Pesti Napló, 1870. szeptember (21. évfolyam, 207-236. szám)
1870-09-18 / 224. szám
Vasárnap, September 18. 1870. 224. szám. 21. évifolyam. Szerkesztési iroda: Ferencziek-tere 7- fjmn. I. emelet. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó-hivatal: Ferencziek-tere 7. szám földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadóhivatalhoz intézendők. REGGELI KIADÁS. Előfizetési feltételek: Vidékre, postán, vagy helyben, házhoz hordva. Egész évre ... 22 frt. Félévre .... 11 frt. Negyedévre ... 6 „ 60 kr Két hóra .... 8 „ 70 kr Egy hóra ... 1 „ 85 kr Hirdetmények dija: 9 hasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 9 ujkr. Bélyegdij külön 80 ujkr. Nyilttér: 1 hasábos petitsor 25 ujkr. A „Pesti Napló“ előfizetési ára: September bóra .... 1 frt 85 kr. Sept.—decemberre (4 hóra) 7 frt 35 kr. Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés havonkint 30 kr. A „P. Napló“ kiadóhivatala. PEST, SEPTEMBER 17. „Athisnál harczolnak!“ E laconikus távirattal tudatják a francziák, hogy a modern polgárisultság gyupontja alatt megszólalt az ágya. A this-Mons Paristól délre alig 100 midre a Szajna balpartján fekvő kis falu, melynek közelében Juvisynél ágaznak el az orleansi és a toursi vasutak a Corbeil-, és onnan Lyonba vezető vaspályától. A harcznak részleteit még nem ismerjük, de czélja világos:a németek mindenekelőtt Párist az ország belsejétől akarják elszigetelni, és azért minél hamarább Páris déli oldala felé törekednek, hol a Loire völgye felé épített vasutakat kell elmetszeniük. Tegnapi czikkünkben áttekintettük a franczia kormány rendelkezésére álló haderőket ; ma, midőn Páris bekerítése már megkíséreltetik, érdekes lesz ama viszonyokra is figyelmet fordítanunk, melyek alatt a Párisba nem rendelt csapatokból összeállított mozgó hadsereg fog harczolni. Mert hogy ennek mihamar alkalma lesz honának eltipróival a csatatereken szembeszállni, az alig szenvedhet kétséget. A németek sokkal gyöngébbek még, semhogy Párist komolyan, rendszeresen ostromolhatnák. Párisban legalább is 100 ezer oly harczos van, ki csatamezőkre a világért sem menne, de Páris falai alatt csak annyi „értelmességgel“ harczolna, mint bármely porosz honvéd, és bizonyosan több lelkesültséggel, mert honáért, szülővárosáért küzd, míg a családjától, üzletétől elvont német harczos most már bizonyára tudja, hogy nem hona védelméért áll a golyózáporban , hanem egyedül a porosz uralkodó nagyravágyásának kielégítéséért. Valószínű ugyan, hogy az eddigi, hallatlan barbársággal folytatott hadjárat alatt sok német harczos elvadult, mondhatni: elállatiasodott, és a harczot már szenvedélyből kedveli, de a műveltebb rész, a családapák, birtokosok és üzletemberei bizonyára már sokalják a most már nem a „honvédelem“ érdekében folytatott háborút. Mindezt, mind a sereg létszámának már ki nem elégítő voltát, úgy látszik, a porosz főhadiszállásban is nagyon tekintetbe veszik. Páris ostromáról már le akarnak mondani. Ezt hirdeti legalább a félhivatalos ,Spener Zeitungt, melyben a közvéleményt arra készítik elő, hogy a porosz király egyelőre még nem akarja Párisban diétázni a békét, mert a város ostroma túlságosan sok áldozatokba kerülne.Ostromárkok helyett a poroszok az éhséget akarják szövetségesül felhívni. Párist seregük egy részével szorosan zár alatt tartva, míg a fenmaradó hadtestek Francziaország déli részei felé fordulnának. Mellesleg felemlíti a „Spener Ztg.