Pesti Napló, 1867. május (18. évfolyam, 5108–5133. szám)
1867-05-23 / 5127. szám
119-51270 Szerkesztési iroda: ferencziek tere 7. szám. 1. emelet. E lap szellemi részét illető mindenközlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó-hivatal:sütörtök, május 23 1867. 18. évi főimereiuv.iek tere 7. szám földszint. A lap anyagi részét rllító közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok , hirdetmények) a kiadó hivatalhoz intézendők. pxigm JL JjIj X ITAPLO Előfizetési feltételek: Vidékre, postáa , vagy helyben, házhoz hordva . félévre . . 10 frt 50 kr. o. é. Évnegyedre . 5 frt 25 kr. .o. é. Hirdetmények dijai 7 hasábos petíteur •·". ..le."; türn.* tésnél 7 új kr. Bélyegdij külön 30 ujkr. Nyilt-tér: 5 hasábos péti* • -r 25 nj kr. Pest, május 22 1807. Bécs, május 21. A Az itteni lapok oly tüzetesen szólnak a reichsrath mindkét házának tegnapi megnyittatási üléséről, oly lelkiismeretes részletességgel jegyzik fel, hogy ki hol ült és milyen ruhát viselt, hogy hányszor mosolygott Heust úr, hányszor emelte fel hangját Auersperg herczeg a megnyitási beszéd folyama alatt, és hányszor veté hátra fejét az alsóház új elnöke — minderről — mondom — oly pragmatikai unalmassággal szólnak az itteni lapok, hogy nekünk alig van mit hozzátennünk. Alig — de egy pár csekélység mégis van. így péld. a bécsi újságok megemlítik, hogy a felsőház néhány előkelő tagja hiányzott, de hallgatnak arról, amit a folyosóban ezen elmaradás okairól beszéltek. Igaz, a dolog kényes, de hiszen beszéltünk mi sokkal kényesb dolgokról is, a mostaninál sokkal kényesb időben! Tehát azt rebesgették, hogy ezen absentálás oka egy párbeszédben volna keresendő, melyet az elmaradók egyike a minap valahol folytatott valakivel, akit erőnek erejével törekedett meggyőzni arról, hogy ez a mostani rendszer érvénybe dönti a monarchiát, hogy az a legnagyobb veszély nélkül tovább nem folytatható, hogy nagy ideje megtérni és így tovább. Az a valaki, akit kapacitálni kellett, egész nyugalommal hallgatta végig a szép és minden esetre jó szándékú oratiót, azután pedig körülbelül ezt felelte: „Édes öcsém, hiszen te egy pár éven át voltál (itt megmondta, hogy mi volt az illető, de mi bizony már elfelejtettük); ha te a mostani rendszernél jobbat tudsz, ugyan miért nem foganatosítod akkor, amidőn erre mind teljes hatalmad, mind elégséges időd volt?!“ Ezen ártatlan kérdés, mely, természetesen, azonnal továbbozva jön azok körében, akik ama szónoklóval egyetértenek, ott oly leverő hatást idézett elő, hogy ezek jobbnak vélték megfordítani azon ismeretes közmondást: „a távollevőnek nincs igaza,“ — ily módon: akinek nincs igaza, az téves marad ! Még két körülményről kell megemlékeznünk, melyet az itteni lapok szintén csak ujjhegygyel mernek érinteni Egyik az, hogy a felsőházban Beust b. és a ház tagjai közt feltűnő feszesség volt észrevehető, a mi tán nem onnan ered, mivel a nemes báró nem tartozik az osztrák főnemességhez ; hiszen oda Schmerling úr sem tartozott, s ezt tegnap mégis a legszivélyebb társalgásban láttuk a legmagasb azistocratiához tartozó egyik tábornokkal, ki pár év előtt ugyan e házban körülbelöl azt mondta volt, hogy akár alkotmány, akár nem alkotmány, akár ilyen alkotmány, akár olyan, ez reá nézve toute méme chose; ő csak egy kötelességet ismer, és ez az, hogy a császár parancsait teljesítse. Ilyen úriember természetesen több is vant a felsőházban, csakhogy a többi az ilyen indulatát diplomatice el szokta hallgatni. Schmerling lovaggal igen jól fértek meg az urak, tudták, hogy ő excja nem igen fogja őket bántani, hanem Beust báró irányában, úgy látszik, nincsenek hasonló bizalommal, sőt