Pesti Napló, 1871. január (22. évfolyam, 1-25. szám)
1871-01-14 / 11. szám
11. szám. Szerkesztési iroda: ferencziek tere 7. szám. I. emelet. Lap szellemi részét illető minden közlemény * szerkesztőségbe* iézendő. Sérmantetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. ér »IIIIIMWM—tjB.WÜ Kiadóhivatal: Ferentziek tere 7. szám földszint A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Szombat, január 14. 1871. REGGELI KIADÁS. 22. évi folyam. *■ Előfizetési föltételek: Vidékre, postámra Szmelyben, házhoz hordva egész évre ... 22 írt Félévre . . . 11 írt. Negyedévre ... fi . 50 kr. Két hóra. . . . 3 . 70 kr Egy hóra i . . 185 kr Hirdetmények dija: 9 hasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 9 ujkr. Félvegdi. kisíu.. 30 ajkr. Nyilttér: 6 hasábos petitsor 25 ujkr. Előfizetési felhivás „PESTI NAPLÓ“ 1871. 22-aik évi folyamára. Egy évre . . . . 22 frt. Fél évre . . . . 11 frt Negyed évre ... 5 frt 50 kr. Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés havonkint 30 kr. A „P. Napló“ kiadóhivatala. PEST, JANUÁR 13. Aligha mondunk újságot, ha fölemlítjük, hogy sok oly körben, mely a kiegyezés terén áll, most is figyelemreméltó vita tárgyát képezi a kérdés, hogy vájjon van-e szükségünk közös pénzügyminiszterre? Ha közelebbről tekintjük ez állomás functióit, valóban úgy látszik, hogy a közös pénzügyminiszter inkább bizonyos viszonyok közösségének symboluma hús- és vérben, s mióta Lónyay excja a közös pénzügyminiszter, egy államférfi a főben is, mint az állami organismusban valóban szükséget pótló közeg. Nem szándékunk most e kérdést tüzetesben fejtegetni , mely csakis azért jutott eszünkbe, mert előttünk fekszik egy röpirat, melynek tartalma azt árulja el, hogy míg mi itt azzal foglalkozunk, hogy várjon a dualizmus keretén belől nem lehetne-e az egész állami gépezetet egyszerűsíteni, Lajthán túl akadnak emberek, mégpedig alighanem olyanok, kik miniszteri tárcza után töprengnek, kiknek nincs más gondjuk, mint annak latolgatása, hogy miként lehetne az egész állami organisatiót még komplicáltabbá tenni, mint a minő már most is az. Az igaz,hogy a kérdéses röpirat szerzője nem oly őszinte, mint amaz iskola journalistikai főképviselője,melyhez ő is tartozik, a „Neue fr. Presse.” E lap csak minapában is, igen őszintén jelenti ki, hogy miért berzenkedik a magyarok ellen. Ő azt reménybe — úgymond — hogy a delegatiókból majd kinövekszik a közös parlament, s az osztrák centralisatio a dualismus útján kerülőkön diadalt arat. Ez egyszerű, őszinte beszéd, s aki így szól, az ellenében igen hamar tisztázhatjuk álláspontunkat. Ez álláspont az említettel homlokegyenest ellenkező,összekötő kapocs köztük alig képzelhető, s ez álláspontok ellentétességéből a legtermészetesebben következik az, hogy amit a „Neue Fr. Pr.“ e tekintetben ajánl, arra nem lehet más feleletünk, mint a leghatározottabb visszautasítás. A röpirat szerzője nem ily őszintén jár el A Bécsben s mint egyik tudósítónk értesít, hivatalos jellegű forrásból vett sugallatokat Lipcsében csapódtatja le, röpiratának az „Offene Wunden Oesterreichisch-Ungarischer Volkswirtschaft“ fölírással igen érzékeny czímet ad, s olyasifikus képpel jár el tárgya körül, hogy szinte leolvashatni arczáról azt a hitet, hogy ime, szerencsésen rászedett. A szerző a maga dolgát kissé nagyon is ab ovo