Pesti Napló, 1867. szeptember (18. évfolyam, 5209–5233. szám)
1867-09-12 / 5218. szám
210 -6218. Csütörtök, sept 12. 1867. 18. évi folyam. Szerkesztési iroda: ferencesek tere 7. szám. 1. emelet. A lap szellemi részét illeti minden közlemény a szerkesztéséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó-hivatal: Ferencziek tere 7. szám földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok , hirdetmények) a kiadóhivatalhoz intézendők. Előfizetési feltételek vidékre, postán, vagy helyben, házhoz hordva Félévre . . 10 írt 50 kr. o. é. Évnegyedre . 5 írt 25 kr. o. é. Hirdetmények díjai 7 hasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 7 nj kr. Bélyegdij külön 30 njkr. Nyílt-tér: 5 hasábos petit- -■* 25 nj kr. sept. 11. 1863. Bécs, sept. 10. A Sgálén sok dolga volna az embernek, ha folytonos figyelemmel akarná kísérni azt a herostratesi buzgalmat, melylyel nevezetesen az uj „Presse“ a birodalom két fele közti bizalmat aláásni, tönkre tenni törekszik. Mi okból? Mi czélra? — az illető lap tudni fogja, mig mások sejtik ugyan, de elég honnettek, sejtelmüket ki nem mondani. Ignorálva,tehát a bécsi lap dühének legújabb kifakadásait, melyek annyira mennek, hogy bennünket még „a méregüveggel játszó öngyilkosoknak“ is czímez, egy gyanúsítását mégsem lehet hallgatással mellőznünk. Egyik minapi levelünkben azt mondtuk, hogy Lajthán innen egyelőre aligha megalakul a felelős parlamentáris minisztérium, s hogy ezen mi nem igen busulunk, mert az ily minisztériummal még sokkal nehezebb volna a kiegyezkedés. Erre már most azt mondja az új „Presse,“ miszerint a fentebbi nyilatkozat azt jelenti: a Lajthán inneni parlamentáris minisztérium reánk magyarokra nézve kellemetlen volna, mert az ilyen minisztérium lelkiismeretesebben őrködnék a „cislaithaniai“ érdekek felett, mint a mostani birodalmi minisztérium. Szándéklataink ily elferdítése ellen határozottan tiltakozunk , s e tiltakozás indokolására ezúttal kell hogy néhány részletbe is bocsátkozzunk, melyről előbb gyöngédségből nem akartunk szólni. Azon vélemény, hogy Lajthán inneni parlamentáris kormánynak azonnali megalakulása csak nehezítené a kiegyenlítést, a következő tényeken alapul: a reichsratlei tekintélyeknek bármelyike lépne is ez új kabinetbe, lehetetlen, miszerint ezt azon meggyőződéssel tenné, miszerint a reichsratli többségére fog támaszkodhatni. Ily többség nem létezik, s így azt sem tudhatni, milyen volna az ő programmja a függőben levő fontos kérdésekre nézve. Miután pedig a parlamentáris minisztériumi előre tudná, miszerint csak úgy állhat fenn, ha többsége van a házban, tőlünk lehető legtöbbet fogna kívánni azon okból, mert a nagyobb engedményt elfogadnák még azok is, akik kevesebbel is beérték volna, de nem megfordítva. Az ilyen minisztérium tehát minden esetre sokkal közelebb állna Plener, vagyWinterstein, mint Kaiserfeld nézeteihez. ,Szeme előtt lebegne mindig azon veszély, hogy arról vádolhatnák, miszerint túlságosan engedékeny volt, holott teljesen biztos lehet arról, hogy senki sem fog neki szemrehányásokat tenni, ha a Lajthán inneni részek érdekében nagyon is követelő volt. Ennélfogva minden esetre inkább, ez utóbbi biztos, és nem az előbbi veszélyes utat választaná, s alkalmasint még az engedékenység oly mértékétől is visszariadna, mely nemcsak a kiegyenlítés elérésére mulhatlam.is szükges, hanem egyszersmind teljesen