Pesti Napló, 1863. szeptember (14. évfolyam, 4063-4091. szám)

1863-09-12 / 4072. szám

707—1012 14. évf folyam. Szerkesztési iroda: Ferencziek tere 7-ik szám, 1-sS emelet. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó­hivatal: f­erencziek terén 7-dik szám földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadása körü­li panaszok, hirdetmények) a kiadó hivatalhoz intézendők. Előfizetési feltételek: Vidékre, postán . Helyben, házhoz hordva­­ félévre . . . . 10 frt 50 kr o. é. Évnegyedre . . . 5 frt 35 kr o. é. 1863. Szombat sept. 12. Hirdetmények dija: 7 hasábos petit-sor egyszeri hirdetésnél 7 nj kr. Bélyegdij külön 30 aj kr. Magánvita 5 hasábos petit-sor 25 aj kr. Pest, sept. 11.1863. (Fk) A hirlapb­an megtörténhetik, és nem egyszer meg is történik, hogy azon következtetések, miket a jelen helyzetből a közel­jövőre van, a későbbi tények ál­tal megczáfoltatnak, de annyit csak kö­vetelhetni tőle, hogy biztos tudomása legyen arról, a­mit máris bevégzett tény­ként állít olvasó közönsége elé. Az úgynevezett jólértesült lapok közé tartozó „France“ e kötelesség ellen vé­tett, midőn a minap az in spe orosz alkot­mányról oly határozottan és részletesen szólt, hogy senkinek nem juthatott eszé­be, e közlemény alaposságát kétségbe­­vonni. Pedig most e közlemény a legilleté­­kesb oldalról, a hivatalos „Journal de St. Petersbourg“ által alaptalannak nyilvá­­níttatik. Nem lehetetlen mindazáltal, hogy a „France“ nem oly vétkes, a­milyennek látszik, és hogy neki ez egyszer — Les­sing kifejezésével élve — az „elámított ámító“nak szerepe jutott, hogy forrása olyan volt, mely teljes bizalmat igényel­het, hogy azonban e „forrás“ ama „biza­lommal“ visszaélt. Nem lehetetlen to­vábbá az sem, hogy a­mit a „France“ közölt, oly terv, melynek — akkor, mi­dőn közöltetett — valósulásra nem cse­kély kilátása volt, és hogy a koc­ka csak utólag fordult. A „Journal de St. Peters­­bourg“nak e perczben kétségtelenül igaza van, hanem két héttel ezelőtt talán a „Francéinak volt igaza. A lefolyt hetek diplomatiai történetét mindenesetre csak egy későbbi kor fogja hitelesen megírhatni,­­ nekünk egysze­rűen el kell fogadnunk a pétervári hivata­los lap által hirdetett tényt, miszerint a czár semmi engedményre nem hajlandó, mig a lengyel forradalom végképen lete­­rítve nincsen,­­ hogy ő semmit sem szándékozik megadni mindaddig, mig a lengyelek nem szűntek meg oly helyzet­ben lenni, hogy fegy­veres kézzel követel­hessenek. Ez baj, mert a lengyel kérdés békés megoldatásának reményét megsemmisíti, de mégis kisebb baj, mintha azon hír va­lósult volna, hogy Oroszország látszóla­gos engedmények által a nyugati diplo­matát és az ottani közvéleménynek leg­alább egy részét le akarja fegyverezni. Láttuk, minő mohón ragadta meg a britt sajtó egy része a „France“ említett híreit, hogy azt demonstrálja belőlük, miszerint a lengyeleknek sem forrada­lomra, sem idegen segélyre nincs többé szükségük, miután a czár proprio motu részesítendi őket egy alkotmányos és szabadelvű kormány jótéteményeiben. Napóleon császár sem tehetett volna kifogást a sokat emlegetett quasi consti­tute ellen, ha arra nem akarta kihívni Gorcsakoff hget, hogy párhuzamot von­jon a közt, a­mit III. Napóleon a len­gyelek számára követel, és a­mit a maga franciáinak megadni méltóztatott. Végre Ausztria beérte volna bármi csekély eredménynyel, mert ő elejétől fogva legtöbb tartózkodást tanúsított len­gyel politikájában. A közönségnek békeszerető része pe­dig szintén kapott volna az alkalmon, hogy tisztességesen