“, hogy nem lenne épen rész, ha a párisi védvonalnál valahol egy kis rést hagytak volna, honnan néhány bombácskával kipótolhatlan műkincseket, védtelen nőket és gyermekeket lehetne megsemmisíteni, amint azt sem feledi el felemlíteni, hogy milyen jól fognak majd a német katonák a francziák rovására enni-inni, requirálgatni. „Isten vezetéséből“ a franczia kormány erélye és főleg a német sereg megapadása miatt tehát egyelőre a „nemes erkölcsök és istenfélelem bástyájának ura“, ki nem engedte, hogy nők, gyermekek és aggastyánok a bombázott — tehát „nem kiéhezendő“ —Strassbourgból kimenekülhessenek, hanem 3 hétig azokra és nem a várfalakra lövetett; e nemes erkölcsök hőseinek vezetője tehát nem akar Párisba nyomulni. A „róka és a szőlő története“ ismétlődik. Katonailag tekintve a tények állását, persze, a németek nem igen tehetnek egyebet. Ha Párist ostromolni akarják, akkor a legfölebb 400 ezer emberből álló hadseregből egy csapatot sem nélkülözhetnek. Tourt be kell venniök minden áron, mert különben nehéz tüzérségüket nem szállíthatják Páris alá, és ha mindezt meg is tennék, ki lennének téve annak, hogy egyszerre csak a Loire-vonalból oly franczia sereg fejlődnék ki, mely az eddigi győzelmek összes gyümölcseinek birtokát újra kérdésbe helyezné. E sereg szervezését kell tehát mindenek előtt meggátolni. A hadjárat rendkívüli hosszúra nyúlhatik ugyan, Németországban is sok család koldusbotra fog jutni, mert a családok élelmezői a most már hódítóvá vált hadjáratban hónapokig osztják vérüket egy család hiúságáért. A francziák által most elfoglalandó védvonal, a Loire völgye Nantesn a középtengerre támaszkodik, Orleansnál éri el a Párishoz legközelebb csak 18 mértföldnyire eső pontját s onnan St.-Étienne-ig délkeletre fut, hol a Sevennehegység és az annak túlsó lejtőjén fekvő lyoni nagyszerű erődített táborában leli jobb szárnyának támpontját. E vonaltól délre fékezik Francziaország területének háromötöde, ott tehát elég eszköz található új hadsereg szervezésére. Ott fekszik végre Francziaországnak Páris után legfontosabb erődített tábora: Lyon, mely bástyázott védfalain kívül tizenöt erőd által védelmeztetik. KÁPOLNAI. k „Pesti Napló" tározója. Heti tárcza. (Vaskor. — Ferracute. — Roland. — Honvédtanya. — Bódogság első napja. — Touristák. — Üres lakás.) Ki meri még állítani, hogy az emberiség halad, hogy út meg új fejlődési fokozatokon megy keresztül ? Silány ismétlés minden, az emberiség ,mint egy iskolás diák, ki minden stúdiumból csak egy oldalt tanult meg, a vizsgálat napján, akármit kérdezzen tőle a tanár, azzal az egy oldallal felel. S az a rejtélyes correpetitor odafenn nagyot nevet e hangyaboly erőlködésén, mely a göröncsös után előre törekszik s mindig vissza-visszasodortatik a régi, kivágott, vert utakba. Azt mondák a vaskor már elmúlt. Miben élünk mi most, ha nem vaskorban ? Nem — még sem abban, csalódtam ! Haladunk. Egész új kor ez a vérkor neve alatt fogja egykor az utókor tisztelni. Azt azonban senki sem tagadhatja, hogy a vas- és vérkor meglehetősen hasonlít egymáshoz, sőt tán annak egyszerű ismétlése azon egyetlen különbséggel, hogy a vas megszaporodván, a vér is megáradt. Ezek a kedves korszakok ! Valamennyi megtér,csak az aranykor késik újra szerepelni, halvány utódjának a bankó- éa actia-kornak engedvén át a tért. S az a régi barbárkor tulajdonképen nem is lehetett oly borzasztó, mint némelyek hinnék; akkor az erőszak fegyverei ellen az ész is érvényre tudott emelkedni. Elmondok erről egy igaz esetet. Mikor nagy Károly Spanyolországban hadakozott, a mórok egy Ferracute nevű óriást, kinek karjaiban 40 ló — azaz hogy emberevő szundikált — állitanak ki a letörő ellen. De mi ten hős Roland Ferracute ellen ? Mitrailleuse elindult-e ellene, kettévágta-e, dárdára szurdalta-e ? A nem hős Roland egyszerűen iheologikus vitába bocsátkozott vele s a keresztény anyaegyház érveinek súlyos fegyvereivel oly zavarba hozta a pogányt, hogy ez csak akkor vette észre halálát, mikor Roland — a zavar pillanatainak ügyes