Pesti Napló, 1871. január (22. évfolyam, 1-25. szám)

1871-01-14 / 11. szám

11. szám. Szerkesztési iroda: f­e­rencziek­ tere 7. szám. I. emelet. L­ap szellemi részét illető minden közlemény * szerkesztőségbe* i­­ézendő. Sérmantetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. é­r »IIIIIMWM—tjB.WÜ Kiadó­hivatal: Feren­tziek tere 7. szám földszint A lap anyagi részét illető közle­mények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Szombat, január 14. 1871. REGGELI KIADÁS. 22. évi folyam. *■ Előfizetési föltételek:­­ Vidékre, postám­ra Sz­melyben, házhoz hordva egész évre ... 22 írt Félévre .­­ . . 11 írt. Negyedévre ... fi . 50 kr. Két hóra. . . . 3 . 70 kr­ Egy hóra i . . 1­­­85 kr Hirdetmények dija: 9 hasábos petitsor egyszeri hir­detésnél 9 ujkr. Félvegdi. kisíu.. 30 ajkr. Nyilttér: 6 hasábos petitsor 25 ujkr. Előfizetési felhivás „PESTI NAPLÓ“ 1871. 22-aik évi folyamára. Eg­y évre . . . . 22 frt. Fél évre . . . . 11 frt Negyed évre ... 5 frt 50 kr. Az esti kiadás postai különküldéséért felülfi­­zetés havonkint 30 kr. A „P. Napló“ kiadóhivatala. PEST, JANUÁR 13. Aligha mondunk újságot, ha fölemlít­jük, hogy sok oly körben, mely a ki­egyezés terén áll, most is figyelemreméltó vita tárgyát képezi a kérdés, hogy vájjon van-e szükségünk közös pénzügy­­miniszterre? Ha közelebbről te­kintjük ez állomás functióit, valóban úgy látszik, hogy a közös pénzügyminiszter inkább bizonyos viszonyok közösségének symboluma hús- és vérben, s mióta Ló­­nyay­­ excja a közös pénzügyminiszter, egy államférfi a főben is, mint az állami organismusban valóban szükséget pótló közeg. Nem szándékunk most e kérdést tüzetesben fejtegetni , mely csakis azért jutott eszünkbe, mert előttünk fekszik egy röpirat, melynek tartalma azt árulja el, hogy míg mi itt azzal foglalkozunk, hogy várjon a dualizmus keretén belől nem le­hetne-e az egész állami gépezetet egysze­rűsíteni, Lajthán túl akadnak emberek, még­pedig alighanem olyanok, kik mi­niszteri tárcza után töprengnek, kiknek nincs más gondjuk, mint annak latolga­tása, hogy miként lehetne az egész állami organisatiót még komplicáltabbá tenni, mint a minő már most is az. Az igaz,hogy a kérdéses röpirat szerző­je nem oly őszinte, mint amaz iskola jour­­nalistikai főképviselője,melyhez ő is tarto­zik, a „Neue fr. Presse.” E lap csak mi­napában is, igen őszintén jelenti ki, hogy miért berzenkedik a magyarok el­len. Ő azt reménybe — úgymond — hogy a delegatiókból majd kinövekszik a közös parlament, s az osztrák centralisatio a dualismus útján kerülőkön diadalt arat. Ez egyszerű, őszinte beszéd, s a­ki így szól, az ellenében igen hamar tisztáz­hatjuk álláspontunkat. Ez álláspont az említettel homlokegyenest ellenkező,össze­kötő kapocs köztük alig képzelhető, s ez álláspontok ellentétességéből a legtermé­szetesebben következik az, hogy a­mit a „Neue Fr. Pr.“ e tekintetben ajánl, arra nem lehet más feleletünk, mint a legha­tározottabb visszautasítás. A röpirat szer­zője nem ily őszintén jár el A Bécsben s mint egyik tudósítónk értesít, hivatalos jellegű forrásból vett sugallatokat Lip­csében csapódtatja le, röpiratának az „Offene Wunden Oesterreichisch-Ungari­­scher Volkswirtschaft“ fölírással igen érzékeny czímet ad, s oly­asifikus képpel jár el tárgya körül, hogy szinte leolvas­hatni arczáról azt a hitet, hogy ime, sze­rencsésen rászedett. A szerző a maga dolgát kissé nagyon is