Pesti Napló, 1869. október (20. évfolyam, 225–251. szám)

1869-10-10 / 233. szám

233 szám Vasárnap, october 10.1869. 3*erkesztési iroda: ÍVend­­ek­ tere 7. azim. I. ameUt. E laP “ellemi réssét illet« minden kSdlemény a s*erkewít«aégh«s intenende. Wnentetlen terelek csak ismért keeektöl fogadtatnak el. Ferencziek tere 7. «óm föld»»sat. Kiadó-hivatal: A lap anyagi részét illető közle­­mények (előfizetési peng, kiadra kerüli panaszok, hirdetmények) a kiadó­ hivatalhoz intézendők.PESTI NAPLÓ Előfizetési föltételek: Vidékre, pontra: »Hi belibru, hárhos kordra ! Egész évre ... 21 frt. Félédre...................11 frt Negyed évre ... & „ 50 kr. Két hóra.................. 3 „ 70 kr. Egy hóra .... 1 „ 80 kr. 20. évi folyam. Hirdetmények díja: 7 haséból petittor egynem­ hir­­detenil 7 aj kr. Bélyegdíj külön 39 aj kr. Nyílt-tér : 6 hasábos pitit­eer 26 aj kr. járnak érvényt szerezni. Midőn ezen túl ment a köztá­rsasági párt, felelősséget vál­lalt a világtörténet előtt — a katonia dic­tatura elrendeléséért is. Előfizetési felhívás PESTI NAPLÓ 1869-ki julius—deczemberi folyamára. Előfizetési feltételek : vidékre poétán küldve . . . 11 frt. . . . 5 frt 50 kr. . . . 1 frt 85 kr Pesten házhoz kozám. A julius—deczemberi fél évre . . . A julius septemberi negyedévre . . Egy hónapra ........................................ A s „A­thenaeumi, Irodalmi -a nyomdai részványtársulat, mint tulajdonos és kiadó. • «. Pest, oct 8 1860 A magunk érdeke. Hol kezdjük ? Annyi a mondani va­lónk , a gondolatok úgy hemzseg­nek körülöttünk, mint egy rendezetlen könyvtár kötetei­t nem bírjuk beszorí­tani a logikai a­b­c­­atalógusi rend­jébe. Panaszk­dni akarunk, s a szívből jött panasz nem ismer systemát: gyakran azon kezdi az ember, a­mi a legkisebb baj, s csak később önkéntelenül fakad ki belőle, a­mi legjobban nyomja szivét. Meglehet, mi is úgy járunk s azért előre is bocsánatot kérünk az olvasótól, ha kissé össze-vissza megy és netalán ké­sőn kerülne csak a szó a fődologra. Ebben a mai állapotban a jellemző az, hogy sürög , forog , pezsg és hal­­zik minden, az emberek gyülekeznek, tanácskoznak , veszekednek és mennek össze vissza, mindenki roppantul el van foglalva s a­mi történik, igen kevés. Oka aligha­nem az, hogy tettképes embereink igen kevesen lévén, mindenki akar mindent és gyakran ugyanazon egy ember személyiben kergeti egymást a költő, a publicista, a politikus, a részvé­nyes, a népszónok és az iparos. Nálunk nincs munkafelosztás; a szak­dolgokhoz mindenki ért. Ez örvendetes tüneménynek azonban az az egy árnyoldala van, hogy "elkerül­vén azután oly ügy, mely igazán min­denkié, mely csak is minden erő s , kárát vállvetett összeműködése által juthat győ­zelemre, a mű­ kivitelén hivatott „min­denki“ saját sokféle dolgával lévén el­foglalva, a körös mű rá eső részét „min­denkinek“ engedi át és csak­­ maga marad távol. Semmit sem szoktun­k inkább és na­gyobb joggal mindnyájunk ügyének te­kinteni, mint fajunk nemzeti érdekeit; semmiben sem mutathat fel büszkébb és hangosabban szóló emlékeket a nemzeti genius, mint a magyar nemzeti öntudat ébresztésének és védelmének mezején ; a nemzeti színház, az akadémia, a múzeum, a Vörösmarty-adomány mindannyi tanú­sága annak, hogy a magyarság családi ügyeiben ki tudja fejteni mindazon ne­mes tulajdonokat, melyeket becsmérlői tőle elvitatnak : gyakorlatiságot, kitartást, s mindenek fölött összetartást. A magyarság ügye politikai helyze­tünk szerencsés változása által annyiban nem változott, hogy az most is mindnyá­juuké, hogy az most sem számíthat pro­­t­étióra, védelemre és előmozdításra sen­kinél, csak a magyarok összegénél, mert ha ez elhagyná, a protectió csak látszóla­gos életet adhat neki. De a magyarság nem mozog, a azon ügyek, melyeket csak az általános rész-­­­vét segíthet diadalra, gazdátlan marad­nak, árván, mint a nagyvárosi zsibajban eltévedt gyermek. Tény, hogy a magyarosodás dolgában helyzetünk újabb fordulata nem igazolta a reményeket és számításokat. Pest in­kább németesedik, a politikai életnek ed­dig inkább a német lapok szaporodását köszönjük, mint a magyarokét ; a politi­kai lapok különben is inkább felhasznál­­j­ák, mint szolgálják a nyelvet; szépirodal­­m­i lapjaink roszabbak a politikaiaknál; a kormányzati és törvénykezési nyelv ma­­g­yar, de ez nem hat a felekre, kik ügy­vé­d­ek által érintkeznek a hatóságokkal , igyarosodik lassan a távirda és posta­szolgálat is, és sok becses csirát táplál a jövő számára a magyar közoktatás; de ez mind csak felülről jó és lassan érik : a jelenre nézve, saját keblünk­ben kevés erő, semmi tevékenység ; mu­tatja ezt mindennél hathatósban a pesti magyar népszínház tenger­­kígyó­­szerű természete. Maradjunk e példánál, hogy concret tárgyról szólva, jobban érthessük meg egymást. Azt mondják, hogy a magyarságból a nyomással együtt elveszett az erő, melyet ez benne felkeltett : a vis resistentiae. Szomorú mentség, de hála az égnek, magyarázatnak silány. Nem hihető, nem is természetes, hogy valaki oly térről, melyet századokon át vérrel és szenve­déssel kiküzdeni iparkodott, leszoríttassa magát, alig hogy elfoglalta. Pedig szorí­tanak ! Nem : a tömegből (nemes értelmé­ben véve a szót), a tömegből nem veszett ki az erő, a lelkesedés, mely benne volt és benne nagyokat mivolt, hanem a­mit ti tőle most követeltek, az sohasem le­hőlt benne, hanem mindig egyesekből, vezéreikből indult ki. Azt hiszszük, ez a dolog nyi­ta Tekint­sünk körül és nézzük, hol vannak, mit csinálnak vezéreink ? ! Ott vannak a miniszteri székekben, ott a jobboldali párttanácskozmányokban, néhányan a baloldaliban is, mindnyájan viszik az ország dolgát.­­ De az országot lakják különféle nem­­­­­zetiségek, melyek elég szeretetre méltók a Lgképesebb fajnál, a magyarnál meg­hagyni ez állam dolgait, s a mellett a közös szabadság oltalma alatt és ellenünk kigyót békát kiáltva külön individuális fejlődésük után látni, de nem elég szere­­tetreméltóak bennünket azon erők el­veszté­séért, melyeket mi az állam közös érde­keire szánunk, csak legkevésbé is kárpó­tolni. A nemzeti színház segélyének esete az idő legvilágosabb jele; államférfiaink a képvi­slői és a miniszteri székeken az államot szolgálják s nem szolgálhatják a magyar nemzetet; pedig mi nem va­gyunk oly gazdagok vezértehetségekben hogy őket egyhamar substituálhassuk. Ebből az következik, hogy vezérfér­fiaink iránt azon határozott követeléssé kell fellépnünk, hogy országos teendőit mellett is keressenek, találjanak időt és erőt szőkébb értelemben vett nemzeti hi­vatásuknak is eleget tenni. A pest népszinház ügyéről szólottunk mely a német színházé mellett oly törpés és keservesen érik meg. Nézzük a kibo­csátott aláírási