Pesti Napló, 1869. szeptember (20. évfolyam, 200–224. szám)
1869-09-18 / 214. szám
214 szám terjesztési iroda !?* • .-. •ritik-tare 7. trím. I. emelett- ' ■ i-Meni rissit illett mindent feléíig a BiEMlsssBtüaéghez vntízendít. '--tátién levelek csak ismert ívektől fogadtsömk el. «ÉK Kiadóhivatal s Keren őinek tere 7. srim földszint. Szombat, sept. 18.1869. 20. évi folyam. A lap anyagi részét illető kösitmények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadóhivatalhoz intézendők. MPLC wjsl"®w«SiwaG Előfizetési feltételek: vidékre, pesten, vagy helyben, házhoz hordva ! Egész évre félévre . . negyed évre Két hóra. . .y hóra . . 22 frt. . 11 frt. 6 „ 50 kr. 3 „ 10 kr. 1 „ 86 kr. Hirdetmények díja: 7 hasáhos p«til»az egy fater! tár ác!ésnél 7 nj kr. Bélyegdíj VJUna to vy vv. tíyilt-tér t 6 hat*he!» pecu un 25 tej kr. Előfizetési felhívás PESTI NAPLÓ 1889-ki julius—-deczemberi folyamára. Előfizetési feltételek : Pesten házhoz hordva, vidékre postán küldve A julius—deczemberi fél évre . . . .11 frt. — A julius septemberi negyedévre .... 5 frt 50 kr. Egy hónapra........................... • • 1 frt 85 kr Az „Athenaeum“, Irodalmi de nyomdai rdatványtársulat, mint tulajdonos és kiadó. minap Pest, sept. 11 1800. (k. a.) A pénzválság s annak legkiáltóbb symptomája, az értéktőzsde deroitja iránt néhány nap előtt tett megjegyzéseinknek czélja nem volt egyéb, mint oda hatni , hogy a „Neuer F. Lloyd“ kezdeményezése folytán napirendre került országos nemzeti bank kérdése ne tárgyaltassék a jelen válság szempontjából , mert az indulatok azon fölzaklatott állapotában, melyet a panique előidézett, méltán tarthatni attól, hogy az mező közgazdászaidból politikai pártkérdéssé ferdíttetik, és így megoldása csak nehezítetni fog. Sept. 7-ki czikkünkben megváltottuk, mit az egész világ tud, hogy a pesti pénzpiac a bécsitől függésben van; nem mondtuk, hogy ez valami tövendetes dolog ; megengedtük, hogy ha a bécsitől nem függene, hanem hazai tőkék tömegére támaszkodnék, nem vonatnék oly mélyen annak válságaiba, — de figyelmeztettünk egyúttal arra is, hogy országos bank tétele még magában hitel és pénzemisisek felmerülésétől meg nem óv, és hogy nem időszerű ezen eszmét izgatólag tárgyalni, s csak messze jövőben foganatossá lehető tervekkel a csalódásokat ápolni. A „N. Fr. Lloyd“ erre a többek közt, azt válaszolja, hogy ő sem állítá, hogy a jelenlegi krízis egyedül a bécsi nemzeti banknak tulajdonítható; megengedi, hogy abban az üzérlet túlhajtásának is van része, azonban ő csak bécsi Ueberspeculatiót emleget, mintha a pesti piac ebben ártatlan volna, holott Pesten a vállalatalapításokban kifejtett vakmerőség, még inkább megérdemli a szédelgés nevét, mert még kevésbé volt arányban a valóban rendelkezésre álló tőkékkel, mint Bécsben volt az eset. Bevallja azonban a „N. Fr. Lloyd“ hogy az országos bank életbe léptetéséig néhány hét (talán több is?) eltelik, s az ennélfogva a jelen válságra közvetlen befolyást nem gyakorolhat. Mi e vallomással beérjük. Viszont igazat adunk neki abban, mit miután magától értetődik, fölöslegesnek tartunk megemlíteni, hogy „Magyarország pénzügyi önállótlansága nem csak válság idejében érezteti súlyát, hanem rendes időben állandón akadályozóig hat Pest és az ország anyagi kifejlődésére.