Pesti Napló, 1868. január (19. évfolyam, 5307–5330. szám)
1868-01-14 / 5315. szám
10 -5315 Szerkesztési iroda: Ferencziek tere 7. ézim. 1. emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadóhivatal: Kedd, január 14 1808. 19. évi folyam; Ferencziek tere 7. szám földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok , hirdetmények) a kiadóhivatalhoz intézendők. MPLO Előfizetési feltételek: Vidékre, postán, vagy helyben, házhoz hordva . Félévre . . 10 frt 50 kr. o. é. Évnegyedre . 5 frt 25 kr. o. é. Hirdetmények díjat 7 hasábos petitsor egyszeri hirt.- térnél T aj kr. Bélyegdíj külön 30 nj kr. nyilt-tér: 6 hasábos petit str 25 nj kr. I21ófixeté*i frlhivÁB a PESTI NAPLÓI$A8-ik évi folyamán*. 10 frt 50 kr. 5 frt 25 kr. Január—júniusi félévre .... Január—martiusi évnegyedre Pesti december 7-én 1867. A PESm NAPLÓ kiadó-hivatala Pest, jan. 13. 1808. Azon dutilismus, mely az elválás korszaka előtt a „Hon“ irányában , elveiben és szellemében tagadhatlanul uralkodott, méltán kiváncsivá téve a közönséget a „Hongnak a kettészakadás után leendő programmjára. Az ebbeli felvilágosításokkal bőven találkozunk ugyan azóta a „Hon“ hasábjain, legalább quantitative , de teljes tárgyilagossággal szólva — az a sok, a mit ott néhány nap óta Keglevich Béla gróf elmond, úgy látszik nekünk, mintha még sokkal többnek elmondását tenné szükségessé, hogy megérthessük. Nem kételkedünk, hogy a t. gróf ezen „többet“ adósunk nem maradand, s további czikkeiben bizonyosan bővebben kifejtendi magát ; és — minthogy eddigi revelatiói a hazai és Lajthán túli sajtóban nem találtak érdemelt figyelemre, mi elég udvariasak vagyunk czikkei folytatására anyagot nyujtani néhány észrevételünkkel. Aligha szerénytelenek vagyunk , ha nemcsak saját értelmünk nehézkességének tulajdonítjuk, hogy mi három négy czikke után sem értjük meg a t. grófnak sem kiindulási pontját, sem végczélját. A t. gróf azt mondja : „a kiegyenlítés terén álltunk és állunk ma is ; de úgy, a mint az értelmeztetett és befejeztetett, nem a mi terünk ; arra nem állunk , s azon a nemzet és dynastia érdekében sikerrel működhetni lehetőnek nem igen tirtjuk.“ Ebből azt kell következtetnünk, hogy a „Hon“ a kiegyenlítést — kivel ? azzal a kivel czivódásban voltunk, de feloldhatlan államjogi viszonyban vagyunk — akarja, csak más, mint az 1867-ki törvényekben letett módozatok alatt. De nem úgy van. Más helyt így elmélkedik : „s ha nem fogadhatjuk örömmel a kiegyezkedést, azért még host nem kívántunk ; de kívánunk igenis oly megoldást, mely egyrészt a nemzet kibékülési hajlamának szintén hit kifejezése — tehát álláspontunkkal bennünket ellentétbe nem is hozhat ; míg másrészt oly alapon nyugszik, mely az európai helyzettel szemben, európai szempontból, tisztán körülvonalazott jövőt, biztosat mutat fel a nemzetnek a többi nemzetcsaládok közepette, az uralkodó háznak, a fennálló államcsoportozatok bizonytalansága ellenében.