Pesti Napló, 1869. szeptember (20. évfolyam, 200–224. szám)

1869-09-18 / 214. szám

214 szám terjesztési iroda !?* • .-. •ritik-tare 7. trím. I. emelet­t- ' ■ i-Me­ni rissit illett m­inden­t feléíig a BiEMlsssBtüaéghez vntízendít. '--tátién levelek csak ismert í­vektől fogadtsömk el. «ÉK Kiadóhivatal s Ke­re­n őinek tere 7. srim földszint. Szombat, sept. 18.1869. 20. évi folyam. A lap anyagi részét illető kösit­­mények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó­hivatalhoz intézendők. MPLC wjsl"®w«SiwaG Előfizetési feltételek: vidékre, pesten, vagy helyben, házhoz hordva ! Eg­ész évre félévre . . negyed évre Két hóra. . .y hóra . . 22 frt. . 11 frt. 6 „ 50 kr. 3 „ 10 kr. 1 „ 86 kr. Hirdetmények díja: 7 hasáhos p«til»az egy fater! tár á­c!­ésnél 7 nj kr. Bélyegdíj VJUna to­ vy vv. tíyilt-tér t 6 hat*he!» pecu un 25 tej kr. Előfizetési felhívás PESTI NAPLÓ 1889-ki julius—-deczemberi folyamára. Előfizetési feltételek : Pesten házhoz hordva, vidékre postán küldve A julius—deczemberi fél évre . . . .11 frt. — A julius septemberi negyedévre .... 5 frt 50 kr. Egy hónapra........................... • • 1 frt 85 kr Az „Athenaeu­m“, Irodalmi de nyomdai rdatványtársulat, mint tulajdonos és kiadó. minap Pest, sept. 11 1800. (k. a.) A pénzválság s annak legkiál­­tóbb symptomája, az értéktőzsde deroitja iránt néhány nap előtt tett megjegyzé­seinknek czélja nem volt egyéb, mint oda hatni , hogy a „Neuer F. Lloyd“ kezdeményezése folytán napirendre ke­rült országos nemzeti bank kérdése ne tárgyaltassék a jelen válság szempontjá­ból , mert az indulatok azon fölzaklatott állapotában, melyet a panique előidézett, méltán tarthatni attól, hogy az mező köz­gazdászaidból politikai pártkérdéssé fer­­díttetik, és így megoldása csak nehezítet­ni fog. Sept. 7-ki czikkünkben megváltottuk, mit az egész világ tud, hogy a pesti pénz­­piac­ a bécsitől függésben van; nem mondtuk, hogy ez valami töv­endetes do­log ; megengedtük, hogy ha a bécsitől nem függene, hanem hazai tőkék töme­gére támaszkodnék, nem vonatnék oly mélyen annak válságaiba, — de figyelmeztettünk egyúttal arra is, hogy országos bank tétele még magában hi­tel és pénzemisisek felmerülésétől meg nem óv, és hogy nem időszerű ezen esz­mét izgatólag tárgyalni, s csak messze jövőben foganatossá lehető tervekkel a csalódásokat ápolni. A „N. Fr. Lloyd“ erre a többek közt, azt válaszolja, hogy ő sem állítá, hogy a jelenlegi krízis egyedül a bécsi nemzeti banknak tulajdonítható; megengedi, hogy abban az üzérlet túlhajtásának is van ré­sze, azonban ő csak bécsi Ueberspecula­­tiót emleget, mintha a pesti piac­ ebben ártatlan volna, holott Pesten a vállalat­alapításokban kifejtett vakmerőség, még inkább megérdemli a szédelgés nevét, mert még kevésbé volt arányban a való­ban rendelkezésre álló tőkékkel, mint Bécsben volt az eset. Bevallja azonban a „N. Fr. Lloyd“ hogy az országos bank életbe léptetéséig néhány hét (talán több is?) eltelik, s az ennélfogva a jelen válságra közvetlen befolyást nem gyakorolhat. Mi e vallo­mással beérjük. Viszont igazat adunk neki abban, mit miután magától értetődik, fö­löslegesnek tartunk megemlíteni, hogy „Magyarország pénzügyi önállótlansága nem csak válság idejében érezteti súlyát, hanem rendes időben állandón akadályo­zóig hat Pest és az ország anyagi kifej­lődésére.