Pesti Napló, 1865. augusztus (16. évfolyam, 4586–4610. szám)

1865-08-02 / 4587. szám

175-4587. Szerkesztési iroda: Ferencziek tere 7. szám, 1. emelet. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó-h­ivatal: Ferencziek tere 7. szám földszint. A lap anyagi részét illető köz­lemények (előfizetési pénz, ki­adás körüli panaszok , hirdet­mények) a kiadó-hivatalhoz in­­tézendők. PESTI STAPLÓ Szerda, aug. 2. 1865. 16 évi folyam Előfizetési feltételek: Vidékre, postán, vagy helybeli, házhoz hordva . Félévre . . 10 frt 50 kr. o. é. Évnegyedre . 5 frt 25 kr. o. é. Hirdetmények díja: 7 hasábos petitsor egyszeri hirde­tésnél 7 uj kr. Bélyegdíj külön 30 uj kr. Nyilt-tér : 5 hasábos petit­sor 25 uj kr. Különös ellenvetés c­íme, midőn teljesül az, a­mit az „O. d. P.“ tulajdonosa, mint journalista és mint képviselő kívánt, épen azért nem igen tetszik neki, mert régi óhajtása volt! Mikor volt hátrányára egy-egy kormánynak, hogy a közvé­lemény óhajtásának enged ? Vagy jobban tet­szik az oc­rogálás ? Aztán az „O. d. P.“ nem látszik hinni, hogy Belcredi úr képes legyen keresztül vinni, a­mit akar. Magán kellene kezdenie ama szép elvek foganatosítását; de ő aligha ráér, miután mi­niszterelnök, beligazgatási, nevelésügyi és rend­­őrminiszter egy személyben. — Azt „Ost­deut­sche Post“ azonban nem akar ítélni — úgy­mond — mígnem tetteket nem lát. Mindamellett a fentebbiekben elég világo­san kimondja, hogy még a mi különben tetsze­nék is neki, nincsen ínyére, mivel Belcredi úr­tól jön, kiről mig nem fogja magát nagy ke­­vélyen „Verfassungsminiszter“-nek nevezni, s mig a februári alkotmány paragraphusait s a Gesammtreichsrathot és centralisatiót nem nyi­latkoztatja változhatlanoknak, addig el nem fogja hinni, hogy szabadelmű férfiú. PESTI NAPLÓ következő folyamára: August—septemberi 2 hóra.............................3 TG AC* fcr*** August—octoberi 3 hóra...................................A 99 2BA 99 August—decemberi 5 hóra................................ 1 9­­99 Julius 1-től kezdve teljes példányokkal szolgálhatunk. A „PESTI NAPLÓ“ kiadó-hivatala. Pest, aug. 2. 1865. Nem egy a tekintélyes bécsi lapok kö­zül jósolta a liberalismus tönkrejutását Ausztriában, azon h­irve, hogy Belcredi gróf lép Schmerling úr helyébe. Különösen a bécsi szabadelvű sajtót nagy félelem fogta el. Egyik tekintélyes és ellenzéki közlönye szomorúan jelentette, hogy nem tudja, várjon holnap vagy hol­napután írhat-e czikkeket, s nem kell-e el­némulnia,­­ mert Belcredi gróf — a reac­­tionarius — alkalmasint a minisztérium élére fog lépni ? S a reactionarius csakugyan a miniszté­rium élére lépett. Ekkor — az aggodalom reánk is elter­jedve — kérdezek magunktól: várjon mit tett Schmerling úr, a liberális államférfin, a sajtó­szabadság ügyében ? Emlékeze­tünkben csak az maradt meg, hogy a saj­tószabadságot gyakran eszibe juttatta az embereknek a sajtópereként túl. Ha tehát a reactionariusnak nem neve­zett alkotmány­miniszter úr a journalistikai vitatkozásokra ily modorban hatott, elsö­tétült képzelődésünkben még az a gyá­szos tehetség is felmerült, hogy most már akadt egy Heródes, ki a négy ,­éves cse­csemőt, az osztrák sajtószabadságot, a többi egykorú szülöttekkel együtt, kegyet­lenül le fogja gyilkolni. S mit ten Belcredi gróf, kit előre is reactionariusnak kereszteltek ? A német-szláv tartományok országfő­nökeihez intézett körlevelében ezt mondá: A sajtó szabad­ vélemény nyilvá­nítását, ha azt igazság­szeretet vezérli, mint becses jót kell tisztelnie a hivatalnokoknak; a subjectiv ér­­zékenykedést, félre kell