Pesti Napló, 1864. január (15. évfolyam, 4164-4188. szám)

1864-01-14 / 4173. szám

10—4173 15. évf folyam. Szerkesztési iroda : Ferencziek tere 7-dik szám, 1-ső emelet. E lap szellemi részét illeti! minden közlemény K | a d Ó • h | T & t a 1 ! [ Előfizetési feltételek : a szerkesztőséghez intézendő. Ferencziek terén, 7-dik szám, földszint. Vidékre, postán: Helyben, házhoz hordva . Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadása körüli Félévre . . . m . 10 írt 50 kr o. é. fogadtatnak el. panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők.­­ Évnegyedre. . . . 5 írt 25 kr o. é. 1864. Csütörtök, jan. 14. Hirdetmények dija : 7 hasábos petit-sor egyszeri hirdetésnél 7 uj kr. Bélyegdij külön 80 uj kr. Magánvita 5 hasábos petit-sor 25 uj kr. Előfizetési felhívás a „Pesti Napló“ 1864-dik évi folyamára. Előfizetési ár : Január—júniusi félévre 10 írt 50 kr. Január—mart. negyedévre 5 ft 25 kr. A „Pesti Napló“ kiadó-hivatala. Pest, jan. 13.1864. (Fk) Azon interpellate, melyet a bé­csi birodalmi tanács alsóháza a dán-né­met viszály dolgában a kormányhoz in­tézett, négy pontból áll; az első belügy­­re, a második és harmadik külügyre vo­natkozik ; a negyedik pedig — igényte­len nézetünk szerint — teljesen fölös­leges. Az első pont egyenesen neki megy az úgynevezett miniszterválságnak; tudni akarják, várjon azon politika, melyet Ausztria eddigelé a schleswig-holsteini ügyben követett, és mely az alsóház tet­szésével épen nem találkozik, egyedül Rechberg gróf vagy pedig az öszkormány politikája-e, más szóval váljon ezen tárgyban keresendő-e a miniszterkrí­­zis oka vagy sem? Vannak, kik azt hi­szik, hogy az interpelláló ezen pontját, mely­ tulajdonképen nem tartozik szo­rosan a dologhoz, az államminiszter úr sugalta volna, hogy nyilván és ünne­pélyesen oldhassa fel magát a Rechberg gróf politikájávali egyetértés gyanúja alól. E véleményt teljesen alaptalannak tartjuk. Általában — főleg pedig Ausztriában és Schmerling lovag részéről nem várha­tó, hogy egy miniszter ily „adlat“-val fogná a világ előtt kizárni a kabinet keb­lében nyilvánuló véleménykülönbségeket. Azon pillanatban, a­midőn az állammi­niszter többé nincs egyetértésben a kül­­ügyérrel és az ennek politikája körüli fe­lelősségben nem akar osztozkodni, ki is kellene lépnie a kormányból, mert parla­ment színe előtt mindenütt a világon csak tökéletesen egyetértő kabinet jelen­het meg. Mi tehát épen ellenkezőleg azt hisz­­szük, hogy az első pontra a követek azt a feleletet fogják nyerni (föltéve, hogy addig Schmerling lovag még nem mon­dott le tárczájáról), hogy Rechberg gróf politikája az összes kabineté, mely együt­tesen vállalja magára a felelősséget. Az államminiszternek csak akkor ál­lott volna érdekében az interpelláló ezen része, ha időközben le akarván lépni, ez által tacite azt akarná tudatni, hogy az ő véleménye a nemes grófétól eltérő. Ez azonban nem valószínű, és a Botschafter, mely az államminiszter közlönyének tar­­tatik, máris — mintegy előleges válaszul az interpelláció első részére — azt hir­deti, hogy a kabinetben a dán-német kér­désre nézve véleményegység létezik. A második és harmadik pont rövid tartalma ez : ha a német szövetség olyasmit határozna , a­mi a két német­­országi nagyhatalom eddigi politikájával ellenkezik, és Poroszország e határozat­ban meg nem nyugszik, vájjon Ausztria akkor a­ szövetség vagy Poroszország mellé fog-e állani ? Ezen kényes kérdésre bajos volna Rech­berg grófnak nyíltan válaszolnia, ha ma­ga a kérdés nem igen szerencsés stylisti­­kája e tekintetben rést nem nyitna szá­mára. Ugyanis — hallomás szerint - ő excra azt fogja felelni, hogy „Ausztria meg fog hódolni minden határozatnak, melyet a szövetség saját competen­­tiája körén belül hozni fog.