“ Íme, hova jutott máris gróf Keglevich a „kiegyenlítés“ terén ? A fennálló, de sóit disant bizonytalan jövőjű államcsoportozat (melylyel az ország egyedül egyezkedhetett) mellőzésével — a nemzet jövőjét és biztosságát oly homályos európai szempont terén keresi, melynek értéke iránt különféle nézetek uralkodhatnak, de annyit mondhatni, hogy amennyiben az európai viszonyok ziláltsága mellett még európai szempontról szólni lehet, abból nekünk nem jövőbeli ideális álláspontok után lehetett iramodnunk, hanem szintén erkölcsi kényszerűségünk volt a „fennálló államcsoportokat“-tal való szövetségünk rendezése, megerősítése. De ha ezt már magában nem helyesli Keglevich Béla , várjon mit ért ő akkor a „kiegyenlítés“ alatt ? Vagy talán a mi felfogásunk nehézkességét valami sajtóhiba okozá, mely a „Hon“ új vezérének kiindulási pontját zavarossá tévé ? Szeretnők ezt hinni , de gondoskodott a t. gróf arról, hogy e hitben ne maradjunk. Ugyanis néhány sorral alább a mérvadó külügyi politika feladatait fejtegetve, így szól: „Mindenütt Európában és mindenkitől ugyanazt kell hallania az embernek, hogy Németország egyesülése időkérdés, hogy ez irányban a jelenlegi osztrák állam is meg fogja hozni territoriális áldozatát, s hogy úgy a Habsburg dynastia jövője, mint nem német nemzetiségű részeié a jelenlegi osztrák államnak, s illetőleg jövendő állásuk attól függ: először mi szerepet fognak vállalni e nagy viszszatarthatlan mozgalommal szemben egyrészt, s másrészt képesek lesznek-e oda hatni, hogy e mozgalom, ha majd vége felé közeledik, ne az orosz német szövetség segedelmével létesüljön. „S itt ismét szorosan egymáshoz fűzve látjuk az uralkodóház érdekét a magyar nemzet érdekével, mely nem azt az eljárást indokolja, hogy a más súlypont felé feltartózhatlanul nehezedő egyes részek elválásának, ami meg nem gátolható, meggátolására irányoztassék a politika, hanem ennek ellenében új, életerős eszme, és jő vendővei bíró, állíttassák fel, amelynek létesítésére, a különben el nem kerülhető válság, mely a német egyesülés mozzanataiból a dynastiára és a magyar nemzetre háramlani fog, felhasználandó, ahelyett, hogy részt hozzon. S mi lehetne ez egyéb, mint azon szinte Európaszerte ma már általánosan felismert igazságnak a kül- és belpolitikában irányul választása, hogy Európa súlyegyene Lengyelország helyreállítása nélkül nem is képzelhető. „A magyar nemzet jövendőjének fő fő biztosítéka ez.“ Megengedi figyelmes olvasónk, hogy a „kiegyenlítés“től, azon kiegyenlítéstől, melyre a hazai közvélemény és gyakorlati tényleges viszonyok utaltak — egyszerre ugyancsak messzire elvitt Keglevich úr. Azt hiszi-e, komolyan g. K.,hogy e neműi kiegyenlités kezdeményezése 1866 végén, 1867-ben, vagy ma is időszerű, praeticus ? — és nem oly utópia volt, melynek „terére“ állva, nem maradt volna egyéb hátra, mint az, hogy a nemzet folytassa 1867-ben is passivitását, folytassa mindaddig, míg az európai viszonyok annyira érettek és értek meg, hogy időszerű,eszélyes és némi sikerrel biztató lépés lett volna — ezen térre állni, és ezen uorrammal indulni a közeledő fejedelem elé ? Engedje meg a gróf, hogy kissé udvariatlanul talán, de őszintén kimondjuk, miszerint kezdő pártvezér és államférfi gyakorlatisága iránt bizalmat nem keltő körülmény, ha — tarthatlannak mondja a meglevő alapot, csak azért, hogy indoka legyen azt elmellőzni; de — a nélkül, hogy azt elmellőzni bírná — új állam eszmények alkotásának czélszerűségével mutatja magát. Az ugyan, amit tovább ez újonnan alkotott állam tervére nézve mond— kecsegtető színben tűnik fel. A szerinte magát túlélt jelenlegi államcsoportozatot minden tekintetben, mind Nyugat, mind Éjszak felé biztosságát illetőleg, pótolná a Lengyelországgali szövetség : meglehet. Azonban — az ég nevére kérjük — státusférfiúnak