Pesti Napló, 1867. október (18. évfolyam, 5234–5260. szám)

1867-10-19 / 5250. szám

1­242-5250. Szombat, october 19. 1867. 18. évi fol­am. Szerkesztési iroda: Ferencziek tere 7. szám. 1. emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó-hivatal: Ferenciek tere 7. szám földszint. A lap anyagi részét illető köz­lemények (előfizetési pénz, ki­adás körüli panaszok , hirdet­mények) a kiadó­hivatalhoz in­tézendők.PESTI MPLO / Előfizetési feltételek: Vidékre, postán, vagy helyben, házhoz hordva . Félévre . . 10 frt 50 kr. o. é. Évnegyedre . 5 frt 25 kr. o. é. Hirdetmények díjai 7 hasábos petitsor egyszeri hirde­tésnél 7 nj kr. Bélyegdíj külön 80 ujkr. Nyilt-tér: 5 hasábos petit 25 nj kr. A Előfizetési felhívás PESTI NAPLÓ october-decemben svnegyedes Folyamára. Octofper—decemberi !­4 évre . . . . 5 iV 25 kr. ik FES­T­I NAPLÓ kiadó-hivatala. Pest, oct. 18. 1867. Azon ügy, mely Lajthán túl lázas fe­szültségben tartá a kedélyeket, egyelőre el van intézve, még pedig akként, miként ezt az alkotmányosság minden őszinte ba­rátjának kívánnia kellett. Ő Felsége a püs­pökök feliratát felelős minisztériumának adta át, sajnálkozását, fejezvén ki a felett, hogy az egyházfejedelmek nemcsak nem támogatják a kormányt, hanem épen a jelen válságos időben ily izgató okmányt bocsátottak ki. ő Felsége ezentúl is akarja védeni az egyház jogait, de mindenekelőtt szemmel fogja tartani az „alkotmányos uralkodó“ kötelességeit. A felséges uralkodónak e legmagasabb elhatározását mérlegelve , mindenkiben önkénytelenül emelkedik a bizalom ama kormányzat iránt, mely az alkotmányos jogokhoz ingadozás nélkül ragaszkodva, midőn a hagyományos érdekeket azok­nak alárendeli, ugyanakkor az alkotmá­nyosságnak, mint a birodalom jóléte és fejlődése legfőbb biztosítékának tartós és állandó jövőt igér. Ő Felsége, midőn a fő papokat az eddig használt mellékútról az alaptörvények által kijelölt egyenes ös­vényre vezeti, újabb bizonyítékát nyujtó ama magasztos érzületének, melylyel a múltnak tévedéseivel végleg szakítva, az alkotmányos kormányzást a biroda­lm másik részében is minden megtámadás ellen megóva, fenntartani akarja. Valahányszor e lapokban szó volt a concordatum körüli vitáról, mindannyi­szor ki is emeltetett, hogy e vita érdemé­hez, mint mely a Lajthán túli belügyre vonatkozik, nekünk nincs hozzászólásunk,­­ nem igenis van, a­mennyiben itt az alkotmányo­sság elve forog szóban. A kér­dés eddig így állott­: várjon a tizenkét év előtt Rómával kötött szerződés áthágyat­­lan sorompót képez-e a törvényhozás két tényezőjére nézve? Várjon, ha e két té­nyező valamely törvényalkotási cselek­­vényre nézve egyetért, még ez egyetértés is elégtelen lehet e a törvény megalkotá­sára, egyedül azért, mert az új törvény a concordatum valamely határozmányába ütköznek? Szóval : jogosult-e a római curia a korona és képviselet részéről egy­aránt szükségesnek vallott reformnak egy­szerű vétó által útját állani ? Természetes, hogy ha e kérdésre igen­lő a válasz, a Lajthán túl alkotmányos­ságról nem lehet szó, mely a fejedelmen és képviseleten felvül a törvényhozás kö­rül döntő más tényezőt nem ismer, mely soha nem tulajdoníthat senkinek az állam­ban a törvényen kívüli vagy a törvény feletti állást. Ő Felsége tagadólag válaszolt a fenn­­tebbi kérdésekre, s ezzel a vita érdemleg­iség