Pesti Napló, esti kiadás, 1869. január (20. évfolyam, 1-24. szám)

1869-01-02 / 1. szám

giserejének gyarapodásával elviselhetőbb lesz, de most nagyobb annál, mi Magyarország által, anyagi erejének megzsibbasztása nélkül el­bírható.“ Itt csak mellékesen kérdezzük, hogy váljon azon krizis, melyet Ghyczy terve involvál, nem több kárt okozott volna-e nekünk a jövőben, mint mennyi a mostani kiegyezés terhe ? Így is, úgy is a kedvezőbb jövőre kell számítanunk, s kérdés, ha a krízist felidézzük, sikerült volna-e csak a vasúti kölcsön is, mely pedig a jobb jövő első záloga? A közterhekről aggódva beszél; látja, hogy súlyosak, de lelkiismeretesen fejtegeti azt, hogy nem igen lehetnének mások, mint a­milyenek. Hivatkozik mindenekfelett arra, hogy a szabad, művelt alkotmányos országok háztar­tása a legköltségesebb. Azután így folytatja: „Magyarország állam, és állam­­akar lenni a szó teljes értelmében, az állami élet föntartá­­sára, érvényesítésére szükséges feltételeknek teljesítését tehát el nem utasíthatja magától, s ez nagy, nevezetes, idő­jártával azonban minden­esetre jövedelmezendő költségek nélkül nem tör­ténhetik meg. Kész hadsereg nélkül, legyen bár ez közös vagy nem közös, az ország védtelenül lenne ki­téve minden, nem egy oldalról ellenséges szom­szédja megtámadásának ; ezt megengedni nem lehet. Az államadóssági évi járuléknak a lehetőségig teljesítendő fizetését, miután megígértetett, az adott szó most már követeli. Az ország közigazgatásának egyik vagy má­sik ágát lehetne talán czélszerűebben rendezni, s azt, a­mi egy helyen megtakarítható, más szük­ségesebbre fordítani, de az ország közigazga­tására összesen kevesebbet fordítani, mint jelen­leg fordíttatik, egyáltalában lehetetlen. Azt mondják : szerfölött nagy a minisztériu­mokban a hivatalnokok száma, a magasabb ál­­lásúaknak fizetése mérsékeltebb lehetne, a nyugdíjakra kívánt összegek azoknak törlésével, melyeket érdemek nem igazolnak, kevesbít­­hetők. Mindez igaz, s e bajokon segíteni is kell, de a megtakarítások, melyek e czámok alatt létesít­hetők, legfölebb több százezer forintra terjed­hetnek, s ez a közadók terhét 1 százalékkal sem kevesbítheti.“ Az ipar és kereskedés emelése lesz hivatva arra, hogy a terheket elviselhetővé tegye. Saj­nálja Ghyczy K., hogy már a mostani ország­gyűlés nem intézkedhetett ez iránt min­den tekintetben, de úgymond : „az illetőknek némi megnyugtatására szolgáljon, hogy a föld-mivelés-, ipar- és kereskedelmi miniszter részé-­­ ről a hozzá e részben intézett felszólítás folytán nyilváníttatott, hogy e fontos tárgy iránt a leg­közelebbi törvényhozás elé kimerítő törvényja­vaslat fog mindenesetre előterjesztetni.“ A védrendszerről is hosszabban szól Ghyczy K., s az e tekintetben alkotott törvények lényege ellen nem sok kifogása van. Szűk terünk nem engedi, hogy beszédének e részét közöljük, mit annyival inkább sajnálunk, mivel higgadt előa­dása merőben ellenkezik azon frázisos decla­­matiótól, melybe hívei esnek, mihelyest e tárgy kerül napirendre. Ez az első ellenzéki nyilatko­zat e tárgyról, mely nem jelszavakban cul­­minál. Ily hangon ír a nyugdíjakról is, melyek meg­szavazását a „Hon“ oly gyűlöletes izgatásra és korteskedésre nem átallott felhasználni. Beszéde itt már vége felé közeledvén, különö­sen az ellenzék szükséges voltát emeli ki a múlt országgyűlésről, a jövendőről, s különösen ne­­táns törekvéseiről a kormányra, világosan nem szól. Ő maga elveihez hű marad, azaz — ezt mem mondja szóval, de ez a hosszú beszéd rö­vid értelme: megmarad ellenzéknek. A kormányra­ jutás kérdésére igen homályo­san reflectál, kétségkívül pártja nagyobb szavú corypheusai iránti kíméletből. „Mi lesz szükséges?