Pesti Napló, 1866. április (17. évfolyam, 4783-4808. szám)

1866-04-20 / 4800. szám

Péntek, april 90 181*0. 90 1800 Szerkesztési iroda, Ferencziek tere 7. szám. 1. emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó­hivatal: Ferencziek tere 7. szám földszint. A lap anyagi részét illető köz­lemények (előfizetési pénz, ki­adás körüli panaszok , hirdet­mények) a kiadó-hivatalhoz in­­tézendők. Előfizetési feltételek: Vidékre, postán, vagy helyben, házhoz hordva. Félévre . . 10 frt 50 kr. o. é. Évnegyedre : 5 frt 25 kr. o. é. !?♦ évi folyam. hirdetm­é­nyek díja; 7 hasábos petitsor egyszeri hirde­tésnél 7 uj kr. Bélyegdíj külön 30 uj kr. Nyilt­ tér: 5 hasábos petit­s nr 25 uj kr. Pest, april 19.1866. (Fk) Azon osztrák jegyzéket, melyet Mensdorff gróf e hó 7-kén küldött Ber­linbe, nagyon sikerült műnek neveztük, és némi elégtételül szolgál, hogy ugyan e nézetet vallják még porosz lapok is, me­lyek e tárgyban valóban nem Ausztria részére hajlók. Szerencsés gondolatnak ta­rtják, hogy az osztrák külügyér császár ő Felségének azon nyilatkozatát állítja előtérbe, mely határozottan vissza­utasítja azon feltevést, mintha Ausztria támadási szándékkal viseltetnék; szintúgy azt sem fogadhatják, hogy Bismark grófnak a hú­zás-halogatás igen nagyon tetszenék, ré­szint hogy Ausztriát kifáras­sza, részint pedig, hogy az Al Duna melletti esemé­nyei­ további fejlődését bevárhassa, és így nem lehet el nem ismerniük, miszerint az ápril­i­ki osztrák felszólítás igen ügyes sakk­­ozás volt a porosz miniszter mind­ezen tervei ellen. Kettőztetett kíváncsisággal vártuk te­hát Bismark gr. legújabb jegyzékét, mely múlt kedden nyujtatott át az osztrák kü­l­­ügyérnek. Ma ez okmánynak már teljes szö­vegét közölhetjük, s meg kell vallani, hogy a porosz diplomata oly jól vágta ki magát a kényelmetlen helyzetből, a­mint csak lehetett. Ha Mensdorff gróf császár ő Felsége nyilatkozatára hivatkozik, Bismark gróf ugyanannyi joggal és sul­lyal emlékeztet a porosz király hasonértelmű nyilatkoza­tára. Ha Ausztria e királyi nyilatkozat ti c? ra is kívánja Poroszország lefegy­­verke­zését, a­nélkül, hogy ezt Berlinben a király személye elleni sértésnek ven­nék, természetes, hogy Poroszország is lefegy­verkezést kivánhat Ausztriától, a­nélkül, hogy ennek oka volna ezt a Fel­ség szava irányábani tiszteletlenségnek bé­lyegezni. Ekként a két souverain személyi­sége félre van tolva a vitából, s ez ismét kizárólag a két kabinet közt foly. A dolog komoly, és e komolyságot ná­lunknál senki jobban nem méltányolja. Mindazáltal némileg gyermekesnek tartjuk azon modort, mely szerint a két kormány e vitát folytatja, a­melynek eldöntése utóvá­­re ezer meg ezer ember életébe, és mi­liók vagyonába kerülhet. Valamint a gyermekek, ha köztük támadt verekedés miatt kérdőre vonatnak, egymást vádol­­a­tják, és mindegyik a másikra fogja rá, ha­­ ez kezdte, szintúgy már most vagy felí i­zat diplomatiai okmány mindig és mindig csak azzal foglalkozik, hogy a ha­d­készületeket ki kezdte először? Pedi­g a világ cseppet sem gondol azzal, hogy ki kezdte, hanem azt dicsérné, a­ki előszür fogná megszüntetni. De vajjon mulhatlanul szükséges-e, hogy a megszüntetésben legyen első és legyen­­ második? Nem lehetne-e mind a két í­rek egyszerre lefegyverkezni? Holyr­e­ lehetne ?! Csak csekélység kí­vántat­ik erre: a jó akarat. Még