Pesti Napló, 1870. szeptember (21. évfolyam, 207-236. szám)

1870-09-17 / 223. szám

a PEST, SEPTEMBER 16. A Hónapok óta Páris fölött lebegett a forradalom kísértete. Nem egyszer várták megjelenését, a viharjógok folyton beszél­tek közeledtére­. Azonban előbb a csá­szárság azon kísérlete, hogy végre vala­­hára az alkotmányos kormányzat inaugu­­rálásával elégítse ki az ország szabadság­­vágyait, utóbb ama szerencsétlenség,mely azt a csatamezőn váratlanul érte, folyton tétlenségre kényszerítette az elégedetlen elemeket. A wörthi és saarbru­ekeni csa­pások után Páris nemcsak nem tűzte ki a forradalom lobogóját , hanem önkéntesen s készséggel vetette alá magát a vaskerti Palikao-kabinet uralmának. A legzavargóbb férfiak fejéből sem v­ézett ki az ősi franczia hazaszeretet csodás ér­zete. „A haza veszélyben van" — ehang, ez eszme háttérbe szok­ta a forradalom, a szabadság után kiáltó szellemeket. Még azok is, kik a bukott kormányban csak az imperialismusnak vak eszközét látták,meg­hajoltak parancsai előtt, mert az ország el­leni árulásnak hitték azt, hogy a kormány honvédelmi tevékenységét az alkotmány­kérdések elővonszolása által meggátolják vagy csak föltartóztassák. Azonban a September legelső napjai­ban lefolyt szomorú események leránták nemzet szeméről a hálót. A császári kormány a csatatéren oly szégyent ho­zott az ország fegyver becsületére, mely példátlanul áll a világtörténet lapjain. A régi hadsereg lerakta fegyverét vagy Metz bástyái közé záratott. Az ellenség végte­len légiói feltartóztatás nélkül rohanhat­tak a kormánya erélyében bízó franczia főváros felé, mely kormány a rendelke­zésére álló négy heti időt, nem csak czél­­szerűen föl nem használta, de az országot hamis hírek terjesztése által tévhitben tartotta védelmi erői felől. E tévhitből villámcsapásként vert fel mindenkit a sedani catastropha rémhire. Ekkor végre gyújtott a villám. Az ör­vény szélére vitt nemzet magához ra­gadta az uralom gyeplőit és belátva, hogy a jelen kormány vétkes könnyelműséggel pazarolta el az időt, önmaga kisérte meg megmentését. Soha forradalom jogosul­tabb nem volt, mint ez, mely szeptember 4-én a franczia nemzet szívében,Párisban kitörésre jutott. Egyfelől egy tehetetlen, az események rohama felett uralkodni nem képes, lejárt nagyságokból és pro­­blematicus értékű ifjabb erőkből álló kor­mány, más­felől egy végtelen számú, jól fegyelmezett, jól vezetett, diadalittas ellen­ség állt előtte, a veszély folyton növe­kedett, minden pillárban közelebb jött hozzája. A szégyen, a düh, a rég elfojtott kese­rűség voltanként tört ki a nemzet kebe­léből, egy percz alatt összedönté a létező kormányt, kikiáltá a köztársaságot, ama nagy államintézményt, mely egykor ha­sonló viharok közt, hasonló örvény szé­lén megmenté Francziaországot. Az ön­védelem köztársasága, az 1792-ki köztár­saság, mely minden franczia előtt egyen­­értelmű a szabadsággal, a győzelemmel, a dicsőséggel s az invasio kiűzésével — ma fényes meteorként ismét Francziaor­szág egén tündököl s ismét síkra hívja a nemzet minden tetterejét, erélyét és bá­torságát. Győzelemről győzelemre vezetendi-e is­mét a nemzetet, szégyenteljes visszavonu­lásra kényszerítendi-e az ország centru­máig behatolt ellenséget? Mint 1792, ma is minden emberi számítás határán kívül áll a nemzeti lelkesedés ereje és hatalma. A franczia zászlókat, melyek akkor a szabadság és jogegyenlőség eszméit kép­­viselék, a három év óta kül- és dek­ata­­strophák által fölizgatott, nagy férfiak ál­tal hallatlan módon fokozott nemzeti ön­­fentartási ösztön vitte diadalról diadalra. Leirhatlan, néha az őrültség határain is túlnyomó szenvedély, a rémuralom hatá­sa