Pesti Napló, 1863. november (14. évfolyam, 4115-4139. szám)
1863-11-08 / 4121. szám
256-4121 14. évf folyam. Szerkesztési iroda: ferenezsák tere 7-ik szám, 1-8 . emelet. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadóhivatal: Ferencziek terén 7-dik szám földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadása körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó hivatalhoz intézendők. Előfizetési feltételek: Vidékre, postán , Helyben, házhoz hordve Félévre . . . 10 frt 50 kr o. é. Évnegyedre . . . 5 frt 25 kr o. é. 1863. Vasárnap, nov. 8. Hirdetmények dija: 7 hasábos petit-sor egyszeri hirdetőinél 7 nj kr. Bélyegdij külön 30 nj kr. Magánvita 6 hasábos petit-sör 25 gj kr. Előfizetés nyittatik a „PESTI NAPLÓ“ november—decemberi 2 havi folyamára. Előfizetési ár: 3 írt 50 kr. A „Pesti Napló“ kiadó-hivatala. Pest, nov. ?, 1863. (Fh) Igaz, hogy sajnos, és sajnos, hogy igaz, de — már most magunk is meghiszszük, hogy— miként a lapok írják — III Napoleon gyógyithatlan vesebetegségben szenved, hogy ő felsége maga is érzi, miszerint napjai meg vannak számlálva, hogy sietnie kell, mert veszteni való ideje már nincsen! Keserű cseppeit eddig „óránként egy kávéskanál-féle adagokban szivárogtatta a vén Europa testébe, — most egyszerre az orvosság egész hátralevő részét akarja vele bevezetni, azt mondván neki: igyál, vagy — két évvel ezelőtt — és ez igen jellemző a két unokatestvér közti viszonyra nézve — a vörös herczeg a törvényhozó testület színe előtt „ces maudits traités“nek (ezek az átkozott szerződések) nevezte az 1815-ki szerződéseket, amire aztán valódi pokoli lárma támadott Európában. Ma a császár egész nyugalommal, minden hevesség nélkül, de saját tekintélyének és a perez ünnepéyességének egész súlyával hirdeti,hogy: az 1815-ki szerződések nincsenek többé! Ezen öt szó képezi a trónbeszéd velejét, a többi mind — Czifraság ! Maholnap félszázada leend, hogy ama szerződések léteznek, és hogy a franczia Prometheus, Sz.Ilona rideg szikláihoz lánczolva, azt hirdeté : ötven év múlva egész Európa replubikánus lesz, vagy kozák. Unokaöcscse mélyen véste szivébe nagy elődje e szavait, de nem hogy betűszerint engedje valósulni — mert ő ama nagy férfinak követője ugyan, de nem más mólója , hanem hogy oly értelemben valósítsa, mely a kor szellemének és irányának megfelel. Az általános respublika és az általános barbárság egyaránt távol áll e kor irányától, de szintoly távol áll tőle a most létező állapot. Ennek módosítását tűzte ki czélul a hami fogoly, és erős velejének legtitkosb redőjéből előveszi azon nagy gondolatot, mely fiatal korában fogamzott meg ottan, mely az élet zajos piaczán, valamint a börtön rideg magányában szakadatlanul fejlődött, és melyet most teljes érettségben mutat be a megdöbbent Európának. Miként a godosan dolgozott zeneműnek nyitányában és első részeiben eleinte csak halk hangzatokban pendül meg az alapdallam, míg végre a mű tetőpontján megható teljes accordokban üti meg a hallgató fülét, úgy a napóleoni politika egész folyamán — eleinte alig észrevehetőig, aztán mindig tisztábban és világosabban — vonul végig azon egy alapgondolat : Európa helyzetének módosítása európai areopagutján, fia lehet, —más, erélyesb eszközökkel, ha kell. Az 1815-ki állapotok „övezetének kulcsát“ a szentszövetség képezte, és ez vola első, mit a franczia császár lerontott, jól tudván, hogy aztán annál könnyebben megy majd az egész épület szétrakása, vagy összelődöztetése. Már a napóleoni dynastia trónrajutása rés vola, melyet ez épületbe fúrt ; aztán Olaszország felől támadta meg, és most megérkezettnek hiszi az időt, midőn a főostromot kockáztathatni, ha a „capitulátió“ békés után nem jöne