Pesti Napló, 1869. február (20. évfolyam, 5541–5563. szám)

1869-02-21 / 5557. szám

42*—5557 Vasárnap február 21.1869 20. évi folyam. Szerkesztési iroda: UH utói» «. alám. II. emelet. E lap Kellem­i réasit illet« minden kialomány a saerkentgséghez vititend«. Bém­entetlen levelek csak ismert ketektől fogadtatnak el. Ferencziek tere 7. m­m földszint. A lap anyagi részét illeti­kesle* Kiadó-hivatal: mények (előfizetési pénz, kisdia körüli panaasok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendfik.PESTI MPL REGGELI kiadás. Előfizetési föltételek: Vidékre, postán, * helyben, hízhoz hordva ! Félévre......................12 frt. Évnegyedre. ... 6 frt. Egy hóra .... 2 frt. Az esti kiadás különkü­ldéséért felülfizetés havonkint . . 30 kr. Hirdetmények díja: 7 hasábos petitsor egyszeri hir­detésnél 7 uj kr. Bélyegdíj külön 30 új kr. Nyilt-tér : 1 hasábos petit­sor 26 uj kr. Előfizetési felhívás a PESTI NAPLÓ 1809-dik évi folyamára. Előfizetési 21EL: Egész évre............................................................................24 forint. Fél évre............................................................................12 „ Negyed évre..............................................................................6 „ Egy hóra...............................................................................2 „ A „Pesti Napló“ kiadó­hivatala. Itt látjuk ismételve, mi már annyiszor tapasz­­taltatott, a t­­i. hogy a türelmetlenség nem ki­zárólagos hibája az orthodoxoknak. Radicalok, korlátolva felfogásban, ép oly türelmetlenek le­hetnek, a részükről ép úgy óhajthatnak szaka­dást. Robespierre ez után ép oly zsarnok lehet, mint Torquemada. De mi őszintén hisszük, hogy a magyar zsidó községi reform körül ez új felszólalásnak sem lesz eredménye. Oly csekély kisebbség, mint a zsidóság maga, nem bír el szakadást kebelében. Szétválás és al­osztályokra szakadás nem árthat egy nagy párt­nak, míg mindegyik töredék elég nagy marad, mindazon külön terhek elviselésére melyek ily sza­kadások következményei. De mi zsidók, magunk­ba véve is csak egy töredéket képezünk ha mi még magunk között is­ apr­óbb részekre szakadunk, mi lesz belőlünk ? Képtelenség, ha mi a keresztény­ség nyomdokin akarunk indulni. Midőn a Pro­testantismus a római katolicismustól elszakadt, az elválásnak alapos oka volt. A különbség nem puszta gyakorlatok körül forgott, de gyökeres volt. A hitelv (dogma) különböző volt. A pro­­testantismus a kezdetleges történelmi keresz­ténységhez kívánt visszatérni, s következetesen mindent elvetett, a­mit a következő századok az eredeti hit törzsébe oltottak. Mi több, a világi hatalom a római katholikus hit szolgálatába szoríttatott. A katolicismus felhasználta­­a világi hatalmat arra, hogy hitelv­eit azokra is kény­szerítse, kik tőle eltértek, s az elválás a protes­­tantismusra nézve létének fentartására mellőz­­hetlenné vált. De nem így áll a dolog reánk zsidókra néz­ve. Akár radikálok, akár orthodoxok legyünk, hitelveink nem különbözők. A mi eltéréseink kizárólag gyakorlatok körül forognak, s egyik résznek sincs hatalma (joga), ezen gyakorlato­kat a másik részre kényszeríteni. Az eltérő ré­szek egymás mellett fennállhatnak s összemű­­ködhetnek mindenben , kivéve azon különös gyakorlatokat, melyekre nézve nincsenek egy nézeten; s a