ezt a minisztert nagyon is capabilisnek tartják arra, miszerint még a liberálisokkal is találna kezet fogni et inde irae! Beust b. maga is sejtheti, hogy ő nem valami hő rokonszenv tárgya az urak házában, s azért ott meglehetősen komor képet vágott, mely teljesen felderült, midőn ő excja valamivel később az alsóház színe előtt megjelent, mintha érezné , hogy csakis ennek földjébe eresztheti be tétele gyökerének szálait. Képzelhető, mennyire sajnálja az itteni nép, hogy a miniszterelnök úrnak nincs szerencséje az „urak“ kegyében állani, s hogy ennélfogva kénytelen leend a Schottenthor előtt ülésező plebejusok támogatásával beérni. Szegény miniszter! Szegény követek! Kár, hogy már nincs életben az az úriember, aki pár év előtt, azon a napon, midőn a bécsi lakosság a maga öt követét választotta, a maga szabóját megállítá a Grabenen, és harsány hangon, hogy minél többen hallhassák, azt kérdé tőle: „Na, haben Sie schon Ihre fünf Lumpe gewählt?“ Mit mondana ezen tisztelt uraság ma, midőn még arra is van kilátás, hogy az általa oly hízelgő czímmel illetett egyének közül valamelyik még miniszter is lehet! Másik megjegyzésünk arra vonatkozik, hogy Giskraur beszéde a szóbőség daczára is hasonlíthatlanul gyöngébb volt Auersperg Carlos (miért Carlos és nem Károly ? — ezt tessék az írástudóktól kérdezni) herczegénél. Még az új „Presse“ is, mely az új alsóházi elnök leghívebb hívei közé tartozik, nem fojthatja el azt a gyöngéd megjegyzést, hogy Giskra urat „uj állása némileg elfogulttá tette.“ Nekünk a tisztelt tudor úr megnyitó beszéde ellen főleg az a kifogásunk van, hogy az elnöknek vagy tartózkodni kell minden pártállástól, miután a császár kinevezte, s akkor Giskra tegnapi beszéde nagyon is pronunciált pártszínezetű volt; vagy pedig, ha már párt részére áll, miként választott elnökök szokták tenni, e párt csak a többség lehet; a többség nevében pedig Giskra úr nem szólhatott, először, mert ő nem jön megválasztva, másodszor: mert ez idő szerint a birodalmi tanács keblében se többség, se többségi programm nem létezik. A pártalakulás általában nagyon lassan és rettenetes vajúdások közt fog véghez menni, s utoljára itt-ott tán mégis „fausse couche“ lesz belőle. Ennek oka abban keresendő, amit Bismark gróf oly jellemzően fejezett ki egyik franczia publicista irányában , hogy t. i. a németnél nagyon is túlnyomó az egyéniesség; mindegyik sokat gondolkozik, elmélkedik, és mindenre nézve saját doctrinát képez magának, melyhez aztán rettenetes szívóssággal ragaszkodik, melyet semminek fel nem áldoz, senkinek alá nem rendel. Programmokat csinálni, nagyon bölcsésziesen hangzó phrasisokat forgni, ez mindegyiknek kedvencz foglalkozása. Tegnap volt alkalmunk egyik ily német követtel szólni, ki de omnibus rebus et quibusdam aliis, oly részletes és alapos programmot fejtett ki előttünk, hogy csak bámultuk ezt a bölcs embert. Aztán pedig azt kérdeztük: vájjon egyedül - e az, aki már mindezekre nézve tisztában van magával ? De hogyis, mondam, majdnem mindegyikünkről lehet ezt állítani!... Igenis ? — kérdeztük folytatva — és aztán mindannyian mindannyi tárgyra nézve ugyanazon nézeten vannak ? Hogy is lehet ezt képzelni — viszontá a követ — egyiknek a véleménye egyik, a másiké más pontban eltérő. .... És ily eljárás mellett önök lehetségesnek hiszik, hogy valamikor tekintélyes majoritás fog itt alakulhatni? Nem tudják-e a mechanikából, hogy annál lassúbb és több erőt fogyasztó a mozgás, minél nagyobb a súrlódási lapok száma ? Miért nem szorítkoznak önök a legközelebbi teendőkre, egy, legfeljebb két tárgyra, melyre nézve legalább képzelhető, hogy másfél száz ember