Pesti Napló, 1863. augusztus (14. évfolyam, 4039-4062. szám)
1863-08-02 / 4040. szám
175-4040 14. évf folyam. Szerkesztési iroda: Ferencziek tere 7-ik szám, 1-ső emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadóhivatal: ferencziek terén 7-dik szám földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadása körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó hivatalhoz intézendők. Előfizetési feltételek: Vidékre, postán . Helyben, házhoz hordva . Félévre . . . . 10 frt 50 kr o. é. Évnegyedre . . . 5 irt 25 kr o. é. Vasárnap, aug. 2. 1863. Hirdetmények dija : 7 hasábos petit-sor egyszeri hirdetésnél 7 uj kr. Bélyegdij külön 30 uj kr. Magánvita 5 hasábos petit-sor 25 uj kr. Előnzetés a „Pesti Naplódra. aug.—septemb. 2 hóra 3 ft 50 hr, aug.—obtoberi V4 évre 5 ft 25 kr. aug.—decemb. 5 hóra 8 ft 10 kr. A „Pesti Napló“ kiadóhivatala Pest, aug. 1. 1163. (Fk) Ugyanazon határozottsággal, melylyel Rechberg gróf Gorcsakoff bgnek orosz-osztrák-porosz conferentiára czélzó indítványát visszautasította , ugyaníly határozottsággal utasítja vissza az összes bécsi sajtó a berlini „Kreunzeitg“ azon javaslatát, hogy Poroszországnak Ausztria, főleg pedig Anglia felé kelljen közelednie, Oroszország nem lévén elég erős, és bizonyos tekintetben nem elég biztos szövetségesnek látszván. Nem tudjuk, vájjon ez utóbbi kimondást komolyan kell-e venni, vagy pedig csak ijesztgetésre számítottnak tekinteni; nem tudjuk, várjon a porosz feudálisok közlönye maga hiszi-e, vagy csak másokkal akarná elhitetni, hogy Franczia- és Oroszország végre közép Európa feje fölött nyújthatna egymásnak kezet, hanem akár szinlett, akár valódi az ebbeli aggodalom, ez mit sem változtat azon tény fontosságán , hogy a porosz junkereknek háza borsózni kezd, és hogy kezet keresnek, mely őket azon hínárból kihúzza, hová önkénytesen és valódi spanyol grandezzával besétáltak. Mikor a porosz követek háza még együtt volt, a reactió naponként azt ismételte, hogy ezek az átkozott demokraták gátolják a kormány működését, hogy ezekkel minden áron végezni kell ; aztán ha ez megtörtént, akkor soha nem sejtett fényben fog sugározni Vilmos király koronája és Bismark ur genseje, Európa pedig bámulva fog térdre borulni mindkettő előtt. És a követek haza küldettek, a demokraták elnémittattak, a lapokra záporként hullott le a megintés; minden úgy történt, a mint a reactió előremondta és kívánta ; csak egy jóslat nem teljesült, Bismark úr és az általa vezénylett Poroszországnak nagyléte és dicsősége még mindig „késik az éji homályban.“ Amit a porosz kormány eddig elé véghez vitt, az nem egyéb, mint a nyers erő műve. Szabadelvű gyűléseket feloszlatni, lapokat lefoglaltatni és megvitetni — erre csak néhány szolgálatra kész rendőri hivatalnok kell a megfelelő zsandári assistentiával. Tovább, úgy hiszszük a reactio nem mehet, mint a mostani Poroszországban, ahol egy hírlap megintetett, mert közkézen forgó egyik történeti munkából a jénai ütközetre vonatkozó fejezetet, minden megjegyzés nélkül lenyomatta. Ha a hatóság oly túlmerész, hogy maga mondja ki azt, amit az író kimondani nem merészkedik, t. i. hogy a múlt egyik legszomorúbb képe feltűnő hasonlatossággal bír a jelenkori helyzettel , ha nem lehet a világ bármely kormányának önkényéről szólni , anélkül , hogy a porosz kormány tüstént magára ne venné, szóval, ha semmi roszat a világon nem szabad korholni, mert a porosz királyi hivatalnokok azon elvből