Pesti Napló, 1866. augusztus (17. évfolyam, 4885-4909. szám)

1866-08-30 / 4908. szám

198­4908. Csütörtök, augustus 30. 1866 17. évi folyam. Szerkesztési iroda: Ferencziek tere 7. szám, 1. emelet. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó-hivatal: Ferencziek tere 7. szám földszint. A lap anyagi i­llető köz­lemények (előfiz pénz, ki­adás körüli panas­z , hirdet­mények) a kiadó­hivatalhoz in­­tézendők. Előfizetési feltételek: Vidékre, postán, vagy helyben, házhoz hordva. Félévre . . 10 frt 50 kr. o. é. Évnegyedre . 5 frt 25 kr. o. é. Hirdetményei: díj: 17 hasábos petitsor egyszeri hirde­tésnél 7 nj kr. Bélyegdíj külön 30 njkr. Nyilt­ tér: 5 hasábos petit sor 25 nj kr. Rendkivüli előfizetés „PESTI NAPLÓ“-ra. September—novemberi 3 hóra . i . . . 5 frt 25 kr. September—decemberi 4 hóra . i . . . 7 „ — „ A PESTI NAPLÓ kiadó­ hivatala. Fest, aug. 29 1866. (Fk) Nem lehet elégszer ismételni, hogy valamint a természetben, úgy a történet­ben sincs ugrás s hogy nemcsak egy­más után, hanem egymás­b­ó­l is követ­keznek az események. Csak ki kell nyitni a szemet, és az összefüggés azonnal fel­ismerhető, így Ausztriát illetőleg is dönt­­hetlenül áll azon tény, hogy valamint bel­­állapotainak szétziláltsága a Bach-féle rendszer következése, úgy a külpolitika terén szenvedett anyagi és erkölcsi vere­ségei mindazon magatartásra vezethetők vissza, melyet e hatalom ugyancsak Bach korában választott magának, úgy hogy bátran állíthatni, miszerint ez állam­férfi et consortes minden tekintetben — erkölcsileg és anyagilag — az örvény széle felé szorították a monarchiát. A külpolitika terén minden szerencsét­lenség magvát magában rejtő azon poli­tika, melyet a bécsi államférfiak a keleti háború alkalmával követtek. Nem tarto­zunk azok közé, kik azt hiszik, hogy III. Napóleonnak már elejétől fogva va­lami „passiója“ lett volna Ausztria ellen; ez csak lassanként fejlődhetett ki, midőn a franczia császár mindinkább látta, hogy itt mind politikai czélzatainak, mind dy­­nastiájának konok ellensége áll vele szemben. A franczia császár kétségtelenül kész tervvel lépett a trónra, ő sokat el­mélkedett a magányban, és teljesen tisz­tában volt magával. A kivitelt, gyakor­lati államférfi létére természetesen a kö­rülményektől tette függővé, gyors léptek­kel haladott volna czélja felé, ha lehet, de ha áthághatlan akadályba ütközött, in­kább bármily nagyot került, mintsem va­lami va-banque-játék által a sikert koc­­­káztatta volna. A czél változatlan ma­radt, és a bécsi­ államférfiak more consueto túlbecsülték apró cseleiknek hatását, mi­dőn azt gondolták, hogy ezek által a kor szellemét bölcsészileg felfogó erős és kö­vetkezetes szellemet útjából félre lehet terelni. De tőlük függött ám e czél elérését könnyíteni vagy nehezíteni. E tekintetben 12 év előtt állották ki az első próbát. Mihelyt III. Napóleon eléggé biztosnak érze magát a franczia trónon, azonnal hozzá fogott európai program­jának va­lósításához, még­pedig három hatalmat szemelvén ki magának segédül: Ang­liát, Ausztriát, Olaszországot. Már ez összeállításból is némileg ki lehe­tett ismerni a franczia császár meginduló tevékenységének főczéljait, azon kérdé­seket, miket ő szőnyegre hozni szándéko­zott: a keletit, a németet és az olaszt. Ausztria mind a három közül érdekelve volt, de külön-külön minőség­ben. A keleti kérdés megoldásából e po­zitív nyereséget húzhatott volna, a német kérdés terén anyagi nyereség talán nem várt rá, de a­mit ő e téren bírt, azt nemcsak hogy megtarthatta, hanem