Pesti Napló, 1867. szeptember (18. évfolyam, 5209–5233. szám)

1867-09-12 / 5218. szám

210 -6218. Csütörtök, sept 12. 1867. 18. évi folyam. Szerkesztési iroda: ferencesek tere 7. szám. 1. emelet. A lap szellemi részét illeti­ minden közlemény a szerkesztéséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó-hivatal: Ferencziek tere 7. szám földszint. A lap anyagi részét illető köz­lemények (előfizetési pénz, ki­adás körüli panaszok , hirdet­mények) a kiadó­hivatalhoz in­tézendők. Előfizetési feltételek vidékre, postán,­­ vagy helyben, házhoz hordva Félévre . . 10 írt 50 kr. o. é. Évnegyedre . 5 írt 25 kr. o. é. Hirdetmények díjai 7 hasábos petitsor egyszeri hirde­tésnél 7 nj kr. Bélyegdij külön 30 njkr. Nyílt-tér: 5 hasábos petit- -■­* 25 nj kr. sept. 11. 1863. Bécs, sept. 10. A Sgálén sok dolga volna az ember­nek, ha folytonos figyelemmel akarná kí­sérni azt a herostratesi buzgalmat, mely­­lyel nevezetesen az uj „Presse“ a biroda­lom két fele közti bizalmat aláásni, tönkre tenni törekszik. Mi okból? Mi czélra? — az illető lap tudni fogja, mig mások sejtik ugyan, de elég honnettek, sejtelmüket ki nem mondani. Ignorálva,tehát a bécsi lap dühének legújabb kifakadásait, melyek annyira mennek, hogy bennünket még „a méregüveggel játszó öngyilkosoknak“ is czímez, egy gyanúsítását még­sem lehet hallgatással mellőznünk. Egyik minapi levelünkben azt mondtuk, hogy Lajthán innen egyelőre aligha megalakul a felelős parlamentáris minisztérium, s hogy ezen mi nem igen busulunk, mert az ily minisz­tériummal még sokkal nehezebb volna a kiegyezkedés. Erre már most azt mondja az új „Presse,“ miszerint a fentebbi nyi­latkozat azt jelenti: a Lajthán inneni par­lamentáris minisztérium reánk magyarok­ra nézve kellemetlen volna, mert az ilyen minisztérium lelkiismeretesebben őrköd­nék a „cislaithaniai“ érdekek felett, mint a mostani birodalmi minisztérium. Szándéklataink ily elferdítése ellen ha­tározottan tiltakozunk , s e tiltakozás in­dokolására ezúttal kell hogy néhány részletbe is bocsát­kozzunk, melyről előbb gyöngédségből nem akartunk szólni.­­ Azon vélemény, hogy Lajthán inneni par­lamentáris kormánynak azonnali megala­kulása csak nehezítené a kiegyenlítést, a következő tényeken alapul: a reich­sratlei tekintélyeknek bármelyike lépne is ez új kabinetbe, lehetetlen, miszerint ezt azon meggyőződéssel tenné, miszerint a reich­s­­ratli többségére fog támaszkodhatni. Ily többség nem létezik, s így azt sem tud­hatni, milyen volna az ő programmja a függőben levő fontos kérdésekre nézve. Miután pedig a par­l­amentáris mi­nisztériumi előre tudná, miszerint csak úgy állhat fenn, ha többsége van a ház­ban, tőlünk lehető legtöbbet fogna kívánni azon okból, mert a nagyobb en­gedményt elfogadnák még azok is, a­kik kevesebbel is beérték volna, de nem meg­fordítva. Az ily­en minisztérium tehát min­den esetre sokkal közelebb állna Plener, vagy­­Winterstein, mint Kaiserfeld néze­teihez. ,Szeme előtt lebegne mindig azon veszély, h­ogy arról vádolhatnák, misze­rint túlságosan enged­é­k­e­n­y volt, holott teljesen biztos lehet arról, hogy senki sem­ fog neki szemrehányásokat tenni, ha a Lajthán inneni részek érdekében nagyon is követelő volt. Ennélfogva minden esetre inkább, ez utóbbi biztos­, és nem az előbbi veszélyes­ utat választaná, s alkalmasint még az engedékenység oly mértékétől is visszariadna, mely nemcsak a kiegyenlítés elérésére mulhatlam.is szü­k­­ges, hanem egyszersmind