íveket, melyeken a szü­k­séges csekély tőkének csak egy negyede je­gyeztetett. Megtaláljuk-e itt azoknak ne­veit, kiket eddig ily közügyekben első helyen látni megszoktunk ? Ott vannak­­azon magyarok, kiket a nemzet bizalmi oly magas állásra helyzett, honnan pél­dájuk az egész országban látható és öröm­mel követhető? Nem azt kívánjuk mi, hogy a kormány mint ilyen, segítsen a nehézségeken, ha nem óhajtanék, hogy p. o. a miniszterei azért mert miniszterek, érje­nek reá mi­ magánemberek is érdeklődni fogunk min­­­den mivelődési, irodalmi és művészeti é­deke iránt. Kivánjuk, hogy írják be me­veiket minden ívre, hol nemzeti czél­e érésére kell seregelnie a közönségnek, nem­­ az összeg miatt, melyet áldoznak, hanem­­ a példa kedvéért, mely hat és termék •­nyit. Kivánnak, hogy pártférfiaink és t­e­kintélyeink emlékeznének meg arról, mit­­ kevesen vagyunk és mily kevéssé nélkü­­­lözheti vezéreit a nemzet, melynek hely­zete legújabban, főleg abban változott, hogy sokat tehet, ha jól vezérlik. Ezen általános észrevételekkel beér­­nék, ha küszöbön nem volna az alka­lom, melyen azok haszonnal értékesít­hetők. A népszínház ügyében nemso­kára tanácskozmány fog tartatni, mely alighanem döntő lesz e nagyfontosságú kérdésben. A „Pesti Napló“ nem hízeleg ma­gnak avval, hogy egymaga űzhesse el a közönyt, mindazon rétegekből, a­hová az magát a nemzeti hűhó­c napjaiban befész­kelte. Ellenzéki laptársaink a Buchkor­­szakból felmaradt elhas­ználatlan blanquet­­te-ekre fordítják figyelmüket, mert erre úgy látszik szükségük van a kormány 11- ben; a legszerencsésebb s a nemzet által legjobban jutalmazott magyar szót sem­ remélhetjük e szavainkkal elvonni azon fontos teendőitől, melyeknek czélja egy rész német lap és szerkesztő meghonosí­tása : azért — nolens volens — pártkér­dést csinálunk a nemzeti ügyből és a Deákpárthoz fordulva, tőle várjuk és kö­veteljük a cselekvést. Fölszólítjuk minisz­tereinket, hogy ne mulasszák el támo­gatni egy oly vállalatot, mely csak addig volt részvény­vállalat, míg a nemzeti be-­­­csület nem volt benne engagek­ozva; föl­szólítjuk a Deákpárt gyülekező tagjait, hogy szenteljenek magán tanácskozmá­­nyaikból egy félórát azon határozat ho­z­­ta ára, hogy a pesti népszínháznak l­é­­tesülnie kell. „Kell“ — mond­juk, mert az ügy pártolása a törvényhozók többsége által, ha csak magán utón is, de imperative hat a nemzet közvélemény­re és nem fog eltelni egy hónap és a szüksé­ges öszszeget túl fogják haladni az alá­írások. A felsőház hazafias tagjai sem marad­hatnak hátra, a főispánok s főleg a de­rűs, mely sok faggató kérdésre azt a büsz­ke fel­­etet szereti adni, hogy­­„bármilye­­neknek mondjatok bennünket, azt nem tagadhatjátok, hogy mindig tudtunk m­a­­­gyarok lenni.“­­ És végre is — rösteljük többet mon­­­­dani oly ügyben, mely ha még sokáig függőben maradna, szégyenletesebbé vál­nék a nemzetre nézve, semhogy pirulás nélkül szólni lehetne róla. Ha ily, egész­­­­ben véve apró dologban ennyi erőmeg­­­­feszüt­őre van szükségünk, akkor jobb­­ volna beállani érdekes nemzetiségnek,­­ mint nemzetet játszani , mely láncától­­ szabadult karjait, csak arra használja, hogy­­ örökösen nyújtózzék. A spanyol dictatura. (L.) Míg az egymásután megnyílt szász, dán és porosz országgyűlések elé az ille­tő kormányok nagyfontosságú legislatív munkálatokat terjesztettek