Pesti Napló, 1863. augusztus (14. évfolyam, 4039-4062. szám)

1863-08-02 / 4040. szám

175-4040 14. évf folyam. Szerkesztési iroda: Ferencziek tere 7-ik szám, 1-ső emelet. A lap szellemi részét illető­ minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó­hivatal: ferencziek terén 7-dik szám földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadása körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó hivatalhoz intézendők. Előfizetési feltételek: Vidékre, postán . Helyben, házhoz hordva . F­élévre . . . . 10 frt 50 kr o. é. Évnegyedre . . . 5 irt 25 kr o. é. Vasárnap, aug. 2. 1863. Hirdetmények dija : 7 hasábos petit-sor egyszeri hirdetésnél 7 uj kr. Bélyegdij külön 30 uj kr. Magánvita 5 hasábos petit-sor 25 uj kr. Előnzetés a „Pesti Naplódra. aug.—septemb. 2 hóra 3 ft 50 hr, aug.—obtoberi V4 évre 5 ft 25 kr. aug.—decemb. 5 hóra 8 ft 10 kr. A „Pesti Napló“ kiadóhivatala Pest, aug. 1. 1163. (Fk) Ugyanazon határozottsággal, melylyel Rechberg gróf Gorcsakoff bgnek orosz-osztrák-porosz conferentiára czélzó indítványát visszautasította , ugyaníly határozottsággal utasítja vissza az összes bécsi sajtó a berlini „Kreunzeitg“ azon javaslatát, hogy Poroszországnak Ausz­tria, főleg pedig Anglia felé kelljen kö­zelednie, Oroszország nem lévén elég erős, és b­izonyos tekintetben nem elég biztos szövetségesnek látszván. Nem tudjuk, vájjon ez utóbbi kimon­dást komolyan kell-e venni, vagy pedig csak ijesztgetésre számítottnak tekinteni; nem tudjuk, várjon a porosz feudálisok közlönye maga hiszi-e, vagy csak mások­kal akarná elhitetni, hogy Franczia- és Oroszország végre közép Európa feje fö­lött nyújthatna egymásnak kezet, hanem akár szinlett, akár valódi az ebbeli aggo­dalom, ez mit sem változtat azon tény fon­tosságán , hogy a porosz junkereknek háza borsózni kezd, és hogy kezet keres­nek, mely őket azon hínárból kihúzza, hová önkénytesen és valódi spanyol gran­­dezzával besétáltak. Mikor a porosz követek háza még együtt volt, a reactió naponként azt is­mételte, hogy ezek az átkozott demokra­ták gátolják a kormány működését, hogy ezekkel minden áron végezni kell ; aztán ha ez megtörtént, akkor soha nem sejtett fényben fog sugározni Vilmos király ko­ronája és Bismark ur genseje, Európa pe­dig bámulva fog térdre borulni mindket­tő előtt. És a követek haza küldettek, a de­mokraták elnémittattak, a lapokra zápor­ként hullott le a megintés; minden úgy történt, a mint a reactió előremondta és kívánta ; csak egy jóslat nem teljesült, Bismark úr és az általa vezénylett Po­roszországnak nagyléte és dicsősége még mindig „késik az éji homályban.“ A­mit a porosz kormány eddig elé vég­hez vitt, az nem egyéb, mint a nyers erő műve. Szabadelvű gyűléseket feloszlat­ni, lapokat lefoglaltatni és megvitetni — erre csak néhány szolgálatra kész rend­őri hivatalnok kell a megfe­lelő zsandári as­­sistentiával. Tovább, úgy hiszszük a reac­­tio nem mehet, mint a mostani Poroszor­szágban, a­hol egy hírlap megintetett, mert közkézen forgó egyik történeti munkából a jénai ütközetre vonatkozó fejezetet, minden megjegyzés nél­kül lenyomatta. Ha a hatóság oly túl­­merész, hogy maga mondja ki azt, a­mit az író kimondani nem merészkedik, t. i. hogy a múlt egyik legszomorúbb képe feltűnő hasonlatossággal bír a jelenkori helyzettel , ha nem lehet a világ bármely kormányának önké­nyéről szólni , a­nélkül , hogy a po­rosz kormány tüstént magára ne ven­né, szóval, ha semmi roszat a világon nem szabad korholni, mert a porosz ki­rályi hivatalnokok