“ A kü­lügyér ennél se többet, se keveseb­bet nem fog mondani, és a követek házá­nak ebben meg kellene nyugodnia, mert azt ő sem fogná követelhetni, hogy Ausztria még oly szövetségi határozat­nak is hódoljon, melyre a szövetség nem illetékes. A nemes gróf ilyetén feleletével azon­ban semmi sincs nyerve, mert hisz épen az illetékesség képezi a vita velejét. Ausztria és Poroszország azt mondja, hogy a szövetség az örökösödési kérdés eldöntésére nem illetékes, a szövetség majoritása pedig az ellenkezőt állítja. — így tehát, ha példa a szövetség azt hatá­rozná, hogy Schleswiget az augustenburgi herczeg számára lefoglalja , Ausztria azt mondhatná, és csak azt ígértem, hogy a szövetség kompetentiáján belül hozott határozatokat fogadom el; ezen hatá­rozat a szövetség illetékességi körén kí­vül esik, ergo reám nézve nem kötelező! A bécsi alsóház előttünk ismeretlen okokból nagy gondosan kerülte a lon­doni jegyzőkönyv érintését, a­mi persze határozott feleletre kényszerítette volna Rechberg grófot, és igy ez utóbbi köny­­nyű móddal lábaland ki azon kényes helyzetből, melybe az alsóház sülyesz­­teni akarta. A negyedik pontban az kérdeztetik : várjon átalában meddig fog terjedni Ausz­triának egyetértése Poroszországgal ? Bátorkodtunk e pontot fölöslegesnek mondani, még pedig két okból : először mert nem várható, hogy Rechberg gróf e téren valami határozott nyilat­kozat ál­tal a jövőre nézve kezét le fogná kötni ; másodszor, mert olyasmit kérdeznek itt, a­mit ő excra minden valószínűség szerint maga sem tud. Ha valakivel együtt járok, a­kinek végczélja előttem ismeretlen, hiába kér­dezed tőlem, meddig fogunk együtt járni, — ha csak azon pleonastikus válaszszal nem akarod beérni, hogy addig fogunk együtt járni, a­mig — utaink azonossága tart. Ha aztán tovább kérdezed: meddig ,hg ezen azonosság tartani? csak azt fe­lelhetném : kérdezd a másikat! Ismételve kiemeltük, hogy korántsem bizonyos, miszerint a dán-német ügyben Ausztria és Poroszország útjai mindvégig azonosak fognak maradni,­­ sőt épen az ellenkező valószínű. A­mikor aztán Po­roszország külön czéljai nyilvánvalókká lesznek, természetesen a két hatalom út­jai is kell hogy egymástól elváljanak. Sajnálnék, ha Rechberg gróf ily eshető­ségre nem készülne. Ha ő excra újságot olvasói méltóztatik, feltűnhetett Bismark úr közlönyének ama legújabb kimondása: „a német nép érzi, hogy az ő érdekei nem fekszenek a Rajnán túl, ha­nem éjszakán, és a mi oda vonzza, az a népek azon természetszerű ösztöne, melylyel nemzeti érdekeiket követik ; a tenger az, mely felé a német nép tö­rekszik ; thalatta, thalatta !“.........