Pesti Napló, 1868. január (19. évfolyam, 5307–5330. szám)

1868-01-14 / 5315. szám

10 -5315 Szerkesztési iroda: Ferencziek tere 7. ézim. 1. emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó­hivatal: Kedd, január 14 1808. 19. évi folyam; Ferencziek tere 7. szám földszint. A lap anyagi részét illető köz­lemények (előfizetési pénz, ki­adás körüli panaszok , hirdet­mények) a kiadó­hivatalhoz in­­tézendők. MPLO Előfizetési feltételek: Vidékre, postán, vagy helyben, házhoz hordva . Félévre . . 10 frt 50 kr. o. é. Évnegyedre . 5 frt 25 kr. o. é. Hirdetmények díjat 7 hasábos petitsor egyszeri hirt.- térnél T aj kr. Bélyegdíj külön 30 nj kr. nyilt-tér: 6 hasábos petit st­r 25 nj kr. I21ófixeté*i frlhivÁB a PESTI NAPLÓI$A8-ik évi folyamán*. 10 frt 50 kr. 5 frt 25 kr. Január—júniusi félévre .... Január—martiusi évnegyedre Pesti december 7-én 1867. A PESm NAPLÓ kiadó-hivatala Pest, jan. 13. 1808. Azon dutilismus, mely az elválás kor­szaka előtt a „Hon“ irányában , elveiben és szellemében tagadhatlanul uralkodott, méltán kiváncsivá téve a közönséget a „Hongnak a kettészakadás után leendő programmjára. Az ebbeli felvilágosításokkal bőven ta­lálkozunk ugyan azóta a „Hon“ hasáb­jain, legalább quantitative , de teljes tár­gyilagossággal szólva — az a sok, a mit ott néhány nap óta Keglevich Béla gróf elmond, úgy látszik nekünk, mintha még sokkal többnek elmondását tenné szüksé­gessé, hogy megérthessük. Nem kételkedünk, hogy a t. gróf ezen „többet“ adósunk nem maradand, s to­vábbi czikkeiben bizonyosan bővebben kifejtendi magát ; és — minthogy eddigi revelatiói a hazai és Lajthán túli sajtóban nem találtak érdemelt figyelemre, mi elég udvariasak vagyunk czikkei folytatásá­ra anyagot nyujtani néhány észrevéte­lünkkel. Aligha szerénytelenek vagyunk , ha nemcsak saját értelmünk nehézkességé­nek tulajdonítjuk, hogy mi három négy czikke után sem értjük meg a t. grófnak sem kiindulási pontját, sem végczélját. A t. gróf azt mondja : „a kiegyenlítés terén álltunk és állunk ma is ; de úgy, a mint az értelmeztetett és befejeztetett, nem a mi terünk ; arra nem állunk , s azon a nemzet és dynastia érdekében sikerrel mű­ködhetni lehetőnek nem igen ti­rtjuk.“ Ebből azt kell következtetnünk, hogy a „Hon“ a kiegyenlítést — kivel ? azzal a kivel czivódásban voltunk, de feloldhat­­lan államjogi viszonyban vagyunk — akarja, csak más, mint az 1867-ki törvé­nyekben letett módozatok alatt. De nem úgy van. Más helyt így el­mélkedik : „s ha nem fogadhatjuk örömmel a ki­egyezkedést, azért még h­­ost nem kíván­tunk ; de kívánunk igen­is oly megoldást, mely egyrészt a nemzet kibékülési hajla­mának szintén hit kifejezése — tehát ál­láspontunkkal bennünket ellentétbe nem is hozhat ; míg másrészt oly alapon nyugszik, mely az európai hely­zettel szemben, európai szempontból, tisztán körülvonalazott jövőt, biztosat mu­tat fel a nemzetnek a többi nemzetcsalá­dok közepette, az uralkodó háznak, a fennálló ál­l­a­mcs­opor­t­o­z­a­to­k bizonytalansága ellenében.