azon elvből indulnak, ki, miszerint nincs oly rész a világon, a­mi Poroszországban szintén nem volna talál­ható, —­ily körülmények közt persze megszűnik a közvélemény minden moc­­­czanása, és a lapok belügyi rovata nem lehet egyéb, mint az egymásnak jutott megintések lajstroma. Hanem az ennyi erélylyel és virtuozi­tással foganatosított reactió mit eredmé­nyezett ? Egyedül azt, hogy Európa megszűnt Poroszországról szólni, hogy senki sem törődik az ő véleményével, senki sem keresi az ő barátságát, mert e vélemény­nek semmi súlya, e barátságnak semmi értéke nincs ott, a­hol az egy pár anti­­quált nézetű államférfiból álló kormány , a felvilágosult és szabadelvű nép közt mesterségesen elfojtott ellentét létezik, melynek a legközelebbi válság alkalmá­val nyílt lángokban kell kitörni. Ha a kormány normális időkben ráül a biztossági szellentyűre, meg lehet, hogy e helyzetben egy ideig megmaradhat, és hogy fülét ez által, egy pár sivntó fütytől megóvja; de ha benn a katlanban a szen­vedélyek hőfoka rögtön emelkedik, akkor megeshetik, hogy a katlant a rajta ülők­kel együtt légbe röpíti. Vájjon kinek kel­lene az olyan szövetséges, kiről nem tud­ni, vájjon nem sodorja-e el a legközelebbi pillanat ? Kit ámíthat el az egy ideig ki­erőszakolt külső nyugalom, melyet min­den perczben a legszilajabb vihar vált­hat fel? Poroszország barátsága tehát egyelő­re senkinek sem kell; ha pedig másoké neki kell, ezek a mások azt fogják kér­dezni, vajjon mi hasznuk van abból, ha Poroszországgal közelebb viszonyra lépnek. Nevezetesen Ausztriára nézve két le­hetőség van : t.­­ hogy a nyugati hatal­makkal egyetemben Oroszország ellen síkra száll, és akkor a három hatalom oly tekintélyes csoportot képez, melynek Poroszország csatlakozására vagy segé­lyére semmi szüksége nincs. Ha pedig Ausztria semleges marad és védelmi helyzetre szorítkozik, ennek fenn­tartása oly csekély anyagi erőt kíván,hogy Ausztria ez esetben sem szorulna idegen segélyre. Poroszország „közeledésének“ csak ak­kor volna értéke, ha Ausztria Oroszország oldala mellett a nyugati Európa ellen akarna küzdeni, de vájjon akkor a siker valószínűsége növekednék-e az­által, hogy Poroszország is ott áll a czár védő­­jeként; ez az, a­miben legalább kétkedni szabad lesz. A mondottakat összefoglalva, Porosz­­ország helyzete röviden ez: A reactió bukófélben van, érzi a maga tehetlenségét, és attól fél­­a Kreutzig, ezt elismerésre méltó nyíltsággal kimond­ja­ , hogy Poroszországra szintén egy Solferino vár. Ez elől tisztességesen me­nekülni szeretne, és félútra éleibe menne Ausztriának és Angliának, ha ezek az út másik felét magukra vennék. De Ausz­tria és Anglia semmi okot nem lát arra, hogy Poroszország kedvéért akár csak egy lépést is tegyen, mindegyik jól érezvén magát ott, a­hol van. Tehát Po­­ro­zországra nincs egyéb választás, mint hogy ő is ott maradjon, a­hol van, azaz Oroszország mellett, vagy nyíltan és egé­szen oda lépjen, a­hol lenni szeretne, a nyugat mellé. Az út közepén senkivel sem fog ő találkozni; a nyugat felé pe­dig csak a Bismark féle coteria holttete­mei felett (esik politikai halálát ért­jük, physice miattunk Mathusalem éveit érhetik el!) viszen az ut­ M­­U-st S2ED Magyarország főrendjéhez. Ezern­y­olczszázhatvanban megnehezült az idők járása Horvátország felett! A föld terméketlensége, a többször rom­boló árvizek s az elemi csapások ezreket és ezreket tettek ki az ínség, az éhenha­­lás végveszélyének a társország fiai kö­zül. Mostoha viszonyok okozták, hogy