létre. Egyet különösen figyelembe kell venni. A franczia császár ebbeli tervét eddigelé sejteni lehetett; az is meglehet, hogy diplomatiai után a napóleoni eszmék szegedébe hóba láthatólag ütti ki magát a zsákból, sőt az sem lehetetlen, hogy Metternich herczig tavaszkor, bécsi látogatása alkalmával, már nem csekély részét lebbenté fel azon fátyolnak, mely a Szajna melletti Sphinx gondolatait fedé. De mindez oly kevéssé kötelező forma volt, hogy még mindig lehetséges maradt a hátrálás. Ma már nincs így a dolog! III-dik Napóleon kereken, határozottan, ünnepélyesen jelenti ki: ez az, amire törekszem ; ez az, amit követelni fogok, és amit — így vagy amúgy — ki kell eszközölnöm, mert Francziaország nevében követelem. — Francziaországgal gyűlne meg baja annak, aki e követelésnek ellene szegülne! És már most azt kérdjük: képzelhető-e, hogy ezen óvatos férfi ily hangon nyilatkoznék, ha attól kellene tartania, hogy a siker talán mégis ki fog maradni ? Képzelhető-e, hogy ő, ki eddig oly bámulatos elővigyázzattal és ügyességgel iparkodott minden ellene irányzott coalitiot meghiúsítani, hogy ő most egészen proprio motu tenné ki magát ily veszélynek, hogy élethalálra való harczot indítana a legitimitás ellen, ha nincsenek szövetségesei? Kik azok ? — A császár nem nevezi meg; ő átalában csak egyetlen egy európai hatalomról szól — Oroszországról. — Azt mondjátok, hogy keserű hangon szól róla, és igazotok van; az egyes kifejezések keserűek; de kérdjétek önmagátoktól : mily benyomást ten rátok az egész? milyen volt összes hatása annak, a mi Oroszországról mondatik? nem érezzük-e mintegy ösztönszerűleg, hogy Páris és Pétervár közt talán mégis más viszonyok léteznek, mint a minőket eddigelé föltettünk? nem sejdítjük-e, hogy a tuileriákban legalább lehetségesnek hiszik Oroszországnak igen messzire menő engedékenységét a lengyel ügyben, hacsak az orosz közvélemény azt az elégtételt nyeri, miszerint a czár nem mint vádló, hanem mint hasonjogú tanácskozó tag jelenik meg a congressuson, hogy ő ott nemcsak veszteni fogna, hanem nyerni is, és ha már egyebet nem — legalább az 1856 -i szerződés módosítását?! Részletekbe ma nem bocsátkozunk; oly fontos állami tény ez a franczia trónbeszéd, hogy még sokat kellene vele foglalkoznunk, de nem vagyunk, oly félénkek, hogy azon kérdés elől kitérnénk, mely bizonyára minden olvasónk ajkán lebeg: hát Ausztria? Ausztria helyzete, az igaz, legkényesebb, mert eddig elég aránylag legmakacsabban ragaszkodott az 1815-ki szerződésekhez,habár egyszer ő is megmásítala Krakkó bekeblezése pillanatában; de még ezen tettét is, habár kissé sophistikus érvekkel, a szerződésekkel össze nem ütközzenek törekedett előtüntetni. Most a szerződések végképen és elvies megtagadását kívánják tőle, a legitimitás legvitézebb bajnokától. Nem az a főkérdés, várjon Velencze, vagy más ilynemű kérdés fog-e a congressus elé hozatni; ennek megfontolására majd csak azután kerülendő szó; most az elv áll elsősorban. Ha szinte a congressuson egyetlen egy oly kérdés sem érintetnék, mely Ausztriát zavarba ejti, már maga azon elhatározása is, hogy oly congressusba lép, melyről Napóleon hirdeti, hogy az 1815-ki szerződések érvénytelenségének elvén alapul, nyilt szakasztás volna Ausztria eddigi politikai irányával, lemondás azon hagyományokól, miket a bécsi kabinet eddig dogmaként tartott tiszteletben. Tehát elsősorban áll Ausztriára nézve az elv, másodikban az érdek. Ha majd Ausztria érdekeit valami csonkítás fogná fenyegetni, ha a congressuson olyasmit kívánnának tőle , mit megadnia nem lehet; ha a congressus „áldozatot“ követelne tőle , semmi kárpótlást nem nyújtván érte — ezt Ausztria nem tűrheti. — Ily esetben, ily