Pesti Napló, 1868. szeptember (19. évfolyam, 5504–5528. szám)

1868-09-12 / 5513. szám

Szerkesztési iroda: Úri utcza 6. szám, II. emelet. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetten levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadóhivatal: Ferencziek tere 7. szám földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok , hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők.PESTI KAPIA Szombat, September 12,1868. 19. évi folyam. Előfizetési feltételek: Vidékre, postán, vagy helyben, házhoz hordva Félévre . . 10 írt 50 kr. o. é. Évnegyedre . 5 frt 25 kr. o. I. Hirdetmények díja: 7 hasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 7 nj kr. Bélyegdíj külön 30 nj kr. Kyilt-tér: 5 hasábos petit-eor 26 nj kr. a III. A gyöngébbek kedvéért. ti U-L. czikkeinek figyel * Sept. 11, 1868. után azonban azon aggodalmes elolvasása --ug . UiUKO C101V után azonban azon aggodalom száll meg, hogy ő ezen igen világos fejtegetést szintén nem fogja megérteni. Szolgálok tehát egy másik példával, mely fentebb idézett sorait még csatányosabban cáfolja meg. Én —s azt hiszem, nemcsak én — olvastam egy röpiratot Tisza Kálmán úrtól, melyben a többi közt azon indítvány foglaltatik, hogy ha a megyei közvélemény ellentétbe jut a parlamentivel, meg kell a me- gyéket szavaztatni, s ha azok- nak többsége úgy kívánja, a képviselő házat fel kell oszlatni. Szó szerint nem idézhetem ez indít- ványt, mert a könyv nincs kezemnél, de ha U. L . bevégezve Rousseau tanulmá- nyozását, T. K. könyvét előveszi, látni fogja, hogy azt teljes hűséggel adtam vissza. Tisza Kálmán úrnak e terve fényesen bizonyítja fentebbi állításomat, miszerint a vis mertines megye könnyen összeütkö- zésbe jöhet a képviselőházzal. Az ellenzék vezére is figyelembe veszi ez eshetőséget, s eszközt is javasol az ily összeütközések elhárítására. Már most, csekély felfogásom szerint, ha az általa javasolt eszköz elfogadtatnék, ha a megyei bizottmányok többségének jogot adunk a parlament feloszlatására, melyet nem is ő, hanem a nép választott, ez által a megyék inoptima forma fölébe vannak helyezve a parlia- mentnek. Azt hiszem, és elég világos arra, hogy , U. L. is megérthesse ! S igy állván a dolog, a contrére fentebb idézett sorai önkénytelenül ne- t vezetnek. 1 Nem-e vétkes gondolatlanság, ha U. L. jó leül czikkeket írni a magyar megyerend- t , szerről, ha pláne az ez iránti nézetek tag- t (lalásába bocsátkozik, a nélkül, hogy egy ' , nagy országos párt vezérének e tárgyban! ; nézeteit ismerné ? ! 1 iNem tudja-e u. ij., nogy uszajval,omán ur e tárgyról egy röpiratot irt? — Nem tartotta journalistai kötelességének , azt elolvasni ? Vagy oly kevésbe veszi az oppositió vezérét, hogy annak véleményét figye- lemre sem méltatja? — Tán épen Tisza Kálmán urat érti azon „senki“ alatt, ki szerinte „megye és képviselőházról be-szél?“ Ezt aligha hiszem, mert ama lap jobbra is, balra is fenn szereti tartani a jó barát-ságot. E baklövés tehát csak úgy magyaráz- ható meg, hogy U. L. Tisza Kálmán úr említett indítványáról nem tud sem-mit, amint maga is bevallja. De ekkor ismét az a bámulatos, hogy a lap szerkesztője, ki ama czikkeket re ,mélhetőleg elolvasta, nem változtatott rajtuk, vagy legalább egy jegyzetben ki nem javítá munkatársának hibáját. Vagy nincs ama lapnál senki, aki e, hazánkra nézve oly fontos megyei kérdés legújabb irodalmát