Pesti Napló, 1866. szeptember (17. évfolyam, 4910-4934. szám)
1866-09-18 / 4923. szám
213-4923. Kedd, September 18. 1866. 17. évf folyam. Szerkesztési iroda: Ferencziek tere 7. szám. 1. emelet. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó-hivatal: Ferencziek tere 7. száma földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadóhivatalhoz intézendők. Előfizetési feltételek: Vidékre, postán , vagy helyben, házhoz hordva. Félévre . . 10 frt 50 kr. o. é. Évnegyedre . 5 frt 25 kr. o. é. Iirdetmények díja: 7 hasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 7 uj kr. Bélyegdíj külön 30 uj kr. Nyilt-tér: 5 hasi' * petit sor 25 uj kr. Pest, sept. 17.1866. A catastropha okai. VII. Mindazon szempontok, melyekből egy birodalom érdekei tekintetilennek, oda utasítják az osztrák monarchiát, hogy az európai keletre túlnyomó befolyást gyakoroljon ; ez oldalról kínálkozik számára a legtöbb anyagi előny és szellemi hatáskör, s ez oldalról fenyegeti szétmállásának veszélye. E szerint az európai kelet ügyei első rendben közvetlenül az osztrák birodalmat érdeklik, életfeltétele lévén védelmezni ez oldalról határa kidomborodásait, s hacsak lehet, betölteni csorbáit, s hogy ezt sikerrel tehesse, a lehetőleg gyöngíteni vetélytársát... Oroszországot. E fő feladatának kivitelére soha sem kínálkozott oly kedvező alkalom, mint a múlt czikkünkben érintett, épen Ausztria által előidézett, orosz-török viszály kitörésekor. A nyugati hatalmak, különösen Anglia, Leiningen szambuli küldetését méltán úgy foghatták fel, mint Ausztria külpolitikájának természetes új korszakát; a tartós homály után önérdeke felismerésének első sugarát. Bizton számítottak Ausztria tényleges segélyére, s Miklós Káczár makacs ellenállása által felingerelve, elhatározták keletnek, Oroszország jövő megtámadásai ellen, biztosítására, Oroszvremétól anyagi zálogokat követelni. Ez anyagi zálogok, a lengyel tartományok, a Laukázia, s afekete tengerpartjainak Oroszországtól felvétele lettek volna. A jó szándék az osztrák kormány részéről nem hiányzott a nyugati hatalmak terveinek tényleges gyámolítására, a jó szándék azonban nem elég az üdvösséghez,smint a moralisták mondják, „a pokol útjai is mind jó szándékkal vannak kikövezve.“ Ausztria jó szándékai ténynyé válhatásának útjában állott az 1849-diki mentő tények, s az olmützi és drezdai napok Nemesisse. Schwarzenberg állítólagos, cynicus kérkedése, hogy „Európa bámulni fog Ausztria hálátlanságán Oroszország iránt“ csakis kérkedés maradt, s Európának nem maradt más bámulni valója, mint hogy a Metternich kormánya alatt hanyatlásnak indult osztrák hatalom, Schwarzenberg- Bach új korszaka mellett a tehetetlenség örvényébe sülyedt. Roppant anyagi áldozatokkal öszpontosította ugyan Ausztria hadseregét az Aldunánál; véd és daczszövetséget kötött 1854. dec. 2-dikán a nyugati hatalmakkal, felszóllította Poroszországot s az egész német Bundot hadjutalékaik mozgósítására, s miként a német kérdésben megtörte a brandenburgi herczeg szívét, úgy a keletiben Miklós czárét. Ausztria lépései nagyobb erélyre bátorították a nyugati hatalmakat. Ámde Oroszország Krakkónál öszpontosított hadserege készen állott az osztrák határszéleket átlépni Gallicziában, és onnan Magyarországba. Az éltető szerveitől, jogaitól megfosztott, de életerejét el nem vesztett tetszhalott Magyarország szive megdobbant, s az osztrák kormányé megdöbbent. Poroszország s a német Bund, kimondották ugyan 1855. január 30-ikán seregeik hadilábra állítását, de a mozgósítás elmaradt, s ha megtörténik, kétséges, hogy ki részére ; legalább Poroszország nyíltan