tenni, s csak midőn a tényállásnak obj­ec­ti­v megítélése lát büntetésre méltót, egyedül akkor van helyén a bí­rói hatalomhoz folyamodás. Ha ilyent mond valaki, midőn még nem miniszter, derék és szabadelvű férfiúnak hirdetik, és méltán. De ha miniszterré lett, és úgy mondja, akkor azt, hogy váljon őt Bécsben micsoda czím illeti meg, eltalálni nem tudjuk , mert előzményünk nincs rá, miután Schmerling úr, a szabadelvű, tud­tunkra, ehhez hasonló nyilatkozatot nem tett. Belcredi gróf továbbá ezt a megjegy­zést teszi: „Nem tekinthetem másnak, mint n­apjaink egyik legáldástel­­jesebb törekvésének azt, hogy azon ügyek köre lassanként kitágíttas­­sék, a­melynek az önkormányzáshoz sorozandó­k.“ Mi állhatatosan hiszszük ugyan, hogy ily változtatás által nemcsak költség kí­­mél­etik meg, hanem még ennél sokkal nagyobb nyereményben is részesül az ál­lam. Mert szaporodik a gyakorlati eszű, a közügyek által érdekelt, s a hazaszeretet­től áthatott férfiak száma; növekedik a polgári önér­zet, apad az osztályokat elkü­­­lönző válaszfal, s a lappangó és félrevo­nult erők tevékenységi tért nyerve, elis­mertetést vívnak­ ki, s minden ország rendre megszámlálhatja ragaszkodása és tisztelete tárgyait. Valóban, mi oly snnen pártoljuk a maga helyén az önkormányzást, mint a­hogy becsülni tudjuk saját illetékes körében a centralisatiót. De azért meg sem merjük állítani, hogy Belcredi grófot a bécsi centralista lapok nem fogják reactionálisnak tartani; mert az ő liberalismusok a szoros centralisatio volt, még pedig a bureaucratiai és rendőri mindenttevőségre épitve. S ezen bureaucratiai és rendőri min­denhatóság decadentiába kezd jönni. Belcredi gróf a hivatalnokok kötelessé­gévé tette, hogy kevesebbet írjanak és többet gondolkozzanak. A formulák s a gépiesség értéke csökken, mi aggodalmat gerjesztő tünemény lehet, s a tinta- és pa­­pir-ipart is talán csökkentheti; de még e calamitással is ki lehetne békülni a Sch­mer­­ling-féle központosítás szabadelvű­ségé­­nek, ha nem látná, hogy Belcredi gróf magát csak a Lajthán túli tartományok belügyminiszteréül tekinti, s minket ma­gyarokat nem vett védszárnya alá; sőt még a rendőri felügyelést is saját kormá­nyunk nyakára akarja varrni. Ez csak­ugyan a reactio gyanújába keverheti őt! S ha még azt is hozzá teszszük, hogy az uj államminiszter úr hazánk törvé­nyeinek jogfolytonosságát nemcsak elvileg elismeri, hanem saját tevékenységi körét is úgy szabta ki, hogy eljárásaival nekünk ne praejudicál­hasson ; már ekkor csakugyan nem lehet eltagadni, hogy Bel­credi grófnak azon esetben okvetlenül reactionáriusnak kell lenni, ha Schmerling úr és az ő doctrináit valló párt valósággal liberális volt. KEMÉNY ZSIGMOND: Bécsi dolgok.­ ­ Gróf Belcredinek egy újabb nyilatkozását jelentő tegnapi magán-telegrammunk. Ma a hiva­talos „Wiener Abendpost“ közli annak egész szövegét, mely alább olvasható. Nem nekünk szól, de érdekes okmány. Az új államminiszter valódi szabadelmű szellemben fog­ja fel a hivatalnok feladatát. Nem arra van he­lyezve benne a súly, hogy a hivatalnok vakon en­gedelmeskedjék elő­járói rendeletének. A Lajthán túli tartományok beligazgatásának mostani főve­­zetője, úgy látszik, nem szándékszik minden cse­kélységben utasításokkal elhalmozni az egyes tartományok kormányzóit. Azt kívánja, hogy a hatóságok a nép önálló tevékenysége kifejtését ne csak ne gátolják, hanem elősegítsék, hogy mind jobban szélesedjék az autonomi­us után elintéz­ődő ügyeknek köre. Belcredi úr azt akar­ja, hogy a hatóságok az életnek, valameddig ez törvényes határok közt marad, szolgái legyenek és kifejt­i.