megvitatás és elfogadás végett, míg a legközelebb meg­nyílandó magyar, franczia és olasz par­­l­amentek szintén arra hivatvák, hogy a törvényhozás terén teremtő munkásságot ejtsenek ki: két ország parliamentje azon kivételes és sajnos helyzetbe szoríttatott, melyb­e a törvényhozás művében vagy nem haladhat, vagy épen a törvényhozás eddigi művének ideiglenes lerombolására kárhoztatott. Az egy­ik parliament a bajor ország­­gyűlés, a másik a spanyol corte­sgyűlés. Bajorországban az országos két párt, a hazafias és a nagynémet párt, heves küz­delmet folytat egymás ellen, melyben mindegyik minden erejét és minden te­hetségét arra fordítja, hogy magának biz­tosítsa a győzelmet, a többséget. Az utób­bi választásokból mindkét párt egyenlő i­dőben kelt ki úgy annyira, hogy a meg­alakuláskor mindkét párt ugyanannyi szavazatokról rendelkezett Hétszer kísér­lette meg a képviselőház az alakulást, mindig siker nélkül, mert a két párt el­nökjelöltje mindig úgy annyi szavazatot kapott. Ily körülmények között a kor­mány nem tehetett egyebet, mint hogy az országgyűlés feloszlatásával új válasz­tásokat rendeljen el. Az egybehívott ülésszakban tehát a bajor országgyűlés nem felelhetett meg törvényhozási felada­tának. Mikor a pártalakulás ily­ élesen érvény­­ül az állami érdekek rovására csak sajnálkozással és aggodalommal con­statálja a publicista, hogy ebben a par­liamentarismus egyik nagy hátránya je­lenkezik. Még megdöbbentőbb helyzetbe szor­t­tat­ott a spanyol cortesgyűlés. Ennek nem csak szünetelni kell legislatív munkálko­dásában, hanem lerombolni azt, a­mit annyi heves küzdelem után vívott ki: az alkotmányt. Az okt. 2-ikára egybehívott cortesgyűlésre azon feladat várt, hogy a „társadalom megmentése“ érdekében in­tézkedjék és fügeszsze fel az alkotmány leglényegesebb részét. A republikánus párt fegyveres kézzel támadta meg azon intézményeket, melyeket a nemzet kép­viselete önmagának alkotott; ezen me­rénylet ellenében a kormány kivételes eszközök megajánlá­st sürgette. A cortes­­gyűlés meggyőződött a kormány hazafias szándékairól és felfüggesztette az alkot­mánynak­­ személyes szabadságra vonat­kozó rendelkezését, úgy­szintén felhatal­mazta a kormányt, az ostromállapot eset­leges kihirdetésére. Kétséget sem szenved, hogy igaza volt Castelarnak, midőn azt állította, hogy ezen intézkedések Spanyolországot ka­tonai dictatúra alá helyezik. Spanyol­­ország tényleg katonai dictatura alatt áll. A septemberi forradalom művét sok veszély fenyegette mindenfelől. Nem volt mindenekelőtt kizárva azon aggodalom, hogy azon tábornokok egyike, kik a moz­galom élén állottak és am­o győzelmet szereztek, felülkerekedve, katonai zsar­nokságot fog alapítani. Attól is igen lehet­tt tartani, hogy az elűzött királyné vagy a bourbon család egyik tagja fog a töme­gek és papok segedelmével ismét uralom­ra vergődni; végre félő volt az is, hogy a szomszéd Francziaország beleártja magát a spanyol ügyekbe és szuronyai segedel­­mével fog rendet csinálni a pyrenai fél­szigeten. Mindezen eshetőségek közül sze­rencsére egyik sem­ állott be, a táborno­kok példás patriótáknak bizonyultak, a bourbon név által feltüzelt tömegek csak­hamar legyőzettek, Francziaország ma­gára hagyta a küzködő országot. Ezen kedvező fordulatok daczára Spa­nyolország ma katonai dictatura alatt áll, melyet nem egy