oly ha­talom is akadt már, a­ki ezen együt­tes lefegyverkezést indítványozta •— Ba­jország, Ausztria, hallomás szerint, hajlan­dó is az indítvány elfogadására, de Po­roszország részéről ily hajlandóságnak eddigelé legkisebb nyoma sem vehető észre, s míg ez így marad, a háború ve­szélye nincs elhárítva, sőt a hadikészü­letek mi­ndkét részről mindig nagyobb terjedelmet fognak nyerni, utóbb pedig be fog állani azon situatiók egyike, a­mi­dőn — miként mondani szokás — ma­guktól is elsülnek az ágyuk! Lehetne ugyan azt is kérdezni, hogy miután köztu­domás szerint Ausztria azon hatalom, melyre nézve a háború legisleg­­kevésbé sem kívánatos, vajjon nem te­­hetné-e a bécsi kabinet azt áz engedményt, hogy a béke érdekében először ő szün­teti meg az eddig tett hadi készületeket, hiszen ha Poroszország nem követné az­tán e példát, az osztrák kormány az egész világot felhiv­tatná tanúként a mellett, hogy Poroszország az, mely az európai béke megzavarására törekszik. Rendesen nem szoktunk az osztrák kül­ügyi politikának ügyvédei lenni, s e po­litika körüli nézeteinket nem egy alka­­lommal minden kimezés-hámozás nélkül amúgy magyarán ki is mondtuk. De az imént feltett kérdé­re azt kell felelnünk: nem! — a fennforgó körülmények közt Ausztria nem teheti ezt az engedményt! Ugyanis szemmel kell tartani a két kabi­net eddigi álláspontját, mely az ápr. 15-ei porosz jegyzék által sem változott. Ausz­tria azt állítja: nem én voltam az, a­ki a békét fenyegette; én csak védelmi rend­szabályokat, és ezeket is csak szerény mértékben léptettem életbe, midőn saját biztosságomat veszélyzettnek hittem. Po­roszország az ellenkezőt állítja ugyan, de a közvélemény eddigelé átalánosan Ausz­tria r­észén állott, és azt mondta: igenis, a bécsi kabinetnek van igaza! Ezen ál­láspontot elvesztené Ausztria, ha Bismark gróf követelését teljesíti azon pillanatban, midőn ez a megtámadási szándékot, határozottabban mint valaha, Ausztria nyakára tolja. Ravasz egy ellen­ség az, a­kivel a bécsi kabinetnek itt dolga van, és ilyennel szemben, a túlságig vigyázónak kell lenni. Ha Ausztria ma azt mondaná: jól van, legyen, én teszem az első lépést! — vájjon ki kezeskedik arról, hogy Bismark gróf nem fogná ezen engedményt holnap már érvül felhasznál­ni, és ország-világ színe előtt kikiáltani: látjátok-e, Ausztria maga bevallja, hogy ő volt az, ki első tett előkészületet a béke megzavarására, holott eddig áll­hatatosan tagadott minden ilyen szán­dékot ; ugy­e , most­ elhiszitek, hogy csalfa egy hatalom ez, s hogy én ártatlan vagyok, miként az újonnan hullott hó ! Ily előzményből aztán nagyon veszélyes következtetéseket vonhatna a porosz excra. Ausztria pedig feláldozta volna a maga szilárd álláspontját, elejtette volna a ma­ga erkölcsi támaszát, gyengítette volna a maga anyagi védhatalmát, és­­ ki tudja, vájjon mindezek daczára biztosítva vol­na-e a béke ? Van ugyanis három szó az ápril 15 -i porosz jegyzékben, m­elyre különösen fi­gyelmeztetjük olvasóinkat , mert egész egy Pandora-szelenczét látunk © három szóban. — Ugyanis azt követeli Bis­­mark gróf, hogy Ausztria húzná vissza a monarchia határszélei felé történt csa­pat-elhelyezéseket, „és ezzel rokon rendszabályokat.“ (und verwandte Maszregeln.) Mik ezen „rokon rendsza­bályok?