Pesti Napló, 1865. augusztus (16. évfolyam, 4586–4610. szám)
1865-08-02 / 4587. szám
175-4587. Szerkesztési iroda: Ferencziek tere 7. szám, 1. emelet. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó-hivatal: Ferencziek tere 7. szám földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok , hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. PESTI STAPLÓ Szerda, aug. 2. 1865. 16 évi folyam Előfizetési feltételek: Vidékre, postán, vagy helybeli, házhoz hordva . Félévre . . 10 frt 50 kr. o. é. Évnegyedre . 5 frt 25 kr. o. é. Hirdetmények díja: 7 hasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 7 uj kr. Bélyegdíj külön 30 uj kr. Nyilt-tér : 5 hasábos petitsor 25 uj kr. Különös ellenvetés címe, midőn teljesül az, amit az „O. d. P.“ tulajdonosa, mint journalista és mint képviselő kívánt, épen azért nem igen tetszik neki, mert régi óhajtása volt! Mikor volt hátrányára egy-egy kormánynak, hogy a közvélemény óhajtásának enged ? Vagy jobban tetszik az ocrogálás ? Aztán az „O. d. P.“ nem látszik hinni, hogy Belcredi úr képes legyen keresztül vinni, amit akar. Magán kellene kezdenie ama szép elvek foganatosítását; de ő aligha ráér, miután miniszterelnök, beligazgatási, nevelésügyi és rendőrminiszter egy személyben. — Azt „Ostdeutsche Post“ azonban nem akar ítélni — úgymond — mígnem tetteket nem lát. Mindamellett a fentebbiekben elég világosan kimondja, hogy még a mi különben tetszenék is neki, nincsen ínyére, mivel Belcredi úrtól jön, kiről mig nem fogja magát nagy kevélyen „Verfassungsminiszter“-nek nevezni, s mig a februári alkotmány paragraphusait s a Gesammtreichsrathot és centralisatiót nem nyilatkoztatja változhatlanoknak, addig el nem fogja hinni, hogy szabadelmű férfiú. PESTI NAPLÓ következő folyamára: August—septemberi 2 hóra.............................3 TG AC* fcr*** August—octoberi 3 hóra...................................A 99 2BA 99 August—decemberi 5 hóra................................ 1 999 Julius 1-től kezdve teljes példányokkal szolgálhatunk. A „PESTI NAPLÓ“ kiadó-hivatala. Pest, aug. 2. 1865. Nem egy a tekintélyes bécsi lapok közül jósolta a liberalismus tönkrejutását Ausztriában, azon hirve, hogy Belcredi gróf lép Schmerling úr helyébe. Különösen a bécsi szabadelvű sajtót nagy félelem fogta el. Egyik tekintélyes és ellenzéki közlönye szomorúan jelentette, hogy nem tudja, várjon holnap vagy holnapután írhat-e czikkeket, s nem kell-e elnémulnia, mert Belcredi gróf — a reactionarius — alkalmasint a minisztérium élére fog lépni ? S a reactionarius csakugyan a minisztérium élére lépett. Ekkor — az aggodalom reánk is elterjedve — kérdezek magunktól: várjon mit tett Schmerling úr, a liberális államférfin, a sajtószabadság ügyében ? Emlékezetünkben csak az maradt meg, hogy a sajtószabadságot gyakran eszibe juttatta az embereknek a sajtópereként túl. Ha tehát a reactionariusnak nem nevezett alkotmányminiszter úr a journalistikai vitatkozásokra ily modorban hatott, elsötétült képzelődésünkben még az a gyászos tehetség is felmerült, hogy most már akadt egy Heródes, ki a négy ,éves csecsemőt, az osztrák sajtószabadságot, a többi egykorú szülöttekkel együtt, kegyetlenül le fogja gyilkolni. S mit ten Belcredi gróf, kit előre is reactionariusnak kereszteltek ? A német-szláv tartományok országfőnökeihez intézett körlevelében ezt mondá: A sajtó szabad vélemény nyilvánítását, ha azt igazságszeretet vezérli, mint becses jót kell tisztelnie a hivatalnokoknak; a subjectiv érzékenykedést, félre kell tenni, s csak