valóságos , könnyen részletezhető , és, úgyszólván, kézzelfogható veszélylyel szemben, saját népeit is könnyen fogná ellenállásra lelkesíthetni, akkor ő büszkén és nyugodtan léphet ki a congressusból, azt mondván: megmutattam, hogy én nem vagyok az állapotok javulásának akadálya, de saját birodalmam érdekei szentek előttem, és ezeket nem szabad, nem lehet koczkára tennem! A világ és a birodalom népei különösen nem fognák el nem ismerhetni, hogy ez egyenes, férfias szózat. Jt. '■> De, vájjon szintúgy állna-e a dolog, ha Ausztria már a puszta elvért is a legvégsőt koczkáztatná ? pedig egyenesen azt mondja Napóleon, hogy „háborúra vezetne azon makacsság, mely az összeroskadóban levő múltat fenntartani törekednék!“ Lenne-e lelkesülés, ha nem azt lehet mondani a népnek: lám, így meg így akarnak bennünket lealázni, megrövidíteni, ezt meg ezt a tartományt akarnák tőlünk elszakasztani, ezt meg ezt az áldozatot kívánják tőlünk, és adnak érte — semmit! Lenne-e lelkesedés, kérdjük, ha nem ezt lehetne mondani a népnek, hanem csak azt : azt kívánják, hogy oly congressusba lépjünk, mely a legitimitás romjain épül, — ha nem concret érdekek, hanem az abstract legitimitási elv védelmére szólítanák fel a birodalom népeit ?! Igen is — mondhatnák erre — de mihelyt egyszer az elvet elejtettük, mások majd innen vonják a consequentiákat. Legyünk őszinték és elfogulatlanok a szerződések erejének megítélésében! A jog embere sajnálkozhatik rajta, de a gyakorlati politikus kénytelen fényképen elfogadni azt, hogy az 1815-ki szerződések ez idő szerint csak annyiban érvényesek, amennyiben azokat védeni erőnk van. Nem mondtak le eddig e szerződések érvényének elvéről, és várjon ezért nem veszett-e el Lombardia és Savoya, és Nizza nem szállott-e Francziaországra ? És várjon — minden legitimitási elv daczára — Ausztriáé volna-e most Velencze, ha vitéz hadserge nem oltalmazná? Röviden : ha Ausztria, mielőtt még a congressus követeléseit ismerné, a belépést megtagadná egyedül a legitimitási elv érdekében, ez — a franczia trónbeszéd szerint — háborúra vezetne. Ha belépte esetén olyasmit követelnek tőle, mit ő meg nem adhat, és semmi békés egyezkedhetés nem jöhetne létre — az eredmény itt is háború volna, csakhogy a népek hasonlíthatlanul lelkesíüttőbb támogatása mellett. A belépés megtagadása által tehát Ausztria, sokkal kedvezőtlenebb körülmények közt,önkénytesen idézné elő azt, ami belépése után, a legeslegroszab esetben, a congressus kimenetelét képezhetné. Vájjon nehéz-e itt a választás? Bécsi dolgok. A reichsrath alsóháza november 5-ei ülésében, mint közöltük, a magyarországi kölcsön volt szőnyegen. Skene képviselte a legszélsőbb nézetet. Míg ugyanis a kormány 30 millió kölcsönt indítványozott, s ezészletet a pénzügyi bizottság 20 millióra kívánta leszállíttatni, Skene úr 15 millióra szállott alá, Herbst és Ryger a bizottság nézeteit védték. Mühlfeld politikai indokokból a kormány által indítványozott 30 millió megszavazását sürgette, így Mende is, egyike azon egypár követnek, akik a reichsrabban Magyarországot némileg ismerik. Nemcsak a „Presse“, hanem még a centralistább iránt a „Botschafter“ is inté a reichsrath urakat, mutassák meg, hogy politikusok, s szavazzák meg az egész észletet. A reichsrath urak többsége mindazáltal, a bizottsági javaslat alapján, 20 millióban állapíta meg az inségügyi kölcsönt. Lássuk a november 6-ai ülés némi részleteit. Mindenekelőtt Skene indítványa, a 15 millió, került szőnyegre. Nem talált kellő pártolásra. Mende következő módosítványnyal áll elő: A törvényjavaslat két czikkből álljon. Az első adjon engedélyt 30 milliónyi rendkívüli hitelre, mely a pénzügyi bizottság által lenne