Pesti Napló, 1866. augusztus (17. évfolyam, 4885-4909. szám)
1866-08-30 / 4908. szám
1984908. Csütörtök, augustus 30. 1866 17. évi folyam. Szerkesztési iroda: Ferencziek tere 7. szám, 1. emelet. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó-hivatal: Ferencziek tere 7. szám földszint. A lap anyagi illető közlemények (előfiz pénz, kiadás körüli panasz , hirdetmények) a kiadóhivatalhoz intézendők. Előfizetési feltételek: Vidékre, postán, vagy helyben, házhoz hordva. Félévre . . 10 frt 50 kr. o. é. Évnegyedre . 5 frt 25 kr. o. é. Hirdetményei: díj: 17 hasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 7 nj kr. Bélyegdíj külön 30 njkr. Nyilt tér: 5 hasábos petit sor 25 nj kr. Rendkivüli előfizetés „PESTI NAPLÓ“-ra. September—novemberi 3 hóra . i . . . 5 frt 25 kr. September—decemberi 4 hóra . i . . . 7 „ — „ A PESTI NAPLÓ kiadó hivatala. Fest, aug. 29 1866. (Fk) Nem lehet elégszer ismételni, hogy valamint a természetben, úgy a történetben sincs ugrás s hogy nemcsak egymás után, hanem egymásból is következnek az események. Csak ki kell nyitni a szemet, és az összefüggés azonnal felismerhető, így Ausztriát illetőleg is dönthetlenül áll azon tény, hogy valamint belállapotainak szétziláltsága a Bach-féle rendszer következése, úgy a külpolitika terén szenvedett anyagi és erkölcsi vereségei mindazon magatartásra vezethetők vissza, melyet e hatalom ugyancsak Bach korában választott magának, úgy hogy bátran állíthatni, miszerint ez államférfi et consortes minden tekintetben — erkölcsileg és anyagilag — az örvény széle felé szorították a monarchiát. A külpolitika terén minden szerencsétlenség magvát magában rejtő azon politika, melyet a bécsi államférfiak a keleti háború alkalmával követtek. Nem tartozunk azok közé, kik azt hiszik, hogy III. Napóleonnak már elejétől fogva valami „passiója“ lett volna Ausztria ellen; ez csak lassanként fejlődhetett ki, midőn a franczia császár mindinkább látta, hogy itt mind politikai czélzatainak, mind dynastiájának konok ellensége áll vele szemben. A franczia császár kétségtelenül kész tervvel lépett a trónra, ő sokat elmélkedett a magányban, és teljesen tisztában volt magával. A kivitelt, gyakorlati államférfi létére természetesen a körülményektől tette függővé, gyors léptekkel haladott volna czélja felé, ha lehet, de ha áthághatlan akadályba ütközött, inkább bármily nagyot került, mintsem valami va-banque-játék által a sikert kockáztatta volna. A czél változatlan maradt, és a bécsi államférfiak more consueto túlbecsülték apró cseleiknek hatását, midőn azt gondolták, hogy ezek által a kor szellemét bölcsészileg felfogó erős és következetes szellemet útjából félre lehet terelni. De tőlük függött ám e czél elérését könnyíteni vagy nehezíteni. E tekintetben 12 év előtt állották ki az első próbát. Mihelyt III. Napóleon eléggé biztosnak érze magát a franczia trónon, azonnal hozzá fogott európai programjának valósításához, mégpedig három hatalmat szemelvén ki magának segédül: Angliát, Ausztriát, Olaszországot. Már ez összeállításból is némileg ki lehetett ismerni a franczia császár meginduló tevékenységének főczéljait, azon kérdéseket, miket ő szőnyegre hozni szándékozott: a keletit, a németet és az olaszt. Ausztria mind a három közül érdekelve volt, de külön-külön minőségben. A keleti kérdés megoldásából e pozitív nyereséget húzhatott volna, a német kérdés terén anyagi nyereség talán nem várt rá, de amit ő e téren bírt, azt nemcsak hogy megtarthatta, hanem