“ Ki fogja ezt meghatározni? Ha Ausztria ma Csehországból kiszólítaná mindazon seregrészeket, melyek teszem három hónap óta oda bevonultak, vájjon ezzel beéri-e Bismark úr? Nem fogja-e mondani, hogy igenis, most vissza lettek huBva a „dialoentiók,“ de fennáll még ez vagy ama „rokon rendszabály,“ melyet szintén meg kell szüntetni ? Ez után pedig Poroszország mindig és mindig találhat­na ürügyet beleszólni Ausztria hadi ren­delkezéseibe, s bármit tegyen e hatalom, mindent elégtelennek találni. Látni való, hogy ily kelepc­ébe nem mehet Ausztria. Mihelyt akár csak elvileg elfogadná azt, hogy ő köteles először le­fegyverkezni, a porosz követelésnek és feleselésnek vége-hossza nem volna. — Ausztria így aztán már az elvies enged­mény által is maga ellen adott volna fegy­vert Poroszország kezébe, s a béke még­sem volna biztosítva, sőt néhány hét múlva a helyzet épen oly válságos volna ismét, csakhogy Ausztriára nézve hason­­lithatlanul kedvezőtlenebb, mint a jelen pillanatban. Azon „kezdeményezésre“ tehát, melyet Bismark gróf követel, a bécsi kabinet rá nem állhat, s így a helyzet az ápr. 15-ki jegyzék után is csak olyan, mint annak előtte . . . Míg e sorok sajtó alá mennek, addig Frankfurtból talán már a csütör­töki ülés eredményét viszi át hozzánk a távirdai sodrony. Várjuk be ezt, mert bárj L ilyen legyen az eredmény, gyakorlati szempontból mindenesetre többet fog az nyomni, mint Bismark urnak — különben nem lesz — minapi irály-pensuma ! OrszPOTl­Ics! tudósítás. A főrendek ülése április 19-dikén. Elnök : b. Sennyey Pál, főtárnok­mester. A jegyzőkönyv felolvastatván, hitele­síttetik. Zichy Ottó gr. indítványozza, hogy a főrendek költözzenek át a múzeumba. Szőgyényi László az országgyűlési irományok negyedrétbeni nyomatását in­dítványozza. Elnek jelenti, hogy ebben már vég­leges megállapodás történt, a szerződés aláíratott. S egyszersmind figyelmezteti a házat, hogy a napirend most a felirat fe­letti részletes vita. De ettől a főrendek el­állván, Szőgyé­nyi László indítványa tűzetett ki szava­­zásra, és felállással elfogadtatott. Zichy Ottó gr. indítványára vonatkozólag hatá­­roztatott, hogy az elnökre és a ház elnö­kére bizassék, az átköltözés iránt intéz­kedni. Más tárgy nem lévén, az ülés be­fejeztetett. B. Sennyey Pál főtárnokmester beszéde a főrendi tábla ápril 18-ki ülésében. Méltóságos főrendek ! Néhány perczre kény­telen vagyok én is a m­ért, főrendek türelmét igénybe venni, de lehetőleg rövid leszek, és csak a legszükségesebbre fogok szorítkozni. (Halljuk.) Megvallom, önmegtagadásomba került, ezen discussio folyama alatt, midőn a kormányférfiak eljárása több oldalról éles bírálat alá vétetett, hallgatni, mert azon solidaritás érzeténél fogva, melyet a kormányférfiak eljárására nézve nem­csak a mit főrendek, de a haza színe előtt is határozottan bevallók, és szeplőtlen tiszta öntu­datom érzetében gyakran késztetett a vágy, vé­delmére kelni azoknak, kik megtámadtattak, és saját tapasztalásom szerint tanúbizonyságot tenni arról, hogy azon kormányférfiak és taná­csosok, kiket ő Felsége bizalma választott, al­kotmányos és hazafias érzet tekintetében senki után e hazában nem állanak (tetszés), tanúbi­zonyságot tenni a mellett, méltóságos főrendek, hogy épen azon tanácsosok, kik felséges Urunk személyét legközvetlenebb környezik, a magyar ügy mellett igen nagy, és ha Isten megsegít, még a jelen nemzedék által beismerendő érdemeket