beszerzendő, s a szükséghez képest a magyar országos alapnak adatnék kölcsön. E kölcsön 1866. január 1-jéig kamat nélküli, azontúl 5 és kamattal jár, s évi részletekben törlesztendő. A második törvényczikk tartalma csak annyi lenne, hogy e törvény végrehajtásával a pénzügyi miniszter és a magyar udv. kanczellár bízatnak meg. Ez indítványt a baloldal egy része, a közép grófi töredéke, jobb oldalon az erdélyi követek, a szászokon kívül, s a lengyelek pártolják. Dr. Mühlfeld: „Tegnap azt vetették szemünkre, nekem és Mende úrnak, hogy a kedélyesség szempontjából indultunk ki. Mindenesetre jobb, mint a kedélytelenség szempontja, amelyet Dr. Herbst ur képviselt. “ Ezek után felel szónok Herbst ur tegnapi gyanúsításaira, s megjegyzi, hogy a mint szem- és fültanútól tudja, Herbst ur a bizottságban 15 millióra szavazott. Ha ez áll, ma szintúgy szavazhat 30, mint 20 millióra. Elnök inti szónokot, ne személyeskedjék. Dr. Herbst nem tartja magához méltónak oly modorban válaszolni , mint Mühlfeld úr szállott. Dr. Rechbauer azt hiszi, arra kellene a kormányt szorítani, hogy a törvényjavaslat iránt, alkotmányos úton, a magyar országgyűléssel egyezkedjék. A Szónok szerint a törvényjavaslat első szakaszában legalább 30 milliónyi rendkívüli hitel engedélyezendő. A második szakasznak meg így kell hangzania : „Az adósságnak a magyar országos alap általi átvételét, s a visszafizetési módozatok megállapítását illetőleg, alkotmányos úton állapíttassanak meg a feltételek.“ Többen pártolják. S most, írja, a „Presse“, számos módosítvány követi egymást, melyeket figyelemmel követni is bajos, amint egymás után gyorsan felolvassák. A legtöbb indítvány célja : részenként visszaállítani a kormányi javaslatot. Egyik indítvány szerint a vasutak segélyezése is ajánltatik. S mindezen indítványok kellő támogatásra találnak. Alduleanu (erdélyi román) 25 millió megszavazását hozza javaslatba, s kívánja, hogy a volt földesurakat a segélyezésből kizáró pont a törvényjavaslatból töröltessék ki. Csak a kormányi közegek képesek a helyszínen megítélni, kinek van segélyre szüksége. Nagy mérvű közmunkákat ajánl szónak, s már ezért is kevésnek tartja a 20 milliót. Ez indítvány is talált pártolóra. Hopfen a pénzügyi bizottmány előterjesztése mellett szól. Szerinte nem Magyarországnak, hanem az ínséget szenvedő magyarországiaknak adandó kölcsönről van szó. A magyar országos alapnak nem lehet kölcsön adni, mert képviselője nem létezik. A bizottság jól megfontolta a dolgot. (Bravo!) Ku randa megjegyzi Rechbauer ellenében, aki a magyar országgyűlés rendelkezésére akarja adni a 30 milliót, hogy e segély elméleti, és nem gyakorlati segély. A magyar országgyűlés három-négy hó előtt nem hivathatok egybe. Hát ez alatt mi történjék? A bizottságot pártolja szónok, így Kaiser is, aki a volt földesurakat nem akarja segélyezni. Groisz: Vagy van Magyarországban ínség, vagy nincs. Első esetben a segély szükséges, s a második esetben nem volna méltó az reichsrathoz, őszi eteket szavazni meg, hogy azokból politikai tőkét csináljanak. (Bravo!) Szaló a kormány előterjesztését pótolja. Különösen kiemeli a közmunkákat. Skene, miután az ő javaslatát elvetették, a bizottság indítványát pártolja. A 30 millió pártolói nem tudják, milyen nehéz tőkét teremteni. A magyarokat legjobban megnyerhetjük, ha kiépítjük (betetőzzük) az alkotmányt. A sajtó mellékérdekekből indul ki e kérdésnél. (Ne nektek „Presse“, „Botschafter“, „Oesterreichischer“ és a többi bécsi lapok!) Berger Rechbauert védi. Politikai tőkéről van szó. Az igaz, hogy ha nem ajánlják meg a kellő segélyt, negatív politikai tőkét teremtenek. Pápay udvari tanácsos megmutatta, hogy 30 millióra van szükség. Ajánljuk