kisebbség akár orthodox, akár ra­dikál, bárhol képes leend isteni tiszteletét saját módja szerint végezni. Ezért át sem láthatjuk, miért kelljen a rabbi növeldék felállítása iránt ellentétbe jönni. Az alapok léteznek. Érdemes e azon hely vagy azon helyek iránt, hol a növelde felállítandó részen, perelni, — föltéve, hogy a növelde rabbink­us oktatás eszközeit, módját nyújtja ? Az orthodox rész bizonyára nem fogja ellenezni a tudomány s világi ismeretek tanítá­sát általában ,­s a radicalok ostobának bélyegez­nék úgy a judaismust, mint önnön történelmü­ket is, ha a rabbinaticus irodalom tanítását elle­neznék. Mi zsidók, történelmi nemzet vagyunk. Ró­lunk is mondható, sőt nagyobb joggal, mint Na­póleon mondá a pyramisokról : „négy­ezer év néz róluk le.“ Ezen hosszú korszak alatt folytonos fejlődés, folytonos növekedésnek kellett bekövetkeznie, réteg réteg után alakul. Mi ezen növedéket be­cses csapadéknak vagy omladék-hamarnak te­kinthetjük. A tény marad, hogy létezik. Tagadhatlan, hogy a rabbi hivatalra készülőnek ezt ismernie kell, bár­mi véleménye legyen is annak vallási becse iránt. Abból, hogy a rabbinaticus iroda­lomban beható ismerettel bír, távol­­sem követ­kezik, hogy azt életének kalauza gyanánt el­fogadja. Minden reformer rom. kath. bites szü­letett. Luther maga barát volt, s egy rabbi-nö­­veldéből, legyen az a legorthodoxabb mód sze­rint alakítva, a legnagyobb reformerek támad­hatnak. Nem látjuk okát, miért nem bírna mind­két fél a növelde kérdésében az egyedüliben, melyben tudtunk szerint eltérnek, megegyezni. Haladjon tehát a congressus munkájában elő, s valósítsa azoknak reményét, kik tőle várnak oly alapvetést, melyen a magyar zsidóság, mint valamely szikla szilárd talaján megálljon ! Fővárosában Szent-Tamáson is a nagyobb­ föld­­birtokosok közé tartozott; ezen kívül egy nagyszerű s a vidéken egyetlen fenyő­­s épületfa raktár birtokosa is lévén, a választókkal annyi bizalmas összeköttetésnek örvend, mennyivel Magyar Imre ur mint vidéki s a népnél ekko­ráig egészen ismeretlen ember nem dicseked­hetik. Kiss Péter úr múltja a választókerületben tö­kéletesen biztosítja részére a többséget. A­mi a törvényhozásra s megkivántató készült­séget illeti, Kiss Péter úr az 1856-ik évtől kezdve saját költségén három ízben tett évekre terjedő utazást az államtudományok és különösen a nemzetgazdászat, pénz-­s adóügy tanulmányozása szempontból. Beutazta egész Németországot, Belgiumot, Nagy-Brittaniát, Francziaországot és a svájczi szövetséget. Nem csak a legjelesebb könyvtára­kat használta, hanem a különböző államokban divatozó gyakorlatot is komoly tanulmányozás tárgyává tette ; s fáradságának annyi kitűnő eredményét mutatta fel, hogy kétségkívül az ország publicistáinak jeleslejei közé tartozik. A bankügybeni felszólalása 1865. é. deczem­­ber havában, Ghyczy Kálmán úrnak a közös viszonyok kérdésében emelt különvéleményeire tett meggyőző ellenészrevételei, az „Ausztria bi­rodalmi adórendszer“ munka felett tartott bírá­lata, közelebbről a bankügybeni felszólalása, a pestvárosi vízvezetékről több lapban megjelent szakavatott értekezései, „az ellenzék vívmányai czimü röpirat, melyet mi az ő jeles tollából szár­mazódnak tartunk, és számos más munkás mind­annyi bizonyítékát képezik ritka tehetségének s fáradhatlan munkásságának. Mi örömmel