felhasználásával — kardját beléje, vagy belébe meríté. Ezt tanítja a „csalhatatlan“ hagyomány. S ebből látni való, mennyire sülyedtünk. Ugyan álljon ki Favre vagy Thiers Moltke elé, próbálja őt disputába keverni, vájjon lesz-e benne annyi fogékonyság, hogy magát illendőképen leölesse ? Ó, Ferracute, miért nem lettél törzskari főnök a burkus táborban! Amaz volt a„szellem“ kora, a mostani az anyagiság műveltsége. Ez a derék hős egyenesen Góliáthtól származott, arcza egy, keze, lába négy, teste 20 rőfnyire nyúlt vala és egyetlen ujjának hossza más három kezének hosszával felért. Nagy Károly legjobb vitézei elestek a párviadalban, egyszerre busz daliával is kiállt és a hóna alatt vitte haza. Nagy Károlyt e veszteség szerfelett elbusitá és lelkének nagy szomorúságában bajnok Rolandhoz fordult: kérve őt, a legyőzhetetlent — vágná le valamiképen azt a gaz szerecsent. Roland megígérte és síkra szállt. S a vas- és vérkor szelleme mindenre rátette kezét, még a legkedvesb múzsát sem kíméli meg. Hol a sikló alatt, egy alagút szájánál könnyű dallamok Csengének, fülcsiklandó, szeszélyes bolyhóságok Thalia tiszteletére, a tágas teremben a madráczok teritvék széleiben s hosszában, mejllyeken vörösnadrágu Mars fiai alusszák a „szabályszerű“ álmot. Színházból jön kaszárnya. Ott, hol generál Bumbum vezette volt bátor harezonait büszke szemlében a szép herczegnő szeme elé, hol lelkesülten hordozá Fritz ezredes az „ősi kardot“ és moltkei terveket főzött ki, miképen kell az ellenség elől kitérni, most minden, s pedig állandólag, hadi lábon áll. Víg nevetés, kurjongatás ballika csarnokban, színpadon s nézőtéren a gyakorlatok után kifáradt, derék honvédeink nyugosznak s egy társukon kaczagnak, kit az exercitozás nem volt képes kimeríteni, hanem puskáját dorongul használva, pompás medvetánczot produkál. — Egy barátja a konyhaedényen veri ki a hozzávaló muzsikát, s a pajtások elismerő tapsai jutalmazzák az új — Klisnigget. Csak aztán a kivonatban is ilyen jó kedvünk legyen. Remélem. Medvét majd foghatunk, és pedig pompás északi példányt, majd azt is így kell megtánczoltatni. „Hazafiság a nemzetiségnek.“ Soha nem illett oda fel jobban az a felirat, mint most. Okosan választa azt Molnár. A pesti színházra internált magyar Thaliát pedig — tán a budai mellőzés feledtetésére s vigaszul — bódogítani szándékozik a kormány. Euterpe és Erato kisasszonyok e bkre azonnal köszönő levelet küldtek be a „P. Lloyd“ nyílt terébe, hanem a hirdetési díjat elfelejtvén mellékelni (a kisasszonyok gázsija 15-én rendesen elfogy), Fáik nem adta ki. Melpomene és Thalia testvéreik pedig egy szerkesztőségünkhöz érkezett nyilatkozatban kijelentik, hogy semmi kifogásuk sincs e bódogság ellen, csak jól bánjék velük és ne próbálja őket nővéreik kedvéért, mert azok nem igen szivelhetik s néha annyira boszanták, hogy már egy fedél alatt sem akartak velük maradni. Én is e véleményen vagyok s hiszem, hogy ha képes lesz a családtagok közt az egyensúlyt s jó egyetértést részrehajlatlanul fentartani, „a bódogság első napjára“ nem egyhamar fog az utolsó nap következni. A nyár utolsó napjai elkövetkeztek. Mindenünnen haza szállingóznak a vándorok s a magyar fürdők, mint Ischl, Karls és Marienbad, visszaadják a honnak a nyári hónapokra elrabolt honfi- és leányokat. E soroknál szinte látom egy-két olvasómat a földabrosz után kapni. Mi történt? — kérdi magában — hát már Iseblt, Karlsbad és Marienbadot is — magunkhoz kapcsoltuk ? Ez igen dicső volna. S pedig hihetőleg békés után, mert fegyverrel mi új magyarok nem hóditunk, legfeljebb a közjogi fegyverekkel, melyek azonban senkinek fejét vagy fülét le nem vágják. Nyugodjál meg, édes magyarom ! Ischl még Ausztriában fekszik. Karls és Marienbach még a