Pesti Napló, 1867. szeptember (18. évfolyam, 5209–5233. szám)

1867-09-11 / 5217. szám

209-6217. Szerkesztési iroda: Ferenciek tere 7. szám, 1. emelet. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztéséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó-hivatal: Szerda, sept. II. 1867. Ferencziek tere 7. szám földszint. A lap anyagi részét illető köz­lemények (előfizetési pénz, ki­adás körüli panaszok , hirdet­mények) a kiadó­ hivatalhoz in­­tézendők.PESTI NAPLÓ 18. évi foly­am .» Előfizetési feltételek: Vidékre, postán , vagy helyben, házhoz hordva .• Félévre . . 10 frt 50 kr. o. é. Évnegyedre . 5 frt 25 kr. o. é. Hirdetmények díja$ 7 hasábos petitsor egyszeri hirátf.­tésnél 7 aj kr. Bélyegdíj külön 80 njra. Nyilt­ tér:6 hasábos petit 25 aj kr. dtf. Pest, sept. 10. 180?. (Fk) Pár nap óta rettenetes lármát csap a bécsi centralista sajtó a magyar depu­­tatió magatartása miatt,­­s dphe annyira elvakítja, hogy észre sem veszi azon ellen­mondásokat, melyekbe bonyolódik. Egy­felől azt mondja, hogy nem igaz, misze­rint bizonyos mértéken túl fizetnünk nem lehet. Szerinte csak az akarat hiány­zik , ezt pedig azzal bizonyítja, hogy­­ a földadó nálunk állítólag csekélyebb vol­na, mint a J­ajthán túl. E szerint tehát gazdag ugyan, de rettenetesen fukar em­berek volnánk, kik a garast nem eresztik ki kezükből. Hanem pár perc­c­el ké­sőbb ismét azt mondják rólunk, hogy hunyászkodjunk meg, mert a „koldusok“ vagyunk , koldusoknak pedig politikai jogokra sincsenek igényeik. Szóljunk mindenekelőtt­ a „koldusság­­ról,­ még pedig nem a dologhoz illít, ha­nem sokkal nagyobb nyugalommal, mint a­milyet az impertinentia érdemel. Hogy is volt a dolog ? Magyarország 1848-ig gazdag volt, nem készpénzben, de vagyonban ; szükségeit fedezte és a birodalom fennállásának költ­ségeihez is járult. Igaz, hogy elég dolog volt, a­mire költeni kellett volna, és a­mire nem költeni elég nagy hiba volt, hanem elég az hozzá, hogy akkori költségeinket fedeztük, s alkotmányos jogaink élvezete mellett egészben véve szellemileg, anya­gilag jól éreztük magunkat. A negyvenes években neki is gyürkőztünk annak, hogy nevezetesen a közgazdászai téren történt mulasztásokat helyrehozzuk . Széchenyi és Kossuth e tekintetben egy véleményen volt, így az egész nemzet is kész volt az ország anyagi felvirágoztatás­ára czélzó reformokat még áldozatok árán is létesí­teni, és ugyan e szellem lelkesíté azon közlönyt is, mely egyedül illetékes volt a reformokat megszavazni — az ország­gyűlést. Politikai jogainkat gyakoroltuk akkor, és koldusok legalább nem voltunk. Ekkor állott be a Bach-korszak ; poli­tikai jogainkat lefoglalták ; a nemzet sa­ját ügyeiben már nem tehetett semmit ; a Gondviselés Géringer és Hauer báró alak­jában vállalta magára az ország érdekei feletti őrködést ; ez urak csatlósaikkal együtt kényök-kedvök szerint gazdálkod­hattak, és­­ az ország elszegényedett. Nem mondjuk , hogy épen „koldusokká“ lettünk, de hogy elszegényedtünk, az ta­­gadhatlan. A bécsi urak tacticája már most ez : először megfosztottak bennünket politikai jogainktól, s ezáltal szegénységre juttat­ták az országot; most pedig az mondanák: mivel szegény az ország, tehát politikai jogokra sincs igénye. Annak vitatásába nem is ereszkedünk : váljon helyes-e az, hogy a politikai jo­goknak mindig egyenes arányban kell állnia valamely nemzet vagyonbeli álla­potával, de még akkor is, ha így volna a dolog, a józan ész fellázadna oly proce­dura ellen, mely előbb politikai tetsz­halálba sülyesztvén egy nemzetet, anyagi jóllétét tönkre teszi, aztán pedig ezen tönkre tett anyagi jólléthez akarná mérni