Pesti Napló, 1866. szeptember (17. évfolyam, 4910-4934. szám)

1866-09-11 / 4917. szám

207-4917. Kedd, September 1. 1866. 17. évi folyam. Szerkesztési iroda: Ferencziek tere 7. szám, 1. emelet. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó-hivatal: Ferencziek tere 7. szám földszint. A lap anyagi részét illető köz­lemények (előfizetési pénz, ki­adás körüli panaszok, hirdet­mények) a kiadó­hivatalhoz in­­tézendők. Előfizetési feltételek: Vidékre, postán, vagy helyben, házhoz hordva. Félévre . . 10 frt 50 kr. o. é. Évnegyedre . 5 frt 25 kr. o. é. Hirdetmények díja 17 hasábos petitsor egyszeri hird­­ésnél 7 új kr. Bélyegdíj külön 30 njkr. Nyílt-tér: 6 hasábos petit­sor 25 sj kr. Irodalmunknak és a magyar nyelv kiművelésének egyik legkitűnőbb munkáját ragadta el közülünk a halál e hó 9-ikén, mielőtt élte 66-ik évét betöltötte volna. Mindenki ismeré Pesten az egyszerű külsejű és szelídsége által oly vonzó szerzetest, ki megszemélyesítője volt azon szivjóságnak, keresztyéni­ őszinte szerénységnek, mi oly jól illik egy papnak. Épen ezért a külsőből és jelenlegi életéből alig lehetett volna kiolvasni ezen férfiú rendkívüli érdemeit és lefolyt életpályáját. A minden álságtól ment szerénység nem is gyanittató, mintha a szives nyájasság megtisztelő leereszkedés volna ; mintha ezen, kedélyére nézve gyer­mekded férfiú egyike volna azon halhatatlanoknak, kikről a nemzet soha meg nem feledkezhe­­tik ; a közelebbi időkben a kor és hanyatló egészségi állapot miatt megtörtnek látszott külső alatt senki sem sejtette volna, ha különben nem tudja, hogy ő az, ki nagy munkákat hajtott végre, és jelenleg is a legnagyobb magyar irodalmi vállalat óriási munkájában oly gyorsan és sikerrel halad előre , hogy az a férfiú, ki az egész irodalomban tán legteljesebben szenteli egész idejét a tudománynak, s a ki ennélfogva a magyar katholikus papság egyik fő büszkesége, első ifjúsága óta csaknem örökös üldözésnek volt kitéve a magyar irodalom iránti buzgó és mindig sikeres munkálkodásáért — épen papi minőségénél fogva. Kazinczyn kívül tán senki sem állott ki annyit, senkinek sem volt oly zaklatott élete a magyar irodalom iránti hazafias buz­galom miatt. A szent Benedek rendjebeli szerzetes huszonnégy éves korában, csaknem egyszerre Vörösmarty „Zalán“-jával írta meg az „Augsburgi ütközet“ czímű eposát, s hőskölteményei, balladái és lyrai költeményei által az ő neve mindjárt Vörösmartyé után tündöklött a magyar költészetben. A classical ízlés mellett valódi magyar nemzeti érzés, a magyar nyelv szellemének és belső sajátságainak közvetlen ismerete jellemzik akkori műveit. De midőn 1836-ban összes művei meg voltak jelenendők, szerzetbeli főnöke betiltá a kiadást, s csak a világi magyar hatóság bírta kieszközölni nyilvánosságra bocsáttatásukat. — Egyszersmind a szerzet betiltá, hogy az ő engedelme nélkül valamit nyilvánosan írjon, s Pest­ről, mely már az irodalom központja volt, s hol Czuczornak Vörösmarty, Bajza és Toldy baráti körében otthona volt, a szerzet száműzte őt Pannonhalmára. Majd Győrött tanárrá neveztetvén ki, csakhamar onnan is elmozdittatott, leginkább azon népszerűség miatt, melyben tanítványai előtt állott. 1849-ben a „Riadó“ írása miatt hat évi várfogságra ítéltetett, s Budán tartatott fogva, honnan I a várnak a magyar sereg által történt elfoglaltatásával szabadult ki. A forra­dalom végén az új épületben, Budán, Bécsben, s végre Kufsteinban szenvedett rabságot, hol latin remek írók fordításával és a magyar nagy szótár készítésével való foglalkozás enyhitő fogságát. Fogsága, szerencsére, nem nyúlt hosszúra, s ha megrongálá egészségét, egyike maradt­­ azoknak, kik lélekben meg nem törtek, s kik a munkában kiapadhatlan forrását találják a lélek felfrissülésének. 