És e szavak értelmét nem fognák fel a bécsi államkanczelláriában ? ! A bécsi alsóház interpellátióját Rech­berg gróf kevés fáradsággal fogja leráz­hatni, de a­mit nem rázhatand le, a mi­előtt meg kellene hajolnia, az a tények kényszerítő hatalma leend. Kívánjuk, hogy e tények által meg ne lepessék, és remélni akarjuk, hogy az osztrák kormány — daczára annak, hogy eddigi politikája az ellenkezőt sejtetné — tökéletesen ismeri azon veszélyeket, mikkel maholnap tán szembe kellene szállnia. A „Botschafter“ vasárnapi száma sötét és mélakóros eszmékkel zsúfolva volt, ellenben a keddi száma verőfé­nyes, virgoncz, reménydús. Vasárnap tudata a világgal, hogy a Schleswig - holsteiniak kénytelenítve lesznek annak következéseit elhordozni, hogy Ausztria politikája a poroszéval a Majna-vonalon találkozott. Kedden biztos forrásból állítja, hogy III. Napóleon nem fogja európai kérdés­nek tekinteni, ha Holsteinban az augus­tenburgi herczeg fog uralkodni, s csak e herczegnek Schleswig iránti jogát akarja európai tárgyalás alá venni. Napóleon a „Botschafter“ keddi száma szerint, a dánügy elintézésében ingyen fog fára­dozni, s az tisztán tendentiosus ráfogás, hogy érette kárpótlást kívánna a Rajná­nál. Sőt ellenkezőleg csak magát akarja Németország irányában lekötelezni. Mit mi szintén, ha igaz, igen jobb­ eljárás­nak tartunk. A „Botschafter“ ennélfogva már nem is hiszi többé azt, a­mit vasárnap állított, hogy Ausztria az ellene támadt bizodal­­matlanságot ne enyésztethetné el. Mert — mondja — a bécsi minisztériumban a her­­czegségek ügyének kedvező egyértelmű­ség ismét létre­jött. De — jegyzi meg — Németország is vegye figyelembe, hogy vannak a nagy politikának indokai, me­lyek kívülről határozzák el a fontos poli­tikai kérdésekben a továbbhaladás mód­szerét. Azonban Ausztria, a­mennyire csak az európai viszonyok engedik, Schleswig-Holstein érdekei mellett fog a résen állni. Ausztria — a „Botschafter“ keddi benyomásai szerint — örömmel fogja elfogadni a Bund határozatait, te­hát azon nézpontokat, melyeket a több­ség, t. i. a közép- és kis államok sür­getnek, így természetesen, ha a „Botschafter“ vasárnapi czikkében Ausztria talál­kozott is Poroszországgal a Majna-vona­lon, már kedd óta nem fog ott vele ta­lálkozni. Már Ausztria rokonszenve ismét azon államokhoz és érdekekhez hajlik, melyek Frankfurtban a reformació vi­tatásakor képviselve voltak. A „Botschafter“ az angol külügymi­niszternek Malet Sándor sirhez inté­zett jegyzékétől legkevésbé sem tart, mert az angol politika gazdag a balfogá­sok és retirálás példáiban. Ennélfogva czélszerűnek véli , hogy Schleswig zálogként foglaltassák el, de azon kikötéssel, mikép a záloglás az augustenburgi ház örökösödési jogá­ban hozandó német szövetségi vég­zésnek ne prejudikáljon. Ily kikötés mellett tán nem lehetetlen a Bund többségét a zálogbavételre meg­nyerni. Csak azt nem tudjuk, hogy Po­roszország, melyet a „Botschafter“ a keddi számban egy szóval sem említ, hajlandó-e csatla­kozni Ausztria újabb esz­méihez? És azt sem tudjuk, mi módon lehet az augustenburgi ház örökösödési jogát a Bunddal eldöntetni; de egyszer­smind, Napóleon nézete szerint, európai tárgyalás alá is vetni ? Midőn ki­jelöltük a roppant különbséget a „Botschafter“ vasárnapi pessimista és keddi optimista nézetei közt, annál több kedvet és bátorítást érezünk a va­sárnapi számában közlött bundreformi tervét vizsgálat alá venni. KEMÉNY ZSIGMOR Bécsi dolgok. Az alsóház pénzügyi bizottmánya