hátrálhasson a lengyel ügytől, és mindezt összevéve, csakugyan azt kell mondani, hogy Oroszország még látszólagos engedékenység által is te­temesen árthatott volna a lengyelek ügyének. Ezen veszély a pétervári lap nyilatko­zatai után nem létezik többé. Oroszország semmit nem fogad el a hat pontból a lázadás leterítése előtt, ezen leterítés határidejét pedig senki sem tudná meghatározni. A­mint a lengyelek egy idő óta viselik a háborút, egész télen át is folytathatják. Nagy csaták nem for­dulnak elő, hanem majd itt, majd ott me­rülnek fel egyes fölkelő csapatok, és ha az oroszok, míg ily csapatok léteznek, a lá­zadást nem akarják leterítettnek tekinteni, a lengyelek m­ég igen sokáig várhatnak az orosz engedményekr­e. Ezek után nem nehéz kitalálni, mily hangon szólandnak Gorcsakoff herczeg válaszjegyzékei; a pétervári lap nyilat­kozata ezeknek előfutárát képezi, és az orosz kabinet csak más szavakkal ismét­­lendi azt, a­mit most hivatalos közlönyé­vel mondatott, csakhogy egyszersmind befejezettnek fogja nyilvánítani a diplo­matiai szóváltást. És aztán? Három, a világ legtekintélyesb hatal­masságai közül, féléven át szori­g­atta az orosz kabinetet, és az eredmény­e sem­mi. Ezt az eredménytelen eredményt ta­lán mégsem lehetene egész közömbösség­gel zsebre tenni. Legkényesebb mindenesetre Franczia­­ország helyzete, és talán nem sokkal ké­nyesebb Angliáé, mert itt is, ott is — ám­bár a viszonyok különben teljesen elté­rők — a közvélemény igen nyomatékos tényezőt képez. És Ausztria ? Midőn e sorokat írjuk , Constantin nagyherczeg már Bécsbe érkezett. Van-e politikai missiója vagy nincs? mi nem tudjuk eldönteni; de ha v­a­n, akkor Ausz­triára nézve is válságos perez vonul fel. Mert ha ő azon felötlő előzékenység da­czára, mely az orosz nagyherczeg látoga­tásában fekszik, a czári kormány ajánla­tait mégis visszautasítja, az Ausztria el­len Sz.­Pétervárott már eddig is létezett ingerültség igen veszélyes fokra emelked­hetnék. De ha ama missio sikerülne, ha Ausztria elválnék a két nyugati hatalom­tól, s Orosz- és Poroszországgal fogna kezet — nincs oly egyszerű ész, mely ily fordulat fontosságát és valószínű követ­kezményeit fel ne fogná. A nagyherczeg csak néhány órát fog Bécsben tölteni. Ha ott — politikai te­­kintetben — valami végezni valója van, a siker vagy sikertelenség gyorsan el lesz döntve. Úgy látszik, a lengyel kérdés a frank­furti esemény által mégis csak rövid idő­re szoríttatott háttérbe! *** Bécs, sept. 10. A birodalmi tanács pénzügyi bizottmánya tegnapi tanácsko­zásainak lényeges tartalmát a mai lapok közlik. Szó volt egyebek közt azon ösz­­szegekről is, miket a kormány már ed­dig is a magyarországi ínség enyhítésére fordított, és a miniszterek megígérték, mi­szerint ebbeli intézkedéseik számára utó­lag ki fogják kérni a birodalmi tanács jó­váhagyását. Követi körökben azon hír kering, mi­szerint a kormány az említett czélra 20 millió erejéig menő rendkívüli hitelt fog kívánni a képviselettől. Vájjon helyesen adják-e elő az összeget, nem bírtam meg­tudni, de annyit másonnan is megerősí­tenek, hogy a kormány rendkívüli hitelt követelni szándékozik. Már most az egyes töredékek közt élénk eszmecsere foly a körül : várjon mily állást foglaljon el az alsóház a kor­mány ama követelésével szemben. A doc­­trinairek azt mondják, hogy Erdélynek még nem volt alkalma birodalmi tanács­beli követeit megválasztani, hogy a mos­tani reichsrath nem is illetékes a biro­dalom pénzügyeivel foglalkozni. Má­sok e tekintetben enyhébb elveknek hódol­nak, úgy