alatt minden halálfélelemtől megtisz­tult elszántság ragadta magával a társa­dalom minden rétegét. Magán kívüli ál­lapotban volt Francziaország, de a nem­zet ifjúi ereje megmente őt. A köztársaság ma is ki­kiáltatott. A há­­romszinű zászlók ma is a szabadság és j°gegyenlőség eszméit képviselik, a nem­zet ma is kész minden áldozatra, a külvi­lág rokonszenve még inkább kiséri azt, mint egykor, mert egy csöpp polgárvér sem vet reá árnyékot — azonban a köz­társaság csak tizenegy napos s ha sokat is tett lételének csekély tartamában az or­szág védelmére, nem tehetett mindent, nem volt ereje a szenvedély felkorbácso­­lására, azon minden polgárt, minden fran­­cziát magátal ragadó halálos elszántság felélesztésére, mely 1792-ben csodás mó­don mente meg a hazát. A köztársa­­ság későn született meg. Ha négy hét előtt jö létre, ma fél milliónyi jobbára begyakorolt harczost vethetett volna a­z ellenség elé. Most a rendelkezé­sére álló seregek csekélyek s hogy im­pozánssá emelje őket,legalább négy hétre van szüksége. Azonban a porosz emberözön, mely ma már Páris határait is ellepte, alig fogja neki a kellő négyheti időt engedni. A po­rosz vezénylet nem retten vissza az em­beráldozatoktól, mert hiszen van katonája elég. A franczia főváros erődítvényei alatt valószínűleg a német nemzet ezer és ezer fia fog elvérzeni, de helyükbe mindig új erők jőnek, s előbb-utóbb bizonyára ha­talmukba kerítik Párist és vele Franczia­országot. Az ifjú köztársaság a császárság­tól átvett iszonyú örökség nyomása alatt számba vette ez eshetőséget és első nyi­latkozatában békevágyaival lépe a világ elé. A legsúlyosabb föltétektől sem rettent vissza, oly békét ajánlott, melyet a szo­rongatott Carthagón kivül állam még so­hasem. Csak egyet — az ország területi épségét — a két század viharaiban és örömében egygyé forrt földet akarta meg­menteni. Ajánlatát a győző nem hajlandó elfogadni. Hogy ily viszonyok közt a há­ború­s hara még mindig dühöng, nem az ő bűnéül fogja felróni a történelem. Európától elhagyatva, hadsereg, jófor­mán hadvezérek nélkül a kérlelhetlen porosz fegyvereknek van átengedve Fran­cziaország. Ha az ország integritásának árán békét köt, a köztársaság eszméjét compromitálja, a háborút pedig Páris bukásával föly­tatnia lehetetlen. Borúsak, sötétek a franczia nemzet kilátásai a jövő­­re mindenképen, de talán a bajok cseké­lyebb részét választaná, ha a reménytelen küzdelemmel fölhagyva, megmentené azt, mit épen megmenthet. Nagy szerencsét­lenségek az életerős nemzeteket meg nem törik, mutatja azt Poroszország példája. Évek, legfölebb évtizedek múlva megnő az elvesztett erő. Francziaország előbb­­utóbb visszanyerendi az európai népcsa­ládban azon állását, melytől a váratlan szerencsétlenségek hosszú sora ma meg­fosztani látszik őt. A Páris környékén levő erdőket a szabad lö­vészek és mozgó nemzetőrök fölgyurták. Az égés két nap óta folyton tart s a poroszok előnyomu­lását nem kis mértékben akadályozza. Mindazon áru készlet mely a Párishoz közel eső vaspályák raktáraiban le volt téve a főváros belsejébe szál­líttatott. A lakosság naponkint jobban beleszokik a helyzet nehézségeibe s folyton erélyesebben mutatja szándékát, hogy kész védelmezni ma­gát. Páris postai összeköttetése Ausztriával, mely a háború alatt Svájczon és Olaszországon át ment, meg van szakítva, miután a poroszok el­foglalták a franczia déli vaspályát. Most térjünk át a­z Olaszországi csatamezőre. 