nagyravágyó generális, nem az elűzött dynastia egyik kalandos tagja, nem egy külhatalmasság rakott nyakára, hanem melyet a nemzet képvise­lete, a nemzet souverainitás alapján ta­nácskozó cortesgyűlés, nyilvános tárgya­lás és vitatás folytán — egyhangúlag ren­delt el. Az állam­csin nem külsőleg erő­­szakoltatott reá, hanem a nemzet akara­tának kifolyása Spanyolország szerencsét kívánhatott magának, hogy a felsorolt külső eshetősé­gek közül egyik sem érte utól. Azonban még ezen legkedvezőbb körülmények kö­zött sem kerülhette ki­­ a katonai dik­taturát. A spanyol alkotmány, szabadelvűség tekintetében, nem esik megrovás alá; még a republicánusok is elfogadják, csak a be­tetőzés ellen van kifogásuk; a monarchi­kus Spanyolország helyett ők republicá­­nus Spanyolországot akarnak. Mikor a bourbonok elűzéséről volt szó, a nemzet egyhangúlag egyetértőleg sorakozott. A forradalom negatív szereplése után követ­kezett a tevőleges működés, az új állam berendezése. Ekkor már szétváltak a pár­tok, a republicanus és a monarchikus párt. Mindegyik többségre törekedett a consti­­tuáló cortesgyűlésben. A monarchikus párt túlnyomó többséget szerzett és ehhez ké­pest alkotta az alkotmányt. Az alkotmány kihirdetése és életbelép­tetése után sem változtatta meg a repub­­licánus párt támadó magatartását az al­kotmány ellen. Ebben rejlett a válság oka, mely természetes következésében a katonai dictaturához vezetett. Szabad államban a pártok serényke­lése szükséges és természetes. A pártok­nak azonban mindenkor az alkotmány hat­árain belül kell raozogniok. Ha a pártok egyike az alkotmányon kívül helyezi ma­gát, az összeütközés elkerülhetlen. A septemberi forradalmat nem egy párt szervezte, hanem a spanyol nemzet, az új sz­abad alkotmányt nem egy párt alkotta, hanem a nemzet, melynek elle­nében a törpe ellenzék teljesen eltűnt. Ezen monarchikus alkotmányt ismét csak a nemzet változtathatja meg, nem egy párt, még akkor sem, ha az utóbbinak élén oly ékesszóló egyén áll, mint Ciste­­lar, és ha hozzá oly csőcselék tartozik, mely a vasutak és távirda megrongálásá­val és feldúlásával akar eszméinek dia­dalt szerezni. A­míg a nemzet elhatározza magát a köztársasági államforma elfogadá­sára, addig a republicánus párt a fennálló alkotmány alapján törekedhetik felfogá­ A Hodgson -féle sodronypálya­­rendszer­ és nemzetgazdászati je­lentősége. A felnevezett és alább bővebben körülírt szál­lítási rendszert, melynek föltalálója — illetőleg tökéletesbitője Hodgson Károly, angol mérnök és gépész — hazánkba Tasner Géza úr hozta be. Ő ugyanis a Magyarország és kapcsolt részei­re szóló pátenst megszerezvén, ezen a közgazda­ság minden ágára nézve oly fontos találmány méltó terjesztésére. Gr. Széchenyi Ödön és Gr. Festetics Béla urakkal szövetkezvén ugyan az emlitettekből consortiumot alakitott, mely con­­sortium, a hazánkban első s mintegy mint a sod­ronypályát a Drasche-féle társulat pesti földuna­­jori szénraktárában máris felállíttató. Mielőtt azonban e szállító rendszer szerkezetét s egyes gazdászati czéljainak megfelelő érdemeit és előnyeit közelebbről ismertetnék — ezen a gazdászati világban korszakot alkotó találmány jelentőségéről némi általános észrevételt kell elő­re bocsátanunk. A kérdéses szállítási eszköz ugyanis ismét egy új, az emberiség anyagi jólétének előmoz­dítására nyomós befolyást