új, korszerű, tartós­ alapra fektethette volna. A­z olasz kérdés dolgában végre Ausztriától áldozat kivántatott. Tehát Olaszország irányában áldozat, de ez ál­dozat ért be kárpótlás Keleten, s e mellett németországi állásának megszilárdítása, ez való azon kilátás, melyet Napóleon Ausztria előtt megnyitott. Azt hinné az ember, hogy ez elég kedvező ajánlat, melyre­­ bízvást rá­állhatták volna a bécsi államférfiak. Nem ők! Rövidlátóságukban tán meg sem értették: a szokottól eltérő, valamivel merészebb conceptió nem fért fejekbe! Poroszországnak akkor még nem volt Bismarkja, a trónon pedig a nem nagy szel­lemű, de önfejű és szeszélyeinél fogva ne­hezen kormányozható Frigyes Vilmos ült; ezt Párisban, hol a porosz király le­gitimitási rajongása miatt nem volt per­sona grata, nagyon kedvező körülmény­nek tartották Ausztria németországi ál­lásának megszilárdítására. Hanem Bécs­­ben másként calculáltak. Azt gondolták magukban — mert hiszen amaz urak min­dig sajátszerű látkört alkottak maguk­nak, melyet aztán valódinak tartottak — tehát azt gondolták: Németországban úgyis mi vagyunk az urak, azokat a né­met liberálisokat levertük, és ezektől Po­roszország is annyira fél, hogy már ez egyetlen okért sem fog tőlünk elszakadni soha. Ott tehát nem kell változtatás! Olaszország ? Ezt nemrég alaposan meg­vertük, oly módon, hogy bizony elment a kedve valami harmadik „riscossá“-tól; ha ennek daczára is tenne még egy bo­lond kísérletet, még egyszer leverjük; erre egymagunk is elég erősek vagyunk. A­mi pedig Keletet illeti, ott nincs mit keresnünk, elég bajunk van a már meglevő sok nemzetiséggel, nem kel­lenek hozzá még újak is, és aztán az a Miklós czár, bár rancune-ünk van ellene a magyarországi história miatt, de végre mégis jó emberünk, a legitimitásnak és conservatismusnak főistápja Európában, így en passant egy kis koszat állhatunk rajta, de valami nagy fájdalmat nem aka­runk neki okozni; fogunk tehát vala­micskét tenni, ut aliquid fecisse videamur, és Francziaországot se sértsük meg igen nagyon, de nagyon messzire bizony mi nem fogunk menni! Arra nem is gondoltak a tisztelt urak, hogy hatalmukban áll ugyan a felvetett kérdéseknek megoldását könnyíteni vagy nehezíteni, siettetni vagy késleltetni, de hogy azt végleg feltartóztatni nincs ha­talmukban, még mindig azt hitték, hogy, miként 30—40 év előtt, a bécsi államkan­­c­ellária az a tengely, mely körül a világ forog. Pedig csak képzeljük el, mi történt volna, ha akkor Ausztria határozottan kezet fog a nyugati hatalmakkal és Olasz­országgal. Ez utóbbi irányában nem vesztettünk volna többet , mint a­meny­nyit így is vesztettünk, de megkímél­tük volna két hadjáratnak vér- és pénzbeli költségét, és az államadós­ság talán 1000 millióval kisebb volna. Poroszország amaz időben valószínűleg Oroszország részére áll, s ezzel felbom­lik a német szövetség, de mily lényegesen különböző körülmények közt. A németek — ezt bátran állíthatni — tárt karokkal fogadták volna a porosz-orosz koalitió ellen küzdő Ausztriát, s ez aztán a maga ér­dekei szerint rendezhette volna újjá a szövetséget. A lengyelek is megtették volna a magukét, sőt bátran mondhatni, hogy bármily gyűlölt volt az akkori kor­mány minálunk, ily külpolitikáért sokat tudtunk volna megbocsátani, tudván, hogy a Nyugattal, a szabadelvű németekkel és lengyelekkel szövetkezett Ausztria a mi jogainkat sem fogná mindörökké lábbal tiporhatni. Ausztria, köztudomás szerint, másként cselekedvén, meghiúsító Napóleon vára­kozásait, s azon meggyőződésre vezette, hogy ezen