Pesti Napló, 1867. szeptember (18. évfolyam, 5209–5233. szám)
1867-09-17 / 5222. szám
214 -5222. Szerkesztési iroda: Farmnciaest tere 7. szám. I. emelet. Kap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó-hivatal: Kedd, sept. 17 i86~. IH. évi folvam Ferencziek tere 7. szám földszint A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás közöli panaszok, hirdetmények) a kiadóhivatalhoz intézendők. NAPLÓ Előfizetési feltételek: Vidékre, postán, vagy helyben, házhoz hordva ■ Félévre . . 10 frt 50 kr. o. é. Évnegyedre . 5 frt 25 kr. o. é. Hirdetménye!! díján 7 hasábos petitaorevvszeti Lu xLef térnél 7 uj kr. bélyegdíj külön 30 éjre Nyílt-téri 8 hasábos petit ) 26 uj kr. Pest, sept. 10. 186?. Bécs, sept. 15. A A kiegyenlítési ügy iránti érdeknek nagyon hatalmas versenytársa támadott. A concordatum elleni agitatió majdnem ugyanoly nagy mértékben veszi igénybe az itteni közönség figyelmét, mint a deputatiók tanácskozása, és ez agitatió, mely eddig úgyszólván a levegőben függött, reális alapot nyert azon törvényjavaslatok által, melyek az imént a „confessionális“ bizottmányt foglalkoztatják. Reánk magyarokra nézve nem könnyű ez ügy krül eligazodni, s midőn az a feletti vita a birodalmi tanács keblében megindul, nehéz leend véleményt adva szólanunk hozzá, és a tényállás tárgyilagos előadása határain túl lépni, ám bár előre tudhatni, hogy az oly lapok, milyenek az új „Presse,“ akkor ismét reactionariusoknak fognak bennünket czímezni. A birodalom két fele közt e tekintetben ugyanis nagyon lényeges különbség van. Minálunk is voltak mindig és lesznek még ezentúl is a vallásügyek körüli parlamentáris küzdelmek, hanem ezeknek közepette is a liberális párt és a clerus közt fennmaradt mindig egy hatalmas kapocs : a honszeretet, annak tudata, hogy bármely külellenség mindig tömör phalanx-ként fog bennünket találni. Ezen hatalmas kötelék itt nem létezik. A clerus, mint valami idegen elem áll a politikai pártok közt, mint oly elem, melynek saját kizárólagos kiindulási és czélpontjai vannak, oly pontok, melyek sehol, de sehol nem találkoznak a szabadelvű párt működési vonalával. Mi azt mondjuk : először oldjuk meg a közjogi kérdést, hozzuk tisztába a birodalom irányábani állásunkat; e végre pedig kell hogy valamennyi hazai pártnak erejét egyesítsük; — csak ha ez megtörténendett, ha e tekintetben czért értünk, csak akkor kerülhetnek szőnyegre a mi házi ügyeink, köztük a felekezetiek is, melyeket aztán majd elintézünk mi magunk közt. A Lajthán innen egészen más viszonyok forognak fenn; itt első sorba állítják a concordatum elleni küzdelmet; ha e téren — mondják — nem győznek a szabadelvűek, a többi semmit sem ér, és nem érdemes bajlódni vele. Ezt az álláspontot megfoghatjuk, de — nálunk oly lényegesen különböző viszonyok forogván fenn — nem tehetjük magunkévá, sőt mi épen az ellenkező utat követjük, azaz , ami itt elsősorban állítotuk, nálunk csak másodrendű dolog, és megfordítva. Hanem ezzel még épen nincs kimerítve a nehézségek sora. Parlamentáris kormányt követelnek itt és teljes joggal. De mindenik szabadelvű követ, akit a kabinetek lépésre felszólítanak, azt mondja : először le a concordatummal! Erre Beust báró azt felelte, hogy a kormányt e tekintetben nem illetheti a kezdeményezés, hanem a birodalmi tanácstól kell annak kiindulnia. Ily kezdeményezés már most a Mühlfeld által kidolgozott törvényjavaslat, mely a polgári házasság elvén alapul. E javaslat