“ E pont fölött nem is képzel­hető nézetkülönbség : csak azon eszközök képezhetik a vita tárgyát, melyek pénz­ügyi önállóságunk megalapítására vezet­hetnek. Vájjon ezen eszköz egy országos nem­zeti bankban, avagy nem-e a bankszabad­­ságban keresendő , e felett még azt hisz­­szük, hogy minden óhajtásunk ellenére lesz időnk eszméket cserélni. Meg nem állhatjuk azonban, hogy némi csodálko­zásunkat ne fejezzük ki a felett, hogy a nemzetgazdászat terén oly radikális em­berek, kik mint Horn úr a munkakérdés­ben, a socialismussal határos tanokat hirdetnek, a pénzügyi kérdésben oly­­szerű álláspontot foglalnak el, hogy nem­zeti bankot sürgetnek, midőn tapasztalás szerint Ausztria pénzügyi és állami nyo­mora épen a nemzeti banknak, vagyis azon könnyűségnek tulajdonítandó, mely­­lyel egy központi nemzeti bank a közhitel, a kereskedelmi s iparforgalom rovására a kormányok által kibányászható, mint az Ausztriában történt, s mint az előrelátha­tólag Magyarorságban is fogna történni. De feltéve, hogy pénzügyi önállósá­gunk elérésére s biztosítására legjobb esz­köz egy országos bank felállítása,nem lévén tabula rasa előttünk, újra azon kérdésre kell visszatérnünk, melyre a „N. Fr.Ll.“ egyelőre adós maradt, hogy t. i. lehet-e gyorsan, és lehet-e minden átmeneti rend­szabályok nélkül, vagy minő előintézke­­désekkel életbe léptetni egy magyar nem­zeti bankot, szemben a forgalomban lévő 600 millió forintnyi kényszer­jegyekkel, és a bank s állam közt létező kölcsönvi­­szonyny­al, hogy az alig megindult nemzeti banknak érczkészlete s vele fizetés­képes­sége el ne tűnjék ? nem képzelhetvén ré­szünkről, hogy az új bank, mely pénz­ügyi zavarainkon segíteni volna hivatva, e zavart az által ne növelje, hogy egy­­gyel több kényszerforgalmú papírpénzt dobjon a piaczra. Egyébiránt örvendünk, hogy a kérdést a „N. fr. Lloyd“ is az agitationális jog­vitatás teréről a gyakorlati módozatok vitatására vitte át. Az ország joga itt kér­désbe sem jöhet. Magyarország pénzügyi önállóságára való jogának — legyen az e, vagy amaz eszköz által elérhető — prae­­judicálva nincs sem az 1867-ki kiegye­zés által, sem a minisztériumot, eddigi tettei után nem gyanúsíthatni, mintha az ország e jogát akár a „N. fr. Llyod“-nál, akár más ellenzéki vagy nem ellenzéki hazafiaknál kevésbé viselné szivén. A „Századunk“ is, ösztönözve azon ön­tudat által, hogy pénzügyi kérdésekben ő kiválólag hivatott zavarni a vizet, ke­gyes volt reflectálni minapi czikkünkre, s azt agyunk gyengeségének, s együgyü­­ségünknek tulajdonítani. A dolog érde­méhez azonban nem szólt. Nem volt tehát nehéz eltalálni, hogy itt oly fiatal erővel van dolgunk, ki „együgyűségünkben“ kimeríté minden argumentumát. Néhány nap múlva azonban Hazay Ernő úr is visszatért a tárgyra, s mint szakférfitól máskép nem is várhatni, pon­­tonkint érinté azon nehézségeket, sőt a pénzpiacz megakadásait, miket a múlt kormányoktól örökölt, de el nem fútható viszonyokban való változás magában is előidézhet, még akkor is, ha a változá­s végeredménye jótékony teend is. Nem következik ezekből, hogy hát ne történ­jék semmi, és hagyjuk érintetlenül a bajok okát, hanem következik az, hogy mint Hazay úr mondja: „a helyzet óvatosságot kíván. “ Hazay ur megjegyzéseire visszatéren­­dünk. A vallásszabadság. *) Az emberiség történetének nincs tragi­­cusabb oldala, mint a vallásos üldözések az istenség nevében, melyek oly régiek mint maga a történelem, s melyektől sem­mi egyház semmi nép sem maradott