teljesen meg­férhető a nem-magyar részek valódi ér­dekeivel. A leendő parlamentáris minisztérium félénkségét még más körülmény is nö­velné. Az új „Presse” is tudhatja, hogy Herbst magatartása még folyvást nagyon határozatlan, hogy a jeles eszű férfiú még mindig bizonyos „nihdismus” felé hajlik, és így aligha feltehetni, miszerint ő a ca­­binetbe lépne, mielőtt tények által nincs megc­áfolva azon nézete, hogy bizonyos kérdéseket nem lehet közönséges mó­don megoldani. De ott ülne ám Herbst az alsóház padján, és — tessék ezt tagad­ni, h­a lehet — Herbst ellenzékétől a reich­srath minden tagja úgy fél, hogy az illetők, mint miniszterek, inkább na­gyon is messzire mennének a követelés­ben, mintsem ama rettegett és kifürkész­­hetlen ellenzéki vezérnek megtámadni való anyagot szolgáltatnának. Nem érintettük volna ezen, félig-meddig személyes körülményeket, ha az új „Pres­se“ erre nem kényszerít. Mi bármikor is teljes lelkünkből fogunk örvendeni, ha a Lajthán innen is ,a képviselet többségéből keletkező minisztérium fogna kormány­hoz jutni, de ennek vagy akkor kellett volna történnie, mikor a reich­srat­ még együtt­­volt, vagy akkor kellene történnie, mikor ismét együtt leend. A jelen perc­­­ben, midőn e képviselet szünetel, a leg­­fontosb kérdések feletti tanácskozás pedig a mostani minisztérium közbenjárása mel­lett megindult, a kabinet változásában csak új nehézséget látnánk, nem szólva arról, hogy a­ parlament tekintélyei közül nem sokan találkoznának, a­kik jelenleg miniszteri tárcza átvállalására hajlandók­­ volnának. Az új „Presse“ láthatja, hogy­­ ha vakmerőségét azon hitre alapítja, mi­szerint a Laj­­k­án inneni pártélet, vagy helyesebben párt nélküli élet titkait nem ismerjük, ez részéről nagy tévedés,­­ a hegyek mögött is laknak még emberek. Arról pedig, hogy a deputátiók munkája oly lassan halad, a felelősséget ne tolja mi ránk, hanem ismerje el, h­ogy F reichs­­rath megbocsáthatlan hibát követett el, midőn a magyar deputatióval, melynek szabatosan körülirt mandátuma volt, oly deputatiót állított szembe, melynek sej­telme sincs arról, hogy miként vélekedik a főkérdésekre nézve küldőinek többsége, s melyben Kaiserfeld, Herbst, Brest­, Winterstein, Plener, tehát a legkiáltóbb és még ki nem egyenlített ellentétek kép­viselői ülnek egymás mellett. Bécsi dolgok Az öreg „Presse“ erélyesen tartott czikkben sürgeti az örökös tartományok deputatióját. He­lyesnek találja a magyarok által hozzájuk inté­zett azon felszólítást, hogy miután deputátiónk első propositióját nem fogadták el, most már pro­ponáljanak ők. Még mindig titkolják, hogy ho­gyan gondolják ők a kiegyezést. Eddig is mu­lasztás volt, hogy határozottan fel nem léptek , e mulasztást helyre kell pótolni. A magyarokra nézve azt következteti, hogy első követelésük­nél most sem hagytak alább, s mégis ezen kö­vetelés — úgymond — correct és méltányos. Azonban ezek puszta tagadásával ezért nem ér­nek, ezt régen tudhaták. A passiv ellentállás minden pirasisán keresztül gázoltunk a politikai téren, ugyanerre adjuk most fejünket a finan­­ciák körül ? Schmerling sistemája felett elrobo­gott a világtörténelem kereke, a­nélkül, hogy Ausztriát romba döntötte volna, de nem a­nél­kül, hogy nehéz sebeket ne ütött volna rajta. Megrögzöttség és makacsság a financiális kér­désben szintén ad absurdum vihető, de ő­ bizony­­­lattal mihamar elkéshetnénk, így a „Presse.