a politikai jogok arányát. Van azonban még egy tévedés, neveze­tesen az új „Presse“ okoskodásában. Ő azt kérdi: várjon a koldusnak mily poli­tikai jogok engedélyeztetnek az összes politikai és társadalmi világban ? . . . . A „politikai és társadalmi világ“ véleményére kétségen kívül nagy súlyt fektetünk, ha­nem jogaink élvezetét senki en­gedélyezésétől nem lehet füg­gővé tennünk. Nagy áldozatokkal, századokon át folytatott áldozatokkal let­tek e jogok a magyar nemzet részéről ki­­víva, biztosítvák azok oly ünnepélyes okmányok és cselekmények által, a­melye­­ket az emberi elme csak kitalálni képes valamely alku szentesítése végett. E jogo­kat tehát erőszakosan el lehet vonni a nemzettől, de vita vagy kérdés tárgyává tenni — nem! Az új „Presse,“ régi szokásból, alkalma­sint azon időbe képzelte magát vissza, a midőn Schmerling úr gúnyolva mondá, hogy azok a büszke magyarok majd fel­­jőnek Bécsbe ő hozzá egy kis szabad­ságért esdekelni. Ha ez történik, akkor, persze, a bécsi urak dönthettek volna a felett, hogy mennyi politikai jogot lehes­sen nekünk „engedélyezni,“ mennyit nem. De ezek temps passati. Bécsi engedélyekre nem szorulunk többé, és miként jövünk majd tisztába „az összes politikai és tár­sadalmi világgal,“ ez a mi dolgunk. — Ez egy! Azon másik állítás, hogy még Bach- Schmerling alatt is nagyon keveset fizetett volna Magyarország, még a józan észi­ centralisták soraiban sem fog sok hivő­­re találni, hanem legfeljebb a gondolkozni nem szerető és számolni nem tudó tö­megre lehet számítva. És ez az, a­mi bennünket komolyan aggaszt. Valameddig mind a két fél a higgadt tárgyilagos discussió terén marad, mind­addig, bármily tetemes vélemény­különb­ségek daczára sem mondunk le azon re­ményről, hogy az egyezkedés végre mégis sikerülni fog. De mihelyt a vitát a szen­vedélyek terére viszik át, mihelyt azt kez­dik mondogatni a Lajthán túli népnek: ime, ezek a magyarok már eddig is elké­nyeztetett gyermekei voltak a mi atyai kormányunknak, de most már épenség­­gel semmit , nem akarnak fizetni, — vagy pedig ezt: ezek a magyarok koldusok, kik a ti véres verejtékteken akarnak éled­­ni, mihelyt ily fordulatot vesz a dolog, megszűnik a higgadt vitatkozás lehetősége, és ms ezzel együtt megszűnnék — fájdalom — az egyezkedésre való remény is. Mi nehéz szívvel válnánk meg tőle, de e re­mény veszteségén örülni, úgy hiszszük, a bécsi uraknak sem volna okuk. Bécsi dolgok. A tanárok bécsi gyűlése a „Volksfreund“nak sok fejtörést csinál. Iszonyodva kiált fel, hogy váljon ezek e azon iskolák tanárai,­ melyekről azt hirdetik, hogy az egyház gyámsága alatt­ ál­­lanak. Ez hazugság, úgymond, hazugság, hogy az egyház tartaná farkasgúzsban az iskolákat, hanem az az igaz, hogy a társadalom minden réte­ge saturálva van egyház és kereszt­nyellenes el­vekkel, vagy — ha úgy tetszik — phrasisokkal!“ Hajmeresztőnek találja a szabadelvű beszédeket, s azt hiszi, hogy e gyülekezet hangja világos bi­zonyítéka , hogy az iskolák ugyancsak rászorul­tak az egyház gyámságára. A „Volksfreund“ nem jól distinguál: nem a tanárokra van általános panasz, hanem arra, hogy íme a tanárok, a­kik itt a szabad szó mel­lett oly szabadelvűen nyilatkoznak, kénytelenek meggyőződésüket az ecclesia praescriptióinak otthon, a padok előtt alárendelni; sőt mi több, nem tudni, hogy melyike ezen szabadelvű taná­roknak fogja, ha haza ér, szűrét a pitvarban ta­lálni, mert az egyház — hatalmánál fogva — azt kitette, megbotránkozván az illetőnek a gyűlésen ejtett szavain. A tanárok maguk igen derék emberek lehet­nek, csakhogy kénytelenek az egyház lábán járni, az egyház szemével nézni, az egyház nyelvén beszélni, s az egyház harangját húzni. Ez az, a­miről a birodalmi tanács elé nem so­kára kerülendő törvényjavaslat­­szól.