nincs ugyan eldöntve, hanem igenis az egyedül törvényszerű alkotmányos térre van állít­va. — Ebben áll a császári levél jelen­tősége ! Szőnyegre fognak most kerülni a h­á­zasság, az iskola stb. körüli törvények. A képviselet követelni fog, s a korona vagy teljesíteni fogja, vagy visszautasítani e követeléseket, de ha egyikét-másikát visz­­szautasítja, ez csak azon okból történhet­nék, mivel saját meggyőződése tiltja a helyeslést, de nem azért, mivel — a con­cordatum szerint — ezt meg ezt elfogadni nem lehet. Ezzel nagyon is súlyos bilincstől sza­badult meg a bécsi parlament. Eddig minden munkakedve hajótörést szenve­dett azon gondolaton : hiába erősödünk mi a nép akaratának erélyes kijelentésé­vel , hiába törekszünk a kormányt kapa­­citálni, még ha ez sikerülne is, ott áll a merev „non possumus,“ és ezzel a siker lehetetlen! Eddig egyszerre két csatát kellett vívniok a bécsi követeknek, egyet­, a­mi­lyet minden parlamentben kell vívnia a szabadelvűeknek a reactió ellen, de aztán még egyet azon, egészen sajátszerű és egyedül Ausztriában létezett akadály el­len, mely a clericalis töredék kiváltságos helyzetében állott. Az egyik csata a szabadelvűek javára dőlt el; hátra van még a másik, mely körül most az eddig szétforgácsolt erőt központosítani lehet. Beust állása ezzel meg van szilárdítva. Ő csakis mint alkotmányos minisz­ter volt lehetséges, e minőségét pedig legalább kétségesnek kellett tartanun­k mindaddig, míg közte és a korona közt még a concordatum és az azt védő magas clerus állatt Ez most másként van, és ez­zel tisztába van hoza Beust állásának természete is. Véleménye ezentúl is eltér­het egyik másik kérdésre nézve vagy a koron­a, vág a képviselet véleményétől, miként ez bármely alkotmányos minisz­teren is megtörténhetik; e vélemény-eltérés válságot is szülhet, de az alkotmá­nyosság elve a császári levél után a válságon kívül van ál­lítva. Ez az, a­mit nagy megelégedéssel jegy­­zünk fel, s a­mi mintegy feleletül szolgál­hat azon szemrehányásra, miszerint azon buzgalom, melylyel a magyar majoritás közlönyei a válság pillanatában Beust mellé állottak, arra mutatna , hogy ha­zánk önállósága nagyon is gyönge alapra van fektetve. A többség közlönyei ezzel csak k­ö­­vetkezetes­en cselekedtek ! E többségnek nyíltan bevallott czélja : az Ausztriávali egyezkedés a közösügyi törvény alapján. A­ki a czélt akarja, annak akarnia kell az e Czélra vezető utat is. Czélunk elérheté­sének, azaz a közösügyi törvény gyakor­lati életbelépésének egyik fő fő feltételéül az országgyűlés azt tűzte ki, h­gy a Laj­thán túli részek is valódi alkotmányosság­ban részesüljenek. Midőn tehát azon kér­dés merült fel : vájjon Lajthán túl le­gyen-e vagy ne legyen alkotmányosság ? — a magyarországi többségnek észsze­rűen a mellett kellett síkra szállnia, hogy legyen, mert csak úgy lehetsé­ges az általa óhajtott kiegyenlítés. De az utolsó bécsi krízis alkalmával, a­mint kimutattuk, nem Beust személye vagy ilyen­ a­molyan politikai rendszere, hanem csakugyan maga az alkotmányosság elve forgott koc­kán, s ez esetben Beust győ­zelme vagy bukása azonos lett volna amaz elv győzelmével vagy bukásával. Midőn tehát nekünk az alkotmányos elv diada­lát, mint a kiegyenlítés lehetségének fel­tételét, őszintén kellett óhajtanunk, ter­mészetesen óhajtanunk kellett