Pesti Napló, 1864. január (15. évfolyam, 4164-4188. szám)
1864-01-14 / 4173. szám
10—4173 15. évf folyam. Szerkesztési iroda : Ferencziek tere 7-dik szám, 1-ső emelet. E lap szellemi részét illeti! minden közlemény K | a d Ó • h | T & t a 1 ! [ Előfizetési feltételek : a szerkesztőséghez intézendő. Ferencziek terén, 7-dik szám, földszint. Vidékre, postán: Helyben, házhoz hordva . Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadása körüli Félévre . . . m . 10 írt 50 kr o. é. fogadtatnak el. panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Évnegyedre. . . . 5 írt 25 kr o. é. 1864. Csütörtök, jan. 14. Hirdetmények dija : 7 hasábos petit-sor egyszeri hirdetésnél 7 uj kr. Bélyegdij külön 80 uj kr. Magánvita 5 hasábos petit-sor 25 uj kr. Előfizetési felhívás a „Pesti Napló“ 1864-dik évi folyamára. Előfizetési ár : Január—júniusi félévre 10 írt 50 kr. Január—mart. negyedévre 5 ft 25 kr. A „Pesti Napló“ kiadó-hivatala. Pest, jan. 13.1864. (Fk) Azon interpellate, melyet a bécsi birodalmi tanács alsóháza a dán-német viszály dolgában a kormányhoz intézett, négy pontból áll; az első belügyre, a második és harmadik külügyre vonatkozik ; a negyedik pedig — igénytelen nézetünk szerint — teljesen fölösleges. Az első pont egyenesen neki megy az úgynevezett miniszterválságnak; tudni akarják, várjon azon politika, melyet Ausztria eddigelé a schleswig-holsteini ügyben követett, és mely az alsóház tetszésével épen nem találkozik, egyedül Rechberg gróf vagy pedig az öszkormány politikája-e, más szóval váljon ezen tárgyban keresendő-e a miniszterkrízis oka vagy sem? Vannak, kik azt hiszik, hogy az interpelláló ezen pontját, mely tulajdonképen nem tartozik szorosan a dologhoz, az államminiszter úr sugalta volna, hogy nyilván és ünnepélyesen oldhassa fel magát a Rechberg gróf politikájávali egyetértés gyanúja alól. E véleményt teljesen alaptalannak tartjuk. Általában — főleg pedig Ausztriában és Schmerling lovag részéről nem várható, hogy egy miniszter ily „adlat“-val fogná a világ előtt kizárni a kabinet keblében nyilvánuló véleménykülönbségeket. Azon pillanatban, amidőn az államminiszter többé nincs egyetértésben a külügyérrel és az ennek politikája körüli felelősségben nem akar osztozkodni, ki is kellene lépnie a kormányból, mert parlament színe előtt mindenütt a világon csak tökéletesen egyetértő kabinet jelenhet meg. Mi tehát épen ellenkezőleg azt hiszszük, hogy az első pontra a követek azt a feleletet fogják nyerni (föltéve, hogy addig Schmerling lovag még nem mondott le tárczájáról), hogy Rechberg gróf politikája az összes kabineté, mely együttesen vállalja magára a felelősséget. Az államminiszternek csak akkor állott volna érdekében az interpelláló ezen része, ha időközben le akarván lépni, ez által tacite azt akarná tudatni, hogy az ő véleménye a nemes grófétól eltérő. Ez azonban nem valószínű, és a Botschafter, mely az államminiszter közlönyének tartatik, máris — mintegy előleges válaszul az interpelláció első részére — azt hirdeti, hogy a kabinetben a dán-német kérdésre nézve véleményegység létezik. A második és harmadik pont rövid tartalma ez : ha a német szövetség olyasmit határozna , ami a két németországi nagyhatalom eddigi politikájával ellenkezik, és Poroszország e határozatban meg nem nyugszik, vájjon Ausztria akkor a szövetség vagy Poroszország mellé fog-e állani ? Ezen kényes kérdésre bajos volna Rechberg grófnak nyíltan válaszolnia, ha maga a kérdés nem igen szerencsés stylistikája e tekintetben rést nem nyitna számára. Ugyanis — hallomás szerint - ő excra azt fogja felelni, hogy „Ausztria meg fog hódolni minden határozatnak, melyet a szövetség saját competentiája körén belül hozni fog.