szabad e ily fennhangon gondolkozni? Várjon a hazánknak olyanynyira szükséges békebarátai mit szólnának, nem ijednének e meg, ha oly párt kerülne kormányig, melynek vezéréről tudatik, hogy mélyen átgondolt kegyenlítési programmjának alapja : — Lengyelország helyreállítása ? Eddig a baloldal, kivált a szélső bal, vádolt bennünket azzal, hogy mi,a Deákpárt, oly politikát követünk, vagy legalább támogatunk, mely provocálja Oroszországot! És ime, az új balpárt vezére a legnagyobb nyilvánossággal, mondhatni ebrultírozza ebbeli terveit. Hanem ezzel gróf K. külügyi politikai terve, melynek terén a kigyenlítést létrehozni hajlandó, még nincs kimerítve. Lengyelország helyreállítása, mint függöny mögül, egyszerre, kissé félénken ugyan, szinre lép a dunai confoederatió is, melyre nézve azonban a „Hon“uj pártvezére sokkal tartózkodóbban nyilatkozik, mint Lengyelország helyreállításáról téve, mely utóbbit ő sans facon egyesít Magyarországgal az uralkodóház trónja alatt, s így folytatja: „Ez által, az éjszakról és nyugatról keletkezhető veszélyek ellen, állandó szövetségest bíznánk e nemzetben, s a dynastia uralkodása alatt ekként álló államcsoport lélekszáma és területe felérne a jelenlegi csoport lakossságával és területével, s mindazokra is megnyugtatóig hatna, akik Magyarországnak az uralkodó dynastia alatti magános állását lehetetlennek tartják, a dunai confoederatió eszméjétől sok tekintet által indokoltan félnek, s mert ezen combinatiót vagy nem veszik figyelembe, vagy létesítésén kételkednek, a német elem egyesülése elleni politika árán, mely még sokkal inkább lehetetlen és vészthozóbb, akarják fenntartani azon állapotot, melynek fenntartásában hinni erős hit, de a mely hitnek Európában ma már igen kevés követője van!“ Bocsánatot kérünk az idézetért. De az új párt annyi figyelmet méltán követelhet, hogy programmját megismertessük, ha mindjárt azon veszélynek teszszük is ki azt, hogy teljesedik rajta, amitől maga a programm írója is félté, midőn őszintén így szólt: „Vannak, kik az elmondottakat haosnak tekintik; mások, kik a jövő ábrándjai közé számítják.“ Mi nem akarunk e részben bíráskodni. Bizzuk ezt a balközépre, melynek közlönye a „Haza,“ programjájáról szólva a „Hon“ vezére ezen szavakkal praecisirozza a köztük levő különbséget: „Ne engedje át magát a balközép illusióknak, ők sem tudnának ezen a téren jobbat (mint már a Deák-párt) producálni. Nem tehát az adott tért ily értelemben elfoglalni, hanem uj alapot kell keresni.“ Mi elmondok, mit tartunk azon uj alapról. Tisztelt szerkesztőség! Az 1867-dik évi XII. törvényczikk alapján megválasztott delegatiók e folyó év jan. 19-dik napjára Bécs városába lévén összehiva, a delegatió tagjai hivatalos levelek, a távolabb lakók pedig távirda utján is a megjelenésre fel lettek hiva, minek a becses lapjában leendő felvételét is kéri a képviselőhöz elnöke, Szent-Iványi Károly. Pest, január 13. E hónap végéhez fog közeledni, midőn a delegációk működésüket valószínűleg megkezdhetik. E halasztás a helyzet által van indokolva, s nem látok benne semmi bajt, de kívánatosnak tartom, hogy annak folytán valamint a kormány, úgy az országgyűlés magukat elhatározzák, ha az országgyűlés mártiusban összejön — ernyedetlenül a munkához hozzá fogni, mert sok és fontos teendő vár reánk, az idő pedig rövid, mert társadalmi viszonyainknál fogva az