jan. 11-kén tartott ülésében az államminiszté­­rium utólagos követelései tárgyaltattak, így a kormány általános czéljaira ren­delkezési összeg (t. i. a sajtóra) 550.000 frt. T a s c k­­e­k előadó e követelést mel­­lőztetni javasló, mivel a kormány részé­ről nincs indokolva. Schmerling ál­lamminiszter úr megérinti erre, mennyi titkos költséget fordítnak Anglia, Fran­­cziaország, Német- és Olaszország éven­­kint a sajtóra. Ausztriának is gondoskod­nia kell, hogy érdekei a külföldi sajtóban képviselve legyenek. A bizottság csak Taschek jelentése kinyomatása után tár­gyalja majd e kérdést. Másik tárgy az 1863-ra kért 6,207,520 forintnyi póthitel volt, melynek főbb tételei: a hivatalos és félhivatalos la­pok segélyezése 378,500 forint, a no­­varai útleírás kiadására 20,000, a mű­vészet és oktatási múzeumra 50,000, közemlékekre 542,143 frt, a modenai csapat subventiója 600,000 frt , tőke­visszafizetés általi adósságtörlesztésre a magyar földtehermentési alap részére 2,752,200 frt stb. Midőn e tárgy szőnyegre került, egy minszter sem volt jelen. Schmerling úr ugyanis mindjárt az előbbi tárgy bevégezte után elment, s Burger és Plener urak csak az ülés végére ér­keztek. Kérdés létetett ez okból, meghív­­ják-e még egyszer a minisztereket. A többség azt mondá, nem. Sommaruga mo­st a kormány eljárását védi. Taschek, némi változásokkal az alább következő határozatot indítványozza. Dr. Herbst annyiban módosítást javasol, mivel nem csak a 13. §., hanem az alkotmány más pontjai is meg vannak sértve, mivel már 1863. év elején tudhatták, hogy a mode­nai csapatokat élelmezni kell. Hasonló szellemben nyilatkoznak Tschabusch­­nigg és Giskra. Grocholski indítványa, mondassák ki, hogy e kiadás nem tekin­tethetik igazoltnak. Giskra ebbe bele­egyezik, azon módosítással, hogy még eddig nem igazoltatott. Végre dr. Taschek indítványa, dr. Herbst némi módosításai­val, elfogadtatott. A határozat így szól: Fontolóra vevén, hogy azon kérdés eldöntése, várjon a megajánlott kiadások fölött tett költsé­gek, a­mennyiben nem az alaptörvények 13. § a alá esnek, utólag elfogadandók-e, csak az illető évi számadás tárgyalásánál törté­netik ; fontolóra vévén, hogy azon fenntartás által, mely szerint ez eldöntésnek az 1863-ks közigaz­gatási év számadásának tárgyalásakor kell tör­ténnie, a jelen viszonyok közt a közigazgatást eljárásában legkevésbé sem zavarja meg , meg­fontolván végre, hogy a póthitel tételei több­nyire oly rendszabályokra és intézkedésekre vonatkoznak, melyek az alaptörvény 13. §-a szerint, mind sürgős voltukra nézve, mind egyéb tekintetekben mindjárt az 1863 évi junius hóban a reichsrath elé lettek volna terjeszthetők, a kor­­mányi előterjesztésben pedig se a sürgősséget, se a tett kiadások szükséges és czélszerű­ voltát igazoló nyilatkozat nem foglaltatik , mindeze­ket megfontolván a magas ház a pénzügyi mi­niszter által kért 6,207,520 frtnyi póthitel és e tárgyban előterjesztett törvényjavaslat fölött napirendre tér, kijelentvén, hogy nem jól történt, hogy azon kiadásoknál a február 26-diki törvény rendeletei mellőztettek, s megvárják a kor­mánytól, hogy ezt utólag igazolja.