kimondá, hogy őt a franczia hadkészületek nyugtalanítják, és sem Anglia Németországban, sem Francziaország Svájczban nem bírtak zsoldos csapatokat kapui, csak a kis Piemont járult 15,000 főnyi hadsereggel a nyugati szövetséghez. A helyzet válságossá jön. Az osztrák kormány bent Oroszország által felszítható forradalomtól, Németországban Poroszország erfurti tervei valósításától, s Olaszországban elkeseredett ellene Piemont nyugati szövetségétől egyiránt fenyegetve, visszariadt lépésétől, s már 1855. ápril 12-ikén oda magyarázta a nyugati hatalmakkal kötött véd- és daczszövetsége értelmét, hogy Oroszország fekete tengeri hajóhaderejének korlátozása nem casus belli reá nézve, sőt azt kívánja, hogy e kérdés eldöntése egyedül Orosz- és Törökország közötti szabad egyezkedésre hagyassék fel , Ausztria csak akkor látna maga részére hadesetet, ha Oroszország Törökország integritását garantírozni nem akarná. E nyilatkozatot megtéve, visszavonta hadseregének nagyobb részét az Aldonától, hogy Oroszország Krakkónál öszpontosított erejét Krím védelmére irányozhassa, a nyugatiak ellen. E percztől fogva, a nyugati hatalmaknak le kellett mondaniok Oroszország meggyengítése tervéről, egyedül katonai becsületük megmentése forogván fenn. Roppant vér és pénzáldozatok árán, mely leginkább a legkevésbé érdekelt felet, Francziaországot terhelte, Sebastopol bevetetett, s hogy a béke annál könnyebben létre jöhessen, Oroszország katonai becsülete némi megmentésére, Kars török erőd bevétele nem akadályoztatott. Illdik Napóleon legtöbbet áldozott, s egyedül nyert e háborúban, mert tekintélyét Európa előtt megalapította, s létrehozta azon helyzetet, hogy az 1815-diki szerződések végmegsemmisítése ezentúl csak idő kérdésévé váljék. Ausztria potom áron eladta külföldi tőzséreknek 90 évre összes állam-vaspályáit, és félmilliárd adósságot csinált, hogy újólag meggyőzze Európát aléltságáról, melynél fogva sem hű szövetséges nem bír lenni, sem határozott neutralitást nem képes fenntartani. Ez volt az osztrák kormány második csalódása, és pedig annál nagyobb csalódása, mert azt hitette el magával, s hirdette Európaszerte lapjaiban, hogy amit elkövetett, az a politikai ügyesség netovábbja, s a conservativ külpolitikának ideálja. Szerencsétlenségére az osztrák kormánynak, e conservativ ideálnak, senki sem akart többé hódolni Európában, miután kortól redözött arcza nem bírt többé élvezetet ígérni csábjaival. Maga Oroszország is elfordult től, mint még jó erőben levő fgavallér régi kedvesétől, miután meggyőződött, hogy Kelet fejletlen szépségeit nemcsak hogy nem képes megkenteni általa, de még útjában áll hódításainak. Anglia megszokva európai nagy harczait kiválólag Ausztria népes vérével viselni, meg nem bocsátható Ausztriának, hogy épen Ausztria elsőrendű érdekéért saját vérét kellett csekély eredménynyel ontania, s lenézőleg tekintett oly kormányrendszerre, melynek minden szomszéd fenyegetésére a belforradalomtól kell tartania, s úgy német mint olaszországi nagyhatalmi állása csak tehetetlenségét növeli. Napóleon nagy megelégedéssel győződött meg Ausztria gyöngeségéről, hogy mint fentebb érintettük, a 15-ki szerződések végmegsemmisitését, Ausztria teljes isoláltsága mellett, kénye szerint keresztül vigye, s a franczia érdekek diadalát Ausztria rovására megvalósitsa. A kis Piemont királyának megnyílt az ut Olaszország trónjára, s Poroszország újra ösztönt kapott s bizodalmat nyert a német Bund szétszakítására s hegemóniája megalapítására. Egyedül a német Bund maradt, az a mi volt, mind jóra, mind részra önmagával tehetetlen. Íme, igy inaugurálta magát Európa előtt a Schwarzemberg-Bach alkotta új osztrák monarchia. Nem lehet követelni, hogy a kormányférfiak mindannyian lángeszek, úgynevezett gondviselés emberei legyenek, de erre nincs is szükség, mert mint C ha t a m lord bölcsen mondá: „nagy szerencsétlenség volna, ha az embereknek lángeszre s nagy tudományra lenne szükségük, hogy önérdekeiket felfoghassák s ügyeiket ezek értelmében elintézhessék, miután a lángeszek csak ritkán tűnvén fel, mivé lenne nélkülök az emberiség?