hatalommal semmire sem me­hetni. Meg kellett állapodnia, megváltoz­tatni az utat, és egyenként venni elő azon kérdéseket, melyeket Ausztria más maga­tartása mellett egyszerre lehetett volna megoldani. Egyelőre békét kötött Orosz­országgal, sőt ennek barátjává is lett. Anglia nógatásai daczára is vonakodott még több franczia vért és pénzt áldozni az Oroszország elleni háborúra, tudván, hogy Ausztria miatt e háború főczéljai egyelőre mégis elérhetlenek, s hogy ama vér és pénz nagy mértékben fog igénybe vétetni, midőn most egyenként kellene megoldani ama kérdéseket. Nem akarunk köztudomású dolgokat ismételni. Tudva van, hogy az olasz kérdés megoldatott Ausztria nélkül, Ausz­tria ellenére, Ausztria rovására. Volt az­tán még egy pillanat — 1863-ban — midőn Poroszország a lengyel kérdésben ismét Oroszországhoz csatlakozott, míg Angol­­ób Olaszország kész lett volna Francziaország részére állni. Szerencsés véletlen, milyennek csak kevés párja van a történetben, szakasztott mássát teremté az Ausztria által oly megbocsáthatlanul elszalasztott 1854-ks alkalomnak. Napo­leon Metternich által még egy kísérletet létetett Bécsben — ismét sikertelenül. — Szövetkezett tehát Poroszországgal, és megkezdé a német kérdés­ megoldását, ismét Ausztria nélkül, ismét Ausztria elle­nére, ismét Ausztria rovására. Megkezdé, mondjuk, mert e megol­dás még nincs befejezve, valamint 1859- ben még nem fejeztetett be az olasz kér­dés megoldása. Hátra van tehát még a né­met kérdésnek egy része és a keleti. Egy­némely apró jelenség arra mutat, hogy ez utóbbi sem fog már sokáig szunnyadni. Nem­ lehetetlen, hogy időközben Napó­leon még egy kísérletet teend, vájjon elég hatályos volt-e az eddigi tanulság az osz­trák államférfiak szellemére. Kívánjuk, hogy e lépésnek most más eredménye le­gyen, mint a­milyennel az előbbiek di­csekedhettek. Nagyon helyesen mondá e lapokban egyik igen tisztelt hazánkfia, hogy Ausztriának már csak egy válasz­tása marad : a Francziaországgali szö­vetség. Ily szövetségnek előfeltételeiről más alkalommal fogunk szólni, de annyit már most is ki kell mondani, hogy ha az ily szövetkezésre való alkalmat harmad­szor is elszalasztják Bécsben, akkor a német kérdés megoldása be fog fejeztetni az eddigi irányban, a keletinek megol­dása pedig meg fog indulni ugyanoly mó­don, miként az olasz és a német, azaz : Ausztria nélkül, Ausztria ellenére, Ausz­tria rovására. Akkor Ausztria, míg körös­körül Európa térképe változik, úgy fog járni, mint a föld szétoszlatása alkalmával a későn jött poéta, kinek Jupiter azt mon­dá : barátom, a mim volt, a többiek mind elvitték, számodra már semmim sincs, érd be a — képzelem országával! Bécsi dolgok — A félhivatalos „Österr. Zeitung“ magya­rázatot közöl azon pénzügyi törvényhez, mely alább egész terjedelmében olvasható. A czikk így szól:­­ A folyó évi július 7-iki törvény a pénzügymi­nisztert felhatalmazta egy 200 millió forintig menő kölcsönre. Ebből a bécsi bank 61­­ milliót vállalt el, s maradt fenn még 140 millió. A pénzügyminiszter most ebből 90 milliót ad ki maga 1 és 5 ftos bankjegyekben. A még hátra­levő 50 millió forint kölcsönre az állam 5 per­centes metallique kötvényeket ad ki szelvé­nyekkel, melyek évenként május és november e­sején járnak le. Utóbbi új kölcsön valamely consortiumnak fog átadatni. Ha sikerül azt az ugyanazon cathegóriába eső állampapírok mos­tani árfolyamában eladni, az mintegy 90 millió névleges értékig fog emelkedni. A bécsi banknak jelenleg a kormány részére mintegy 210 millió forint értékű