új, korszerű, tartós alapra fektethette volna. Az olasz kérdés dolgában végre Ausztriától áldozat kivántatott. Tehát Olaszország irányában áldozat, de ez áldozat ért be kárpótlás Keleten, s e mellett németországi állásának megszilárdítása, ez való azon kilátás, melyet Napóleon Ausztria előtt megnyitott. Azt hinné az ember, hogy ez elég kedvező ajánlat, melyre bízvást ráállhatták volna a bécsi államférfiak. Nem ők! Rövidlátóságukban tán meg sem értették: a szokottól eltérő, valamivel merészebb conceptió nem fért fejekbe! Poroszországnak akkor még nem volt Bismarkja, a trónon pedig a nem nagy szellemű, de önfejű és szeszélyeinél fogva nehezen kormányozható Frigyes Vilmos ült; ezt Párisban, hol a porosz király legitimitási rajongása miatt nem volt persona grata, nagyon kedvező körülménynek tartották Ausztria németországi állásának megszilárdítására. Hanem Bécsben másként calculáltak. Azt gondolták magukban — mert hiszen amaz urak mindig sajátszerű látkört alkottak maguknak, melyet aztán valódinak tartottak — tehát azt gondolták: Németországban úgyis mi vagyunk az urak, azokat a német liberálisokat levertük, és ezektől Poroszország is annyira fél, hogy már ez egyetlen okért sem fog tőlünk elszakadni soha. Ott tehát nem kell változtatás! Olaszország ? Ezt nemrég alaposan megvertük, oly módon, hogy bizony elment a kedve valami harmadik „riscossá“-tól; ha ennek daczára is tenne még egy bolond kísérletet, még egyszer leverjük; erre egymagunk is elég erősek vagyunk. Ami pedig Keletet illeti, ott nincs mit keresnünk, elég bajunk van a már meglevő sok nemzetiséggel, nem kellenek hozzá még újak is, és aztán az a Miklós czár, bár rancune-ünk van ellene a magyarországi história miatt, de végre mégis jó emberünk, a legitimitásnak és conservatismusnak főistápja Európában, így en passant egy kis koszat állhatunk rajta, de valami nagy fájdalmat nem akarunk neki okozni; fogunk tehát valamicskét tenni, ut aliquid fecisse videamur, és Francziaországot se sértsük meg igen nagyon, de nagyon messzire bizony mi nem fogunk menni! Arra nem is gondoltak a tisztelt urak, hogy hatalmukban áll ugyan a felvetett kérdéseknek megoldását könnyíteni vagy nehezíteni, siettetni vagy késleltetni, de hogy azt végleg feltartóztatni nincs hatalmukban, még mindig azt hitték, hogy, miként 30—40 év előtt, a bécsi államkancellária az a tengely, mely körül a világ forog. Pedig csak képzeljük el, mi történt volna, ha akkor Ausztria határozottan kezet fog a nyugati hatalmakkal és Olaszországgal. Ez utóbbi irányában nem vesztettünk volna többet , mint amenynyit így is vesztettünk, de megkíméltük volna két hadjáratnak vér- és pénzbeli költségét, és az államadósság talán 1000 millióval kisebb volna. Poroszország amaz időben valószínűleg Oroszország részére áll, s ezzel felbomlik a német szövetség, de mily lényegesen különböző körülmények közt. A németek — ezt bátran állíthatni — tárt karokkal fogadták volna a porosz-orosz koalitió ellen küzdő Ausztriát, s ez aztán a maga érdekei szerint rendezhette volna újjá a szövetséget. A lengyelek is megtették volna a magukét, sőt bátran mondhatni, hogy bármily gyűlölt volt az akkori kormány minálunk, ily külpolitikáért sokat tudtunk volna megbocsátani, tudván, hogy a Nyugattal, a szabadelvű németekkel és lengyelekkel szövetkezett Ausztria a mi jogainkat sem fogná mindörökké lábbal tiporhatni. Ausztria, köztudomás szerint, másként cselekedvén, meghiúsító Napóleon várakozásait, s azon meggyőződésre vezette, hogy