tisz­ta. A pogányok üldözték a kereszténye­ket, a keresztények a pogányokat és a zsidókat, a catholicusok a protestánsokat, a protestánso­k a catholicusokat. Róma s­zent egyformán üldözött, sőt a franczia forradalomban a rationalismus üldözte ál­talában véve a positív vallást, így ment az a legújabb korig, míg a vallásszabad­ság eszméje magának utat nem tört, minek daczára azonban az orthodox oroszok most is üldözik a catholicusokat. Amerikának jutott a dicsőség a vallás­szabadságot, egész terjedelmében, minden korlátozás nélkül életbe léptetni. S ez az emberiség legnagyobb vívmánya, — na­gyobb mint a politikai szabadság, na­ *) (,La liberté religieuse.“ Pár E. Laboulaye. Troisieme édi, tion Paris. Oharpentier. 1866.) Mai számunkhoz féliv melléklet van csatolva. gyobb,mint a haladás a tudományban s a iparban, mert a humanitás sehol sem tükrözik vissza oly fényesen mint a vallásszabadságban;a humanitás pedig a műveltség legmagasabb s legne­mesebb kifejezése. A vallásszabadság bi­zonyos mértékig létezik Belgiumban, Hol­landiában, Angolhonban, sőt nálunk is, mert a zsidók egyenjogúságának ke­resztülvitele óta a vallás nem határoz senkinek polgári qualificatiója felett, vallása miatt senki sem üldöztetik. De a régi világban még nagyon tá­vol vagyunk a vallásos szabadság azon tökélyétől , mely Amerikában létezik. Elvben ugyan kevesen merik már tagad­ni azon igazságokat, melyek a vallássza­badság alapját képezik, áe­m. hogy az államnak nincs joga a lelkiismeret dol­gaiba, s a vallásos meggyőződésekbe avat­kozni, hogy ugyanazon vallásos meggyő­ződéseket osztó egyének vallásos testületet képezhetnek, hogy ily testületeknek vagy egyházaknak függetleneknek kell lenniök az államtól; szóval, hogy az államnak a valláshoz semmi köze sincs; s habár az emberek s főleg azok, kik az államot szok­ták képviselni, a régi traditióktól nehezen válnak el, s annál fogva hosszabb időbe fog kerülni, míg a tökéletes vallásszabad­ság a régi Európában meg fog honosulni, az idő minden jelei még is arra mutatnak s a dolgok odavisznek. A XVIII. század iskolája hitelének csökkenésével, mely a pozitiv vallások jelentőségét nem értette, azon meggyőző­dés naponként inkább terjed,hogy a vallás az emberi kedély elutasíthatlan követel­ménye, hogy a hit s a hittan nem állhat kiáltó ellentétben, az élet minden egyébb jelenségeivel s a tudomány felfogásaival, hogy az összehangzást e tekintetben elő­idézni,s a régi formulákba uj életet önteni, csak a vallásszabadság műve lehet. A vallásszabadság tehát mindenütt, s így nálunk is napirenden lesz mindaddig, míg egész tökéletességében nem fog az élet­be átmenni. Ez indít figyelmeztetnem La­boulaye munkájára, a vallásszabadságról. A munka tizenöt értekezésből áll, me­lyeket a szerző a valláskérdésekre vonat­kozó ügyekről s munkákról, időről időre irt, s melyeket egy egész művé képez a vörös fonal, mely rajtuk keresztül húzó­dik, a vallásszabadság eszméje. A beve­zetés pedig valódi kis remekmű. A vallásban, mint minden egyébben — igy szól Laboulaye — én folytonosan nö­vekedő meggyőződéssel védem az egyén jogait, más szóval a szabadságot. A vallás­­­szabadság két dolgot jelent. Legtágasabb értelemben a szó azonos a lelkiismeret szabadságával, a joggal, a vallásos igaz­ságot (vértté) keresni. Szorosabb értelem­ben e szó fejezi ki a vallási községek po­litikai függetlenségét, az egyház elkülö­nítését az