okoskodván, hogy — ha a múlt sessióban a birodalmi tanács a kormány kezéből elfogadta a competentiát — an­nál inkább tehetendi azt mostanában, mi­dőn oly sürgető tárgy forog szóban. De még ezen enyhébb praxis védői közt is tetemes véle­m­énykülönbség léte­zik. Az ultra­centralisták nem vonakod­nak az ügy vitatásától, hanem azt kíván­ják, hogy akkor a magyar főkan­­c­ellár jelenjen meg a reichs­rath színe előtt, minthogy csak tőle várhatni szabatos felvilágosításokat. Ismét mások a magyar országgyűlés elé tartozónak mondják a tárgyat, és az összes birodalom pénzerejét csak akkor akarják igénybe vétetni, ha a magyar or­szággyűlés ezt egyenesen kívánja, és az ország pénzbeli eszközeit elégteleneknek tartja. Végre a követek egy része a „bis dat qui cito data szerint minden teketória nélkül meg akarja szavazni a kívánt ösz­­szeget, de egyszersmind arra használni fel az alkalmat, hogy a magyar ügyet erélyesen szóba hozza, és a kormányt a birodalom másik felében alkotmányos ál­lapotok helyreállítására szorítsa. Látni való, quot capita, tot sensus, te­temes többség még egy vélemény mellett sincs, és így senkinek sem lehet még sejtelme arról, minő fordulatot veend a dolog az eldöntő pillanatban! Bécsi dolgok. A reichsrath alsó házának pénzügyi bizottsága sept. 9-én tartott első teljes ülést, melyben több érdekes tárgy for­dult elő. Gr. Kinsky, a „Wiener Zig“ egy köz­leményére vonatkozólag, mely szerint egy régi építészeti emlékre Velenczében 80,000 ft adatott, megjegyzi, hogy a kiadások megajánlása a reichsrath alkotmányos jogai közé tartozik. Mások meg a m­a­gyarországi szűk­ölködőknek meg­ajánlandó őszi eteket illetőleg jegyezték meg, hogy azokat a reichsrath követi há­za szívesen megajánlja, de a minisztérium már e megajánlás előtt sok gabon­t vásá­rolt. Schmerling államminiszter erre azt a felvilágosítást adta, hogy minden törvényre nézve, mely alkotmányos tár­gyalás végett a reichsrath elé terjesztetik, az előterjesztést illetőleg ő Felsége bele­egyezését kell kinyerni, s hogy a „Wien. Zrg“ érintett közzétételének épen az az értelme, hogy ő Felsége azon tárgy al­kotmányos tárgyalását helybenhagyta. A gabona­vásárlásra nézve megjegyzi Pie­ne­r pénzügyi miniszter, hogy a kormány tudva, mikép a reichsrath a Magyaror­szág számára kérendő segélyezést nem tagadja meg, oly időben eszközölteté a gabona bevásárlását, mikor az árak még előnyösek voltak. Minden szakértőnek át kell látnia, hogy ha a gabonakereskedők előre értesülve lettek volna reichsrathi ha­tározat által a vásárlási szándékról, az árak azonnal magasra emelkedtek volna, miből tetemes kár háramlott volna a bi­rodalmi pénzügyekre. Lasser miniszter kijelente, hogy az alkotmány fennállása óta a kormány még nem tett oly kiadáso­kat, melyek a reichsrath által nem ajánl­­tattak meg. Ezek után Kinsky vissza­vonta azon indítványát, hogy a kormány terjeszsze elő azon őszi etek jegyzékét, melyek 1861 óta reichsrathi megajánlás nélkül adattak ki. Hosszas vitákra adott alkalmat a mar­havész is. Azt kívánják, hogy e tárgy­ban a kormány törvényjavaslatot terjesz­­szen elő. Lasser szerint már évek óta dol­gozik ily törvényjavaslaton egy szakér­tőkből alkotott bizottmány, a­nélkül, hogy eddig eredménye lett volna. De ha kíván­ják, majd terjesztenek elő törvényjavas­latot. Érdes volt még a közoktatási ta­nács fölött folyt eszmecsere. T­a­s­c­h­e­k már egy előbbi ülésben ellene nyilatko­zott ez intézménynek, sürgetvén a közok­tatási minisztérium felállítását. Herbst tanár meg más oldalról támadta meg a közoktatási