Pesti Napló, 1867. október (18. évfolyam, 5234–5260. szám)

1867-10-10 / 5242. szám

234-5242. Csütörtök, october 10 1807. 18. évi fok­am. Szerkesztési iroda: I'­ rms-Saiert tere 7. szám. 1. emelet. K Is‘11 szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. i­.tourentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó-Ili vatal: Perencziek tere 7. szám földszint. A lap anyagi részét illető köz­lemények (előfizetési pénz, ki­adás körüli panaszok , hirdet­mények) a kiadó­hivatalhoz in­­tézendők. Előfizetési feltételek: Vidékre, postán , vagy helyben, bálhoz hordva. Félévre . . írt 50 kr. o. é. Év­. . . írt .5 kr. o. é. füirdetinén­ 5v díjas 7 hasábos petitsor égi s­­tárnál 7 aj kr. Bélyegdíj külön 30 ajk. Nyilt-tér: 5 hasábos petit 15 aj kr. Előfizetési felhívás PESTI NAPLÓ octobar—decemberi évnegyedei folyamára. Előfizetési ár: October—decemberi '14 évre .... 5 K 25 kr. A PESTI NAPLÓ kiadó­ hivatala. Pest, oct. 9. 1861. Debreczen, oct. 6. ii. „De hát oda jutott-e magyar hazánk az alkotmány-visszaál­­litás boldog évében, hogy még ily életbe vágó nemzeti érde­kekről se legyen szabad sem komoly, mérsékelt hangon véle­ményt mondani, sem a nemzet­nek törvényes uton és módon nyilatkozni?“ Ezt kérdi Kossuth második levelében. Nem jutott! A­kinek szeme van, látja, a­kinek füle van, hallja, miként magyar hazánk az al­­kotmány­ visszaállításának boldog évében a sajtót illetőleg olyan szabadságot élvez, minővel az európai continensen egy nem­zet sem dicsekedhetik. Élvezi Kossuth is ezt tényleg, egész mértékben, s ha ellene panaszkodik, ön­magára iróniát ír. De egy rendezett, bár legszabadabb státus sem tű­rheti azt, hogy szabadságá­nak alkotmányos alapjai m­egtagadtassa­­nak, s akár szóval vagy tettel, akár be­szédben vagy írásban megtámadtassanak, mint ezt Kossuth Lajos a vácziakhoz írt levelében tette! Angliának, Európa legszabadabb or­szágának , minden e­züdtszéke elítélné azt, ki az uralkodó királyi házat Anglia jövője gátjának, akadályának nevezné, vagy tüntetné fel. Nem sikerült tehát a gúny, melyet Kos­suth az alkotmány-visszaállítás boldog évére czélzott , mert még a gúny alapjá­nak is igaznak kell lenni, különben mint rágalom , cum indignatione visszauta­­sítható. A­mit Kossuth a német egységről mond, post festa beszéli, mert ha a prágai béke előtt ébresztgette volna bennünk a Habs­burg háznak német nagyhatalmi állása iránti aggodalmait, ennek értelme lehetett, és rokonszenvre találhatott volna; ma azonban, midőn Ausztria német hatalmi állásáról a prágai békekötésben ünnepé­lyesen­ lemondott, ezen aggodalmaknak alapja szűnt meg, s Magyarországnak Ausztriával és a dynastiávali kibékülése sokkal könnyebben, természetesebben lé­tesülhetett, sőt a kölcsönös érdekek foly­tán ujjal kimutatva volt. Ausztra uralkodója az egyesült német­ség császárságát nem ambiálhatja többé — csakis osztrák császár és magyar király kivánhat maradni, s mint ilyen, szentesíté meg a magyar királysága és többi országai közti egyességet, mely az ős pragmatica sanctió értelmében, a dualismus és t­e­l­­jes paritás, azaz a kettős függet­lenség és teljes egyenjogt­ság alapján köttetett. Ezen egy ess­z legfőképpen a közös vé­delemre és a külföld irányábani erős ha­talmi állás biztosítására törekszik. De Kossuth ezt tagadja, állítván, hogy a közösügyi transactio nem kölcsönös vé­delmi transactio; szerinte a közösügyi alku eszméje a hatalomnál nema védelem, hanem a támadó tehetség, mert az ural­kodóháznak dynastialis eredete, történelmi fejlődése stb., praedominal,sokká tették a bécsi kormánynál a német nagyhatalmi állás vágyait, mely czélra Magyarország erejével rendelkezhetni akar. A prágai béke után — mint már fen­tebb mondom — ezen állításnak nincsen alapja; III. Napóleonnak idézett monda­tát, mely szerint: „soha sem szabad akarni a