“ E pont fölött nem is képzelhető nézetkülönbség : csak azon eszközök képezhetik a vita tárgyát, melyek pénzügyi önállóságunk megalapítására vezethetnek. Vájjon ezen eszköz egy országos nemzeti bankban, avagy nem-e a bankszabadságban keresendő , e felett még azt hiszszük, hogy minden óhajtásunk ellenére lesz időnk eszméket cserélni. Meg nem állhatjuk azonban, hogy némi csodálkozásunkat ne fejezzük ki a felett, hogy a nemzetgazdászat terén oly radikális emberek, kik mint Horn úr a munkakérdésben, a socialismussal határos tanokat hirdetnek, a pénzügyi kérdésben olyszerű álláspontot foglalnak el, hogy nemzeti bankot sürgetnek, midőn tapasztalás szerint Ausztria pénzügyi és állami nyomora épen a nemzeti banknak, vagyis azon könnyűségnek tulajdonítandó, melylyel egy központi nemzeti bank a közhitel, a kereskedelmi s iparforgalom rovására a kormányok által kibányászható, mint az Ausztriában történt, s mint az előreláthatólag Magyarorságban is fogna történni. De feltéve, hogy pénzügyi önállóságunk elérésére s biztosítására legjobb eszköz egy országos bank felállítása,nem lévén tabula rasa előttünk, újra azon kérdésre kell visszatérnünk, melyre a „N. Fr.Ll.“ egyelőre adós maradt, hogy t. i. lehet-e gyorsan, és lehet-e minden átmeneti rendszabályok nélkül, vagy minő előintézkedésekkel életbe léptetni egy magyar nemzeti bankot, szemben a forgalomban lévő 600 millió forintnyi kényszerjegyekkel, és a bank s állam közt létező kölcsönviszonynyal, hogy az alig megindult nemzeti banknak érczkészlete s vele fizetésképessége el ne tűnjék ? nem képzelhetvén részünkről, hogy az új bank, mely pénzügyi zavarainkon segíteni volna hivatva, e zavart az által ne növelje, hogy egygyel több kényszerforgalmú papírpénzt dobjon a piaczra. Egyébiránt örvendünk, hogy a kérdést a „N. fr. Lloyd“ is az agitationális jogvitatás teréről a gyakorlati módozatok vitatására vitte át. Az ország joga itt kérdésbe sem jöhet. Magyarország pénzügyi önállóságára való jogának — legyen az e, vagy amaz eszköz által elérhető — praejudicálva nincs sem az 1867-ki kiegyezés által, sem a minisztériumot, eddigi tettei után nem gyanúsíthatni, mintha az ország e jogát akár a „N. fr. Llyod“-nál, akár más ellenzéki vagy nem ellenzéki hazafiaknál kevésbé viselné szivén. A „Századunk“ is, ösztönözve azon öntudat által, hogy pénzügyi kérdésekben ő kiválólag hivatott zavarni a vizet, kegyes volt reflectálni minapi czikkünkre, s azt agyunk gyengeségének, s együgyüségünknek tulajdonítani. A dolog érdeméhez azonban nem szólt. Nem volt tehát nehéz eltalálni, hogy itt oly fiatal erővel van dolgunk, ki „együgyűségünkben“ kimeríté minden argumentumát. Néhány nap múlva azonban Hazay Ernő úr is visszatért a tárgyra, s mint szakférfitól máskép nem is várhatni, pontonkint érinté azon nehézségeket, sőt a pénzpiacz megakadásait, miket a múlt kormányoktól örökölt, de el nem fútható viszonyokban való változás magában is előidézhet, még akkor is, ha a változás végeredménye jótékony teend is. Nem következik ezekből, hogy hát ne történjék semmi, és hagyjuk érintetlenül a bajok okát, hanem következik az, hogy mint Hazay úr mondja: „a helyzet óvatosságot kíván. “ Hazay ur megjegyzéseire visszatérendünk. A vallásszabadság. *) Az emberiség történetének nincs tragicusabb oldala, mint a vallásos üldözések az istenség nevében, melyek oly régiek mint maga a történelem, s melyektől semmi egyház semmi nép sem maradott