­­ Az erdélyi vasút ügyéről folyvást hallgat­nak a bécsi lapok. — Ők, kik annyira dicsek­szenek a reichsrattal, egy alkotmányos sajtó azon tisztét, legalább ebben a tárgyban, elmu­lasztják, hogy hozzá szóljanak, mielőtt sző­nyegre kerülne. Azonban ez az ő dolguk, s nem annyira a vasút tekintetéből hozták fel — mely alkalmasint sem nem nyerne, sem nem veszítne a vitatással — hanem a bécsi alkotmányos sajtó egyik jellemvonásául. A­mi magát a vasút ügyét illeti, a „P. Lt.“ egy bécsi levele összeállítja értesülései nyo­mán az egyes miniszterek véleményét az erdé­lyi vasútról. Mait nyáron, úgymond, gr. Toldalagi s a vá­­rad-brassói vonal bizottmányának néhány más tagja gr. Rechbergnél tisztelgett. Ő excja határozott részvétet nyilvánított eme vonal iránt — annyira, hogy a jelenvoltaknak czéljuk gyors elérésére tanácsokat is adott, s így nyilatkozott. Az egész Erdélyt eme középen átszelő vonalat oly fontosnak tartja, s gyors létesítését oly sür­gősnek, hogy ha vállalkozó nincs rá, az állam­nak a maga költségén kellene kiépítenie. Múlt év január havában a magyarország-er­­délyi küldöttség meglátogatván a minisztereket, a küldöttség egyik tagja azon kéremmel fordult Plener pénzügyminiszterhez, igyekezzék ő is a legfelsőbb helyen benyújtott kérelem el­döntését siettetni, hogy a vállalkozók mielőbb megtudják, hányadán vannak, mert külföldön az a hír terjedt el, hogy az „ausztriai kormány a verestoronyi vonalat pártolja, s nem támogatja a várad­ brassait.“ A pénzügyminiszter úr ha­tározottan visszautasítá ez állítást, mint alapta­lant. Sőt midőn a látogatást tevők egyike föl­­említé, hogy a bukaresti osztrák consul folyvást a Verestoronynál való egybekapcsolás mellett munkálkodik, s ebből terjedt el külföldön ama hír, a pénzügyminiszter úr megjegyzi, hogy ő nem felelős a kereskedelmi miniszter tetteiért, de annyit mondhat, hogy az összes minisztérium minden alkalommal,midőn az erdélyi vasútról szó volt, újra meg újra egész határozottsággal csak a nagy éjszaki, s az egész országot átszelendő vonal mellett nyilatkozott s e mellett fog nyi­latkozni, mivel kétségkívül ez a legfontosabb az egész országra és monarchiára nézve. Ugyan­ezen uraknak gr. Degenfeld, a hadügyminiszter kijelenté, hogy ő is legfontosabbnak tartja ama vonalat, különösen katonai szempontból, s kí­vánja mielőbbi kiépítését, s midőn az arad-sze­­beni vonal sikerülésére kilátás volt néha, ő min­dig ellenezte ezt. A „Wiener Lt.“ ily­ezimű czikket ír : „Ismét fordulópont.“ A politikai helyzet úgy látszik alakulva lenni, hogy a sokáig visszatartott dön­tésnek be kell következnie a miniszteri politi­kában. A schleswig-holsteini kérdésben vilá­gossá kell tenni, Poroszországgal fog-e kezet Ausztria, vagy a német középállamokkal. De a belső kérdésekben is a határozottabb politika megkezdése alig halasztható tovább. Magyar­, Horvátország, Velencze, sőt Erdély is megol­dást várnak, s a legfontosabb alkotmányos el­vek a Lajthán innen is közelebbről a felfogás­ban oly különbséget mutatnak mind az alsó, mind a felső házban, hogy e részben is sürgetős szükség van a fennforgó meghasonlások ki­­egyenlítésére. Hozzájárul a hivatalos részről még meg nem hazudtolt miniszterkrízis, a kül­föld részéről való fenyegetések, az Orosz- és Francziaországhoz való feszült viszony, szóval, el leh­et mondani, a helyzet eléggé bonyolódott, hogy elkerülhetlennek mutassa az ausztriai poli­tika tisztába