“ Íme, hova jutott máris gróf Keglevich a „kiegyenlítés“ terén ? A fennálló, de sóit disant bizonytalan jövőjű államcso­­portozat (melylyel az ország egyedül egyezkedhetett) mellőzésével — a nemzet jövőjét és biztosságát oly homályos eu­rópai szempont terén keresi, mely­nek értéke iránt különféle nézetek ural­kodhatnak, de annyit mondhatni, hogy a­mennyiben az európai viszonyok zilált­sága mellett még európai szempontról szólni lehet, abból nekünk nem jövőbeli ideális álláspontok után lehetett iramod­nunk, hanem szintén erkölcsi kényszerű­ségünk volt a „fennálló államcso­­por­to­k­at“-tal való szövetségünk ren­dezése, megerősítése. De ha ezt már magában nem helyesli Keglevich Béla , várjon mit ért ő ak­kor a „kiegyenlítés“ alatt ? Vagy talán a mi felfogásunk nehézkes­ségét valami sajtóhiba okozá, mely a „Hon“ új vezérének kiindulási pontját zavarossá tévé ? Szeretnők ezt hinni , de gondoskodott a t. gróf arról, hogy e hitben ne marad­junk. Ugyanis néhány sorral alább a mérvadó külügyi politika feladatait fejte­getve, így szól: „Mindenütt Európában és mindenkitől ugyan­azt kell hallania az embernek, hogy Német­ország egyesülése időkérdés, hogy ez irány­ban a jelenlegi osztrák állam is meg fogja hozni territoriális áldozatát, s hogy úgy a Habsburg dynastia jövője, mint nem német nemzetiségű részeié a jelenlegi osztrák ál­lamnak, s illetőleg jövendő állásuk attól függ: először mi szerepet fognak vállalni e nagy visz­­szatarthatlan mozgalommal szemben egyrészt, s másrészt képesek lesznek-e oda hatni, hogy e mozgalom, ha majd vége felé közeledik, ne az orosz német szövetség segedelmével létesüljön. „S itt ismét szorosan egymáshoz fűzve látjuk az uralkodóház érdekét a magyar nemzet érde­kével, mely nem azt az eljárást indokolja, hogy a más súlypont felé feltartózhatlanul nehezedő egyes részek elválásának, a­mi meg nem gátol­ható, meggátolására irányoztassék a politika, hanem ennek ellenében új, életerős eszme, és jő vendővei bíró, állíttassák fel, a­melynek létesí­tésére, a különben el nem kerülhető válság, mely a német egyesülés mozzanataiból a dyna­­stiára és a magyar nemzetre háramlani fog, fel­használandó, a­helyett, hogy részt hozzon. S mi lehetne ez egyéb, mint azon szinte Euró­­paszerte ma már általánosan felismert igazság­nak a kül- és belpolitikában irányul válasz­tása, hogy Európa súlyegyene Lengyelország helyreállítása nélkül nem is képzelhető. „A magyar nemzet jövendőjének fő fő bizto­sítéka ez.“ Megengedi figyelmes olvasónk, hogy a „kiegyenlítés“től, azon kiegyenlítéstől, melyre a hazai közvélemény és gyakorlati tényleges viszonyok utaltak — egyszer­re ugyancsak messzire elvitt Keglevich úr. Azt hiszi-e, komolyan g. K.,hogy e neműi kiegyenlités kezdeményezése 1866 végén, 1867-ben, vagy ma is időszerű, praeti­­cus ? — és nem oly utópia volt, melynek „terére“ állva, nem maradt volna egyéb hátra, mint az, hogy a nemzet folytassa 1867-ben is passivitását, folytassa mindad­dig, míg az európai viszonyok annyira éret­tek és értek meg, hogy időszerű,­eszélyes és némi sikerrel biztató lépés lett volna — ezen térre állni, és ezen u­orrammal in­dulni a közeledő fejedelem elé ? Engedje meg a gróf, hogy kissé udva­riatlanul talán, de őszintén kimondjuk, miszerint kezdő pártvezér és államférfi gyakorlatisága iránt bizalmat nem keltő körülmény, ha — tarthatlannak mondja a meglevő alapot, csak azért, hogy in­doka legyen azt elmellőzni; de — a nél­kül, hogy azt elmellőzni bírná — új állam­ eszmények alkotásának czélszerű­­ségével mutatja magát. Az ugyan, a­mit tovább ez újonnan al­kotott állam tervére nézve mond— ke­csegtető színben tűnik fel. A szerinte ma­gát túlélt jelenlegi államcsoportozatot min­den tekintetben, mind Nyugat, mind Éj­szak felé biztosságát illetőleg, pótolná a Lengyelországgali szövetség : meglehet. Azonban — az ég nevére kérjük — stá­­tusférfiúnak szabad e ily fennhangon gon­dolkozni? Várjon a hazánknak olyany­­nyira szükséges békebarátai mit szólnának, nem ijednének e meg, ha oly párt ke­rülne kormányig, melynek vezéréről tuda­­tik, hogy mélyen átgondolt kegyenlítési programmjának alapja : — Lengyelor­szág helyreállítása ? Eddig a baloldal, kivált a szélső bal, vádolt bennünket azzal, hogy mi,a Deák­­párt, oly politikát követünk, vagy leg­alább támogatunk, mely provocálja Orosz­országot! És ime, az új balpárt vezére a legnagyobb nyilvánossággal, mondhatni ebrultírozza ebbeli terveit. Hanem ezzel gróf K. külügyi politikai terve, melynek terén a kigyenlítést létre­hozni hajlandó, még nincs kimerítve. Len­gyelország helyreállítása, mint függöny mögül, egyszerre, kissé félénken ugyan, szinre lép a dunai confoederatió is, melyre nézve azonban a „Hon“­uj pártvezére sokkal tartózkodóbban nyilatkozik, mint Lengy­elország helyreállításáról téve, mely utóbbit ő sans facon egyesít Magyaror­szággal az uralkodóház trónja alatt, s így folytatja: „Ez által, az éjszakról és nyugatról keletkez­hető veszélyek ellen, állandó szövetségest bíz­nánk e nemzetben, s a dynastia uralkodása alatt ekként álló államcsoport lélekszáma és területe felérne a jelenlegi csoport lakossságával és terü­­letével, s mindazokra is megnyugtatóig hatna, a­kik Magyarországnak az uralkodó dynastia alatti magános állását lehetetlennek tartják, a dunai confoederatió eszméjétől sok tekintet által indokoltan félnek, s mert ezen combinatiót vagy nem veszik figyelembe, vagy létesítésén kétel­kednek, a német elem egyesülése elleni politi­ka árán, mely még sokkal inkább lehetetlen és vészthozóbb, akarják fenntartani azon állapotot, melynek fenntartásában hinni erős hit, de a mely hitnek Európában ma már igen kevés kö­vetője van!“ Bocsánatot kérünk az idézetért. De az új párt annyi figyelmet méltán követel­het, hogy programmját megismertessük, ha mindjárt azon veszélynek teszszük is ki azt, hogy teljesedik rajta, a­mitől maga a programm írója is félté, midőn őszintén így szólt: „Vannak, kik az elmondottakat h­aosnak tekintik; mások, kik a jövő áb­rándjai közé számítják.“ Mi nem akarunk e részben bíráskodni. Bizzuk ezt a balközépre, melynek közlö­nye a „Haza,“ programjájáról szólva a „Hon“ vezére ezen szavakkal praecisi­­rozza a köztük levő különbséget: „Ne engedje át magát a balközép illusióknak, ők sem tudnának ezen a téren jobbat (mint már a Deák-párt) producálni. Nem tehát az adott tért ily értelemben elfog­lalni, hanem uj alapot kell keresni.“ Mi elmondok, mit tartunk azon uj alapról. Tisztelt szerkesztőség! Az 1867-dik évi XII. törvényczikk alapján megválasztott delegatiók e folyó év jan. 19-dik napjára Bécs városába lévén összehiva, a dele­­gatió tagjai hivatalos levelek, a távolabb lakók pedig távirda utján is a megjelenésre fel lettek hiva, minek a becses lapjában leendő felvételét is kéri a képviselőhöz elnöke, Szent-Iványi Károly. Pest, január 13. E hónap végéhez fog közeledni, midőn a delegációk működésüket valószínűleg megkezdhetik. E halasztás a helyzet által van indokolva, s nem látok benne semmi bajt, de kívánatosnak tartom, hogy an­nak folytán valamint a kormány, úgy az országgyűlés magukat elhatározzák, ha az országgyűlés mártiusban összejön — ernyedetlenül a munkához hozzá fogni, mert sok és fontos teendő vár reánk, az idő pedig rövid, mert társadalmi viszo­nyainknál fogva az