“ A külügyér ennél se többet, se kevesebbet nem fog mondani, és a követek házának ebben meg kellene nyugodnia, mert azt ő sem fogná követelhetni, hogy Ausztria még oly szövetségi határozatnak is hódoljon, melyre a szövetség nem illetékes. A nemes gróf ilyetén feleletével azonban semmi sincs nyerve, mert hisz épen az illetékesség képezi a vita velejét. Ausztria és Poroszország azt mondja, hogy a szövetség az örökösödési kérdés eldöntésére nem illetékes, a szövetség majoritása pedig az ellenkezőt állítja. — így tehát, ha példa a szövetség azt határozná, hogy Schleswiget az augustenburgi herczeg számára lefoglalja , Ausztria azt mondhatná, és csak azt ígértem, hogy a szövetség kompetentiáján belül hozott határozatokat fogadom el; ezen határozat a szövetség illetékességi körén kívül esik, ergo reám nézve nem kötelező! A bécsi alsóház előttünk ismeretlen okokból nagy gondosan kerülte a londoni jegyzőkönyv érintését, ami persze határozott feleletre kényszerítette volna Rechberg grófot, és igy ez utóbbi könynyű móddal lábaland ki azon kényes helyzetből, melybe az alsóház sülyeszteni akarta. A negyedik pontban az kérdeztetik : várjon átalában meddig fog terjedni Ausztriának egyetértése Poroszországgal ? Bátorkodtunk e pontot fölöslegesnek mondani, még pedig két okból : először mert nem várható, hogy Rechberg gróf e téren valami határozott nyilatkozat által a jövőre nézve kezét le fogná kötni ; másodszor, mert olyasmit kérdeznek itt, amit ő excra minden valószínűség szerint maga sem tud. Ha valakivel együtt járok, akinek végczélja előttem ismeretlen, hiába kérdezed tőlem, meddig fogunk együtt járni, — ha csak azon pleonastikus válaszszal nem akarod beérni, hogy addig fogunk együtt járni, amig — utaink azonossága tart. Ha aztán tovább kérdezed: meddig ,hg ezen azonosság tartani? csak azt felelhetném : kérdezd a másikat! Ismételve kiemeltük, hogy korántsem bizonyos, miszerint a dán-német ügyben Ausztria és Poroszország útjai mindvégig azonosak fognak maradni, sőt épen az ellenkező valószínű. Amikor aztán Poroszország külön czéljai nyilvánvalókká lesznek, természetesen a két hatalom útjai is kell hogy egymástól elváljanak. Sajnálnék, ha Rechberg gróf ily eshetőségre nem készülne. Ha ő excra újságot olvasói méltóztatik, feltűnhetett Bismark úr közlönyének ama legújabb kimondása: „a német nép érzi, hogy az ő érdekei nem fekszenek a Rajnán túl, hanem éjszakán, és a mi oda vonzza, az a népek azon természetszerű ösztöne, melylyel nemzeti érdekeiket követik ; a tenger az, mely felé a német nép törekszik ; thalatta, thalatta !“.........És e szavak értelmét nem fognák fel a bécsi államkanczelláriában ? ! A bécsi alsóház interpellátióját Rechberg gróf kevés fáradsággal fogja lerázhatni, de amit nem rázhatand le, a mielőtt meg kellene hajolnia, az a tények kényszerítő hatalma leend. Kívánjuk, hogy e tények által meg ne lepessék, és remélni akarjuk, hogy az osztrák kormány — daczára annak, hogy eddigi politikája az ellenkezőt sejtetné — tökéletesen ismeri azon veszélyeket, mikkel maholnap tán szembe kellene szállnia. A „Botschafter“ vasárnapi száma sötét és mélakóros eszmékkel zsúfolva volt, ellenben a keddi száma verőfényes, virgoncz, reménydús. Vasárnap tudata a világgal, hogy a Schleswig - holsteiniak kénytelenítve lesznek annak következéseit elhordozni, hogy Ausztria politikája a poroszéval a Majna-vonalon találkozott. Kedden biztos forrásból állítja, hogy III. Napóleon nem fogja európai kérdésnek tekinteni, ha Holsteinban az augustenburgi herczeg fog uralkodni, s csak e herczegnek Schleswig iránti jogát akarja európai tárgyalás alá venni. Napóleon a „Botschafter“ keddi száma szerint, a dánügy elintézésében ingyen fog fáradozni, s az tisztán tendentiosus ráfogás, hogy érette kárpótlást kívánna a Rajnánál. Sőt ellenkezőleg csak magát akarja Németország irányában