gyakorló találmány­nyal gazdagító a 19-ik század gőzhajóinak, vas­utasnak, távsürgönyző­s egyéb gőz- és villám­­erővel dolgozó gépvívmányainak tárházát. Alig vannak találmányok, melyek a gyakorlati téren oly hathatósan s oly sok­oldalúan mozdítanák elő a népek boldogságát s jólétét, mint épen a könnyű és gyors, olcsó és kényelmes társulha­­tást, anyagi és szellemi összköttetést a gondola­tok és javak cseréjét eszközlő közlekedési és szállítási közegek. A jelen Hodgson-féle sodronyútrendszer pe­dig nemcsak hogy szaporítja a közlekedést és teherszállítást megkönnyítő találmányok számát, hanem még hozzá — s épen ez legnagyobb je­lentősége a javak forgalmi életét előmozdító eszközük sorában — egy nagy, az őstermelést mindeddig majdnem általánosan — a földmive­­lést és gyári ipart pedig tetemes részben s igen elterjedt mérvben lenyűgöző hézagot tölt be. Különösen nyomasztó volt mindeddig ezen hé­zag először is mindazon országokra nézve, me­lyek különféle okokból származó anyagi hátra­maradásuk és közszegénységü­knél fogva a n­agy tőkékbe kerülő, működtetésükhöz elkerülhetle­­nül szükséges általános ipar és forgalmi életet feltételező vasúthálózatot vagy legalább a fő közlekedési vonalakat táplálandó hengerezett kocsiutakat, kellő mérvben ki nem építhették. Minek következtében — föld- és egyéb nyers­terményeik legnagyobb része egészen holt tőke maradván vagy tetemes szállítási költségek emésztő befolyása alatt legfeljebb igen csekély értéket szolgáltatván — sem belföldi gyári ipar s igy az ős és nyers termelésnek megfelelő mís­­fogyasztás és forgalom, sem pedig az egyiken vagy másikon v­­agy a mi még áldásosabb, mindkettőn alapuló külkereskedelem kellő mérvben nem keletkezhetett. Még ha az illető országok az általános felvi­rágzás és népgazdagodás természet adta és tör­vényszerű alap­feltételeivel vagy némely egyéb véletlen körülményekből eredő nemzetgazdasági kedvezményekkel bírnának is, a fennérintett hé­­zag, a kellőleg szétágazó és a 19-ik század igé­nyeinek megfelelő közlekedési rendszer hiánya minden esetre elegendő akadályt gördít az ily állapotban huzamosb ideig sintődő népek anyagi fejlődése elé. Mily fokozott mérvben szárnyaltatnak túl a népek a vasúthálózatokkal és chausséekkal be­épített államok szerencsés lakói által. Általában nyomasztó volt továbbá az említett hézag mindazon hegyes-sziklás s. a. t. vidékekre nézve, melyeket természetes alkatuknál fogva az eddig alkalmazott közlekedési utakkal el­látni, vagy teljes physicai vagy pedig a megkí­­vántató roppant tőke áldozatok miatt, teljes nem­­zetgazdászati lehetetlenség lett volna. De nyomasztó volt az végre nem csekély mérvben még a vasutakkal és kocsiutakkal tel­jesen behálózott országokban is az összes bányá­szatra s egyéb őstermelésre — jobbára az első stadiumi gyáriparra, sőt még igen sok helyütt a mezőgazdaságra is ; — miután a nyersanyagok­nak, — félgyártmányoknak — s egyéb terhek­­­nek a természetes vagy mesterséges közlekedési csatornákhoz való s tengelyen ló vagy embererő által eszközölt szállítása, igen nagy idő és a munka — s igy értékveszteség. Hodgson úr találmányával sikerült a lelemé­nyes észnek,­­ illetőleg a műiparnak,a forgalom számára — főleg ott, hol a vidék jó és könnyen hozzáférhető közlekedési vonalakkal nem bír, és a létesítési költségek nagysága miatt kilátás

Next