ismerné, hogy a többiek tudatlanságát ellensúlyozná ? Ama „bizonyos urak“-ról kimondott gyanúsításokra nincs válaszom. Ez insinuatióképen az eddig mondottak által cáfoltatnak meg leghatályosabban. Ezeket elvégezvén U. L., litania alakba foglalva elmondja, mi nem ellenkezik szerinte a democratiával. Vannak e lajstromban oly dolgok, melyek nem oda tartoznak, vannak olyanok, melyeket magam is elfogadok. Így például én nemcsak azt mondom, hogy „nem ellenkezik“ a democratikus elvekkel, sőt azt hiszem, miszerint szükségkép foly belőlük az, hogy a megyei bizottmányok pusztán democraticus alapon választott tagokból álljanak, — hogy a bizottmányok tagjaira a személyes felelősség elve alkalmaztassék, — hogy a megyei tisztikar, bizonyos qualificatió mellett, de választassék, — hogy a megye önmagát adóztassa meg házi szükségleteire, hogy az igazságot független bírák szolgáltassák stb. Mindezeknek nézetem szerint bele kell menniök az új megyerendezésbe, ha azt is akarjuk, hogy a megye a valódi helyi ön-kormányzat életképes institutiója legyen, " hogy beleüljék új alkotmányunk köze. De én úgy meg vagyok győződve, mi szerint, ha a vis inertiae, a megye ■ félretételi joga,restauráltatnék, ez nem vezetne másra, mint arra, Pöstyén, sept. 8. Azokból, miket U. L. „a democratia és a megye“ czimű czikkeiből eddig idéztem, könnyen azt hihetné valaki,hogy e czikkek írója tökéletesen új ember a hirlapirodalmi téren. E hitből azonban csakhamar kijózanodunk, látván, hogy a t. confrére, ha nem is ügyesen, de meglepő könnyűséggel gyanúsít, mi már meg- *lehetős journalisticai routinere mutat. „Tudtommal — úgymond — nem létezik párt, mely a megyét a képviselőház fölé akarná helyezni. Tudtommal senki sem beszél megye és képviselőház, hanem mindenki megye és felelős kormányról. — De az már bizonyos urak rész szokásai közé tartozik, hogy a kormány helyett mindig a képviselőházat emlegtik. A végrehajtó hatalom helyett , mely absolut is lehet , a nemzet szabad választásából alakult törvényhozóit.“ Két dolog van e sorokban, melyet megjegyzés nélkül nem hagyhatok. Az első az, hogy 11. L. szerint a megyei kérdés csakis a kormány, nem pedig a képviselőház érdekeit illeti. Talán hallott már a t. confrére valamit a vis inertiaeról, a megye félretételi jogáról. Rousseauban ugyan nincs szó róla, tán Mohiban sincs, de annál inkább van a legújabb magyar megyei mozgalomban. A megyei táblabíró-politika a megye félretételi jogát restaurálni akarja. Erről talán lesz tudomása U. L.-nak. De azt, úgy látszik, nem látja be, hogy a megye vis mertiaeje nemcsak a kor-mány hatalmának, hanem, sőt tán még inkább a parliament ereje és tekintélyének válnék kárára. Mit használt a vis me*!»» mit nem 48 előtt, most nem feszegetem. De az világosan áll előttem, hogy e jog , mai alkotmányunk keretébe illesztve, idegen elem volna benne, mely az organismus fejlődését megakadályozná. A parliamentáris kormányforma a törvényhozási és ellenőrzési hatalomnak a képviselőház kezében való centralisatióját kívánja meg. Mert csak ez adhat a nép képviseletének elég erőt a kormány ellenében. A megyei vismertiae pedig — tökéletlen bár , de — parliamentaris jog. Ha már most a megyét újra ily parliamentáris joggal ruháznák fel, ez csakis a képviselőház rovására történhetnék. Ha a képviselőház nem kizárólag gyakorolja a parliamentáris jogokat, ha a megyének megengedjük e