lekötelezni. Mit mi szintén, ha igaz, igen jobb eljárásnak tartunk. A „Botschafter“ ennélfogva már nem is hiszi többé azt, amit vasárnap állított, hogy Ausztria az ellene támadt bizodalmatlanságot ne enyésztethetné el. Mert — mondja — a bécsi minisztériumban a herczegségek ügyének kedvező egyértelműség ismét létrejött. De — jegyzi meg — Németország is vegye figyelembe, hogy vannak a nagy politikának indokai, melyek kívülről határozzák el a fontos politikai kérdésekben a továbbhaladás módszerét. Azonban Ausztria, amennyire csak az európai viszonyok engedik, Schleswig-Holstein érdekei mellett fog a résen állni. Ausztria — a „Botschafter“ keddi benyomásai szerint — örömmel fogja elfogadni a Bund határozatait, tehát azon nézpontokat, melyeket a többség, t. i. a közép- és kis államok sürgetnek, így természetesen, ha a „Botschafter“ vasárnapi czikkében Ausztria találkozott is Poroszországgal a Majna-vonalon, már kedd óta nem fog ott vele találkozni. Már Ausztria rokonszenve ismét azon államokhoz és érdekekhez hajlik, melyek Frankfurtban a reformació vitatásakor képviselve voltak. A „Botschafter“ az angol külügyminiszternek Malet Sándor sirhez intézett jegyzékétől legkevésbé sem tart, mert az angol politika gazdag a balfogások és retirálás példáiban. Ennélfogva czélszerűnek véli , hogy Schleswig zálogként foglaltassák el, de azon kikötéssel, mikép a záloglás az augustenburgi ház örökösödési jogában hozandó német szövetségi végzésnek ne prejudikáljon. Ily kikötés mellett tán nem lehetetlen a Bund többségét a zálogbavételre megnyerni. Csak azt nem tudjuk, hogy Poroszország, melyet a „Botschafter“ a keddi számban egy szóval sem említ, hajlandó-e csatlakozni Ausztria újabb eszméihez? És azt sem tudjuk, mi módon lehet az augustenburgi ház örökösödési jogát a Bunddal eldöntetni; de egyszersmind, Napóleon nézete szerint, európai tárgyalás alá is vetni ? Midőn kijelöltük a roppant különbséget a „Botschafter“ vasárnapi pessimista és keddi optimista nézetei közt, annál több kedvet és bátorítást érezünk a vasárnapi számában közlött bundreformi tervét vizsgálat alá venni. KEMÉNY ZSIGMOR Bécsi dolgok. Az alsóház pénzügyi bizottmánya jan. 11-kén tartott ülésében az államminisztérium utólagos követelései tárgyaltattak, így a kormány általános czéljaira rendelkezési összeg (t. i. a sajtóra) 550.000 frt. T a s c kek előadó e követelést mellőztetni javasló, mivel a kormány részéről nincs indokolva. Schmerling államminiszter úr megérinti erre, mennyi titkos költséget fordítnak Anglia, Francziaország, Német- és Olaszország évenkint a sajtóra. Ausztriának is gondoskodnia kell, hogy érdekei a külföldi sajtóban képviselve legyenek. A bizottság csak Taschek jelentése kinyomatása után tárgyalja majd e kérdést. Másik tárgy az 1863-ra kért 6,207,520 forintnyi póthitel volt, melynek főbb tételei: a hivatalos és félhivatalos lapok segélyezése 378,500 forint, a novarai útleírás kiadására 20,000, a művészet és oktatási múzeumra 50,000, közemlékekre 542,143 frt, a modenai csapat subventiója 600,000 frt , tőkevisszafizetés általi adósságtörlesztésre a magyar földtehermentési alap részére 2,752,200 frt stb. Midőn e tárgy szőnyegre került, egy minszter sem volt jelen. Schmerling úr ugyanis mindjárt az előbbi tárgy bevégezte után elment, s Burger és Plener urak csak az ülés végére érkeztek. Kérdés létetett ez okból, meghívják-e még egyszer a minisztereket. A többség azt mondá, nem. Sommaruga most a kormány eljárását védi. Taschek, némi változásokkal az alább következő határozatot indítványozza. Dr. Herbst annyiban módosítást javasol, mivel nem csak a 13. §., hanem az alkotmány más pontjai is meg vannak sértve, mivel már 1863. év elején tudhatták, hogy a modenai csapatokat élelmezni kell. Hasonló szellemben nyilatkoznak