lehetetlent,“ felfogták már Bécsben is, és belátták, miként Ausztria Cs akis Németországon kívül Magyaror­szággal egyenjogilag egyesülve, számíthat boldogabb jövőre; ezen meggyőződés alap­ján készült a közösügyi munka és a ki­egyezkedés, közös védelemre, nem közös támadásra, mint Kossuth tévesen állítja! ! Ha azonban Kossuthnak ezen első állí­­­­tása téves és az idővel megváltozott kö­­rülmények közt valóságos anachronismus, másik tétele ismét egészben hamis: „Az a transactió, melyet Önök összegyártottak (mily udva­rias ?) nem szövetségi transactió, hanem repartitiója annak, hogy a népek érdekei felett lebe­­gő udvari politika vér és pénz eszközeihez minő mérték­­ben járuljon a birodalom egyik fele, és járuljanak a birodalom másik felének népei............ezt csinálták a nök,nem szövet­séget. Valahány szó, annyi elferdítés, vala­hány eszme, annyi hamis állítás! A­ki a közös érdekli viszonyokról és ezek dintézésének módjáról szóló tör­­vényczikket elolvasta, ennek 24. és 25-ik pontjaiban megtalálhatta a törvény ha­tározatának feltételeit, és pedig következő világos szavakban: „Ez lév­én a............jelen határo­zat indoka és czél­ja, önként kö­­vetkezik, hogy annak egyik alapfeltételét Magyarország al­kotmányának fenntartása ké­­pezi. „A másik alapfeltétel az, hogy a teljes alkotmányosság ő­fel­sége többi országaiban és tar­tományaiban életbe lép­jen, mert Magyarország azon országoknak csak alkot­mányos képviseletévé léphet, bár a­i közös viszonyokra néz­ve érintkezésbe. . . . „Ezen k­ét al­a­p­fel­tét­el mellett a közös ügyek kezelési módja a következő lenne:“ No már­­ érdem: lehet-e ember, ha a magyar nyelvet érti, ki a törvénynek ezen világos szavakban kifejezett feltételei mel­lett józanon állíthassa, miként annak ha­tározata egy olyan repartitio, mely a fe­lett intézkedik, hogy a népi­k érdekei fe­lett lebegő udvari politika vér és pénz­eszközeihez minő mértékben járuljon Ma­gyarország és ő­felsége többi országai? Nincs, és nem is lehet, mert a közös­ügyi törvénynek most idézett szavai fel­tételül kötik ki Magyarország alkotmá­nyának fenntartását, és azt, hogy a teljes alkotmányosság ö­felsége többi orszá­gaiban és tartományaiban is életbe lép­jen, s ezen feltétel által épen azon eshető­ség akadályoztatik meg, hogy a népek érdekei felett ne lebeghessen semmiféle politika, s minde­zeknek alap­feltétele legyen az alkotmá­nyosság. Nem tudom tehát, honnét vette Kossuth fent idézett állításának alapját, ha csak nem ex praeconcepto supposito, mire, bo­csásson meg, ha súlyt fektetni képesek nem vagyunk, s azért nem is hihetjük el, hogy a közösügyi alkunak nyitját ő találta volna el. Épen ellenkezője annak, mit Kossuth állít, épen annak ellenkezője a nyitja a közös ü­gyü alkunak .Nem a támadá­si viszketeg, hanem a védelmi necessitas, igenis, ez a nyitja a közösösügyü alkunak. Minden elfogulatlan belátja ezt. Míg a hatalmas Ausztria olaszországi befolyá­st és németországbani primátusát bírta és féltette, mert fenntartani óhaj­totta, összes erejét és más országok el­nyomásával gyarapított központi hatal­mát e czélok eszközeként használta fel, s ez okból nem volt soha teljesen igazságos Magyarország irányában sem, mert támadó politikája mellett összpontosított hatalom­ra volt szüksége, mely minden más jogo­kat egy kitűzött czélra absorbeált, s mi­vel ezen politikájával 1848 után sem ha­gyott k­i, sőt még az olasz veszteség után is megkísértette a Németország fel­eti fel­­sőbbséget, természetesen nem sikerülhe­tett Magyarországgal a kiegyenlítés, mert ez megint maga részéről nemzeti függet­lenségének helyreállítását követelte, s a német érdekeknek eszközül szolgálni nem akart, miután épen azokban látta ama híven őrzött kincsének legnagyobb ve­szedelmét. A szerencsétlen porosz háború után kötött prágai b­gességbe