téren a parliament hatáskörébe vágnia: az ellenőrzési jogot, mely hatályosan és kellő sikerrel csak egy tényező kezében összpontosítva gyakorolható megosztjuk, s ezáltal az ellenőrzés erejét gyengítjük. Ha a megye is felruháztatik a kormányellenőrzés jogával, mint a parliament, az eredmény nem az lesz, hogy két tényező többre viszi, mint egy, hanem lesz az, hogy a két tényezőnek e parliamentáris joga egymást paralizálni fogja. Ezáltal meg volna adva az alkalom a megyéknek magukat ellentétbe helyezni a képviselőházzal. A vis inertiae mellett könnyen súrlódások fejlődhetnének ki a megyék és országgyűlés közt. S e kettőnek viszálkodásaiból hasznot nem vonna más, mint a hatalom. Mert a kormányt kétfelé, az országgyűlés és megye irányában tenni felelőssé annyi, mint annak felelősségét tényeg illustriussá tenni. Ez egyenesen ellenkezik a parliamentáris kormány természetével. Ennek fő kelléke egy független, erős, tekintélet képviselőház, mely ne korlátlan, de a legfőbb hatalom legyen az államban, csak úgy lehet, ha a parliamentáris jogokat kizárólag gyakorolja. A megye vis mertiaejének visszaállítása által pedig a vármegyék belekontárkodnának a parliament legfontosabb jogába s ez által ártalmára lennének a képviselt ház hatalmának. És igy a megyei kérdés nemcsak a kormány, hanem a képviselőház hatalmána kérdésével is igen szoros, benső összefüggésben áll, hogy alparllamentáris a kormányzat formái tán megmaradnának, de annak éltető szelleme lassanként kihalna belőlük. Nem folytatom ez alkalommal ennek bővebb fejtegetését. Csak U. L. ellenvetéseit kívántam megcáfolni. S azt hiszem, sikerült bebizonyítanom, miszerint U. L. sem a valódi democratia elveit, sem a magyar megyerendszert, sem a megyei kérdés újabb irodalmát nem ismeri. S ha a két elsőnek nem ismerése megbocsátható is, mert nem pusztán az akarattól, hanem a képességtől is függ; — a harmadiknak, a legújabb tényeknek nem tudása egy hírlapírónál meg nem bocsátható; — mert ezeket ismerni már — kötelessége. TOLDY ISTVÁN Pest, sept. — Illetékes helyről a következő sorok közlésére kérettünk fel : „Kormányra nézve alig lehet valami hizelgőbb, mint ha az ellenzék, más támadó fegyverek hiányában, a tények elferdítéséhez kénytelen folyamodni. — Ily szorongató körülmények közt volt a többek közt legközelebb is a „Hazánk,“ midőn 197-ik számában H. A. aláírással egy czikket bocsát közre, melynek kezdetén azon hangzatos tételt állítván fel: „kormányzatunk ép oly daos, mint a kormány politikája,“ ezen phrasist, más érvek hiányában azzal is támogatja, hogy „a magyar távírdai hivatalok Bécsből kapják rendelteiket német nyelven.“ Ha a czikk nagyra törekvő írója vette volna magának azon kevés fáradságot, hogy a tényállásnak végére járjon, ismert szerénységéről fel kell tennünk, hogy ez esetben hasonló gyanús érvekhez nem folyamodott volna, vagy legalább ily érvelés után tartózkodott volna czikke vége felé a jóakarót játszva, azt mondani: „tudjuk mi jól, hogy sok a nehézség, s azért a „Hazánk“ ha figyelmezteti is a kormányt mulasztásokra vagy tévedésekre, soha sem tette rész akaratból, hanem ellenkezőleg, a legjobb szándékból.