országrepülést a nyáron 1/- napra elnapolni — elkerülhetlen. Nekünk pedig nemcsak a budgetet kell tárgyalnunk, nemcsak törvénykezésünket és közigazgatásunkat új törvények által kell rendeznünk, kell végre is a közgazdaság és közoktatás terén is valamit tennünk. Az állam ereje és jóléte nemcsak a codificatiótól s közigazgatási reformoktól van feltételezve, hanem közgazdasági érdekeink fejlődésétől, a tudomány terjesztésétől s népünk neveltetésétől. Jól tudom, mit tehet e tekintetben az állam és hol kezdődik a társadalmi munkásság köre. Minél többet tesz a társadalom s minél kevesebbet az állam, annál jobb. De a társadalmi tevékenységnek vannak oly akadályai, melyeket az államnak el kell hárítani, vannak oly feladatai, melyeket Angliában a társadalom megoldani képes, melyek megoldására nálunk nem bír elégséges erővel. Nekünk mindenekelőtt közlekedési eszközökre, vasutakra van szükségünk, ezek az állam intervenciója nélkül is jöhetnek létre. Nekünk tehát a vasúti ügyet végre elő kell vennünk, nem szabad ezt, mint mostanáig, oly harmad vagy negyedrendű ügynek tekinteni melyet hónapról hónapra elhalasztani lehet. A hiányt és szükséget a közlekedések tekintetében a múlt év legjobban bebizonyította. Kereskedelmi forgalmunk megakadt, mert nem tudunk szállítani, s e megakadás milliókba kerül, s minden évben, midőn élénk exportunk lesz, milliókat fogunk a levegőbe verni, ha több vaspályáink nem lesznek. Az alföldi vasút évek óta készülőben van, a szerződés a legtekintélyesebb bankárokkal és pénzintézetekkel meg van kötve, s nem tudjuk az ügyet befejezni. Szeretem hinni, hogy az országgyűlés, amint összejön, az ügyet tárgyalás alá veendi, ellenkező esetben minden vállalkozónak el fog múlni a kedve nálunk vasúti vállalatokba bocsátkozni. Mily jótétemény lett volna, ha mi ez idén gabnánk egy részét az Alföldről, nem is mondom egyenesen Fiuméig, de csak a Dunáig tudtuk volna szállítani. — Nekünk vasra van szükségünk , a vas az ipar első feltétele, s vastelepeink nincsenek vasutainkkal összekötve. A felföldi vasúthálózat ránk nézve életkérdés. Az ország sókincsekkel el van látva, s a só drágább, mint bárhol a világon, sóbányáinkhoz nem férünk. Erdély, e szegény gazdag ország, távolabb esik tőlünk, mint a nyugati Európa bármely országa, mert nincs vasútja. Tudományos intézeteink nyomorúságos állapotban vannak — az államnak kell nálunk azokról is gondoskodni — egy éve, hogyminisztériumunk van, s a csupa politikai erőlködések közt eszünkbe sem jutott ez ügyre figyelmünket kiterjeszteni. Kell tehát az országgyűlésnek, magának egyszer időt venni, s e tárgyakkal is foglalatoskodni,és Elleneink kezéből a fegyvert kivenni, hogy csak terheket rakunk a népre, s nem gondoskodunk, hogy e terheket elviselni képes is legyen. A Gondviselés bennünket, kormányt, törvényintást egyiránt, büntetésül, hogy elődeink annyit elmulasztottak, sok és nehéz munkák teljesítésére felhívott. Tevékenységünktől nemcsak saját nevünk és becsületünk, hanem az ország java is függ, mert szabadságunk múlékony növény fog maradni, ha népünk értelmisége nem fogja azt istápolni, önállásunk pedig üres szó fog lenni, ha azon nagyszerű eszközökkel nem fogjuk megvédhetni, melyek a mivelt népek rendelkezésére állanak. Ne pazaroljuk tehát az időt, mikor időnk van, hogy ne kellessék, mikor az időkből kifogyünk, a legfontosabb dolgokat