bankjegye van forgalomban, mely most államjegyekkel cserél­tetik ki. E szerint tehát a forgalomba hozandó összes államjegyek 300 millió forintot fognak tenni. A pénzügyminiszter felhatalmaztatik továbbá ezen határon is túl menni, de csak egy kikötött esetben. Azon esetben tudniillik, ha sóbá­nyákra kiadott kamatozó kincstári utalványok a meghatározott 100 millió értéknél kevesebbre apadnak. Mert az új törvény azt mondja, hogy az állambankjegyek és a nevezett utalványok összesen 400 milliót meg nem ha­ladhatnak. Azért ha pl. a sóbányákra kiadott utalványok 50 millióval kevesbülnének, akkor 50 millióval több, azaz mindössze 350 millió államjegyet lehet kiadni. De előrelátható, hogy ez az eset nem fog beállani. Épen mivel a tör­vény gondoskodik a kamatozó függő adósság amaz utalványokban álló nemének pontos be­váltásáról, a tőkepénzesek előnyt fognak adni amaz utalványoknak. Meglehetős bizonyosság­gal lehet feltennünk, hogy a sóbányai utalvá­nyok kiadása el fogja érni a 100 milliót, s így a kiadandó államjegyek sem fognak 300 milliónál többre menni. A kormány maga bevallja, hogy ezáltal a függő államadósság oly magasra emelkedett, hogy veszély nélkül a mostani határt átlépni nem lehet. Béke esetében, melyet most biztosí­tottnak lehet tartani, az is ígértetik, hogy az aprópénz-jegyeken kívül a kamatozó és nem kamatozó függő adósság 400 millión túl emel­tetni nem fog. A kormány által hozott eme rendszabályok sajnos kénytelenség következményei. A meglevő jelen viszonyok közt azonban legjobbaknak tart­hatni, a­miket tenni lehet. Senki sem helyeselhet­né az államjegyeknek kényszerített árfolyammal való kiadását. A kétszeres háború menti az új rendelkezést. A kormány jól tette, hogy inkább rászánta magát, hogy 10 millióval emelje az évenkénti kiadást, hogysem a különben is nagy mennyiségű államjegyeket 150 millió forinttal szaporítsa.­­ Vigasztal az „Ősz. Ztg“ azzal is, hogy más államban, hol ezüstpénz van állandó forgalomban, nagy baj a papírpénz kényszerített forgalma, de Ausztria népei 18 év óta már hoz­zá szoktak, s az újabb rendelet csak meghosz­­szabbítja ezen állapotot. A közelebbi években igen gyorsan törekedtek a pénzérték teljes hely­reállításához. Ez üdvös törekvés lesz vala, ha jó termések lesznek vala, ha Ausztria politikai nyugalmat élvezett, és ipara virágzott volna. De nagyon rész évek járván ezekre, a valuta helyre­állítására v­aló törekvés megkevessté nagyon a pénzforgalmat. A gazdasági terményeket érté­­kekön alul kellett eladni, az ipart a külső ver­seny nyomta , a kamatláb mérték felett emelke­dett, úgy hogy némely osztályokra nézve a hitel lehetlenné vált ;ja részvényesek, kivált a vasútiak ára leszállott, s mindez befolyt arra, hogy na­gyok legyenek az adóhátralékok. Némi vigasz­taló van hát az új rendszabályokban mindazon veszélyesség mellett is, mely az államjegyek ily sokra emelkedésével jár. A nép munkálkodásá­nak új inger adatik; nagy vállalatok lesznek kivihetők; némely iparág közvetett védelmet nyer ; a földtermékek ára emelkedik ; a jelzá­­logi és más hitel tetemesen javuland. És mindez elősegíti, hogy a jóllét idővel visszaálljon. A kormány fedezi ezzel a hadi költségeket és a jelen év hátralevő költségeit, valamint az 1867 elején lejárandó államadóssági szelvények kifizetését. Igaz, a jövő év alig lehet deficit nél­kül. Azok fedezésére új pénzügyi programm kell, hogy ne kelljen új papírokat kiadni. De addig a különböző országok képviseletei teljes tevékenységben lesznek, s azoknak a kormány­nyal kezet fogva, sikerülene