14-én a negyedik olasz hadtest egy dzsidás­­zászlóalja kémszemlél­­őn, s három kilométer­nyire Rómától váratlanul egy pápai zuáv előőrs csapatra akadt, mely őt sortüzzel fogadta. Az olaszok megtámadták a zuávokat s visszavonu­lásra kényszerité őket. E csetepaténál a zuávok 3 halottat és három sebesültet, az olaszok egy halottat és három sebesültet vesztettek, így te­hát a csatatéren is folyt már ember vér. Bix’o tábornok Cornetoba ért 20 kilom. Civitavec­­chiától. Ugyanaz­nap az olasz hajóhad is Civita­­vecchiába jött s parancsnoka Del Carretto ten­gernagy ér­­kezett Bixioval. Angioletti tábor­nok 14-én Arpagnát, tegnap Velletrit és Val­­montét szállotta meg. Számos csendőr, vámőr s néhány dragonyos önkénytesen megadta ma­gát. Más helyeken olasz érzelmű tüntetések for­dultak elő, a az olasz csapatok mindenütt lelke­sedéssel fogadtattak. Állítólag az olasz kormány felszólíta Beust grófot, hogy nyíltan jelentse ki helyeslését a fe­lett, hogy az olasz csapatok Rómát megszállják. Az osztrák-magyar kormány visszautasítá e fel­hívást, valamint a pápai nuntius azon kívánsá­gát is, hogy tiltakozzék a csapatok bevonulása ellen. 223. s­zm. Szerkesztési iroda: Ferenc­iek­ tere 7. siám. I. emelet. N­ap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó­hivatal: Ferencziek­ tere 7. szám földszint. A lap anyagi részét illető közle­mények (előfizetési pénz , kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. REGGELI KIADÁS. Szombat, September 17 1870 21. évi roham. Hirdetmények dija: Előfizetési föltételek: Vidékre, postán, vagy helyben, házhoz hordva: Egész évre ... 22 frt. Félévre .... 11 frt. Negyedévre ... 5 , 60 kr. Két hóra .... 8 , 70 kr. Egy hóra ... 1 , 85 kr. 9 hasábos petitsor egyszeri hír­e­t­detésnél 9 ujkr. Bélyegdij külön 30 ujjkr. Nyílttér: 5 hasábos petitsor 25 ujkr. A „Pesti Napló“ előfizetési ára: September hóra .... 1 frt 85 kr. Sept. —decemberre (4 hóra) 7 frt 35 kr. Az esti kiadás postai különkül­déséért felülfizetés havonkint 30 kr. A „P. Napló“ kiadó­ hivatala: A háború. Míg az ágyuk Páris előtt újra megdördülnek, e rovat alatt kell összeállítanunk azon híreket, melyek a diplomatának a béke helyreállítása körül tett fáradozásaira vonatkoznak. Sivár munka ez jelenleg és eredménye egészen a hely­zet feszült, szomorú jelleméhez illő. Londoni hírek szerint kétségtelen,­hogy Vilmos király a közvetítést megkísérlő diplomatáknak határo­zatlan azt felelte, hogy Páris bevétele előtt bé­kér­ől szó sem lehet. A porosz király véleménye szerint csak­is a franczia fővárosban fog napi­rendre kerülni az a kérdés, kivel kössék meg a békét. E minden ellenmondást kirekesztő határo­zott nyilatkozat után a semleges hatalmak meg­szüntettek minden további diplomatiai interven­­tiót. Thiers azonban mindezek daczára Pé­trvár­­ra utazik, hogy ott kísértse meg szerencséjé­ Londoni működéséről több oldalról érkező összhangzó tudósítások azt állítják, hogy telje­sen sikertelen maradt. A franczia császárságot illetőleg két érdekes hir fekszik előttünk. Az egyik szerint Wilhelms­höhe és a porosz főhadiszállás k­özött foly­vást sű­rű levelezés foly. E hir egészen beleillik azon politikába, melyet jelenleg a porosz félhivatalú lapok hirdetnek az egész világ nagy ámulatára. Szintén Napóleon császárr­ól szól a „Journal de St.­Petersburg“ egy táviratilag jelzett czikke, mely azon nézetnek ad kifejezést, hogy Napo­leon restauratiója által nem fog állandó béke létrejöhetni. E lap szerint legjobb volna, ha Vil­mos király a franczia alkotmányozó gyűléssel kötné meg a békét. Ezt természetesen fegyver­­szünetnek s praeliminaréknek kellene megelőzni. Pest, szeptember 16. Francziaország készül a végharczra. Párisban a Loire mögött és a lyoni erő­dített táborban erélyes kezek szervezik a védseregeket, melyekkel a köztársaság valóban barbár módon hadakozó ellensé­geivel szembe akar szállni, vagy legalább azt előnyösebb