“ Hogy ezen legjobb szándék máskor hasonlólag támogatott figyelmeztetések közzétételében óvakodóbb legyen, szabad legyen a „Hazánk“-at egész határozottsággal biztosítani, hogy a magyar távirdai hivatalokat érdeklő rendeletek a m. kir. távirdai felügyelőségeknek közvetlen aki. Teljesen alaptalan tehát azon állítás, hogy a magyar távirdai hivatalok Bécsből kapják rendeleteiket német nyelven. Ha azt állította volna a „Hazánk,“ hogy a m. kir. távirdai hivatalokhoz jár a Bécsben megjelenő „távirdai kormánylapok“ czimű folyóirat, ebben tökéletes igaza lenne, s ha ismerné e lap tartalmát és tudná, hogy az az osztrák távirdai hivatalokat érdeklő néhány körözvényeken kívül, legnagyobb részben a nemzetközi sürgönyzésre vonatkozó adatokat, a kül- és belföldi távirdai hálózatokban koronként történő változásokat, s más, a sürgönyirányzás érdekében okvetlen szükséges tudnivalókat tartalmazza, meg vagyunk győződve, hogy nem lesz kifogása azok járatása ellen mindaddig, míg a magyar kormány a magyar technikai erőknek a távirászat terén tapasztalt örvendetes fejlődése folytán maholnap kiviheti azon, régebben tervezett szándékát, hogy rendeleteit hivatalnokaival egy, a kor színvonalán álló jól szerkesztett távirdai szaklap élén közölheti. Negyvennyolczas párt. III. Az 1848-ki törvények a hadügy közösségének elvét igen messzire feszitik. Ugyanis az 1848: III. t. ez. 8-ik §-a ezt mondja: „A magyar hadseregnek az ország határain kívüli alkalmazását, nem különben a katonai hivatalokral kinevezéseket ő Felsége fogja a folyvást személye körül leendő felelős magyar miniszter ellenjegyzése mellett elhatározni.“ Tehát nem a honvédelmi, hanem a Felség személye melletti — a közösügyi miniszter ellenjegyzése mellett! így állván a tények, kérdjük ismét : ugyan mennyivel „negyvennyolczasabb“ a szélsőbal a Deák-pártnál? Melyik párt működik az 1848-as törvények szellemében ? És vájjon hol van azon jog, miféle jog, mi a neve — melyet az 1848. megadott, az 1867. feladott volna ! Hogy azonban megítélhessük, várjon az 1867-ki törvények által feladtunk-e csak egy hajszálnyi jogot is, melyet a hadügy körül törvényhozásunk 1848. előtt gyakorolt, avagy csak elvileg birt, vagy az 1848-ki törvények által birtokába ejtett: tartsunk szemlét az előbbi és mai törvényes állapot felett. Szabatosan kifejti az ebbeli jog szempontot az 1861-ki országgyűlés felirataiban, s miután a szélső ellenzék tacticája azzal rágalmazni a Deák-pártot, hogy az 1861-ki feliratokhoz hűtlen jön, ő ellenben azoknak alapján áll, nem lesz kifogásuk az ellen, ha a feliratokra hivatkozunk. „Kétségtelen az, hogy a magyar hadsereg a többi tartományok seregeivel együtt közösen harczolt a hon és Fejedelem ellenségei ellen, de lényeges volt mindig a különbség Magyarország és az örökös tartományok között azokra nézve, mik a katonaságot tárgyazzák. Magyarország az örökös tartományoknak s azok kormányzatának minden befolyása nélkül, önállólag határozta meg a magyar katonaság számát, mint ezt számos törvények, különösen az 1802. H-dik t. ez. bizonyítják. Országgyülésileg határoztatott meg a magyar hadsereg fentartásának módja, és pedig gyakran lényegesen eltérőleg az örökös tartományokban behozott rendszertől, a megfogyott hadsereg pótlására szükséges ttenezek országgyűlésileg ajánltattak meg, s ezek megajánlásánál csak a magyarországi ezredekben létező hiány vétetett tekintetbe, s az ajánlat a magyar ezredek betöltésére létetett; a többi tartományok katonaságánál létezett, aránylag kisebb vagy nagyobb hiányra soha semmi figyelem nem volt. — Országgyülésileg határoztattak meg az ujonczok állításának módja és