midőn a tényállásnak objectiv megítélése lát büntetésre méltót, egyedül akkor van helyén a bírói hatalomhoz folyamodás. Ha ilyent mond valaki, midőn még nem miniszter, derék és szabadelvű férfiúnak hirdetik, és méltán. De ha miniszterré lett, és úgy mondja, akkor azt, hogy váljon őt Bécsben micsoda czím illeti meg, eltalálni nem tudjuk , mert előzményünk nincs rá, miután Schmerling úr, a szabadelvű, tudtunkra, ehhez hasonló nyilatkozatot nem tett. Belcredi gróf továbbá ezt a megjegyzést teszi: „Nem tekinthetem másnak, mint napjaink egyik legáldásteljesebb törekvésének azt, hogy azon ügyek köre lassanként kitágíttassék, amelynek az önkormányzáshoz sorozandók.“ Mi állhatatosan hiszszük ugyan, hogy ily változtatás által nemcsak költség kíméletik meg, hanem még ennél sokkal nagyobb nyereményben is részesül az állam. Mert szaporodik a gyakorlati eszű, a közügyek által érdekelt, s a hazaszeretettől áthatott férfiak száma; növekedik a polgári önérzet, apad az osztályokat elkülönző válaszfal, s a lappangó és félrevonult erők tevékenységi tért nyerve, elismertetést vívnak ki, s minden ország rendre megszámlálhatja ragaszkodása és tisztelete tárgyait. Valóban, mi oly snnen pártoljuk a maga helyén az önkormányzást, mint ahogy becsülni tudjuk saját illetékes körében a centralisatiót. De azért meg sem merjük állítani, hogy Belcredi grófot a bécsi centralista lapok nem fogják reactionálisnak tartani; mert az ő liberalismusok a szoros centralisatio volt, még pedig a bureaucratiai és rendőri mindenttevőségre épitve. S ezen bureaucratiai és rendőri mindenhatóság decadentiába kezd jönni. Belcredi gróf a hivatalnokok kötelességévé tette, hogy kevesebbet írjanak és többet gondolkozzanak. A formulák s a gépiesség értéke csökken, mi aggodalmat gerjesztő tünemény lehet, s a tinta- és papir-ipart is talán csökkentheti; de még e calamitással is ki lehetne békülni a Schmerling-féle központosítás szabadelvűségének, ha nem látná, hogy Belcredi gróf magát csak a Lajthán túli tartományok belügyminiszteréül tekinti, s minket magyarokat nem vett védszárnya alá; sőt még a rendőri felügyelést is saját kormányunk nyakára akarja varrni. Ez csakugyan a reactio gyanújába keverheti őt! S ha még azt is hozzá teszszük, hogy az uj államminiszter úr hazánk törvényeinek jogfolytonosságát nemcsak elvileg elismeri, hanem saját tevékenységi körét is úgy szabta ki, hogy eljárásaival nekünk ne praejudicálhasson ; már ekkor csakugyan nem lehet eltagadni, hogy Belcredi grófnak azon esetben okvetlenül reactionáriusnak kell lenni, ha Schmerling úr és az ő doctrináit valló párt valósággal liberális volt. KEMÉNY ZSIGMOND: Bécsi dolgok. Gróf Belcredinek egy újabb nyilatkozását jelentő tegnapi magán-telegrammunk. Ma a hivatalos „Wiener Abendpost“ közli annak egész szövegét, mely alább olvasható. Nem nekünk szól, de érdekes okmány. Az új államminiszter valódi szabadelmű szellemben fogja fel a hivatalnok feladatát. Nem arra van helyezve benne a súly, hogy a hivatalnok vakon engedelmeskedjék előjárói rendeletének. A Lajthán túli tartományok beligazgatásának mostani fővezetője, úgy látszik, nem szándékszik minden csekélységben utasításokkal elhalmozni az egyes tartományok kormányzóit. Azt kívánja, hogy a hatóságok a nép önálló tevékenysége kifejtését ne csak ne gátolják, hanem elősegítsék, hogy mind jobban szélesedjék az autonomius után elintéződő ügyeknek köre. Belcredi úr azt akarja, hogy a hatóságok az életnek, valameddig ez törvényes határok közt marad, szolgái legyenek és