kezdi. Először is a vám- és kereskedelmi szerződés alapjait vizsgálja. E szerződésben bizonyos közös, s bizonyos egyforma kezelés alatt eső ügyek fordulnak elő, és szerző constatálja, hogy mindkét rendbeli ügyeknél eddig csakis azt lehetett tapasztalni, hogy a szükséges reformok, a magyar és azosztrák kereskedelmi minisztériumok közötti folytonos huzavona következtében teljesen elodáztatak. A vámtarifta, melynek átdolgozását az osztrák kereskedelmi minisztérium még 1868-ban kezdeményezte, a magyar kereskedelmi minisztérium részéről hoszszabb ideig mutatott passivitás következtében még jelenleg sem tárgyaltatott; a tengerészeti ügyekben mi sem történt a közös lobogó alkalmazásának kisszerű rendszeresítésén kívül; különösen a tengerészeti magánjog codificatiója, melyet szintén az osztrák kereső.miniszter kezdeményezett, Magyarország részéről mindig ellenzésre talál; az osztrák Lloyd kérdésének megoldásánál Magyarországon a nemzeti érzés bizonyos neme folytonos gátakat támaszt; — a consulatusi ügyben mi sem történik; a statistika azon része, mely a közös közgazdasági momentumokra vonatkozik, Magyarország önállósága óta folytonosan hiányos vagy legalább nagyon későn jó köztudomásra; a valuta rendbehozatala czéljából eddig alig történt volna valami. De nemcsak a közös ügyeknél mutatkozik a közgazdasági fejlődésre gátló hatás, — mondja panaszában szerzőnk, hanem azon ügyek is, melyek tekintetében egyenlő eljárás volna követendő, szintén súlyosan szenvednek a mostani rendszer mellett; a tengeri és kikötői igazgatásban, a folyamhajózásban, a vasutügynél, a sóéd dohányjövedéknél, a szesz- és czukoradónál s egyéb más viszonyoknál, melyeknek rendezésénél egyenlő eljárást kellene követni. — eddig sem az osztrák, sem a magyar minisztériumok részéről mi sem történt. Ez röviden a panasz, melyet a vám- és kereskedelmi szerződés következményei tárgyában különösen a magyar kormány ellen a röpirat névtelen szerzője emel. Mi nem ismerjük oly nagy részletességgel a közgazdasági minisztériumok belső működését, mint szerző s ennélfogva koránsem szándékunk kormányunk mellett síkra szállani. Tökéletesen igazat adunk szerzőnek, hogy a vám- és kereskedelmi szerződés folytán közös eljárásaid tartozó közgazdasági ügyekben a lefolyt három év alatt igen kevés reform kezdeményeztetett , sőt ha szerző oly positive állítja, nem mondhatunk ellent annak sem, hogy az osztrák meg a magyar kereskedelmi minisztérium között bizonyos feszesség uralkodik. Szerző vádjai ellenében azonban mégis fölemlíthetünk egyet mást, amiről épen tudomásunk van, így igaz ugyan, hogy az osztrák kereskedelmi minisztérium több tárgyban megkezdte a reformot, például az osztrák birodalmi tanács utasítása folytán a vámtariftát átdolgozta, s megküldte azt a magyar kereskedelmi miniszternek. Igaz, hogy a tárgyalás a magyar kereskedelmi miniszter hosszasabb hallgatása miatt akadt meg egy időre, de nem igaz, hogy a kereskedelmi minisztérium azért, mert az osztrák minisztérium kezdeményezte az ügyet, csak nemzeties féltékenységből hozta-vonta a reformot s igy teljesen tönkre tette az osztrák minisztérium szándékát. Az ügyállás e tárgynál az, hogy az osztrák kereskedelmi minisztérium az ügyek elintézésére egy már hosszabb idő óta alaposan begyakorolt hivatalnoki személyzet régibb idők óta működő közgazdasági