Tschabuschnigg és Giskra. Grocholski indítványa, mondassák ki, hogy e kiadás nem tekintethetik igazoltnak. Giskra ebbe beleegyezik, azon módosítással, hogy még eddig nem igazoltatott. Végre dr. Taschek indítványa, dr. Herbst némi módosításaival, elfogadtatott. A határozat így szól: Fontolóra vevén, hogy azon kérdés eldöntése, várjon a megajánlott kiadások fölött tett költségek, amennyiben nem az alaptörvények 13. § a alá esnek, utólag elfogadandók-e, csak az illető évi számadás tárgyalásánál történetik ; fontolóra vévén, hogy azon fenntartás által, mely szerint ez eldöntésnek az 1863-ks közigazgatási év számadásának tárgyalásakor kell történnie, a jelen viszonyok közt a közigazgatást eljárásában legkevésbé sem zavarja meg , megfontolván végre, hogy a póthitel tételei többnyire oly rendszabályokra és intézkedésekre vonatkoznak, melyek az alaptörvény 13. §-a szerint, mind sürgős voltukra nézve, mind egyéb tekintetekben mindjárt az 1863 évi junius hóban a reichsrath elé lettek volna terjeszthetők, a kormányi előterjesztésben pedig se a sürgősséget, se a tett kiadások szükséges és czélszerű voltát igazoló nyilatkozat nem foglaltatik , mindezeket megfontolván a magas ház a pénzügyi miniszter által kért 6,207,520 frtnyi póthitel és e tárgyban előterjesztett törvényjavaslat fölött napirendre tér, kijelentvén, hogy nem jól történt, hogy azon kiadásoknál a február 26-diki törvény rendeletei mellőztettek, s megvárják a kormánytól, hogy ezt utólag igazolja. Az erdélyi vasút ügyéről folyvást hallgatnak a bécsi lapok. — Ők, kik annyira dicsekszenek a reichsrattal, egy alkotmányos sajtó azon tisztét, legalább ebben a tárgyban, elmulasztják, hogy hozzá szóljanak, mielőtt szőnyegre kerülne. Azonban ez az ő dolguk, s nem annyira a vasút tekintetéből hozták fel — mely alkalmasint sem nem nyerne, sem nem veszítne a vitatással — hanem a bécsi alkotmányos sajtó egyik jellemvonásául. Ami magát a vasút ügyét illeti, a „P. Lt.“ egy bécsi levele összeállítja értesülései nyomán az egyes miniszterek véleményét az erdélyi vasútról. Mait nyáron, úgymond, gr. Toldalagi s a várad-brassói vonal bizottmányának néhány más tagja gr. Rechbergnél tisztelgett. Ő excja határozott részvétet nyilvánított eme vonal iránt — annyira, hogy a jelenvoltaknak czéljuk gyors elérésére tanácsokat is adott, s így nyilatkozott. Az egész Erdélyt eme középen átszelő vonalat oly fontosnak tartja, s gyors létesítését oly sürgősnek, hogy ha vállalkozó nincs rá, az államnak a maga költségén kellene kiépítenie. Múlt év január havában a magyarország-erdélyi küldöttség meglátogatván a minisztereket, a küldöttség egyik tagja azon kéremmel fordult Plener pénzügyminiszterhez, igyekezzék ő is a legfelsőbb helyen benyújtott kérelem eldöntését siettetni, hogy a vállalkozók mielőbb megtudják, hányadán vannak, mert külföldön az a hír terjedt el, hogy az „ausztriai kormány a verestoronyi vonalat pártolja, s nem támogatja a várad brassait.“ A pénzügyminiszter úr határozottan visszautasítá ez állítást, mint alaptalant. Sőt midőn a látogatást tevők egyike fölemlíté, hogy a bukaresti osztrák consul folyvást a Verestoronynál való egybekapcsolás mellett munkálkodik, s ebből terjedt el külföldön ama hír, a pénzügyminiszter úr megjegyzi, hogy ő nem felelős a kereskedelmi miniszter tetteiért, de annyit mondhat, hogy az összes minisztérium minden alkalommal,midőn az erdélyi vasútról szó volt, újra meg újra egész határozottsággal csak a nagy éjszaki, s az egész országot átszelendő vonal mellett nyilatkozott s e mellett fog nyilatkozni, mivel kétségkívül ez a legfontosabb az egész országra és monarchiára nézve. Ugyanezen uraknak gr. Degenfeld, a hadügyminiszter kijelenté, hogy ő is legfontosabbnak tartja ama vonalat, különösen katonai szempontból, s kívánja mielőbbi kiépítését, s midőn az arad-szebeni vonal sikerülésére kilátás volt néha, ő mindig ellenezte ezt. A „Wiener Lt.