azonban Ausz­tria nagy németországi előjogairól lemon­dani kénytelen volt,­­ hogy kényszerű­ségből nyilvánított lemondását meg fogja tartani, erről kezeskedik az, hogy elvesz­tett befolyását visszaszerezi,s többé nem lehet, mivel a nemzeti érzést, ha az egy­szer itt is, ott is felébredett, megtörni le­hetetlen. Ausztria, mint említem, lemondani kény­­teleníttetett, s ez azo­n forduló­pont, me­lyen támadási politikáját védelmi politi­kával felváltani elkerülhetlen szükséges lett; egyszersmind ugyanez azon pont, melytől óta védelmire fordult politiká­jának érdekében állott Magyarországgal kiegyezkedni. Tehát a közösügyi alku vezéreszméje nem a támadás, hanem a védelmi tehetség. Ezért fogadta el a bécsi kormány a közösügyi törvényben alapelvként befek­tetett dualizmust és teljes paritást, mert ez a védelemre elég erőt nyújt; de mivel a támadó tehetség kifejtésében egy kissé nehézkes és akadékoskodó formákat állít fel, mindaddig nem talált Bécsben hajlandó fülekre, míg Ausztria csak támadó poli­tikájával hitte jövőjét biztosíthatni. Ha Ausztriának egy vezér publicistája Napóleon császárnak csakugyan azt mond­ta, hogy a közösügyi alku nem transactió, hanem capitulatió Ausztria részéről Ma­gyarország irányában, úgy ezen szavakat senki e világon (Kossuthot kivéve) nem értelmezte, de nem is értelmezheti akként, mintha Magyarország capitulált vont Ausztriának. Mi nem Ausztriának, hanem a magyar királynak vezérlete és vezénylete alá bo­csátottuk a magyar hadsereget, de az újonczok megszavazását, az összes véd rendszer me­g­állapítását a magyar ország­gyűlésnek tartottuk fel, mik nélkül sereget alkotni és háborúskodni nem lehet; a hadi költségek megszavazásának jogát sem ad­tuk át al senkinek, h­anem­ fenntartottuk azt is a delegátiókn­ak, melyekben teljes paritás alapján egyenjogú befolyásunk lesz — és ha az osztrák államadósságok terheinek viseléséhez segítőleg járulni fogunk, ezt nem 30, vagy bármennyi szá­teli arány, hanem szám szerint kimondott bizonyos összegben fogjuk tenni, azért, hogy pénz­ügyi viszonyaink, Ausztriának bonyo­dalmaitól megszabadulván, teljes függet­lenségét mielőbb biztosíthassa. Erre valamint Magyarország és társor­szágainak a pragmatica sanctió értelme szerinti önállására törekedtünk mindenben, s e czélra áldozni is késznek hiszj­ük a nemzetet, — igaz, hogy volt idő, midőn olcsóbban lehetett volna e függetlenséget megszerezni, de ezt elszalasztottuk ! Ma nem hiszszük, hogy bármily viszonyok közt kedvezőbben lehessen e kérdést megoldani; — e felett azonban majd még az országgyűlés fog nyilatkozni. Valamint azonban saját törvényes ön­állásunkat követeltük ; mindig óvakod­tunk ő Felsége többi országainak beldol­­gaiba elegyedni, mert — szerintünk —­ an­nak, ki saját jogait tiszteltetni kívánja, má­soknak jogait szintén tiszteletben kell tar­tani. Ő Felsége többi országainak viszonyait elintézni nem a mi feladatunk, ez az ő jo­gaikhoz tartozik. Én is remény­em, hogy horvát testvé­reinkkel — ha nem is nyolcz nap alatt, mint Kossuth mondja — ki fogunk egyezked­ni ; de ha ezt oly könnyű feladatnak tart­ja ő, lehetetlen a kérdést hozzá nem in­téznünk : ugyan hát miért nem egyezke­dett ki velük akkor, midőn az 1848-diki törvények értelmében független magyar miniszter, később majdnem mindenható dictator volt?! Régen elszakadt közülünk Kossuth Lajos, különben tudná, hogy ma még a határőrvidéki szervezet eltörlését is igen gyanakodólag fogadnák a horvátok, pe­dig erősen hiszem, hogy a magyar kor­mány merheti, meri, merni is fogja a ma­ga idejében, józan óvatossággal, e tekin­tetben is a horvát nemzetnek légi óhajtá­sait teljesíteni. Ne rágalmazzon bennünket olyan min­den, al­p nélküli ráfogásokkal, hogy mi csinálunk az oroszoknak szövetségeseket mindenfelé, hiszen csak nem akar ben­nünket azzal vádolni, hogy