­­ Ezzel összhangzásban van a Laj­thán túli államminiszter azon meghagyása, hogy a hatóságok igyekezzenek nézeteiket az életből merítni és ahhoz alkalmazni, ellentétben az eddigi eljárással, midőn a hivatalnok buzgalmát és ké­pességét az általa kiadott iratok számából ítél­ték. (igyekezzék a hivatalnok a néppel bizalmat gerjesztő módon érintkezni, s jóval többet élő­szó útján elintézni, mint írásban, s czélzást tesz arra is, hogy ez­által sok költségtől lesz megkí­mélve az állam. Nagy haladás továbbá, hogy az államminiszter figyelmezteti a hivatalnokokat, hogy a sajtó nyi­latkozatait tekintsék nagybecsüeknek, midőn igazságot szül, s e tekintetben tegyék félre a subjectív érzékenységet. Csak midőn a hatóság az objectív tényállás megítélé­sében valami a törvényekbe ütközőt lát, kell az igazságszolgáltatáshoz folyamodni a sajtó ellen. A­hol több nemzetiség van, szem előtt kell tar­tani egyenlőségüket, és mindenkivel a maga nyelvén érintkezni, s az erre való képesség döntő legyen a hivatalnokok kinevezésében. Mindezt már eleve várni lehetett Belcredi ál­lamminisztertől, s mindez már magában is több, mint Schmerling úr liberalizmusa. A bécsi lapok egy része mégis, több mint egy hónapja, nem szűnik meg az új minisztériumot úgy mutatni fel, mint a reactio ijesztő rémét. Belcredi úr fentebbi nyilatkozata világosan ki­mutatja, mily szoros kapcsolatban van az auto­nómia és a liberális kormányforma közt: úgy­szólván a kettő azonos, valamint azonos a cen­tralisatio és az illiberalismus. Azonban erről a Lajthán túli némely embere­ket csak­ az­ élet fog talán meggyőzhetni, Bel­credi úr világos, correct és erélyes határozott­­ságú nyilatkozatai aligha lesznek meggyőzők rájuk nézve. Legalább ezen gyanúra jogosutnak fel az „Ostdeutsche Post“ azon megjegyzései, melyeket Belcredi urnak tegnap küzdötteik be­szédére tesz. Nem roszalja , de nagyon savanyu arczczal veszi, sőt világosan le akarja szállitni értéküket. Ellenvetései nagyon üresek. Először is elége­detlen amaz elvek nyilvánításával, mert beszéde nem programm, csak formális elvek. Ezen elvek nem is újak , mert a nép­képviselet és sajtó rég­óta kívánta. — Gróf B­eleredi államminiszter ő excra hivatalba lépésekor múlt hó 30-kan, a magyar koronához nem tartozó összes királyságok és országok országos főnö­keihez a következő köriratot bocsátot­ta ki : Az államminiszteri állást, melyre ő Fel­sége legmagasabb bizalma hívott meg, a mai napon átvettem. Midőn az országos főnök ura­kat erről értesítem , azokat felkérem, hogy ne­héz hivatásbeli kötelességeim teljesítésében se­gédkezet nyújtsanak, egyszersmind indíttatva érzem magamat, hogy a közigazgatási szolgálat ama mozzanatait közelebb megjelöljem, melyek­nek helyes megértésére különös súlyt fektetek. A közigazgatóság fontos feladata a jogrend fenntartásánál kedvező megoldásra mindenek­előtt az ügy helyes ismeretét s a különféle élet­elemek törvényesen szabályozott mozgalmának megértését követeli; s az országos főnök urakat különösen fel kell kérnem, hogy egész erővel odaműködjenek, miszerint a hatóságok eljárása ne csak törvényesen correct, erős és méltó le­­gyen, hanem hogy az erők szabad, öncselekvő­­ségű kifejlődése megértésének jellegét is magán viselje. Napjaink legáldásosabb törekvéseinek egyikének kell tekintenem amaz ügyek körének folytonos nagyobbitását, mely ügyek azok önkormányzatára utasítandók, kik­nek érdekei ez által közvetlenül megillettetnek. Minden jogrend legerősb támaszát szükséges­sége öntudatában leli fel s ez a nyilvános életben való részvétel