Beust dia­dalát, azaz hivatalban maradhatását is, és midőn ez most bekövetkezi­tt, ezt csak benső megelégedéssel lehet tudomásul vennünk. Ez következetes ! Ha egyedül arra emlékeztettünk volna, hogy mi Beusznak mégis némi hálával tartozunk, mégis ő lévén az, ki hatalma­san segíté kívánataink nagyobb részének békés utáni teljesülését, erre talán azt mondhatnák, hogy ez­­a politikába nem való kedély­esség, de a követke­zetességnek nemcsak jogát, hanem még kötelességét is, úgy hiszszük, még az ellenfél sem tagadhatja meg egy nagy és öntudattal bíró politikai párttól. A Deák-kör holnap, azaz okt. 19-én dél­utáni 7 órakor saját helyiségében értekezletet fog tartani. Ha Csak úgy lehet tekinteni, mint a variatió­­ját ezen elismerésnek. Az országgyűlés, a sajtó, a közönség teljesen méltányolja a tényt, hogy ma hazánk egy nagyobbszerű kölcsönt önállólag, függetlenül vesz fel, hogy felveheti, már a­mennyiben van ki­től, hogy kir annyi hitellel. Mindezt el kell ismernie Csernátony úrnak is, a­mint csakugyan nyilvánítja örömét azon, hogy Magyarország „fenségi tényt mutathat fel.“ De hát ha Csernátonynak, az ellenzéki követnek, semmi kifogása a kölcsön el­len, ha mellette szavazott, hát mit mond­hat Csernátony, a hírlapíró ? Sajátképen semmit. De Csernátony úr, mint látszik, a hírlapirodalmat álarczos dá­mának tekinti, ki nem érdekes, ha nem intrigál. Kapja magát tehát, és ránk fogja, hogy mi a szavazással nem elégszünk meg, ha­nem éljenzést is kívánunk. Mi jogosította fel Csernátony urat, bennünket ily sze­rénytelenséggel vádolni ? Mi igen jól tud­juk, hogy Csernátony csak egy embert ismer a világon, kit ő a megéljenzésre méltónak tart, s hogy ez az egy senki más, mint maga Csernátony úr. Aztán beszél a czikk a fennálló állapot bizonytalanságáról s a magyar állapot iránti bizalmatlanságról. A főéle pedig az, hogy gáncsolja a pénzügyminisztert, mivel nem akkor mondotta meg a ban­károk neveit, mikor Perczel kérde­ze, ha­nem akkor, mikor az ügy tárgyalása a követek házában napirenden volt. —­­ Ezt minden parlamentáris ember csak he­lyesnek találhatja. — Nem így Cserná­tony úr. Ő azt vette észre, hogy Lónyay „oly rejtelmesen és látható zavarodással válaszolt“ Perezi kérdésére, miszerint ezen körülményben — legalább Cs. ur felfogása szerint — bizalmatlanságra, gyanakodás, ső gyanúsításra is lehetne okot találni. Ha Csernátony úr azon bizalmatlanságot érti,mely egész Európában egész Euró­pa iránt uralkodik, akkor azt nem tagad­hatjuk, és — fájdalom — azon nem segít­hetünk. Jó volna tán, ha a magyar kor­mány a muszkát visszaszorítaná Ázsiába, visszaállítaná Lengyelországot, elintézné a német kérdést és eldöntené hamarjában a kelet sorsát. De másrészről tudjuk meg­becsülni az Andrássy minisztérium sze­rénységét, mely egyelőre csak Magyar­ország sorsával foglalkozik, azon nagy dolgok kivitelét pedig Csernátony arra bízza. De ha in spécié a magyar állapot iránti bizalmatlanságot érti Cs. úr, már­­ akkor az vol­na szerény véleményünk,­­ hogy miután mi az imént lángeszének s­­ népboldogító ösztönének átengedtük a német, muszka és török birodalmat, bízza a hazát azon becsületes emberekre, kik e haza körül hosszú évek során aggódtak, működtek, küzdöttek, míg Csernátony úr , nem tudjuk mit, mit nem tett. Mondják ugyan, hogy Cs. úr igen vál­­­­lalkozó ember. Hallottuk is beszélni, hogy mily rendkívüli dolgokra vállalkozott már , életében. De bármily sikert és dicsőséget aratott légyen eddig, — a merészség, melylyel gyanúsításai által feddhetlen emberek be­csületébe markol, könnyen torkára forrhat.