indulnak, ki, miszerint nincs oly rész a világon, ami Poroszországban szintén nem volna található, —ily körülmények közt persze megszűnik a közvélemény minden mocczanása, és a lapok belügyi rovata nem lehet egyéb, mint az egymásnak jutott megintések lajstroma. Hanem az ennyi erélylyel és virtuozitással foganatosított reactió mit eredményezett ? Egyedül azt, hogy Európa megszűnt Poroszországról szólni, hogy senki sem törődik az ő véleményével, senki sem keresi az ő barátságát, mert e véleménynek semmi súlya, e barátságnak semmi értéke nincs ott, ahol az egy pár antiquált nézetű államférfiból álló kormány , a felvilágosult és szabadelvű nép közt mesterségesen elfojtott ellentét létezik, melynek a legközelebbi válság alkalmával nyílt lángokban kell kitörni. Ha a kormány normális időkben ráül a biztossági szellentyűre, meg lehet, hogy e helyzetben egy ideig megmaradhat, és hogy fülét ez által, egy pár sivntó fütytől megóvja; de ha benn a katlanban a szenvedélyek hőfoka rögtön emelkedik, akkor megeshetik, hogy a katlant a rajta ülőkkel együtt légbe röpíti. Vájjon kinek kellene az olyan szövetséges, kiről nem tudni, vájjon nem sodorja-e el a legközelebbi pillanat ? Kit ámíthat el az egy ideig kierőszakolt külső nyugalom, melyet minden perczben a legszilajabb vihar válthat fel? Poroszország barátsága tehát egyelőre senkinek sem kell; ha pedig másoké neki kell, ezek a mások azt fogják kérdezni, vajjon mi hasznuk van abból, ha Poroszországgal közelebb viszonyra lépnek. Nevezetesen Ausztriára nézve két lehetőség van : t. hogy a nyugati hatalmakkal egyetemben Oroszország ellen síkra száll, és akkor a három hatalom oly tekintélyes csoportot képez, melynek Poroszország csatlakozására vagy segélyére semmi szüksége nincs. Ha pedig Ausztria semleges marad és védelmi helyzetre szorítkozik, ennek fenntartása oly csekély anyagi erőt kíván,hogy Ausztria ez esetben sem szorulna idegen segélyre. Poroszország „közeledésének“ csak akkor volna értéke, ha Ausztria Oroszország oldala mellett a nyugati Európa ellen akarna küzdeni, de vájjon akkor a siker valószínűsége növekednék-e azáltal, hogy Poroszország is ott áll a czár védőjeként; ez az, amiben legalább kétkedni szabad lesz. A mondottakat összefoglalva, Poroszország helyzete röviden ez: A reactió bukófélben van, érzi a maga tehetlenségét, és attól féla Kreutzig, ezt elismerésre méltó nyíltsággal kimondja , hogy Poroszországra szintén egy Solferino vár. Ez elől tisztességesen menekülni szeretne, és félútra éleibe menne Ausztriának és Angliának, ha ezek az út másik felét magukra vennék. De Ausztria és Anglia semmi okot nem lát arra, hogy Poroszország kedvéért akár csak egy lépést is tegyen, mindegyik jól érezvén magát ott, ahol van. Tehát Porozországra nincs egyéb választás, mint hogy ő is ott maradjon, ahol van, azaz Oroszország mellett, vagy nyíltan és egészen oda lépjen, ahol lenni szeretne, a nyugat mellé. Az út közepén senkivel sem fog ő találkozni; a nyugat felé pedig csak a Bismark féle coteria holttetemei felett (esik politikai halálát értjük, physice miattunk Mathusalem éveit érhetik el!) viszen az ut MU-st S2ED Magyarország főrendjéhez. Ezernyolczszázhatvanban megnehezült az idők járása Horvátország felett! A föld terméketlensége, a többször romboló árvizek s az elemi csapások ezreket és ezreket tettek ki az ínség, az éhenhalás végveszélyének a társország fiai közül. Mostoha viszonyok okozták, hogy a horvát nemzet nem bírt a