tiszta. A pogányok üldözték a keresztényeket, a keresztények a pogányokat és a zsidókat, a catholicusok a protestánsokat, a protestánsok a catholicusokat. Róma szent egyformán üldözött, sőt a franczia forradalomban a rationalismus üldözte általában véve a positív vallást, így ment az a legújabb korig, míg a vallásszabadság eszméje magának utat nem tört, minek daczára azonban az orthodox oroszok most is üldözik a catholicusokat. Amerikának jutott a dicsőség a vallásszabadságot, egész terjedelmében, minden korlátozás nélkül életbe léptetni. S ez az emberiség legnagyobb vívmánya, — nagyobb mint a politikai szabadság, na *) (,La liberté religieuse.“ Pár E. Laboulaye. Troisieme édi, tion Paris. Oharpentier. 1866.) Mai számunkhoz féliv melléklet van csatolva. gyobb,mint a haladás a tudományban s a iparban, mert a humanitás sehol sem tükrözik vissza oly fényesen mint a vallásszabadságban;a humanitás pedig a műveltség legmagasabb s legnemesebb kifejezése. A vallásszabadság bizonyos mértékig létezik Belgiumban, Hollandiában, Angolhonban, sőt nálunk is, mert a zsidók egyenjogúságának keresztülvitele óta a vallás nem határoz senkinek polgári qualificatiója felett, vallása miatt senki sem üldöztetik. De a régi világban még nagyon távol vagyunk a vallásos szabadság azon tökélyétől , mely Amerikában létezik. Elvben ugyan kevesen merik már tagadni azon igazságokat, melyek a vallásszabadság alapját képezik, áem. hogy az államnak nincs joga a lelkiismeret dolgaiba, s a vallásos meggyőződésekbe avatkozni, hogy ugyanazon vallásos meggyőződéseket osztó egyének vallásos testületet képezhetnek, hogy ily testületeknek vagy egyházaknak függetleneknek kell lenniök az államtól; szóval, hogy az államnak a valláshoz semmi köze sincs; s habár az emberek s főleg azok, kik az államot szokták képviselni, a régi traditióktól nehezen válnak el, s annál fogva hosszabb időbe fog kerülni, míg a tökéletes vallásszabadság a régi Európában meg fog honosulni, az idő minden jelei még is arra mutatnak s a dolgok odavisznek. A XVIII. század iskolája hitelének csökkenésével, mely a pozitiv vallások jelentőségét nem értette, azon meggyőződés naponként inkább terjed,hogy a vallás az emberi kedély elutasíthatlan követelménye, hogy a hit s a hittan nem állhat kiáltó ellentétben, az élet minden egyébb jelenségeivel s a tudomány felfogásaival, hogy az összehangzást e tekintetben előidézni,s a régi formulákba uj életet önteni, csak a vallásszabadság műve lehet. A vallásszabadság tehát mindenütt, s így nálunk is napirenden lesz mindaddig, míg egész tökéletességében nem fog az életbe átmenni. Ez indít figyelmeztetnem Laboulaye munkájára, a vallásszabadságról. A munka tizenöt értekezésből áll, melyeket a szerző a valláskérdésekre vonatkozó ügyekről s munkákról, időről időre irt, s melyeket egy egész művé képez a vörös fonal, mely rajtuk keresztül húzódik, a vallásszabadság eszméje. A bevezetés pedig valódi kis remekmű. A vallásban, mint minden egyébben — igy szól Laboulaye — én folytonosan növekedő meggyőződéssel védem az egyén jogait, más szóval a szabadságot. A vallásszabadság két dolgot jelent. Legtágasabb értelemben a szó azonos a lelkiismeret szabadságával, a joggal, a vallásos igazságot (vértté) keresni. Szorosabb értelemben e szó fejezi ki a vallási községek politikai függetlenségét, az egyház elkülönítését