ab ovo kezdi. Először is a vám- és ke­reskedelmi szerződés alapjait vizsgálja. E szerződésben bizonyos közös, s bizonyos egyforma kezelés alatt eső ügyek fordul­nak elő, és szerző constatálja, hogy mind­két rendbeli ügyeknél eddig csak­is azt lehetett tapasztalni, hogy a szükséges re­formok, a magyar és az­­osztrák kereske­delmi minisztériumok közötti folytonos huzavona következtében teljesen elodáz­tatak. A vámtarifta, melynek átdolgozá­sát az osztrák kereskedelmi minisztérium még 1868-ban kezdeményezte, a magyar kereskedelmi minisztérium részéről hosz­­szabb ideig mutatott passivitás következ­tében még jelenleg sem tárgyaltatott; a tengerészeti ügyekben mi sem történt a közös lobogó alkalmazásának kisszerű rendszeresítésén kívül; különösen a ten­gerészeti magánjog codificatiója, melyet szintén az osztrák kereső.­miniszter kez­deményezett, Magyarország részéről min­dig ellenzésre talál; az osztrák Lloyd kérdésének megoldásánál Magyarorszá­gon a nemzeti érzés bizonyos neme foly­tonos gátakat támaszt; — a consulatusi ügyben mi sem történik; a statistika azon része, mely a közös közgazdasági mo­mentumokra­ vonatkozik, Magyarország önállósága óta folytonosan hiányos vagy legalább nagyon későn jó köztudomásra; a valuta rendbehozatala czéljából eddig alig történt volna valami. De nemcsak a közös ügyeknél mutat­kozik a közgazdasági fejlődésre gátló ha­tás, — mondja panaszában szerzőnk,­­ hanem azon ügyek is, melyek tekintetében egyenlő eljárás volna követendő, szintén súlyosan szenvednek a mostani rendszer mellett; a tengeri és kikötői igazgatásban, a folyamhajózásban, a vasutügynél, a só­­éd dohányjövedéknél, a szesz- és czukor­­adónál s egyéb más viszonyoknál, me­lyeknek rendezésénél egyenlő eljárást kellene követni. — eddig sem az osztrák, sem a magyar minisztériumok részéről mi sem történt. Ez röviden a panasz, melyet a vám- és kereskedelmi szerződés következményei tárgyában különösen a magyar kormány ellen a röpirat névtelen szerzője emel. Mi nem ismerjük oly nagy részletességgel a közgazdasági minisztériumok belső mű­ködését, mint szerző s ennélfogva korán­­sem szándékunk kormányunk mellett sík­ra szállani. Tökéletesen igazat adunk szer­zőnek, hogy a vám- és kereskedelmi szerződés folytán közös eljárásaid tartozó közgazdasági ügyekben a lefolyt három év alatt igen kevés reform kezdeményez­­tetett , sőt ha szerző oly positive állítja, nem mondhatunk ellent annak sem, hogy az osztrák meg a magyar kereskedelmi minisztérium között bizonyos feszesség uralkodik. Szerző vádjai ellenében azonban mégis fölemlíthetünk egyet mást, a­miről épen tudomásunk van, így igaz ugyan, hogy az osztrák kereskedelmi minisztérium több tárgyban megkezdte a reformot, például az osztrák birodalmi tanács uta­­sítása folytán a vámtariftát átdolgozta, s megküldte azt a magyar kereskedelmi miniszternek. Igaz, hogy a tárgyalás a magyar kereskedelmi miniszter hossza­sabb hallgatása miatt akadt meg egy idő­­re,­­ de nem igaz, hogy a kereskedelmi minisztérium azért, mert az osztrák mi­nisztérium kezdeményezte az ügyet, csak nemzeties féltékenységből hozta-vonta a reformot s igy teljesen tönkre tette az osztrák minisztérium szándékát. Az ügy­állás e tárgynál az, hogy az osztrák ke­reskedelmi minisztérium az ügyek elinté­zésére egy már hosszabb idő óta alaposan begyakorolt hivatalnoki személyzet régibb idők óta működő közgazdasági egyletek, és