1844 óta dolgozik ő azon nagy monumentális művön: „A magyar nyelv szótáráén, Pest, sept. 10.1866. Ausztria jövője, tekintettel Magyarországra. Miután feltehető, hogy Ausztria megbí­zott vagy megbízandó kormányférfiai a lepergett catastropha után tisztában van­nak az iránt, hogy Ausztria jövőjét a fegyverhatalomra bízni többé nem le­het, s miután már nem is maradt szá­mukra az ostromállapot és absolutizmus­­tól, a históriai egészek széttépése és kény­­szeritett centralisatiótól egész az ál al­kotmányosságig semmi kísérletien, — egyedül a népek jogos és méltányos kí­vánságai kielégítése, s ekként az egyes népeknek a közös jólét és biztonsággal a birodalom érdekéhez fű­zése: feltehető, hogy végre ez utolsó és egyedüli kisegítő eszköz vétetik alkalmazásba. S miután feltehető , hogy az egyes or­szágok, tartományok és népek érdekei összefűzésénél némely érdekösszeütközé­sek adhatják elő magukat,­­ nem lesz talán felesleges azon kérdés szellőztetése, hogy a sok nehéz csapás után felüdítendő Ausztria új életre keltésénél milyen tekin­tet illeti meg Magyarországot, milyen figyelem a magyar nemzetet, fennhagyván Ausztria többi tartományai és népei szá­mára a súly- és szerep­kiosztást má­soknak. Nincs ideje a sebeket felszaggatni; ám az új útra térésnél a visszapillantás — bár keserű, de tanuságos, s igy — kény­­telenség és nem is veszélyes oly nemzet irányában, melynek a méltatlanságok hamar feledése, megbocsátása , szóval a nagylelkűség­ történelmileg elismert erénye. Ha így láttak volna be a jövőbe­linként bekövetkezett — legnagyobb rész­ben azok, kik Ausztria sorsát I. Ferdi­nánd óta kormányozták ; fel lehet ten­ni , hogy épen a birodalom érdekében nem jártak volna el akként sem Magyar­­ország, sem a magyar nemzet, sem a ma­gyar faj iránt, mely eddigi eljárás — ke­vés kivétellel ■— határos volt Ausztriára nézve a lassú méreg általi pusztítással. Hogy Magyarország az ausz­triai birodalomnak fő oszlopa, melyhez és melyre egyedül tá­maszkodhatnak övezeteikkel a birodalom többi tartományai a birodalom szilárd fennállása és biztonsága tekintetéből: minden­kit meggyőzhet egy tekintet a térképre, egy bepillantás ez ország részint elfojtott, vagy elzsibbasztott, részint szunnyadó erői statistikájába; de mindenek felett egy kis figyelem azon körülményre, hogy ezen legnagyobb politikai test nem — mint egynémely tartományai Ausztriának a fegyverhatalom által van csatolva a birodalomhoz, hanem a nemzet és az ural­kodóház között kötött szabad egyez­kedésnél fogva (pragmatica sanctio.) Hogy Ausztria természetes súlypontja Magyarország, elmondották ezt eddig is Ausztria barátai ép úgy, mint ellenségei; — talán épen mivel ellenségei is mondot­ták, azért nem talált hitelre Ausztria ed­digi államférfiainál, a tragicus catastro­­phának kellett bekövetkezni, hogy azt kétségtelenné tegye rájuk nézve is. De ha ez így van, azt hiszem — Ausz­tria érdekében is bűn lenne Magyaror­szág irányában a jövő Ausztria részéről az eddigi után eljárni, s Magyarországot mint egy bérbe vett majort tekinteni, melynél a birodalom­­nak csak az volna fő érdeke: mi­nél kevesebb beruházás mellett abból minél több hasznot sajto­l­­ni ki a többi örökös tartomá­nyok javára vagy könnyebbsé­gére; — sőt az van érdekében az ural­kodó háznak ép úgy, mint a birodalom­nak, hogy ezen közép oszlop, mely az egészet egyedül tarthatja össze, minél erősebb legyen, s igy Magyarország ipa­ra, kereskedése, gazdászata, szóval felvi­rágzása, a többi tartományok hason érde­keinek soha semmi esetben fel ne áldoztassék, s