“ ilyezimű czikket ír : „Ismét fordulópont.“ A politikai helyzet úgy látszik alakulva lenni, hogy a sokáig visszatartott döntésnek be kell következnie a miniszteri politikában. A schleswig-holsteini kérdésben világossá kell tenni, Poroszországgal fog-e kezet Ausztria, vagy a német középállamokkal. De a belső kérdésekben is a határozottabb politika megkezdése alig halasztható tovább. Magyar, Horvátország, Velencze, sőt Erdély is megoldást várnak, s a legfontosabb alkotmányos elvek a Lajthán innen is közelebbről a felfogásban oly különbséget mutatnak mind az alsó, mind a felső házban, hogy e részben is sürgetős szükség van a fennforgó meghasonlások kiegyenlítésére. Hozzájárul a hivatalos részről még meg nem hazudtolt miniszterkrízis, a külföld részéről való fenyegetések, az Orosz- és Francziaországhoz való feszült viszony, szóval, el lehet mondani, a helyzet eléggé bonyolódott, hogy elkerülhetlennek mutassa az ausztriai politika tisztába hozását s gyökeres átváltoztatását. De bekövetkezik-e ez a változás? Reméli ezt minden párt - s nem hiszi egyik is. Ez jellemzi valóban a mostani helyzetet. Mindenki azt vallja, hogy az eddig járt után a minden fennforgó nehézségek nagy megoldása nem elérhető, s mégsem érez egyik párt is bátorságot arra, hogy maga vehetné az ügyek vezetését azon teljes bizalommal, hogy majd megtalálja az igaz utat, melyen Ausztriát bántatlanul s megerősítve vezethetné ki a bonyodalmak labyrinthjából. Csak átalánosságban szólunk pártokról — folytatja a „W. Lt.“ — s nem nevezzük meg egyiket sem. Mert azon nagy föladat mellett, mely most megoldandó, a szabadelműség, absolutismus, revolutio, reactio, feudalismus és demokratia pártszavak merőben semmivé törpülnek. A „W. Lt.“ utal a felső házbeli közelebbi vitákra, melyekben Auersperg herczeg sem mutatá ki beszédje által oly nemű programm némi részét, mely elég gyakorlati volna arra, hogy az államügyek vezetését átvegye. Pedig a parlamenti debattokban a pártok fő czélja ez volna. Valameddig egy pártban s egy személyiségben sincs meg az az önbizalom, hogy képesnek érezze magát az államot kiragadni a tespedésből, s valameddig csak párt nélküli személyek és személyiségek nélküli pártok lesznek a politikai szintéren, a politikában való fordulatról nem lehet szó, s minden krízis úgy múlik el, amint jött, kezdődvén személyes meghasonlásokkal, s végződvén pillanatnyi kiengesztelődéssel. 1j Ennélfogva, végzi a „W. Ll.“, nem is várja ő a krízis megoldását, csak elnapolását meghatározatlan időre, midőn fájdalom, az elhatározást, nem belső indokok, hanem külső események fogják előidézni. Még azon fordulat is, melynek állítólag a holsteini ügyben be kellene következnie, nem lehet elvbeli, hanem csak úgy tekintendő, mint külső hatások következménye. A franczia császárnak a német középállamokhoz való közeledése, mely elég világosan ki van fejezve a közelebbről megjelent jegyzékben, nyilván nagyobb benyomást ten az ausztriai és porosz kormányra, mint a német szövetség minden határozata, minden németországi beszéd és körjegyzék. Így bajlunk meg, mond a „II.“, a napóleoni „tények logikája“ előtt, mely ellen eddig hiában küzdünk. A német forradalomtól való minden hasztalan félelem elenyészik most. III. Napóleon a német jognak és német szövetségnek azt az igazságot szolgáltatá, melyet Bécsben és Berlinben hiában sürgettek. Most el fogjuk-e nyilvánosan ismerni Schleswig-Holstein és az „országtalan herczeg“ jogát is ? — Ezzel a krízisnek vége lesz. Az életbiztosítás és az Anker. Az idő és ennek csodás működése a száraz elméletek összehalmozott bástyáin rést nyitván magának, napról napra nagyobb tért nyit a gyakorlati