egyetérthessen ? Hiszen ha már az első lépésnél megbotlanak, a másodikra úgy sem érnek rá; ha pedig az első szerencsésen megtörtént, akkor foglalkozzanak csak azon kérdéssel : quid nunc? Úgy látszik, legalább a pártvezérek ezt átlátják, s a mai bizalmas tanácskozmányban Herbst tanár ama három pontot terjeszt elő programvázlatul, melyek a „Wanderer“ mai esti lapjában találhatók. Az autonomisták csak holnap estre tartanak értekezletet, de hitelesen közölhetem, hogy Herbst három pontját Kaiserfeld már elfogadta, s így az autonomisták teljesen bele fognak olvadni a német dualisták pártjába, az egyesült párt vezére pedig Herbst leend,— oly fordulat, melyet már huzamos idő óta valószínűnek mondtam, s melylyel megelégedve lenni egyelőre teljes okunk van, nagyon is bonyolulttá teszik, s egészen más térre játszák. A kérdés sem több, sem kevesebb, mint az : volt-e joga Komárom és Bihar állandó bizottságának az országgyűlés közösügyi határzata ellenében határzatot hozni? Mi e határzat, petitió, lappangó követutasítás vagy semmi ? Megegyezik-e az 1848-as törvények szellemével? Mit ért Bihar ama bizonyos actió alatt, melyet határzatában igér? Íme, a kérdés lényege. Tisza és Ghyczy sok mindent beszélnek, de a kérdés lényegét mellékesen tárgyalják, s épen nem veszik bírálat alá legfőbb okainkat, melyeknél fogva Bihar és Komárom eljárását kárhoztattuk. Előtérbe tolják a határzat oly pontjait, melyeket nem támadtunk meg ; védik a megyék felterjesztési jogát, melyet kétségbe nem hoztunk; beszélnek a minisztérium lehető visszaéléseiről, melyek a fentebbi kérdésekkel nincsenek kapcsolatban; értekeznek a parlamenti többség uralma veszélyeiről, módokat ajánlanak a kisebbség megvédésére, s hivatkoznak Angolországra, hol a kormány és hatóságok közti súrlódásokat bíróságok ítélik el, szóval : sok csijat fejtegetnek, mi czikkünk ellen semmit sem bizonyít, mert e kérdéseket távolról sem érintettük. Mi nem követjük őket e térre, habár az csábító is, mert nem volna épen nehéz kimutatni, hogy tudva vagy öntudatlan, reactionárius hajlamokat árulnak el, hogy nem eléggé ismerik az angol intézményeket, melyekre oly bátran hivatkoznak, hogy következtetéseik legnagyobb részt alig egyebek sophismáknál. Mindezt mellőzve, szorosan a kérdésnél maradunk, s csak annak czáfolatára szorítkozunk, a mit czikkeikből — a kérdést illetőleg kihalászhatni. Mi az 1848-as törvények szelleméből mutattuk meg Bihar és Komárom határozatainak törvénytelenségét. Elmondtuk, hogy 1848 előtt mikor és mi módon hoztak a megyék közjogi és politikai határozatokat, tudniillik két esetben: először, midőn a kormány törvénytelen rendeletet küldött, s ők felírást intéztek hozzá; másodszor, midőn követeiknek utasítást adva, tanácskoznak kellett mind az országos sérelmekről, mind a hozandó vagy eltörlendő törvényekről. Elmondtuk, hogy a felterjesztési jogot most sem vitatja el senki a megyéktől, de hogy azt a jogot is gyakorolhassák, melyet a követválasztás és utasítás alapján leírtak, ezt nem ismerhetjük el. Elmondtuk, hogy az 1848 ki XVI-ik törvényczikk, mely a megyék hatóságát a megyei állandó bizottságokra ruházza, nem ruházhat reájok oly jogokat is, melyeket az V dik törvényczikk a Parlamentarismus értelmében a választó kerületekre ruházott. Kiemeltük, hogy a bihari határzat még törvénytelenebb, mint a komáromi, mert kétértelmű szavakban, vagy a leendő törvény tetszés szerinti végrehajtását határozza el, vagy oly nettót ígér, melynek sem terét, sem eszközeit nem képzelhetni. Vizsgáltuk, vájjon mik e határsatok, lappangó követ utasítások-e vagy petitiók? Nem tagadtuk a megyék petitionlis jogát, csak azt jegyeztük