praecipitálni, minek következése mindenkor az elhamarkodás, elkeseredés és viszály. TREFORT ÁGOSTON, Pest, január 13. Midőn néhány nap előtt a „Pesti Napló“ ban a dohányegyedáruság ellen felszólaltam, czélom az volt, hogy az illetők figyelmét ezen, sok tekintetben fontos kérdés iránt felébreszszem, s ennek megvitatására alkalmat szolgáltassak. Röviden és minden bővebb fejtegetés nélkül indítványoztam a most divatozó egyedáruságnak megszüntetését, mert ezt nemzetgazdasági tekintetben károsnak, tptialban bőHo^fyuonol- ^~ ~—21. — i.”lanul zaklatónak, erkölcsi tekintetben pedig a nép jellemét megrontónak tartom, és úgy tudom, hogy ebbeli meggyőződésemet a közönségnek legnagyobb része osztja és igazolja; ugyanazért nem is véltem szükségesnek az egyedáruságnak rész oldalait bővebben fejtegetni, figyelmemet inkább a másik, a monopólium megszüntetéséből szükségképen következő azon kérdésre fordítom: „Miként lehetne az államnak a most divatozó egyedárusági rendszer mellet nyert tetemes jövedelmeit pótolni? Pótolni más, kevesebbé káros, nem oly zaklató, s erkölcsi tekintetben a népet meg nem rontó módokon és utakon! A feladat nem könnyű. Magyarországon, hol a dohánytermelés érdekei is számításban veendők, kétszeresen nehéz, nehezebb mint p. o. Angliában, hol a beviteli vámok emelése által nagy jövedelmeket lehet teremteni. Nálunk nem szabad feledni, hogy a szabad termelés, szabad kül- és belkereskedés érdekei, a vámoknak tetszés szerinti emelését nem engedik meg ; de ha ezt tennénk is, miután a belszükségletet saját termelésünk is fedezheti, ezáltal az állam jövedelmeit nem fognánk szaporítani, ha tehát a dohányegyedáruságot megszüntetni akarjuk, annak jövedelmeit más, éspedig belforrásokból merített összegekkel kell pótolnunk. Én a dohányfogyasztásnak fokozatos, egyenes megadóztatását indítványoztam, mely mellett véleményem szerint a termelés és kereskedés teljesen szabad lehetne, s a fogyasztók mégis kevesebbet fizetnének dohányzási élvezetekért, és kevesebb zaklatásoknak volnának kitéve mint ma. Nem vagyok oly elfogult, hogy azt higgyem, miként az általam javasolt mód tökéletes, vagy csak a legjobb is lenne azok közt, melyeket a kitűzött czélnak elérésére megkísérteni lehetne, sőt ellenkezőleg azt tartom, hogy csak komoly megfontolás , bővebb értekezés és többeknek közreműködése által menekülhet meg hazánk a dohánymonopóliummak a közvélemény által annyira és méltán meggyűlölt rendszerétől; én határozott menynyiségű számítást csakis azért terjesztettem a közönségekbe, mert a gyakorlati téren egyáltalában nem vagyok barátja a simplex negatíóknak, s attól, ki valamit tagad, megkövetelem, hogy valami jobbat, legalább az ő hite szerint jobbat, de mindenesetre positívumot mondjon, továbbá még azért is léptem fel egy concret javaslattal, olyannal, melyet megfogni lehet, mivel teste van , mert az ilyet, könynyebb megtámadni, bírálgatni és cáfolni, könnyebb felette vitatkozni, pedig ez az, mit elérni célom volt. Ezeket előre bocsátva, legyen szabad már most a „Pesti Napló”ban eddig megjelent, e tárgyra vonatkozó három czikk tartalmát fejtegetnem. Az elsőben Zichy Antal barátom aggodalmakat fejez ki csupán, biztos eljárást ajánl, megszámíttatni, megkérdeztetni óhajtja a dohányzókat, hogy megtudjuk, melyik rendszer mellett nyilatkoznak, és bizonyosak legyünk az iránt: vájjon mégis