szereztek; végre tanúbizonyságot tenni a méltó főrendek előtt az iránt, hogy igenis a kormány­férfiaknak számosak, igen számosak nehézségeik, melyek a körülményekben gyökereznek, de há­lával mondom, egy nehézségtől megmentett ben­nünket az isteni gondviselés, mely abban áll, hogy midőn eldődeink a nem magyar kormány­­tanácsosok ellenszegülésével voltak kénytelenek küzdeni, ma ezen tanácsosok collegialis előzé­kenysége, a magyar ügy iránti méltányossága az, mely állásunkban lehető eredmén­nyel ke­csegtet, és biztat azon remén­nyel, hogy Irtán és a magyar nemzet hozzájárulásával a jelen bo­nyodalmakból ki fogunk bontakozni. (Élénk tet­szés.) Ha nem szólottam, m. főrendek, azon érzés indított hallgatásra, mert ő Felsége bizalma által az elnöki széket foglalván el, elnöki tekintélye­met személyes kérdésben latba vetni nem akar­tam. Másrészről emoz elnöki tisztemnél fogva kötelességemben állott volna egy méltsgos tagot arra figyelmeztetni, hogy alkotmányos országban a kormány elj­árását bonczolni, azt szigorú szem­pontból bírálni nemcsak jog, de némelykor kö­telesség is, de másrészről a kormány eljárását ellentétbe tenni a Felség szándékával és akara­tával, a kormány ellen azon vádat emelni, hogy a Felség tekintélyével visszaélve, annak szent­­séges nevével takaródzik, ez , vélekedésem sze­­rint, valamint nem alkotmányos, úgy túllépi a parlamentáris ildom és tapintat azon mértékét, mely a má­s főrendek tanácskozásait egész folya­muk alatt annyira kitüntette. Alkotmányos or­szágban, ml­gs főrendek, legyen az parlamentáris vagy nem, önkényt következik az, hogy mind­azok , kik a Felség bizalmából annak taná­csában ülnek, akár signálják a Felség határoz­­mányait, akár nem, midőn hivatalos állásukat megtartják, magukra vonják az erkölcsi felelős­séget azon tényekért, melyek a kormány nevé­ben kiadattak (úgy van), és én azt hiszem, an­­­nyit legalább megérdemeltek a jelen kormány­­f­őfiak, hogy az iránt, mintha magukat a felelős­ség ezen neme alól kivonni akarnák, még gyanú alá se vétessenek. Viszont monarchicus országban — tudtommal — legyen alkotmánya még oly túl parlamenti, a kormány manifestatiéi mindig a korona nevében történnek, és így azon vád, hogy a kormány ő Felségének szentséges nevével visszaélve, ezzel önnön felelősségét takargatja, szerény nézetem szerint, alaptalan. Azonban itt ismét attól kellett tartanom , hogy netán a személyesen sújtott államférfi inspirálhatná az elnök szigorát, és ezért inkább hallgattam. Ez, méltó főrendek, a dualistikus helyzeteknek nehézsége. Most sem fogok védelmére kelni a kormánynak, csak rö­viden a kormány álláspontját fogom előterjesz­teni, a bírálatot nagyméltóságfokra bízván. (Halljuk !) Ha valaki az itt-ott felmerült, talán a journalistika terén is előforduló bírálatokat hallja vagy olvassa, önkénytelenül azon gon­dolatra juthatna, hogy talán a jelen kormány­­férfiak voltak azok, kik széles jó­kedvük­ben az alkotmányt felfüggesztették. Ámde tudva van, mélt. főrendek, hogy épen a je­len kormány alakításának egyik czélja abban állott, hogy Felséges urunk a törvényes ál­lapotnak helyreállítását kívánta előmozdítani, és igy, mélt. főrendek, midőn ezen kormány ala­kult, azon első kérdést tette fel magának beható komoly megfontolás tárgyául, ha váljon a törvé­nyesség helyreállítható-e vagy sem; és ha nem, mi azon