meg, hogy régebben nem volt szükségök e jog gyakorlatára, mert a követutasításnál fogva ennél többet bírtak; a viszonyok változtával hogyan fogják gyakorolni a petitionális jogot, nem tudhatni, mert nincs reá példa. Fölfejtettük, hogy a kérdéses határzatok nem petitiók, s így vagy lappangó követutasítások, vagy semmik, s minthogy semmit sem Bihar, sem Komárom nem kívántak határozni, valami lapangó követutasítást kelle határozniok, minden esetre valami olyant, ami fel akarja eleveníteni a megyék régi befolyását a törvényhozásra , s ennélfogva reactionarius mozgalom előjele szemben az 1848-ki törvényekkel. Ghyczy és Tisza mindezt nem tartják érdemesnek megczéfolni, s a kérdéses határzatokat nem az 1848-ki törvények alapján védik, hanem általában az alkotmányosság szempontjából. Ghyczy méltatlankodva mondja: mily helytelen azt állítani, hogy alkotmányos országban országgyűlési határiatok, a felelős minisztérium rendeletei, törvényjavaslatok, sőt már meghozott törvények felett is akár egyeseknek, akár gyülekezeteknek, még ellenvéleményt sem szabad nyilvánítani. Szerinte ez absolut monarchiában is hallatlan, az alkotmányosság eszméjével pedig épen meg nem egyezethető. Aztán újra ismétli: »Az országgyűlési határozatok, törvényjavaslatok, sőt törvények, főleg pedig miniszteri rendeletek felett, a véleményeknek akár egyesek, akár gyülekezetek, akár testületek általi szabad nyilvánítását sem eltiltani, sem elfojtani nem lehet, s ha a megyei bizottmányi gyűlések ezt határozat alakjában teszik, ez a dolog természetéből foly, mert ez az alak, melyen megállapodásuk nyilvánul, s ezt annyival inkább is tehetik, mert ily határozásaik által nem másnak, hanem csak saját maguknak eljárását jelzik vagy szabályozzák.“ Aztán utána veti, hogy az ily határozatok sem követi utasítások, sem petitiók, sem pedig a Parlamentarismus ellen intézett reactionárius törekvések, hanem csak megyebizottmányi nyilatkozatok. Tisza még inkább méltatlankodik. „Aki alkotmányos életet akar — úgymond — nem vitathatja el a jogot egyesektől, nem testületektől, nem a sajtótól, hogy az országgyűlés előtt lévő vagy az által elfogadott törvényjavaslatokról akár helybenhagyólag, akár rászólólag nyilatkozhassanak, nem azon jogot, hogy magát a törvényt is bírálat alá vegyék, s míg megtartják azt, ameddig törvény, annak alkotmányos után megváltoztatására törekedhessenek. Csupán a megyék lennének tehát azok, melyeknek bűn lenne igényelni azt, amire minden egyes embernek, minden újságírónak, minden meetingnek joga van?Ez valóban igen furcsa lenne, mert így a megye semmi különös jogokkal nem bírna, de valóságos páriává lenne süllyesztve, egyesegyedül neki nem lévén szabad tenni azt, mit rajta kívül mindenki tehet . Kijelenti, hogy a Parlamentarismus rovására a követválasztás és utasítás jogát a megyéknek távolról sem akarja visszakövetelni, de óhajtja és követeli, hogy a megyék a törvényhozás nagy kérdéseivel minél többet foglalkozzanak a közvélemény fejlesztése szempontjából, s hivatkozik a képviselőház válaszfeliratára, mely szintén így fogja fel a megyék hivatását. Végül még egyszer ismétli, hogy Bihar nem lépett túl a megyék jogkörén, még nem is valami speciális megyei jogot gyakorolt, tette csak azt, amihez minden egyes honpolgárnak, minden meetingnek vagy népgyűlésnek joga van. Tehát a bihari és komáromi határoza- tok nem követutasítások, sem petítiók, hanem — Ghyczy szerint — megyebizottsági nyilatkozatok, Tisza szerint is nyilatkozatok, közvéleményt fejlesztő nyilatkozatok, s mindkét megye nem is megyei speciális jogot gyakorolt, hanem csak egyesek, testületek, meetingek véleménynyilvánítási