annyi beruházás­ban részesittessék, mint a biroda­lom tartományai bármelyike. Mit mondjunk a magyar nemzetről? — mely alatt itt nem a politikai nemzetet, sem csupán a magyar fajt kérem érteni, — hanem mindenkit, ki magyarnak akar tekintetni. Íme, elérkezett az idő, mikor Ausztria jövőjét, sorsát rendezni megbízott vagy megbízandó államférfiak kénytelenek el­ismerni , hogy az összes birodalomban csak egyedül a magyar elem az — mint reformátor nagy hazánkfia intőleg mondá — mely, „áldja vagy verje a sors keze“ — se merre sem tekintget, mert sehonnan sem nyúl felé rokon kéz; — mig a birodalom többi jelentékenyebb nemzetiségei — a németet sem véve ki — mind másfelé gravitálnak, ha csak több alkotmányos szabadságban és jólét­ben nem részesülnek, mint határos ro­konaik, s így mindig ki vannak téve a többet ígérés csábítá­sainak. De ezen nyomatékos tekintetek felem­­lítése talán az irigység rosz akarata azon gyanúsítását kelthetné fel , hogy mi fö­lényt követelünk Magyarország és nem­zetiségünk számára? Isten őrizz! A ki­erőszakolt fölény, a persa és római bi­rodalom összeomlásától Ausztria legújabb koráig folyó történet tanúsága szerint, több ártalmára volt a felsőbbséget erő­szakoló nemzeteknek, mint javára. Mi erőszakolt fölényt nem óhajtunk sem a magyar állam, sem nemzetiségünk számára, hanem szabad versenyt: iparu­nk, ker­eskedé­­sünk, gazdászatunk fejlesztésé­re, szabad versenyt minden meg­illető téren nemzetiségünknek, a magyar elemben részint szu­ny­­nyadó,részint elfojtott erők ki­fejtésére. S mi bízunk benne, hogy valamint eddig, még a leigázás szomorú korszakában is, Magyarországban levő majd minden nemzetiség — különösen miveltebb osztályára — bírtunk beolvasz­tási erővel — mit eléggé tanúsítottak a közelebb évekbeni számos névmagyaro­sítások is,milyen önkénytes beolvadás­ra Ausztria más nemzetiségei irányában példa sem igen mutatkozik — úgy jövőre alkotmányunk visszaállítása és szellemi erőink szabad működése mellett a sza­bad verseny nem ütend ki hátrányunkra, s ha talán előnyünkre ütne ki — a fen­tebbiekből látható — hogy az Ausztriá­nak nem kárára, hanem javára szolgálna. S e részben úgy látszik, mintha felsé­ges fejedelemasszonyunk, az uralkodóház és Ausztria érdekében, a gyászos catas­tropha tanúsága előtt már, ihletve vezé­reltetett volna a magyar nemzetiség iránti nemes hajlamában, miért is, hogy nyel­vünknek a versenyt a legmagasb körben is megnyitotta, s udvari képességét bebi­zonyította : bizonyosan méltó hálás elismerésével találkozik az összes nemzetnek. S honnan magyarázható meg a ma­gyarnak ezen, más nemzetiségbeli, külö­nösen miveltebb osztályaira ható beol­vasztási ereje? Ha egyéb okokat nem kutatunk is, elvitázhatlan , hogy a ma­gyar nemzet, s abban­ különösen — mint láttuk Erdélyben — a magyar faj, al­kotmányos szabadságáért! küzdelmeiben mind a csatatéren, mind a zöld asztalnál, mind a nehéz időkhöz képest tűzhelyéhez visszavonultságában, nem mindennapi pél­dáját mutatta bátorságának, hazaszere­tete és alkotmányához, rendületlen ragasz­kodásának, s majdnem egyedül volt Ausztria népei között, mely a megpró­báltat­ás legnehezebb napj­aiban mindig tisztában volt magával: mit akar és mit nem akar, s ha a szó nem volt lezárva ajkain, ki merte mon­dani : mi hoz veszélyt a birodalomra, ép úgy, mint az uralkodó házra, és soha­sem feledkezett meg Ausztria többi népeinek valódi érdekei felemlítéséről sem; még Ausztriának, sőt — fájdalom — Szent István birodalmának is nem egy népe szemét elkápráztatván egy-egy kis önérdek, saját valódi érde­két sem fogva fel: szappan-buborékok után kapdosott! Ezen példaadás által kiérdemelt tekin­télye