megférhető a nem-magyar részek valódi érdekeivel. A leendő parlamentáris minisztérium félénkségét még más körülmény is növelné. Az új „Presse” is tudhatja, hogy Herbst magatartása még folyvást nagyon határozatlan, hogy a jeles eszű férfiú még mindig bizonyos „nihdismus” felé hajlik, és így aligha feltehetni, miszerint ő a cabinetbe lépne, mielőtt tények által nincs megcáfolva azon nézete, hogy bizonyos kérdéseket nem lehet közönséges módon megoldani. De ott ülne ám Herbst az alsóház padján, és — tessék ezt tagadni, ha lehet — Herbst ellenzékétől a reichsrath minden tagja úgy fél, hogy az illetők, mint miniszterek, inkább nagyon is messzire mennének a követelésben, mintsem ama rettegett és kifürkészhetlen ellenzéki vezérnek megtámadni való anyagot szolgáltatnának. Nem érintettük volna ezen, félig-meddig személyes körülményeket, ha az új „Presse“ erre nem kényszerít. Mi bármikor is teljes lelkünkből fogunk örvendeni, ha a Lajthán innen is ,a képviselet többségéből keletkező minisztérium fogna kormányhoz jutni, de ennek vagy akkor kellett volna történnie, mikor a reichsrat még együttvolt, vagy akkor kellene történnie, mikor ismét együtt leend. A jelen percben, midőn e képviselet szünetel, a legfontosb kérdések feletti tanácskozás pedig a mostani minisztérium közbenjárása mellett megindult, a kabinet változásában csak új nehézséget látnánk, nem szólva arról, hogy a parlament tekintélyei közül nem sokan találkoznának, akik jelenleg miniszteri tárcza átvállalására hajlandók volnának. Az új „Presse“ láthatja, hogy ha vakmerőségét azon hitre alapítja, miszerint a Lajkán inneni pártélet, vagy helyesebben párt nélküli élet titkait nem ismerjük, ez részéről nagy tévedés, a hegyek mögött is laknak még emberek. Arról pedig, hogy a deputátiók munkája oly lassan halad, a felelősséget ne tolja mi ránk, hanem ismerje el, hogy F reichsrath megbocsáthatlan hibát követett el, midőn a magyar deputatióval, melynek szabatosan körülirt mandátuma volt, oly deputatiót állított szembe, melynek sejtelme sincs arról, hogy miként vélekedik a főkérdésekre nézve küldőinek többsége, s melyben Kaiserfeld, Herbst, Brest, Winterstein, Plener, tehát a legkiáltóbb és még ki nem egyenlített ellentétek képviselői ülnek egymás mellett. Bécsi dolgok Az öreg „Presse“ erélyesen tartott czikkben sürgeti az örökös tartományok deputatióját. Helyesnek találja a magyarok által hozzájuk intézett azon felszólítást, hogy miután deputátiónk első propositióját nem fogadták el, most már proponáljanak ők. Még mindig titkolják, hogy hogyan gondolják ők a kiegyezést. Eddig is mulasztás volt, hogy határozottan fel nem léptek , e mulasztást helyre kell pótolni. A magyarokra nézve azt következteti, hogy első követelésüknél most sem hagytak alább, s mégis ezen követelés — úgymond — correct és méltányos. Azonban ezek puszta tagadásával ezért nem érnek, ezt régen tudhaták. A passiv ellentállás minden pirasisán keresztül gázoltunk a politikai téren, ugyanerre adjuk most fejünket a financiák körül ? Schmerling sistemája felett elrobogott a világtörténelem kereke, anélkül, hogy Ausztriát romba döntötte volna, de nem anélkül, hogy nehéz sebeket ne ütött volna rajta. Megrögzöttség és makacsság a financiális kérdésben szintén ad absurdum vihető, de ő bizonylattal mihamar elkéshetnénk, így a „Presse.