ösvény, mely bennünket ezen labirint­ból mielőbb kivezetni képes lenne ? Az első kér­désre nézve elég hivatkoznom arra, hogy a köz­­administratio minden ágazataiban nemcsak, ha­nem a magánéletnek minden viszonyaiban oly tényleges állapotok fejlődtek, melyek a törvé­nyesség szempontjából mai nap mindaddig, míg törvényeink pótoltatnak, nem intéztethetnek el. Nagy dolog ez, mélt. főrendek, egy oly ráz­kódás és változás után, melyen társadalmi viszo­nyaink 1848 óta keresztül mentek, ha 17 esz­tendeig szünetel a tör­vényho­zás, és mondhatom, hogy agrárius viszonyainktól kezd-e a kereske­delmi és iparvilágnak és érdekeknek mindenna­pi jelenségei, a köztéréniselés, a katona-kötele­­ze­tség, és általában a közigazgatás mindazon ágazatai, melyek a mindennapi élettel, a népnek mindennapi és legközvetlenebb érdekeivel össze­köttetésben vannak, oly tényleges állapotokat teremtettek, melyek alaki vagy anyagi tekintet­ben nem törvényesek ugyan, de azért az egyes individiumokra, épen mert 17 esztendeig tartot­tak, a jogosultságnak és magánérdeknek annyi­ra fontos követelményét képezik, hogy teljesség­gel nem ignoráltathatnak. — Ezek belügyeinkre vonatkozók. Sokkal fontosabb még a Lajthántúli tartományok irányábani viszonyunk. Itt oly köz­állapottal találkoztunk, mely negatiója volt a magyar közjognak. Ez állapot nehézségét ö Fel­ségének bölcsesége [ideiglenesen megszüntette ugyan; ámde, méltóságos főrendek, e 17 eszten­­­­dei — nem tagadhatom, tulcentralisticus— rend­szer, a közös ügyek és érdekeknek oly számta­­lan tárgyait fejlesztette, melyek a közös kezelés, s a közös, egymással nolidaris oltalom és kielé­­gittetés szükségét tüntetik elő, melyeket rögtön felbontani, vagy bizonytalanságban hagyni nem lehet, ha csak a lehető legnagyobb nyugtalansá­got előidézni nem akarjuk a Lajthán túli tartomá­nyokban. (Igaz ! Úgy van!) Hisz saját tapaszta­lásaik szerint szemlélhették a méltó főrendek, mily aggodalmakat szült a Lajthán túli tartomá­nyokban a septemberi manifestum kibocsátása; — már most, ha ennek ideiglenes természetű határozmányán túl, még az említett közös érde­keknek és viszonyoknak biztosítása és közös tárgyalása is felbontatott volna, azon véghetetlen fontos érveknél fogva, melyek ma is emlittettek, melyek szerint t. i. az államéletnek kerekei egy peresig sem akadhatnak meg, — oly gyanú és visszahatás idéztetett volna elő a Lajtuán túli tartományokban, mely a megoldásnak akadá­lyául méltán szolgálhatott volna. (Igaz !) Ha valaki nekem azt mondja, hogy mindezen nehézségek gordiusi csomóját keresztül vágta volna, bámulom bátorságát és merészségét,— és ha sikerült volna politikája — meghajolnék ügyessége előtt, de bevallom, hogy mi nem bír­tunk sem ezen bátorsággal, sem ezen ügyesség­gel , mert bennünket azon meggyőződés vezér­lett, hogy koczkáztatni lehet a magánéletben va­gyont és életet; koczkáztatni lehet a politikai állást, magán egyéniségünknek hirnevét, de hazánk létét koczkáztatni bűn, azt koczkáztatni nem szabad. (Elénk, hosszas helyeslés.) És, méltó főrendek, arra az egyre nézve ne csináljanak maguknak illusiót, és abban az egyben legyen tisztában önmagával a haza, hogy itt létünkről, vagy nem létünkről van szó. (Hatás.) Ezen nehézségekkel találkozott a kormányzat azonnal megalakulása alkalmával, s mint mon­dom, beható tanácskozás, komoly megfontolás