nyomoron oly mértékben segíteni, mint azt az ínség terjedelme és nagysága kívánták. Anyagi körülmények tették lehetetlenné, hogy a horvát nemzet öngyermekeinek szenvedésén csupán önerejéből segítsen. A csapások enyhítésének kegyeletes munkáját a könyörület, a felebaráti szeretet is magukra vállalták, s igy történt, hogy hazánk derék főrendje, társadalmi állásának megfelelőleg, első volt hazánkban, mely a részint sorsjáték, részint magánadakozások, részint műkedvelői előadások által összegyűjtött pénzsegélylyel törekedett bebizonyítani, hogy a könyörület buzgó segélyezést eredményez azok közt, kiket századok alatt testvéreitl tekinteni parancsolt a közjog, rokonszenv és közösen kiállott zivatarok, szenvedések és örömök emléke. A magyar aristocratia lelkes kezdeményezése nem jön kopár szirtre hullt mag, mert hazánk majd minden jelentékenyebb városában megsokasodának a könyörület munkái, s az ország minden vidékén érezték s tettleg bizonyították, hogy a vész és szenvedés napjaiban a felebaráti szeretet adománya a legfélreismerhetlenebb jele a részvételnek, ragaszkodásnak és testvér iránti kötelesség tudatának. Friss emlékezetben van hazánk főrendjének azon szorgos buzgalma, mely a szűkölködő horvátok számára nagy mennyiségű természetbeli segélyt adott, s a pesti színpadon történt műkedvelői előadás fényes bizonysága a sikeres segélyezésnek. Válságos időköz választ el ez évtől. Ma már hazánk egykor legjobban termő darabjára köszöntött be a nyomor. A magyar nemzet földművelő osztályának törzse ridegen tekint a ráközelgő télre. * Annyi töprengés, nyűg és sajtoltatás terhei megezerszerezve, mert helységekről helységekre temérdek azon családi tűzhelyek száma, hol talán majd a réginség hangján szóllaland meg az ima : „add meg nekünk mindennapi kenyerünket.“ A sikkasztó és perzselő szárazság avarrá tette azon országrészt, mely az első foglalók idejéből, a vérszerződéstől fogva a mai napokig, a magyar nemzet legáldottabb birtokrésze volt. A mi egykor Rómának Sicilia, Phoeniciának Görögország, Palaestinának Kanava — az volt az alföld Magyarországnak. És íme — ezen éléskamara, melyet kiürithetlennek hirdet vala évek tapasztalata, mostanság ürességével döbbent meg, mert abban az ínség ványadt alakjait véli fellelni az aggódó honfikebel. Magyarország termelésének életére fekszik e vidékeken. Kiviteli kereskedelmünkben ez törte meg a nemzet erszényét, mely most az összeesésig mesésen üres. Pedig áll ám Franklin szava, hogy „csak az üres erszény esik össze.“ Hónapok óta élénk színekkel festi az összes hazai sajtó az ínséges állapotokat. Mialatt a kormány intézkedéseket tesz, hogyan nyújtson mindenoldalú segélyt, mialatt pénzelőlegezés és kereseti források nyitása által óhajt enyhíteni a sebeken : a hírlapirodalom nem szűnik meg az ínség adataival, a köznyomor oly tényeivel állani elő, melyeknek látásán szív és elme egyaránt kiáltják : segítsünk egymáson. A kormány segélyezése bármily nagy legyen is, nem merítheti ki a könyörület összes tevékenységét, mert hisz egy alkalom sem lenne arra, hogy Magyarország lelkes főrendje megmutathassa, hogy amit horvát testvérei iránt oly históriai emlékezetességgel tett meg, azt önvérei iránt megtenni szent kötelességének ismeri, s épen oly időben, midőn az alkotmány védbástyái közé felvett nép önképviselői által nem gondoskodható szenvedéseinek balzsamáról. Jól tudom, hogy Magyarország lelkes főrendje tenni fog; jól tudom, hogy a