államtól. E két szabadság össze­függ, mert az két természeti jog, melyet a társadalom elismer, de melyet nem te­remt. Az egyházak függetlensége a lelki­ismeret szabadságának biztosítéka. Min­denki közülünk lelkének ura lévén, min­denkinek joga van követelni, hogy a tör­vények ne háborgassák vallását. Hogyan kereshetjük az igazságot, hogyan gyako­rolhatjuk, a­mit az parancsol,ha az állam egy bizonyos egyházat oltalmaz, s ránk kényszerít oly­­anokat, melyeket lelkiis­meretünk visszautasít. E két szabadság védelmének van szentelve e munka. A vallásszabadság, az a jövő nagy kérdése. Mindig s mindenütt, a­mint valamely er­kölcsi vagy politikai tárgyba kezdünk mélyedni, szembe áll velünk ugyanazon probléma s annak megoldása. Könyvem minden lapon ismétli ezen ünnepélyes igazságot, s remény­em, hogy az fogja képezni érdekét s újdonságát. Minden időben vészteljes jelnek tekin­tetett, ha a tudomány a hittől elvált, de a baj talán soha sem volt inkább érezhető, mint ma. Forradalmaink közepett a pa­nasz általános, hogy nem léteznek többé meggyőződések. Századunk a kíváncsi­ságból él, semmi sem kerüli ki nyomozá­sait, de nem hisz semmit. Előttünk minden erkölcsi tanulmány hasonlít a tükörhöz, melyet az apostol említ; bele nézünk, túl megyünk rajta, s elfelejtjük, a­mit lát­tunk. A politikában, valamint az iroda­lomban nincsenek elveink, semmi sem igaz, semmi sem hamis, minden lehetsé­ges, semmi sem tartós. Örökös mozgé­konyság — örökös meddőség ! Innen jön azon feltűnő jelenség, mely bölcsesé­günket zavarja. — Mig a történelem,­­ külön korszakokban mutat fel népe­ket, melyek kevés műveltséggel bír­tak, de vallás által indítva a világot mozgásba hozták s birodalmakat alapí­tottak, a mi raffinirozott s scepticus társa­dalmunk elemez mindent, de nem tud semmit sem alkotni. Uralkodik az anyag felett, de az erkölcsi világ kisiklik kezei­ből, s egész tudománya csak arra szolgál, hogy tehetetlenségét érezze. Mily idegenszerű betegség ez­­ ? Ha a tapasztalás használna a népeknek, ha a múlton tudnának okulni, régóta volnánk áthatva azon példák által, melyeket a tör­ténelem nyújt. Mindenütt, hol a vallás­szabadság uralkodik, ott az egyházak ha­talmasak, az evangélium kormányozza a véleményeket s erkölcsöket; a­hol ellen­ben a tudatlanság, a fanatismus s annak folytán a despotia található, ott az állam a dogmát mint saját törvényét imponálni szokta. Ha van ország, mondja tovább a szer­ző, hol a vallásszabadság szükséges, az Francziaország. —­ Mert honnan van az, hogy minden kísérleteink a politikai sza­badság létesítésére hajótörést szenved­nek, s mi mégis folytonosan visszatérünk ezen ideákhoz ? Mert szükségeink s erköl­cseink közt ellentét létezik. Szabad insti­­tutiókat igényelünk, s nem tudunk velük élni. Hiányzik bennünk az erkölcsi neve­lés, a jog tisztelete, a felebaráti szeretet; mind oly dolgok, melyeket csak a vallás adhat. A szabadság eszünkben létezik, de nem szivünkben, s nem vert az gyökeret lelkiismeretünkben, minélfogva a­helyett, hogy mindnyájunkra nézve jótétemény volna, a lázadás és enyészet eszközévé válik.