a horvát nemzet nem bírt a nyomoron oly mértékben segíteni, mint azt az ínség ter­jedelme és nagysága kívánták. Anyagi kö­rülmények tették lehetetlenné, hogy a horvát nemzet öngyermekeinek szenve­désén csupán önerejéből segítsen. A csa­pások enyhítésének kegyeletes munkáját a könyörület, a felebaráti szeretet is ma­gukra vállalták, s igy történt, hogy ha­zánk derék főrendje, társadalmi állásá­nak megfelelőleg, első volt hazánkban, mely a részint sorsjáték, részint magán­adakozások, részint műkedvelői előadá­sok által összegyűjtött pénzsegélylyel tö­rekedett bebizonyítani, hogy a könyörü­let buzgó segélyezést eredményez azok közt, kiket századok alatt testvéreitl te­kinteni parancsolt a közjog, rokonszenv és közösen kiállott zivatarok, szenvedések és örömök emléke. A magyar aristocratia lelkes kezde­ményezése nem jön kopár szirtre hullt mag, mert hazánk majd minden jelenté­kenyebb városában megsokasodának a könyörület munkái, s az ország minden vidékén érezték s tettleg bizonyították, hogy a vész és szenvedés napjaiban a fe­lebaráti szeretet adománya a legfélreis­­merhetlenebb jele a részvételnek, ragasz­kodásnak és testvér iránti kötelesség tu­datának. Friss emlékezetben van hazánk főrend­jének azon szorgos buzgalma, mely a szű­kölködő horvátok számára nagy mennyi­ségű természetbeli segélyt adott, s a pesti színpadon történt műkedvelői előadás fé­nyes bizonysága a sikeres segélyezésnek. Válságos időköz választ el ez évtől. Ma már hazánk egykor legjobban ter­mő darabjára köszöntött be a nyomor. A magyar nemzet földművelő osztályának törzse ridegen tekint a ráközelgő télre. * Annyi töprengés, nyűg és sajtoltatás ter­hei megezerszerezve, mert helységekről helységekre temérdek azon családi tűz­helyek száma, hol talán majd a réginség hangján szóllaland meg az ima : „add meg nekünk mindennapi kenyerünket.“ A sikkasztó és perzselő szárazság avarrá tette azon országrészt, mely az első fog­lalók idejéből, a vérszerződéstől fogva a mai napokig, a magyar nemzet legál­­dottabb birtokrésze volt. A mi egykor Rómának Sicilia, Phoeniciának Görög­ország, Palaestinának Kanava — az volt az alföld Magyarországnak. És íme — ezen éléskamara, melyet kiürithetlennek hirdet vala évek tapasztalata, mostanság ürességével döbbent meg, mert abban az ínség ványadt alakjait véli fellelni az ag­gódó honfikebel. Magyarország termelésének életére fekszik e vidékeken. Kiviteli kereskedel­münkben ez törte meg a nemzet erszé­nyét, mely most az összeesésig mesésen üres. Pedig áll ám Franklin szava, hogy „csak az üres erszény esik össze.“ Hónapok óta élénk színekkel festi az összes hazai sajtó az ínséges állapotokat. Mialatt a kormány intézkedéseket tesz, hogyan nyújtson mindenoldalú segélyt, mialatt pénzelőlegezés és kereseti források nyitása által óhajt enyhíteni a sebeken : a hírlapirodalom nem szűnik meg az ín­ség adataival, a köznyomor oly tényei­­vel állani elő, melyeknek látásán szív és elme egyaránt kiáltják : segítsünk egy­máson. A k­ormány segélyezése bármily nagy legyen is, nem merítheti ki a könyörület összes tevékenységét, mert hisz egy alka­lom sem lenne arra, hogy Magyarország lelkes főrendje megmutathassa, hogy a­mit horvát testvérei iránt oly históriai emlékezetességgel tett meg, azt önvérei iránt megtenni szent kötelességének is­meri, s épen oly időben, midőn az alkot­mány védbástyái közé felvett nép önkép­viselői által nem gondoskodható szenve­déseinek balzsamáról. Jól tudom, hogy Magyarország lelkes főrendje tenni fog; jól