ezen hatalommal semmire sem mehetni. Meg kellett állapodnia, megváltoztatni az utat, és egyenként venni elő azon kérdéseket, melyeket Ausztria más magatartása mellett egyszerre lehetett volna megoldani. Egyelőre békét kötött Oroszországgal, sőt ennek barátjává is lett. Anglia nógatásai daczára is vonakodott még több franczia vért és pénzt áldozni az Oroszország elleni háborúra, tudván, hogy Ausztria miatt e háború főczéljai egyelőre mégis elérhetlenek, s hogy ama vér és pénz nagy mértékben fog igénybe vétetni, midőn most egyenként kellene megoldani ama kérdéseket. Nem akarunk köztudomású dolgokat ismételni. Tudva van, hogy az olasz kérdés megoldatott Ausztria nélkül, Ausztria ellenére, Ausztria rovására. Volt aztán még egy pillanat — 1863-ban — midőn Poroszország a lengyel kérdésben ismét Oroszországhoz csatlakozott, míg Angolób Olaszország kész lett volna Francziaország részére állni. Szerencsés véletlen, milyennek csak kevés párja van a történetben, szakasztott mássát teremté az Ausztria által oly megbocsáthatlanul elszalasztott 1854-ks alkalomnak. Napoleon Metternich által még egy kísérletet létetett Bécsben — ismét sikertelenül. — Szövetkezett tehát Poroszországgal, és megkezdé a német kérdés megoldását, ismét Ausztria nélkül, ismét Ausztria ellenére, ismét Ausztria rovására. Megkezdé, mondjuk, mert e megoldás még nincs befejezve, valamint 1859- ben még nem fejeztetett be az olasz kérdés megoldása. Hátra van tehát még a német kérdésnek egy része és a keleti. Egynémely apró jelenség arra mutat, hogy ez utóbbi sem fog már sokáig szunnyadni. Nem lehetetlen, hogy időközben Napóleon még egy kísérletet teend, vájjon elég hatályos volt-e az eddigi tanulság az osztrák államférfiak szellemére. Kívánjuk, hogy e lépésnek most más eredménye legyen, mint amilyennel az előbbiek dicsekedhettek. Nagyon helyesen mondá e lapokban egyik igen tisztelt hazánkfia, hogy Ausztriának már csak egy választása marad : a Francziaországgali szövetség. Ily szövetségnek előfeltételeiről más alkalommal fogunk szólni, de annyit már most is ki kell mondani, hogy ha az ily szövetkezésre való alkalmat harmadszor is elszalasztják Bécsben, akkor a német kérdés megoldása be fog fejeztetni az eddigi irányban, a keletinek megoldása pedig meg fog indulni ugyanoly módon, miként az olasz és a német, azaz : Ausztria nélkül, Ausztria ellenére, Ausztria rovására. Akkor Ausztria, míg köröskörül Európa térképe változik, úgy fog járni, mint a föld szétoszlatása alkalmával a későn jött poéta, kinek Jupiter azt mondá : barátom, a mim volt, a többiek mind elvitték, számodra már semmim sincs, érd be a — képzelem országával! Bécsi dolgok — A félhivatalos „Österr. Zeitung“ magyarázatot közöl azon pénzügyi törvényhez, mely alább egész terjedelmében olvasható. A czikk így szól: A folyó évi július 7-iki törvény a pénzügyminisztert felhatalmazta egy 200 millió forintig menő kölcsönre. Ebből a bécsi bank 61 milliót vállalt el, s maradt fenn még 140 millió. A pénzügyminiszter most ebből 90 milliót ad ki maga 1 és 5 ftos bankjegyekben. A még hátralevő 50 millió forint kölcsönre az állam 5 percentes metallique kötvényeket ad ki szelvényekkel, melyek évenként május és november esején járnak le. Utóbbi új kölcsön valamely consortiumnak fog átadatni. Ha sikerül azt az ugyanazon cathegóriába eső állampapírok mostani árfolyamában eladni, az mintegy 90 millió névleges értékig fog emelkedni. A bécsi banknak jelenleg a kormány részére mintegy 210 millió forint