“ Mind e jelenségek nemcsak Franczia­­országban, hanem másutt is, s nálunk is léteznek. Az emberi kedélyekben hiány­zik azon regulátor, melyet előbb a vallás képezett. A kicsap­ongó phantasia, az él­vezetvágy, a nagyravágyás vezetik az embereket. A jellem s az akarat­erő hanyatlik. Moralizálni kell az em­bert, s arra a legbiztosabb, talán egyetlen gyógyszer a tökéletes vallásszabadság, mely a kedélyekben felébresztendi a val­lásos érzelmet, mely eltűnt és a frivolitás­­nak helyt engedett. A frivolitásnak nincs jobb antidátuma, mint komoly munkák olvasása, s nagy igazságokkal való foglalkozás, s így e szempontból is ajánlható Laboulaye fenn­idézett munkája. Ki pedig a vallássza­badság eszméjével foglalkozik, akár poli­tikai, akár egyházi tekintetben, sok tanul­ságos és haszonvehető anyagot fog e mun­kában találni. TREFORT ÁGOSTON: Ki ferdíti el a történelmet. Nem csekély megelégedésére szolgálhat egy magam forma közvitéznek a politikában, ha si­kerül az ellenfelet leggyöngébb oldalán leálar­­czoznia, mint ez történt a baloldallal már több ízben a megyei kérdés vitatása alkalmával. Vagy egy év előtt írtam néhány czikket e lapokba a megyéről, s előálltak rá Mocsáry Lajos úr és más baloldali férfiak, kik addig csak úgy dus­­kálkodtak az olcsón osztogatott „demokrata“ melléknévben, hogy védelmezzék az — aristo­­kratiát. A múlt héten sajtó alatt levő röpiratom­­ból közöltem egy mutatványt, — s most a Ma­gyar Újság avatja fel magát az ócskaság imá­­dásában megavasodott politika szószólójává s körömszakadtából ellenez minden reformot,mert uj, s kétségbeesett fanatizmussal védelmez min­den visszaélést és előítéletet, mert a régi. Nem hiányoznak emellett a személyeskedések sem, melyeket veszett ügy védői ritkán képesek elkerülni, s­­melyek közül csak egyre tartom szükségesnek felelni, melyben egy az ország ál­tal általánosan tisztelt férfiú is belevonatik a vi­tába. A M. U. ugyanis többször kultusministeri titkárnak czímez, s azt hiszi hogy Eötvös báró nem jól választja meg embereit. Erre felelnem kell, és pedig azt, hogy kultusministeri titkár nem vagyok , nem voltam soha, s így a M. Új­ság ismét veszít egy argumentumot a­­ kultus­­minister úr ellen. De térjünk a dolog lényegére. A M. Újság azt mondja, hogy én „gúnyt űzök nemzetünk történelméből,“ más helyen hogy azt „megtagadom.“ A­ki idevonatkozó czikkeimet olvasta, ha el­fogulatlanul tette, meg fogja­­vallani, hogy ha van bennök gúny, mint a „M. U “ mondja, az nem nemzetünk története, hanem annak a balol­dalnál divatossá lett felfogása ellen van intézve. Nem a nemzet históriáját tagadtam én meg, ha­nem megtámadtam azon téves, a jelen poétikai körülmények ártalmas hatású felfogását, he­lyesebben szólva, azon félremagyará­zását, elferdítését a históriá­nak, melyben az ellenzék számos tagja — öntudatosan vagy öntudatlanul, az itt mindegy — gyakorolja magát,­ csak azért, hogy az így praepar­ált múltból támaszt faraghasson megyei politikájának fentartására. Megtámadtam, s meg fogom támadni, a­míg kezem a tollat bírja, azon humbugot, melyet önök a nemzet múltjával űznek, midőn kikapva belőle egy egy nagy nevet vagy dicső eseményt, ezek fényével a históriai igazság rovására be­kendőzik a múlt sötét foltjait, s nem azért, hogy apáink hibáit elfedezzék, mint tevék Noé­val szerető gyermekei, hárem csak azért, hogy saját hibáikat takarják vele. Megtámadtam, s hazafias kötelességnek tar­tom megtámadni azon szemfényvesztő játékot, melyet némelyek a múlttal űznek, midőn meg nem illető lénynyel felsallangozzák csak azért, hogy a nép kedélyét a jelen állapotok, s azok­nak alkotói ellen elkeserítsék! Önök közül sokan igen jól tudják, hogy­ e nemzet a szenvedés nehéz napjaiban, midőn