Péter czárnak hírhedt végrendeletét is mi csináltuk lé­gyen, — bizony, bizony kénytelen it ben­nünket ismét arra figyelmeztetni, miként ajánlgatta az orosz dynastiának Magyar­­ország koronájá­t pedig saját telj­hatalmából, mert erre őt senki sem bízta meg. Ha Oroszország ellen védgátat kell állítani, annak alapját másutt kell meg­vetni; de erről tán máskor,­ fontos tárgy ez, igen messze elvezetne. Minket nem intimidált senki (Kossuth Lajos látszik bennünket első levelében írt fenyegetéseivel intimidálni akarni), és midőn Beust úr azt­­­ndta, hogy Magyar­­országgal­ kiegyezkedés nélkül a biroda­lomnak nagy és régi történelmi állása vissza nem szerezhető, akkor mi Nagy Lajos korára és történelmére emlékez­tünk vissza, nem pedig a nagy Németor­szágra. Napóleon császár is úgy értette ezt, és azért jött Salzb­urgba , m­ert Napóleon erőt Ausztriát akar, de erejének gyara­podását nem Németországban, a­mi lehe­tetlen, hanem a Magyarországgali kiegyez­kedésben és törvényes összeköttetésben ismerte fel, —„ha ez nem igy volna, Na­­poleon saját maximája ellen cselekednék, mely Kossuth hivatkozása szerint igy hangzik: „­­l ne faut jamais vou­­loir l’impossible.“ És ha csakugyan kitör egy német fran­­czia háború — mitől a civilisatio nemtője mentse meg Európát — Magyarország, de hiszem, még Ausztria is óvakod­ó fog belekeveredni, mindkettőnknek feladata lesz : megvédeni hazánkat az Éjszak és Nyugat felől fenyegető támadá­sok ellen, ez lesz akkor a mi hivatá­sunk , ezért jött Napoleon Salzburg­ba ! — És ha Kossuth valóban azt hiszi, hogy a német-franczia háború kiüt, az iránt nyu­godt lehet, miként mind a magyar, mind az osztrák nemzet érzülete annak irányában csakis védelmi állást kíván el­­foglalni ; de ha Oroszország az alkalmat felhasználva, reánk rontana, ugyan azon nemzeti érzület minden erejével nemcsak visszaverni, hanem, a­mennyire lehet, arra is fog törekedni, hogy az éjszaki nagyha­talom azon korlátok közé szoru­t­ssék vissza, melyek közt Európa nyugalmát többé nem fenyegetheti. íme, elmondtam az okokat, me­lyeknél fogva Kossuthtal kezet nem foghatunk, mert mi vele épen ellen­kezőleg, Magyarország biztos­ jövőjét az Ausztriával a törvényes szövetségben találjuk fel, azon aggodalmait pedig merőben alaptalanoknak tartjuk, hogy e szövetség által egy nagy német háború­ba vonathatnánk bele, — nem feledjük el Napóleon mondatát: „Il ne faut ja­­mais vouloir li­m p­o­ss­i­bl­e,“ —és jól tudjuk, hogy nem Németország, ha­nem másfelől fenyeget bennünket a ve­szély, és ezért volt nemcsak törvényes, de szükséges is Ausztriával kiegyez­kedni. Kossuth Lajos se­pt.28-i ilov­­m1. i. Véleményem szerint három fővád fog­laltatik e levélben, —első vonalban az országgyűlési többség, és közvetve a mi­nisztérium ellen. Első vád. A közösügyi szerződés nem kölcsönös védelmi, hanem egy kötel­es közlendő támadásra kötött transactió. Második vád. Az országgyűlés több­sége egy németországi háború felé so­dorja a nemzetet. Harmadik vád. Az országgyűlés több­ségének eljárása a cseheket és horvátokat tette ellenségünkké, és egy orosz invasiót fog nyakunkra hozni. A mostani körülmények között Ma­gyarországban súlyosabb vád nem érhet senkit. Ez hazaárulás. Sőt több. A haza elvesztése. Mi az elsőt illeti, ha valaki a közös­ügyi szerződést nem kölcsönös védelmi, hanem mit tudom én, minő külön czélra kötött transactiónak állítja,­­ az általá­ban tagadja magát a pragmatica sanctiót, mert a magyar nemzet 1867-ben csak azon kötelezettségének adott kifejezést, melyet ősei 1723-ban magukra vállaltak. A közösügyek létezését s a kiegyenlí­tés szükségét egy párt sem tagadta. A kiegyenlítés m­ó­dj­a lehetett csak p­ártkérdés, de miután széles Magyaror­szágon elme mindez ideig, sőt maga Kossuth sem tudott mai napig jobbat ter­vezni, elfogadta a többség azt, mit a kö­rülmények számbavételével hazájára nézve leszüdvösebbnek vélt. És így, megvallom, annak szájából, ki Magyarország államviszonyait annyira ismeri, ezen állítás, ezen vád, megfogha­tatlan. Hogy állításának súlyt szerezzen, fel­hozza Kossuth azon körülményt, hogy Beustot „Drezdából ide átültet­ték.