hozását s gyökeres átváltoztatását. De bekövetkezik-e ez a változás? Reméli ezt min­den párt - s nem hiszi egyik is. Ez jellemzi valóban a mostani helyzetet. Mindenki azt vall­ja, hogy az eddig járt után a minden fennforgó nehézségek nagy megoldása nem elérhető, s még­sem érez egyik párt is bátorságot arra, hogy maga vehetné az ügyek vezetését azon teljes bizalommal, hogy majd megtalálja az igaz utat, melyen Ausztriát bántatlanul s megerősít­ve vezethetné ki a bonyodalmak labyrinthjából. Csak átalánosságban szólunk pártokról — foly­tatja a „W. Lt.“ — s nem nevezzük meg egyiket sem. Mert azon nagy föladat mellett, mely most megoldandó, a szabadelműség, absolutismus, re­­volutio, reactio, feudalismus és demokratia párt­szavak merőben semmivé törpülnek. A „W. Lt.“ utal a felső házbeli közelebbi vitákra, melyek­ben Auersperg herczeg sem mutatá ki beszédje által oly nemű programm némi részét, mely elég gyakorlati volna arra, hogy az államügyek vezetését átvegye. Pedig a parlamenti debattok­­ban a pártok fő czélja ez volna. Valameddig egy pártban s egy személyiségben sincs meg az az önbizalom, hogy képesnek érezze magát az államot kiragadni a tespedésből, s valamed­dig csak párt nélküli személyek és személyisé­gek nélküli pártok lesznek a politikai szintéren, a politikában való fordulatról nem l­ehet szó, s minden krízis úgy múlik el, a­mint jött,­­ kez­dődvén személyes meghasonlásokkal, s végződ­vén pillanatnyi kiengesztelődéssel. 1j Ennélfogva, végzi a „W. Ll.“, nem is várja ő a krízis megoldását, csak elnapolá­­sát meghatározatlan időre, midőn fájdalom, az elhatározást, nem belső indokok, hanem külső események fogják előidézni. Még azon fordulat is, melynek állítólag a holsteini ügyben be kel­lene következnie, nem lehet elvbeli, hanem csak úgy tekintendő, mint külső hatások következ­ménye. A franczia császárnak a német közép­­államokhoz való közeledése, mely elég világo­san ki van fejezve a közelebbről megjelent jegyzékben, nyilván nagyobb benyomást ten az ausztriai és porosz kormányra, mint a német szövetség minden határozata, minden németor­szági beszéd és körjegyzék. Így bajlunk meg, mond a „II.“,­ a napóleoni „tények logikája“ előtt, mely ellen eddig hiában küzdünk. A né­met forradalomtól való minden hasztalan féle­lem elenyészik most. III. Napóleon a német jog­nak és német szövetségnek azt az igazságot szolgáltatá, melyet Bécsben és Berlinben hiában sürgettek. Most el fogjuk-e nyilvánosan ismerni Schleswig-Holstein és az „országtalan herczeg“ jogát is ? — Ezzel a krízisnek vége lesz. Az életbiztosítás és az Anker. Az idő és ennek csodás működése a száraz elméletek összehalmozott bástyáin rést nyit­ván magának, napról napra nagyobb tért nyit a gyakorlati élet üdvös hatásának, és mint félre­­ismerhetlen jelét a haladó kornak tekinthetjük azon körülményt, hogy a gyakorlati élet intéz­ményei előtt a holt tanok sorompói egyenkint mint bomlanak. Ez annyival üdvösebb tünemény, minthogy számtalan nép és nemzet ezen tanoknak hódol­ván, mintegy elszigetelte magát a polgárisodás haladó szelleme elől, és így ez rohamában aka­dályoztatott. Mily okok működtek itt közre, nem kutatjuk, elég az ahhoz, hogy még a legtörekvőbb nem­zetek sem tudtak annyira kivetkőzni a szoká­sosságból, hagyományból és az