdot fektetett be vasutakba, a­mi az országnak több mint húsz millió gazdagságot szerzett stb. stb. — Az ötös ellenzék négy tagja, Favre Gy., Ollivier E., Picard E. és Darimon A. urak a kö­vetkező végszót intézik a választókhoz : „Választók ! Némelyek köztetek véleményt kívánnak tőlünk az üres szavazatjegyek iránt. Üres czédulákkal szavazni gyermekes nemsza­vazás. Nem szavazni pedig ma akármely alak­ban, annyi, mint a kormányjelöltre szavazni. Mi minket illet nem szűnünk, meg­ismételni önök­nek az utolsó pillanatig ; szavazni! Szavazni, egyesüléssel; szavazni egyetlen összetartó szóval — ez­­ a szabadság. Egy szántogató reflexiói. .. Azon tünemény, hogy újabb időben mindinkább szaporodnak a felszólamlá­sok a mező- és erdőgazdászati viszonyok érdekében való teendőink iránt, minden­esetre örvendetes jelenség, mert legalább arról tanúskodik, hogy mindinkább álta­lánosabbá válik a sejtelem, miképen ré­szünkről sem jól van ez így, a­mint van. A sejtelem bővebb elmélkedésre, ez pedig előbb utóbb eszmesurlódások útján okadatolt meggyőződésre vezet. És nekem különös megnyugvásomra szolgálna, ha e reflexióim ily közmeggyőződésnek még idejekorán való megalakulását bármi ke­véssel is előmozdítanák. Mert csak ily meggyőződésből eredhet a mi mezőgaz­dasági és erdészeti állapotaink gyökeres javítását eredményezhető eszközök és mó­doknak helyes felismerése. Igen természetes, hogy midőn ezen eszközök megállapítását keressük, nem téveszthetjük szemeink elől az ország jelen situatióját. El kell ezt fogadnunk, úgy, a­mint van, s csak oly eszközökről lehet szó, melyek helyzetünkben is elér­hetők, s megszerzésük csak tőlünk függ. Ezeknél azonban a főkellék, hogy al­­kalmasak legyenek a bajnak gyö­keres javítását előidézni, Kutassunk bár­merre, csak egyetlen eszközt fogunk lelni, mely e két kellék­nek, úgymint az elérhetőségnek és az egész mérvbeni alkalmasságnak sajátsá­gával bír hazánkban, és ez a nemzetgazdászati értelem­ben vett mezőgazdasági munka­erőnek minél alaposabban ki­fejtendő általános fokozása. Azt tartom, nem tehetek helyesebben, mint ha e tételemnek füzetes­ kifejezé­sére a Somogy és zala megyei gazdasági egyesületek tevékeny elnökeinek a köz­­­ponti egyesülethez intézett múltkori le­velük e következő szavait idézem: „az értelmes kezek képeztetése, valamint a gazdasági értelemnek szélesebb körre való kiterjesztése, bizonyára legbiztosb alapja a biztosítéknak nemzeti közvagyo­­nosodásunk gyarapodására. “ E munkaerő képezi egész földbirto­kunknak leglényegesb üzleti tőkéjét, a­melynek kellő mérvben való megléte nél­­­­kül minden más vállalatnak tönkre kell f­tfltni, így van ez a mezőgazdaságban is. És e hatalmas tényező ügyesség és ér­telemben való fokozása által válhatik azzá, hogy a teljesen átalakult gazdasági állapotok igényeinek megfeleljen. Csak­­ ez által válhatik az mind önmagunk,­­ mind a világforgalom viszonyainak meg­­felelőleg hasznosan és tartós­an pro­­ductívvá, a­helyett, hogy primitív nyers ereje tevékenységének a destructió legyen végeredménye. Elég számos, habár — fájdalom — in­kább csak kivételes jó példa van előt­tünk hazánk kis és nagyobb gazdásza­­taiban is, hogy a valóban értelmes te­vékenységnek értékét egész mérvében felbecsülni tudjuk. E zsinórmérték mel­lett pedig felérthetjük azon nagyszerű eredményt is, melyet ily értelmes tevé­kenységnek általánosítása eszközölne. És önkényt fel kell előttünk merülni azon alapigazságnak, hogy ily értelmes tevé­kenység általános terjedése, és