­­ (A csehek Magyarországon.) Azokról van itt t. i. szó, a­kik csak készülnek ide. A kivándorlási ragály Bohemiában iszonyúan terjed. Az ágensek nagy száma formális keres­kedést csinál belőle, s eddigelé jobbára csak Amerikába mentek. A legnagyobb contingenst a csaszlaui, tábori és a chrudimi kerület adja. Most társulat alakult, mely részint otthon marasztani, részint Magyarországba telepíteni kivánja a sze­rencsétleneket, kik hazájukban nem találnak édes otthont. Ez lesz körülbelől a harmadik transport. Egyszer híresek voltak Mátyás király alatt­­egy­szer 1851-ben, harmadszor most akarnak jönni. Hiszen még elfér néhány ember nálunk. Csak valamifélekép a cseh államjogból ne hozzanak el egy darabot. — A miniszter hírek elcsöndesed­­tek. Becke megrendült állása a „Debatte“ szerint a mese országába tartozik. Bécsben, és így Ausz­triában állása szilárd. A „Lloyd“ esti lapja ellenben e tekintetben ellenkező hírekkel szolgál. Bécsi levelezője leg-­­ közelebbre kilátásba helyezi a Lajthántúli alkot-­­ mányos minisztériumot. Összeköttetésbe hozza­­ ezzel Beust báró utazását Eisenerzbe, s kétség-­­­kívülinek mondja, hogy a fejedelem is ne óhajt­­­­sa már nagyon a minisztérium­­létrejöttét. Beust­e szerint, ha akarja, felhasználhatja az időközt, mely még a birodalmi tanács megnyíltától elvá­­­­laszt bennünket — mond a levelező — arra, hogy tegye azt, a­mi az ő állását is tartósan megerősíti. A börzén emlegetnek is már ismét minisztercandidátusokat, de a célportált neveket­­ levelező egyelőre el akarja hallgatni, mert — úgymond — mindnyája hírhedt centralista. Hogy pedig ezen dolog így megérett, ezt leve­­­lező szerint a magyar deputatiónak köszönik szomszédaink. Szörnyen szembeötlik a különb­­ség a két deputatió között, mert míg a magyar küldöttségnek a 65-ös munkálatban biztos alapja van, mely limitálja mintegy teendőit, addig a német nem tud mire támaszkodni, s minden lépte bizonytalan, határozatlan. Az új „Presse“ legújabb száma nem beszél ily békülékenyen, sem ily megelégedetten. — Bo­szankodik, hogy a magyarok tagadás helyett új propositióval nem léptek fel , , különösen azon, hogy az államadósság kérdésébe csak­ugyan nem bocsátkoztak bele. A közvetítő terv létezését (melyről néhány napig beszéltek) tagadja, s erősen állítja, hogy a Lónyay és Becke közti differentiák léteznek, akármit mondjanak mások, különösen a „P. N.“ Mégis mondja, hogy miben culminálnak ezen differentiák, t. i. abban, hogy míg Lónyay mind magával, mind a magyar deputatióval egészen tisztában van, addig Becké­­nek nemcsak arról nincs fogalma, a­mit a biro­dalmi tanács deputatiója akar, de még csak azt sem tudja, hogy mit akar maga. Minden­esetre siralmas állapot, ha igaz, ha nem igaz, úgy igen jellemző vonás, csak az a bökkenő, hogy az uj „Presse“ mondja, mely Beckére mindig tud valamit, a mi nem jó. — A bírod, tanács elnöke már szétküldte a meghívókat, melyekben a bírod, tanács megnyi­tási napját f. hó 23-ra tűzi ki. — Gácsországban az országos nyelvnek az iskolákban való alkalmazása elvül kitüzetvér, azon kérdés merült fel, vajjon mi történjék a zsidó iskolákkal, melyekben a tannyelv eddig kizárólag a német volt. A „Gazeta Narodowa“ addig is, míg az iskolák minden felekezeties jel­lemektől meg nem fosztatnak, kíméletes átme­neti stádiumot­ ajánl. Néhány szó a javaslatba hozott „Népnevelési egyletekéről. (Vége.) Nehézségi észrevételeink őszinte elő­adása által semmikép sem akartunk a ne­mes báró által szőnyegre hozott