cseh korona áldásait élvezi. S mégis magyar fürdők, mint Bécs — magyar város, mert nem hallani több magyar szót Kecskeméten, nem látni több magyar arczót Debrereczenben, mint Ischl sétányain vagy a karls- és marienbadi források és kutak mellett. Ez oly igazság, mint azon másik tény, hogy a legtöbb pesti ember Bécsben látható. De mihelyt a zöld s fehér zsalugáter szellős redőnyein keresztül csipős lég csempészkedik a szobába s a padlásra száműzött téli ablak a mosóhölgy takarító keze alatt ragyogását visszanyeri; mihelyt a nyári kabát téli álomra hajtaná fejét s a garderobe egén a felöltő jegye tűnik fel e körirattal: e jelben nem fagysz meg! mihelyt a falevél sárgaságba esik s e gyógyulatlan betegség következtében a földre telepszik, a bécsi északi vaspálya jegykiadója nem győz elég pesti kilétet kiszolgáltatni; a nyári telepek kiürülnek s a városi lakások porát a fürge szobalányok kisöprik. Csak egy téli szállás van, melyet lakosai nem akarnak elfoglalni. Nem pesti lakás, hanem bécsi. Nem is ház, hanem színház. Sehol annyi komédiát nem játsztak, mint ott Most is megnyitották az új idényre, hanem a működő személyzet egy része strikeolni kezd, és nem akar játszani. Szegény rendezőségnek , bizonyos Potocky urnak, meggyűlt ajtaja ez elégületlen színészekkel; senkinek nem tud kedve szerinti szerepet adni s oly ensemble-t teremteni, melylyel valami tisztességes darabot színre lehetne hozni. „Nekem zsarnok apát adjanak!“ kiált Wenzel. — én dühös természetű vagyok, nem tudom magamat alávetni senkinek. Valami tyrannust, akár Páduával, akár Pádua nélkül. Mérges szerepet kérek, véres szerepet, rontó-bontó szerepet , de főszerepet. Mellékszerepet nem játszom. Míg azt meg nem kapom, nem tanulok egy szót, nem nyúlok egy festékes tégelyhez, nem ragasztok egy bajuszt sem.“ Wenezel mérgesen becsapja az ajtót s a bámuló rendezőt a faképnél hagyja. — Én bonvivant-t kérek! — szólal most fel egy conföderatiás tag. — Szeretek jól élni. Könnyen élni, vigan élni s egy kissé henyélni. Csak főszerep legyen, elsőrendű, segédszerepre nem vállalkozom. Érti az úr? Hanem azért rosz ember nem vagyok s egyelőre játszom/csak beváltsa követelésemet, különben egy szép reggel elszelelek. Már sokszor tartott bolondnak, ne kisértse meg még egyszer,! — végzi szavait és sipkáját félrecsapva, botjával a levegőben hadonászva, kifelé lépdel, míg útközben ezt danolja A kormány ingatag Álmok, csalfa, ledér, Megbánja holnap Mit ma igér, (kis) Mit ma igér, Megbánja holnap, Mit ma igér, A dal a távolban elhangzik. A rendező sóhaja a szobában elvész. Most belép a harmadik tag — neve Plajbász, vagy Bleiweisz — bizonyosan nem tudom. „Nos regisseur ur mikor kapok elsőrendű szerepet?“ kérdi henczegő hangon. — Uram, ön igen lángelmű, tehetséges tag lehet, ha nem még fiatal kezdő, várjon, míg megnő. Egyelőre elégedjék meg saját szakmájával. „Saját szakmám hősszerep, hősszerep, jól megértsen ! Heroikus lovagdarabok. Fenhéjázó ritterek. Bíboros királyok. Az kell nekem. Számot akarok tenni. Vegye elő jegyzőkönyvét s Írja be, amit mondó vagyok. Ha egy fél év alatt nem ad nekem elsőrangú fizetést meg szerepkört, elmegyek vándorkomédiásnak. Adio.“ A rendező homlokáról kétségbeesve törli le az izzadságot. De ime jön a negyedik. Mosolygó, ravaszas pislogató szemű úri egyéniség — intrikus. „Kedves rendező úr, jó reggelt ! szerencsés jó reggelt, áldott jó reggelt! Hinni akarom, hogy az éjjel kellemesen pihent.Mindenesetre úgy van, örvendek rajta. Az élet annyi teherrel, kellemetlenséggel, bajjal járó, hogy csak az álom karjaiban vagyunk képesek felüdülni. Nem volna képes, a játékrendben oly darabokat tűzni ki, melyekben a főszerep nekem jutna ? Felette szeles időnk van.Nem erőltetem önt, ments Isten ! csak arra kérem — csengve, uram, juttasson nekem főszerepet, különben azon, lelkületem szelídségével egyenes ellentétben álló lépésre kényszerítene, mely az ön házának felgyújtásával végződnék, mit őszintén —mondom — szívből sajnálnék. Reményem az idő megváltozik. Alázatos jó reggelt.