az államtól. E két szabadság összefügg, mert az két természeti jog, melyet a társadalom elismer, de melyet nem teremt. Az egyházak függetlensége a lelkiismeret szabadságának biztosítéka. Mindenki közülünk lelkének ura lévén, mindenkinek joga van követelni, hogy a törvények ne háborgassák vallását. Hogyan kereshetjük az igazságot, hogyan gyakorolhatjuk, amit az parancsol,ha az állam egy bizonyos egyházat oltalmaz, s ránk kényszerít olyanokat, melyeket lelkiismeretünk visszautasít. E két szabadság védelmének van szentelve e munka. A vallásszabadság, az a jövő nagy kérdése. Mindig s mindenütt, amint valamely erkölcsi vagy politikai tárgyba kezdünk mélyedni, szembe áll velünk ugyanazon probléma s annak megoldása. Könyvem minden lapon ismétli ezen ünnepélyes igazságot, s reményem, hogy az fogja képezni érdekét s újdonságát. Minden időben vészteljes jelnek tekintetett, ha a tudomány a hittől elvált, de a baj talán soha sem volt inkább érezhető, mint ma. Forradalmaink közepett a panasz általános, hogy nem léteznek többé meggyőződések. Századunk a kíváncsiságból él, semmi sem kerüli ki nyomozásait, de nem hisz semmit. Előttünk minden erkölcsi tanulmány hasonlít a tükörhöz, melyet az apostol említ; bele nézünk, túl megyünk rajta, s elfelejtjük, amit láttunk. A politikában, valamint az irodalomban nincsenek elveink, semmi sem igaz, semmi sem hamis, minden lehetséges, semmi sem tartós. Örökös mozgékonyság — örökös meddőség ! Innen jön azon feltűnő jelenség, mely bölcseségünket zavarja. — Mig a történelem, külön korszakokban mutat fel népeket, melyek kevés műveltséggel bírtak, de vallás által indítva a világot mozgásba hozták s birodalmakat alapítottak, a mi raffinirozott s scepticus társadalmunk elemez mindent, de nem tud semmit sem alkotni. Uralkodik az anyag felett, de az erkölcsi világ kisiklik kezeiből, s egész tudománya csak arra szolgál, hogy tehetetlenségét érezze. Mily idegenszerű betegség ez ? Ha a tapasztalás használna a népeknek, ha a múlton tudnának okulni, régóta volnánk áthatva azon példák által, melyeket a történelem nyújt. Mindenütt, hol a vallásszabadság uralkodik, ott az egyházak hatalmasak, az evangélium kormányozza a véleményeket s erkölcsöket; ahol ellenben a tudatlanság, a fanatismus s annak folytán a despotia található, ott az állam a dogmát mint saját törvényét imponálni szokta. Ha van ország, mondja tovább a szerző, hol a vallásszabadság szükséges, az Francziaország. — Mert honnan van az, hogy minden kísérleteink a politikai szabadság létesítésére hajótörést szenvednek, s mi mégis folytonosan visszatérünk ezen ideákhoz ? Mert szükségeink s erkölcseink közt ellentét létezik. Szabad institutiókat igényelünk, s nem tudunk velük élni. Hiányzik bennünk az erkölcsi nevelés, a jog tisztelete, a felebaráti szeretet; mind oly dolgok, melyeket csak a vallás adhat. A szabadság eszünkben létezik, de nem szivünkben, s nem vert az gyökeret lelkiismeretünkben, minélfogva ahelyett, hogy mindnyájunkra nézve jótétemény volna, a lázadás és enyészet eszközévé válik.