országrepülést a nyá­­ron 1/- napra elnapolni — elke­rülhetlen. Nekünk pedig nemcsak a bud­­getet kell tárgyalnunk, nemcsak törvény­kezésünket és közigazgatásunkat új törvé­­n­yek által kell rendeznünk, kell végre is a közgazdaság és közoktatás terén is vala­mit tennünk. Az állam ereje és jóléte nemcsak a co­­dificatiótól s közigazgatási reformoktól van feltételezve, hanem közgazdasági ér­dekeink fejlődésétől, a tudomány terjesz­tésétől s népünk neveltetésétől. Jól tu­dom, mit tehet e tekintetben az állam és hol kezdődik a társadalmi munkásság köre. Minél többet tesz a társadalom s minél kevesebbet az állam, annál jobb. De a társadalmi tevékenységnek vannak oly akadályai, melyeket az államnak el kell hárítani, vannak oly feladatai, me­lyeket Angliában a társadalom m­egoldani képes, melyek megoldására nálunk nem bír elégséges erővel. Nekünk mindenekelőtt közlekedési esz­közökre, vasutakra van szükségünk, ezek az állam intervenciója nélkül is jöhetnek létre. Nekünk tehát a vasúti ügyet végre elő kell vennünk, nem szabad ezt, mint mostanáig, oly harmad vagy negyedren­dű ügynek tekinteni melyet hónapról hónapra elhalasztani lehet. A hiányt és szükséget a közlekedések tekintetében a múlt év legjobban bebizo­­nyította. Kereskedelmi forgalmunk meg­akadt, mert nem tudunk szállítani, s e megakadás milliókba kerül, s minden év­ben, midőn élénk exportunk lesz, millió­kat fogunk a levegőbe verni, ha tö­bb vas­pályáink nem lesznek. Az alföldi vasút évek óta készülőben van, a szerződés a legtekintélyesebb ban­károkkal és pénzintézetekkel meg van kötve, s nem tudjuk az ügyet be­fej­ez­ni. Szeretem hinni, hogy az or­szággyűlés, a­mint összejön, az ügyet tárgyalás alá veendi, ellenkező esetben minden vállalkozónak el fog múlni a kedve nálunk vasúti vállalatokba bocsát­kozni. Mily jótétemény lett volna, ha mi ez idén gabnánk egy részét az Alföldről, nem is mondom egyenesen Fiuméig, de csak a Dunáig tudtuk volna szállítani. — Nekünk vasra van szükségünk , a vas az ipar első feltétele, s vastelepeink nincsenek vasutainkkal összekötve. A fel­földi vasúthálózat ránk nézve életkérdés. Az ország sókincsekkel el van látva, s a só drágább, mint bárhol a világon, sóbá­nyáinkhoz nem férünk. Erdély, e szegény gazdag ország, távolabb esik tőlünk, mint a nyugati Európa bármely országa, mert nincs vasútja. Tudományos intézeteink nyomorúsá­gos állapotban vannak — az államnak kell nálunk azokról is gondoskodni —­­ egy éve, hogy­­minisztériumunk van, s a csupa politikai erőlködések közt eszünk­be sem jutott ez ügyre figyelmünket ki­terjeszteni. Kell tehát az országgyűlésnek, magá­nak egyszer időt venni, s e tárgyakkal is foglalatoskodni,és Elleneink kezéből a fegy­vert kivenni, hogy csak terheket rakunk a népre, s nem gondoskodunk, hogy e terheket elviselni képes is legyen. A Gondviselés bennünket, kormányt, törvényin­tást egyiránt, büntetésül, hogy elődeink annyit elmulasztottak, sok és nehéz munkák teljesítésére felhívott. Te­vékeny­ségünktől nemcsak saját nevünk és becsületünk, hanem az ország java is függ, mert szabadságunk múlékony nö­vény fog maradni, ha népünk értelmisé­ge nem fogja azt istápolni, önállásunk pe­dig üres szó fog lenni, ha azon nagyszerű eszközökkel nem fogjuk megvédhetni, melyek a mivelt népek rendelkezésére ál­lanak. Ne pazaroljuk tehát az időt, mikor időnk van, hogy ne kellessék, mikor az időkből kif­ogyünk, a legfontosabb dolgo­kat