országos nagy ügynek ártani, s hiszszük is, hogy nem ártottunk, a­mint ez mindjá­t követ­kező sorainkból fog kiviláglani. Indítványozó báró úr körlevelében maga iss megvallja, hogy:„A mellékelt terv­rajzban a világért sem akart adni változ­­hatlan szabályokat, melyeket egyedül el-, vagy el nem fogadni lehetne, hanem csu­pán tájékozást szándékozott abban nyúj­tani az egyletek iránti nézetei felől. Ez oka, hogy abban lehetőleg csak alapvo­násokat igyekezett kiemelni; szerve­zetét és s­zabályait úgyis mindenik alakulandó egylet a helyi viszonyok szerint önmaga fogja részlete­sen megállapítani.“ Ha ki az indítványozó nemes báró kör­levelét jól megolvasta, az nem zárkózha­­tik el azon benyomás elöl, melyet az ab­ban kifejezett igaz, nemes, nagylelkű és termékeny eszmék minden értelmes, fo­gékony, s a közjóért lelkesülő kedélyre szükségképen tesznek. Nem gondolom, hogy csalatkoznám, ha e körlevél és illetőleg indítvány főczélját abban helyezem, hogy a népnevelés ügye iránt a közrészvét felébresztessék, ebben a kormány bátorítást, támaszt, az iskola pedig további fejlődése és haladásá­ban új erkölcsi és anyagi segélyforrást nyerjen. „Ha van feladat — úgymond a nemes báró — melynek megoldására az állam minden hatalma elégtelen, — ez a nép­nevelés. Oly feladat ez, melyet csak a nép maga oldhat meg,... egyedül ott fej­lődhetik ki életrevaló, önálló, maradandó és az emberi polgárosodásra valóban gyü­mölcsöző műveltség, hol a művelődés érzetének szüksége a nemzet lelkü­­letében felébredvén, a polgárok minden osztályainak vállvetett közreműködése ál­tal magától az összes nép életéből képző­dik ki.......“ Bizonyára nincs semmi oly ügynek jövője, mely iránt a közönség. A társadalom nem érdekli magát. Valamint a vélemény csak akkor erős, ha azt so­kan , vagy épen az egész közönség pártolja , úgy a népnevelés is csak úgy haladhat előre és szilárdulhat meg, ha ezen ügyet a társadalom is ma­gáévá teszi, s annak elvitelét részéről is élénken óhajtva, nem irtózik a munka- és áldozatoktól, melyeket szükséges. Egészen alaposan mondja tehát az indítványozó báró , hogy a népnevelést illető sürgeté­sekben csak egy tévedést lát, s ez azon igen elterjedt meggyőződés, hogy a kor­mány még azon esetben is, ha egész hatalmát és befolyását kizárólag erre fordítaná, a közoktatás ügyé­ben mindent, vagy akár csak a legtöbbet tehetne,....“ főleg, te­kintve jelen financiális helyzetünket, mely­ben „semmi kilátásunk sem lehet arra, hogy a törvényhozás a kormányt a nép­nevelés által szükségelt pénzösszegekkel oly bőven láthassa el, minőt ez ügynek tisztán állami kezelése igényelne.“ A feladat tehát az : egy részről általá­nos érdeket kelteni a népnevelés iránt; másrészről pedig az eddigi segélyforráso­kat nemcsak kiapadni nem engedni, ha­nem a felkeltett részvét alapján más, új és bőségeseket is nyitni. S e czélramely ut és mód volna alkalmasabb, mint az associa­­tio, azon hatalom, mely napjainkban any­­nyi csodát mivelt, átfúrta az Alpeseket, összeköti az atlanti tenger ezer mértföld­­nyi feneketlen vizek által elválasztott partjait, s vasút és villanysodrony háló­zataival maholnap körülöredzendi az egész földgömböt ? Ha tehát a nemes báró arra szólít fel, hogy állítsunk népnevelési egylete­ket, m­egvalljuk, czélszerűbb, terméke­nyebb, szabadelvű állásának megfelelőbb eszmével és indítványnyal aligha léphe­tett volna fel. De hogy ebbeli lelkesedé­sének és nemes buzgalmának meglegyen megfelelő sikere, azaz felhívása minden részről viszhangra találjon, törekvése ál­talános gyámolítást nyerjen, tervét a hon­fiak összesége, különbség nélkül karolja fel, okvetetlen szükséges, hogy a suscep­tibilitásokat és féltékenységet kíméljük, az összekapás és egybeütközés alkalmait pedig gondosan eltávolítsuk. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha tiszteletben tartjuk a határvonalt, mely­nek a társadalmi és hivatalos actió k­ö­zt szük­s­égk­ép­en fenn­­állani kell. Nincs is semmi szükség reá, hogy e két actiót összezavarjuk. Alakuljanak az ország minden részeiben minél nagyobb számmal egyletek ,­ melyek egy rész­ről gyülésezések, szónoklatok, röp és folyóiratok, s egyéb nevelési munkák kiadása és terjesztése, a nyilvános vizs­gálatokon való megjelenés , figyelem, buzdítás, különösen megfelelő jutalmak kiosztása által stb., a népnevelés iránti érdekeltséget folyvást ápolják és emel­jék ; más részről pedig az iskola nélkül szűkölködő, vagy létező iskolájukat kel­lőleg fenntartani nem képes községek se­gélyezésére, a szegény és árva gyerme­keknek ruhával, élelemmel és tanköny­vekkel ellátására, a tanítók és segédek szorgalmának tiszteletdíjak általi ösztön­zésére, az iskolának tanszerekkel való el­látására stb. tagdíjakból, magán­gyűjté­sek, akadémiák, hangversenyek, színi elő­adások és más gyakorlatban levő módok útján pénzerőt gyűjtsenek,­­ alakul­janak meg, mondom, országszerte szá­mos, ezen buzdítá­si és segélyezé­­s­i feladattal foglalkozó népnevelési egy­letek, s bírjanak egy kis kitartással, hogy mint új csemeték, e haza földjében meg­gyökerezhessenek , s én megvallom, hogy az elért ezen sikerrel az indítványozó ne­mes báró törekvései eléggé lesznek jutal­mazva, mert a­ki oly szerencsés, hogy közjóra irányzott munkásságának sikerét láthatja, az czélját is érte, s a lehető leg­nemesebb módon van megjutalmazva. Mi köszönettel tartozunk az indítvá­nyozó báró úrnak, hogy ezen egyleti ügyet szőnyegre hozta. Méltó igék azon magaslathoz, melyet mint parlamentáris királyi miniszter elfoglal. Hallgassa meg jó lélekkel jóakaró tisztelői szavát, — s egyszer kellő tájékozást nyervén, csele­kedjék férfiasan, s ne hagyja magát— a mi a dolog érdemét illeti — fel­tartóztatni a nehézségek által, melyek minden uj dolog és alakításnak útjában állanak. Mindennek, a­mi észszerű, sike­rülnie kell, ha azt észszerűen, azaz bel­ső jóságának megfelelő buzgóság- és ki­tartással, mérvben és eszközökkel, utón és módon szorgalmazzuk. m­o­gosítani akarni. Minthogy az bizonyos czé­­lokra zsákmányolja ki az opponálhat, s azt egyenesen ezen czéljaihoz alkalmazza, nem elvből indul ki, nem a meggyőződés hangján szól, nem is akar felvilágosíttat­­­­ni. A negatív terén áll Debreczenben,­­­­ arról el sem lehet mozdítani annyira, hogy legújabban a statistikai táblázatok kiszol­gáltatását is megtagadta (1. az „Alföldi Hírlap“ 29-k számát) — talán attól tart­va, hogy e táblázatok leplezetlen közlése leghangosabb bizonysága lesz a népne­velési egyletek szükségességének. A „Hír­nök” -ben pedig a legegyszerűbb igazsá­got is a enigmának nézve, nem akarja ér­teni, hogyan kényszeríthet az állam má­sokat a nevelés szabadsága mellett olyan irány követésére, mely eredményt tud felmutatni. Jól tudja, hogy Eötvös nem káplárpálczát értett , hanem a példa­adás erkölcsi kényszerét, mely a czélsze­­rűen rendezett államintézetek tanrendsze­rének átvételére ösztönözze a felekezete­ket, de neki érv kellett arra, hogy Eötvös gyönyörű és emelkedett kimondását, hogy „alkotmányos országban a nevelés sza­badsága ép oly lényeges, mint a sajtó­szabadság“ — minő gyönyörű programm egy miniszter szájában! — ellentétben mutathassa fel a papság érdekeivel, s en­nek jogai csorbításának tüntesse fel. Az-e valóban ? Mi talán más nézetre fogunk