elismerjük, hogy munkatársaink közt Kiss Péter urat a képzettebbek sorába szá­míthatjuk, minek folytán az országra nézve saj­nos veszteség lenne ily sokoldalú készültséggel bíró kitűnő tehetséget a jövő országgyűlésen nélkülöznünk. Ha ifjú Magyar Imre úr törekedése nem sze­mélyes hiúság, hanem az ország emelkedésére és jólétére van irányozva , akkor kétsége nem lehet arról, hogy kettőjök közül melyik az, ki­nek a nagyobb tehetség előtt a közérdek köve­telésénél fogva visszavonulnia méltányos, és indokolt. „V­eszélyes dolog ez idején van-e már most és épen sarkkövét támadni meg ez egész közjogi alapnak ? „ N­em látjuk-e, hogy a jelszó, melyet az ellen­zék zászlójára irt, oly zászlókon is lobog immár, a­melyek nem nemzeti szüleinket viselik ? Kény­szerű hódolat a törvénynek, de minden erő meg­­feszítése azt népszerűtlenné tenni, megbuktatni! E kiáltás hallatszik Erdélyből is az uniótörvény ellen, e kiáltás a Száva mellől is az elégületle­­nek táborából a horvát egyezmény ellen, ezt viszhangozzák több felől a nemzetiségek izga­­tói a nemzetiségi törvény ellen. „Különböző czélok, de az eszközök ugyan­azok s ki biztosit az eredmény felől ? S váljon a nemzetközi kapcsolat megszakítá­sa, mely czéloztatik, nem támasztja e ellenünk azon elemeket is, melyeket már megnyernünk sikerült ? Nem egyesíti-e ismét egy táborba mindazon elemeket, a­melyek ellen oly hősileg, de oly szerencsétlenül küzdöttünk két évtized előtt ! „Újra kezdjük-e a harczot, megtörve a fri­gyet, a­melyet csak tegnap kötöttünk ? S épen oly időben, mikor a keleti kérdés is kitöréssel fenyeget ? „Vagy állapodjunk meg szilárdul a kivívott alapon, mely a nemzetnek ha nem is külön nagy hatalmi állást, de több befolyást biztosít, mint a mennyivel tettleg bírt három századon át, biztosítja fenmaradását, biztosítja az anyagi és szellemi fejlődés lehetőségét. Én ez utóbbi utat tanácslom nemzetemnek. A fejlődés, mely ez után lehetséges hozza meg az erőt, mely egyedül képes kivívni és fentartani egy nemzetnek azt a hatalmi állást, a­melyre valóban hivatva van. „S minthogy azon tisztelt választók, kik a kismam­ai értekezletből felhívó le­velekkel tisz­teltek meg, velem mindezekben egyet értenek : örömmel engedek felhívásuknak és a midőn kö­szönetet mondok ismételt bizalomnyilvánításu­­kért, elvállalom a jelöltséget! (II.­Vár. Lapok.) Pest, febr. 20. 1860 Pár szó Tisza Kálmán, a balközép vezéréhez. Vágvölgy, február 15-én. Midő­n soraimat a balközép vezéréhez intézem, nincsen szándékom vallott elveit czáfolgatni, csak a káros következmények­re akarom őt és elvtársait figyelmeztetni, ha állhatatosan azok kivitelében fárado­­dozandnak. Én Tisza Kálmánt igen tisz­telem és a legnagyobb hazafiak közé so­rolom, mert ő szavaival és tetteivel is a kormányt túlengedékenységében feltarta­ni törekszik, és azáltal szabadelvű­ségét, melyről kételkedni nem lehet, támogatja a birodalom másik fele ellenében. A­mi­ben pedig vele egyet nem értek, nem sza­bad egyetértenem, az a mód, melylyel czélját elérhetni gondolja. Nem mindig az, ki legsebesebben hajt, éri el a verseny dí­ját, de közönségesen az a nyertes, ki az akadályokat és körülményeket is fontoló­ra véve, mintegy előre kiszámított lépé­sekkel halad czélja felé. Ha a múlt országgyűlés vívmányainak ámbár nem egészen kielégítő eredményét tekintjük, igen