kifejti. Ezzel összhangzásban van a Lajthán túli államminiszter azon meghagyása, hogy a hatóságok igyekezzenek nézeteiket az életből merítni és ahhoz alkalmazni, ellentétben az eddigi eljárással, midőn a hivatalnok buzgalmát és képességét az általa kiadott iratok számából ítélték. (igyekezzék a hivatalnok a néppel bizalmat gerjesztő módon érintkezni, s jóval többet élőszó útján elintézni, mint írásban, s czélzást tesz arra is, hogy ezáltal sok költségtől lesz megkímélve az állam. Nagy haladás továbbá, hogy az államminiszter figyelmezteti a hivatalnokokat, hogy a sajtó nyilatkozatait tekintsék nagybecsüeknek, midőn igazságot szül, s e tekintetben tegyék félre a subjectív érzékenységet. Csak midőn a hatóság az objectív tényállás megítélésében valami a törvényekbe ütközőt lát, kell az igazságszolgáltatáshoz folyamodni a sajtó ellen. Ahol több nemzetiség van, szem előtt kell tartani egyenlőségüket, és mindenkivel a maga nyelvén érintkezni, s az erre való képesség döntő legyen a hivatalnokok kinevezésében. Mindezt már eleve várni lehetett Belcredi államminisztertől, s mindez már magában is több, mint Schmerling úr liberalizmusa. A bécsi lapok egy része mégis, több mint egy hónapja, nem szűnik meg az új minisztériumot úgy mutatni fel, mint a reactio ijesztő rémét. Belcredi úr fentebbi nyilatkozata világosan kimutatja, mily szoros kapcsolatban van az autonómia és a liberális kormányforma közt: úgyszólván a kettő azonos, valamint azonos a centralisatio és az illiberalismus. Azonban erről a Lajthán túli némely embereket csak az élet fog talán meggyőzhetni, Belcredi úr világos, correct és erélyes határozottságú nyilatkozatai aligha lesznek meggyőzők rájuk nézve. Legalább ezen gyanúra jogosutnak fel az „Ostdeutsche Post“ azon megjegyzései, melyeket Belcredi urnak tegnap küzdötteik beszédére tesz. Nem roszalja , de nagyon savanyu arczczal veszi, sőt világosan le akarja szállitni értéküket. Ellenvetései nagyon üresek. Először is elégedetlen amaz elvek nyilvánításával, mert beszéde nem programm, csak formális elvek. Ezen elvek nem is újak , mert a népképviselet és sajtó régóta kívánta. — Gróf Beleredi államminiszter ő excra hivatalba lépésekor múlt hó 30-kan, a magyar koronához nem tartozó összes királyságok és országok országos főnökeihez a következő köriratot bocsátotta ki : Az államminiszteri állást, melyre ő Felsége legmagasabb bizalma hívott meg, a mai napon átvettem. Midőn az országos főnök urakat erről értesítem , azokat felkérem, hogy nehéz hivatásbeli kötelességeim teljesítésében segédkezet nyújtsanak, egyszersmind indíttatva érzem magamat, hogy a közigazgatási szolgálat ama mozzanatait közelebb megjelöljem, melyeknek helyes megértésére különös súlyt fektetek. A közigazgatóság fontos feladata a jogrend fenntartásánál kedvező megoldásra mindenekelőtt az ügy helyes ismeretét s a különféle életelemek törvényesen szabályozott mozgalmának megértését követeli; s az országos főnök urakat különösen fel kell kérnem, hogy egész erővel odaműködjenek, miszerint a hatóságok eljárása ne csak törvényesen correct, erős és méltó legyen, hanem hogy az erők szabad, öncselekvőségű kifejlődése megértésének jellegét is magán viselje. Napjaink legáldásosabb törekvéseinek egyikének kell tekintenem amaz ügyek körének folytonos nagyobbitását, mely ügyek azok önkormányzatára utasítandók, kiknek érdekei ez által közvetlenül megillettetnek. Minden jogrend legerősb támaszát szükségessége öntudatában leli fel s ez a nyilvános életben való részvétel és pedig