tegnap fordult elő a confessionális bizottmányban, és mi történt? Egyik szabadelvű felsőosztrák követ, Sturm tudor, kijelenti, hogy Mühlfeld javaslata nagyon is meszszire megy, és annak elfogadtatása „opportunitási okokból“ nem javasolható. E nézetet támogatták: a liberális stájerországi Rechbauer, a szintén liberális felsőausztriai Figuly, a protestáns superintendens Schneider és az izraelita hitközség egyik elöljárója Kuranda. Nem mondunk ítéletet a felett, váljon helyes-e vagy nem helyes az emlitett urak nézete, de midőn a szabadelvű párt keblében ily rettenetes confusió uralkodik, midőn e párt egyik kitűnőségének , Mühlfeldnek javaslatát ugyan e párt más kitűnőségei megtámadják, ugyan miként igazodjék el a kormány az iránt, hogy mi hát tulajdonképen a szabadelvű párt véleménye? Midőn a kormány emberei azt mondják, hogy a concordatumot opportunitási okokból nem lehet amúgy könnyedén félrevetni, a szabadelvű párt rettenetes lármát üt; de midőn aztán egyik közülök valami radicális lépést indtványoz a concordatum ellen : ők maguk mondják, hogy ily messzire nem lehet menni — opportunitási okokból ! Amit a miniszteri padról nem mernének védelmezni, azt a követi padon csakugyan védelmezik, azaz — bocsánatot ez őszinteségünkért— a miniszteri padon nincs bátorságuk lefelé, a követi széken pedig nincs bátorságuk felfelé. Nagy hálával tartoznánk a bécsi liberálisok valamelyik közlönyének, ha ezen, kevéssé hízelgő ítélet alaptalanságát kimutatná ; mi részünkről csak örülnénk, ha minél kedvezőbb véleménynyel lehetünk a Lajthán inneni liberálisok iránt, kikben még mindig természetes szövetségeseinket látjuk. Magától érthető, hogy a porosz sajtó nem rest ezen concordatumi viszály kizsákmányolásában. Előttem fekszik vagy féltuczat porosz lap, mely a leggyűlöletesb hangon tárgyalja e themát. Igaz talán, amit e tekintetben a minap egy híres egyházi férfi mondott, hogy t. i. ama kiabálók közül alkalmasint egy sem olvasta a concordatumot, hanem abban is van valami, amit egy itteni követ válaszolt erre, t. i. „már most elképzelheti excellentiád, miképen lármáznának, ha olvasták volna.“ Külföldön, nevezetesen Poroszországban, mindig azon nyargalnak, hogy a concordatum szerint a nem-katholikus itt még tisztességes temettetésben sem részesülhet, s ez elég a tömegek felizgatására. Most pedig a berlini lapok még más perfid állítással is állnak elő, melynek reánk is van némi vonatkozása ; t. i. azt prédikálják a Lajthán inneni népnek, hogy mi magyarok, sokkal engedékenyebbek volnánk a financiális kiegyenlítés terén, ha tudnék, hogy Beust báró a nyugati részek rokonszenvét bírja, melyet csak a concordatum megszüntetése által vívhatna ki magának. Miután pedig ő excra ezt nem akarja, miután továbbá tudja, hogy a concordatum fenntartása melletti törekvéseiben épen csak nálunk találhat támogatásra (?!), ez okból kénytelen az osztrák kormány mindent megtenni, amit mi kívánunk, habár a Lajthán inneni részek kárára is ! Ez óriási ostobaság ! Az ám, de vájjon nem tapasztaltuk-e elégszer, hogy még ennél sületlenebb dolgok is találtak már hívőkre ? A képviselőhöz elnöke az országos képviselő urakhoz a következő hivatalos felszólítást intézte : Tisztelt képviselő úr ! Az országgyűlésnek 1. évi július 3-kán beállott szünetelése folytán félbeszakasztott országgyűlési tárgyalások újabb felvétele, a fennforgó országos kérdések további elintézése tekintetéből szükséges lévén, az országgyűlési