jogát. Jól van, de vizsgáljuk, hogy egyesek, testületek, meetingek mikép és minő formák közt szokták nyilvánítani véleményöket közjogi és politikai kérdésekről, hozandó vagy eltörlendő törvényekről. A vélemény mindennemű nyilvánításának megvan részint a dolog természetéből, részint a törvények szelleméből folyó formája, melyeket a ki nem tisztel, nevetségessé válik, vagy törvényellenes érzelmet tanúsít. Az egyes ember, ha véleményét akarja nyilvánítani, czikket, röpiratot, könyvet ír, és közrebocsátja vagy emlékiratot nyújt be a kormányhoz, országgyűléshez használandó anyagkép, vagy elvtársai gyülekezetében kifejti nézeteit, petitiót indítványoz vagy fogad el, mely a tárgy természete szerint, a kormányhoz vagy országgyűléshez küldetik. A testületek csak a körükbe vágó kérdésekkel szoktak foglalkozni, például a gazdasági egyesületek közgazdasági indítványokkal és törvényekkel, kereskedelmi és ipartestületek csak a kereskedelmet és ipart illetőkkel, és így tovább, de mindenik csak azért tanácskozik felettük, hogy megállapodását, emlékirat, folyamodás vagy petitio alakjában a kormány vagy országgyűlés elébe terjeszsze. Nem tartanák-e Tisza és Ghyczy nevetségesnek, ha egy hírlapíró tíz-húsz sorban tudtára adná a közönségnek, hogy ő elhatározta e vagy ama törvény czélszerűtlenségét, vagy ha valamely testület vagy meeting oly ügyben, melynek eldöntése nem tőle függ, nem azért gyűlne össze, hogy megállapodását petitióba, felterjesztésbe vagy emlékiratba foglalja, hanem csak azért, hogy elhatározza :milyen meg ilyen véleményben méltóztatom lenni? Vájjon nem ilyenek e Bihar és Komárom állandó bizottságainak határzatai az országgyűlés közösügyi határzatát illetőleg, midőn se petitiót, se emlékiratot, se felterjesztést nem határoznak, úgy szólva csak magukat határozzák el ? S nem ellenkeznek-e egyszersmind a törvényes szokással, az alkotmányosság szellemével akár az 1848 előtti, akár az 1848-ks törvények szempontjából? 1848 előtt, midőn a megyék követeik és az utasítás által a törvényhozás souverain jogát gyakorolták, hallatlan volt, hogy valamely megye határzatot hozzon valamely országgyűlési határzatról, melynek ellene szavaztak ugyan követei, de meggátolni nem tudták. Mi legalább nem tudunk erre példát a megyei életből, s azt hiszszük, hogy Ghyczy és Tisza sem lesznek képesek ilyesmit felmutatni. S megegyeznek e az 1848-as törvényekkel, melyek a megyék törvényhozási jogát a választókerületekre ruházták ? A megye, a törvények szelleme szerint, szemben az országgyűléssel nem foglalhat el más állást, mint a kérvényzét, s ha törvényhozási ügyben kérvény, felterjesztés, emlékirat helyett, nyilatkozatokat határoz, melyek — mint Ghyczy mondja — eljárását jelzik, vagy szabályozzák, túlment jogkörén, megsértette a formát, melyben véleménye egyedül nyilatkozhatik, s oly állást vett szemben a népképviselettel, mintha más és több befolyást akarna gyakorolni reá, mint amennyi a kérvényezőket megilleti, mintha oly jogot követelne magának, mely magukat a választókat sem illeti meg, kik képviselőik által a törvényhozó hatalom részesei. Ghyczy és Tisza rész néven veszik tőlünk, hogy a bihari és komáromi határozatokat semmiknek, vagy lappangó követutasításoknak nevezzük, s váltig tiltakoznak, hogy ők nem akarják a követutasítás jogát föleleveníteni. A tiltakozás keveset változtat a dolgon. Az ember sok olyat tesz, mely egészen más eredményt szül, mint amire czélzott, s a különböző elnevezések alatt ugyanazon, vagy rokoneszmék lappanghatnak. Annyi bizonyos, hogy e határozatokban oly törekvés rejlik, mely a megyék törvényhozási régi befolyását vissza akarja szerezni, s a