“ Ámde ezt méltán lehet követelni minden államférfiutól, hogy vakmerő kézzel ne rontsanak le egy politikai s társadalmi szerkezetet, melynek ha egyszer megbontatott, újólag biztos alapra fektethetése még maguknak a gondviselés férfiainak is csak nagy küzdelmek, töméntelen vér, s számos évekbe kerül. Az államférfiak feladata nem az, hogy véletlen tények alapján a birodalmak légi szerkezetét gyökerestől felforgatva azoknak szalmalángtól fénylő új alakot adjanak, mely lehet, hogy egy perezre a nagy tömeget elkábitja, s talán tapsokra is ragadja, de néhány év múlva, amint véletlen tények létrehozták, ugyanazok romba is döntik, hanem az, hogy a megváltoztatásra megért dolgokat igyekezzenek felismerni és javítani, s elég dicsősége egy államférfiúnak, ha a sok közül néhány érett művet létrehozhatott. Schwarzenberg-Bach rendszere ily szalmalángtól fénylő új alakja volt az osztrák birodalomnak, melynek fényét a krimi háború kioltotta. A fény helyén csak a laza perje maradt, mely piszkos színével csak elavultságát és gyöngeségét tárta fel. Amit az erőszak és vérözön alkotóit, azt Solferinónál az erőszak újabb vérözönben romba döntötte, anélkül, hogy a fájdalomnak egy sóhaja követte volna a birodalom népei kebeléből. Meg kellett érni a birodalomnak azon szerencsétlen abnormitást, hogy nagy része népeinek örüljön saját véreinek vereségén, s a birodalom megcsonkításán! E szerencsétlen rendszere a még szerencsétlenebb önkénynek, mely Magyarország törvényes jogai megsemmisítésével, Magyarország kebeléből minden legitim ragaszkodást a birodalomhoz kioltott; az ausztriai birodalomnak több mint másfél milliárd államadósságába került, s teljesen felemésztette mindazon belsegélyforrásokat, melyeket Metternich kormányának tunya keze érintetlenül hagyott anélkül, hogy új források megnyitásáról akár kereskedelmi szerződések előnyei, akár belforgalom emelése által, legtávolabbról is gondoskodott volna; megrontotta pénzrendszerét, s ez által a legnagyobb válságoknak tette ki, úgy a termelést, mint ipart és kereskedést; mindig több és több adóval halmozta a birodalom népeit, minél inkább képtelenek voltak azok az adókat elviselni, ami az államok gyöngeségének s szétmállásának legbiztosabb jelensége; tömérdeket költött a hadseregre, anélkül, hogy annak akár tan, akár fegyverzeti rendszerében egyeslen üdvös reformot behozott volna; pazarolt a lehetetlenségre, Magyarország népei germanizálására, mintha valaha, kiirtás nélkül, önálló történettel bíró népeket nemzetiségüktől megfosztani, bármely kormánynak is sikerült volna ; elprédálta roppant költséggel épített államvaspályáit, s idegen tőzsérek kezébe juttatva, azok forgalmi hasznosságát a birodalomra csökkentette, s jövedelmüket a birodalmon kivül szórta ; minden czél és haszon nélkül roppant költségű erődítéseket s számtalan tartatlan építkezéseket tett; a fejedelem atyai szándékát, a mennyiben azt a népek hangulata felöl hivatalnokaira rá parancsolt áltudósításokkal helytelenül informálta, tévútra vezette, s hírlapjaiban egész Európa előtt cynicus pongyolasággal valótlanságokat terjesztett szét; példájával demoralizálta