tanácskozások a 1. évi september hava 29-kén sz. kir. Pest városában, mint az országgyűlés törvényes helyén, folytattatni fognak; minélfogva hivatalosan megkérem a t. országos képviselő urat, az emlitett napon sz. kir. Pest városában leendő megjelenésre. Kelt Pesten, az 1867-dik év september 16-dik napján. A képviselőház elnöke : SZENT-IVÁNYI KÁROLY. Az igazságügyminiszteri törvényjavaslatok előzetes megbizálására az országgyűlés által kiküldött 15 tagú bizottság ma, sept. hó 16-án tartotta meg első ülését, s megválasztván elnöknek Dósa Eleket, előadónak Horváth Lajost, elhatározta, hogy a törvényjavaslatok érdemleges tárgyalását folyó hó 22-dikén reggeli 9 órakor az országház helyiségeiben tartandó második ülésében fogja megkezdeni. Pest, sept. 16. „Mérey Mór nem egy ember. Mérey Mór két ember : Mérey Mór a rendőrtanácsos, Mérey Mór az őrnagy.“ Így kezdődött az 1849-diki „Esti lapokéban egy czikk, a melyben Jókai gúny tárgyává tette a két fizetést követelő Méreyt. Sokat nevettünk akkor Mérey rovására. Most Mérey a maga részére vonhatná a nevetőket. Mert Jókainak „A Hon “-ban megjelent tegnapi czikkére, ő is így kezdhetne egy czikket : „Jókai Mór nem egy ember, Jókai Mór két ember : Jókai Mór, a képviselő, Jókai Mór, a hírlapíró.“ „Amit Jókai Mór a képviselő megszavaz, az ellenfele torokkal kiabál Jókai Mór, a hírlapíró“ stb. stb. Igaz, hogy Mérey nem vádolhatná Jókait kapzsisággal. Hasztalan mondaná Mérey, hogy Jókai, midőn megszavazta az adót, nem az alkotmányt, hanem az országgyűlés feloszlatásában napdíját féltette, s hogy most azért beszél saját szavazata ellen, mert a nem fizetés népszerű, s ő ez izgatással előfizetőt keres. Senki el nem hinné ezt a Méreynek, bármily erős íittel erősítené. Mert Jókait mindenki nemes érzelmű költőnek és jó szándékú hazafinak ismeri. Tudják róla, hogy ha oly ellenkezésbe bonyolódik, hogy még az önmaga által megszavazott törvény ellen is izgat, azt ő nem resz szándékból, nem önérdekből, hanem talán feledékenységből, változatos benyomások s a következetességet túlszárnyaló képzelődés befogása alatt teszi. De ez csak magyarázat és nem mentség. Mert ha Jókainak, az egyházi gondnoknak, erényül tudjuk is fel, hogy „jobbkeze nem tudja, mit mivel balkeze,“ de Jókaitól, midőn hazafi szerepre vállalkozik, meg lehet kívánni, hogy két keze munkája ne jöjjön ellenkezésbe egymással. Nem tudom, e kívánság fog-e teljesülni valaha. De azt tudom, hogy teljesülhetne, s mihelyt Jókai Mór megszűnnék két ember lenni. Maradna Jókai Mór képviselő, hagyná a vezérczikkírást Kakas Mártonra. A benyomás után, melyet az ő czikkei tesznek, ezt kell a legtermészetesebb megoldásnak tartanom. XX. Bécsi dolgok. A Mühlfeld féle házassági törvényjavaslatnak hasztalan örült a közönség szabadelvű része előre. A reichsrath urak, akik „elvben“ szintén szabadelvűek, jónak látták az örömet felahasztani. A javaslat a confesserionans bizottmány elé kerülvén, dr. Sturm azt indítványozá, hogy a dolog felette szép és kívánatos lévén, de kivitele ellen sok és számtalan opportunitási ok szólván, utasíttassék a javaslat egy hármas bizottmány elé véleményes jelentés végett. Rechbaum, Figity, Ku randa és Schneider superitendens támogatják az indítványt, ellene csak Weichs báré szól , azonban szavazásra kerülvén a dolog a báré az egyedül maradt a democratikus és szabadelvű nézetek mellett: a nép gyermekei aggodalmasan utasították — hihetőleg radicális megnyirbálás