“ A „Debatte“ a magyar deputatióról „összehordott“ adatok nyomán ad Iicit olvasóinak. Hosszú bevezetést ír hozzá, mintha csak rész könyvhöz írna előszót, azért csak tartózkodással fogadjuk híreit, amennyiben nem tudhatni, mennyi az igaz benne. A válasz veleje a következő : A tárgyalások alapjául csak az összes adók jövedelme vehető fel; igaz, hogy a kimutatásban vannak hibák a magyarok előnyére, de vannak az örökös tartományok előnyére is, melyek az előbbieket ellensúlyozzák; a hányadot ezúttal nem nevezi meg, hanem kéri a birodalmi tanács deputatióját, hogy álljon elő idevágó javaslattal, mert az 1868-ai betet megállapítása szükségessé teszi a kiegyezést; az államadósságot nem hozhatja kapcsolatba a quota kérdésével; de tárgyalni fogja, mihelyt a kormány anyagot nyújt neki; szavát beváltani ígérkezik, amennyiben ígérte volt a magyar országgyűlés, hogy tartozásán felül vállaland az államadósságból, nehogy az örökös tartományok jóléte, mely Magyarországéval szorosan összefügg, megtöressék. Végre a quota és az államadósság kérdése tisztába hozatván, egy zárjegyzőkönyvbe fog foglaltatni. Ebből állana a magyar küldöttség válasza. Hozzá nem szólhatnak, mert azt sem tudjuk, mennyi igaz belőle, s mennyi esik a „D.“ correspondensének rovására. — Dr. Ziemialkowsky lengyel követ a birodalmi tanácsban legközelebb ki fogja adni a lengyelek programjáját, melyet a német nemzeti párt — így szól a „Telegraph,“ mely a lengyeleknek kész a legtágabb concessiókat megadni, elfogadhat— ha netán nem is volna rá kilátás, hogy a birodalmi tanács ez idő szerinti vezérei elfogadják. Ugyancsak a „Telegraph“-nak egy másik híre szerint Bécsben petitiókra készülnek, melyekben azt fognák kinyilatkoztatni, hogy a lakosság a birodalmi tanács működésétől az újjászervezkedési és szabadsági kérdésekben semmi üdvöst nem vár, hogy a birodalmi tanács mostani elemei nem nyújtanak elég biztosítékot a népek csonkítlan jogainak érvényesítésére, s reményük, hogy a kormány e kérdések megoldását oly parlamentre fogja bízni, mely általános választási rend alapján, igazi népképviseletnek lesz nevezhető. Mindkét hírből kiérzik a tendentia. — F. hó 10-én , Felsége elnöklete mellett minisztertanács tartatott a deputationális ügyben. Bécsi lapok szerint a véleménykülönbségek kiegyenítettek, s a két pénzügyér közt az egyetértés helyreállíttatott. A magyarok a deficit megszűnteésének a az államháztartásban való egyensúly helyreállításának szükségességétkimutatták, mely nézet el is fogadtatott s körülbelül alapját képezi azon gyökeres reformoknak, melyek a finánc politika terén várhatók. A 30 millió híresztelt kiszakitását sem fogadták el, mások szerint ez szóba nem hozatott. Az államadósság unificatiója hír szerint elfogadtatott, úgyszintén az államadósság törlesztésére szükséges összegnek az államadósságot fedező budgetből való kitörlése is, s a két pénzügyér utasíttatott, hogy ezen rendszabály foganatosításának részleteit dolgozza ki. — Andrássy gróf, mint a „Debatte“ írja, nem volt Beustnél Eisenerzben, hanem Petronellbem Hainburg mellett, hova beteg iiát meglátogatandó, ismételve kirándult. — Ő Felsége a király 10-én Schaffhausenba utazott . Felsége a királynéért „Kivé szoví dlézzítjik?