tanácsot. Oktatási miniszté­rium most is van. Az államminiszter egy­szersmind oktatásügyi miniszter. Azzal sem törődik szónok, ha az oktatási tanács véleményeket ad, javaslatokat készít a közoktatási ügy terén. De merőben gya­korlatiatlan és hasztalanul költséges eljá­rása a kinevezéseket illetőleg. Eddig az egyetemek, illetőleg a facultások adtak véleményeket a kinevezéseknél ; most egyesek, különösen a béc­s egyetemtől, fogják e jogot gyakorolni. Nem kell a német egyetemek szerkezetétől eltérni, mely mellett a közoktatási tanács intéz­ménye lehetetlen volna. A közép­iskolák­nál is merőben gyakorlatiatlan a közok­tatási tanács befolyása, lehetetlen lévén, hogy a véleményezéssel megbízott tag minden kijelölendő tanári tehetségeket is­merjen. Mint eddig a miniszteri előadók, csak az irományokból meríti véleményét, é­s ekkor mire az a nagy költség, a­mi­be az oktatásügyi tanács kerül ? Az ál­­lamminiszter megjegyzi, hogy „un­­terrichts­tatut“ nem törvény, hanem csak a minisztérium egyik benső szervezete , a kormány 18 tanár javaslatára fogadta el. Kárt semmi esetre nem okoz a tudomá­nyokra nézve. De ha czélszerűtlennek fog mutatkozni, a kormány túl ad rajta, miután fenntartásában nincs egyébb érdek, mint megkísérlem, a különböző, különö­sen a magyar koronaországo­kat a közoktatási ügy érdeké­ben közös kötelék által szoro­sabban fűzni egybe. Herbst tanár ez utóbbi nézet s azon nyilatkozat ellen is szót emelt, mintha az oktatásügyi ta­nács a tudomány autonómiáját nem ve­­szélyezné. Ez autonómia, úgymond, egy corporatio (mint az egyetem), és nem egyes bizalmi férfiak által védethetik meg. A többség azonban elfogadta az oktatás­ügyi tanácsot illető előterjesztéseket. Kuranda úr nagy­követ mozgatott a napokban egyik pénzügyi bizottságban , tudniillik a rendőrség (Polizeiwache) ka­tonai szervezetének megszüntetését hozá szóba. Az alkotmányos államnak ugyanis, mint mondá, polgári állammá kell alakul­nia , s a rendőrségi személyeknek polgári hivatalnokokká kell lenniök, mint Angliá­ban. A rendőri személyzet most kaszár­nyában lakván, s el lévén különözve a polgároktól, nem is ismerheti a lakoso­kat stb. Meg fogja-e nyitni Kuranda úr ez indítványt a reichsrab­ban, és minő eredménynyel ? Majd meglátjuk. A „N. Nachr.“ szintén kiemeli a német kérdés összefüggését a magyar kérdéssel, de a „Wanderer“ indítványát, hogy az Ínség ügyében egybehívandó magyar or­­szággyű­léssel vetessék föl az egyezkedés fonalát, nem tartja szerencsés ötletnek. Sokkal fontosabb, úgymond, a fennforgó államjogi kérdés, hogy sem egy anyagi s locális jelentőségű tárgy függelékéül le­hessen tárgyalni. S a magyar nemzet jel­lemének sem tartja az idéztük lap meg­felelőnek az érintett javaslatot. A „Morg. Post“ kedvezőbben fogadja a Wanderer javaslatát. A többi lapok még nem nyi­latkoztak. Országgyűlési levelek. XXI. II. - S z e b e n, sept. 7. (B) Végre valahára megszületett az er­délyi tartományi gyűlés elsőszülöttje, a román nemzet egyenjogúsításáról szóló törvényczikk. Nyolcz egész ülésre, és in­nen meg onnan jövő érdekes expectora­­tiokkal teljes hosszas vitatkozásra volt szükség, míg e 7 §-ból álló mű létesült; ámde nem akarjuk a §§-ok száma szerint mérlegelni a tárgy és munka fontossá­gát: vannak határozatok, melyeknek ha nem is §§-okba öntésére, de megérlelé­­sére gyakran évek, sőt évtizedek is kel­lenek, miért ne szentelhetett volna a t. gyűlés 8 napot egy, a románok által egy­re fontosnak hirdetett t. czikk alkotá­sának. Utoljára is az eredmény után ítél az észlelő, s nem