praecipitálni, minek következése min­denkor az elhamarkodás, elkeseredés és viszály. TREFORT ÁGOSTON, Pest, január 13. Midőn néhány nap előtt a „Pesti Napló“ ban a dohányegyedáruság ellen felszólaltam, czélom az volt, hogy az ille­tők figyelmét ezen, sok tekintetben fontos kérdés iránt felébreszszem, s ennek meg­vitatására alkalmat szolgáltassak. Röviden és minden bővebb fejtegetés nélkül indítványoztam a most divatozó egyedáruságnak megszüntetését, mert ezt nemzetgazdasági tekintetben károsnak, tptialban b­őHo^fyuonol- ^~ ~—21­­. — i.”­lanul zaklatónak, erkölcsi tekintetben pe­dig a nép jellemét megrontónak tartom, és úgy tudom, hogy ebbeli meggyőződé­semet a közönségnek legnagyobb része osztja és igazolja; ugyanazért nem is vél­tem szükségesnek az egyedáruságnak rész oldalait bővebben fejtegetni, figyel­memet inkább a másik, a monopólium megszüntetéséből szü­kségképen követke­ző azon kérdésre fordítom: „Miként lehetne az államnak a most divatozó egyedárusági rendszer mellet nyert tetemes jövedelmeit pótolni? Pótolni más, kevesebbé káros, nem oly zaklató, s er­kölcsi tekintetben a népet meg nem rontó módokon és utakon! A feladat nem könnyű. Magyarorszá­gon, hol a dohánytermelés érdekei is szá­­mításban veendők, kétszeresen nehéz, ne­hezebb mint p. o. Angliában, hol a bevi­teli vámok emelése által nagy jövedelme­ket lehet teremteni. Nálunk nem szabad feledni, hogy a szabad termelés, szabad kül- és belkeres­­kedés érdekei, a vámoknak tetszés szerin­­ti emelését nem engedik meg ; de ha ezt tennénk is, miután a belszükségletet saját termelésünk is fedezheti, ez­által az ál­lam jövedelmeit nem fognánk szaporíta­ni, ha tehát a dohányegyedáruságot meg­­s­züntetni akarjuk, annak jövedelmeit más, és­pedig belforrásokból merített össze­gekkel kell pótolnunk. Én a dohány­fogyasztásnak fokozatos, egyenes megadóztatását indítványoztam, mely mellett véleményem szerint a terme­lés és kereskedés teljese­n szabad lehet­ne, s a fogyasztók mégis kevesebbet fizet­nének dohányzási élvez­etekért, és keve­sebb zaklatásoknak volnának kitéve mint ma. Nem vagyok oly elfogult, hogy azt higgyem, miként az általam javasolt mód tökéletes, vagy csak a legjobb is lenne azok közt, melyeket a kitűzött czélnak elérésére megkísérteni lehetne, sőt ellen­kezőleg azt tartom, hogy csak komoly megfontolás , bővebb értekezés és töb­beknek közreműködése által menekülhet meg hazánk a dohánymonopóliummak a közvélemény által annyira és méltán meg­gyűlölt rendszerétől; én határozott meny­­nyiségű számítást csakis azért terjesztet­tem a közönség­ek­be, mert a gyakorlati téren egyáltalában nem vagyok barátja a simplex negatíóknak, s attól, ki valamit tagad, megkövetelem, hogy valami job­bat, legalább az ő hite szerint jobbat, de mindenesetre positívumot mondjon, to­vábbá még azért is léptem fel egy concret javaslattal, olyannal, melyet megfogni le­het, mivel teste van , mert az ilyet, köny­­nyebb megtámadni, bírálgatni és c­áfolni, könnyebb felette vitatkozni, pedig ez az, mit elérni c­élom volt. Ezeket előre bocsátva, legyen szabad már most a „Pesti Napló”ban eddig meg­jelent, e tárgyra vonatkozó három czikk tartalmát fejtegetnem. Az elsőben Zichy Antal barátom aggodalmakat fejez ki csu­pán, biztos eljárást ajánl, megszámíttatni, megkérdeztetni óhajtja a dohányzókat, hogy megtudjuk, melyik rendszer mellett nyilatkoznak, és bizonyosak legyünk az iránt: vájjon mégis nem tűrnék-e