tudom, hogy a kö­­nyörületesség és felebaráti szeretet szent munkájában megfeszített erővel fogja ta­núsítani, hogy a kinek állása s társadalmi helyheztetése legnagyobb, ott kell leg­­éberebbnek lenni a kötelesség tudatának is; jól tudom, hogy Magyarország lelkes egyházi és világi főrendje nem maradhat hátra a segély­ filléreivel, melyeket 1860- ban ép oly melegen ajánlott meg, mint példás bőkezűséggel nyújtott 1831-ben a vármegyei helyhatóságok kezdeménye­zése mellett a lengyeleknek ; jól tudom, hogy azon magyar aristocratia, mely a pesti árvíz napjaiban ép úgy, mint Lo­­soncz és Enyed hamvainál, az ország első társadalmi rendjéhez méltólag viselte ma­gát, ma, midőn a láthatár borús, nem mu­laszthatja elvégezni a hazafias künyörület szív-, elme-, sőt eszélyesség parancsolta munkáját, mely még egyrészt a történet­be igtatandja a nemeslelkűség tényét, másrészt megadja a megnyugvást, mely csak teljesített kötelesség nyomá­ban kél. És mert tudom, mert hiszem ezt, bátor vagyok a sajtó világszerte elismert jogá­nál fogva arra kérni hazánk főrendjét, hogy a segélyezés, a könyörület nagy munkáját minél előbb kezdjék meg. A lap, melyre a segélyzettek köszönete ez­rek háláját k­ondja majd fel, ma még üres. Illő, hogy Magyarország egyházi és világi főurai foglalják el e helyet, mely majd más osztályokat fog ösztönözni, s szószóllója leend azon részvételnek, me­lyet a vagyon képviselői a sujtolt testvé­rek és vérek szenvedései iránt éreznek. A szenvedőnek adott segély iránt nem hűtlen az emlékezet! Mily szép pé­dáját adta e könyörült­­nek Anglia. A reapel-törekvések idejében Izlandia népét az éhhalál elé sodrották az elemi csapások. Előbb mintsem O’Connell lángszózata az emberiség szent érzelmére buzdított, már London pazar bőkezűség­gel bizonyítá, hogy a humanitásnak nin­csenek politikai válaszsorompói. A city­ben összegyűlt főrend műkedvelői elő­adásai, pénzsorsjátékok, ezrekkel segítet­tek a nyomoron. S Albion főrendjének hölgykoszorúja hét számra nyilvános ba­zárokban árulta és árverezte azon min­dennemű apróságokat , csecsebecséket, melyeket a jóakarat és résztvevő kebel az e czélra alakult nőbizottmánynak bekül­dött. Volt idő — s nem oly rég — midőn a sebekre hazánk főrangú hölgyei is oly édes irt csepegtettek. — A szeretet, a családi élet ezen első értelmének, íme, is­mét megnyílt a cselekvés tere, melyen ezrek áldáskivonása közt válhatik igaz­sággá azon tétel, melyet b. Kemény Zs. Széchenyi gróf szivére czélozva, állított : „a szív szeressen hazát, családot vagy egyént, mindig ugyan az marad.“ Magyarország egyházi és világi főrend­jéhez fordulok azért, s a sajtó nevében kérem őket, hogy a­mit már elhatároz­­tak, a könyörület n­agy munkáját köteles­­séghűen véghez vinni, kezdeményezzék mielőbb. Od­­ a szenvedőnek a segély kilátása is enyhülést szerez, ha testvéri kezektől várja azt. Hova nézzen a föld­népe , ha oda nem néz, hol igazságot szolgáltattak neki százados hibák jóvá­­hozásáért, midőn az egyenjogúság frigy­­szekrényébe őket is felvették. Az emberi szív tulajdonsága, hogy ha egyszer szeretetet tapasztal — sejtelem­­szerűleg oda szit és fordul ismét, mint napraforgó a naphoz. Kezdeményezzen azért a főrend — bármi alakban és módon — mindegy , Magyarország középosztálya várja — s mert az első lapot számára hagyja fenn, örömest induland utána a szeretet és feleba­­ráti kötelesség ösvényén. Milliók szeme függ Magyarország egy­házi és világi főrendjén ! REVICZKY SZEVER. Pest, augusztus 1. Az országos m. gazdasági