—úgymond, mi lesz teendő jövőre nézve ? — Ezt, eltekintve azon bizony­talan eseménytől, váljon az európai békének bo­rulni kezdő ege ismét felderülend­ e, vagy ki­törő zivatart rejt méhében ? Attól függ, hogy egyrészről a képviselőház a nemzet akarata szerint jövőben mikép alakul, s hogy másrész­ről a parlamenti kormányrendszer vert-e már nálunk­ oly gyökeret,­­hogy a parlamenti több­ség változtával a kormánynak is ezzel egyező­­leg szükségképen változnia kelljen ? Mert egyes képviselő kizárólagos feladatául tűzheti ki, csu­pán részrehajlatlanul ellenőrizni az időnként lé­tező kormányok eljárását­, de a politikai párt­nak készen kell lennie arra is, hogy ha beáll annak esete, gyakorlatilag is érvényesítse el­veit. A jövő eshetőségeiről előre szólani nem lehet, de annyi bizonyos, hogy ha van már életerős parlamenti rendszerünk, az ellenzék, a pártok között létező véleménykülönbségből önmagában is mindenesetre egy vagy más irányban ki fog fejlődni; ha pedig parlamenti rendszerünk még teljes érvényre nem emelkedett s létezhe­tik kormány a parlamenti többség ellenére is, akkor az alkotmányos érzületű ellenzékre még inkább szükség lesz, mint szükség volt va­laha.“ P­á­r i­s, decz. 28. (Eredeti tudósítás.) A török­görög conflictus minden csinyjával-bunjával, képezi természetesen főtárgyát a politikai napi­rendnek. A hírek egész raja kering a conferen­­tiális terv körül, mely a napi érdek gyupontját tünteti fel. Hitelt érdemlő informátiók után a kö­vetkezőket közölhetem a conferentia kérdésének diplomatiai állásáról: A conferentia javaslata Sz.­­Pétervárott látott napvilágot; atyja Gortschakoff hg, keresztatyja Bismarck gr., patrónusa pedig Lavalette marquis. A f. hó 19-én tartott minisz­ter­tanács a porosz conferentia-tervekről először Benedetti sürgönye által értesült, míg maga a formális terv két-három nappal később terjesz­tetett a nagyhatalmak elé. Tegnapelőtt óta Tö­rökország beleegyezésével jött biztos tudomásra a hat párisi szerződő hatalmasságnak, melyek az esetleg tartó conferentián részt veendenek, bele­egyezési nyilatkozatai. Esetleges, mondom, mert mindez ideig az egész conferentia nem egyéb puszta ködképnél, minden beegyezés daczára! A hatalmasságok kijelentették, hogy készek conferentiát tartani a török-görög ügy elintézé­sére, igy tehát a conferentia „elvben“ meg volna. Jelenleg arról van szó, hogy ezen elvbe életet le­­helljenek s azt szilárd alapra állítsák, tisztába jő­vén a fölött, melyek legyenek in concreto azon pontok,a­melyek megvitatandók.És ez a bökkenő! Oroszország oly conferentiát követel vagy kíván legalább, mely az 1856. ápril 14-ei szerződést ve­gye tanácskozási alapul, illetőleg azt oda módosít­sa, hogy Oroszország a fekete tengeren és a Duna torkolatainál ismét szabadkezet nyerjen. Orosz­ország fölemlített memoranduma még nem ér­kezett ide, Stad­elberg azonban már több ízben tett erről említést Lavalettenek. Francziaország és Anglia kezdetben csak a görög­ védhatalma­­kat akarta conferentiára felkérni, ennek azon­ban Oroszország határozottan ellene szegült s Bismarcknak köszönhető, hogy végre sikerült a párisi szerződő hatalmakat bevonni a conferen­­tiába. A görög követ, Ranghabe, azonnal a conferentia mellett nyilatkozott, Djemal pasha azonban mindez ideig nem tudta magát elhatá­rozni. Tegnap tüzetes jelentés érkezett Bourre­­től, melyben, mint halljuk, kifejtetik, miszerint a porta egyedül az ultimátum öt pontjának alapján hajlandó a conferentiát elfogadni. La­valette az egész krétai ügyre kiterjesztetni tanácsolja a conferentiát, minthogy e kérdés megoldása nélkül a