legyőzni a létező nehézségeket, melyek az államháztartás teljes rendezését gátolták. Lószállítás a Mai marosba tervezett vas­úton. (Folyt.) A­mi a b) alatti eszmét illeti, hogy a vasút által lesz a sószállítás olcsóbb, és az olcsóbb szállítás által maga a só is, erre nézve, a jelenből ítélve, kénytelen va­gyok alapos aggodalmamat nyilvánítani, és aggodalmam indokául a mai sószállí­­tási díjakat a vasúton, a Tiszán és a Dunán összehasonlítani. A vasúton Szolnokról Pestre szállíta­nak most egy mázsa sót, ha egész nagyon azzal megtöh­etik, 33 krajezárért, Pestről Pozsonyba 458­,0 krajezárért, e szerint Szolnoktól Pozsonyig szállíttatik egy má­zsa só 78s/iu krajezárért. A­mint én hajósokkal, de legközelebb is Balog János csongrádi hajóssal érte­keztem, a Tiszán és a Dunán a szállítás Szolnoktól Pozsonyig nem kerülne többe mázsánként, mint 40 krajezárba, ez pedig a vasúti árnak majd csak felét teszi. E mellett figyelem vettetett azon körülmény­re is, hogy Pozsony közelében nem­ min­dig szállítható nagyobb teher a Dunán felfelé a lovakkal vontatott hajókon a víz sebessége miatt. Komárig, Győrig azon­ban, és még feljebb is, kérdés nélkül min­dig szállítható. Mennyiért fogna a ló a leendő marma­rosi vaspályán szállíttatni Szolnokig, azt még nem tudhatjuk, de ha a fentebbi arány fogna a távolsághoz mérve megmaradni, a vasúti árakban, akkor lehet kilátás, hogy a fuvardíj Marmaros és Szolnok kö­zött körülbelül 90—100 krajczár lenne, és ez ötszörösen lenne drágább, mint a Ti­szán szállítás most, — ez 18 krajczár má­zsánként. Ezenkívül szoktak még a szál­lító rusznyákoknak egy kis kenyérnek valót is adni, gabnát, vagy tengerit, ez azonban a fennforgó kérdésre nézve cse­kélység. De ha sokkal olcsóbb lenne is a szál­lítási díj a mármarosi vasúton, mint a mostani vasúti díjak, még­sem tudom el­hinni, hogy az valaha olcsóbb legyen, mint a vízi szállítás. És hogy ha azt akarjuk hinni, hogy a vasúti szállítás olcsóbb lesz, mint a tiszai, akkor nem lehet más hitben élnünk, mint abban, hogy egy mázsa só legfeljebb egyne­gyedrész krajezárért fog szállíttatni mért­földenként a vasúton, mert most, ha Már­marosból Szolnokig a Tiszán nem veszünk hoszabb távolságot számításba, csak a jelenlegi kocsiúti és talán a leendő vasúti távolságot, azaz körülbelül 36 mértföldet, akkor épen egy fél krajezárba esik mért­földenként egy mázsa só leszállítása a Tiszán most Szolnokig, pedig azt tud­juk, hogy a Tisza csavargása nem 36, de sokkal több mértföldet számít. És így e szerint a kimélékeny számítás szerint a vasúton szállítás díja mázsa- és mértföldenként, ha csak egy krajezár lenne is, már akkor fél krajczárral drá­gább, mint a tiszai szállítás, mely drá­gább árkülönbség a Marmarosból éven­ként vizen szállítható egy millió kétszáz­ezer mázsa só mellett, hatszázezer kraj­­czárt tesz minden mértföldnél, ez pedig 36 rigiértfö­dn­él 21,600,000 krajczárt, vagy 216,000, mond: kétszáz tizenhatezer fo­rintot tesz. — Ennyi lenne az állam kára évenként, ha a só csak egy krajezárért fogna is mázsa- és mértföldenként szál­líttatni a vasúton, s ha mellőztetni fogna a tiszai szállítás. — Ha lesz a fuvardíj csak 1 és 12 krajezár, akkor már 432,000, majd fél millió lesz a kár évenként.