­­ A meddig Cs. ur politikai téren járja cancánját, mosolyogva nézzük — félváll­ról. Ily komoly időben mulatságnak ez is jó. Ds­ ha Cs. ur a calumniare audacter-t írja zászlójára, akkor kötelességünk lesz­­ magyar komolysággal szólani a do­loghoz. Sajtószabadság. IV. Ha az angol sajtó fejlődési történetének dióhéjba szorított vázlata után, a német, franczia, olasz és más sajtók fejlődési pro­cessussának ismertetését adnák, azok tör­ténetéből is az tűnnék ki, hogy mindenütt ugyanazon jelenségek mutatkoztak, a­me­lyek Anglia sajtójának fejlődésénél. Min-­­­denütt a korral fejlődött, és ellenségei mindenütt ugyanazok voltak : az ön­kény, az értetlenség és — küzdelmi korszaka alatt— saját szenvedélyes­sé­g­e. Az értetlenség félreértette és hatal­mát kicsinylette, az önkény felismerte, hogy minő hatalmas factor, s ép ezért üldözte, s ha már elfojtani nem bírta, tel­jes erejéből igyekezett szárnyait szegni. Végre a szenvedélyesség által előidézett féktelenkedés volt azon gát, melyet a saj­tó gyakran maga emelt útjába, túlhajtásai által a legalkotmányosabb kormányt is kényszerítve, hogy működésében korlá­tozza, mi által természetesen akadályozva jön szabad fejlődésében. Hogy a középkor sötét eszméivel in­pregnált — kripta szagú — légkörben élnénk, azt a legszélsőbbek sem állíthatják sem a magyar nemzet, sem annak alkot­mányos kormányáról. Hogy e kormány az önkény­uralom után nem sóvárog, annak legfényesebb bi­zonyítványát adta és adja maga időszaki sajtónk. Nem veszi-e éles boncz­és alá naponként a kormány minden intézkedé­sét, nem ellenőrizheti-e a parlamenti több­ség működését, a­mint azt tenni teljes jogá­ban áll, de nem megy-e tovább és nem fa­­kad-e ki keserűen, nem válogatva a sza­vakat, sőt a sajtó egy-két képviselője nem állva meg e határnál sem, melyet a kiforrott angol sajtó nem lép át, mondom, itt nem állva meg, a parla­menti többségnek neki ront, annak tetteit nem czáfolja meg, hanem azt rágalmazza, gyanúsítja, s eredménytelen küzdelmében kifáradva, mint Marius Cathago romjaira, tele irt papír halmaza mellé ül, keseregni — nem hazája sorsán, hanem hogy az ő álmai nem teljesülve, elenyésznek, mint a szivárvány, mely után a gyermek szaladt, igy kiáltva fel : „Messze nincs az , lám csak ott van A közel erdő megett, Még ma estig rajta könnyen Megjárhatnám az eget.“ És ezen kedvtöltésében senki nem há­borgatta,a minek mi valóban örvendettünk, mivel tudjuk, hogy a gőzkazánból is a beszorult gőz sivitva tör ki, mikor a szel­­lentyüket kinyitják, s a mi sajtónk szel­­lentyűi valóban sokáig zárva voltak, s igy a sivitva kitörő gőz jelensége épen nem lepett meg, de már eddig kisivithatta volna magát. Az alkotmányos kormány pedig egy­szersmind felelős is. Felelős leh­z­ felfelé a parlament többsége — és így a nemzet többsége által hozott, és a koronás ki­­rály által szentesített törvények épségben tartásáért, ezek által lévén biztosítva úgy az ország, valamint szintén az uralkodó­ház jogai. Ha tehát az ily törvények sértését el­tűrné, ez által közvetve maga is felem­át követne