“ A salzburgi látogatás alkalmából e fentjelzett kérdést veti fel tisztelt barátunk, a „Hon“ derék szerkesztője, s kieresztve vitorláit a magasabb politika mérhetlen tengerén, sokkal több erélylyel, mint dicsérhető óvatossággal adja elő aggodalmait egy eshetőleges franczia szövetség felett. Nem szándékunk észrevételeinek részletes elemezésébe mélyebben bocsátkozni, mert ahhoz legalábbis valószínű alappal bíró sejtelmünknek kellene lenni azon intenziók felől, melyek a nagyfontosságú lépésre az ildomos és körültekintő franczia uralkodót elhatározhatók. Pedig azt igen jól tudjuk, mnkép a diplomatának köznapi szabályok szerint magyarázható nyelve nincs. S alkalmasint nem Tallayrand fedezte fel, ha ő mondta volna is ki azon igazságot, hogy e tudomány alphájának első betűje a b a 11 gatás, mert ezen igazság körülbelől oly régi, mint maga a diplomata. Csak a látszólagos helyzet és eshetőségek csalékony és meddő tartózata lehet az tehát, mi a hétköznapi viták alapjául fennmarad, míg a meretlen valóság az előtérbe tolt képletek árnyékos hátterében gondosan elrejti magát. Röviden kísértjük meg csak tehát a szűk keretbe szorított téren mi is néhány észrevételt kockáztatni, inkább a helyzet némi (tán megengedhető) szellőztetése tekintetéből, mint vitatkozási szándékból, mire a kellő adatok hiányában nem igen érzünk hajlamot. Mindenekelőtt a „Kivel szövetkezzünk ?“ kérdése — őszintén szólva — egy kissé merész kérdésnek látszik előttünk akkor, midőn a válogatásra szükséges concurrentiának észrevehető jelei nem igen mutatkoznak. A kérdés, véleményünk, szerint legfeljebb is az lehetne: isolálva álljunk-e vagy elfogadjuk a kínálkozószövetséget? Mi — kiválólag Magyarország érdekében — az utóbbihoz csatlakozunk, és pedig azért, mert ebben egyelőre a monarchiára nézve nemcsak a béke és az alkotmányos érdekek túlsúlyának biztosítékát véljük feltalálhatni; de elvágva látjuk egyszersmind végkép útját egy más oly szövetkezési eshetőségnek is, mely míg a belállapotokra reactionális irányzatokat idézhetne elő, a nagy európai érdekek tovább fejlesztését — ha rövid időre is — megakaszthatná, s végeredményében egy szétbomlás processusánál Magyarország érdekeit veszélyeztetné. Mi teljesen át vagyunk hatva azon meggyőződéstől, hogy a nyugati civilisatió érdekeinek megnyert új alkotmányos államot megtámasztani, amidőn ez erejének kifejthetése érdekében békét óhajt, hogy magát a szükséges egyensúlyra nézve utilizálhatóvá tehesse : az európai közvetlen érdekek egyik legfontosabbika. S azért a szövetségnek czélja, hitünk szerint, egyelőre nem is lehet más, mint csík is a béke biztosítása, mert különben is értéke úgyszólván még a hetilapotok rendezésének szerencsés keresztülviteléről van feltételezve. S valóban nem lehetne nagyobb tévedést feltenni a napóleoni politikáról, mint azt, hogy kétséges kilátással a sikerre, egy időszerűtlen támadás esélye által magát az izoláltatás, és szövetségesét egy új, kiszámíthatlan horderejű válság veszélyének tegye ki. „Érdekes Magyarországnak Németország átalakulását megakadályozni ?“ — kérdi tisztelt barátunk nevezett czikkében. Határozottan „nem”-mel felelünk. De ezen kísérlettől tán Francziaország részéről sincs oly éles okunk tartani, mint némelyek hiszik. Legyen bármily nagy a franczia nemzet féltékeny kvalitása Németország iránt: nem tagadhatunk meg annyi önérzetet tőle, hogy az első láz rohamai után csakhamar átérzendi épen maradott tekintélyének súlyát, átérzendi, mikép féltékenysége és izgalmas aggodalmai merőben alaptalanok, s ezért be fogja látni, hogy a világ civilizált nemzetei egyikének