egyletek, és ami különösen figyelmet érdemel, évek óta gyűlő adatok felett rendelkezett; ezeknek segítségével az előre megszabott idő alatt elvégezvén az ügyet, a kívánatos egyetértés eszközlése végett a magyar kereskedelmi minisztériumhoz küldé. Itt a kezdet éveiben minden máskép állt, mint Ausztriában; főkép miután a kereskedelmi és iparkamarák megalakulása hosszabb időt vett igénybe, s így oly közgazdasági reform keresztülvitele, melynél épen a különböző vidékek anyagi érdeke forgott szóban, mint a vámügynél, a kamarák nem létében nem is volt lehetséges. Nem maradt tehát más hátra, mint vagy azt mondani : igen, igen, megnyugszunk a reform minden betűjében, melyet Bécsben készítettek, vagy pedig a tárgyat tüzetesen kellett tanulmányozni, s ehhez idő kell. És minthogy nálunk ez utóbbit látták csak alkalmazhatónak, s minthogy a magyar kereskedelmi minisztérium a reformnál oly javaslatokkal lépett föl, melyek nem úgy hangzottak, mintha az osztrák kisszerű és a reform nevet nem is érdemlő igényekre egyszerű ámenek volnának : a magyar minisztert szidhatja ugyan a bécsi lipcsei röpiró, de az csak kötelességét teljesíté, melyért részünkről teljes elismeréssel adózunk neki. Lássunk egy másik ügyet. A tengerészeti magánjog codificatióját szintén kezdeményezték Bécsben s elküldték a magyar miniszternek, hogy az a bécsi üzenetre mondja el keleties flegmával : Salem aleikum! Csakhogy itt is egy kissé elszámították a dolgot. Késleltették ugyan hónapokon át a magyar tengerészeti ügyek különválasztását, de azt nem gondolták meg, hogy amíg ezt késleltetik, nem is készülhet el a tengerészeti jog codificatiója. S ha a magyar kormány nem tanúsítana sok dologban oly kimondhatatlan báránytürelmet, ha jobb, vagy ha csak általában hasznát venné a nyilvánosságnak, nem volna most abban a helyzetben, hogy őt dobálják meg lipcsei kerülőn át Bécsből, hanem Bécs ülne ott a vádlottak padján. De miért folytatnák szerző reeriminatióinak ismertetését ? Amit főbűnül hoz fel, hogy a magyar kormány túlságos tekintettel van a „nemzeti érzékenységre,“ azt egyszerűn tudomásul vehetjük mint bókot, mely vajha minél több valóságon alapulna. Ami pedig a bécsi-lipcsei író egyéb szemrehányásait illeti, azokról fölösleges volna szólanunk, mert azok csak „födözésére“ szolgálnak famosus indítványának, melynek a nyilvánosságba való becsempészéséért íratott e röpirat, mely sok zajt kelt. Ez indítvány az, hogy szerző ajánl egy uj közeget, egy osztrák-magyar kereskedelmi gyűlést, mely a magyar és osztrák kereskedelmi kamarák kebeléből választatnék s a közgazdaságban mutatkozó hiányok közös gyógyítását lehetővé tenné; és ekkér a politikai hatóságok kezeiből a közgazdasági ügyeket oly egyének kezébe akarná adni, melyek „nemzeties kisszerű féltékenységből“ akadályokat támasztani nem fognak. Nézzük csak, hogy mi lesz-e ezen kereskedelmi gyűlés ? Vagy határozni fog oly ügyekben, melyeknek létesülését kívánatosnak látja, s ebbeli határozatait keresztülvitel végett ismét a két állam minisztériumához terjeszti — és ekkor az indítványnak nincs értelme, mert akár mikor most is tarthatnak a kereskedők gyűlést, s most is akár mikor magán kívánságaikat előterjeszthetik a kormánynak. — Vagy pedig e kereskedelmi gyűlés mintegy a két minisztérium felett áll, bizonyos ügyekben dönt és végrehajt,— de akkor