“ — és idézi Beust szavait, misze­rint: „Magyarországgal azért kell kiegyez­kedni, mert különben a birodalom­nak nagy és régi történelmi ál­lása vissza nem szerezhető.“ — És hol van ezen nagy és régi történelmi állás? Kérdi Kossuth, és felel: „Van Németországban.“ Véleményem szerint pedig épen azon körülmény, hogy báró Beust közvetlenül a königgrätzi catastropha után jön az osz­trák államügyek vezetésével megbízva, megc­áfolja magát a vádat és sz­avainak azon értelmezését, melyet Kossuth nektek tulajdonit. Mert azon körülmény, hogy a fejede­lem ezen catastropha ut­in­em az osztrák diplomatákból választotta főminiszterét, annyit jelent, hogy az elmúlt — és akár a kül, akár a belpolitikát tekintve — meddőnek bizonyult rendszerrel szakítani akar, s azért szólít be egy tale­ntomos kül­­országi diplomatát, hogy ez a régi szo­kások, emlékek, összeköttet­ések, befolyá­sok által — mint az osztrák miniszterek — ne legyen az elavult rendszerhez köt­ve, hanem kövessen egy igészen új , más utat, mint három­száz eszten­dő óta az osztrák diplomaták. Ha ezen értelmezést nem adjuk Beust kinevezésének, akkor lehetlen volna ki­magyarázni, hogy a századok óta absolut Ausztria egy idegent és ehhez — mi még soha nem­ történt — protestánst ruházzon fel ennyi hatalommal. De hiszen ott állott a fejedelem előtt egy szép példa: a bécsi Burg ablakai előtt áll Savoyi Eugen herczeg­nek gyö­nyörű lovag­szobra. Nem juthatott-e eszébe, hogy ezen idegen tanácsadó mily helyese­n — s a Lajthán túl századok óta talán egye­dül helyes n — fogta fel Ausztriának és Magyarországnak állását? — És mennyi fényt árasztott a monarchiára? Ha tehát Beust kinevezését így fogjuk fel, a­mint — véleményem szerint — másként nem is lehet, akkor szavai is egé­­szen más értelmet kapnak. Ugyanis, mit mond Ő. Azt mondja, hogy csak így szerezhető vissza „a biro­dalomnak nagy és régi törté­nelmi állása.“ No már bármi visszás volt is eddig az osztrák politika, mégis azt tenni fel Beust­­ról, ú­gy bármely osztrák miniszterről, hogy azon pillanatban, midőn az ellen­­ség néhány heti hadjárat után — három vagy talán négyszázezernyi védő sereg da­czára — a birodalom fővárosának kapuin kopogtat; — hogy azon pillanatban, mi­dőn a porosz — mely vallásánál, kulturá­­jánál, geographiai helyzeténél csakugyan hivatva van valaha­­­gyesiteni Németor­szágot — oly katonai erőt, ügyességet és fennsőséget tud kifejteni, mely bámulatra ragadja nemcsak Ausztriát de az egész világot — mondom, azon pilla­ntban arra gondolni, hogy a nagy és régi tör­ténelmi állás Németországban visszaszereztessék; — véleményem szerint — legalább is igen naiv fel-vagy ráfogás. És nézzük, hogy is állunk ezen Német­országgal. Ha a dynastia valóban nagy és régi történelmi állását veszsü­­k Né­metországban, akkor vissza kell menni Habsburg Rudolf vagy legalább ötödik Károly korára. Az valóban nagy és régi. Igen, de akkor még Ausztria birodalom nem volt, Beust pedig birodalomról szól. Mikor birodalommá alakult a reformá­ció után, akkor már a befolyás is hanyat­lott: — h­nyatlot­t fokozatosan a vresz­­pbali béke után, s még inkább mióta a nagy választó­fejedelem egy jövendő nagy Poroszország elemeit megalkotó, s első Ferencz lemondása a róm­a császári czim­ről (s voltaképen csak ekkor lett Ausztria n­é­v­­­e­s és de facto birodalom) és az 1848—49. János főherczeg féle Reichs­­verweserei ezen hanyatlásnak legutolsó, kézzelfogható kinyomata volt. Én tehát az ausztriai birodalom­nak sem nagy, sem régi történelmi

Next