“ S kimegy. — Csupa Tartuffa-t adjunk ? Az nem megy! nyögi boszankodással a rendező. Valaki bedugja az ajtónyiláson fejét: „Mein Herr“ — kiált be németül, — „nekem Németországban előnyös szerződést ajánlanak.Ha minden jó szerepet nem nekem oszt, megszököm. Pá!“ S a rendező felsohajt: „Felix, Ausztria.“ Argus. A helyzethez bécsi levelezőnktől a következő sorokat veszszük : 1. — B é cs, sept. 16. A békekilátások azóta, mióta önöknek e tárgy körül utoljára írtam, majdnem elenyésztek. Az okok különbözők. Először, úgy látszik, hogy Vilmos király nem tudja magát elhatározni arra, miszerint a köztársasági kormánynyal alkudozásba bocsátkozzék, másodszor nem akarja magát megfosztani azon élvezettől, hogy Párisba bevonulhasson. Az utóbbi oly élvezet, melyet a győzelemteljes király könnyen megszerezhet magának; legfölebb néhány ezer ember életébe kerül, de hisz ez a „portéka“ Berlinben nem igen drága. Bajosabban áll a dolog a király legitimistikus velleitásaival. A német nép már mégis csak meg fogja köszönni, ha fiai csak azért estek el, hogy „Napolidium“-ot visszavezessék Párisba. De hiszen majd elveszik ennek is élét. Nem hiába dobták oda konozni a népnek az „Elsass és Lothringia“ jelszót. A franczia nemzeti védelmi kormány nagyobb területi megcsonkításról nem akar hallani; Napoleon ellenben és a régensség e tekintetben sokkal engedékenyebb lesz, mert hiszen ők úgy sem akadályozhatják meg a poroszokat azt megtartani, amit már is bírnak. Ebben mondja Bismarck, Németország érdeke kívánja, hogy azzal kössünk békét, aki jobban megfizeti. Ha Napóleon a vevő, akkor neki kell segíteni, hogy szavát megtarthassa. Különben is, — teszik hozzá titkon — Napoleon visszahelyezése úgy is polgárháborút keltene s igy a franczia nép reánk nézve úgyis ártalmatlanná válik. A háttérben aztán az az utógondolat is lappanghat, hogy annak idején majd a hálára kötelezett empereur szolgálatait igénybe is veszik, ha keleten valami bonyodalom támadna. Aki mostanában elolvassa a Berlinből inspirált lapokat, azt fogja találni, hogy azokban most az orosz czárt egész az undorig dicsőítik.Azt mondják, Oroszország volt az, mely a semleges hatalmakat meggátolta a beavatkozásban. Oroszország az, mely a respublikára leginkább vicsorítja fogait, így írnak ma, holott két héttel ezelőtt nem tudták eleget emlegetni az állítólagos oroszosztrák szövetséget. Ugyan miként érzik magukat ma azon hazai közlönyök, melyek akkoriban a berliniek által lépre csalatták magukat ? S mit mondanak ehhez a mi német szívpolitikusaink Bécsben, kik azzal a phrasissal akarnak bennünket elaltatni, hogy Németországnak és a magyar-osztrák birodalomnak a keleten solidáris érdekei vannak, s hogy a bécsi és berlini kabinetek a keleti kérdésben egyértelműleg fognak eljárni ? Hallgatnak erre, épen úgy, mint sok más dologra hallgatnak, amely által őket ma Berlinből megcáfolják. Adja isten, hogy a „német testvérkéz“ beérje ezzel. Hogy azonban kiinduló pontunkhoz visszatérjünk, úgy látszik, hogy a német főhadiszálláson ép azon eljárást követik, mely minálunk kincstári szállítások kiadásánál szokásban van. A pályázók benyújtják ajánlataikat s a szállítást az kapja meg, aki a legkedvezőbb feltételeket ajánlja. Az egyik ajánlat Sedan óta Bismarck zsebében van, most már kezdetét veheti az árverezés. Ki ad többet ? Pest, szeptember 17. (A szélsőbal lépéseit, melyeket az országgyűlés összeülésének siettetése végett tett, esti lapunkban felemlíttettük. E lépések előzményeiről a „P. Lt.