csak egy lépés választja el a közös kereskedelmi minisztériumtól, csak azon különbséggel, hogy ily testület kétségkívül összehasonlítatlanul roszabb lenne, mint a felelős, alkotmányos miniszter. Látjuk az előadottakból, hogy jót e téren csakugyan nem várhatnak Názárethből. Egészen más a mi eszmekörünk, más felfogásunk, s más a tendentiánk, mint jó barátainké Lajthán túl. Mi részünkről a jelen pillanatban egy részletében sem sürgetjük a dualizmus által teremtett állami gépezet módosítását, czélszerűnek tartanók, ha az a jelen szerkezetben még egy ideig változatlanul tovább folytatná működését, míg idő és tapasztalat behatóbban jelöli ki az alkalmazandó A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. Az adó történetéhez. Az adóügy fejlődésére nézve az ókorból csak Rómából és Görögországból jutottak el némi adatok hozzánk. Athénben valószínűleg egész Solon idejéig semmi állami adózás, mire szükség sem volt, nem létezett. A harczok, a nemesek zsold nélkül számos szolgáikkal vonulván az ellenség ellen, semmibe sem kerültek. A nyilvános szolgálattal semmi fizetés sem járt. Az egyház és papok, szinte a végett, hogy szükségeik fedezve legyenek, földbirtokkal s más kegyes adományokkal megajándékoztattak. Solon, mint az állam és törvénykezés rendezője, a népet négy osztályra osztá, s ezen elrendezés által utat nyitott, hogy a polgárok birtok-aránylag adózzanak. Csak az első három osztály fizetett. Az első osztályúak egy talentumot (2000 frt körül), a második osztályban levők 30 minát (35 ft körül) , a harmadikban 10 minát fizettek. Némelyek, kik a haza java előmozdítása mellett különös érdelemeket szereztek maguknak, az adózás alól jutalomkép fölmentettek. Ezen kitüntetés a nyilvános játékokban koszoruzott athletáknak is adatott. Ez adózás ezen neme, melynek kivetése a nyilvános kataszter szerint, behajtás egy nagyobb számú polgárok határozatától függött, egészen a peloponnesusi háborúig fenmaradt. Ekkor azonban az állami erők túlfeszítése s az adiai szövetség nyomasztó kötelezettségei miatt az adózási rendszer, a már is túlterhelt polgárok hátrányára megváltozott. Egészen felzavartatott és a hódítók önkénye alá esett Göröghonnak a Róma általi meghódítása után. Rómáról tudjuk, hogy lakossága még Romulus által három tribusra osztatván, a szerint adózott. Ezen adó eleinte valóságos fejadó volt, mely szerint a családapák, nem tekintve vagyonuk állását, családjuk száma szerint fizettek (tributum in capita.) Ennek kiviteli nehézsége idézé elő Servius Tullius alatt a census rendezését, melynek következtében a római nép hat osztályra osztatott, minek alapul a megbecsült vagyon szolgált. Ezen osztályzat következtében föladó vettetett ki a földbirtokra (tributum ex census. soli.) Mind a két adónem meg volt állapítva és az állam szükségei fedezésére határozva. Ezen adónemeken kivül volt még egy harmadik, melyet a rómaiak a később általok meghódított népektől húztak, a római felsőség elismerése végett. Ha a meghódított nép az egyezmény szerint meghatározott évi adóösszeget megezető, belső rendezése, jogai békében hagyattak. Róma pénzügyei kevéssel húzása előtt oly ingadozók, polgárainak megadóztatása oly önkénytes és zavart volt, hogy abból magunknak hű képet nem alkothatunk. Annyi azonban bizonyos , hogy lealáztatására zilált pénzügyi helyzete sokat