nemcsak a törvényhozói, hanem a közigazgatási irányban való résztvétel által is erösbíttetik. A hatóságok kötelessége tehát e törekvéseket, amennyiben a törvényes határokat megtartják, egész buzgalommal segélyezni s az autonóm testületek iránt tapintatos maguk viselete által a jó, az átalános érdeknek szolgáló egyetértést megszilárdítani. A törvényes tekintély védelmére való erélyes erőteljes fellépés bizonyára nélkülözhetlen követelmény a használható hivatalnoknál s e mellett megjegyzem, hogy a törvénynek sem liberális, sem illiberális, hanem csak oly alkalmaztatását tarthatom helyesnek, mely a törvényes szabályok szelleme és szövegének, s így a hivatal kötelességének megfelel. A politikai hivatalnok azonban csak erélyes eljárás által hivatását korántsem teljesítheti. A tapintatos modor szintoly nélkülözhetlen, ha nem akarjuk, hogy minden akadály, mely a hivatalos működés elé gördül, komoly bonyodalmakra vezessen s az országos főnök urakat fel kell kérnem, hogy előforduló esetekben a hivatalnokok szolgálatait s e névpontok szerinti alkalmazhatóságukat igazságos szigorral ítéljék meg. A lakossággal való közvetlen szóbeli közlekedésben és pedig bizalmat keltő alakban, lényeges feltétel rejlik, hogy a hivatalnok ne sülyedjen el a holt formalismusba, hogy nézeteit az életből s az élet után alkossa s az általa hivatalbeli eljárásnak valóságos siker biztosíttassák, mely a beadványok pusztán számszerinti elintézésében bizonyára nem keresendő. Az írásbeli közlekedés mindenesetre bír jogosultsággal, de sokkal szűkebb határok között, mint az most történik. Ez utóbbi tárgyat itt nem akarom továbbá részletezni, miután az a hivatalbeli működés költségvetési pontjával is szoros összefüggésben van s fenn kell magamnak tartanom, hogy a kérdésnek nemcsak ügyleti, hanem pénzügyi részét is közelebb kimerítőbben tárgyaljam. Itt csak anynyit akarok megjegyezni, hogy az államvagyonnak lelkiismeretes, takarékos kezelése a hivatalnok lényeges kötelessége, s hogy különösen a jelenlegi körülmények e kötelességet előtérbe állítják. Az e tekintetben való valóban érdemes szolgálattól az elismerés bizonyára nem fog megtagadtatni, minden gondolatlanságot vagy hanyagságot ellenben a fegyelmi törvény összes szigorával kell megfenyíteni. A sajtóban való szabad véleménynyilvánítást, ha az igazság szeretetétől vezettetik, a hivatalnoknak értékteljes tulajdonnak kell tekinteni, a subjectiv érzékenység elhagyandó s ha a tényállásnak objectiv megítélése lát valamiben valami büntetésre méltót, csak akkor hivandó fel a birói hatalom, hogy a törvénynek teljes elégtétel szereztessék. Azon országokban, melyekben több nemzetiség van, a legszigorúbb elfogulatlanságot s az egyenlőn igazságos eljárást mindenki irányában a leghathatósabban kell ajánlanom. A hivatalnak s az egyes hivatalnoknak a néppel annak nyelvén kell közlekedni s az ehhez való képesség fontos s döntő körülmény a hivatalnok alkalmazhatósága megítélésénél. Felkérem,—ézim,— hogy ez általános szempontok szerint szabályozná eljárását a hatóságokkal szemben s tenné meg a szükséges további rendelkezéseket. Fogadja —czim — legkitűnőbb nagyrabecsülésem biztositását. B e c r e d i.