“ Mind e jelenségek nemcsak Francziaországban, hanem másutt is, s nálunk is léteznek. Az emberi kedélyekben hiányzik azon regulátor, melyet előbb a vallás képezett. A kicsapongó phantasia, az élvezetvágy, a nagyravágyás vezetik az embereket. A jellem s az akaraterő hanyatlik. Moralizálni kell az embert, s arra a legbiztosabb, talán egyetlen gyógyszer a tökéletes vallásszabadság, mely a kedélyekben felébresztendi a vallásos érzelmet, mely eltűnt és a frivolitásnak helyt engedett. A frivolitásnak nincs jobb antidátuma, mint komoly munkák olvasása, s nagy igazságokkal való foglalkozás, s így e szempontból is ajánlható Laboulaye fennidézett munkája. Ki pedig a vallásszabadság eszméjével foglalkozik, akár politikai, akár egyházi tekintetben, sok tanulságos és haszonvehető anyagot fog e munkában találni. TREFORT ÁGOSTON: Ki ferdíti el a történelmet. Nem csekély megelégedésére szolgálhat egy magam forma közvitéznek a politikában, ha sikerül az ellenfelet leggyöngébb oldalán leálarczoznia, mint ez történt a baloldallal már több ízben a megyei kérdés vitatása alkalmával. Vagy egy év előtt írtam néhány czikket e lapokba a megyéről, s előálltak rá Mocsáry Lajos úr és más baloldali férfiak, kik addig csak úgy duskálkodtak az olcsón osztogatott „demokrata“ melléknévben, hogy védelmezzék az — aristokratiát. A múlt héten sajtó alatt levő röpiratomból közöltem egy mutatványt, — s most a Magyar Újság avatja fel magát az ócskaság imádásában megavasodott politika szószólójává s körömszakadtából ellenez minden reformot,mert uj, s kétségbeesett fanatizmussal védelmez minden visszaélést és előítéletet, mert a régi. Nem hiányoznak emellett a személyeskedések sem, melyeket veszett ügy védői ritkán képesek elkerülni, smelyek közül csak egyre tartom szükségesnek felelni, melyben egy az ország által általánosan tisztelt férfiú is belevonatik a vitába. A M. U. ugyanis többször kultusministeri titkárnak czímez, s azt hiszi hogy Eötvös báró nem jól választja meg embereit. Erre felelnem kell, és pedig azt, hogy kultusministeri titkár nem vagyok , nem voltam soha, s így a M. Újság ismét veszít egy argumentumot a kultusminister úr ellen. De térjünk a dolog lényegére. A M. Újság azt mondja, hogy én „gúnyt űzök nemzetünk történelméből,“ más helyen hogy azt „megtagadom.“ Aki idevonatkozó czikkeimet olvasta, ha elfogulatlanul tette, meg fogjavallani, hogy ha van bennök gúny, mint a „M. U “ mondja, az nem nemzetünk története, hanem annak a baloldalnál divatossá lett felfogása ellen van intézve. Nem a nemzet históriáját tagadtam én meg, hanem megtámadtam azon téves, a jelen poétikai körülmények ártalmas hatású felfogását, helyesebben szólva, azon félremagyarázását, elferdítését a históriának, melyben az ellenzék számos tagja — öntudatosan vagy öntudatlanul, az itt mindegy — gyakorolja magát, csak azért, hogy az így praeparált múltból támaszt faraghasson megyei politikájának fentartására. Megtámadtam, s meg fogom támadni, amíg kezem a tollat bírja, azon humbugot, melyet önök a nemzet múltjával űznek, midőn kikapva belőle egy egy nagy nevet vagy dicső eseményt, ezek fényével a históriai igazság rovására bekendőzik a múlt sötét foltjait, s nem azért, hogy apáink hibáit elfedezzék, mint tevék Noéval szerető gyermekei, hárem csak azért, hogy saját hibáikat takarják vele. Megtámadtam, s hazafias kötelességnek tartom megtámadni azon szemfényvesztő játékot, melyet némelyek a múlttal űznek, midőn meg nem illető lénynyel felsallangozzák csak azért, hogy a nép kedélyét a jelen állapotok, s azoknak alkotói ellen elkeserítsék! Önök közül sokan igen jól tudják, hogy e nemzet a szenvedés nehéz napjaiban, midőn