“ A „Debatte“ a magyar deputatióról „össze­hordott“ adatok nyomán ad Iicit olvasóinak. Hosszú bevezetést ír hozzá, mintha csak rész könyvhöz írna előszót, azért csak tartózkodással fogadjuk híreit, a­mennyiben nem tudhatni, mennyi az igaz benne. A válasz veleje a következő : A tárgyalások alapjául csak az összes adók jövedelme vehető fel; igaz, hogy a kimutatásban vannak hibák a magyarok előnyére, de vannak az örökös tartományok előnyére is, melyek az előbbieket ellensúlyozzák; a hányadot ezúttal nem nevezi meg, hanem kéri a birodalmi tanács deputatióját, hogy álljon elő idevágó javaslattal, mert az 1868-ai betet megállapítása szükségessé teszi a kiegyezést; az államadósságot nem hoz­hatja kapcsolatba a quota kérdésével; de tár­gyalni fogja, mihelyt a kormány anyagot nyújt neki; szavát beváltani ígérkezik, a­mennyiben ígérte volt a magyar országgyűlés, hogy tartozá­sán felül vállaland az államadósságból, nehogy az örökös tartományok jóléte, mely Magyaror­szágéval szorosan összefügg, megtöressék. Végre a quota és az államadósság kérdése tisz­tába hozatván, egy zár­jegyzőkönyvbe fog fog­laltatni. Ebből állana a magyar küldöttség válasza. Hozzá nem szólhatnak, mert azt sem tudjuk, mennyi igaz belőle, s mennyi esik a „D.“ corre­­spondensének rovására. — Dr. Ziemialkowsky lengyel követ a birodalmi tanácsban legközelebb ki fogja adni a lengyelek programjáját, melyet a német nemzeti párt — így szól a „Telegraph,“ mely a lengyelek­nek kész a legtágabb concessiókat megadni, el­fogadhat— ha netán nem is volna rá kilátás, hogy a birodalmi tanács ez idő szerinti vezérei elfo­gadják.­­­­ Ugyancsak a „Telegraph“-nak egy másik híre szerint Bécsben petitiókra készülnek, me­lyekben azt fognák kinyilatkoztatni, hogy a la­kosság a birodalmi tanács működésétől az újjá­­szervezkedési és szabadsági kérdésekben semmi üdvöst nem vár, hogy a birodalmi tanács mos­tani elemei nem nyújtanak elég biztosítékot a népek csonkítlan jogainak érvényesítésére, s re­ményük, hogy a kormány e kérdések megoldá­sát oly parlamentre fogja bízni, mely általános választási rend alapján, igazi népképviseletnek lesz nevezhető. Mindkét hírből kiérzik a tendentia. — F. hó 10-én , Felsége elnöklete mellett mi­nisztertanács tartatott a deputationális ügyben. Bécsi lapok szerint a véleménykülönbségek ki­egyen­í­tettek, s a két pénzügyér közt az egyet­értés helyreállíttatott. A magyarok a deficit meg­szűnte­ésének a az államháztartásban való egyensúly helyreállításának szükségességét­­ki­mutatták, mely nézet el is fogadtatott s körülbe­lül alapját képezi azon gyökeres reformoknak, melyek a finánc politika terén várhatók. A 30 millió híresztelt kiszakitását sem fogadták el, mások szerint ez szóba nem hozatott. Az állam­­adósság unificatiója hír szerint elfogadtatott, úgy­szintén az államadósság törlesztésére szükséges összegnek az államadósságot fedező budgetből való kitörlése is, s a két pénzügyér utasíttatott, hogy ezen rendszabály foganatosításának részle­teit dolgozza ki. — Andrássy gróf, mint a „Debatte“ írja, n­em volt Beustnél Eisenerzben, hanem Petronellbem Hainburg mellett, hova beteg iiát meglátoga­tandó, ismételve kirándult.­­ — Ő Felsége a király 10-én Schaffhausenba utazott . F­elsége a királynéért „Kivé szoví dlézzítjik?