jelene el vala rabolva, ösztönszem­leg a múlt felé fordult, hogy akkor, midőn nemzeti létele meg vala tagadva, a históriához folyamodott vigasztalásért, melyben magát, ha viszontagsá­gok közt is, de élni, mozogni láthatta. Jól tud­ják, hogy ily viszonyok közt a nemzet nagy részénél a múlt iránti tisztelet, túllépve a kellő határokat, beteges melancholismussá lett, hogy azon egészséges érzelem, melylyel szabad népek multjuk iránt viseltetnek, az elnyomott magyar­nál sentimental­ismussá fajult. Ezt tudják, mert tapasztalják, s most, hogy elégedetlenné tegyék, hogy elkeserítsék a népet, elég lelkiismeretle­nek kedélyének ezen — mondhatnék — beteges állapotát agitatióikra felhasználni. Ezen eljárást támadtam én meg, ezen felfogá­sát a múltnak tettem — ha úgy tetszik, — „gúny tárgyává.“ Es­étt, vádoljanak bár a baloldalon nemze­tietlenséggel , hazafiatlansággal, tenni fogom, amíg önök szükségessé teszik. Mert a történe­lemnek oly félremagyarázása, minőben önök versenyeznek, ha mást nem, eredményezi azt, hogy népünk, melynek úgyis kedvencz eledele a hangzatos frázis, teljesen elszokik az igaz­ságtól. Mert, ha a históriában csupa eszmé­ny­eket látunk, önkéntelenül el kell keserednünk a jelen iránt, mely oly távol áll az eszményiség­­től. Ez elkeseredés ólomsulylyal nehezedik a lé­lekre, s szárnyát szegi a haladó gondolatnak. Ily körülmények közt hálátlan feladat lehet, de mindenesetre kötelesség felvilágosítani a közön­séget, bebizonyítani neki, hogy a múltban sem mind arany ami fénylik, vagyis kötelesség meg­mutatni az igazságot. Mert csak a múltnak józan, részrehajlatlan megítélése vezethet rá, hogy a jelent is elfogu­latlanul tudjuk megítélni. Csak ha a múltban feltaláltuk az igazságot, fogunk törekedni azt feltalálni a jelenben is. Ily módon elferdítik s félremagya­rázzák önök a múltat, midőn különféle variátiókban hirdetik k­i , hogy a „megye az alkotmány védbástyája volt“ A megyei kérdésről szólva szükségesnek tar­tára e hangzatos frázist a maga valóságára re­dukálni. Ezért támad meg a M. U. Sokat is, de keve­set mond, legalább okokban keveset. Egyetlen tényt nem találok e lap első czikkében, s így nincs alkalmam azt részletesen megc­áfolni. De egy passusa a conservativ demokratának sokkal érdekesebb , semhogy elhallgathatnám. A M. U. felhordja Nagy Lajost, Hunyady Jánost és Mátyást, fel a 17. századi»szabadságharczai­­nak hőseit s végre az 1791-iki törvényhozókat, s nem csekélyebbet mond, mint, hogy „a me­gyék voltak a hazafiság, az állambölcselet azon gyakorlati iskolája, melyben ama tiszte­let és kegyelet­reméltó elődök nö­ve­k­e­d­t­e­k.“ E nagy férfiakról, elhiheti a M. U. nem va­gyok csekélyebb véleménynyel,mint ő ; de hogy nagy Lajos király, hogy Hunyady János és Má­tyás a megye kebelén felnőtt táblabirák voltak, — erről a magyar történetírásnak még eddig nem volt tudomása. A valódi történetnek, mely nem a múlt ese­mények tendentiosus csoportosításában s feldol­gozásában, hanem az igazság megállapításában áll, nincs tudomása arról sem, hogy a megyék az alkotmányt megvédték volna. Ezt állítom s állítom ma is, és hogy igazam van, bizonyítja maga a M. Újság, mely első czik­kében tényeket nem. Csak egyrészt saját, nem indokolt nézeteit tudja állításaim ellen felhozni, másrészt ugyanazon argumentumokat, me­lyekkel a tespedő conservatismus hősei szoktak küzdeni minden szabadelvű haladás ellen.

Next