“ A „Sürgönyben olvassuk: „Bécs, jul. 30. A politikai körök és lapok elmélkedési főtárgyát képezik a rég várt s épen kihirdetett miniszteri legfelsőbb kinevezések. A különböző érdek- és pártszempontokból természetesen eltérő vélemények nyilvánulnak. Nem akarunk a lajtán inneni felfogások elemzésébe bocsátkozni, teljesen alaptalanoknak és megcáfolni feleslegesnek tartván azon aggodalmakat, melyek az új kormány által követendő irányra nézve támadtak, illetőleg támasztottak. Ezeket önmaguk s az idő czáfolandják meg. Csupán a kinevezéseknek Magyarországra vonatkozó horderejes következményeit illetőleg óhajtunk némi észrevételekkel szolgálni. Az uj kormány alakja az előbbiétől néhány felöttőbb változásban különbözik. Ezek közt legelőbb tűnik fel azon körülmény, hogy az új államminisztériumnak az előbbiénél is nagyobb hatáskör látszik kiszabva lenni, amit feltűnőbbé tesznek a megelőzött gyanítások, melyek az államminisztériumról hirdetik, hogy az jövőben csupán belügyminisztériumnak fogna neveztetni. E hírekkel ellenkezőleg az államminiszter a minisztertanácsban elnökséggel és ideiglenesen a rendőri minisztérium vezetésével is megbizatott. E változás azonban, a mellett, hogy az a lajtán-inneni részre nézve a hatáskör kiterjedését mutatja, Magyarországot illetőleg épen nem veendő hasonló értelemben. Az államaminiszter jelentősége és befolyása a minisztertanácsban elnökség ráruházása által fokozódott ugyan, de e körülmény Magyarországra vonatkozólag az államminiszteri hatáskör kiterjedését nem jelenti; miután, mint hitelt érdemlő forrásból értesülünk, a magyar kir. udv. kanczellária ama régi joga, mely szerint magyar ügyekben közvetlenül a egyenesen a cs. kir. Apostoli Felségével érintkezhetni szerencsés, előbbi teljes épségében fog ismét felélesztetni és fenntartatni. Okunk van hinni tehát, hogy az államminiszteri elnökség a magyar kormány különállásának s a koronáházi közvetlen viszonyának nem akadálya. Ezen viszony hasonló értelmezése mellett tanúskodik a legfelsőbb kinevezés azon tétele is, melyben az államminiszter — valamint az igazságügyinek is — hatásköre alól „a magyar korona országai“ kivétetnek. A rendőrminiszterség beolvasztását illetőleg biányos ugyan, hogy az előbbi rendörminisztérium némi hatáskört gyakorolt Magyarországban az ott még fennálló cse kir rendőrigazgatóságok által. De erre nézve is tekintetbe jön, miszerint ez különben is ideiglenes átmeneti intézmény, s valamint atalán a rendőri misztérium gyökeres újabb szervezése, úgy az is várható, hogy ama tárgyalások, melyek különösen a magyarországi rendőrigazgatóságok átalakítására czélzólag már elek is folyamatban voltak, mielőbb az új kormányelvek és viszonyoknak megfelelő elintézést nyerendenek, s ekként ezen ügy is az érintett legfelsőbb kinevezésekben kijelölt azon elv szerint nyerendi megoldását, mely a magyar korona országainak kormányzati és igazságszolgáltatási különállását biztosítja.“ Észlelések a nemzetiségi kérdés körül. Nyitra , júl. 30. Közelebb öt hétig tartózkodom Thuróczmegyében. Épen ottlétem alatt következtek be azon kormánybeli változások, melyek kétségtelenül manifestálták, hogy az ország fejedelme a bukott politikai rendszerrel végleg szakított, s hogy népei boldogítását ezentúl más utón és más eszközök által akarja elérni. A legfelsőbb elhatározások közzététele, s az általuk előidézett új események természetesen kiválóbb mértékben vonták magukra a közfigyelmet. Kevéssel ezután egyszerre csak azon vettük észre magunkat, hogy az egész ország felocsúdott a passivitás nehéz álmaiból. Mindenfelé rögtön észrevehetővé vált, hogy a cselekvés komoly napjai közelednek. Ezen hatások ugyanily mértékben valának Thurócz megyében is észlelhetők. Azalatt, míg e megyében időztem, alkalmam volt részint közvetve, részint közvetlenül megismerkedni az ottanirigó politikai hangulattal, mely