kétesnek látszik előttem, várjon Tisza Kálmán vérmes paripáján ki­elégítőbb eredményeket tudott volna-e ki­vívni ! Igaz, hogy Ausztria a 66-iki, reá nézve oly szeren­csétlenül lefolyt hadjára­ta után kényszerült népeinek engedmé­nyeket tenni, de abból még nem követke­zik, hogy azokból a magyaroknak jutan­­dott volna a főrész. Mit teendett vala Tisza Kálmán, ha Ausztria megsokalva a mag­y­arokkali kiegyezkedésnek nagy árát, de a szükség által szorítva, azon gondo­latra jön, a feudalismust támogatni, azaz: megadni a horvátok, tótok, szerbek, ru­­thének, rumenek és a magyarországi né­meteknek külön jogokat ? talán kielégí­tette volna ez a magyarokat, vagy talán a nevezett nemzetiségek Tisza Kálmánnal tartottak volna? Én legalább ellenkező véleményben vagyok; a nemzetiségek ki lettek volna elégítve, míg Magyarország eldarabolva, a magyar minden barátjától megfosztva, elkeseredett lélekkel lassú, de bizonyos végtenyérzetéhez és sírjának szélére erőtlenül közelgett vala. Ezen veszélyen Isten segítségével és az országgyűlés többségének bölcs eljá­rása által túl vagyunk ugyan, de azért korántsem állunk oly biztos lábon, hogy elbizakodhatnánk magunkban, sőt, mire a jelek mutatnak, még sokkal nagyobb veszély vár reánk a nemzetiségek részé­ről. Hiába ringatja a „Magyar Újság“ olvasóit azon hisz traben, hogy a törzsö­­kös magyar nép talán megüti a kilencz mil­liót, és így bízhatik önerejében, össze­­irathatja ő a magyar törzset nem csak a kormány, de saját emberei által is, még­sem fog 6 millió magyarnál többet lenni. A magyar faj csak a most már szabad Ausztria népeinek barátsága és szövesége mellett tarthatja fenn önállóságát. Nézzük az idegen ajkú nemzetiségeket: a horváto­­kat csak hatalmas barát pártfogásának hi­ánya fűzte utóbbi időben Magyarorsz­ág­hoz ; a szerbek Belgrádon keresik a súly­pontot ; mit mondjak a rumenekről, csak tényeket kellene elősorolnom, hiszen or­szágszerte ismeretes dolog, hogy ezek a Dunafejedelemségekből veszik a vezény­szót, mely szerint Dacoromániának a Ti­sza fogja határát képezni; hát a ruthenek ? tudjuk, hogy ezeket a hitszertartás, nyelv és a kalendárium összeköti Oroszország­gal. Jelenleg azonban csak a felső ma­gyarországi tótokról akarok bővebben szólni. Tudvalevő dolog, hogy a Kárpátok al­ját Pozsonytól kezdve egész Zemplénig tiszta tótajku nép lakja — a szepességi németek csak eleny­észnek közöttük. Az 184819-iki szabadságharczban az elégedet­lenek alig bírtak egynéhány önkéntes szá­zadot — azt se saját költségökre — kiál­lítani. Hogy állunk most e megyékkel ? nevezzük meg azokat: Pozsony, Nyitra, Trencsén, Árva, Turócz, Zólyom, Liptó, Gömör, Szepes, Sáros, Abauj, és Zemplén; ezek közül talán csak a három utolsó bé­késebb hajlammal, a többi mind nagyobb kisebb mértékben ellenszenvvel viseltetik nemcsak a magyar kormány, de a ma­gyar elem iránt is. Hogy ők az 18­65-ki követválasztásnál nem mozogtak, egye­düli oka, mert nem tudták még magukat tájékozni, és maguknak irányt adni; je­lenleg már nagyobb része a baloldal felé hajlik, nem mintha annak elveit osztanák, hanem, hogy a kormányt megbuktassák, és úgy czéljukat, melyet most még nem akarok kimondani, elérhessék. Ők ugyan most még időelőttinek tartják alapelvei­ket nyilván kihirdetni, de elvrokonaik körében semmit sem mulasztanak, hogy a magyarok