meg ezészletet Rechbauer úr indítványa szerint, s a pénzügyminiszter köteles lesz a magyar országgyűlés egy behívását eszközölni. (Bravo!) S kene : a Pápay beszédéből felolvasott helyeket apokryphoknak mondja. Eredmény , mint a bevezetésben megelőzőleg kiemeltük. A franczia trónbeszéd hatása Bécsben. Hogy a franczia császár merész európai programmjának nyilt bevallása nagy benyomást tesz Bécsben, arról eleve is meg lehettünk győződve. De nem tudtuk, minő magyarázatot adnak hirtelenében e nyilatkozatnak, mely váratlanul lepte meg a világot. Lássuk hát nagyjában, legalább külső jelenségekből, mint fogták fel, s mint magyarázták az első pillanat hevében eme nevezetes eseményt. Kezdjük a börzén. Ez, úgy látszik, harczas magyarázatot adott a trónbeszédnek. Nov. 5-ikén 100 forint ezüstöt 113 ft 10 krön fizettek bankjegyekben ; 6-ikán az ezüst 115 ft 25 kr és 115 ft 75 kr volt, azaz mintegy 2 százalékot emelkedett. A „nemzeti kölcsön“ nevet viselő állampapír értéke is körülbelül hasonló arányban csökkent. Nov. 5-ikén 81 ft 40 kr— 81 ft 50 kron volt árfolyama ; 6 ikán 80 ft 25 kr—80 ft 50 kr volt. A hitelintézeti részvények mintegy 4 ftot csökkentek, hogy a börzén a trónbeszéd következtében a hangulat rendkívül kedvetlen volt. Az üzlet nagyon élénk lett azon tekintetben, hogy sok eladó jelentkezett. E tünemény ellenében a „Wiener Abendpost“ kormányközlöny ugyanaznap estre csillapító czikket tett közzé — Inti a közönséget, hogy minél meglepőbb a franczia trónbeszéd, annál szükségesebb nyugodt és higgadt vizsgálata. Ily ténynyel szemben e vizsgálat annál kevésbé lehet egy pillanat műve, „mivel mindenekelőtt szükséges minden érdekelt hatalmasság véleményét tudnunk.“ Ez utóbbi teszi alapgondolatát a nagyon rövid megnyugtatásnak, mely aztán polemicus fordulattal így szól tovább : „Csak azt a megjegyzést nem hallgathatjuk el, hogy a szerződések meg nem szűnnek létezni, ha későbbi népjogi kötések által egy részben változtatnak rajtuk, vagy mivel egyes alkatrészeit megtámadják (gerüttelt wird). „Azt a tényt, hogy Ausztria eme szerződéseket mindig becsülettel, sőt nem önfeláldozás nélkül teljesítette, nem szükséges constatkroznunk, mert általánosan s önkényt el van ismerve; és ami a német reformpolitika terén tett fáradozásait illeti, ki kell emelnünk, hogy az európai szerződési jog vonalában mozognak, s épen Németország nyugtalanságát, (agitáltságát), melyet a beszéd mellesleg fölemlít, akarják elhárítani. „Míg ma kimondhatónak véljük azt is , hogy a franczia trónbeszéd alapeszméje, a hatalmak közötti egyetértés, a leglehetségesebb elhárítása a háború eshetőségeinek, kinyilatkoztatjuk, hogy teljesen egyetértünk emez eszmékkel, e czél elérésére szolgáló eszközök feletti ítéletet hasonlóképen a minden oldalról leendő kiegyezésre bízván.“ Annyit tesz ez más szókkal, hogy e tárgyban még sok diplomatiai értekeződés fog történni, mielőtt a congressus létesülne. Csaknem minden más bécsi lap is, rövidebbhosszabb megjegyzésekkel kíséri a franczia trónbeszédet. Elismerik, hogy ez a legfontosabb trónbeszéd, melyet Napóleon tizenhárom év óta tartott. De eltérnek a trónbeszédnek Ausztria szempontjából való fontosságára nézve. A „Botschafter“ czímű félhivatalos közlöny sem néz sötét szemüvegen, sőt inkább nagyon dicséri a franczia császár nyíltságát, hogy kimondá,a mi tagadhatatlan. Mert ki tagadná, úgymond, hogy Európa politikai épülete oly állapotban van, mint Napóleon mondja ? Ki vonná kétségbe, hogy jótétemény fogna lenni új alapra fektetni ? Hogy Napóleon ezt kimondja, ugyanazon érdemet tulajdonítjuk neki, melyet egy másik császári uralkodó szerzett, a német szövetség jelen állapota fenntarthatlanságának nyílt bevallásával. Európa két első fejedelme egyezik eme nemes nyíltságban. Ha értenék egymást, s Európát magukkal ragadhatnák, akkor valóban létesülne „az új korszak.