értékű bankjegye van forgalomban, mely most államjegyekkel cseréltetik ki. E szerint tehát a forgalomba hozandó összes államjegyek 300 millió forintot fognak tenni. A pénzügyminiszter felhatalmaztatik továbbá ezen határon is túl menni, de csak egy kikötött esetben. Azon esetben tudniillik, ha sóbányákra kiadott kamatozó kincstári utalványok a meghatározott 100 millió értéknél kevesebbre apadnak. Mert az új törvény azt mondja, hogy az állambankjegyek és a nevezett utalványok összesen 400 milliót meg nem haladhatnak. Azért ha pl. a sóbányákra kiadott utalványok 50 millióval kevesbülnének, akkor 50 millióval több, azaz mindössze 350 millió államjegyet lehet kiadni. De előrelátható, hogy ez az eset nem fog beállani. Épen mivel a törvény gondoskodik a kamatozó függő adósság amaz utalványokban álló nemének pontos beváltásáról, a tőkepénzesek előnyt fognak adni amaz utalványoknak. Meglehetős bizonyossággal lehet feltennünk, hogy a sóbányai utalványok kiadása el fogja érni a 100 milliót, s így a kiadandó államjegyek sem fognak 300 milliónál többre menni. A kormány maga bevallja, hogy ezáltal a függő államadósság oly magasra emelkedett, hogy veszély nélkül a mostani határt átlépni nem lehet. Béke esetében, melyet most biztosítottnak lehet tartani, az is ígértetik, hogy az aprópénz-jegyeken kívül a kamatozó és nem kamatozó függő adósság 400 millión túl emeltetni nem fog. A kormány által hozott eme rendszabályok sajnos kénytelenség következményei. A meglevő jelen viszonyok közt azonban legjobbaknak tarthatni, amiket tenni lehet. Senki sem helyeselhetné az államjegyeknek kényszerített árfolyammal való kiadását. A kétszeres háború menti az új rendelkezést. A kormány jól tette, hogy inkább rászánta magát, hogy 10 millióval emelje az évenkénti kiadást, hogysem a különben is nagy mennyiségű államjegyeket 150 millió forinttal szaporítsa. Vigasztal az „Ősz. Ztg“ azzal is, hogy más államban, hol ezüstpénz van állandó forgalomban, nagy baj a papírpénz kényszerített forgalma, de Ausztria népei 18 év óta már hozzá szoktak, s az újabb rendelet csak meghoszszabbítja ezen állapotot. A közelebbi években igen gyorsan törekedtek a pénzérték teljes helyreállításához. Ez üdvös törekvés lesz vala, ha jó termések lesznek vala, ha Ausztria politikai nyugalmat élvezett, és ipara virágzott volna. De nagyon rész évek járván ezekre, a valuta helyreállítására való törekvés megkevessté nagyon a pénzforgalmat. A gazdasági terményeket értékekön alul kellett eladni, az ipart a külső verseny nyomta , a kamatláb mérték felett emelkedett, úgy hogy némely osztályokra nézve a hitel lehetlenné vált ;ja részvényesek, kivált a vasútiak ára leszállott, s mindez befolyt arra, hogy nagyok legyenek az adóhátralékok. Némi vigasztaló van hát az új rendszabályokban mindazon veszélyesség mellett is, mely az államjegyek ily sokra emelkedésével jár. A nép munkálkodásának új inger adatik; nagy vállalatok lesznek kivihetők; némely iparág közvetett védelmet nyer ; a földtermékek ára emelkedik ; a jelzálogi és más hitel tetemesen javuland. És mindez elősegíti, hogy a jóllét idővel visszaálljon. A kormány fedezi ezzel a hadi költségeket és a jelen év hátralevő költségeit, valamint az 1867 elején lejárandó államadóssági szelvények kifizetését. Igaz, a jövő év alig lehet deficit nélkül. Azok fedezésére új pénzügyi programm kell, hogy ne kelljen új papírokat kiadni. De addig a különböző országok képviseletei teljes tevékenységben lesznek, s azoknak a kormánynyal