végett — a hármas bizottmány elé. A bizottmányba rögtön be is választották Rechbauert, Schneidert és Sürmöt. Az alkotmányi bizottmány elé terjesztett alaptörvényjavaslatokat táviratunk jelentő vasárnapi számunkban. A terjedelmes javaslatok szövegét egyenként adandjuk, ha a birodalmi tanácsban napirendre kerülnek. A deputatiók működéséről semmi újat nem hozntk a bécsi lapok. Registráljak a félhivatalosak azon biztosítását, hogy a dolog ki van egyenlítve, több vagy kevesebb hiszékenységgel. A „Wanderer“ jónak látja megnyugtatni a börzét, mely folytonos remegésben és zavarban van a történendők miatt. Figyelmezteti a közösügyi elaboratúra újbóli áttanulmányozására, mint amelyen a deputatiók eljárása alapszik. E törvény nem esz lehetővé semmi oly meglepő coup-ot, minekkel az absolutismus oly bőven rendelkezett ; egyátalán, úgymond, a magyarok által felállított ezen complicált apparátuma a közös ügyeknek, ott, ahol először alkalmazzák, és azoknak fog előnyére válni, akik leghevesebben szónokoltak eddig ellene. — A „Debatte“-nak Lengyelország helyreállítására ezélz a sollennis czikkére az új „Presse“ malitiosus megjegyzést tesz. Ehhez, úgymond, Gácsország is kellene, s e szerint azt insinuálja a „Debatte,“ hogy Ausztria Lengyelország kedvéért lemond Gácsországról; ha pedig a német-osztrák orgánumok azt hiszik, hogy a prágai béke sem szakíthatott el végkép minden fonást, melylyel Ausztria német tartományai Németországhoz fűznek, akkor ugyan az oly fajta hírlapok, mint a „Debatte,“ a német osztrákokat rögtön készek azzal vádolni, hogy hűtlenül Németország felé gravitálnak. Aki meghajol a magyar és lengyel sympathiák előtt, köteles a német-osztrákok legszentebb érzelmei előtt is porba hullani , így az új „Presse,“ mely elég hangzatosan, sántító, s a politikával nem sokat törődő hasonlattal „absertigálja“ a „Debatte“ czikkét. E kérdés fontos, de tán még idő előtt i s kevésbé opportun, legkevésbé pedig oly szempontból ítélendő meg, mint a hogy a „N. fr- Pr.“ felületesen hozzá szól. A „Telegraph,“ összevágólag a prágai „Politikából, azt újdonságolja, hogy a birodalmi tanácsot fel fogják ozlatni. Igen, de mikor ? Valamikor csak fel fogják, ha most nem is akarja, hogy hivatásának megfelelőleg fejlődésnek induljon. A vámviszonyokat, az adóarány okát, az úrbériségből még fennmaradt úri jogokat, kisebb ki. haszonvételeket, az egyedáruskodásokat stb. nem is említvén — pedig ezek egyenként mind megannyi súlyos akadályok az ipar fejlődésére néz-ve, de a melyek elhártása nem egyedül az ipar-miniszteriumtól függ — csak azt az egyet hozom fel, hogy jelenleg semmiféle ipartörvény nem létezik a hazában; a mi kevés magyar ipartörvényünk van, azok nem felelnek meg többé sem a jelen kor szellemének, sem jelen iparviszontauiknak ; az alkotmánytalan idő alatt tettleg erőben volt osztrák ipartörvények pedig, a többi ráerőszakolt intézménynyel együtt, hazánkban immár nem létezőknek tekintendők, e szerint valóságos kezdetleges állapotban vagyunk, kiszámíthatlan kárára a hazának és az iparos osztálynak; száz meg száz kéz ereje hónapokig tétlenül vesztegel, s Isten tudja, hány család jut koldusbotra ezen borzasztó abnormitás miatt. Itt nem adnak iparengedélyt, mert a hatóság nem tudja, minő alapon és mely terjedelemben kell azt immár kiadnia; amott meg a munkásságában megzavartatott ipara nem kaphat igazságot, mert nincs törvény ; valóságos aléltság olyan évben, amelyben az élet