el, s lehetne egy állam életében oly momentum, a­melyben ily erejébeni túl­­bizakodottsága, a sajtó fitymálása, vagy túlságos engedékenységből származó el­nézése által magát az alkotmányt vitatná meg alapjában. Ezt kívánni tőle nem lehet. Hű momentumok pedig a consolidálás processussában levő országoknál szóltak előfordulni leggyakrabban. Ezt átlátta maga Kossuth is 1848 ban. Ezt bizonyítja az általa keresztülvitt sajtó­­törvény is. A kor követelései szerint alkotá ő azokat. És várjon találkozik-e egy is a mostani kormányt, a sajtó körüli eljárásáért gán­­csolók között, de nem is itt, hanem Kos­suth legelfogultabb politikai ellenei kö­zött, ki azt merné állítani, hogy ő nem volt mindig a sajtószabadság lelkesült ba­rátja ? Én nem hiszem, s megvallom, ha igy látva, látni nem akaró csodabogárra talál­nék, akaratom ellenére is kénytelen len­nék szeme közé nevetni. Az a Kossuth, ki 1837-ben a „Tör­vényhatósági mozgalmak“ czimü litho­­graphifozott közleményeket adta ki, ki a sajtó felszabadításáért szenvedett, tiszta kézzel, átgondoltan kellett hogy a sajtó­­törvényeket megalapítsa. És ezen sajtótörvények léteznek ma. Ezek ellen kelnek most többen síkra. Én nem állítom azt, hogy ezen sajtó­­törvények a tökély netovábbját érték el, de igen azt, hogy Kossuth a maga idejé­ben azokat bölcs belátással alkotta. ő ismerte a consolidált és a fejlődő államok sajtói között létező különbséget. Ő — mert barátja volt a szabad sajtónak — meg akarta azt védeni saját maga e­ll­e­n is, mert tudta azt, hogy ha korláto­kat nem fog annak szabni, az még nem élve be magát új helyzeté­­b­e, túlcsapongani fog , s akkor nem­csak hogy zavarólag fog a kormány mű­ködésére hatni, de őt, ki ama kormány élén állott, arra fogja kényszeríteni ma­gasabb politikai szempontokból, hogy saj­­­ját szülöttét, a szabad sajtót rendre uta­sítsa.­­ S e felfogásban rejlik azon tanúság is, mit Kossuth az által nyújtott a jelen és jövő ellenzéknek, hogy azon időben ily sajtótörvényeket hozott. És ez azon tanúság, mit az angol par­lament története is felmutat, t. i. hogy az ellenzék soha nem igyekszik nagy kérdé­sekben megbuktatni a többséget, mivel ez esetben oly concessiókat kellene előre ten­nie, melyeknek megtartása alig volna lehető részükről is, ha a többséget meg­verve, kormányra jutnának, és így ugyan­azon erő, mely hatalomra juttatná, taszí­taná onnan le. És mi ily fontos kérdésnek tartjuk a a sajtóét, azon esetre is, ha az ell­enáck* jut­na többségre. Legyen a sajtó lehetőleg szabad. De óvakodjunk pártolni féktelenke­déseit. Inimicus extra vagantiae, sed Sini­­eus rei. E mellett azonban gondoljuk meg azt, hogy maga Kossuth is csak ideiglenesek­nek kellett hogy tartsa az ő befolyása alatt hozott sajtótörvényeket, s alkossunk olya­nokat, melyek bénítólag ne hassanak ter­jedésére, mert ez által a világosság terje­dését gátoljuk. Különösen figyelembe kell vennünk a bélyeg általi nagy és valóban súlyos ter­­heltetését sajtónknak. No de vannak még más hátrányai is, melyekről röviden meg fogunk emlékezni befejező czikkünkben. LÁZÁR KÁLMÁN, Pest, oct. 18. (J. F.) Semmi se volna indokolhatatlanabb, mint ha valaki azt állítaná, hogy a miniszterek nem dolgoznak semmit. Azt mondhatják, hogy kevés történik,­­ de ennek nem a miniszterek az okai. Ők tele marokkal vetik a munkát az ország­gyűlés elébe ; — ha késedelem van, egyedül ezt lehet okozni.