sem lehet feladata az, hogy a kor humanistikus irányú eszméinek keresztülvitelét a testvér népeknél az erőszak eszközeivel akadályozza. Egy ily kísérlet korunkban a franczia nemzetre nézve erkölcsi vereség lenne. Leszállítása saját nagyságának, egy sötét folt történetében, melyet a legragyogóbb fegyvertények diáddá sem menthetne ki a történelem itélőszéke előtt. Eddig a napóleoni politika az új államalakulásokkal régi sebeket gyógyítván : az európai rend természetes alapokon indított fejlesztésében egy — majdan bekövetkezendő — tartós békének keresett biztosítékot. — Törekvése a mellett , hogy a nemzetek érdekköveteléseinek teljesen megfelelt — az újabb kor humanisticus eszméit is érvényesítvén : a forradalmi irányzatokat a rombolás salakjától tisztultan, az erkölcsi küzdelmek terére vitte át. Mi azt eredményező, hogy az események processusában a vezérlet a törvényes rend kezelőinek biztosíttatott. Szóval: eljárásából ítélve, egy nagy — irányeszmékre fektetett — európai rendszeres átalakulás keresztülvitelének intézésére látszott hivatva. S most tiszt, barátunk felfogása szerint a világhivatás magaslatáról, hol a kiszámító ész csaknem mathematikai biztossággal határozott az eredmények felett — a kisszerű emberi szenvedélyek és apró hiúságok iszapos mocsárjába sülyedt volna-e ? S az uj napóleoni eszmék és magának a kornak megtagadásában keresné-e a napoleonismus jövőjét ? — feledve, hogy épen e tévesztett irány volt az, mi nagy elődje hatalmát megtördi. Egy perezre sem akarjuk tagadni, mikép vannak Francziaországnak érdekei, melyeket a német kérdés megoldásánál érvényesíteni elengedhetlen feladatának ismerhet, és megengedjük, hogy ezek előnyös kiegyenlítésére a kérdéses szövetség némi pressió szikét viseli, de azt egyátalában nem merjük feltenni, hogy a világ egyik legkörültekintőbb diplomatája , a franczia fejedelem, a német kérdés horderejét kellő időben minden következményeivel átérteni nem bírta volna, s hogy újabb törekvéseinek iránya nem lehetne egyéb, mint a meglepetés ámulatából való felocsúdás, mely palctát tör egy befolyásával teremtett irányzat sikere felett. Ezek után mi nem kutatjuk tovább — a fent elmondottakon kívül még igen sok okból — a szóba vett szövetség czélját. De ha valaki mégis azt a kérdést veti fel előttünk, hogy: „hiszszük-e komolyan, mikép csakugyan Lengyelország helyreálltása lehet az osztrák franczia szövetség feladata?“És erre azután még vár is feleletet, azt a valakit igen szépen kérjük: tekintsen a fent jelzett czikkek utolsó sorára, a „Hon“ september 7-diki számában, és ne vegye tőlünk rész néven a hallgatást. Hu Fájdalom, ez nincs egészen így. Fájdalom — mondjuk — mivel úgynevezett nemzetiségi hőseink (Nationalitedsheroer) fellépéseiben oly tendentiákat veszünk észre, melyeknek csak annyiban van közük a nyelvhez, amennyiben az egészen új államképzések kapcsaként tekinthetők. Nem kell mondanunk itt azt, hogy ezen tendenciák életünkre törnek.“ Minket,tehát, vagyis azokat, kik a városi közgyűlésen a magyar nyelv kizárólagos használatát óhajtottuk, azzal vádolnak, hogy ezen óhajunk csak ürügy, hogy ez alatt lappang azon másik tendentia , mely oda irányul, hogy az országot felforgassuk, egyszóval, hogy mink Magyarország fennállása ellen törünk! Ha valakinek titkos tendentiákat tulajdonítunk, és csak ürügynek nyilvánítjuk azon ügyet, mely mellett nyilvánosan harczol, mit magában ez illegális fegyver, ha be nem tudjuk bizonyítani állításainkat; de ha ezen tendentiákat a haza megrontására irányzottaknak mondjuk, a nélkül, hogy praecissióznánk azokat, ez oly neme a polémiának, melyet egy zuglapnak tán megbocsátanánk, de mely a „P. L.