tárgya volt, miképen kelljen ezen állapotot áthi­dalni, hogy közel­jövőben a lehető törvényesség terét előkészítsük. Magyar ember előtt csak egy tanács lehetett, és ő Felsége kegyes volt e tanácsot elfogadni, e tanács pedig abból állott: össze kell hini a magy. orsz. gyűlést, kitárni előtte egész nyílt­sággal és őszinteséggel azon nehézségeket, me­lyek a törvényesség teljes helyreállításának út­jában állanak, és felhívni azt arra, hogy ezen akadályok elhárítására segédkezet nyújtva, s karöltve a kormán­nyal, és kielégítve a helyzet követelményeit, egyengesse az utat, mely a tör­vényesség ösvényére visszavezethet. Ha valaki azt kérdezi tőlem: volt-e, vagy van-e a magyar kormánynak megállapodott programmja? — annak az imént futólag ecsetelt eljárási tervünkkel felelek,­­ azon hitemet feje­zem ki, hogy a helyesen felismert nehézségek közepette alkotmányosabb, hazafiasb program­­mot felállítani nem is lehetett. (Úgy van.) Ez irányban ö Felségének az ország iránt vi­seltetett atyáskodó szándéka és kegyes bizalma által támogatva, következetesen haladt a kor­mány, és szerénytelenség nélkül mondhatom, eddig nem csekély sikert aratott. (Helyeslés.) Hogy a magyar országgyűlés egybejöhessen, mindenek előtt szükséges volt a septemberi ma­nifestum által elhárítni azon akadályokat, me­lyek Magyarország elévülhetlen jogaival ellen­tétben állottak. A korona részéről ez volt a fenn­álló körülmények közt lehető jogfolytonosság­nak legfényesebb elismerése. A septemberi ma­­nifestum kiadása nem azon czélból történt, hogy netalán a Lajthán túli tartományok alkotmányos jogu­kban, szabadságukban, vagy azok élveze­tében bármiként csonkittassanak. A főczél, mely a sept. manifestum kiadása al­kalmával a kormány szemei előtt lebegett, az volt, hogy a Lajthán túli tartományokban oly al­kotmányos közállapot létezvén, mely a magyar közjog valóságos negatioját foglalta magában, mindenekelőtt ezen akadályokat kellett elhárí­tani, és Magyarország irányában a kiindulási pontot illetőleg egy közös jogalapot a pragmatica sanctioban felállítani. A második lépés, mely a kormányirányzat complementumául szolgált, a magyar országgyűlésnek kiegészítésében felta­lálható. Nem akarom túlságos reményekkel ke­csegtetni a méltó főrendeket; e részben a nemzet óhajai még teljesen valósítva nem lehetnek, az erdé­gi unió, a Horvátországgal való kiegye­zés még nem bevégzett tény; bevégzett tén­nyé, az én vélekedésem szerint, akkor válhatnék, ha az országgá ülés és ö Felsége közti kiegyezés si­kerül, s a közös frigyben a testvérországok sa­j­át érdekeik biztonságát találaadják. De annyi bizonyos, hogy már köztünk tiszteljük erdélyor­szági testvéreinket, a­mi pedig Horvátországot illeti, küszöbén állunk azon óhajtásunk teljesülé­sének, miszerint köcsönös egyezmények utján Sz. István koronájának területe teljes épség­ben visszaállíttassák. (Tetszés.) És midőn az or­­szággyűlés elébe azon öntud­ttal kellett lépnünk, hogy az alaki törvényesség követelményeit nél­külözzük — mert az tagadhatlan — akkor az­zal vigasztaltuk magunkat, és alkotmányos ér­zületünket azzal nyugta­hattuk meg, hogy a nemzet törvényhozásának, saját ügyeinek ren­dezésére nézve az alkotmányos befolyás szabadon és csorbu­latlanul fenntartatott nemcsak, de még azon viszonyokra nézve is, melyek a birodalmi közös ügyeket illetik, nemcsak az