tett, mit egy állam sem kerülhet ki, melynek pénzügyei roszul kezeltetnek. Aki Németországban az adózás első nyomait kifürkészni akarná, sisyphusi munkához fogna, csak néhány vonást említünk fel. Az egymástól külön lakott családoknak főfoglalatosságuk eleintén a vadászat, állattenyésztés és földmivelés volt. Itt is, mint sok más népnél, a pénz hiányában a csere divatozott. Erre figyelmeztet a latin szó : pecunia=pénz (pecus =barom), mely a cserét fölváltá. E pénznek értéke a rajta nyomott baromtól függött. Azon változás, mely a római Gallia a frankok általi elfoglaltatása által a Soissonsnál 486-ban nyert Chlodvig győzelme következtében előállt, nem terjedt ki a frankok német tartományaira. Amott a római census, emitt a régi szokás maradt használatban. A királyi hivatalnokok serege, melyhez a nemesek tetszésük szerint saját embereikkel csatlakozhattak, elegendő volt a háború viselésére. Az élelmezés, a községek termesztményi adományaikkal fedeztetett. Később már Beden vagy Baten név alatt szedetett az adó, de annak módját vagy mennyiségét közelebbről meghatározni nem lehet. Mint mindenben, úgy az adózásban is korszakot alkotó volt Nagy Károly föllépte. A sereg ellátásán s a Bedlenen kivül jöttek a birodalom uradalmaiból nyert koronajövedelmek. Ezen uradalmakból pénz nem folyhatott a kincstárba, mivel a termesztmények el nem adathattak, csupán a költözködő királyi udvartól emésztettek fel. Ezenkívül a fejedelem távollétében az ország uradalmain idegenek s azok szolgái is láttattak el a szükségesekkel.Igy például 790-ben Wormsban az avarok követsége, 799-ben Paderbornban a római püspök, III. Leo időzött. Ezenfelül a fejedelem a zsidóktól fejenkint pénzbeli adót szedett, miért ezek soká a kincstár szolgáinak hivattak. Mindez és más adónemek Károlyt ki nem elégiték, s azért rendszeres adót hozott be, melynek elnevezése a régi germán Steura, Steoura szótól jön, s jelentése : erős, nagy, vagyis erősítés, segély, mely a királynak az ország védelmezése czéljából adatott. Latin nyelven már ekkor subsidium, adjutoriumnak mondatott, mely elnevezés az említett nyelven Angliában, sőt honunkban mai nap is fenmaradt. Ezután Károly a tizedet nem mint államadót, hanem az egyház számára rendelé el. Ezt több adónem behozatala követé. A ki a seregben meg nem jelenhetett, hadiadót fizetett, melynek legnagyobb öszszege 110 frt körüli összegre ment. Hogy a királyi szolgák gyorsan utazhassanak, meghagyatott az előfogat kiállítása. Ekkor keletkeztek a birodalmi vámok is a főutakon és folyókon. Egy ezen korból fenmaradt vámjegyzék (vámtarista) szerint egy eladandó jobbágyért 3 dénár, egy zsidóért 4 dénár fizettetett. A gyűlölt fogyasztási adó (accise) is e korban, bár más értelemben, többféle adó értetvén alatta, létének örvendett. Megjegyzendő itt,hogy korunk pénzügyi műveletei, mikép öregbítendő az állam bevétele, mint: az egyedáruság, hivataleladás, különféle vám, élelmiszerek megadóztatása, kényszerkölcsön, birtokfoglalás, mindezek már Justinián császár által lőnek igénybe véve. Csak most következett még a Becen, vagy kérés a Németországot nyomasztólag sújtó adózás kora, melyben a hatalom sok visszaélést követett el. A 13-ik században, hogy a sok függetlenné lett fejedelem közt a bomladozó rend helyrehozassék s az igazság a birodalom feje által fentartassék, mire már a korona megfogyott jövedelmei elegendők nem valának, a rendek az általános fillér fizetését határozták el. Ezen adó 1427-ben a hussziták legyőzésére lett fordíta. 