kérdi, sok vagy kevés fá­radtságba került e annak kieszközlése. E tárgyban is csak azt kérdezhetjük, kit, és mennyiben elégített ki az eredmény? Megnyugtatta-e azokat, kiket legközelebb érdekel, s ha igen, nem keltett-e mások­nál aggodalmakat. A­mi a románok kielégítését illeti, hi­szem, hogy az teljes lehet, miután már most nem mondhatják : mikép „de nobis sine nobis“ történt, sőt be kell vallaniok, hogy épen de illis, per illos vitetett ke­resztül , — s a mennyiben e t. czikk első §-ának megszavazásánál — mely épen magát a beczikkelyezést mondja ki — csupán a román többség szavazott, s egyetlen szász képviselő sem állott fel, ma a harmadik felolvasásnál az egész t. czikknek egyetemes fölkelés által tör­tént egyhangú elfogadásával csak­ugyan tökéletesen meg lehetnek nyug­tatva. Vájjon a jogügylet e legújabb magza­tának keresztelésekor megnyílik-e fölötte az átalános európai, vagy, ha ez e percz­ben nagyobb fontosságú szülemények keresztelésével volna elfoglalva, legalább a hazai közvélemény egy a n. szebeni Jordán láthatárán, hogy megszólaljon, s elmondja : „Ím, ez az én kedves fiam, ki­ben nekem jó kedvem telik.“ Azt his­szük, hogy igen, maga a bíráló közvélemény is engedményezhet kivétel­kép egy méltányló pillantást e munká­nak, midőn egy népfaj sok évi óhajtását látja megtestesülni. Mi legalább, kik már kifejtettük ebbeli nézeteinket, őszintén és szívesen osztozunk az örömben, melyet a megtörtént beczikkelyezés a románoknak okozott, bárha nem tagadhatjuk, mit Mat­ter egy helyütt mond, hogy t. i. „a népek nagyon fiatalok, s még soká azok marad­nak, ámbár felnőtt egyénekből vannak összealkotva; — a népek gyakran gyer­mekek, — nagy gyermekek. . . “ Mindamellett nem helyeselhetjük a bé­csi és másutt székelő centralista lapok itteni tollakból folyó e tárgy feletti fejte­getéseit, különösen azon czikket nem, melyet az „O. D. Post“ e hó 3-bi számá­ban hoz; átalában nem látjuk okát, mi miatt a szász atyafiak most, és csak most tanúsítnak akkora elégületlensé­­get, miért engedik a majorizáltatás leverő fájdalmát oly kirívó betűkkel leolvastatni arczukról, hisz ha az előzményeket te­kintjük, maguk be kell, hogy ismerjék, mikép mindezek előidézésében „pars magna fuere!“ Aztán még az is eszék­­be juthatna, hogy „a­mit magad­nak nem akarsz, azt másnak se tedd.“ Sőt az sem kellene, hogy annyira el­keserítse a szász képviselőket, hogy az újoncz román politikusok apró fogásai többnyire igen jól sikerülnek, s hogy a szászok a cseltámadásokat, recognosciro­­zásokat derekas csatának tartva, sánczai­­kat odahagyják, s szerfelett őszinte szín­vallásra hagyják magokat ragadtatni, egyáltalában, hogy a hagyományos pru­dentia et circumspectio utóbb már több ízben cserbe hagyta az eddigi mestereket. Ezen mi egy perczig sem csodálkozunk, hisz Thetis tengeri isten, Nereus egyik leánya s Peleus király neje is bele már­­í­totta fiát, Achillest, a Styx vizébe, mi­­­által az egész testén — kivéve sarkát,­­ melynél fogva anyja a vizbe mártásnál­­ tartotta —­ sérthetlen és halhatlan lett; ; ámde Achilles a trójai háborúban mégis­­ sebet kapott, még pedig ama védtelen a gyöngéjén, és — meghalt. A szász politi­kának is meg van a maga achillesi sarka, ’ történetesen csak azon kis helyecskén, ‘ melyen vezérök tartotta, midőn azt a­­ minden ároni siker bűvös patakjába bele­* mártotta; s ki tudja, vájjon nem vitték-e­­ be már magok ama falovat a hétszázados­­ municipium Trójájába; Balomiri legalább * huszárhoz méltó bravourral attiquirozta­k — borendum dictu — a nagy becsű „Sta­­r tuta“-kat és „Regulativum punc­­­­tumok“-at is.