a változott viszonyokhoz képest szabadabban és tartózkodás nélkül iparkodott magának rést törni az eddigi hallgatás leple alól. Reánk magyarokra nézve igen érdekes, egyszersmind hasznos és tanulságos, kissé behatóbban tanulmányozni ama hangulatot, mely felvidéki tótajkú polgártársaink között mostanság uralkodik. Ki az ottani viszonyokat éber figyelemmel vizsgálta, annak bizonyára szembe ötlött az a körülmény, hogy hazánk felvidékén jelenleg leginkább csak egy kérdéssel foglalkozik a közvélemény — a nemzetiségi kérdéssel. Ott a bekövetkezett politikai rendszerváltozást is túlnyomólag e kérdés megoldásával szeretik hozni kapcsolatba, amennyiben bizonyos, hogy a gyökeres változások politikai horderejét kiválóan ilyen szempontból mérlegelik. Félremagyarázhatlanul lehet megészlelni, hogy tótajkú polgártársaink közt ez idő szerint a nemzetiségi kérdés képezi a tengelyt, mely körül a politikai combinatiók forognak. Bizvást mondhatni, hogy a tót nemzetiségű honlakosság között a nemzetiségi kérdés megoldása körüli módozatoknak minden más napi kérdésnél nagyobb figyelmet szentelnek, s hogy oly nyomatékú fontosságot tulajdonítanak neki, mely azon gondolatot kelti fel az emberben, hogy tótajkú polgártársainknál maguk a függőben levő közjogi államkérdések is — legalább egyelőre — alárendelteknek látszanak lenni az ott élénken ventilált nemzetiségi kérdésnek. Hogy ez így van, s hogy épen most kerekedett felül ilyen nagymérvű kiterjedésben a nemzetiségi kérdés ügye, tapasztalásból merített meggyőződésem szerint főképen azon munka megjelenésének tulajdonítható, mely valóságos vívmánynak tartatik a magyar publicistikára nézve. B. Eötvös Józsefnek „A nemzetiségi kérdés“ czímű könyve okozta, hogy tótajku polgártársaink most inkább bajlódnak a nemzetiségi kérdés jelentékeny ügyével, mint valaha. Meglehet, ha a szóban levő mű nem azon tisztelt hazánkfiától származnék, kinek tekintélye és politikai befolyása országszerte ismeretes, hogy a közelebb megjelent munka nem keltendett az illető körökben ily feszült figyelmet és oly magas érdeklődést. Bizonyára sokan hiszik, hogy szerző a jeles műben kifejtett eszméket nem puszta egyéni nézetképen tárta fel. — Nem akarom kutatni, mennyiben van igazuk , kik e hitet hordják lelkekben, hanem csak constatálni kívánom azt, hogy a nemzetiségi kérdés hazánk felvidékén oly határozott jelleget ötlött, miszerint azt többé nem ignorálhatjuk, sem elintézését továbbra nem halaszthatjuk. Kell hogy e kérdésből származtatott igények méltatására illő helyet találjunk az országos ügyek rovatában. Idején van, hogy a nemzetiségi kérdés lényegét minél alaposabban tanulmányozzák és búvárolják kiváltkép azok, kiket a nép bizalma képviselőkül fog kiszemelni. Mihez képest egyszersmind óhajtandó, hogy a népképviselők nagyobb része higgadt megfontolásnak és kimerítő tanulmánynak rendszerezett eredményét hozza el már magával az országgyűlési terembe. Ez oly kérdés, melyhez sok és alapos készültség kell, s melyben épen azért, minthogy megoldása lényeges befolyással van jövő boldoglétünkre, az elhamarkodás és improvisatio káros meg veszélyes leendne. Azon észleletek, miket a felvidéken a nemzetiségi kérdés körül tehet az elfogult észlelő, komolyan arra serkentenek, hogy e kérdés megoldására nézve oly módozatot keressünk, mely hazánkban minden fajbeli nemzetiséget megnyugtatóig kielégítsen ; szóval, hogy e kérdést úgy intézzük el, miszerint a testvéri frigy, melyet mi magyarok a többi nemzetiségekkel kötendők vagyunk, minél