1500-ban az adónak egy új neme keletkezett az igazság kiszolgáltatásának előmozdítására , s ez nem függvén a rendek megszavazásától, mint első állandó adó maradt meg, 1521-ben állítólag római hadjáratra, hogy a birodalomtól elfoglalt tartományokat vissza lehessen foglalni, a Wormsban összegyűlt rendek 4000 lovast, 20,000 gyalogot szavaztak meg. II. Lajos királyunk történetéből tudjuk, hová jön ez mind fordítva. Ezen helyzetben állt Németországban az adó,míg csak fel nem zavartatott a 30 éves háború által, mely is a czélba vett jobb rendezést megsemmisíté. Bevégeztével a fejedelmek mindinkáb elkülönítik magukat az azelőtt őket egy nagy birodalmi testbe összefűző köteléktől, úgy tűnt fel Németország, mint egy több fejű alak, melynek minden feje más felé tart és soha egyet nem ért. Az 1806-ki aug. 6-én teljesen felbomlott, míg később legalább látszóleg mégis összeférczeltetett. De az annyira óhajtott egységes Németország chimera maradt egészen 1866-ig, a mikor is a Sadova mellett vívott csata némileg más helyzetet teremtett s beteljesedéséhez közeledni látszók azon rege, mely a dicső Hohenstauf család egyik hős császáráról szól, hogy nem halt meg, hanem csak hosszú álmát aluszsza, s századok múltával felébred, hogy nemzete hős napjait visszaidézze. A jelen háborúnak Németország egységére mily eredményei lesznek, azt ott fenn, a vonal felett, eleget fejtegetik. Hazánkban is az adózás legelső módját kifürkészni szinte lehetetlen. Őseink az idegen nemzetek megadóztatásához, mint azok győzői, értettek. A történelem mutatja, mennyire gyakorlá ezen adózás módját Attila. A görög császárak fontszámra fizették az aranyat, a római püspök önként hozott aranynyal telt erszényeket lábaihoz. Benn az országban eleinte szintén csak termesztményekben szedetett, milyen az I. Istvántól rendelt tized fizetése is volt. Némely vétségek megbüntetésére egy-két darab marha elvevése volt kimodva. I. Béláról meg van írva: „az adót és vámot megkisebbitette, bölcsen ítélvén : nem szegény ott a király, hol a nép gazdag.“ II. Endre pénzügyi zavarai eléggé ismeretesek s hogy alatta az uzsorások aranykora volt, nem titok. Az arany bullában a nemességet az adózás minden terhétől fölmenté. A sereg kiállítása egyes nagy birtokkal megajándékozott uraknak kötelességükké tétetett. Ezek a háború idején, nemkülönben a főpapok birtokuk aránya szerint bizonyos számú sereget kötelesek valának a király zászlója alá vezetni s őt a háborúba követni. Innen a megyékbe helyezett főispánok latin nevezete: comes (comitio-követek.) A sereg élelmezése, fentartása biztosítására a tized és robot is, bár nem közvetlenül rendeltetett.az urak a gazdaság által szerzett hatalmukat, az arany bulla által biztosított, de nem egyszer roszul hisznált szabadság alapján, gyakran nem az ország védelmére s java előmozdítására, hanem önjavukra használták fel. Ezen korban, hol egyik a másik jószágát megrohanta s elpusztította, a rendes adózást fentartani s azt itt előadni, igen bajos, így az 1444-ki országgyűlés III. czikke meghatározza, melyek a korona jövedelmei, s a zsidóadóról is tesz említést. 