­­ A védelem ugyan kétségbeesett, de gyönge volt, és csak annak bemutatására­­ szolgált, hogy a mily csekély emlékező­­­tehetségük van szász atyánkfiainak a ma­­i gyár törvényhozás és alkotmány jótéte­­­­ményei iránt, midőn azok általános ér­vénye, s a mi javunk forog fenn, ép oly jól tudják, ép oly szabatossággal idézik azokat a lenézett magyar törvényeket, mihelyt saját kiváltságaik további fönntartása van fenyegetve. Vagy pl. Libb­y Schuller jog­tanár és képviselő, ki a válaszfelirat tár­gyalásakor „non secundum legem“, hanem „de lege“ kívánt határozni, nem késett fölemlíteni, mikép a románok egyenjogosításával ellenkező, s igy eltör­­lendő rendeleteket felesleges megemlite­­ni az első t. ez. 6. §-ban, mert azok az 1791. 8. t. sz. szerint „úgyis érvény­telenek.“ Érdekes volt még e vita azon momen­tuma, midőn a kir. előterjesztés­­2. § nak 2-dik kikezdése, és a 3. ,§. volt szőnye­gen, mely a politikai jogok gyakorlatát minden nemzetiség és vallástól független­nek nyilvánitá. A románok egész erővel küzdöttek ez általános kifejezés ellen, állí­tólag a germanisatio és német telepítéstől való félelemből; a szászok ellenben hason­­lag nagy erélylyel védték az eredeti szö­veget, és azon indokból, melyből azt a románok megtámadták, csakhogy más szavakkal; ők t. i. a művelődésnek,az ide­gen tőkepénzeknek kívánják az utat meg­nyitni. És itt be kell vallanunk, hogy látva, minő értelmezést adnak a szászok ama­g. átalánosságban tartott fogalmazá­sának, magunk is megdöbbentünk az e tárgyban nyilvánított véleményünkön, mint egykor híres hazánkfia Nagy Pál egyik pozsonyi országgyűlésen meg­döbbent saját szabadelvű indítványától, pártoltatva látván azt az ellenkező ol­dalon. Ámde egyben mégis igazat kell szol­gáltatnunk szász atyánkfiainak, s el kell ismernünk, hogy méltán aggódnak azon körülmény miatt, miszerint a februá­­riusi pátensnek a románok egyenjogú­sításáról szóló törvényczikkben csak úgy per tangentem szándékolt beczikke­­lyezését az egész vitafolyam alatt sem tudták kivinni, míg a románok min­den privilégium és patens stb. k­i­c­z­i­k­­kelyezésére irányzott törekvése igen is jól sikerült. A másodszor is leköszönt magyar­ és székely képviselők helyébe eszközlendő harmadik választás czélba van ugyan vé­ve, de mai napig még nincs elrendelve, hanem annál erélyesebb működés vehető észre a belépésre hajlandó követjelöltek megnyerése körül. Az illető bizottmány elkészült a három országos nyelvnek a közhivatali közleke­désben leendő használatáról szóló máso­dik kir. előterjesztéssel. Az e feletti tanácskozás alkalmasint jövő hétfőn kez­dődik, s tekintetbe véve, hogy e törvény­­javaslatnak 22 §-a van, hogy sokkal fon­tosabb, mint a minő előde volt, és hogy a románok e bizottmányban kissebbség­­ben vannak, minélfogva a bizottmányi javaslat alkalmasint nem román szem­pontból készült, hosszas vitára lehetünk elkészülve, kivált ha a románok Baritz úr 1861-beli nyelvi­ programmját fogják föntartani, mely szerint Erdélyben két diplomatikai nyelv lenne megállapítandó: a magyar és román, a német csak a ki­rályföldi szász törvényhatóságokra szo­­ríttatván. Egyátalában a románok, mint ők mond­ják, a beczikkelyezéssel megnyerték az alapot, melyen szilárd állást foglalhat­nak, archimedesi pontnak és minő irány­ban fogják azt használni, az ismét,szerin­­tök, titok, annyit azonban nyíltan kimon­danak uttán útfélen, hogy a birodalmi tanács kérdésére nagyon későn fog ke­rülni a sor, legalább részükről, minthogy

Next