a­mi különösen figyelmet érdemel, évek óta gyűlő adatok felett rendelkezett; ezeknek segítségével az előre megsza­bott idő alatt elvégezvén az ügyet, a kívánatos egyetértés eszközlése végett a magyar kereskedelmi minisztériumhoz küldé. Itt a kezdet éveiben minden más­kép állt, mint Ausztriában; főkép miután a kereskedelmi és iparkamarák megala­kulása hosszabb időt vett igénybe, s így oly közgazdasági reform keresztülvitele, melynél épen a különböző vidékek anyagi érdeke forgott szóban, mint a vámügynél, a kamarák nem létében nem is­­ volt lehetséges. Nem maradt tehát más hátra, mint vagy azt mondani : igen, igen, meg­nyugszunk a reform minden betűjében, melyet Bécsben készítettek, vagy pedig a tárgyat tüzetesen kellett tanulmányozni, s ehhez idő kell. És minthogy nálunk ez utóbbit látták csak alkalmazhatónak, s minthogy a magyar kereskedelmi minisz­térium a reformnál oly javaslatokkal lé­pett föl, melyek nem úgy hangzottak, mintha az osztrák kisszerű és a reform nevet nem is érdemlő igényekre egyszerű ámenek volnának : a magyar minisztert szidhatja ugyan a bécsi lipcsei röpiró, de az csak kötelességét teljesíté, melyért részünkről teljes elismeréssel adózunk neki. Lássunk egy másik ügyet. A tengeré­szeti magánjog codificatióját szintén kez­deményezték Bécsben s elküldték a ma­gyar miniszternek, hogy az a bécsi üze­netre mondja el keleties flegmával : Sa­lem aleikum! Csakhogy itt is egy kissé elszámították a dolgot. Késleltették ugyan hónapokon át a magyar tengerészeti ügyek különválasztását, de azt nem gondolták meg, hogy a­míg ezt késleltetik, nem is készülhet el a tengerészeti jog codificatió­ja. S ha a magyar kormány nem tanúsí­tana sok dologban oly kimondhatatlan báránytürelmet, ha jobb, vagy ha csak általában hasznát venné a nyilvánosság­nak, nem volna most abban a helyzetben, hogy őt dobálják meg lipcsei kerülőn át Bécsből, hanem Bécs ülne ott a vádlottak padján. De miért folytatnák szerző reerimina­­tióinak ismertetését ? A­mit főbűnül hoz fel, hogy a magyar kormány túlságos tekintettel van a „nemzeti érzékenység­re,“ azt egyszerűn tudomásul vehetjük mint bókot, mely vajha minél több való­ságon alapulna. A­mi pedig a bécsi-lip­csei író egyéb szemrehányásait illeti, azok­ról fölösleges volna szólanunk, mert azok csak „födözésére“ szolgálnak famosus indítványának, melynek a nyilvánosság­ba való becsempészéséért íratott e röp­irat, mely sok zajt kelt. Ez indítvány az, hogy szerző ajánl egy uj közeget, egy osztrák-magyar ke­reskedelmi gyűlést, mely a magyar és osztrák kereskedelmi kamarák kebeléből választatnék s a közgazdaságban mutat­kozó hiányok közös gyógyítását lehetővé tenné; és ekkér a politikai hatóságok kezeiből a közgazdasági ügyeket oly egyének kezébe akarná adni, melyek „nemzeties kisszerű féltékenységből“ aka­dályokat támasztani nem fognak. Nézzük csak, hogy mi lesz-e ezen ke­reskedelmi gyűlés ? Vagy határozni fog oly ügyekben, melyeknek létesülését kí­vánatosnak látja, s ebbeli határozatait keresztülvitel végett ismét a két állam minisztériumához terjeszti — és ekkor az indítványnak nincs értelme, mert akár mikor most is tarthatnak a kereskedők gyűlést, s most is akár mikor magán kí­vánságaikat előterjeszthetik a kormány­nak. — Vagy pedig e kereskedelmi gyű­lés mintegy a két minisztérium felett áll, bizonyos ügyekben dönt és végrehajt,— de akkor csak egy lépés választja el a közös kereskedelmi