“ A salzburgi látogatás alkalmából e fentjelzett kérdést veti fel tisztelt bará­tunk, a „Hon“ derék szerkesztője, s ki­eresztve vitorláit a magasabb politika mérhetlen tengerén, sokkal több erélylyel, mint dicsérhető óvatossággal adja elő aggodalmait egy eshetőleges franczia szö­vetség felett. Nem szándékunk észrevételeinek részle­tes elemezésébe mélyebben bocsátkoz­ni, mert ahhoz legalábbis valószínű alap­pal bíró sejtelmünknek kellene lenni azon intenziók felől, melyek a nagyfontos­­ságú lépésre az ildomos és körültekintő franczia uralkodót elhatározhatók. Pedig azt igen jól tudjuk, mnkép a diplomatá­nak köznapi szabályok szerint magyaráz­ható nyelve nincs. S alkalmasint nem Tallayrand fedezte fel, ha ő mondta volna is ki azon igazságot, hogy e tudo­mány alphájának első betűje a b a 11 g­a­­t­á­s, mert ezen igazság körülbelől oly régi, mint maga a diplomata. Csak a lát­szólagos helyzet és eshetőségek csalékony és meddő tartózata lehet az tehát, mi a hétköznapi viták alapjául fennmarad, míg a meretlen valóság az előtérbe tolt képle­tek árnyékos hátterében gondosan elrejti magát. Röviden kísértjük meg csak tehát a szű­k keretbe szorított téren mi is néhány észrevételt koc­káztatni, inkább a helyzet némi (tán megengedhető) szellőztetése te­kintetéből, mint vitatkozási szándékból, mire a kellő adatok hiányában nem igen érzünk hajlamot. Mindenekelőtt a „Kivel szövetkezzünk ?“ kérdése — őszintén szólva — egy kissé merész kérdésnek látszik előttünk akkor, midőn a válogatásra szükséges concurren­­tiának észrevehető jelei nem igen mutat­koznak. A kérdés, véleményünk, szerint legfeljebb is az lehetne: isolálva álljunk-e vagy elfogadjuk a kínálkozószövetséget? Mi — kiválól­ag Magyarország érdekében — az utóbbihoz csatlakozunk, és pedig azért, mert ebben egyelőre a monarchiára nézve nemcsak a béke és az alkotmányos érdekek túlsúlyának biztosítékát véljük feltalálhatni; de elvágva látjuk egyszer­smind végkép útját egy más oly szövet­­kezési eshetőségnek is, mely míg a bel­­állapotokra reactionális irányzatokat idéz­hetne elő, a nagy európai érdekek to­vább fejlesztését — ha rövid időre is — megakaszthatná, s végeredményében egy szétbomlás processusánál Magyarország érdekeit veszélyeztetné. Mi teljesen át vagyunk hatva azon meggyőződéstől, hogy a nyugati civilisa­­tió érdekeinek megnyert új alkotmányos államot megtámasztani, a­midőn ez erejének kifejthetése érdekében békét óhajt, hogy magát a szükséges egyen­súlyra nézve utilizálhatóvá tehesse :­­ az európai közvetlen érdekek egyik leg­fontosabbika. S azért a szövetségnek czélja, hitünk szerint, egyelőre nem is lehet más, mint csík is a béke biz­tosítása, mert különben is értéke úgyszólván még a hetilapotok rendezé­sének szerencsés keresztülvite­léről van feltételezve. S valóban nem lehetne nagyobb tévedést feltenni a napóleoni politikáról, m­int azt, hogy két­séges kilátással a sikerre, egy időszerűt­len támadás esélye által magát az izolál­­tatás, és szövetségesét egy új, kiszámíthat­­lan horderejű válság veszélyének tegye ki. „Érdeke­s Magyarországnak Németor­szág átalakulását megakadályozni ?“ — kérdi tisztelt barátunk nevezett czikkében. Határozottan „nem”-mel felelünk. De ezen kísérlettől tán Francziaország részé­ről sincs oly éles okunk tartani, mint né­melyek hiszik. Legyen bármily nagy a franczia nem­zet féltékeny k­valitása Németország iránt: nem tagadhatunk meg annyi önérze­tet tőle, hogy az első láz rohamai után csakhamar átérzendi épen maradott te­kintélyének súlyát, átérzendi, mikép fél­tékenysége és izgalmas aggodalmai merő­ben alaptalanok, s ezért be fogja látni, hogy a világ civilizált nemzetei