“ a következőket írja : Tegnap reggel Madarász és Gonda urak elmentek Somssich Pál elnökhöz s kérdezték, mikor szándékozik egybehívni a képviselőházat. A képviselőház elnöke azt válaszola, hogy ez a budget összeállításától függ, ami od. végéig alig készülhet el. A két szélsőbali képviselő azt találta, hogy e határidő nagyon messze van, mert ők néhány interpellációt akarnak a kormányhoz intézkedés (p. honnan vette a pénzt a hadkészülődésekre,minő állást foglal el a franczia köztársasággal szemben) s ezenkívül több törvényjavaslat, így a polgári házasságról s a királyi haszonvételek megváltásáról szóló, sürgős tárgyalást igényel. Elmondták, hogy pártjukból 20-an sürgetni fogják a ház összehívását. Somssich Pál erre kijelente, hogy ez esetben a házszabályok által reá rótt kötelességet szorosan teljesíteni fogja, de mivel már hónapok óta nem volt odahaza, néhány napra birtokaira rándul, ahonnan azonban 30 óra már ismét visszatér. Ebbe Madarász és Gonda beleegyezett s pártjuk értekezletét 25-ére hívták össze. Ugyancsak a „P. Lt.“ jelenti, hogy Kossuth Lajos, ki az ó-kanizsai választókerületben képviselődő választatott, erősen célportált hír szerint elfogadja a választást és el fogja foglalni helyét a képviselőházban, anélkül, hogy előlegesen A háború. Ismét megszólalt az ágyú. A megsemmisített, szétugrasztott, demonizált és a porosz lapok által isten tudja minek nem keresztelt franczia hadsereg maradványa mégis oly nagy számú és oly erkölcsi bátorsággal bír, hogy nem várta be, míg az ellenség Páris óvó falai alatt felkeresi őt, hanem pár mértföldnyire eléje mert menni. A poroszok egyelőre a franczia főváros körülkerítésével s a külvilágtól való elzárásával vannak elfoglalva Seregek egy része kisebb csapatokban teljesiti a feladatot s igy a franczia vezénylet a legészszerűbben járt el, midőn ez apró csoportokat iparkodók — természetesen ha lehet — egymás után szétverni. Az Athisnál tegnap folyó küzdelem is valószínűleg ily jellemű volt. A francziák a megveretés esetén sem sokat veszthetnek, mert hátukat Páris falai fedezik, hová folyton visszavonulhatnak, míg az ellenség ilyen várható apró tíszúrások folytán oly vérveszteségeket szenvedhet, melyek esetleg komoly verésekkel járhatnak. Különben a poroszok lemondottak Páris rendszeres ostromáról s kiéheztetés által akarják azt hatalmukba keríteni. Oly terv ez, mely kiszámithatlan veszélyt rejt magában, mert az francziáknak időt enged, mire legnagyobb szükségök van. A viszonyok szerint azonban a poroszok nem tehetnek mást. Míg Toul a francziák hatalmában van, a vaspályát ostromágyuk szállítására nem használhatják. Azonkívül alig van annyi ostromszerük, hogy egy időben Metzet, Strassbourgot, Toult s még néhány várost lövethessenek. Itt mutatkozik e várak fontossága. Mihelyt valamelyik elesik, roppant sok ostromszer szabadul föl, melyet azután Páris alá lehet küldeni. Míg ez nem történik, a poroszoknak Páris pernirozásával kell megelégedniük. Különben Párist sohasem zárhatják egészen el, mert a franczia Szajna flottilla mindig talál utat a világgal közlekedhetni. A porosz előcsapatok a franczia kormány hivatalos jelentése szerint tegnap következő positiókban voltak: Neuillyban keletre fél mértföldnyire a Nogent erődtől; Páristól délkeletre negyed mértföldnyire Charenton erődtől; végre a Clamart-erdőben egy harmad mértföldnyire Montrouge erődhöz, a versaillesi út közelében. Ma már valószínűleg Páris nyugati oldalán is mutatkoznak. Hogy a poroszoknak meddig kell várniok, míg a franczia eegedélyt kérne a visszatérésre. Mint a Lloyd megjegyzi, a hír csupán ondit, de rendesen jólértesült körökben is visszhangra talált.