conflictus forrása mindig TÁRCZA —xy. Újévi tárcza. A deczember 1868-ban nem igen hasonlított elődeihez. Sem nem jött úgy, sem nem ment úgy, a­hogy megszoktuk őt látni: piros arczu, őszhaju aggastyánként, hanem jött mint lucskos gézengúz, és ugyan olyanul távozott. Nem csoda, hogy az uj esztendőn, melylyel Sylvester élén kezet szorított, megma­radtak nyomai, s a fiatal 1869 első napja nem volt olyan vidám, fényes arczu és tiszta mezü ifjú, mint első januárhoz illenék. Nem hallottunk még e télen vidám száncsöngetyűt; a jégre többen mentek a nyáron, a „magyar democratia" virágzásakor, mint a tél eddigi részén; az év ki­múlása inkább egy 31 napig tartó vonaglás volt, mint könnyelmű átzökkenés egy, hihetőleg még jobb évre, porczogó malacz­pecsenye mel­lett. Valóban, az eltemetett deczember testvérek közt is megjárná octobernek, s jól járunk, ha martiusunk olyan lesz, minőnek a január ígér­kezik. Hanem hát ilyen az idő! Az emberiség izekre tépte, bele­erőszakolta egy könyvbe, melyet ka­lendáriumnak nevez, hogy tudja, mikor kell ebé­delnie, vacsorálnia; mikor kell házbért fizetnie s újévi sarczát megadnia, hogy tudja, mikor melyik szenthez kell fohászkodnia, hogy jó ker­­­zekben legyen földi sorsa, csak a kedvét nem­­ praescribálhatja. Hiába mondjuk telünket tél­nek, alig több az azért eddig egy tisztességes ősznél; s ha kitelik is vele az esztendő, azért hiába tanulták gyermekeink az iskolában, hogy az esztendőnek négy szaka van, mert az elmúlt évben bajos volna azt a négy szakot kimu­tatni. Nincs a világon szebb s nincs egyúttal oly pa­radox dolog, mint a végtelenségnek, az időnek táblázatos beosztása az emberi számítás kere­tébe. A végtelenség egyenlő részekre osztva, az idő megfoghatlansága mint concret fogalom, me­lyet a gyermek is megkülönböztet. Itt van egy óra, ez a kis izé, ez a múlandóságot mutatóval kíséri, rendes perczegéssel követi, szabályos ütéssel jelzi phasisait, és én leolvasom róla a csillagok állását, a nap járását; a­mily borús időben, minek most járnak, nem is tréfa dolog. Felhúzom háromszázhatvanötször, és azt mondom: új esztendő van; azon szigorúan ki­mért sorhoz, melyet a világ teremtése óta szám­lálunk, újra fűztem egy szemet; előttem egy élő esztendővel kevesebb, mögöttem egygyel több van ; családom egy fejjel megszaporodhatott, jó, ha egynél többel nem ritkult kedveseim sora. (Kérem, ne tessék félreérteni!) Igaz hitemre mondom, komoly és megfonto­lásra méltó dolog, s legkevésbbé sem csodálhat­ni, hogy a poeticusabb, vagy ha úgy tetszik, babonásabb élőkor alkalmat vett magának az esztendő u. n. utolsó estéjén — kiki persze, a maga módja szerint — elérzékenyülni. Mai napság, persze, valamint a világ egyálta­lán minden tekintetben élelmesebbé és realisti­kusabbá válik, ez elérzékenyülésnek csak hasz­nos és jövedelmező oldala van igazán virágzás­ban. Régente önkéntes ajándékokat vittek az emberek egymásnak, ma eljönnek az illetők az obuigát ajándék áráért egy 10 krajczáros „B­o­l- dog újévet kívánok“-kal, és —de bo­csánat, tartózkodni fogok e thémáról többet írni, mint mennyit az alkalom szükségkép megköve­tel. Vannak napok, vannak események, vannak dolgok, melyekről tárczát írni usussá vált. A közönség szörnyűn ásítva olvassa végig obligate az obligate megírt sorokat, de bár az unalom az, a­mit az emberek semmi körülmény közt sem hajlandók megbocsátani, mégis tán még ke­­vésbbé bocsátanák meg azt, ha egy megszokott tárcza unalmától fosztaná meg őket egy köte­lességéről megfeledkezett journalista. x. y. megtette ebbeli kötelességét: a közön­ségen áll, rája­k általános helyeslését ásitani. Pro­fti az uj esztendő! _______

Next