“ hasábjain helytelenül veszi ki magát. Távol legyen tőlem, hogy ezen térre akarjak lépni. Csak figyelmeztetni akartam önöket, hogy az insinuatiók, titkos vádak, gyanúsítások fegyvereit tegyék le, mert ez minket nem fog megijeszteni, sőt még attól sem fog elrettenteni, hogy olyan fegyverrel védjük magunkat, amilyennel megtámadtatunk. Hogy ez a küzdelmet a végletekig el fogja keseríteni, ez világos, de hogy a hiba azok részén lesz, kik a dolgot ide erőszakolták, az is természetes, annyival is inkább, mivel mink kötelességünket megtettük, amennyiben előre figyelmeztettük őket erre. Áttérve Strohmayer úr esetére. Csak ki kell egészíteni a „P. LI.“ tudósítását, de ezt annyival is inkább szükséges tenni, mivel épen az maradt ki belőle, ami legfontosabb, ami az esetet a valódi világításba helyezi. Szó volt ugyanis a városi lóvasútról, s egyik képviselő úr elmondván nézeteit a legtisztább magyarsággal, ajánlkozott, hogy ugyanazt németül is el fogja mondani. Az elnök ezt ellenzette azon okból, mert ha mindnyájan kt nyelven szólunk, a tanácskozás két annyi időt igényel, és hivatkozva a közgyűlés tagjaira, ha az ismétlést kívánják-e ? — a közgyűlés egyhangúlag nemmel válaszolt, mire a fentebb említett képviselő úr megnyugvását tudatván, Strohmayer úr kelt fel, és kijelenti előre is, hogy ő nem a fennforgó tárgyhoz akar szólni, hanem személyeskedni akar a képviselőtestület két tagja ellen, kik azon vakmerő eszmét mertek pengetni, hogy Magyarország fővárosának közgyűlési nyelve magyar legyen. Az elnök Str. úrtól a szót megvonta, figyelmeztetvén őt arra, hogy a házszabályok értelmében bármely tárgyról akar beszélni,ami napirenden nincs, azt előbb be kell írásban jelentenie. Str. úr mindig ingerültebb lesz, és kijelenti, hogyha nem hagyják arról beszélni, amiről ő akar, leteszi mandátumát. Az elnök még egyszer figyelmezteti őt, hogy a házszabályok értelmében,sak a szőnyegen forgó tárgyhoz lehet szólni,ha tehát akar St.ur beszélni, ezt teheti, szólhat német íjtalóvasúthoz, ebben nem fogja őt gátolni senki, csak a fennforgó tárgy mellett maradjon meg. Hozzátette még egyébiránt az elnök azt is, hogy ő is azon nézetben van, miszerint kívánatosnak látná és illőnek tartaná, ha Pest városa közgyűlésein csak a magyar nyelv használtatnék tanácskozási nyelvül. Erre Str. úrit képviselőtestület jelenlétében, nem minden indulatosság nélkül, mandátumát leteszi, mit a közgyűlés rögtön el is fogad, ott hagyja a tanácskozási termet, és azon ember, ki mindekkoráig soha sem szóliait fel alkotmányos közgyűléseinken, talán elmondhatja magáról, hogy egy csapással feje lett a Pest városi nyelvagitatiónak. Igen, agitatiónak, mert aki ezen, a legerőszakosabb módon előrántott demonstratióból nem látja ki az agitatiót, az vagy vak, vagy nem akar látni. Bizonyos azonban az is, hogy S.r. úr nekünk a legnagyobb szolgálatot tette. Egy félnevezett képviselő heveskedése lerántotta az álarctot, mely alatt ezen agitatiók mostanáig folytak. Mit titokban, csendességben kezdtek, az egyszerre napfényre jött és egyszerre megindult a magyar elleni izgatás a legnagyobb