és pedig nemcsak a törvényhozói, hanem a közigazgatási irányban való résztvétel által is erösbíttetik. A hatóságok kötelessége tehát e törekvéseket, a­mennyiben a törvényes határokat megtartják, egész buzgalommal segé­lyezni s az autonóm testületek iránt tapintatos maguk viselete által a jó, az átalános érdeknek szolgáló egyetértést megszilárdítani. A törvényes tekintély védelmére való erélyes erőteljes fellépés bizonyára nélkülözhetlen köve­telmény a használható hivatalnoknál s e mellett megjegyzem, hogy a törvénynek sem liberális, sem illiberális, hanem csak oly alkalmaztatását tarthatom helyesnek, mely a törvényes szabá­lyok szelleme és szövegének, s így a hivatal kötelességének megfelel. A politikai hivatalnok azonban csak erélyes eljárás által hivatását ko­rántsem teljesítheti. A tapintatos modor szintoly nélkülözhetlen, ha nem akarjuk, hogy minden akadály, mely a hivatalos működés elé gördül, komoly bonyodal­makra vezessen s az országos főnök urakat fel kell kérnem, hogy előforduló esetekben a hiva­talnokok szolgálatait s e névpontok szerinti al­kalmazhatóságukat igazságos szigorral ítéljék meg. A lakossággal való közvetlen szóbeli közleke­désben és pedig bizalmat keltő alakban, lénye­ges feltétel rejlik, hogy a hivatalnok ne sülyed­­jen el a holt formalismusba, hogy nézeteit az élet­ből s az élet után alkossa s az által­a hivatalbeli eljárásnak valóságos siker biztosíttassák, mely a beadványok pusztán számszerinti elintézésében bizonyára nem keresendő. Az írásbeli közleke­dés mindenesetre bír jogosultsággal, de sokkal szűkebb határok között, mint az most történik. Ez utóbbi tárgyat itt nem akarom továbbá részletezni, miután az a hivatalbeli működés költ­ségvetési pontjával is szoros összefüggésben van s fenn kell magamnak tartanom, hogy a kérdés­nek nemcsak ügyleti, hanem pénzügyi részét is közelebb kimerítőbben tárgyaljam. Itt csak any­­nyit akarok megjegyezni, hogy az államvagyon­nak lelkiismeretes, takarékos kezelése a hivatal­nok lényeges kötelessége, s hogy különösen a jelenlegi körülmények e kötelességet előtérbe ál­lítják. Az e tekintetben való valóban érdemes szolgálattól az elismerés bizonyára nem fog meg­­tagadtatni, minden gondolatlanságot vagy ha­nyagságot ellenben a fegyelmi törvény összes szigorával kell megfenyíteni. A sajtóban való szabad véleménynyilvánítást, ha az igazság szeretetétől vezettetik, a hivatal­noknak értékteljes tulajdonnak kell tekinteni, a subjectiv érzékenység elhagyandó s ha a tényál­lásnak­ objectiv megítélése lát valamiben valami büntetésre méltót, csak akkor hivandó fel a birói hatalom, hogy a törvénynek teljes elégtétel sze­reztessék. Azon országokban, melyekben több nemzeti­ség van, a legszigorúbb elfogulatlanságot s az egyenlőn igazságos eljárást mindenki irányában a leghathatósabban kell ajánlanom. A hivatalnak s az egyes hivatalnoknak a nép­pel annak nyelvén kell közlekedni s az ehhez való képesség fontos s döntő körülmény a hiva­talnok alkalmazhatósága megítélésénél. Felkérem,—­ézim,­— hogy ez általános szem­pontok szerint szabályozná eljárását a hatósá­gokkal szemben s tenné meg a szükséges továb­bi rendelkezéseket. Fogadja —czim — legkitűnőbb nagyrabecsü­lésem biztositását. B e­­ c r e d i.“ A „Sürgönyben olvassuk: „Bécs, jul. 30. A politikai körök és lapok elmélkedési főtár­gyát képezik a rég várt s épen kihirdetett minisz­teri legfelsőbb kinevezések. A különböző érdek- és pártszempontokból természetesen eltérő vélemények nyilvánulnak. Nem akarunk a lajtán­ inneni felfogások elem­zésébe bocsátkozni, teljesen alaptalanoknak és megc­áfolni feleslegesnek tartván azon aggodal­makat, melyek az új kormány által követendő irányra nézve támadtak, illetőleg támasztottak. Ezeket önmaguk s az idő czáfolandják meg.