jelene el vala rabolva, ösztönszemleg a múlt felé fordult, hogy akkor, midőn nemzeti létele meg vala tagadva, a históriához folyamodott vigasztalásért, melyben magát, ha viszontagságok közt is, de élni, mozogni láthatta. Jól tudják, hogy ily viszonyok közt a nemzet nagy részénél a múlt iránti tisztelet, túllépve a kellő határokat, beteges melancholismussá lett, hogy azon egészséges érzelem, melylyel szabad népek multjuk iránt viseltetnek, az elnyomott magyarnál sentimentalismussá fajult. Ezt tudják, mert tapasztalják, s most, hogy elégedetlenné tegyék, hogy elkeserítsék a népet, elég lelkiismeretlenek kedélyének ezen — mondhatnék — beteges állapotát agitatióikra felhasználni. Ezen eljárást támadtam én meg, ezen felfogását a múltnak tettem — ha úgy tetszik, — „gúny tárgyává.“ Esétt, vádoljanak bár a baloldalon nemzetietlenséggel , hazafiatlansággal, tenni fogom, amíg önök szükségessé teszik. Mert a történelemnek oly félremagyarázása, minőben önök versenyeznek, ha mást nem, eredményezi azt, hogy népünk, melynek úgyis kedvencz eledele a hangzatos frázis, teljesen elszokik az igazságtól. Mert, ha a históriában csupa eszményeket látunk, önkéntelenül el kell keserednünk a jelen iránt, mely oly távol áll az eszményiségtől. Ez elkeseredés ólomsulylyal nehezedik a lélekre, s szárnyát szegi a haladó gondolatnak. Ily körülmények közt hálátlan feladat lehet, de mindenesetre kötelesség felvilágosítani a közönséget, bebizonyítani neki, hogy a múltban sem mind arany ami fénylik, vagyis kötelesség megmutatni az igazságot. Mert csak a múltnak józan, részrehajlatlan megítélése vezethet rá, hogy a jelent is elfogulatlanul tudjuk megítélni. Csak ha a múltban feltaláltuk az igazságot, fogunk törekedni azt feltalálni a jelenben is. Ily módon elferdítik s félremagyarázzák önök a múltat, midőn különféle variátiókban hirdetik ki , hogy a „megye az alkotmány védbástyája volt“ A megyei kérdésről szólva szükségesnek tartára e hangzatos frázist a maga valóságára redukálni. Ezért támad meg a M. U. Sokat is, de keveset mond, legalább okokban keveset. Egyetlen tényt nem találok e lap első czikkében, s így nincs alkalmam azt részletesen megcáfolni. De egy passusa a conservativ demokratának sokkal érdekesebb , semhogy elhallgathatnám. A M. U. felhordja Nagy Lajost, Hunyady Jánost és Mátyást, fel a 17. századi»szabadságharczainak hőseit s végre az 1791-iki törvényhozókat, s nem csekélyebbet mond, mint, hogy „a megyék voltak a hazafiság, az állambölcselet azon gyakorlati iskolája, melyben ama tisztelet és kegyeletreméltó elődök növekedtek.“ E nagy férfiakról, elhiheti a M. U. nem vagyok csekélyebb véleménynyel,mint ő ; de hogy nagy Lajos király, hogy Hunyady János és Mátyás a megye kebelén felnőtt táblabirák voltak, — erről a magyar történetírásnak még eddig nem volt tudomása. A valódi történetnek, mely nem a múlt események tendentiosus csoportosításában s feldolgozásában, hanem az igazság megállapításában áll, nincs tudomása arról sem, hogy a megyék az alkotmányt megvédték volna. Ezt állítom s állítom ma is, és hogy igazam van, bizonyítja maga a M. Újság, mely első czikkében tényeket nem. Csak egyrészt saját, nem indokolt nézeteit tudja állításaim ellen felhozni, másrészt ugyanazon argumentumokat, melyekkel a tespedő conservatismus hősei szoktak küzdeni minden szabadelvű haladás ellen.