békefeltételekre kénysze­ríteni. Lázas sietséggel szedik össze e három ponton Francziaországnak még meglevő védeszközeit, melyeket aligha számolgat­tak ki nyugodtan a porosz főhadi­szállá­son, mikor ama kérdést, Napóleon és a köztársasági kormány közt, licitátióra akarták bocsátani, kijelentvén, hogy azzal a féllel kötik meg a békét, amelyik a né­metekre nézve előnyösebb feltételeket fo­gad el! E gondolatról úgy látszik, már le­mondtak. Aligha ki nem józanodtak már a sedani győzelemittasság szülte mámorból s trón­­nal kezükben kissé számítgatva, meggyő­ződtek, hogy a franczia tényleges kormány még annyi erő fölött rendelke­zik, hogy azt még sem lehet egészen ig­­n­orál­ni. Francziaország eddig körülbelől 260 ezer embert veszített, kik részint elestek vagy megsebesültek, részint hadi­fogság­ba jutottak. Van tehát még körülbelől 250 ezer ki­­tanított rendes katonája, kikből ugyan mintegy 150 ezer Metzben, Strassburg­­ban és a többi várban van bekerítve, de mind a mellett Francziaország védelmére tetemesen közreműködnek , mert saját erejüknél legalább is felével több ellensé­get foglalkoztatnak. A várakon kívül közvetlenül a kor­mány dispositiójára állhat tehát még 100 ezer régi katona. Ezekhez most már bátran számítható még az idei 90 ezer újoncz, és így már 190 ezer emberből álló rendes sereggel találkozhatnak a németek , ha ugyan egyetlenegy már kiszolgált régi katona most be nem lépett volna, de a­z a fran­czia nemzet elkeseredettségét figyelembe veszi, az aligha túlzásnak fogja nevezni, ha e cathegóriához tartozó háború tarta­mára önként belépők számát 60 ezerre teszszük. Összesen tehát a franczia rendes sereg létszámának, — Bazaine seregét és a töb­bi vár helyőrségeit ide nem számítva, — legalább is 250 ezer emberből kell állania. Ehhez az erőhöz csatlakozik a mozgó nem­zetőrség, mely már ez év elején, tehát a háború kitörése és a nagy nemzeti cala­­mitások bekövetkezése előtt 164 ezer em­berből állott. Összese­n 404 ezer harcros működhetik a Páris falai alatt megjelenő ellenség ellen,melynek összeköttetési útjai azonkívül több szabad lövészcsapat által folytonos támadásoknak lesznek kitéve. E számításomra azt az ellenvetést le­hetne tenni, hogy Francziaország nem fegyverezheti föl hátultöltőkkel mind­eze­ket az embereket, mert általában az a té­ves nézet uralkodik, hogy Francziaor­szágnak nincs elegendő hátultöltő fegyve­re. Ez nem áll. Igaz ugyan, hogy a volt franczia kormány e tekintetben korántsem tett annyit, mint a­mennyit tennie kellett volna, de azért a most t­ervezésben levő sereg számára még elég hátultöltő fegy­ver lesz. Hogy mennyi hátultöltő fegyverrel ren­delkezhetik a franczia kormány, azt könnyen kiszámíthatjuk. Biztosan tudjuk ugyan, hogy 1868-ban összesen 398 ezer új hátultöltő készíttetett Francziaország­­ban, 95 ezer vásároltatott külföldön és 216 ezer régi fegyver alakíttatott át há­tultöltőkké. Föltéve, hogy 1869. és 1870- ben egyetlenegy fegyver sem készült vol­na el, — mi hihetetlen — mégis, a jelen­legi szervezés alatt levő seregnek elég jutna. De bátran feltehető, hogy 1869-ben legalább félannyit szereztek be, mint az előtte való évben. Ha tehát a csatatéren és a hadi­foglyok­kal elvesztett, — továbbá a Bazaine sere­génél és a bekerített városőrségeknél levő fe­gy­vereket leszámítjuk, látjuk,hogy a pá­rizi hadügyministérium még am­edig le­galább is 500 ezer hátultöltővel rendel­kezhetik. Ép ily számítás által meggyőződhe­tünk, hogy Francziaország még 700 tá­bori löveggel jelenhet a csatatéren meg. Ho­­gy egyrészt a francziák katonai helyzete korántsem oly rosz, mint a mi­nőnek porosz lapok hirdetik, másrészt a német sereg helyzete