­­ Csupán a kinevezéseknek Magyarországra vo­natkozó hordereje­­s következményeit illetőleg óhajtunk némi észrevételekkel szolgálni. Az uj kormány alakja az előbbiétől néhány felöttőbb változásban különbözik. Ezek közt leg­előbb tűnik fel azon körülmény, hogy az új ál­­lamminisztériumnak az előbbiénél is nagyobb hatáskör látszik kiszabva lenni, a­mit feltűnőbbé tesznek a megelőzött gyanítások, melyek az ál­­lamminisztériumról hirdetik, hogy az jövőben csu­pán belügyminisztériumnak fogna neveztetni. E hírekkel ellenkezőleg az államminiszter a mi­niszter­tanácsban­ elnökséggel és ideiglenesen a rendőri minisztérium vezetésével is megbizatott. E változás azonban, a mellett, hogy az a laj­tán-inneni részre nézve a hatáskör kiterjedését mutatja, Magyarországot illetőleg épen nem ve­endő hasonló értelemben. Az államaminiszter jelentősége és befolyása a miniszter­tanácsban­ elnökség ráruházása által fokozódott ugyan, de e körülmény Magyaror­szágra vonatkozólag az államminiszteri hatáskör kiterjedését nem jelenti; miután, mint hitelt ér­demlő forrásból értesülünk, a magyar kir. udv. kanczellária ama régi joga, mely szerint magyar ügyekben közvetlenül a egyenesen a cs. kir. Apostoli Felségével érintkezhetni szerencsés, előbbi teljes épségében fog ismét felélesztetni és fenntartatni. Okunk van hinni tehát, hogy az államminiszteri elnökség a magyar kormány kü­lönállásának s a koronáházi közvetlen viszonyá­nak nem akadálya. Ezen viszony hasonló értelmezése mellett ta­núskodik a legfelsőbb kinevezés azon tétele is, melyben az államminiszter — valamint az igaz­ságügyinek is — hatásköre alól „a magyar ko­rona országai“ kivétetnek. A rendőrminiszterség beolvasztását illetőleg bi­ányos ugyan, hogy az előbbi rendörminiszté­­rium némi hatáskört gyakorolt Magyarországban az ott még fennálló cse kir rendőrigazgatóságok által. De erre nézve is tekintetbe jön, miszerint ez különben is ideiglenes átmeneti intézmény, s valamint atalán a rendőri misztérium gyökeres újabb szervezése, úgy az is várható, hogy ama tárgyalások, melyek különösen a magyarországi rendőrigazgatóságok átalakítására czélzólag már elek is folyamatban voltak, mielőbb az új kor­mányelvek és viszonyoknak megfelelő elintézést nyerendenek, s ekként ezen ügy is az érintett legfelsőbb kinevezésekben kijelölt azon elv sze­rint nyerendi megoldását, mely a magyar korona országainak kormányzati és igazságszolgáltatási különállását biztosítja.“ Észlelések a nemzetiségi kérdés körül. N­y­i­t­r­a , júl. 30. Közelebb öt hétig tartózkodom Thuróczm­e­­gyében. Épen ottlétem alatt következtek be azon kormánybeli változások, melyek kétségtelenül manifestálták, hogy az ország fejedelme a bukott politikai rendszerrel végleg szakított, s hogy népei boldogítását ezentúl más utón és más esz­közök által akarja elérni. A legfelsőbb elhatáro­zások közzététele, s az általuk előidézett új ese­mények természetesen kiválóbb mértékben von­ták magukra a közfigyelmet. Kevéssel ezután egyszerre csak azon vettük észre magunkat, hogy az egész ország felocsúdott a passivitás nehéz álmaiból. Mindenfelé rögtön észrevehetővé vált, hogy a cselekvés komoly napjai közelednek. Ezen hatások ugyanily mértékben valának Thu­­rócz megyében is észlelhetők. Azalatt, míg e megyében időztem, alkalmam volt részint közvetve, részint közvetlenül megis­merkedni az ottan­irigó politikai