alkotmányos közreműködés, de a bizalomnak fokozott jeléül még az initiative is a magyar országgyűlésnek adatott által, így állván a dolog, m. főrendek, megvallom őszintén, hogy a reménységnek bizonyos boldo­gító érzetével voltam az országgyűlés megnyitá­sának első perczében, különösen tapasztalván azt, hogy a trónbeszéd, a melyet Felséges urunk tartott, s melyben kijelölé az irányt és feltéte­leket, melyek bennünket a törvényességhez ve­zetnek, azon bizalom teljes készséggel fogadta­tott nemcsak az országgyűlés, de az egész nem­zet által, mely utóhangja volt azon bizalomteljes lelkesedésnek, mely május óta az országban lé­tezett, és az új aera megállapításában nem cse­kély tényezőül szerepelt. A kormány el volt ugyan készülve arra, hogy a trónbeszéd által még az országnak minden ag­godalmai eloszlatva, és minden kivánatai telje­sítve nincsenek; el volt készülve arra, hogy a nemzet képviselői és a méltóságos főrendek ezen aggodalmakat felirataikban elő fogják terjesz­teni, s nyugodt kebellel fogadta azoknak — szí­vesen elismerem — loyális hangon történt elő­terjesztését. És most azon időponthoz jövök, midőn ezen válaszfeliratok következtében a legfelsőbb kir. leirat keletkezett. (Halljak!) Ismétl­ő, ml­gos főrend­i, nem védelmére kelek ezen leiratnak, ámbár a felelősségben magamat is részesíttetni kérem. Csak röviden ki akarom jelei­teni, hogy a kormány azon nézetben volt, misz érint az or­szággyűlési tárgyalások azon stádiumában a leghelyesebb politika: teljes nyíltsággal kimon­dani z ország és országg­yűlés előtt azon ne­hézségeket, melyek a törvényesség helyreállítá­sának útjában állanak (helyeslés), azon remény­ségben, hogy az országgyűlés méltányolva e nyíltságot, és megfontolva az aggodalmakat, az által, hog­y azoknak megnyugtatására közremű­ködik, a törvényes állapotok iránti sóvárgó óhajainkat elősegítve, előmozditandja. Ha történetünk évlapjait kutatjuk, mélt. urak, ha nem térünk is vissza a régi esetekre, midőn némelykor a nemzet fegyveres kézzel állott feje­delmeivel szemközt; ha alkotmányos életünk utol­só epocháját tekintjük, halmozott sérelmeinknek kutforrását épen abban találjuk, hogy törvé­nyeinknek betű szerinti értelme nem egyezvén meg mindig a tényleges állapotok követelmé­nyeivel, ezen állapotok a kormány és nemzet között nem tisztáztattak határozottan. (Úgy van.) A kormány megelégedett a tényleges állapotok­nak a törvényesség némi külszíne általi pillanat­nyi kielégittetésével, a nemzet pedig sérelmeinek eszmélett és legisticus vitatásában kereste jogai­nak oltalmát, és nem ott, hol azok állandó biztos­ságot találhattak volna, t. i. hazai törvényeink­nek a reális viszonyokkal és érdekekkel való állandó és őszinte kiegyeztetésében. Midőn most újabban felmerül az eset, hogy korona és a nemzet egyaránt kölcsönös kiegyezésre vannak utalva, nem kívánok magam részéről semmit oly melegen, mint hogy ezen ki­egyezkedés jövőre semminemű félreértésekre alkalmat ne szolgáltasson, s hogy kölcsönös őszinteségen és megnyugváson alapulva, oly ál­­lapotokat eredményezzen, melyekben a korona és nemzet egyaránt találják jogaiknak és érde­keiknek állandó biztosságát és kielégittetését. (Helyeslés.) De hogy ez megtörténhessék, a kormánynak első kötelessége, melyet teljesített és teljesitend mindenben, őszinteséggel kizárni azon nehézsé­geket, melyek a koronánál az 1848-ki törvé­nyek iránt léteznek. Nem hitte ugyan, hogy ez által az ország aggályai el fognak oszlattatni, de — bocsássanak meg a mélt.