jőni. Máriássyn kívül egyetlen történeti iro­dalommal foglalkozó ember sincs Ma­gyarországon, s elfogult pártember is bi­zony kevés lesz, ki nem azt mondaná, hogy szent István a római kereszténység behozásával szilárddá meg a magyar nem­zet állását Európában. Vallás és nevelés­ügy akkor egy vala széles e hazában, annyival szorosabban összeforrva, mert a kereszténységnek akkor nevelni kellett még a felnőtteket is, nemcsak a növendé­keket. S minél buzgóbban járt el a de­rűs és minél nagyobb érdemeket szerzett, annál biztosabb alapra lett támasztva akkor a nemzet osztatlan tisztelete, rokon­­szenve. S nézzük csak : midőn a d­erűsnak Eu­­rópaszerte bekövetkezett sülyedése a re­­formatió keletkezésére lökést adott, ha­sonló kórjelenségek nálunk is hasonló eredményt hoztak elő. A protestantismus által nyert leczke használt, s politikai okok mellett a clerus emelkedése volt megint az, mely a katholicismust fel­emelte. Tudva van, hogy a magyar clerusnak, összemérve az európaival, kiváló állása van hazánkban nemcsak politikailag, ha­nem erkölcsileg is. Sem politikai állása, sem a kezében összehalmozott roppant vagyon, nem voltak semmi megtámadás­nak kitéve, s erkölcsi befolyása és tekin­télye nagy részét is megtartó — birtoká­ban lévén a nemzet rokonszenvének. Ezen támogatás mellett tartotta kezében és ve­zette a nevelés egész ügyét eddig a cle­rus, s most épen e rokonszenv megtar­tása érdekében cselekednék, ha nem óhaj­taná továbbra is abból kizárva tartani a világi elem befolyását. Kétségtelenül sokat tett eddigelé. Buz­galma, kitartása eredményeket tudott fel­mutatni, s tekintve azt, hogy magára el­szigetelten állt, hogy a világi elemből nem merített erőt, s támogatást is alig nyert , eleget tett, mert többet tenni alig lett volna képes. De igaz az is, hogy e téren a protes­tantismus többet volt képes felmutatni,­­ Mert bevonta a világi elemet, teljes érde­­­­keltséget keltett benne az oktatás iránt, felekezeti ügygyé tette azt, sőt többé: vallása főtámaszává. Az eredmény megmu­tatta, hogy igaza volt, mert az eredmény a catholikus tanügynek túlszárnyalása lett.5*4) Kimondta maga Eötvös, és azóta is sok­szor volt elmondva, de nem lehet elégszer­­ ismételni, hogy e nevelési egyletek kiváló czélja: átalános érdekeltséget támasztani. Katholikusnak , protestánsnak szüksége­­ van erre, ha tanügyét emelni akarja,­­ pedig az életnek nem a stagnálás, hanem az emelkedés felel meg. Meg vagyok győ­ződve, hogy a hierarchia maga is óhajtja ez emelkedést, — de az ezért nyújtandó árt, saját kizárólagos intézkedési jogának másokkal megosztását, sokallja, így les~ *) Bencze úr ezen, Eötvös által is elmondott tény ellenében azt hozza fel, hogy a protestánsok kimutatásaikban — mint Szisz Károly állítja — eltakarták pudenciáikat. Az élet bizonyítá­­­­sát statistikai tabellák falsifikálása nem c­á­folja meg, s nemcsak a mostani, de korábbi időre, is szól ez.­­ A „Népnevelési egyletek“ ellenzéke. .. Menjünk tovább, s lássuk a népneve­lési egyletek egy egészen más fajú ellen­zékét , mely nemcsak hírlapírói tollal, nemcsak zöld asztali puffogatásokkal ren­delkezik , hanem az oppositiónak ezek­nél még mindig hatalmasabb tényezőivel, közvetlen befolyással a tömegre. E lapok olvasói mondás nélkül is fog­ják tudni, hogy ez a hierarchia — még pedig minden felekezetek hierarchiája. Szándékosan használjuk e szót, nem az egész papság, hanem csak egy osztályá­nak jelzésére, mely Debreczenben és a „Hírnök“ hasábjain kezet fogva, egy húrt penget, s az álokoskodások fegyverét for­gatja a logicai igazságok ellenében is. Hiába való volna ez osztályt felvilág

Next