csakis ez bírhat oly mérvű horderővel, hogy mező­­gazdaságunkat üdvösli fejlődési irányba vezetve, azt a fenyegető veszélytől és vég­­pusztulástól megmentse. Ez értelmes tevékenység azonban csak helyes ismereteken alapulhat. Ezt pedig csak megfelelő oktatás és okulás által le­het megszerezni. A­mi ismét oly intézmé­nyeket feltételez, melyek elég alkalma­sak ezt a kellő minőségben és mértékben nyújtani. És ime, elértem végre a mezőgazda­­sági és erdészeti tanügy időszerű kérdéséhez. Azon kérdéshez, mely most hazaszerte szőnyegen forog, s melynek helyes megfejtésétől hazánk jobblétére én igen sokat, s mondhatnám, ez időben mindent föltételezek. Szinte látom, mint fog számos olvasó mosolyogni e merész feltevés egy ügy­­­­sége felett. És nagyon sajnálom, hogy az e részt való gondatlan önelégültségnek én is részese nem lehetek. Mindenesetre kel­­lemes­ volna állásom így, mint az aggo­dalom súlya alatt. De már a sors így akarta, meg kell hajolnom előtte, s el­mondanom még azt is, hogy e kérdés helyes megoldására nézve a legnagyobb baj , mondhatni calamitás, épen azon gyengeségünkben fekszik­, hogy mi, kiket e feladatnak szerencsés megoldása körüli tevékenység megillet­ne, vagy megillethetne, talán legnagyobb részt oly talpraesett mezei- és nemzet­gazdáknak tartjuk magunkat, kiknek ge­­nialitása előtt ez ügy egészen kisszerűvé törpül, és sokkal könnyűszerűbbé, mint hogy valami komolyabb elmélkedés, an­nál kevésbé tanulmányozás tárgyává érdemesíttetnék.­­ Pedig azt sem mond­hatnánk, hogy elődeink jó példája e részt is ne világított volna előttünk, kik az eu­rópai újabb kultúrával egy időben kez­­dék meg a gazdasági tanintézetek felállí­tását és a „rurális oeconomiát“ minden lyceumban és akadémiában rendes tan­tárgyul vétetni rendelték. A másik baj, mely ez ügynek kellő ki­fejtését nehezíti, az, hogy a gyakorlati gazdasággal tényleg foglalkozó nagy­kö­zönség — nem csupán a kis földmíves gazdákat értve — nem igen viseltetik iránta nagy bizalommal. És ez igen ter­mészetes, s nagyrészt az előbb említett bajnok lánczolatából ered. Ugyanis ez élelmes, gyakorlati, s épen azért a maga körében jó tapintatú gazda­közönség már évtizedek óta számtalan példáját látta mindenfelé annak, hogy nálunk legnagyobb része azoknak, kik magasbra törekvő önhittségükben a járt útról eltérve, mint oly gyakran szokás, holmi utánzásokhoz, és a könyvek reci­péihez, vagy pedig ily recipés apostolok tanácsához folyamodtak gazdálkodásaik­ban, épen tönkre, vagy legalább ehhez közel jutottak, és az ilyféle legjobb aka­ratú törekvés is többnyire csak a jöve­delem rovására ütött ki. Számtalan szo­morú példával mustrálhatnám e tényt még a különben legkitűnőbb észtehet­­ségű hazánkfiai részéről is. Midőn ellen­ben a korszerű árendás, ki elég ügyes­séggel forgolódik, hogy kérévei alatt a földnek jól megforgatott redőiből minden hozzáférhetőt kiaknázzon, a nagy árenda mellett is megéldegél, sőt egy kis szer­csével vagyonra is vergődik. Ily tapasztalások mellett bizony is természetes, hogy e nagy közönségnél gazdasági tanügy kérdésénél akaratlal is rendesen a könyvekből való gazdálo­dás jut eszébe. Ettől pedig csakúgy: méltán iszonyodhatik, mert valóban , isten ostora nagy mértékben súlyosodó arra, a­ki gazdaságát a könyvekből akar­ intézni, habár a leggeniálisabb esze vo­na is. E tiszteletre és minden tekintetre mélt hatályos nagy gazdaközönségnek bizal­matlansága pedig — hogy ne mondjon némi idegenkedése — épen nem közö­nyös dolog e gazdasági