követutasítás valami oly surrogatumát keresi, mely ellenkezik a parlamentarismussal. Tiszának a „Parlamenti felelős kormány és megyei rendszer“ czimü röpirata sokkal inkább felvilágosítja e határzato ■ kat, mint ellenünk irt polémiája. Ő e röpiratban a követutasítás elvesztett jogáért kárpótlást igér a megyéknek, oly joggal akarja őket felruházni, mely csak a király felségi joga, t. i., hogy eloszlathassák az országgyűlést, s uj választást rendeljenek meg, ha többségük az országgyűlés többsége ellen nyilatkozik. Ennél szörnyebb politikai eszmét soha sem olvastunk, de bizonyára tisztán felvilágosíthat mindenkit, hová czéloznak az ily megyebizottsági nyilatkozatok, hogy mintegy elő akarják készíteni útját egy oly intézménynek, mely nemcsak a parlamentarizmust rontaná meg, de aláásna minden lehető kormányformát. Azonban tekintsük még más szempontból is bihari és komáromi határzatokat. A megye több, mint egyszerű testület, a megye törvényhatóság, mely részt vesz a törvények végrehajtásában. Ha egy törvényhatóság nem mint kérvényező fordul az országgyűléshez, hanem, úgy szólva, szembe áll vele és határoz határzatai felett, s egy leendő törvény tetszés szerinti végrehajtását nyilatkoztatja ki, nem az anarchia felé egyengeti-e az utat, nem a törvények és saját tekintélyét ingatja e meg ? Várjon nem döbbenne-e meg Tisza szabadelvű nagy szíve, Ghyczy hazafias aggódó lelke, ha Komárom vagy Biharmegye valamelyik mezővárosa vagy községe utánozná a megyei állandó bizottság példáját, ha a bizottságnak egy, a megye autonóm körében teljes joggal hozott határzatára nem kérvényt, folyamodást határozna, hanem olyasmit, hogy ő abban veszélyt lát, megvárja a megyétől határzata visszavonását, s ha nem vonná vissza, azt úgy fogja végrehajtani, hogy reá nézve inkább kedvezőn, mint hátrányosan üssön ki ? Várjon a megyei bizottság nem kelne-e ki e határozat ellen, nem utasítaná e rendre e jogbitorló mezővárosokat és községeket, bármennyire tisztelné különben a vélemény szabad nyilvánításának jogát ! Várjon Tisza megelégednék-e a határzat ama kétértelmű mondatának oly semmit mondó magyarázatával, mint czikkében olvashatni, s mely egészen a régi homályban hagyja az embert? Lellát Bihar és Komárom csak formahibát követtek el, mi szót sem érdemel — vethetik ellenünkbe. S a formahiba ne érdemelne szót ? Mi, kiket műbírálóknak nem annyira neveznek, mint gúnyolnak, rég megtanultuk a művészet körében, hogy forma dat esse fel, és csodálkozunk, hogy ezt a politikában is érvényes tant épen nekünk kell hirdetni a politikusoknak. Ha Bihar és Komárom kérvényt határoznak az országgyűléshez, mi nem kárhoztattuk volna határzataikat. Legfeljebb csak azt jegyeztük volna meg a netalán Még egyszer a bihari és komáromi határozatokról. A bihari és komáromi határzatokról írt czikkünk ellen néhány czikk jelent meg a „Hon“-ban. A határzatok indítványozói és formulázói, Tisza és Ghyczy, maguk is felszólaltak. Valóban, nem érdemeltünk ennyi megtiszteltetést, kik, mint Tisza mondja, nem értünk a politikához. Őszintén megvalljuk, mi csakugyan nem vagyunk ex professo politikusok, mint a „Hon“ és „Üstökös“ nagy tudományú szerkesztője’; azonban Tisza és Ghyczy czikkeit figyelemmel elolvasván,nem fedezhettük fel bennök sem a tehetség, sem a politikai eruditió oly nyomait, hogy dilettáns politikusságunk megszégyelje magát és visszavonuljon. Azért elég szerénytelenek vagyunk folytatni a polémiát, s igyekezni fogunk rövidebbek lenni, mint ellenfeleink, kik újoncz írók, de eléggé gyakorlott szónokok levén, írva is sokat és sokról szeretnék beszélni, csakhogy még bágyadtabban. Tisza és Ghyczy az egyszerű kérdést