kezet fogva, sikerülene legyőzni a létező nehézségeket, melyek az államháztartás teljes rendezését gátolták. Lószállítás a Mai marosba tervezett vasúton. (Folyt.) Ami a b) alatti eszmét illeti, hogy a vasút által lesz a sószállítás olcsóbb, és az olcsóbb szállítás által maga a só is, erre nézve, a jelenből ítélve, kénytelen vagyok alapos aggodalmamat nyilvánítani, és aggodalmam indokául a mai sószállítási díjakat a vasúton, a Tiszán és a Dunán összehasonlítani. A vasúton Szolnokról Pestre szállítanak most egy mázsa sót, ha egész nagyon azzal megtöhetik, 33 krajezárért, Pestről Pozsonyba 458,0 krajezárért, e szerint Szolnoktól Pozsonyig szállíttatik egy mázsa só 78s/iu krajezárért. Amint én hajósokkal, de legközelebb is Balog János csongrádi hajóssal értekeztem, a Tiszán és a Dunán a szállítás Szolnoktól Pozsonyig nem kerülne többe mázsánként, mint 40 krajezárba, ez pedig a vasúti árnak majd csak felét teszi. E mellett figyelem vettetett azon körülményre is, hogy Pozsony közelében nem mindig szállítható nagyobb teher a Dunán felfelé a lovakkal vontatott hajókon a víz sebessége miatt. Komárig, Győrig azonban, és még feljebb is, kérdés nélkül mindig szállítható. Mennyiért fogna a ló a leendő marmarosi vaspályán szállíttatni Szolnokig, azt még nem tudhatjuk, de ha a fentebbi arány fogna a távolsághoz mérve megmaradni, a vasúti árakban, akkor lehet kilátás, hogy a fuvardíj Marmaros és Szolnok között körülbelül 90—100 krajczár lenne, és ez ötszörösen lenne drágább, mint a Tiszán szállítás most, — ez 18 krajczár mázsánként. Ezenkívül szoktak még a szállító rusznyákoknak egy kis kenyérnek valót is adni, gabnát, vagy tengerit, ez azonban a fennforgó kérdésre nézve csekélység. De ha sokkal olcsóbb lenne is a szállítási díj a mármarosi vasúton, mint a mostani vasúti díjak, mégsem tudom elhinni, hogy az valaha olcsóbb legyen, mint a vízi szállítás. És hogy ha azt akarjuk hinni, hogy a vasúti szállítás olcsóbb lesz, mint a tiszai, akkor nem lehet más hitben élnünk, mint abban, hogy egy mázsa só legfeljebb egynegyedrész krajezárért fog szállíttatni mértföldenként a vasúton, mert most, ha Mármarosból Szolnokig a Tiszán nem veszünk hoszabb távolságot számításba, csak a jelenlegi kocsiúti és talán a leendő vasúti távolságot, azaz körülbelül 36 mértföldet, akkor épen egy fél krajezárba esik mértföldenként egy mázsa só leszállítása a Tiszán most Szolnokig, pedig azt tudjuk, hogy a Tisza csavargása nem 36, de sokkal több mértföldet számít. És így e szerint a kimélékeny számítás szerint a vasúton szállítás díja mázsa- és mértföldenként, ha csak egy krajezár lenne is, már akkor fél krajczárral drágább, mint a tiszai szállítás, mely drágább árkülönbség a Marmarosból évenként vizen szállítható egy millió kétszázezer mázsa só mellett, hatszázezer krajczárt tesz minden mértföldnél, ez pedig 36 rigiértfödnél 21,600,000 krajczárt, vagy 216,000, mond: kétszáz tizenhatezer forintot tesz. — Ennyi lenne az állam kára évenként, ha a só csak egy krajezárért fogna is mázsa- és mértföldenként szállíttatni a vasúton, s ha mellőztetni fogna a tiszai szállítás. — Ha lesz a fuvardíj csak 1 és 12 krajezár, akkor már 432,000, majd fél millió lesz a kár évenként. Ha pedig még 1 és 1/2 krajczárnál is drágább lenne a vasúti díj, akkor minden feljebb menő fél krajczár után, 216,000, mind kétszáztizenhatezer forinttal fog nőni az állam kára is a vasúti szállítás mellett Mármaros és Szolnok között évenként, úgy hiszem, ez elég világos