sokkal roszabb le­het, sem hogy a porosz főhadi­szállásban a háborúnak bosszúra nyújtását kíván­hatnák. Német részéről összesen 846 ezer sorkatonával és 221 ezer honvéddel ren­delkezhetnek. Eddig körülbelül 246 ezer német lett harczképtelenné, részint a csatatéren, ré­szint betegségek következtében­­ és e szám folyton növekedő arányban szapo­rodik csatákon kívül is, a hideg éjek, rop­pant fáradalmak stb. miatt keletkezett be­tegségek folytán. Marad tehát 600 ezer rendes harcrás. Ezekből legalább 60 ezer Németország­ban fekszik, hol a honvédségnek nagyobb része is a helyőrségi szolgálattal és a ha­difoglyok őrzésével van elfoglalva. Jelenleg tehát Francziaországban kö­rülbelől 540 ezer sorkatona és 60 ezer honvéd állhat, összesen 600 ezer ember. Bazaine se­regének felügyelésére és Metz bekerítésére legalább is 150 ezer embert kell hátrahagyni. Strassburg, Toul és a többi franczia vár ostrománál, illetőleg bekerítésére szintén 50 ezer embernek kellett hátramaradni, úgy, hogy a porosz vezérkar csakis 400 ezer emberrel rendel­kezhetik szabadon, kiknek, min­dennebb láttuk, 404 ezer francziától kell Párist elvenniük. KÁPOLNAI. közeinek javítására berendezett műhelylyel bír­nia, ezt az üzlet biztonsága s olcsó vág-, elenged­­hetlenül megkívánja. A kormány is szükségesnek találta az á­lam­­pályák r­észére egy ily műhelyt felálltam, mely czélból : 1- er is 500.000 frtnyi összeget vett fel az 1870. évi költségvetésbe rendkívüli kiadások IV-ik fejezetének 5-ik czime alatt a hatvani pá­lyaudvar nagyobbítására, miután a műhely fel­állítása eredetileg oda lett tervezve. 2- or az ugyanazon czim alatt a m. éjszaki vasút pest-salgótarjáni részének helyreállításá­ra felvett 1.000,000 írtból 200,000 irtot szintén a műhely építésére előirányozott. 3- ot. Miután ezen műhely az épiülő­félben lévő salgó-tarján-ruttkai s az éjjitendő hat­­van-szolnoki, valamint a miskolcz-bánrévei vas­utak részére is szolgáland, ennélfogva a műhely­­építési költségeknek fedezése után meg­szükség­­lendő összegről még az ezen v­a­sutak építésére a már említett czím alatt fe­let: 7 800.000 és 2.174.000, 1.935 000 frtnyi összegekből lett gondoskodva. A Hatvanban tervezett műhely, mely az érin­tett megszavazott összegekre lett volna építen­dő, 1.090.000 fori­ntba került volna. A kor­mány e helyett czélszerűbbnek találta a két pesti gyárt megszerezni 1.050/00 frton, s igy már most csak is az lehetne a kérdés, váj­jon jogában áll- e a kormánynak a pesti gyára­kért azon összegeket fizetni , melyek egy a kormány által építeni tervezett műhelyre sza­vaztattak meg. A kormánynak ezen jogát azonban annál ke­vésbé lehet kétségbevonni, mert az 1870. évi költségvetésben a fentebbi összegek nem hatá­rozottan az építendő műhelyre, hanem az állam­pályák kellő kiépítésére, s a szükségesekkel leendő ellátására (tehát műhelyre is) lettek meg­szavazva, a­nélkül, hogy a kormány a műhely helyének kijelölését illetőleg szabad elhatározá­sában korlátoltatnék. A roácsa­ecskendi és valko­sz.-lászlói birtokok megvételének felemlített ügye — a két gyár megvételének kérdésével — aligha állja ki az összehasonlítást , mert a vasutak műhelyei — a jelen esetben tehát a két gyár — az illető vasutak kiegészítő része — csak úgy, mint akármely ál­lomási épület, őrház, vagy más építmény,a­mely nélkül rendes üzlet alig képzelhető. Azt pedig, hogy a kormány minden úton épí­tendő bármilyen épület miatt e­­tről esetre min­den eddigi szokás ellenére a törvényhozás bele­egyezését kérje ki, talán maga az „Ellenőr“ is kissé túlságosnak fogná találni. Pest, sept. 16. Néhány héttel ezelőtt az „Ellenőr“ szó­ba hozta a magyar-belga és a magyar­­svájczi