egyesü­let teremében a napokban fontos értekez­let tartatott, melyről eddig a lapok nem hoztak tudósítást. A brassói kereskedelmi kamara fölter­jesztése folytán véleményt kért a nm. m. k. helytartótanács: szükséges-e, hogy az élelmi­szerekre vetett vámok az aldunai tartományok felől egy időre, a jelen al­földi ínség közepett, felfüggesztessenek. Hogy e felfüggesztés a takarmányfé­lékre általában szükséges, első tekintetre feltűnt mindenkinek. E fölött vita sem volt. A takarmányhiány országszerte, nemcsak az alföldön érezhető. A gabonafélék vámjának felfüggesz- tése azokban igen érdekes eszmecserére adott alkalmat, melyben az elnökön, Ko­­rizmicson kívül , részt vettek Trefort, Csengery Antal, Kaucz Gyula, Peterdy Gábor, Szendrey Ignácz és Weisz Ber­nét. A megállapodás végre is közegyet­értéssel történt, a Trefort és Csengery által felhozott indokoknál fogva. A jelen voltak közt, mondhatni, nem volt az iránt v­éleménykülönbség, hogy a hazai búzatermés, a kereskedés által kel­lőleg közvetítve, fedezhetné az országos szükséget. S fölmerült a gondolat: nem igazságtalanság-e hazai termelőink egy részét megfosztani a nagyobb haszontól, melyet a magasabb gabnaárból bevenné­nek, ha a külföldi termesztők versenye nyakukra nem hozatik ? Azonban e ter­melőink érdekével szemközt a mérleget ellensúlyozó azon alföldi termelők érdeke, kik az élelemre szükséges terméssel sem bírnak, s egészen vetőmag nélkül vannak. Nem kevésbé fontos körülménynek tűnt föl az alföldi köznép állapota.Általános ta­pasztalat, hogy az élelmi­szerek drágasága nem jár karöltve, ínség idején, a napszám emelkedésével. S mit mondjunk alföldi népünk jelen helyzetéről, midőn a mezei munkák nagy része , melyből élelmét szokta keresni, elmaradt, s a nép jófor­mán kereset nélkül van ? Oly körülmény, melynek bajait az országos költségen lé­tesítendő közmunkák is csak részben eny­híthetik ? S nem növeljük e e bajt a ga­bona drágításával, az­által, hogy a kül­földi behozatalnak nem engedünk teljes szabadságot ? Vájjon annyira kifejlett-e gabonakereskedésünk, annyira jók-e köz­lekedési eszközeink, hogy a felföldi ter­melés fölöslege kellő időben fog eljutni épen oda, a­hol a szükség a legnagyobb? S hátha kereskedőink egy­ része, a jövő tavaszi vagy nyári drágább árakra spe­­kulálva, nem siet eladni termékeit ? S ha minden országos intézkedések mellett is ijesztőbb alakban lép fel egyes helyeken a nyomor? Mit mondanak ekkor? Nem azt-e, hogy a gazdasági egyesület szabad behozatalt indítványozott a takarmány­fé­lékre, de nem az élelmi­szerekre nézve; inkább gondoskodott az állatokról, mint az emberekről? Valóban, a jelen tárgyat nem lehet csupán nemzetgazdászati szem­pontból tekinteni. Emberiségi ügy ez. S úgy hiszszük, a m. orsz. gazdasági egy­let nemesül cselekedett, midőn egyes ter­melőink érdekein felülemelkedve, javas­latba hozá , hogy a behozatali vá­­mokat a gabnafélékre is aztta­l tesse meg a kormány a jövőara­­t­á­s­i­g. Ezt tévén a kormány, csak más euró­pai kormányok példáját követi. Német­ország nem minden részében volt szűk termés 1847—48-ban, s a vámegyesület mégis megnyitotta a sorompókat az ide­gen termékeknek. Francziaország 10—12 év alatt, ha jól emlékszünk, kétszer tette ugyanezt. Több példát is idézhetnénk. De még lesz alkalmunk szólni e do­logról. Az alföldi bérlőkről. II. A hon csaknem minden részéből ér­keztek tudósítások a szárazság okozta nyo­morról , de talán sehol az egész házában nem emelkedett ez oly magas fokra, mint itt az alföldön, a „magyar kánaánnak“ ne­vezett részen, különösen egyes vidékeken, láthatni ennek legborzasztóbb képét ott, hol mintegy két év óta uralt a száraz­ság. Azon­os helyeken már múlt évben is igen silány termés volt, de az ideihez ké­pest mégis tűrhetőnek mondható. Megtette a szorgalmas gazda, a­mit lehetséges, földje jó műveletére, és a sze­rencse kezdetben mosolyogva nézett mun­kájára. Soha szebbek nem valónak itt a vetések, mint épen ez idén, egész május hó elejéig. Mindenki örömmel nézhette fáradozása gyümölcsének e kezdetét , és talán csak azért, hogy a fejlődési és ara­tási időszakban annál több oka legyen panaszkodni, bánkódni. — És különös, hogy éppen a legjobb művelet alatt lévő földterületeket érte legjobban a csapás, mert az ily helyeken a termés alig több valamivel a semminél. Számos helyén az alföldnek, nagyobb kiterjedésű legelők vannak, melyeket a birtokos vagy saját jószága részére tart fenn, vagy pedig legeltetésre bérbe ad. — Ily bérlett legelőkre szokták a fent­­emlitett bérlők is többnyire karmai­kat hajtani, addig az ideig, mig honn az aratás és hordás véget ér ; ekkor a tarlón szokott annyi legelő lenni, hogy a jószág nemcsak megél , de gyakran meg is hizik rajta. A bérelt legelőkre hajtott jószág ez évben már május hóban szükséget, sőt éhséget kezdett szenvedni, a folytonos nagy szárazság — mely a mezőt porrá égette — és a legfuróbb nyári napok miatt ; úgy annyira, hogy a legtöbb he­lyen össze­csoportosult nyájakat még június előtt,vagy annak kezdetén, a legelő tökéletes hiánya miatt fel kellett oszlatni. Több birtokos- és bérlőnek is, haza haj­tott, éhség által megtizedelt barmaival vetéseinek silányabb részét kellet legel­tetni. Még akkor volt remény, hogy a gab­­na talán meglehetősen fog fizetni, azért is az ily legeltetés igen károsnak mutat­kozott , de nem volt más mód a jószág fenntartására. Többen,a­kiknek volt múlt évekről csekély szalmakészletük , azon tengették a jószágot, hogy az éhen hul­lástól megóvják; később e csekély meny­­nyiségű­ takarmány is elfogyván, a barom által megetethető fedélzetek és faleve­lekre került a sor ; de az ily táplálás mellett a szám mindig fogyott ; egymás­után hordá az éhség áldozatait, míg vég­re megtörtént az aratás — össze­hordani igen könnyű — és tarlóra mehetett a jószág ; de bizony ez is legnagyobb rész­ben futó­ homokhoz hasonló ; egész ba­rázda-mélyig sülyed a fölégett föld, s nincs egyetlen szál fű rajta. Az ily legelőn a jószág éhenhullása csak folytatódik, nem pedig megszűnik. A gabnatermés átalában oly csekély, hogy csaknem m­iden majorsági gazdál­kodásban a cselédség részére pénzen kell venni kenyérnek valót is, mert a bevetett föld alig termi meg a vetőmagot, de sok helyen még azt sem. Több oly majorsági gazdálkodást láttam, hol az idén teljes lehetetlenné vált az aratás, itt úgy néz ki az aratatlan gabona, mint más évben a tarló. Egész három hó alatt eső úgy­szólván semmi nem volt, és e miatt — részint meg hogy harmat sincs soha — a gazdálkodók végső reménye is meghiú­sult, a­mennyiben még kukoricza sem fog teremni, mert már a legnagyobb ré­sze a virágát hányja, de a csőnek még híre sincs, magassága is csak ritka helyen éri el a két lábat, úgy, hogy még az idén a kukoriczaszárat is gyökerestül kell föl­szedni, mint a kendert szokták. Ilyen rosz a termés, de százszor rosz­­szabb és súlyosabb a bérlő helyzete, kü­lönösen az I. és II. osztályúaké, mert ezek nemcsak az egész évi haszonbért — mint a II. osztályúak — de még azon össze-

Next