egyiké­nek sem lehet feladata az, hogy a kor hu­­manistikus irányú eszméinek keresztül­vitelét a testvér népeknél az erőszak esz­közeivel akadályozza. Egy ily kísérlet korunkban a franczia nemzetre nézve er­kölcsi vereség lenne. Leszállítása saját nagyságának, egy sötét folt történetében, melyet a legragyogóbb fegyvertények diáddá sem menthetne ki a történelem itélőszéke előtt. Eddig a napóleoni politika az új állam­­alakulásokkal régi sebeket gyógyítván : az európai rend természetes alapokon in­dított fejlesztésében egy — majdan be­következendő — tartós bék­ének ke­resett biztosítékot. — Törekvése a mel­lett , hogy a nemzetek érdekkövetelé­­seinek teljesen megfelelt — az újabb kor humanisticus eszméit is érvénye­sítvén : a forradalmi irányzatokat a rombolás salakjától tisztultan, az erköl­csi küzdelmek terére vitte át. Mi azt eredményező, hogy az események processusában a vezérlet a törvényes rend kezelőinek biztosíttatott. Szóval: el­járásából ítélve, egy nagy — irányesz­mékre fektetett — európai rendszeres átalakulás keresztülvitelének intézé­sére látszott hivatva. S most tiszt, bará­tunk felfogása szerint a világhivatás magaslatáról, hol a kiszámító ész csak­nem mathematikai biztossággal határo­zott az eredmények felett — a kisszerű emberi szenvedélyek és apró hiúságok iszapos mocsárjába sü­lyedt volna-e ? S az uj napóleoni eszmék és magának a kor­nak megtagadásában keresné-e a napo­­leonismus jövőjét ? — feledve, hogy épen e tévesztett irány volt az, mi nagy elődje hatalmát megtördi. Egy perezre sem akarjuk tagadni, mi­kép vannak Francziaországnak érdekei, melyeket a német kérdés megoldásánál érvényesíteni elengedhetlen feladatának ismerhet, és megengedjük, hogy ezek elő­nyös kiegyenlítésére a kérdéses szövetség némi pressió szik­ét viseli, de azt egyáta­­lában nem merjük feltenni, hogy a világ egyik legkörültekintőbb diplomatája , a franczia fejedelem, a német kérdés hord­­erejét kellő időben minden következmé­nyeivel átérteni nem bírta volna, s hogy újabb törekvéseinek iránya nem lehet­ne egyéb, mint a meglepetés ámu­latából való felocsúdás, mely palctát tör egy befolyásával teremtett irányzat sike­re felett. Ezek után mi nem kutatjuk tovább — a fent elmondottakon kívül még igen sok okból — a szóba vett szövetség czél­­ját. De ha valaki mégis azt a kérdést veti fel előttünk, hogy: „hiszszük-e komolyan, mikép csakugyan Lengyelország helyre­­á­lltása lehet az osztrák franczia szövet­ség feladata?“É­s erre azután még vár is feleletet, azt a valakit igen szépen kér­jük: tekintsen a fent jelzett czikkek utolsó sorára, a „Hon“ september 7-diki számában, és ne vegye tőlünk rész néven a hallgat­ást. Hu Fájdalom, ez nincs egészen így. Fáj­dalom — mondjuk — mivel úgynevezett nemzetiségi hő­seink (Nationalited­sheroer) fellépéseiben oly tendentiákat veszünk észre, melyeknek csak annyiban van közük a nyelvhez, a­mennyiben az egészen új államképzések kapcsaként tekinthe­tők. Nem kell mondanunk itt azt, hogy ezen ten­denciák életünkre törnek.“ Minket,tehát, vagyis azokat, kik a városi köz­gyűlésen a magyar nyelv kizárólagos h­asználat­­át óhajtottuk, azzal vádolnak, hogy ezen óha­junk csak ürügy, hogy ez alatt lappang azon másik tendentia , mely oda irányul, hogy az or­szágot felforgassuk, egyszóval, hogy mink Ma­gyarország fennállása ellen törünk! Ha valakinek titkos tendentiákat tulajdoní­tunk, és csak ürügynek nyilvánítjuk azon ügyet, mely mellett nyilvánosan harczol, mit magában ez illegális fegyver, ha be nem tudjuk bizonyí­tani állításainkat; de ha ezen tendentiákat a haza megrontására irányzottaknak mondjuk, a nélkül, hogy praecissi­óznánk azokat, ez oly ne­me a polémiának, melyet egy zuglapnak tán megbocsátanánk, de mely a „P. L­.