inkább az eddigi egyedáruságot, mint hogy az általam tervez­­t egyenes fokozatos adóz­tatásnak vessék raagukat alá? stb., Ismert lelkiismeretességének tűnődéseit, remény­­em , bővebb fejtegetéseim meg fogják nyugtatni, s ha sikerülni fog kimutatnom azt, hogy a dohányfogyasztó, az általam ajánlott egyenes fokozatos adóztatás mel­lett kevesebb pénzt fog kifizetni dohány­zási élvezetéért, mint eddig, akkor talán el fog állani­­. barátom az egyenkénti megszavaztatás­nak kö­vetelésétől. A második czikk, mely a „dohány­­jövedék­ kérdéséhez“ szól, és a „Pesti Naplódnak i. e. 6-dik számában olvasható javaslatomat élesen támadja meg; az általam ajánlott dohánymegadóz­tatási mód keresztülvitelét, a lehetetlen­séggel határosnak, az eddiginél költsége­sebbnek, terhesebbnek és zaklatóbbnak állítja; érveinek némelyikét kérdésekbe foglalva intézi hozzám, melyeknek föbbjei következők: 1. Ki fogja a dohányzókat megszám­lálni? Ki fogja azoknak számát evidentiá­­ban tartani ? És ha ez mind lehetséges lenne. 2. Ki fogj­a az ilyen nagy direct adókat b­ehajthatni, különösen oly emberektől, kiktől nincsen mit exequálni, hacsak ásót, kapát, fejszét, az életfenntartásnak ezen ..oítivozieit, éppen a szamji­zsd­itot stb. nem üti dobra ?! 3. Czikkiró szerint sokkal terhesebb is lenne a javasolt direct adóztatás az ed­diginél , mert, mint ő állítja, a mostani át­lag minden dohány fogyasztóra 5 ft 34 kr, az én javaslatom szerint pedig 5 ft 66 kr, sőt a dohány árát és a felügyelés költsé­geit csak 3 ftra számítva, ezekkel együtt 8 ft 66 krra rúgna,­­ végre 4. Azt is állítja czikkíró, hogy a mos­tani dohánymonopolium oly nagy kifejlő­désre képes, minősé más adónemeknek egyike sem, állításának bebizonyítására felhozza, hogy 1851-ben Magyarországon csak 51,182 mázsa, 1865-ben pedig 181,863 mázsa dohány árultatott el; ak­kor a bruttó jövedelem 2,958,469 ft volt­, ekkor pedig már 12,748,151 ftra emel­kedett ! Mielőtt czikkírónak kérdései és ellen­vetéseire megtennék, szabad legyen ne­kem is egy kérdést hozzá intéznem: Lehetséges-e, hogy egy kormány, mely a nemzet többségének kifolyása, az adóz­tatásnak oly nemét, mely a szabad ter­melést és szabad kereskedést saját m­ivolt­­ánál fogva szükségképen elöli, melyet csak roppant kezelési költséggel lehet, de Magyarországon, mert maga termeli a dohányt, még igy sem lehet tökéletesen kivinni, mely örökös kémkedéseket, ku­tatásokat, csatározásokat feltételez egy­részről, csalást, lopást, csempészkedést szül másrészről, s így az államnak tár­sadalmi viszonyait zavarja és rontja meg, kérdem, lehetséges-e, hogy egy al­kotmányos, a közvélemény el­stá­­polásán alapuló kormány az adóztatásnak ily nemét fentart­­hassa, fenntartani akarhassa? Végre az utolsó czikk, mely a „Pesti Napló “-nak 8-ik számában a „dohány­adóról“ szól, inkább a „Gazdasági leve­lek“ érdemes írójához van intézve, kinek azon közgazdasági találmányát, hogy a monopólium jövedelmét jövőre a dohány­zókra b­etett direct adó fedezze, sem tudo­mány, sem gyakorlati szempontból nem helyeselheti. Nem akarok a„Gazdasági levelek“ érde­mes írójának praejudicálni, ki első sor­ban van hivatva válaszolni az ellene in­­t­­ett megtámadásokra; annyit azonban legyen mégis szabad egyelőre nekem is, ki közvetve szintén meg vagyok támadva, megjegyezni, miként a „P. Napló“ czikke okoskodásaiban többet próbál, mint a­mennyit akar, mert: Ha czikkíró szerint az improductiv

Next