előítéletek nyű­géből, hogy a kor újításainak hódolván, oly in­tézményeket honosítsanak meg maguk között, melyek az anyagi jólétet előmozdítva, erkölcsi súlyt és önállóságot biztosítsanak számukra. Hála az égnek, ezen kor elmúlt, és most mindenki a gyakorlati életben keresi azon té­nyezőket, melyek anyagi jólét mellett, erkölcsi önállást is nemcsak ígérnek, de biztosítanak is. Ezen ébredést azon ösztönnek lehet köszönni, mely miként az egyesekben, úgy egész nemze­tekben is az önsegélyezést felébreszti. Korunkban ezen önsegélyzés elve az, mely minden emberbaráti intézményt átleng, és úgy­szólván mozdonyává vált minden nemesebb tö­rekvésnek. A franczia közmondás „Aide toi, et Dieu l’ aidera“ napjainkban nem üres frázis többé, ha­nem éltető elemmé vált, melynek üdvös hatása alatt társulatok virágzanak, egyesek gyarapod­nak, és a biztosítás, nevezetesen az életbiztosí­tás nagy eszméje napról napra nagyobb tért foglal el. Az életbiztosítás eszméje legközelebb állván az önsegélyzés fogalmához, mindenesetre méltó arra, hogy azok, kik a népre közvetlen, vagy közvetve befolyással bírnak, ezen eszmét a nép minden rétegében terjeszszék és gyümölcsö­­sítsék. Valóban kevés nemzetgazdászati tudomány kívántatik ahhoz, hogy mindenki belássa, mi­szerint az életbiztosítás még a vagyontalanokat is megóvja a nyomor sanyargattatásaitól. Takarékosságra tanítja az embereket, és mint­hogy a takarékosság egyik főerény, kézzelfog­ható, hogy az életbiztosítás nem esik anyagi szempontból, de erkölcsileg is hat a közjólétre. Számtalan szegény család és egyes ember az életbiztosításnak köszönheti, hogy öreg napjai­ban nincs minden támasz nélkül. Ezen tudat magában mennyi erkölcsnek kut­­forrása! Megmenti a szegényeket a csüggedés­­től, buzgalom és szorgalomra serkenti a mun­kaképességet, és így a tettleges vagyont a szó­nak nemcsak nemesebb, de tényleges értelmé­ben is pótolja. Ezeket előre bocsátva, sajnosan kell constatk­­roznunk azon szomorú tényt, hogy az ebbeli intézetek erélyes mozgalmaik daczára az élet­biztosítás eszméje, még­is leginkább csak a műveltebb osztályokba bírt eddigelé magának utat törni, holott ép az volna a feladat, hogy a szegényebb sorsunk, a nép biztosítsa magát az ínség, az aggkori elhagyatottság és nyomor ellen. Az életbiztosítás terén ép úgy vagyunk, mint más biztosításnál, vagy talán még roszabbul. Ha a tehetős ember háza leég, felbírja­­ azt építeni, ha mindjárt nincs is biztosítva, de a szegény háza után vész. Hát még ha az é­l­e­t nincs biztosítva. Talán nem tévedünk, ha azt állítjuk, hogy a népnél való közöny az életbiztosítás ellen legin­kább onnan származik, hogy hazánkban nincs elég életbiztosítási intézet, mely versenyezve egymással, az eszmét átalánosítaná, és az elve­ket terjesztené. Minél több ily intézet, annál nagyobb lenne a működési tér, és annál többen találkoznának, kik áthatva az eszme üdvösségétől, ideje korán gondoskodnának övéikről. Innen azon tünemény, hogy minden rende­zettebb államban az ebbeli versenyzést előmoz­dítják , mert míg egy részről ez­által az életbiz­tosítás eszméjét terjesztik, másrészről, mint min­denütt, úgy e téren is a versenyzés jutányossá­­got eredményez. E tekintetben az „Anker“ elismerést érde­mel, mert a létező eb­beli intézetekre félreismer.

Next