­tőrendek — azt sem hihette, hogy az országgyűlés a leiratban foglalt - meglehet, sokaknak kissé ridegnek tetsző, de mindenesetre a tárgyból merített — nehézségek nyílt előterjesztése által aggodalmaiknak fokoza­tát fogja találni. És itt, méltóságos főrendek, egyre vagyok bátor figyelmeztetni méltóságtokat. (Halljuk !) A kegyelmes királyi leirat vagy félreértetett, vagy oly gyanakodásokra adott alkalmat, me­lyek, egész bizonyossággal mondhatom, alapta­lanok. (Tetszés.) E teremben is hallottam, és úgy látszik, a kép­viselők felirata is alkalmul szolgált azon aggo­dalom kifejezésére, hogy a kormány ezen királyi leirat által visszalépést kívánt tenni, hogy a kormány ezáltal a nemzetnek függetlensége és alkotmányos léte iránti vágyait megtagadván, a régi dicasterialis kormány formát, szóval oly álla­potot kíván feléleszteni, melynek tarthatatlansá­gáról a nemzet meg van győződve. Azon biztos hitben és reményben, hogy desa­­vouáltatni nem fogok, egész határozottsággal mondhatom méltóságtoknak, hogy a kormánytól ezen szándék távol állott, midőn a leiratot fogal­mazta; távol áll ma is. (Éljenzés.) És ezzel, mél­­tóságos főrendek, körülbelöl azon határvonal­hoz jutottam, melynél előadásomat befejezhet­ném. (Halljuk, halljuk.) Ha szabad nemzetem és méltóságtok előtt egy tanácsot adnom, és véle­­­ményemet előterjesztenem, ez, szerényen kifejez­­ve, ebben áll: (Halljuk !) Felség, kormány, nemzet és annak képviselői, az országgyűlés, egyiránt kívánják mielőbb a törvényes állapotok lehető helyreállítását ! (Zajos helyeslés.) Egyben van az akadály, méltóságos főrendek, abban, hogy a törvényességet teljes tisztaságában helyre­állítani nem lehetvén, meg kell nyugtatni mindkét tényezőt, mert nagyobb szerencsétlenséget nem képzelhetek, méltó főren­dek, mint ha a felelős kormányzat ma felállíttat­­nék a­nélkül, hogy az a korona teljes megnyug­tatásával történnék, és az Orsszággyűlés azon hatáskörre nézve, melyet mindkét tényező tu­lajdonít e kormányzatnak, tökéletesen tisztában volna. (Zajos helyeslés.) Ily rögtönzés által a félreértéseknek és veszélyeknek oly útja nyittat­nék, melyre nézve a felelősséget magára nem vállalhatná senki. (Helyeslés.) Így tehát, méltóságos főrendek, az által fogunk a törvényes állapotokhoz leggyorsab­ban eljutni, ha a közös ügyekben dolgozva, mindazokra nézve, melyek kellő nyíltsággal előtárattak az országgyűlés elé, megnyugtat­juk ö Felségét, ha loyális érzéssel kezet fog ván a fejedelemmel, ki a nemzet jogos igényeit széles birodalma területének és érdekeinek fenntartása mellett ki akarja elégíteni, kezet fogván — mondom — ö Felségével, a törvé­nyességet lehetővé is teszszük. (Zajos he­lyeslés) Méltós­ főrendek ! A kormány részéről csak annyit mondhatok, hogy a kormány teljes nyu­godtsággal és szilárd elhatározottsággal fogja követni az eddigi ösvényt, és csüggedetlenül megküzdve az egyes nehézségekkel, közvetí­­tendi azon tért, mely kölcsönös kiegyezés útján a törvényesség ösvényére vezetheti az országot. Az eredmény sok részben az országgyűlés köz­reműködésétől is függ. Bármely elismerésben ta­lálkozzanak azonban a jelen kormányférfiak, azon egyről meg lehetnek győződve, hogy a ma-

Next