csörgedezésének egy percig sem volna szabad szünetelni, amelynek tehát minél előbb véget nem vetni annyi, mint bizonyos romlásnak átengedni a hazát. Itt tehát tenni kell azonnal és hathatósan, s azon elvektől, melyek a kormányt az ipartörvények megalkotásánál vezérelni fogják, függ a többi tényező hatása az ipar fejlődésére és a közjólét előidézésére. Mert miként a legjelesebb ipartörvények is, csak a többi kormányközeg kellő közrehatása mellett fejthetnek ki üdvös eredményt , azonképen a kormányközegek legjelesebb intézkedései is paralizáltatnak, s az iparra nézve teljesen kárba vesznek, ha az ipartörvények a kor igényeivel és a szabadság szellemével teljes összhangban nincsenek. Miután pedig az alkotmányos kormánynak nem lehet más alapja, mint az 1848, igen természetes, hogy ipar-törvényeink is csak e dicső elv kisugározásai lehetnek. Ezen elv pedig nem jelenthet mást, mint teljes, feltétlen iparszabadságot, menten minden illetéktelen gyámkodástól és igazolhatlan megszorítástól. Első tekintetre olyannak tűnik fel e követelés, mint ami magától értetik, nemcsak azért, mert az 1848-diki eszmék alapján álló kormány részéről más, mint ilyen szellemű ipartörvények nem is képzelhetők, hanem azért is, mert a törvénytelen osztrák kormány alatt nálunk behozott 1859-ks „Iparrend“ is, felületesen tekintve, szintén ilyen szellem szüleményei. És mégis nem lehet eléggé erősen hangsúlyozni e követelést, mert ami az 1848-at illeti, üdvözölt Klauzál Gábor egyike volt az 1848-diki eszmék leglelkesültebb előharczosainak, és mégis az általa közrebocsátott: „A czéhszabályok módozatai“ vajmi kevéssé állanak összhangzatban az 1848 szellemével , és ezen „módozatok“ csak azért nem voltak káros hatással a hazai iparra, mivel a kevéssel utánuk kiütött forradalom miatt úgy sem mehettek át a gyakorlati alkalmazásba. Nem ócsárlási viszketeg, sem kegyelethiány mondatja ki velem e szavakat, Klauzál nagy hazafiúi érdemeiből semmit sem von le az, ha olyan válságos időben gyönge iparrendeleteket rögtönzött; de épen ezen iparrendeletek bizonyság arra nézve, hogy lehet valaki az 1848-as elvnek lelkesült és kitűnő bajnoka, s egyik-másik tekintetben mégis hibásan foghatja fel annak szellemét, ami — ismételve mondom — nem lehet más, mint a teljes iparszabadság, menten minden illetéktelen gyámkodás és igazolhatlan megszorítástól. És ezen elvnek teljes keresztülvitele most — egy kis buzgalom és tapintat mellett — az alsó hatóságok részéről sokkal kevesebb nehézséggel járna , mint 1848-ban. Az utat hozzá már az 1859-ki osztrák „Iparrend“ egyengette. Mondtam már,hogy ezen „iparrend,“ fölületesen tekintve, a legszabadelvűebbek egyike; kimondja elvül, hogy az ipar szabad, hanem van ezen „Iparrend“ben két olyan megszorítás, amely első tekintetre igen természetesnek, sőt szükségesnek látszik. Az ipar ügyében . Iparviszonyaink közvetlenül a legnagyobb mértékben igénylik a kormány frm szokrvália prélroo interkprlcjóit ha avt és mégis e két megszorítás az egész fennen hirdetett iparszabadságot csaknem illuzoriussá tette; e két kis „anyajegy“ mutatja, hogy ezen rendszabály az egykori „Polizei-Staat“ ege alatt látott napvilágot. Az egy megszorítás, hogy hatvannégy iparág gyakorolhatási engedélyhez van kötve, és ez engedély megadása vagy megtagadása az első hatóságokra van bízva. Első tekintetre ezen intézkedés egészen helyesnek látszik, mert ama tizennégy iparág nagyrészt olyan, melyek bizonyos