tanügynek sike­res kifejtésére, miután ez csak az általá­nos érdeki meggyőződésből eredő közér­zületben találhatja helyes alapját. Ily meggyőződést pedig a gyakorlati em­bernél egy pár phrasissal kelteni nem lehet. Ismétlem, hogy azon veszedelmesen pusztító iránynyal szemben, melyre me­ző­­s erdőgazdaságunknak újabb felődése szorult, csakis e tanügyi intézményeknek czélszerű megalapításától és létrehozásá­tól feltételezem én gazdászatunknak oly­­nemű átalakulását, mely földbirtokunkat lehető hasznosan, de lehető tartó­san is értékesítvén — a hasznosság a gazdászati mesterségnek, a tartósság pedig a gazdászati tudománynak lé­vén feladata — hazánknak mind jobblé­tét eszközölje, mind pedig leglényegesb vagyonértékét megtartsa, s utódainknak is biztosítsa. Ismétlem továbbá, hogy e tanügyi in­tézmények valóban üdvös létesítésének legnagyobb akadályát határozottan ab­ban látnám, ha e feladat megoldását nem gazdászatunk álláspontjának és hivatásá­nak, — nem sajátságos viszonyainknak és szükségeinknek, — nem az ország közügyi helyzetének, — nem végre e tan­ügy lényegének jól átérzett mélyebb fel­fogásából fognánk meríteni, hanem azt valami oly könnyűszerű intézkedésnek tartanánk, melyet kisebb s érdektelenebb gondjaink közé sorozhatunk. E fontos körülmény az, a mi gazdá­szatunk állapotára vonatkozó e reflexióim­nak közzétételére indított, és e körülmény az, a­mi hazafiús kötelességemmé teszi, hogy az e tanügy érdekében szőnyegre került jelen mozgalomra vonatkozólag is némely jó szándékú figyelmeztetésekkel járultak annak életrevaló fejlődéséhez. Köztudomású dolog, miképen azon in­­cidensből, hogy ő cs. k. Felsége a mezei és erdészeti gazdaságnak emelésére ha­­zánkban 240,000 ftot kegyesen utalvá­ nyozni méltóztatott, s a nm. k. helytartó* tanács, bizonyos kérdőpontokban is rész* letezvén az ügyet, e pénzerőnek legczél­­szerűbb felhasználására nézve a m. gazd. egyesületet hívta fel véleményezésre: ke­rült ez ügy az egyesület keblében újabb tárgyalás alá, s egy bizottmánynak téte­tett feladatául a tervezet kidolgozása. Megvallom , nagy megnyugvásomra szolgál, hogy e bizottmány a feállítandó tanintézetek speciális belszervezetére néz­­ve az elébe terjesztett tervezetemnek alap­elveit elfogadta, s az igazgó választmány is felterjesztett véleményezésének alapjá­vá tette. Megnyugtatásomra szolgál pedig annál is inkább, miután ezek a még csak két év előtt is az egyesület kebelében érvényben mutatkozott nem igen időszerű eszméktől nagyon is elütnek , és e két év alatt kifejlett nézet­különbség is arról tanúskodik, hogy nem vagyunk mi épen oly begriffsstützig emberek, a­hol illik, mint a minő hitünket jó szomszédaink, különösen most, világszerte költeni any­­nyira törekszenek. Figyelmeztetéseim tehát nem arra vo­natkozhatnak, a­mit a m. gazd. egyesület e tárgyban tett felterjesztésében kifejtett mint inkább azon hézagokra, melyeket az egyesület úgyis rögtönözve kívánt véleményezésében egész mérvben betöl­teni talán nem tartá akkor időszerűnek ; de melyek nézetem szerint oly lényege­sek, hogy azoknak kellő figyelembevé­tele nélkül a gazd. tanügy kérdésének gyökeres megoldását csak megkezdeni sem lehet. A nm. helytartótanács részéről jól volt feltéve a kérdés, midőn felhívta az egye­sületet, hogy „a gazdasági és erdészeti tanodák ügyét alaposan és körül­ményesen tárgyaltatván, ez iránt véle­ményét terjeszsze fel különösen a 4. pont­ra nézve de a feleiben fogyatkozás tör­tént az által, hogy a tanügynek ez alap

Next