­­ Ha pedig még 1 és 1/2 krajczárnál is drágább lenne a vasúti díj, akkor minden feljebb menő fél krajczár után, 216,000, mind kétszáztizenhatezer forinttal fog nőni az állam kára is a vasúti szállítás mellett Mármaros és Szolnok között évenként, úgy hiszem, ez elég világos számítási példa arra, hogy jól megfontoljuk, mielőtt a tiszai szállítást megszüntetni, és Marma­rosból e helyett a vasútit életbe léptetni czélszerűbbnek mondanánk. De ha még azt is megengedem, hogy a marmarosi vasút oly társaság kezében lesz, mint azt minden magyar óhajtja, mely nem fogja aranyunkat, ezüstünket kipéczézni és kivinni, s fogja szállítani a sót teszem egynegyedrész krajczárért mértföld- és mázsánként, akkor is csak ennek körvonalára szorítkozhatnánk az olcsóbb árral, s mikor ezen körvonalon keresztül kell tovább mennünk a sóval, ismét mások körmei között leszünk. A­mi a c) ponto­t illeti, hogy legyen vasút Marmarosba, és azután legyen a só szabad kereskedési czikk, erre nézve szí­vesen közölném nézeteimet, de miután a sókezelésben a szabad kereskedés gya­korlati lehetetlenségét már a „Politi­kai Hetilap“ folyó évi 18., 19., és 20-dik számaiban megjelent, a sóügyről szóló értekezletemben szakismeretileg taglal­ni bátor voltam, ismétlésemmel nem le­hetek unalmára a t. olvasónak, s csak annyit mondok jelenleg arról, hogy mind­addig, míg a só az ország és a nép kin­cse marad, ezzel szabadkereskedés, ter­jedt értelemben, nem űzhető. De meg sem is foghatom, mi szüksége volna az államnak arra, hogy másoktól, különösen a kereskedelem lojalitásától és az árulási versenytől várja a só olcsóbb­­ságát akkor, mikor ennek, mint tulajdoná­nak, olcsóságát egyedül maga az állam az országgyűlés által néhány szóval elren­delheti, mert a sónak teremtésében ver­seny senki által elő nem állítható E te­kintetben közvetett eszközökkel czéloz­­tatni el azt, a­mit közvetlenül az állam­kormány maga meg­tehet és megtennie kell, megvallom, eltévesztett számításnak látnám bármiféle kormány részéről. S így nem szorult a természet is az embe­rekre, hogy a sót azok ipar által tökéle­­tes­ítsék, ezt készen adta kezünkbe, s ezzel magunknak kell okosan elbánni tudni. A d) pontra nézve, miszerint a márma­­rosi feny­veserdők nem sokáig fogják győz­ni szálfákkal a sószállítást a Tiszán, biz­tos kútfőből értesülve, emez aggodalom­nak elhárítására mondhatom, hogy most már, az előbbi időkben kevesebb gond­dal kezelt mármarosi erdők rendes tur­­nuszokra felosztva lévén, évenként 200 —210 ezer fenyő-szálat képesek adni só­szállitás alá, — minden fenyő-szálra pe­dig 5—6 mázsa sóteher lévén számítható, évenként 1,200,OOO, mond: egy millió két­százezer mázsa sónak leszállítása a Ti­szán örök időkre biztosítva van. Ha tehát Mármarosból 1,200,000 má­zsa sót évenként kaphatunk a Tiszán, a többi 5, 6, 7 százezer mázsát, mi még fo­gyasztásunkra szükséges lesz, kiadja Ma­­rosujvár, honnan rendes komp forma de­reglyéken szállittatik a só, — ezt pótolja Soóvár, szükség esetében Dézsákna,Torda, mint ez eddig is mindig szokásban volt. A gallicziai sótól, gondolom, már búcsút vehetünk, honnan utolsó években külön­ben is csak Árva, Turócz, Liptó megyék népe kapott 12 font sót fejenként olcsóbb árért, s ezt maga tartozott Gallicziából elszállítani. Az e) pontra nézve, hogy a vizenszállí­­tásnál sok az apadás, mert a só átnedve­sedik és elgőzölög, nem mondhatok egye­bet, mint azt, hogy ez állítást nem csodá­lom, ha oly ember mondja, a­kinek nem volt szakmája soha a sókezelés, ha nem ilyen ember mondaná, akkor csodálnám, mert a­kik éveken át sót kezeltünk, nagyon jól tudjuk, miként van és kell elhelyezve lenni a sónak a szálfákon, hogy a víz színe felett még kereszt gerendákon és deszkákon fekszik az, egészen száraz ál­lapotba helyezve, körülbelöl egy lábnyi magasan, eső ellen deszkákkal, gyéké­

Next