elleni gyűlöletet szítsák és terjeszszék, sőt annyira kezdik vinni né­mely vidéken a dolgot, hogy a mérsékel­tek kénytelenek magukat visszahúzni, és az áramlatnak egészen szabad tért en­gedni. Hogy ezen párt, mely most politikai okok által kényszerítve, magát még csak Tiszapártinak nevezi, a balközépnek nem fogna hasznára válni , abból kitetszik, mert elődük minden, mi a magyar névre emlékeztet, gyűlöletes. Ők először a magyar többséget a kisebbség segé­lyével akarják legyőzni, jól számítva, ha az sikerül, a kisebbséggel a többi elé­gedetlen pártokkal egyesülve könnyen elbánhat­ják. Tisza Kálmán és pártjának, kiknek nincsen alkalmuk e szélső­balol­daliakkal érintkezésbe jönni, nem lehet fogalma azon veszélyről,mely­ a hazát ezen oldalról fenyegeti, és épen ez indított en­gem ezen czikk megírására. Félre tehát magyar hazafiak­ minden kisebbszerű vi­tával, egyesüljünk a mérséklet ezégére alatt a haza javára. És most utoljára hozzátok, magyaror­szági németek, mint nyelvrokonaimhoz fordulok. Hozzá vagytok szokva az ős­ma­gyar szabadság élvezetéhez, részesültetek mindig magyar testvéreink jó és bal sor­sorsában, a pártok mindig a mérsékelt párt­hoz tartoztak. Jegyezzétek meg magatok­nak kiváltképen ti erdélyországi szászok, hogy körül vagytok véve idegen ajkuak­­tól, és hogy egyedül egyetértés és össze­tartás magyar testvéreinkkel hozhat mind a két nemzetre üdvöt. Tiszteljük a tör­vényt, mely egyedül képes jólétünket biz­tosítani. WAAGNER LIPÓT: A magyarországi zsidó-congressus. A „the j­ewish chronicle,“ mely pedig az úgynevezett orthodox elveket vallja és roppant kiterjedéssel bír, febr. 13-diki számában a következő czikket hozza : Midőn legutóbb e tárgyról szóltunk, kifejez­tük aggályainkat a haladó párt irányában, mely a congressusban többséget képezve, hatalmával visszaél , oly határozatokat erőszakol az ortho­dox pártra, melyek okvetlenül szakadásra vezet­nek. Igen örülünk, hogy azon mérséklet, melyet mi tanácsoltunk, túlsúlyra vergődött, s aggá­lyaink nem látszanak többé igazolva. Valóban immár a radikálisok követelik hangosan az el­válást, mert véleményük szerint túl nagyok az engedmények , melyek az orthodoxia részére tétettek. Mai számunkhoz egy féliv melléklet van csatolva, Választási mozgalmak. Pest, febr. 19. Az óbecsei Deák-párt tegnap Kiss Péter képviselőjelöltet táviratilag arról értesítette , mi­szerint egy bizalmi férfiút kíván hozzá küldeni, azon czélból, hogy a választókerületben megje­­nésre felkérje s a további teendők iránt vele ér­tekezzék. Ennek folytán főtisztelendő Bende József ur 1861-ki volt képviselő, óbecsei plébános és kerületi esperes Kiss Péter képviselőjelölt urnái mai napon megjelenvén őt felhívta, hogy a vá­lasztókerület értelmiségének óhajtására körük­ben megjelenni szíveskedjék, biztosítván ünne­pélyes fogadtatásáról, valamint a Deák-párti értelmiség támogatásáról és osztatlan bizal­máról. , Tudva van, hogy Ó-Becsén Kiss Péter úr mellett még ifjú M­a­g­y­a­r Imre úr is szintén Deák-párti képviselőjelöltül fellépett. A kérdés­e szerint a párt érdekében az, hogy melyik jelölt­nek kelljen visszalépni ? Erre a feleletet megadja az, hogy Kiss Péter úr 17 évig ó­becsei lakos volt, s nem csak Ó­­becsén, hanem a kerület másik jelentékeny me­A bihari választókerület jobboldali vá­lasztói következő, Pestről