tekintetben közrendészeti vagy közegészségi felügyelet alá tartoznak , és mégis ezen intézkedés oka, hogy számos iparág nem fejlődhetett kellőleg, mert az első hatóságok sem eléggé illetékesek, sem eléggé függetlenek, hogy a közjólétnek megannyi fontos tényezője felett érdemlegesen intézkedhetnének.Szóljanak a tények, és előre megjegyzem, hogy e tények egytől egyig hiteles forrásokból vannak merítve. X. városában (41,000 lélekkel) egy iparos engedélyért folyamodik; semmi kifogás nem lehet ellene, mert más városokban már húsz év óta közmegelégedésre gyakorolta mesterségét; az első hatóság azonban mégis megtagadta tőle az engedélyt, és pedig azon okból, mivel — Mária Terézia óta (mikor t. i. csak félannyi lakossága lehetett e városnak) Csak egy ilyen iparos gyakorolja ott ezen iparágat, ez tehát gyökös jog, és mert gyökös jog, nem szabad azt ott még egy másiknak gyakorolna! Y. városban, 43.000 lélekkel, az elsőd hatóság megtagadja az engedélyt egy olyan iparágra -amelyre nézve egy egész városnegyed támogatja a folyamodót, de az elsőd hatóságnak azt jobban kell tudni, elüti a kérvényezőt, mert a város többi negyedeiben összesen már három ilyen iparos gyakorolja ezen iparágat. X. városában egy valaki iparengedélyért folyamodik, ez a valaki véletlenül egy özvegy asszony, a város a legjobb erkölcsi bizonyítványnyal támogatja, hanem azért a szolgabirói hivatal — mert a megyében ez az elsőd iparhatóság — visszautasítja kérvényét és pedig azon okból, mivel egy olyan férfi házában lakik, aki nejétől törvényesen elvált! Y. helységben egy iparos nem kapott engedélyt, mert a mellékelt bizonyítványok egyikében — nyilván tollhibából — születéshelyéül más falu volt megnevezve, mint a többiben. X. városában egy ácsmester iparengedélyért folyamodik; folyamodásához mellékelve vannak rendes czéhbeli mesterlevele és a hatósági iparengedély , melyeknek alapján más városban már két éve gyakorolja mesterségét, most azonban X városában szeretne szerencsét próbálni. És X városa tanácsa, az első iparhatóság, meg is adja neki az iparengedélyt, de csak hat hónapra, ennyi időre képesnek tartja amaz iparág gyakorlására, továbbra pedig nem! A helységben valaki pékmesterséget akart űzni, drága pénzen szerez tehát telepet, s ezt kellőleg elkészítvém és felszerelvén jelenti a szolgabirónak, hogy ő megkezdette üzletét, a szolgabiró pedig azonnal bezáratta a műhelyt, még pedig azért, mert a jelentéshez a helységbe a* elöljáróság beleegyezése nem volt mellékelve.*) P. városban meg bizonyos iparágat csak özvegy asszonyoknak szabad űzni! Az iparszabadság tehát áldozatul esik hibásan alkalmazott humanitási tekinteteknek. Ugyanaz a hatóság megtagadta az engedélyt egy szappanostól, aki egy, már húsz év ,óta ugyanazon egy házban fennállott szappanos műhelyt drága pénzen megvett és átalakított e czélra, és miért ? Azért, mert időközben a ház közelében itt iskola nyílt meg. Sok ilyen esetet idézhetnék még, de azt tartom, ennyi is még annak kiderítésére, hogy az alsó hatóságok nem is elég illetékesek, és nem is eléggé füg.) A jámbort itt nyilván az osztrák. „Iparrend“ gyönyörűséges magyar fordítása vezette jégre. A 14. §„ német eredetinek ezen szavait. 1. „Die « 11 einfasig «^Einwilligung der Ortsgemeinda“ ott igy van fordítva: „A község minden esetre beleegyezése“ stb.; arról pedig, hogy a fejezet egészen másnemű iparágakra vonatkozik, a szolgabirói iparhatóságnak, úgy látszik, sejtelme sem volt.