a népeket és közigazgatást, valamint idegen törvények és bírák által Magyarországon az igazságszolgáltatást; egyszóval, teljes erővel eszközölte az osztrák birodalom erkölcsi és anyagi megromlását. Hogy a birodalom szerencsétlensége még inkább csordultig teljék. Schmerling lovag személyében új alchimista lépett a kormányra, kinek azon rögeszméje támadt, hogy ami Schwarzenberg-Bach kormányának önkény által nem sikerült, ő keresztülviszi gyártott alkotmány által. Ugyan azon egyének, kik a megbukott rendszer emlőin növekedtek fel, vették körül s alkották az alkotmányos új kormányt, melynek ugyan az volt feladata, ami a megbukott rendszernek, a magyar korona népeinek Bécs központosítási uralmába beolvasztása, csak hogy egyenes út helyett, mellékutakat használva. Nem akarjuk részletezni e kormány eljárását, elég annyit mondanunk, hogy hibái és bűnei ugyanazok voltak, mint a Bach kormányéi, valamint ugyanazok voltak emberei. Schmerling lovag kormányáról, mely időközben alkotmányos betegségben meghalt, alig ismételhetnénk mást, mint amit az azt megelőzőről elmondottunk, legfeljebb annyit, hogy a romlás gátat nem találván, önmagától tovább terjedt, s még azon egy jó is, ami a pénzviszonyok rendezése körül történt, csak kárára vált a birodalomnak, mert az agró alább szállásával az adó azon arányban nehezedett a földművelésre, s ez által az iparra és kereskedésre, amennyiben a drága szállító eszközök mellett, a külkivitel többé nyereséges nem lévén, ezáltal a termények ára csökkent. Büntetése a résznak, hogy jót még akarva sem eszközölhet. íme, úgy a kül mint belpolitikában, a königgrätzi catastropha okai, amelyhez hozzájárultak még, mint előbbi czikkeinkben érintettük, Poroszország rendezett financziái; Európa által bámult, független tisztviselőkből álló, közigazgatási rendszere ; a gyakorlatilag ildomos terjedt népnevelés, s végül katonái képzettségének, s szorgalmas kutatás által javított fegyverzetének felsőbbsége. Ausztria hatalma, mindannyi veszteségei daczára megújítható , mert eddig csak gyengeségének alkotó részeitől szabadult meg. — Hogyan egyesítheti megújulása eszközeit, s hogyan irányozhatja czélszerűen? Hogyan fog győzedelmeskedhetni a pillanat nehézségein? Hogyan nyerjen annyi nyugalmi időt, az európai gyors változásokkal szemben, hogy megerősíthesse a birodalom bomladozó épületét? hogyan találja el hideg vérrel a bölcseség azon útját, mely politikai helyzetének tömkelegéből kivezesse? hogyan adhasson annak életet, ami a birodalomban halottnak látszik, s hogyan biztosítsa tisztes és szerencsés jövőjét? E kérdésekre csak a népek felelhetnek meg. Részünkről elégnek tartjuk La Bruyére következő mondatával figyelmeztetésül bezárni úgyis hosszúra nyúlt sorainkat: „Vous pouvez aujourd’hu'itteracetteville ses franchises, set droits, ses priviléges; mais demain ne songez pas même á reformer ses emseignes.“ *) Bécsi dolgok. A régi „Presse“, úgy látszik, hosszas időre vesztette el türelmét, sőt reményét, az aussei értekezlet rövid megállapodása fejét, szívét egy iránt megzavarta. Vasárnapi számában a „dualistikus propaganda“ ellen kel ki epésen, és szokása szerint, daróczosan, visszaemlékezik egész az elérzékenyedésig a fungált teljes Reichsrath arany napjaira, s annak dictaturája, s a szuronyok árnya alatt élvezett centralista szabadságot összehasonlítva a politikai törekvések mai czélzataival, úgy találja, hogy az aussei képviselők legalább is következetlenek, apostaták, vagy épen gyávák, kik ott vallott elveikért ma, midőn a dolgok egy keveset változtak, szilárdul jót állni nem tudnak, vagy nem mernek. A „Presse“ ezen őrjöngő excursióban megemlékezik rólunk is, és különösen a tizenötös bizottmány közös ügyi munkálatáról. Szerinte mi úgy beszélünk most a többi tartományok ellenében, mintha a königgrätzi csatát mi nyertük volna meg. (Dehogy beszélünk úgy! —s ha szavainknak ezúttal túl a Lajthán valamivel nagyobb súlyt kölcsönöznek, mint mikor a „Presse“ és consortiuma voltak ott a szóvivők, ezt a mellett, hogy miként akkor volt, úgy most is igazságunk van, még azon fontos körülménynek is tulajdonítjuk, hogy a königgrätzi csatát nem mi vesztettük el.) Az idézett bevezető szavak után a „Presse“ régi modorához, a gyanúsításhoz fog, s azzal igyekszik magának hitelt szerezni, amivel Schmerling százezer szurony támogatása mellett sem boldogulhatott. Azt mondja, hogy a kiegyezkedés ezen mankálatában a partes adnexae autonómiájáról szó sincs. Erre a Presse ellenében meg kell jegyeznünk, hogy mi Erdélyt kapcsolt résznek nem tekintjük, mennyiben azonban a Királyhágón túli részek közt, és köztünk időközben oly viszonyok fejlődtek, melyek rendezési szükségesnek, ezek eszközlésére bizottmány neveztetett ki oly férfiakból, kik bizonyosan nem mennek a „Presséhez“ lecskét venni az autonómia fogalmáról. Horvát- és Tótországot illetőleg pedig még tisztán áll a lap, melyet a 61-iki országgyűlés adott át. Tiszteljük mi mindenütt az autonómiákat, hol azokat történelem, szokás, jog támogatja, s ha a „Presse“ hasonlag cselekednék, szégyelni kellene magát, hogy most is, midőn a birodalom nagy sebeinek kötözgetésével foglalkozunk, ő a nemzetiségi féltékenykedések felizgatásával azon új sebeket akar ejteni. Végül elmondja a „Présé“ annak az okát, miért lát ő az ausseei értekezletben oly szomorú és a birodalom szabadelvű fejlődésére nézve fenyegető jelentőséget; szerinte ez csupán egy emberért történik. „Reméltük — mondják a „Presserben, hogy Schmerling visszalépte után a minisztérium élén Kaiserfeld tevét látandjuk, ki az előbbi által kezdett, de dugába dőlt művet, a magyarok- kali egyezkedést a februári pátens” alapján ismét felveszi, és szerencsésen be is végzi. " Belcredi kísérlete után is a mérsékelt dualizmust, mint átmeneti állapotot bevinni, mely azonban Magyarország szokásos engedékenytelensége miatt szintén meghiúsulna, épen úgy Kaiserfeld volt a legalkalmasabb egyéniség, az egységes állam eszméjét a birodalom mindkét felében diadalra segítni. És most ezen nevet a magyarok által a Lajthán túli tartományok számára javaslatba hozott dualistikus miniszteri jegyzékben ott találjuk nem Belcredi ellen, hanem vele, ki az államminiszterséget egyelőre megtartja, hogy később a közös ügyek delegációja számára alkotandó minisztériumban az elnökséget vegye át. Kaiserfeld a reichsrathnak tán az egyetlen tagja, ki egy korona tartomány összes német lakosságára elvitathatatlan befolyással bir. Ez által tehát, (t. i. Kaiserfeld felcsapásával) a nemsokára összehívandó General-Landtag többsége Belcredi és az ő dualisticus alkotmányjavaslata számára biztosítva van, és a parlamentáris(?!) egységi állam Ausztria számára határtalan időre elnapoltatott.C Íme, az oka a kigyóméregnek ,Kaiserfeld, s vele mindazok, kik iránt a német nép bizalommal viseltetik, felismerték az igazi helyzetet , meghajoltak a körülmények parancsszavára ott, hol ezt jog, törvény és igazság elmaradhatlanul követelik, s kinyilatkoztaták, hogy csak a tisztán dualistikus alapon szilárdítható meg a birodalom jövője, fejleszthető a népek alkotmányos haladása. A „Presse“ consortiuma azonban annyira beleszokott a merev hatalom monopolizálásába, a bajonettek védelme alatti gazdálkodásba, hogy az