“ hasábjain helytelenül veszi ki magát. Távol legyen tőlem, hogy ezen térre akarjak lépni. Csak figyelmeztetni akartam önöket, hogy az insinuatiók, titkos vádak, gyanúsítások fegy­vereit tegyék le, mert ez minket nem fog meg­ijeszteni, sőt még attól sem fog elrettenteni, hogy olyan fegyverrel védjük magunkat, a­milyennel megtámadtatunk. Hogy ez a küzdelmet a végle­tekig el fogja keseríteni, ez világos, de hogy a hiba azok részén lesz, kik a dolgot ide erősza­kolták, az is természetes, annyival is inkább, mi­vel mink kötelességünket megtettük, a­mennyiben előre figyelmeztettük őket erre. Áttérve Strohmayer úr esetére. Csak ki kell egészíteni a „P. LI.“ tudósítását, de ezt annyival is inkább szükséges tenni, mivel épen az ma­radt ki belőle, a­mi legfontosabb, a­mi az esetet a valódi világításba helyezi. Szó volt ugyanis a vá­rosi lóvasútról, s egyik képviselő­ úr elmondván nézeteit a legtisztább magyarsággal, ajánlkozott, hogy ugyanazt németül is el fogja m­ondani. Az elnök ezt ellenzette azon okból, mert ha mind­nyájan k­t nyelven szólunk, a tanácskozás két annyi időt igényel, és hivatkozva a közgyűlés tagjaira, ha az ismétlést kívánj­ák-e ? — a közgyű­lés egyhangúlag nemmel válaszolt, mire a fen­tebb említett képviselő úr megnyugvását tudat­ván, Strohmayer úr kelt fel, és kijelenti előre is, hogy ő nem a fennforgó tárgyhoz akar szólni, hanem személyeskedni akar a képviselőtestület két tagja ellen, kik azon vakmerő eszmét mer­tek pengetni, hogy Magyarország fővárosának közgyűlési nyelve magyar legyen. Az elnök Str. úrtól a szót megvonta, figyelmeztetvén őt arra, hogy a házszabályok értelmében bármely tárgyról akar beszélni,a­mi napirenden nincs, azt előbb be kell írásban jelentenie. Str. úr mindig ingerültebb lesz, és kijelenti, hogyha nem hagy­ják arról beszélni, a­miről ő akar, leteszi mandá­tumát. Az elnök még egyszer figyelmezteti őt, hogy a házszabályok értelmében,s­ak a szőnyegen forgó tárgyhoz lehet szólni,ha tehát akar St­.ur be­szélni, ezt teheti, s­z­ó­l­h­a­t n­é­m­e­t íj­t­a­l­ó­v­a­s­­úthoz, ebben nem fogja őt gá­tolni senki, csak a fennforgó tárgy mel­lett maradjon meg. Hozzá­tette még egyébiránt az elnök azt is, hogy ő is azon nézetben van, miszerint kívánatosnak látná és illőnek tartaná, ha Pest városa közgyűlésein csak a magyar nyelv használtatnék tanácskozási nyelvül. Erre Str. úr­it képviselőtestület jelenlétében, nem minden in­dulatosság nélkül, mandátumát leteszi, mit a köz­gyűlés rögtön el is fogad, ott hagyja a tanácsko­zási termet, és azon ember, ki mindekkoráig soha sem szóliait fel alkotmányos közgyűléseinken, talán elmondhatja magáról, hogy egy csapással feje lett a Pest városi nyelvagitatiónak. Igen, agitatiónak, mert a­ki ezen, a legerősza­­kosabb módon előrántott demonstratióból nem lát­ja ki az agitatiót, az vagy vak, vagy nem akar látni. Bizonyos azonban az is, hogy S.