nem tűrnék-e inkább az eddigi egyedáruságot, mint hogy az általam tervezt egyenes fokozatos adóztatásnak vessék raagukat alá? stb., Ismert lelkiismeretességének tűnődéseit, reményem , bővebb fejtegetéseim meg fogják nyugtatni, s ha sikerülni fog kimutatnom azt, hogy a dohányfogyasztó, az általam ajánlott egyenes fokozatos adóztatás mellett kevesebb pénzt fog kifizetni dohányzási élvezetéért, mint eddig, akkor talán el fog állani. barátom az egyenkénti megszavaztatásnak követelésétől. A második czikk, mely a „dohányjövedék kérdéséhez“ szól, és a „Pesti Naplódnak i. e. 6-dik számában olvasható javaslatomat élesen támadja meg; az általam ajánlott dohánymegadóztatási mód keresztülvitelét, a lehetetlenséggel határosnak, az eddiginél költségesebbnek, terhesebbnek és zaklatóbbnak állítja; érveinek némelyikét kérdésekbe foglalva intézi hozzám, melyeknek föbbjei következők: 1. Ki fogja a dohányzókat megszámlálni? Ki fogja azoknak számát evidentiában tartani ? És ha ez mind lehetséges lenne. 2. Ki fogja az ilyen nagy direct adókat behajthatni, különösen oly emberektől, kiktől nincsen mit exequálni, hacsak ásót, kapát, fejszét, az életfenntartásnak ezen ..oítivozieit, éppen a szamjizsditot stb. nem üti dobra ?! 3. Czikkiró szerint sokkal terhesebb is lenne a javasolt direct adóztatás az eddiginél , mert, mint ő állítja, a mostani átlag minden dohány fogyasztóra 5 ft 34 kr, az én javaslatom szerint pedig 5 ft 66 kr, sőt a dohány árát és a felügyelés költségeit csak 3 ftra számítva, ezekkel együtt 8 ft 66 krra rúgna, végre 4. Azt is állítja czikkíró, hogy a mostani dohánymonopolium oly nagy kifejlődésre képes, minősé más adónemeknek egyike sem, állításának bebizonyítására felhozza, hogy 1851-ben Magyarországon csak 51,182 mázsa, 1865-ben pedig 181,863 mázsa dohány árultatott el; akkor a bruttó jövedelem 2,958,469 ft volt, ekkor pedig már 12,748,151 ftra emelkedett ! Mielőtt czikkírónak kérdései és ellenvetéseire megtennék, szabad legyen nekem is egy kérdést hozzá intéznem: Lehetséges-e, hogy egy kormány, mely a nemzet többségének kifolyása, az adóztatásnak oly nemét, mely a szabad termelést és szabad kereskedést saját mivoltánál fogva szükségképen elöli, melyet csak roppant kezelési költséggel lehet, de Magyarországon, mert maga termeli a dohányt, még igy sem lehet tökéletesen kivinni, mely örökös kémkedéseket, kutatásokat, csatározásokat feltételez egyrészről, csalást, lopást, csempészkedést szül másrészről, s így az államnak társadalmi viszonyait zavarja és rontja meg, kérdem, lehetséges-e, hogy egy alkotmányos, a közvélemény elstápolásán alapuló kormány az adóztatásnak ily nemét fentarthassa, fenntartani akarhassa? Végre az utolsó czikk, mely a „Pesti Napló “-nak 8-ik számában a „dohányadóról“ szól, inkább a „Gazdasági levelek“ érdemes írójához van intézve, kinek azon közgazdasági találmányát, hogy a monopólium jövedelmét jövőre a dohányzókra betett direct adó fedezze, sem tudomány, sem gyakorlati szempontból nem helyeselheti. Nem akarok a„Gazdasági levelek“ érdemes írójának praejudicálni, ki első sorban van hivatva válaszolni az ellene intett megtámadásokra; annyit azonban legyen mégis szabad egyelőre nekem is, ki közvetve szintén meg vagyok támadva, megjegyezni, miként a „P. Napló“ czikke okoskodásaiban többet próbál, mint amennyit akar, mert: Ha czikkíró szerint az improductiv