feltételei, valamint a szolgálatnak ideje is, minden tekintet nélkül arra, hogy a többi tartományokban mindezek miként állapíttattak meg. És az újonczok megajánlásánál nemcsak az vétetett figyelembe, hogy a magyar ezredek teljes számából mennyi hiányzik, hanem megkívánta az országgyűlés azt is, hogy a küldolgok fenforgó körülményei is fedeztessenek fel előtte, s az ezek szerint megismert szükséghez mérten tette ajánlatát. Bizonyítják ezeknek valóságát törvényeink, melyek közül elég leend az 1840. évi II. t. ez. 1. szakaszát felhoznunk, mely következőleg szól: „Az ország rendei, miután a törvények értelmén sarkalló kivánatuk folytában a küldolgok fennforgó körülményeiről s a magyar ezredek jelen állapotjáról ő Felsége nevében értesittettek, a szükség iránti felfedezés következtében ennek pótlásául segedelem- s képen, 8 minden ,ebből vonható következ ! 88000 ujonczot ajánlanak, következő feltételek alatt . . .“ stb. „...Régiebb törvényeink az iránt is különösen rendelkeznek, hogy az idegen katonaság Magyarországból eltávolittassék ; a magyar katonaság visszahozassék ; s a magyar várakban magyar parancsnokok alkalmaztassanak; a magyar hadat főkapitánysága az ország nádorát illesse ! A katonaság élelmezése és elhelyezési felett mindig a magyar királyi helytartótanács intézkedett, s több ízben, különösen 1790. és 1840-ben országgyűlési bizottmányok neveztettek ki ezek állandó szabályainak kidolgozására. Kétségtelen mindezekből, hogy Magyarország a katonaságot illetőleg is mind közjogi, mind kormányzati tekintetben mindig alkotmányos önállással birt, s az 1848 : III. t. czikknek azon része is, mely a magyar katonai ügyeket kormányzati tekintetben, a magyar király fejedelmi hatalmának sérelme nélkül, a felelős miniszteriumra bízta, már előbb fennállott törvényeink szellemében lön alkotva.“ És miben változtatta meg az 1848-as törvényhozás az előbbi jogállapotot? - t Nem változtatta meg, csak hallgatóki szentesítette. Honvédelmi, nem hadügy minisztériumot alkotva, már jelezi, hogy a magyar hadsereget a fejedelem több országainak hadseregétől katonai vezérlet, vezénylet és szervezeti egység tekintetében külön választani nem akarja. Minden, amit az 1848 ki törvényhozás ten, abból állt, hogy a magyar hadseregnek az ország határain kívül alkalmazását (meg nem tiltá, sem a fejedelem haduri jogai alól el nem voná), hanem önkényes rendelkezés ellen biztositá, alkotmányos garantia alá helyezé. Az 1848. HI. t. ez. 8-dik §-a így szól: „A magyar hadseregnek az ország határain kívüli alkal -mazását, nemkülönben a katonai hivatalokrai kinevezéseket, ő Felsége fogja a 13. §. szerint folyvást királyi személye körül leendő felelős magyar miniszter ellenjelzése mellett elhatározni.“ És várjon az 1848-ki törvényes állapotot miben változtatta meg az 1867-ki törvényhozás? Nem változtatta meg, hanem kifejtette, szabatozta; az ország jogait fel nem adta, sőt az 1861-ki feliratok értelmében codificálta, s ez által minden kétely és sophistica fölé emelte és biztosította. Lássuk ugyanis az 1867-ki XX. t. ez. I ide vonatkozó 11—15. §§-ait: 11. §. ő Felségének a hadügykörébe tartozó alkotmányos fejedelmi jogai folytán mindaz, a mi az egész hadseregnek és igy a magyar hadseregnek is, mint az összes hadsereg kiegészítő részének egységes vezérletére, vezényletére és belszervezetére vonatkozik, ő Felsége által intézendőnek ismertetik