hangulattal, mely a változott viszonyokhoz képest szabadab­ban és tartózkodás nélkül iparkodott magának rést törni az eddigi hallgatás leple alól. Reánk magyarokra nézve igen érdekes, egyszersmind hasznos és tanulságos, kissé behatóbban tanul­mányozni ama hangulatot, mely felvidéki tótajkú polgártársaink között mostanság uralkodik. Ki az ottani viszonyokat éber figyelemmel vizsgál­ta, annak bizonyára szembe ötlött az a körül­mény, hogy hazánk felvidékén jelenleg legin­kább csak egy kérdéssel foglalkozik a közvéle­mény — a nemzetiségi kérdéssel. Ott a bekövet­kezett politikai rendszerváltozást is túlnyomó­­lag e kérdés megoldásával szeretik hozni kap­csolatba, a­mennyiben bizonyos, hogy a gyöke­res változások politikai horderejét kiválóan ilyen szempontból mérlegelik. Félremagyarázhatlanul lehet megészlelni, hogy tótajkú polgártársaink közt ez idő szerint a nemzetiségi kérdés képezi a tengelyt, mely körül a politikai combinatiók forognak. Bizvást mondhatni, hogy a tót nemzetiségű honlakosság között a nemzetiségi kérdés megoldása körüli módozatoknak minden más napi kérdésnél na­gyobb figyelmet szentelnek, s hogy oly nyo­­m­atékú fontosságot tulajdonítanak neki, mely azon gondolatot kelti fel az emberben, hogy tót­ajkú polgártársainknál maguk a függőben levő közjogi államkérdések is — legalább egyelőre — alárendelteknek látszanak lenni az ott élén­ken ventilált nemzetiségi kérdésnek. Hogy ez így van, s hogy épen most kerekedett felül ilyen nagymérvű kiterjedésben a nemzetiségi kérdés ügye, tapasztalásból merített meggyőző­désem szerint főképen azon munka megjelenésé­nek tulajdonítható, mely valóságos vívmánynak tartatik a magyar publicistikára nézve. B. Eötvös Józsefnek „A nemzetiségi kérdés“ czímű köny­ve okozta, hogy tótajku polgártársaink most in­kább bajlódnak a nemzetiségi kérdés jelenté­keny ügyével, mint valaha. Meglehet, ha a szó­ban levő mű nem azon tisztelt hazánkfiától szár­maznék, kinek tekintélye és politikai befolyása országszerte ismeretes, hogy a közelebb megjelent munka nem keltendett az illető körökben ily fe­szült figyelmet és oly magas érdeklődést. Bizo­nyára sokan hiszik, hogy szerző a jeles műben kifejtett eszméket nem puszta egyéni nézetképen tárta fel. — Nem akarom kutatni, mennyiben van igazuk , kik e hitet hordják lelkekben, hanem csak constatálni kívánom azt, hogy a nemzetiségi kérdés hazánk felvidékén oly határozott jelleget ötlött, miszerint azt többé nem ignorálhatjuk, sem elintézését továbbra nem halaszthatjuk. Kell hogy e kérdésből származ­tatott igények méltatására illő helyet találjunk az országos ügyek rovatában. Idején van, hogy a nemzetiségi kérdés lényegét minél alaposab­ban tanulmányozzák és búvárolják kiváltkép azok, kiket a nép bizalma képviselőkül fog ki­szemelni. Mihez képest egyszersmind óhajtandó, hogy a népképviselők nagyobb része higgadt megfontolásnak és kimerítő tanulmánynak rend­szerezett eredményét hozza el már magával az országgyűlési terembe. Ez oly kérdés, melyhez sok és alapos készültség kell, s melyben épen azért, minthogy megoldása lényeges befolyással van jövő boldoglétünkre, az elhamarkodás és improvisatio káros meg veszélyes leendne. Azon észleletek, miket a felvidéken a nemze­tiségi kérdés körül tehet az elfogult észlelő, ko­molyan arra serkentenek, hogy e kérdés megol­dására nézve oly módozatot keressünk, mely ha­zánkban minden fajbeli nemzetiséget megnyug­tatóig kielégítsen ; szóval, hogy e kérdést úgy intézzük el, miszerint a testvéri frigy, melyet mi magyarok a többi nemzetiségekkel köten­dők vagyunk, minél