1445 ben ezen végzés hozatott . Az országos rendek egyértelműleg határozzák, hogy az álladalom külső és belső elleneinek foganatos leküzdésére valamennyi törvényhatóságban öt házhely után egy arany forint s négy-négy jobbágy talán nemes után reformokat; de azt teljes meggyőződésünkkel hangsúlyoztathatjuk már ma is, hogy azon indítványt nagyon is megszivelendőnek tartanók , hogy a közös-ügyi tárczáka közös pénzügyminiszteri állás megszüntetésével) leszállíttassanak , — de azt soha, hogy olyan kísérletek történjenek, melyek e tárczák megszaporítására előkészítenék az utat. Pest, január 13. (A magyar delegativ hadügyi albizottsága ma tartott ülésében vette fel újra tanácskozásai folyamát, és most már naponként két ülést tartana, hogy feladatát mielőbb befejezze. A mai ülésben bemutatta Benedek tábornok, mint a hadügyminiszter képviselője, a csapatoknak hadkiegészítési kerületeikbe, vagy azok közelébe elhelyezésére, és a területi divisiók felállítására vonatkozó előterjesztést, az ez által előidézendő költségtöbblet 2.817.501 frtot tesz. Az albizottság ezen általa kívánt és sürgetett előterjesztésnek rögtöni tanulmányozását elhatározás é s addig is a rendes költségvetés egyes czímeinek az előterjesztés által változást nem szenvedő részét tárgyalás alá vette, s következő tételeket megszavazott: Az I-ső czimnél központi vezetés, hatóságok s a t. 1- ső tétel „hadügyminisztérium“ 20.000 ftnak törlésével 550.617 frtot. 2- ik tétel „ő felsége katonai irodája,“ az előirányzott 43 946 frtot. 3- ik tétel „főhadi, hadosztályi, és katonai parancsnokságok,“ tekintettel a beadott előterjesztésre, függőben maradt. 4 ik tétel „a katonai ügyelőség“ 8.237 frt törlésével 540.009 ft megszavaztatott. 5 ik tétel „a műszaki bizottság vezetése“, az előirányzott összeg 9.057 forint megszavaztatott. A 6-ik tétel „városi tér - és várparancsnokságok“, az előirányzott 199.766 forint helyet 21.766 forint törlésével 175.000 forint megajánltatott. 7- ik tétel „katonai papság“, az előirányzott 163.991 frt azon megyjegyzéssel, hogy a csapatoknak hadkiegészítési kerületeikbe leendő elhelyezésével, e tételnél nagyobb mérvű megtakarítások eszközölhetők, és időközben is eszközlendők, elfogadtatott. 8- ik tételné : „katonai igazságügyi igazgatásba hadügyminiszter képviselője előterjeszti, hogy e tétel szükséglete a valóságos állapot szerint 541,935 forintot tesz, ez előirányzatba felvett szükséglet a rendezés utáni állapotot tünteti elő, minthogy a katonai bíráskodásról szóló törvényjavaslat a magyar országgyűlésen még nem tárgyaltatott, a valódi szükséglet veendő a tárgyalás alapjául. Az albizottság az igazságügynek mielőbbi törvényes rendezését óhajtja, addig is e tétel szükségletére 535,000 frtot szavaz. 9- ik tétel „katonai pénztári igazgatás“, az előirányzott összeg 74,915 frt megszavaztatott. A katonai pénztáraknak a polgári pénztárakkal leendő egyesítését az albizottság sürgetendi. 10- ik tétel „katonai szakszámosztály“, az előirányzott összeg 358,829 főt megszavaztatott. Ezzel az ülés 2/2 órakor eloszlott. Következő ülés 5 órakor este.* * * Mint e jelentésből kitűnik, a magyar bizottság más rendszer szerint járt el törléseiben, mint az osztrák, de összehasonlítást a végösszegekre nem tehetni, míg egyes egész czímek nincsenek befejezve. Körülbelül eddig csak az első tétel hasonlítható össze az osztrák javaslattal, mert