el. 12. §. De a magyar hadseregnek időnkénti kiegészítését s az ujonczok megajánlásának jogát, a megajánlás feltételeinek és a szolgálati időnek meghatározását, úgyszintén a katonaság elhelyezését, élelmezését illető intézkedéseket, az eddigi törvények alapján, mind a törvényhozás, mind a kormányzat körében, az ország magának tartja fenn. 13. §. Kijelenti továbbá az ország, hogy a védelmi rendszernek megállapítása vagy átalakítása Magyarországra nézve mindenkor csak a magyar törvényhozás beleegyezésével történhetik. Miután azonban az ily megállapítás épen úgy, mint a későbbi átalakítás is, csak egyenlő elvek szerint eszközölhető czélszerűen , ennélfogva minden ily esetben, a két minisztérium előleges megállapodása után, egyenlő elvekből kiinduló javaslat fog terjesztetni mindkét törvényhozás elé. A törvényhozások nézeteiben netalán felmerülhető különbségek kiegyenlítése végett a két törvényhozás egymással küldöttségek által érintkezik. 14. §. A magyar hadsereg egyes tagjainak mindazon magyarországi polgári viszonyai, jogai és kötelezettségei felett, melyek nem a katonai szolgálatra vonatkoznak, a magyar törvényhozás és illetőleg a magyar kormányzat fognak intézkedni. 15. §. A hadügynek összes költségei olyképen közösek, hogy azon arány, mely szerint ezen kftliftéerekbe* Marxinforstrzá" 22. pontokban körülírt előleges értekezés után, kölcsönös egyezkedés által állapittatik meg.* * * Mondhatni-e józan észszel és becsületességgel, hogy e törvények jogfeladást tartalmaznak? Nem sokkal igazabb s becsületesebb volna-e bevallani magunknak, legkivált az 1868-ki honvédelmi törvényvivmányai után, hogy Magyarország 1527 óta a hadügyi önállóságot ily terjedelemben soha sem élvezte! A mint is ennél nagyobb önállóságot bármi nevű állami szövetségben vagy confoedei adóban a szövetség czéljának, a közös biztosságnak veszélyeztetése nélkül, egyik félre sem ruházhatni. Szerencsés forradalom az igaz, ennél többet, azaz teljes elszakadást vihetett volna ki. De várjon akart-e a nemzet forradalommal szerencsét próbálni? Mely alkalommal mutatott erre csak hajlamot is, hát még akaratot? A nemzet az alkotmány s a törvényes állapot helyreállítását akarta, és erre adta mandátumát mind a két utolsó országgyűlésnek. És ez helyes volt. De akart-e a szélső bal forradalmat? Isten mentsen. Tiltakozik ez ellen , és mi nem gyanúsítjuk. Hanem a ki az eszközöket nem akarja — mondjon le a czélról is, mely egyedül amaz eszközökkel volna elérhető — ha volna. Még csak egyet kell megjegyeznünk, a mi azonban nagy fontossággal bir. Az 1848: III. t. ez. 8. §-t épen úgy mint az 1867 : XII. t. sz. 12. 13. §§-ai kiegészítése, betetőzése a honvédelmi rendszer megállapitásával következett be. A magyar hadsereg eszméjének testsülése, az ország ebbeli alkotmányos jogainak garantiája — az összes hadsereg vezérlett vezényleti, belszervezet egységének veszélyeztetése nélkül — ezen honvédelmi intézményben keresendő. A szélsőbal eszmezavara e kérdésben elejétől fogva nevetséges volt. A magyar honvédelmi rendszert majd sürgette, majd megint ha a kormány részéről nyilvánult a szándék annak behozatala iránt — „kempczének“ mondogatta , mely arra terveztetik, hogy „az országgyűléstől az újonczok megszavazásának joga elvonassék!“ Ily értelmetlenségek ellenében a discussiónak nem lehet eredménye, és nincs czélja. Térjünk át a delegátíó intézményére.