kelt sorokat vették Csengeri Antaltól: „A bihari választókerület választóinak egy része Kismam­a városában tartott értekezletéből kelt nagybecsű levelében felszólít, hogy azon kerület képviselői jelöltségét a jövő országgyű­lésre is vállaljam el, habár a fölhívás nem is oly általános ezúttal, mint 1861. és 1865-ben volt. „Bármi kevéssé vágyom vissza a nehéz pá­lyán­, melynek én csak terheit viseltem, soha sem keresve dicsőségét: kötelességemnek tar­tom engedni a fölhívásnak, mely újabb munkára hiv; kötelességnek, nem csupán a haza, de azon polgártársaim iránt is, kik az elvekhez, melye­ket három év előtt diadalra juttatni segéltek, mind maiglan híven maradtak. „Ez a legfőbb ok, a­miért én a képviselője­­löltséget a bihari kerületben elfogadom, és épen csak e kerületben fogadom el. „Nem tartoztat ettől vissza az a tekintet sem, hogy a bizalom személyem iránt a választóke­rületben nem oly általános jelenleg, mint 1861. és 1865-ben volt. Nem személyes hiúság vonz a föllépésre, s bármit hozzon a választás esélye, készséggel osztozom azon választók sorsában, a­kik, az ellenkező vélemények oly erős áramlása közepett, elég erővel bírtak szilárdul megállani elveik mellett. „Bármi történjék egyesekkel, kik ez elveket képviselik, erős hitem, hogy az elvek maguk újólag diadalt ülnek. Bízom a nemzet többségé­ben, bízom a gondviselésben, a­melynek kö­szönhetjük nagyrészt, a­mit eddig kivívnunk sikerült. Isten megóvja a nemzetet attól, hogy a mit kitartása és bölcsesége oly hosszas, emész­tő szenvedések után, annyi küzdelemmel kiví­vott, ismét kérdés alá vonassák, kérdés alá, részben hazánkfiai, részben ugyanazon logiká­val és alkalommal, hazánk ellenségei által. „Nem szeretném, ha félreértenének. „1861-ben is tapasztaltuk, hogy ellenzékünk tömegében is jobb elvénél. Visszariadt a kocz­­káztató lépéstől s többsége megtagadta ön­magát. „De az események logikája erősebb az em­bereknél s nem egy mozgalom indíttatott meg a történetekben, a melynek utóbb nem voltak urai megindítói. „Az alapot, melyen állunk, egyezmények ké­pezik. A mit 1849-ben kard nem tudott megol­dani, az érdekek kiegyenlítése oldotta meg. S csalódik, a­ki azt hiszi, hogy a mi egyezkedé­sen alapszik, fölbontható az egyik egyezkedő fél ellenkező nyilatkozatával. S ugyanazon okok, melyek hazai ellenzékün­ket az egyik egyezmény felbontására indítják, fegyvert szolgáltatnak másoknak közjogi ala­punk többi részei, a többi egyezmény vagy alaptörvény megtámadására. Ez egyezmények, a­mely­ek együtt képezik a a magyar korona országainak jelen közjogi rendszerét, egymás után jöttek létre. De az, a­melyik ez egyezmények közül mindegyiket megelőzte, nem csupán kezdete, hanem egy­szersmind alapja mind a többieknek. A kiegye­zésnek a nemzet és a fejedelem közt, az érde­kek kiegyenlítésének Magyarország és ő Felsé­ge többi országai közt, szükségkép meg kellett előznie az erdélyi unió valósítását, az egyez­ményt Horvát-Szlavon­országgal. Az utóbbi egyezkedést előbb is megkísérlette a magyar törvényhozás, s habár a legszélsőbb engedmé­nyeket tette, többet, mint a­mennyi a létrejött egyezményben foglaltatik, volt-e sikere ? Üllő, febr. 18-án. A monori választókerület Deák-párti képvi­selőjelöltje, gr. Teleki Sándor ur ő méltósága, ma kezdé meg bemutatási körútját. Legelőször is Gyömrőt érte