“ Azonban mindjárt most eleinte némi aggodalmat gerjeszt a „Botschafter“-ben a trónbeszédnek eme helye : „(A congressus) visszautasítása titkos tervek táplálására jogosílna következtetni, melyek rettegnek a napfényre kerüléstől; de ha a javaslat nem helyeseltetnék is egyhangúlag, az a rajpont haszna lenne, hogy kijelölte Európának : hol a veszedelem, s hol az orvoslása.“ Azonban a „Rothschafter“ olvasóinak ítélésére bízza eme szavak magyarázatát. A „Bothschafter“ nyilatkozata olyan forma, mintha érezné, hogy valamit mondania kell, de nem tudja, mit mondjon olvasóinak. A „Presse“ megadja, hogy a trónbeszéd legfontosabb tette a napóleoni politikának. Ha nem volt is titok senki előtt, hogy III. Napóleon törekvéseinek czélja Lipcse és Waterloo következményeinek megsemmisítése, mégsem tartotta az ember lehetségesnek, hogy az 1815-iki szerződésekért való boszút teszi politikája hivatalos programmjává. E végzetteljes lépés megtörtént. A ki a franczia viszonyokat ismeri, tudni fogja, hogy ez egészen nemzeti Programm, melyért a francziák, az elsőtől az utolsóig, készek véreket ontani, s utolsó tallérjukat feláldozni. A háború minden iszonyaival, a franczia nagyravágyás szolgálatában álló hatalom, s franczia érdekek mutatkoznak ismét a civilizált rend utolsó szavainak. A „Presse“ tehát aggódóbb, mintaz idézett közlönyök , és tájékozást szint oly kevéssé nyújt, mint a „Bothschafter.“ Az „Ost D. Post“ azon szavakban akad fenn, melyek magyarázatát a „Botschafter“ olvasóira bízza. Fenyegetődzést lát bennök. Igaz, hogy e szavak nem foglalnak magukban hadüzenetet, de nagy bonyodalmak előpostái. Se Orosz, se Poroszország, se Ausztria nem egyezhetik bele ely congressusba, mely a szerződések legszélesebb alapon való felforgatását tételezi föl. S nemcsak ez a három hatalom, hnem még Anglia is határozott ellensége egy ilyen congressusnak. Csupán ebben van némi megnyugtató. Francziaország nem érezheti magát elég hatalmasnak arra, hogy egy coalitiót idézzen föl maga ellen. De mindamellett a tény nem veszít súlyából, mely szerint Napóleon elhatározta magát, congressust kívánni, sőt, ha jól fogtuk föl szavait, e részben az első lépések meg is történtek. Az „O. D. P.“ jobban hozzászól a dolog lényegéhez , de némi ellenkezésben látszik lenni magával. Azt mondja, hogy többek közt Oroszország nem egyezhetik bele oly congressusba, melyben a szerződések megsemmisítése eleve ki van mondva; de hátrább úgy tetszik neki, hogy már a franczia kormány tett is lépéseket ily congressus tárgyában — mást pedig maga sem érthet alatta, minthogy az orosznál tette eme lépéseket. Sőt a trónbeszédben is elég világosan sejtetve van az oroszszal való egyetértés épen azon jellemű congressusra nézve, melyet a franczia császár proclamált. A „Wanderer“ végre leghatározottabban szól a tárgy gyakorlati részéhez. Nagyon ajánlja Ausztriának, fogadja el a congressusi javaslatot, s ne tekintse többé magát minden szorult helyzetbe jutott legitimitás lovagjának, hanem védelmezze csak saját érdekeit. Végül megjegyezzük, hogy a „Fremdenblatt“ nagyon békés jelleműnek találja a trónbeszédet s a miniszteriális „General Correspondent“ első nap hallgatott — csak a többi lap okoskodásait közlé. Átalánvéve a bécsi lapok a császári trónbeszédnek Ausztria szempontjából való gyakorlati jelentőségéhez nem szólanak, hanem csak az e tekintetben való hangulatukat mutatják ki kisebb nagyobb őszinteséggel. A különbségek inkább a vérmérséklet, mint a politikai belátás különbsége. — A meglepetés első pillanatában