számítási példa arra, hogy jól megfontoljuk, mielőtt a tiszai szállítást megszüntetni, és Marmarosból e helyett a vasútit életbe léptetni czélszerűbbnek mondanánk. De ha még azt is megengedem, hogy a marmarosi vasút oly társaság kezében lesz, mint azt minden magyar óhajtja, mely nem fogja aranyunkat, ezüstünket kipéczézni és kivinni, s fogja szállítani a sót teszem egynegyedrész krajczárért mértföld- és mázsánként, akkor is csak ennek körvonalára szorítkozhatnánk az olcsóbb árral, s mikor ezen körvonalon keresztül kell tovább mennünk a sóval, ismét mások körmei között leszünk. Ami a c) pontot illeti, hogy legyen vasút Marmarosba, és azután legyen a só szabad kereskedési czikk, erre nézve szívesen közölném nézeteimet, de miután a sókezelésben a szabad kereskedés gyakorlati lehetetlenségét már a „Politikai Hetilap“ folyó évi 18., 19., és 20-dik számaiban megjelent, a sóügyről szóló értekezletemben szakismeretileg taglalni bátor voltam, ismétlésemmel nem lehetek unalmára a t. olvasónak, s csak annyit mondok jelenleg arról, hogy mindaddig, míg a só az ország és a nép kincse marad, ezzel szabadkereskedés, terjedt értelemben, nem űzhető. De meg sem is foghatom, mi szüksége volna az államnak arra, hogy másoktól, különösen a kereskedelem lojalitásától és az árulási versenytől várja a só olcsóbbságát akkor, mikor ennek, mint tulajdonának, olcsóságát egyedül maga az állam az országgyűlés által néhány szóval elrendelheti, mert a sónak teremtésében verseny senki által elő nem állítható E tekintetben közvetett eszközökkel czéloztatni el azt, amit közvetlenül az államkormány maga megtehet és megtennie kell, megvallom, eltévesztett számításnak látnám bármiféle kormány részéről. S így nem szorult a természet is az emberekre, hogy a sót azok ipar által tökéletesítsék, ezt készen adta kezünkbe, s ezzel magunknak kell okosan elbánni tudni. A d) pontra nézve, miszerint a mármarosi fenyveserdők nem sokáig fogják győzni szálfákkal a sószállítást a Tiszán, biztos kútfőből értesülve, emez aggodalomnak elhárítására mondhatom, hogy most már, az előbbi időkben kevesebb gonddal kezelt mármarosi erdők rendes turnuszokra felosztva lévén, évenként 200 —210 ezer fenyő-szálat képesek adni sószállitás alá, — minden fenyő-szálra pedig 5—6 mázsa sóteher lévén számítható, évenként 1,200,OOO, mond: egy millió kétszázezer mázsa sónak leszállítása a Tiszán örök időkre biztosítva van. Ha tehát Mármarosból 1,200,000 mázsa sót évenként kaphatunk a Tiszán, a többi 5, 6, 7 százezer mázsát, mi még fogyasztásunkra szükséges lesz, kiadja Marosujvár, honnan rendes komp forma dereglyéken szállittatik a só, — ezt pótolja Soóvár, szükség esetében Dézsákna,Torda, mint ez eddig is mindig szokásban volt. A gallicziai sótól, gondolom, már búcsút vehetünk, honnan utolsó években különben is csak Árva, Turócz, Liptó megyék népe kapott 12 font sót fejenként olcsóbb árért, s ezt maga tartozott Gallicziából elszállítani. Az e) pontra nézve, hogy a vizenszállításnál sok az apadás, mert a só átnedvesedik és elgőzölög, nem mondhatok egyebet, mint azt, hogy ez állítást nem csodálom, ha oly ember mondja, akinek nem volt szakmája soha a sókezelés, ha nem ilyen ember mondaná, akkor csodálnám, mert akik éveken át sót kezeltünk, nagyon jól tudjuk, miként van és kell elhelyezve lenni a sónak a szálfákon, hogy a víz színe felett még kereszt gerendákon és deszkákon fekszik az, egészen száraz állapotba helyezve, körülbelöl egy lábnyi magasan, eső ellen deszkákkal, gyéké