élet üdvös hatásának, és mint félreismerhetlen jelét a haladó kornak tekinthetjük azon körülményt, hogy a gyakorlati élet intézményei előtt a holt tanok sorompói egyenkint mint bomlanak. Ez annyival üdvösebb tünemény, minthogy számtalan nép és nemzet ezen tanoknak hódolván, mintegy elszigetelte magát a polgárisodás haladó szelleme elől, és így ez rohamában akadályoztatott. Mily okok működtek itt közre, nem kutatjuk, elég az ahhoz, hogy még a legtörekvőbb nemzetek sem tudtak annyira kivetkőzni a szokásosságból, hagyományból és az előítéletek nyűgéből, hogy a kor újításainak hódolván, oly intézményeket honosítsanak meg maguk között, melyek az anyagi jólétet előmozdítva, erkölcsi súlyt és önállóságot biztosítsanak számukra. Hála az égnek, ezen kor elmúlt, és most mindenki a gyakorlati életben keresi azon tényezőket, melyek anyagi jólét mellett, erkölcsi önállást is nemcsak ígérnek, de biztosítanak is. Ezen ébredést azon ösztönnek lehet köszönni, mely miként az egyesekben, úgy egész nemzetekben is az önsegélyezést felébreszti. Korunkban ezen önsegélyzés elve az, mely minden emberbaráti intézményt átleng, és úgyszólván mozdonyává vált minden nemesebb törekvésnek. A franczia közmondás „Aide toi, et Dieu l’ aidera“ napjainkban nem üres frázis többé, hanem éltető elemmé vált, melynek üdvös hatása alatt társulatok virágzanak, egyesek gyarapodnak, és a biztosítás, nevezetesen az életbiztosítás nagy eszméje napról napra nagyobb tért foglal el. Az életbiztosítás eszméje legközelebb állván az önsegélyzés fogalmához, mindenesetre méltó arra, hogy azok, kik a népre közvetlen, vagy közvetve befolyással bírnak, ezen eszmét a nép minden rétegében terjeszszék és gyümölcsösítsék. Valóban kevés nemzetgazdászati tudomány kívántatik ahhoz, hogy mindenki belássa, miszerint az életbiztosítás még a vagyontalanokat is megóvja a nyomor sanyargattatásaitól. Takarékosságra tanítja az embereket, és minthogy a takarékosság egyik főerény, kézzelfogható, hogy az életbiztosítás nem esik anyagi szempontból, de erkölcsileg is hat a közjólétre. Számtalan szegény család és egyes ember az életbiztosításnak köszönheti, hogy öreg napjaiban nincs minden támasz nélkül. Ezen tudat magában mennyi erkölcsnek kutforrása! Megmenti a szegényeket a csüggedéstől, buzgalom és szorgalomra serkenti a munkaképességet, és így a tettleges vagyont a szónak nemcsak nemesebb, de tényleges értelmében is pótolja. Ezeket előre bocsátva, sajnosan kell constatkroznunk azon szomorú tényt, hogy az ebbeli intézetek erélyes mozgalmaik daczára az életbiztosítás eszméje, mégis leginkább csak a műveltebb osztályokba bírt eddigelé magának utat törni, holott ép az volna a feladat, hogy a szegényebb sorsunk, a nép biztosítsa magát az ínség, az aggkori elhagyatottság és nyomor ellen. Az életbiztosítás terén ép úgy vagyunk, mint más biztosításnál, vagy talán még roszabbul. Ha a tehetős ember háza leég, felbírja azt építeni, ha mindjárt nincs is biztosítva, de a szegény háza után vész. Hát még ha az élet nincs biztosítva. Talán nem tévedünk, ha azt állítjuk, hogy a népnél való közöny az életbiztosítás ellen leginkább onnan származik, hogy hazánkban nincs elég életbiztosítási intézet, mely versenyezve egymással, az eszmét átalánosítaná, és az elveket terjesztené. Minél több ily intézet, annál nagyobb lenne a működési tér, és annál többen találkoznának, kik áthatva az eszme üdvösségétől, ideje korán gondoskodnának övéikről. Innen azon tünemény, hogy minden rendezettebb államban az ebbeli versenyzést előmozdítják , mert míg egy részről ezáltal az életbiztosítás eszméjét terjesztik, másrészről, mint mindenütt, úgy e téren is a versenyzés jutányosságot eredményez. E tekintetben az „Anker“ elismerést érdemel, mert a létező ebbeli intézetekre félreismer.