könyörületesség és felebaráti szeretet szent munkájában megfeszített erővel fogja tanúsítani, hogy a kinek állása s társadalmi helyheztetése legnagyobb, ott kell legéberebbnek lenni a kötelesség tudatának is; jól tudom, hogy Magyarország lelkes egyházi és világi főrendje nem maradhat hátra a segély filléreivel, melyeket 1860- ban ép oly melegen ajánlott meg, mint példás bőkezűséggel nyújtott 1831-ben a vármegyei helyhatóságok kezdeményezése mellett a lengyeleknek ; jól tudom, hogy azon magyar aristocratia, mely a pesti árvíz napjaiban ép úgy, mint Losoncz és Enyed hamvainál, az ország első társadalmi rendjéhez méltólag viselte magát, ma, midőn a láthatár borús, nem mulaszthatja elvégezni a hazafias künyörület szív-, elme-, sőt eszélyesség parancsolta munkáját, mely még egyrészt a történetbe igtatandja a nemeslelkűség tényét, másrészt megadja a megnyugvást, mely csak teljesített kötelesség nyomában kél. És mert tudom, mert hiszem ezt, bátor vagyok a sajtó világszerte elismert jogánál fogva arra kérni hazánk főrendjét, hogy a segélyezés, a könyörület nagy munkáját minél előbb kezdjék meg. A lap, melyre a segélyzettek köszönete ezrek háláját kondja majd fel, ma még üres. Illő, hogy Magyarország egyházi és világi főurai foglalják el e helyet, mely majd más osztályokat fog ösztönözni, s szószóllója leend azon részvételnek, melyet a vagyon képviselői a sujtolt testvérek és vérek szenvedései iránt éreznek. A szenvedőnek adott segély iránt nem hűtlen az emlékezet! Mily szép pédáját adta e könyörültnek Anglia. A reapel-törekvések idejében Izlandia népét az éhhalál elé sodrották az elemi csapások. Előbb mintsem O’Connell lángszózata az emberiség szent érzelmére buzdított, már London pazar bőkezűséggel bizonyítá, hogy a humanitásnak nincsenek politikai válaszsorompói. A cityben összegyűlt főrend műkedvelői előadásai, pénzsorsjátékok, ezrekkel segítettek a nyomoron. S Albion főrendjének hölgykoszorúja hét számra nyilvános bazárokban árulta és árverezte azon mindennemű apróságokat , csecsebecséket, melyeket a jóakarat és résztvevő kebel az e czélra alakult nőbizottmánynak beküldött. Volt idő — s nem oly rég — midőn a sebekre hazánk főrangú hölgyei is oly édes irt csepegtettek. — A szeretet, a családi élet ezen első értelmének, íme, ismét megnyílt a cselekvés tere, melyen ezrek áldáskivonása közt válhatik igazsággá azon tétel, melyet b. Kemény Zs. Széchenyi gróf szivére czélozva, állított : „a szív szeressen hazát, családot vagy egyént, mindig ugyan az marad.“ Magyarország egyházi és világi főrendjéhez fordulok azért, s a sajtó nevében kérem őket, hogy amit már elhatároztak, a könyörület nagy munkáját kötelességhűen véghez vinni, kezdeményezzék mielőbb. Od a szenvedőnek a segély kilátása is enyhülést szerez, ha testvéri kezektől várja azt. Hova nézzen a földnépe , ha oda nem néz, hol igazságot szolgáltattak neki százados hibák jóváhozásáért, midőn az egyenjogúság frigyszekrényébe őket is felvették. Az emberi szív tulajdonsága, hogy ha egyszer szeretetet tapasztal — sejtelemszerűleg oda szit és fordul ismét, mint napraforgó a naphoz. Kezdeményezzen azért a főrend — bármi alakban és módon — mindegy , Magyarország középosztálya várja — s mert az első lapot számára hagyja fenn, örömest induland utána a szeretet és felebaráti kötelesség ösvényén. Milliók szeme függ Magyarország egyházi és világi főrendjén ! REVICZKY SZEVER. Pest, augusztus 1. Az országos m. gazdasági egyesület