új forma, melyben a szabadságnak is kijutna a magáé, s a népek elbocsáttatván a gyűlöletes járszalagról, felmentetnének a centralisták atyai gyámsága alól, neki sehogy se tetszik, s mérgelődik aztán, hogy nemtetszését a reactionarius „Waterland“ on kívül senki sem osztja. Egyébiránt a „Presse“ idétlen kifakadásai maguk a centralisták körében is méltó visszatetszésre találnak. A „N. Fr. Presse“ például vasárnapi számának vezérczikkét következő ponttal kezdi meg : „Az aussei manifestatio okozói meg lehetnek elégedve első eredményével annak, amit tettek. A fogadás, melylyel a német-osztrák alkotmányos párt programmja találkozott, megfelel az eddig táplált várakozásnak. Azon, hogy egy politikai lap (a régi „Presse“) mely hajdan szintén az alkotmányosság ügye mellett harczolt, most a különben általános helyesléshez nem csatlakozott, épen nem kell megütközni. Ennek már már semmi jelentősége sincs, mert azon közlöny, mely az utóbbi Reichsrath ülésszak alatt gúnyt kiáltozott a német liberális pártra, s akkor a dualismust proclamálta, verwickolta a jogát, a német alkotmányos párt nevében szólhatni, és ha most az aussei programmot az alkotmánytóli szakadásnak bélyegezni elég vakmerő, ez csak politikai bajazzougrás, mely , midőn azt egy inaszakadt accrobata teljesíti, a nézők könyörületét érdemli meg. Ezen oppositióról, mely aljas indokaiban látható át, nem érdemes másként, mint szomorú curiositásról szólni Annál inkább mellőzhető a kötelesség, ennek bővebb elemzésébe bocsátkozni, minthogy itt a legvakmerőbb hamisításokkal lenne dolog.“ Minthogy maguk a centralisták közt így áll a dolog, annál inkább felmenthetjük magunkat, mivel ők tovább foglalkozni. *) Ma megfoszthatjátok ezen várost szabadságaitól, jogaitól a szabadalmaitól, de holnap ne gondoljatok arra, hogy képesek lesztek, bár csak czimereit is megváltoztatni. 3E*©»*t, sept. 17. i. A múlt évszázadok ezerféle zivatarai között sokat hányatott, számtalan üldözéseknek kitéve volt, s topographiai és statistikai tekintetből egyiránt kedvezőtlen körülmények részesévé lett hazánknak, majd állambölcsesége, majd hősi erénye összes erejét minél gyakrabban a cselekvés mérleg serpenyőjébe kellett helyeznie, arra nézve, hogy belviszályai, s kivülrőli üldöztetései közepette is, viharedzett mellet szegezvén, a kényelmesebb sorsnak örvendő nyugat európai civilisátió romba döntésére irányzott keleti barbár törekvéseknek, s egyszersmind kiküzdje sz. István király birodalmának az e világrészbeli polgáriault nemzet családban azon állást, melyre közel ezredéves múltjánál, s annak lefolyta alatt tanúsított életrevalóságánál fogva joggal hivatva van. Apáinknak kegyelete a hálánkat követelő ebbeli bölcsesége, példátlan kitartása, s a kor változott vizonyaihoz ildomos alkalmazkodása, régen a tatárdulás, később a várnai és mohácsi gyászos csaták, közelebbi századokban pedig a németesítési és egygyé forrasztási kárhozatos elv vészes színijeit is gondosan kikerülvén, századunk első negyedének végén a viharedzett államhajót teljes kijavítás végett, biztos révparton kötötték ki számunkra. Ezen ősrégi jármű kormányát kezünkbe vévén, apáinktól öröklött buzgalommal, s a változott kor szellemét méltányló fejedelmeink jóakaratának segélyével, a humanitás, igazságszolgáltatás, és nemzeti önérzet követelményeinek lehetőleg eleget tevén, eljutánk az 1841/48. évi világrázkódtató eseményeknek válságos szinterére is, hol a mérleg egyik serpenyője, a lejárt rozzant rendszerhezi csökönö a ragaszkodás dijául halált, — az újabb iskola tanainak átvétele ellenben, újjá születést biztositván számunkra, mitsem ha