gyáraknak a kormány által tör­tént megvételét. Akkor hiteles forrás után közöltük az adatokat, melynek a vételre vonatkoztak. Ma az „Ellenőr“ visszatér a tárgyra s ez alkalommal erős támadást intéz a kormány ellen. Ugyanazon olda­l­ról, melytől első ízben nyertük a fölvilá­gosító sorokat, ma a következő c­áfolatot vettük : Az „Ellenőr,“ daczára annak, hogy már első felszólalása alkalmával részletesen felvilágosí­tottuk azon eljárásról, melyet a kormány a m. belga és m. svájczi gyár megvétele alkalmával követett — valamint szón­okokról, melyek a kormányt e gyárak megvételére indították — mai számában utólag feleleveniti az ügyet, s úgy állítja oda olvasói elé , mintha a kormány az országgyűlés elhatározását egészen mellőzve a vételt alkotmány­ellenes módon létesítette volna. Ha azonban a czikk írója annyi fáradságot vett volna magának, hogy az 1870. évi költség­vetést megvizsgálja, akkor bizonyára nem vá­dolta volna a kormányt törvényellenes eljárás­sal, mert meggyőződést meríthetett volna magá­nak a költs­g­vetésből, hogy a törvényhozás az állampályák részére szükséges műhely építésé­re a költségeket megszavazta. Minden nagyobb vasútnak kell forgalmi esz­­ miként tárgy­altassanak a szegedi bűnügyek ? (y) A vizsgálat előre haladt, több bűnesetek megvilágítva vannak, az ítélethozatalnak kellene már most bekövetkezni, de egyszerre felmerül a kérdés: miként kelljen ezen roppant anyagot kezelni, letárgyalni, hogy az büntető eljárásunk­nak is megfeleljen s az ítélethozatalt is köny­­nyitse. A pestmegyei delegált bíróság a „Pesti Nap­lónak“ f. hó 15-dik számában és ugyanakkor a a Jogtudományi Közlönyben megjelent nyilatko­zata szerint a bűnesetek szerinti tárgyalást véli a legczélszerűbbnek, melynek folytán, min­den bűneset külön tárgyalva, az abban bűnösök részben elítéltetnének, részben pedig az ítélet reájuk nézve függőben tartatnék. És ezen eljá­rás helyesség­nek indokolásául azon legyőzhe­tetlen nehézségeket hozza fel, melyek a bűnösök bűntényeinek összes megítélése folytán előálla­­lnának. A legyőzhetőennek vélt nehézség tehát az, mely a t. bíróságot ezen eljárás követésére in­­dítá, mert maga is beismeri amannak elsőbbsé­gét. Lássuk ennélfogva, vájjon az ajánlott mód szerint csakugyan könnyebb lenne-e az ítéletho­zatal ? Minden bűnesetnél az illető bűnös a törvény­szék előtt megjele­nne, s meghallgatná, hogy bű­nösnek mondatik ki, s mennyi az összeg mit kár­­­térítésként fizetnie kell, azután ha főbenjáró lenne a bűne, megindittatnék ellene az írása­­beli per, ha nem, várna még a másik büneset,a­hol ő is részt vett tárgyaltatik , addig természe­tesen ismét elzáratnék. Ha később a vizsgálat más bűntényeket is derítene fel egy már a bün­tetésre nézve is elítéltre, akkor az ismét előho­­zatnék és előbbi büntetéséhez megint kapna va­lamit. Ha a bűnper megindíttatn­a az első bűn­eset tárgyalása után valaki ellen, akkor ennyi bűnpere lenne, a­hány főbenjáró bűnesetben ré­szes volt, ha nem indíttatnék meg, akkor reá és mindazokra nézve,kik főbenjáró bűnténynyel vá­­doltatnak az égés­, eljárás eredmény nélküli és időrabló lenne. A­mi ezen eljár­ással ele­retnek egyedül az lenne, hogy az egyes bűnesetekben résztvevő kisebb bűnösök ítéletet nyertének s tán rövidebb büntetésük kiáll­ta után a még kinnlevők számára hírmondók és az igazság­szolgáltatásra nézve veszélyes közbenjárók len­nének. Miként lenne még azután a fellebbezés! A felső b­róság az egyes bűnesetek szerint nem ítélhet­ne,­­ neki az összes iratokat kellene leírni, mert az első bír­ság bűnösségi ítélete nem adtó, de következmény, s ha már a felső bíróság enélkül nem ítélhetne, bevárandó volna a tárgyalások

Next