erősebb és tartósabb le­gyen. Méltán fájhat a hazafi­ szívnek, midőn tapasz­talni lehet, hogy a felvidéki tótajkú lakosság irántunk annyira bizalmatlankodó, miszerint a nemzetiségi kérdés megoldására nézve kijelen­tett bármily szándéknak őszinteségében nem hisz, bennünket igazolhatlanul gyanúsítgat, s e felül ránk fogja, hogy az országban oly supre­­mantiára áhítozunk, mely — szerinte — a nem­zetiségi kérdés igazságos követelményeivel hom­­lokegyenesti ellenkezésben áll. Sajnos, hogy e bizalmatlankodás mélyebb gyö­kereket vert már, és annyira elharapódzott, hogy még olyanat is megszállott, kik a mi álláspon­tunkhoz elég közel állanak, s a­kik őszinte hívei, különben a nemzetiségek közt fennforgó viszályok testvéries kiegyenlítésének. Azt nem lehet elvitázni, hogy a felvidéken is sok jó aka­rat van ilynemű kiegyenlítésre nézve, de az is bizonyos, hogy maga e jó akarat, ámbár egyik nélhatlan kelléke az egyezkedésnek, még nem elégséges arra, hogy a nemzetiségi kérdés sike­resen megoldassák. Ehhez igen sok bizalom, még­pedig kölcsönös bizalom kivántatik. Míg tehát a bizalmatlankodás helyébe komoly szán­dékkal egybekötött bizalom nem lép, addig a nemzetiségi kérdés megoldása iránti bárminemű javaslat mind haszontalan, még akkor is, ha oly körből ered, mely tekintélyénél és politikai be­folyásánál fogva már „a priori“ is méltán ger­jesztetne bizalmat maga iránt. A dologban egyébként az a legsajnosabb, hogy még K. Eötvös újabb műve sem volt képes ki­gyomlálni azon bizalmatlankodást, mely a nem­zetiségek megbékéltetésében leküzdhetlen aka­dályokat készíthet azoknak, kik jó lélekkel és ko­moly szándékkal akarják az e részben fennforgó differentiákat a szabadelvű méltányosság minél szélesebb alapján véglegesen kiegyenlíteni. Addig is azonban, míg e közodaj megvalósul­hatna, journalistikánk hivatásszerű kötelessége, hogy a bizalmatlankodókat a testvéri érzület sze­líd hangján megnyugtassa, elenünk szórt alap­talan gyanusítgatásokat eloszlasson, tévelyeket helyre­igazítson, s a homályosnak tetsző situa­­tióba világosságot hozzon. Balázsovich József: Figyelmeztetés az eperfa- és selyemtenyésztés érdekében kitűzött pályázatra. A mn. m. kir. helytartótanács f. évi jul. 19-én 53,665. sz. a. kelt leiratában újból megbízni ke­gyeskedett az orsz. Magyar Gazdasági Egyesü­letet, hogy vonatkozással az 1861-ik évi április 31-én 14,475. sz. a. kelt intézvényre, az ö cs. és apost. kir. Felsége által 1860. jan. 10-én kiadott elhatározással, a hazai selyemtermelés emelése tekintetéből az eperfa- és selyemtermesztők buz­dítására 6 évi eredmény után kiosztandó jelen­tékeny jutalomdijak tárgyában, a versenyzés módja és a dijelosztás közelebbi feltételeinek a hazai lapok útján ismért közzétételét eszközölje. A vonatkozott jutalomdíjakra megnyitott pá­lyázat feltételei a következk: I. A nagyobbszerű eperfaültetvé­­nyekre vonatkozólag. Összesen 500,5 darab arany jutalom tűzetik ki következő 27 díjra osztva el, u. m. egy díj 100, két díj 50, négy díj 25, tíz díj 10, és húsz díj, 5 darab arany­nyal. 1) Versenyezhetnek községek és egyesek min­den oly kiterjedésű eperfaültetvénynyel, mely­nek egységül kifejezett minimuma 1 katasztrá­­lis hold, vagy annak megf­elelőleg kiültetett 100 db nagy fa, vagy 1000 futó ölnyi sövény. 2) Ezen ösztöndíjak az eperfatenyésztésben az 1861-dik évtől kezdve 1866-dik évig bezáró­lag felmutatott hat évi eredményekre szólanak, s csak 1866-ban lesznek kiosztandók, minélfogva a versenyezni akarók az említett időszak alatt az eperfatenyésztés körül kifejtett szorgalmukról

Next