*) Mindenik minisztériumnál készen várják a sorrendet a legsürgetősebb törvényjavaslatok. Az igazságügyminiszter egymaga két kézzel rakja a munkát a ház asztalára. A perrendtartás már ott van, a csatornák, vas­pályák telekköny­vezésére vonatkozó javaslat rö­vid időn ott lesz, nem sokára ott lesz a vallás­­egyenlőségről szóló egyszerű, s épen azért fel­séges törvény, ott lesz a megyék rendezésére vo­natkozó javaslat. Bár az igazságügyminiszter az erélyt, gyorsa­ságot , melylyel maga dolgozott, átadná a ház­nak ! **) De a perrendtartás eddigi története nem igen tanúsítja, hogy a miniszter erejéből valamit ki-, kölcsönöztek volna. Most e munka egy bizottmány kezei kö­zött van, mely oly lassan halad, mintha a jövő nemzedéknek is részt akarna adni abból a 400 egynéhány paragraphusból. Lassúsága az alföldi utakon nyikorgó ökör­­szekerekre emlékeztet. Az a sok prókátor! Az a sok prókátor ! A­kik nem tudnak az általános nézetek színvonalára emelkedni, hanem mind az ő speciális pörös ese­teik számára akarnak szabályokat állítani fel! Aztán az a sok törvénytudó! Magyarországon, a­hol minden ember törvénytudó, ha­bár 20 év óta törvényt se nem látott se nem hallott. Nagy Isten, ha mindezek elkezdenek beszélni: a prókátor az allegátiók és replikák bőbeszédű­ségével, a törvénytudók a pedantéria hossza­dalmasságával — vége-hossza nincs a sok szónak. Ha az országgyűlés abban az arányban, a­melyben több benne a prókátor és törvénytudó, mint a bizottmányban, fogja hosszúra nyújtani a törvényjavaslat feletti tanácskozást, mire ez a felsőházat áthaladja, s a sanctión is átesik — hol lesz akkor Horváth Boldizsár. Talán valamelyik unokája fog azon a széken ülni, mely most az övé, ha tudniillik nagyapja tulajdonait örökli, — vagy ha a sors azokat segíti meg, a­kik Bismark és a musz­ka kedvéért kibékületlen, ínséges állapotban akar­nák tovább is tartani Magyarországot, valami Paskievits vagy Murawheff fogja kancsukával osztogatni az igazságot. Ez a bizottmány összeülése első 16 napja alatt elvégzett 16 paragraphust. Lehet képzelni, meny­nyit árultak egymásnak a bizottmány tekintetes tagjai.***­ *) E vádat ily általánosságban és határozottsággal csak az mondhatja,kinek alkalma hiányzott, vagy türelme nem volt megismerkedni az akadályokkal, mikkel eddigi munkálkodásában küzdenie kellett; más részről — ki figyelmen kivü­l hagyja a szabályokat, melyeket törvényalkotásnál a törvényhozásnak ok­vetlenül szem előtt kell tartania, hogy megállapo­dásai az elhamarkodás bélyegét ne viseljék, mely utóbbi eset a törvényhozásról lévén szó magánál az elkésésnél is veszélyesebb lehet. S­z­e­r­k. **) Egyetlen illetékes helyről se hallottunkét korig pa­naszt, mely a törvényhozási munka vontatottságát a ház kényelmeskedésének vagy lassúságának tulaj­donította volna. Szer­. ***) Czikkiró, úgy látszik, ügyvédek és jogtudók női Pest, oct. 17. (u. o.) Csernátony ismét locutus est. A kölcsönről szól. A pénzügyminiszter terve ellen a baloldalnak sem volt legki­sebb kifogása. — A hongyűlés ezt eg­y­h­a­n­g­ú­l­a­g fogadta el. Csernátony úr, a képviselő is mellette szavazott. Az ö­s­z­­szes sajtó elismeri a pénzügyminiszter ügyességét, az összes sajtó, mondjuk, mert bizonyos bécsi lapok boszankodását

Next