teremében a napokban fontos értekezlet tartatott, melyről eddig a lapok nem hoztak tudósítást. A brassói kereskedelmi kamara fölterjesztése folytán véleményt kért a nm. m. k. helytartótanács: szükséges-e, hogy az élelmiszerekre vetett vámok az aldunai tartományok felől egy időre, a jelen alföldi ínség közepett, felfüggesztessenek. Hogy e felfüggesztés a takarmányfélékre általában szükséges, első tekintetre feltűnt mindenkinek. E fölött vita sem volt. A takarmányhiány országszerte, nemcsak az alföldön érezhető. A gabonafélék vámjának felfüggesz- tése azokban igen érdekes eszmecserére adott alkalmat, melyben az elnökön, Korizmicson kívül , részt vettek Trefort, Csengery Antal, Kaucz Gyula, Peterdy Gábor, Szendrey Ignácz és Weisz Bernét. A megállapodás végre is közegyetértéssel történt, a Trefort és Csengery által felhozott indokoknál fogva. A jelen voltak közt, mondhatni, nem volt az iránt véleménykülönbség, hogy a hazai búzatermés, a kereskedés által kellőleg közvetítve, fedezhetné az országos szükséget. S fölmerült a gondolat: nem igazságtalanság-e hazai termelőink egy részét megfosztani a nagyobb haszontól, melyet a magasabb gabnaárból bevennének, ha a külföldi termesztők versenye nyakukra nem hozatik ? Azonban e termelőink érdekével szemközt a mérleget ellensúlyozó azon alföldi termelők érdeke, kik az élelemre szükséges terméssel sem bírnak, s egészen vetőmag nélkül vannak. Nem kevésbé fontos körülménynek tűnt föl az alföldi köznép állapota.Általános tapasztalat, hogy az élelmiszerek drágasága nem jár karöltve, ínség idején, a napszám emelkedésével. S mit mondjunk alföldi népünk jelen helyzetéről, midőn a mezei munkák nagy része , melyből élelmét szokta keresni, elmaradt, s a nép jóformán kereset nélkül van ? Oly körülmény, melynek bajait az országos költségen létesítendő közmunkák is csak részben enyhíthetik ? S nem növeljük e e bajt a gabona drágításával, azáltal, hogy a külföldi behozatalnak nem engedünk teljes szabadságot ? Vájjon annyira kifejlett-e gabonakereskedésünk, annyira jók-e közlekedési eszközeink, hogy a felföldi termelés fölöslege kellő időben fog eljutni épen oda, ahol a szükség a legnagyobb? S hátha kereskedőink egy része, a jövő tavaszi vagy nyári drágább árakra spekulálva, nem siet eladni termékeit ? S ha minden országos intézkedések mellett is ijesztőbb alakban lép fel egyes helyeken a nyomor? Mit mondanak ekkor? Nem azt-e, hogy a gazdasági egyesület szabad behozatalt indítványozott a takarmányfélékre, de nem az élelmiszerekre nézve; inkább gondoskodott az állatokról, mint az emberekről? Valóban, a jelen tárgyat nem lehet csupán nemzetgazdászati szempontból tekinteni. Emberiségi ügy ez. S úgy hiszszük, a m. orsz. gazdasági egylet nemesül cselekedett, midőn egyes termelőink érdekein felülemelkedve, javaslatba hozá , hogy a behozatali vámokat a gabnafélékre is azttal tesse meg a kormány a jövőaratásig. Ezt tévén a kormány, csak más európai kormányok példáját követi. Németország nem minden részében volt szűk termés 1847—48-ban, s a vámegyesület mégis megnyitotta a sorompókat az idegen termékeknek. Francziaország 10—12 év alatt, ha jól emlékszünk, kétszer tette ugyanezt. Több példát is idézhetnénk. De még lesz alkalmunk szólni e dologról. Az alföldi bérlőkről. II. A hon csaknem minden részéből érkeztek tudósítások a szárazság okozta nyomorról , de talán sehol az egész házában nem emelkedett ez oly magas fokra, mint itt az alföldön, a „magyar kánaánnak“ nevezett részen, különösen egyes vidékeken, láthatni ennek legborzasztóbb képét ott, hol mintegy két év óta uralt a szárazság. Azonos helyeken már múlt évben is igen silány termés volt, de az ideihez képest mégis tűrhetőnek mondható. Megtette a szorgalmas gazda, amit lehetséges, földje jó műveletére, és a szerencse kezdetben mosolyogva nézett munkájára. Soha szebbek nem valónak itt a vetések, mint épen ez idén, egész május hó elejéig. Mindenki örömmel nézhette fáradozása gyümölcsének e kezdetét , és talán csak azért, hogy a fejlődési és aratási időszakban annál több oka legyen panaszkodni, bánkódni. — És különös, hogy éppen a legjobb művelet alatt lévő földterületeket érte legjobban a csapás, mert az ily helyeken a termés alig több valamivel a semminél. Számos helyén az alföldnek, nagyobb kiterjedésű legelők vannak, melyeket a birtokos vagy saját jószága részére tart fenn, vagy pedig legeltetésre bérbe ad. — Ily bérlett legelőkre szokták a fentemlitett bérlők is többnyire karmaikat hajtani, addig az ideig, mig honn az aratás és hordás véget ér ; ekkor a tarlón szokott annyi legelő lenni, hogy a jószág nemcsak megél , de gyakran meg is hizik rajta. A bérelt legelőkre hajtott jószág ez évben már május hóban szükséget, sőt éhséget kezdett szenvedni, a folytonos nagy szárazság — mely a mezőt porrá égette — és a legfuróbb nyári napok miatt ; úgy annyira, hogy a legtöbb helyen összecsoportosult nyájakat még június előtt,vagy annak kezdetén, a legelő tökéletes hiánya miatt fel kellett oszlatni. Több birtokos- és bérlőnek is, haza hajtott, éhség által megtizedelt barmaival vetéseinek silányabb részét kellet legeltetni. Még akkor volt remény, hogy a gabna talán meglehetősen fog fizetni, azért is az ily legeltetés igen károsnak mutatkozott , de nem volt más mód a jószág fenntartására. Többen,akiknek volt múlt évekről csekély szalmakészletük , azon tengették a jószágot, hogy az éhen hullástól megóvják; később e csekély menynyiségű takarmány is elfogyván, a barom által megetethető fedélzetek és falevelekre került a sor ; de az ily táplálás mellett a szám mindig fogyott ; egymásután hordá az éhség áldozatait, míg végre megtörtént az aratás — összehordani igen könnyű — és tarlóra mehetett a jószág ; de bizony ez is legnagyobb részben futó homokhoz hasonló ; egész barázda-mélyig sülyed a fölégett föld, s nincs egyetlen szál fű rajta. Az ily legelőn a jószág éhenhullása csak folytatódik, nem pedig megszűnik. A gabnatermés átalában oly csekély, hogy csaknem miden majorsági gazdálkodásban a cselédség részére pénzen kell venni kenyérnek valót is, mert a bevetett föld alig termi meg a vetőmagot, de sok helyen még azt sem. Több oly majorsági gazdálkodást láttam, hol az idén teljes lehetetlenné vált az aratás, itt úgy néz ki az aratatlan gabona, mint más évben a tarló. Egész három hó alatt eső úgyszólván semmi nem volt, és e miatt — részint meg hogy harmat sincs soha — a gazdálkodók végső reménye is meghiúsult, amennyiben még kukoricza sem fog teremni, mert már a legnagyobb része a virágát hányja, de a csőnek még híre sincs, magassága is csak ritka helyen éri el a két lábat, úgy, hogy még az idén a kukoriczaszárat is gyökerestül kell fölszedni, mint a kendert szokták. Ilyen rosz a termés, de százszor roszszabb és súlyosabb a bérlő helyzete, különösen az I. és II. osztályúaké, mert ezek nemcsak az egész évi haszonbért — mint a II. osztályúak — de még azon össze-