a magyar nemzetnek bizonyosan szintén egyik tényező lehet arra, hogy a birodalomra netalán ismét elkövetkezhető megpróbáltatás nehéz napjaiban a kie­légített magyar nemzet morális erejé­vel összetartólag hasson a birodalom többi népeire. FÁY BÉLA, mely Akadémiánknak is legnagyobb vállalata fennállása óta, s a magyar nyelv eme nélkülöz­­hetlen alapkövének letevésénél Czuczor volt a fő munkás, kinek neve­ elválhatlan a magyar nyelv fejlésének történetétől. De ezen nagy mű nélkül is halhatlan nevet szerzett magának. Nemcsak a nyelv, hanem maga a költészet szellemében és formájában ott látjuk az úttörők legelsői közt. A Vörösmarty-korban, midőn az epos volt az uralkodó költői nem, együtt zengő, mint említők, ama nagy költőnkkel a nemzeti dicsőséget, é­s nemsokára ő volt, ki leghatáro­zottabban indítá meg azon népies költői irányt, melynek fő képviselőivé az akkori fiatalságból Petőfi és Arany levének. Czuczor nemcsak a nép szójárásait, hanem szokásait és érzületét közvetlenebbül ismeré, mint talán kortársai közül akármelyik, s ezért jobban megközelité népdalaiban és nép­románcaiban a valódi népiességet. Utóbbi nemű költeményei átmenetül szolgálnak a népdal­irodalmunkban Vörösmarty néhány hasonló irányú költeményével együtt Kisfaludy Károly kísérleteiből Petőfi költészetére. Latin írókból tett verses és prózai fordításai is megemlitendők, melyek kétségkívül versenytárs nélkül állanak eddigelé irodalmunkban, Kazinczy ízlésével, de Kazinczyénál tisz­tább és eredetibb magyarsággal írva. Midőn irodalmunk egyik legkitűnőbb veteránja felett, ki annyit tűrt és annyi sikert mutatott fel, megnyílik a sír, s nem azon megnyugtató érzés fog el, mi egy pályáját végzett aggastyánénál, hanem a mi egy élte teljében levő férfiúénál, kinek legnagyobb műve csonka pyramisként emelkedik sírja felett, s ki nem kifáradva nyugszik el, hanem kit lankadatlan munkássága közben, mint civilisatiónk egyik utászát találja a halálos golyó. Utolsó szenvedése rövid volt, halála előtt két nappal lehetett látni reggeli szokott sétájában,­­­esti szokott szórakozásában a nemzeti színházban, melynek egyik legszorgalmasb látogatója és drámabirálója volt. — A cholera áldozata lett, ugyanazon járványé, mely nem kímélte most azt, ki fiatal korában, mint pap, ama kórnak kegyetlenebb dalásai közt, egész önfeláldozással tette volt ki életét a betegek ápolásában és vigasztalásában. Egyike volt­­ azoknak, kik kevés személyes dicsvágygyal a tehetségéhez mért jót tevésben fáradhatlanok, s kiket talán a költészetre is a kétségtelen hivatásnál is inkább a hazafias érzés vezetett. Sírját csupán szellemi örökösök állják körül, s az örökösök a nemzet minden his fiai és leányai. Vajha a szép jellemvonásai is örökségkép maradhatnának a tehetséges fiakra: az a hazafias magyar érzelem, a nagy munkák és fáradhatlan tevékenység mellett az igénytelen egyszerűség, a nagy tehetség mellett a dicsvágy és kérkedés hiánya; s a jó és szép tettek melletti teljes érzéstelenség, a mik oly valódi magyart is, minő Czuczor volt, csak annál jobb magyarrá tettek. Nyugodjanak porai békével, — s adja az ég, hogy s^^^Bie csak műveiben, ha­nem az utána következők hasonló szép tulajdonaiban is örökre élj^^^^E Bécsi dolgok­ (**) A bécsi lapok általában a magyar ügyek iránt folytatott, s egy időre felfüggesztett egyez­kedések felett köztik hosszabb, rövidebb észre­vételeiket. Mi ezeket utánmondani feleslegesnek tartjuk, részint azért, mert rögeszmék ellen küz­deni hiábavaló fáradság, részint azért, mert a sokféle közleményben csak félig is biztos útmu­tatót nem találhatunk. Nem hagyhatjuk azonban megérintés nélkül a „Presse“ megjegyzését, melylyel lapunknak a felelős magyar kormány megalakítása iránt ho­zott közleményét kíséri. „A „Pesti Napló,­ a Deák-párt közlönye — írja a „Presse“ — egész nyíltsággal jelenté ki, miszerint szerinte bizonyosnak látszik, hogy a magyar országgyűlésnek felelős minisz­térium nélküli összehívása a tárgyalásokat le­­hetlenné teszi, s az ismétt elnapolást legott maga után vonná. Ez büszkén és bátran van mondva, s arra mutat, hogy a Deák-párt az or­szággyűlés két utóbbi felirata óta lényeges hala­dást tett. Ezen feliratokban — természetesen — igen fürgetőleg csupán azon óhajtás fejeztetett ki, neveztetnék ki egy saját magyar miniszté­rium. Most már ezen kinevezést az országgyű­lésnek a közös ügyek feletti tárgyalásai folytat­­hatására feltételül tűzik ki. Úgy látszik, hogy a königgrätzi csata által nemcsak a poroszok té­tettek bátrakká- A kormánynak torkára illesz­tik a kést, mert gyengének tartják, hogy az egységes államelvek mellett megmaradjon. A dualismus zászlója nyíltan kibontatik, s ezzel a birodalom két félre szakításának elve hirdette­­tik ki, melynek végzetszerű jelentését mi (a „Presse" és Warrens) a közelebbi napokban kimutattuk. E mellett azt is akarják, hogy a Lajthán túli tartományoknak praejudicáltassék, mert a septemberi pátensben megígért képvise­letek tanácskozásai és határozataitól az alkot­mánykérdésben határozott engedményeket ki­vánnak. Egyébiránt a „Pesti Napló“ nyilatko­zata minden körülmény közt nyereség. A kor­mány a leleplezett alternatívához jutott: dua­lismus vagy birodalmi egység, ezek közt kell választania stb.“ Csak néhány sor, és mégis mennyi otromba­ság, mily eszmezavar! A „Pesti Napló,“ miként Magyarország minden jó polgára, óhajtja az országgyűlés minél előbbi összehívását, de ezen óhajtást ama biztos kilá­tással akarná érvényesíttetni, hogy az ismét összegyűlendő országgyűlés a nehéz, és minden felé károsan ható bonyodalmakat végre valahára el is intézze, az országot alapigényeiben kielégítse,­­ a viszonyt a birodalom többi tarto­­­mányai irányában szabályozza. Hol a törvényhozási jog nem a legújabb kor adománya, mint túl a Lajtban, hanem századok hosszú során át gyakorlott, s nemzeti szent va­gyonként az utókorra szállt közpolitikai atribu­­tum, ott az események erőszaka s a kormányzati önkény visszaélései által okozott bonyodalmakat experimentumok és ac­rogák által elenyésztetni, a viszás helyzetet kiegyenlíteni nem lehet. Ki ezen­­az idő által elmaradhatlannak bizonyított ered­ményt óhajtja, annak óhajtania kell azon kellé­kek szigorú és lélekismeretes alkalmazását is, melyek nélkül a siker el nem érhető. Magyaror­szágban törvényt csak a törvényes eszközök hiánytalan felhasználásával lehet hozni. Csak egy hiányozzék is ezen factorokból — már a törvényhozás , mint nem egész, alkotmányos functióba nem bocsátkozhatik. Már­pedig min­den alkotmányos országban, ezt tán a „Presse“ sem tagadja, a kormány egyik elengedhetlen factora a törvényhozásnak , értve az alkotmány által szentesített kormányt. De hisz épen ezen kormány az, melyet Magyarországnak most már tizenhat éven át nélkülöznie kell, s ezen nélkü­lözésnek tulajdonítandó, hogy két országgyűlés munkássága, hazagsága, készséges jó­akarata, csak mint eredménytelen experimentum, csupán legislatív küzdelmeink történelmi adatait sza­­porítható. Ezen lehangoló eredménytelenség az, mit a „Pesti Napló“ nem tanácsolhat, midőn törvényes kormány nélkül a tanácskozások folytatását le­hetőnek nem tartja. Mi magyarok, innen a Laj­­thán, históriai jogok örökösei, valódi alkotmá­nyos törvényhozási praxis utódai vagyunk, s így országgyűlésen nem csupán felemelt adók.

Next