azon szerencse, hogy a nemes grófot fogadhassa, azonban hely­ségünkön kelletvén az átvonulásnak történni, alkalmunk vett az ünnepélyben résztvenni. Számos kocsi, mintegy 80, nemzeti lobogók­kal, s mintegy 36 lovas legény diszöltözékek­­ben, szinte zászlókkal s több úri fogat képezék a menetet, mely Üllő és Vecsés között az or­­száguton a jelöltre várt. Négy óra tájban pillan­­tak meg a Pest felől jövő fogatot, mely hozzánk érve, a leglelkesültebb éljenzéssel fogadtatott, s azután helyét a lovasbanderium, és a­ kocsik kö­zött elfoglalván, a menet megindult. Üllőre érve, a helységházánál ezalatt összegyűltek a helység lakosai, kik a követjelölt grófot, szűnni nem akaró éljenzés- és üdv­lövésekkel fogadták. A plébániánál pedig főtisztelendő Hegedűs Lajos esperest-plébános ur állitá meg a menetet, s a grófot üdvözölve s éltetve, önzéstelen, tiszta buzgalmu, megható szavakban adott kifejezést, saját s az értelmiség érzelmeinek. Néhány­an a kocsikra fölkapván, elkísértük a menetet a közel Gyömrőre, hol az egész helység apraja nagyja szintén a helység házára gyűlve várakozott. A bevonulás ide nagyszerűen érde­kes volt, a falu szüzei, fehérbe öltözve pompás virágbokrétát nyújtottak át az éljenzés lelkes zajában ő méltóságának, s karonfogva vezették be az udvarra, hol a helybeli bájos hölgykoszo­­ru virágzáporral fogadá. Azután csend jön, s a gyömrői ref. lelkész, t. Szilágyi Benő ur tartott magyar zamata, emel­kedett szép üdvözlő beszédet, melyben a köz­óhajt­­ ő méltóságát nemcsak jelöltül, de maj­dan megválasztott követül is bírni — tolmácsolá. Beszédére a mélyen meghatott gróf válaszolt, s a nagy tömeg sí végeivé, feszült figyelemmel hallgatott; s hallá egy magyar főurnak nyájas szavait, ki nem képzeli magát egyébnek, mint a nép jó atyjának, szerető barátjának; hallá azon magasztos szavakat, melyek mindegyikét, a tiszta, lángoló honszeretet sugallta. Viharos éljenzések szakiták félbe, s kisérték szavait, midőn beszédét végzé, s azután a közel álló polgártársakkal kezet fogván, az egész la­kosságot csendes szétoszlásra s vigalomra hivá föl, mely engedelmeskedvén, harsogó zene mel­lett, éltetve a grófot, hazát, s Deák Ferenczet, a napot valódi ünneppé emelték. Adja az Isten, hogy ő méltóságához, ki a kö­vetkező napokban körútját folytatni szándék­szik, mielőbb legyen nekünk is szerencsénk, s adja az Isten, hogy mihez alapos reményeink vannak, őt rövid időn, mint kerületünk legmél­tóbb képviselőjét üdvözölhessük. Monor, febr. 17-én. Monorról következő két esetről tudósítanak, melyek komolyabbak, semhogy az illetők figyel­mét kikerülhetnék. „Az egyik az , hogy 16-án reggel több, szesz­től lelkesült ember, az ellenjelölt, gr. Kegle­­v­i­c­h zászlajával, mentek helybeli, köztiszte­letben álló, derék ref. lelkészünk lakára, s tőle a templom kulcsát követelték, hogy a toronyban zászlójukat kitűzhessék; s midőn e követelés erélyes visszautasításra talált, szitkok s rágal­mak között hagyák el a parochiát, hogy rövid időn mintegy ötven-hatvanra szaporodva vissza­­térjenek ; s a bezárva talált kapun berontva, a templomkulcsot kierőszakolták, s a zászlót, da­czára a megyei bizottmányi gyűlés határozatá­nak, miszerint „templomokra a zászlók kitűzé­sét betiltja“ — papramorgós dicsőséggel ki­tűzték.­­ A másik eset az, hogy est­eli 9 óra tájban

Next