erősebb és tartósabb legyen. Méltán fájhat a hazafi szívnek, midőn tapasztalni lehet, hogy a felvidéki tótajkú lakosság irántunk annyira bizalmatlankodó, miszerint a nemzetiségi kérdés megoldására nézve kijelentett bármily szándéknak őszinteségében nem hisz, bennünket igazolhatlanul gyanúsítgat, s e felül ránk fogja, hogy az országban oly supremantiára áhítozunk, mely — szerinte — a nemzetiségi kérdés igazságos követelményeivel homlokegyenesti ellenkezésben áll. Sajnos, hogy e bizalmatlankodás mélyebb gyökereket vert már, és annyira elharapódzott, hogy még olyanat is megszállott, kik a mi álláspontunkhoz elég közel állanak, s akik őszinte hívei, különben a nemzetiségek közt fennforgó viszályok testvéries kiegyenlítésének. Azt nem lehet elvitázni, hogy a felvidéken is sok jó akarat van ilynemű kiegyenlítésre nézve, de az is bizonyos, hogy maga e jó akarat, ámbár egyik nélhatlan kelléke az egyezkedésnek, még nem elégséges arra, hogy a nemzetiségi kérdés sikeresen megoldassák. Ehhez igen sok bizalom, mégpedig kölcsönös bizalom kivántatik. Míg tehát a bizalmatlankodás helyébe komoly szándékkal egybekötött bizalom nem lép, addig a nemzetiségi kérdés megoldása iránti bárminemű javaslat mind haszontalan, még akkor is, ha oly körből ered, mely tekintélyénél és politikai befolyásánál fogva már „a priori“ is méltán gerjesztetne bizalmat maga iránt. A dologban egyébként az a legsajnosabb, hogy még K. Eötvös újabb műve sem volt képes kigyomlálni azon bizalmatlankodást, mely a nemzetiségek megbékéltetésében leküzdhetlen akadályokat készíthet azoknak, kik jó lélekkel és komoly szándékkal akarják az e részben fennforgó differentiákat a szabadelvű méltányosság minél szélesebb alapján véglegesen kiegyenlíteni. Addig is azonban, míg e közodaj megvalósulhatna, journalistikánk hivatásszerű kötelessége, hogy a bizalmatlankodókat a testvéri érzület szelíd hangján megnyugtassa, elenünk szórt alaptalan gyanusítgatásokat eloszlasson, tévelyeket helyreigazítson, s a homályosnak tetsző situatióba világosságot hozzon. Balázsovich József: Figyelmeztetés az eperfa- és selyemtenyésztés érdekében kitűzött pályázatra. A mn. m. kir. helytartótanács f. évi jul. 19-én 53,665. sz. a. kelt leiratában újból megbízni kegyeskedett az orsz. Magyar Gazdasági Egyesületet, hogy vonatkozással az 1861-ik évi április 31-én 14,475. sz. a. kelt intézvényre, az ö cs. és apost. kir. Felsége által 1860. jan. 10-én kiadott elhatározással, a hazai selyemtermelés emelése tekintetéből az eperfa- és selyemtermesztők buzdítására 6 évi eredmény után kiosztandó jelentékeny jutalomdijak tárgyában, a versenyzés módja és a dijelosztás közelebbi feltételeinek a hazai lapok útján ismért közzétételét eszközölje. A vonatkozott jutalomdíjakra megnyitott pályázat feltételei a következk: I. A nagyobbszerű eperfaültetvényekre vonatkozólag. Összesen 500,5 darab arany jutalom tűzetik ki következő 27 díjra osztva el, u. m. egy díj 100, két díj 50, négy díj 25, tíz díj 10, és húsz díj, 5 darab aranynyal. 1) Versenyezhetnek községek és egyesek minden oly kiterjedésű eperfaültetvénynyel, melynek egységül kifejezett minimuma 1 katasztrális hold, vagy annak megfelelőleg kiültetett 100 db nagy fa, vagy 1000 futó ölnyi sövény. 2) Ezen ösztöndíjak az eperfatenyésztésben az 1861-dik évtől kezdve 1866-dik évig bezárólag felmutatott hat évi eredményekre szólanak, s csak 1866-ban lesznek kiosztandók, minélfogva a versenyezni akarók az említett időszak alatt az eperfatenyésztés körül kifejtett szorgalmukról