erélylyel, minden kitelhető fegyverrel, magánkörökben és sajtóban, és pedig a legalsóbb rendű zuglapoktól kezdve valamennyi német lapban fel a legtekintélyesebbig. Itt azonban Strur dicsősége el is érte tetőpontját és a bukás nem lesz lassúbb, mint az emelkedés volt, mert látva azt, hogy Strur nem azért tette le mandátumát, mert németül nem hagyták beszélni, hiszen ez elnök által erre világosan fel lett szólítva, hanem azért, mert zavart akart előidézni a képviselőtestületben, mert egyszerűen izgatni akart, meg vagyok pyüzildve arról, hogy azon, hazafiságban ráegészült, polgári erényben gazdag honfiak, kik az egyenlő ég és testvériség eszméit felkarolva állottak S.r. ur mellett, látva az irányt, melyre vetemedett, édj, fogják őt hagyni, vagy ezt már meg is tették. Meg vagyok győződve arról, hogy azon fől luk, kik sértésnek fognák venni, ha valaki azzal vádolná őket, hogy nem tudnak magyarul, le fogják vetkőzni azon álszégyent, melynél fogva, mivel nézetük szerint németül valamivel jobban tudják magukat kifejezni, elzárják ajkaikat a hazai nyelv szózata elöl, annyival is inkább, mivel magyarul, habár a gyakorlat hiánya miatt kissé lassabban, de tisztán, beszélnek, a németet többnyire azon hibákkal, melyek e nyelvet legkevésbé teszik hangzatossá. Meg vagyok győződve végre arról is, hogy azon férfiak, kik példás hazafias buzgósággal iparkodnak megfelelni családjuk és hazájuk iránti kötelességeiknek, kik gyermekeiket nemcsak szívre, lélekre, hanem nyelvre nézve is igaz magyarokká nevelik, nem fogják oly vészterhes törekvésnek tartani azon óhajtást, melyet családjuk körében önmaguk létesítenek fénylő honfiúi tényekké, hogy t. i. Pesten, Magyarország fővárosában, szivében, lelkében azon nyelv legyen a közgyűlési tanácskozási nyelv, melyet ők maguk oly ihletteljek áli-* A nyelvkérdés Pest városa közgyűlésén. Készakarva hallgattam a lapok utján ezen tárgyról, mert azt hittem, hogy a nyelvkérdés Pest városa hatóságánál mintegy házi magánügy forog szóban, hogy nem egyéb az, mint a képviselők között történő eszmecsere, egy szóval oly dolog, mely felől mindenki őszinte jó szándékkal,minden ellenséges indulat nélkül, kölcsönös capacitatió útján igyekszik tisztába jönni. Most azonban, miután e kérdést egyik legtekintélyesebb pesti lap, a „Fester Lloyd“ felkarolja, neki egy hosszabb czikket szentel, s ez által a nagy közönség elé viszi, kötelességemnek tartom hozzászólani, mint azt tettem a városi közgyűlésen is, nehogy a nagy közönség a dolog tényállását illetőleg tévútra vezettessék. A „P.TA“ f. hó 7-ki számában közlött ily czimű czikkének írója „Ein Zwischenfall in der Stadtrepraesentanz,“ úgy látszik, nem volt jelen azon közgyűlésen, melyen ezen Zwischenfall történt, és pedig ezt azért hiszem, mert ámbár a fentebbi czímet adta czikkének, az esetről magáról igen homályos és épen nem praeciz képet ad, e helyett általános eszméket penget, melyeknek nagy részét soha, senki sem vonta kétségbe. Ámbár a kérdéses czikk meglehetős nyugodt hangulatban látszik tartva lenni, ezen nyugodtság és mérséklet csak felületes, mert közelebbről vizsgálva, oly lesújtó vádat tartalmaz, milyet a fennforgott körülmények épen nem igazolnak.„Ki azon szempontból indul ki, hogy a nyelv és nemzetiség egyértelműek : az azon hitnek engedheti át magát, hogy a nyelvkérdés igazságos megoldásával a nemzetiségi kérdés is meg van oldva.