­r. úr nekünk a legnagyobb szolgálatot tette. Egy félneveze­­tt képviselő heveskedése lerántotta az álarctot, mely alatt ezen agitatiók mostanáig folytak. Mit titokban, csendességben kezdtek, az egyszerre napfényre jött és egyszerre megindult a magyar elleni izgatás a legnagyobb erélylyel, minden­ ki­telhető fegyverrel, magánkörökben és sajtóban, és pedig a legalsóbb rendű zuglapoktól kezdve valamennyi német lapban fel a legtekintélyeseb­big. Itt azonban Str­­ur dicsősége el is érte tető­pontját és a bukás nem lesz lassúbb, mint az emelkedés volt, mert látva azt, hogy Str­­ur nem azért tette le mandátumát, mert németül nem hagyták beszélni, hiszen ez elnök által erre vilá­gosan fel lett szólítva, hanem azért, mert zavart akart előidézni a képviselőtestüle­tben, mert egy­szerűen izgatni akart, meg vagyok pyüzildve arról, hogy azon, hazafiságban ráegészült, polgári erényben gazdag honfiak, kik az egyenlő ég és testvériség eszméit felkarolva állottak S.r. ur mellett, látva az irányt, melyre vetemedett, édj, fogják őt hagyni, vagy ezt m­ár meg is tették. Meg vagyok győződve arról, hogy azon fől luk, kik sértésnek fognák venni, ha valaki azzal vá­dolná őket, hogy nem tudnak magyarul, le fog­ják vetkőzni azon álszégyent, melynél fogva, mi­vel nézetük szerint németül valamivel jobban tudják magukat kifejezni, elzárják ajkaikat a hazai nyelv szózata elöl, annyival is inkább, mi­vel magyarul, habár a gyakorlat hiánya miatt kissé lassabban, de tisztán, beszélnek, a németet többnyire azon hibákkal, melyek e nyelvet leg­­kevésbé teszik hangzatossá. Meg vagyok győződ­ve végre arról is, hogy azon férfiak, kik példás hazafias buzgósággal iparkodnak megfelelni csa­ládjuk és hazájuk iránti kötelességeiknek, kik gyermekeiket nemcsak szívre, lélekre, hanem nyelvre nézve is igaz magyarokká nevelik, nem fogják oly vészterhes törekvésnek tartani azon óhajtást, melyet családjuk körében önmaguk lé­tesítenek fénylő honfiúi tényekké, hogy t. i. Pesten, Magyarország fővárosában, szivében, lel­kében azon nyelv legyen a közgyűlési tanácsko­zási nyelv, melyet ők maguk oly ihletteljek áli-* A nyelvkérdés Pest városa köz­­gyű­lésén. Készakarva hallgattam a lapok utján ezen tárgyról, mert azt hittem, hogy a nyelvkérdés Pest városa hatóságánál mintegy házi magánügy forog szóban, hogy nem­ egyéb az, mint a kép­viselők között történő eszmecsere, egy szóval oly dolog, mely felől mindenki őszinte jó szán­dékkal,minden ellenséges indulat nélkül, kölcsö­nös capacitatió útján igyekszik tisztába jönni. Most azonban, miután e kérdést egyik legtekin­télyesebb pesti lap, a „Fester Lloyd“ felkarolja, neki egy hosszabb czikket szentel, s ez által a nagy közönség elé viszi, kötelességemnek tar­tom h­ozzászólani, mint azt tettem a városi köz­gyűlésen is, nehogy a nagy közönség a dolog tényállását illetőleg tévútra vezettessék. A „P.­TA“ f. hó 7-ki számában közlött ily czimű czikkének írója „Ein Zwischenfall in der Stadtrepraesentanz,“ úgy látszik, nem volt jelen azon közgyűlésen, melyen ezen Zwischenfall tör­tént, és pedig ezt azért hiszem, mert ámbár a fentebbi czím­et adta czikkének, az esetről ma­gáról igen homályos és épen nem­ praeciz képet ad, e helyett általános eszméket penget, melyek­nek nagy részét soha, senki sem vonta két­ségbe. Ámbár a kérdéses czikk meglehetős nyugodt hangulatban látszik tartva lenni, ezen nyugodt­­ság és mérséklet csak felületes, mert közelebbről vizsgálva, oly lesújtó vádat tartalmaz, milyet a fennforgott körülmények épen nem igazolnak.„Ki azon szempontból indul ki, hogy a nyelv és nem­zetiség egyértelműek : az azon hitnek engedheti át magát, hogy a nyelvkérdés igazságos megol­dásával a nemzetiségi kérdés is meg van oldva.­­

Next