miniszté­riumtól, csak azon különbséggel, hogy ily testület kétségkívül összehasonlít­at­­lanul roszabb lenne, mint a felelős, al­kotmányos miniszter. Látjuk az előadottakból, hogy jót e téren csakugyan nem várhatnak Názá­­rethből. Egészen más a mi eszmekörünk, más felfogásunk, s más a tendentiánk, mint jó barátainké Lajthán túl. Mi ré­szünkről a jelen pillanatban egy rész­letében sem sürgetjük a dualizmus által teremtett állami gépezet módosítását, czél­­szerűnek tartanók, ha az a jelen szerke­zetben még egy ideig változatlanul tovább folytatná működését, míg idő és tapasz­talat behatóbban jelöli ki az alkalmazandó A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. Az adó történetéhez. Az adóügy fejlődésére nézve az ókorból csak Rómából és Görögországból jutottak el némi adatok hozzánk. Athénben valószínűleg egész Solon idejéig semmi állami adózás, mire szükség sem volt, nem létezett. A harczok, a nemesek zsold nélkül számos szolgáikkal vonulván az ellenség ellen, semmibe sem kerültek. A nyilvános szolgálattal semmi fizetés sem járt. Az egyház és papok, szinte a végett, hogy szükségeik fedezve legye­nek, földbirtokkal s más kegyes adományokkal megajándékoztattak. Solon, mint az állam és törvénykezés rendezője, a népet négy osztályra osztá, s ezen elrendezés által utat nyitott, hogy a polgárok birtok-aránylag adózzanak. Csak az első három osztály fizetett. Az első osztályúak egy talentumot (2000 frt körül), a második osz­tályban levők 30 m­inát (35 ft körül) , a harmadik­ban 10 minát fizettek. Némelyek, kik a ha­za java előmozdítása mellett különös érde­­lemeket szereztek maguknak, az adózás alól jutalomkép fölmentettek. Ezen kitüntetés a nyilvános játékokban koszoruzott athletáknak is adatott. Ez adózás ezen neme, melynek kive­tése a nyilvános kataszter szerint, behajtá­s egy nagyobb számú polgárok határozatától függött, egészen a peloponnesusi háborúig fenmaradt. Ekkor azonban az állami erők túlfeszítése s az adiai szövetség nyomasztó kötelezettségei miatt az adózási rendszer, a már is túlterhelt polgá­rok hátrányára megváltozott. Egészen felzavar­tatott és a hódítók önkénye alá esett Göröghon­nak a Róma általi meghódítása után. Rómáról tudjuk, hogy lakossága még Romu­lus által három tribusra osztatván, a szerint adózott. Ezen adó eleinte valóságos fejadó volt, mely szerint a családapák, nem tekintve va­gyonuk állását, családjuk száma szerint fizettek (tributum in capita.) Ennek kiviteli nehézsége idézé elő Servius Tullius alatt a census rende­zését, melynek következtében a római nép hat osztályra osztatott, minek alapul a megbecsült vagyon szolgált. Ezen osztályzat következtében föladó vettetett ki a földbirtokra (tributum ex censu­s. soli.) Mind a két adónem meg volt álla­pítva és az állam szükségei fedezésére hatá­rozva. Ezen adónemeken kivül volt még egy har­­madik, melyet a rómaiak a később általok meg­hódított népektől húztak, a római felsőség elis­merése végett. Ha a meghódított nép az egyez­mény szerint meghatározott évi adóösszeget megezető, belső rendezése, jogai békében ha­gyattak. Róma pénzügyei kevéssel húzása előtt oly ingadozók, polgárainak megadóztatása oly önkénytes és zavart volt, hogy abból magunk­nak hű képet nem alkothatunk. Annyi azonban bizonyos , hogy lealáztatására zilált pénzügyi helyzete sokat tett, mit egy állam sem kerülhet ki, melynek pénzügyei roszul kezeltetnek. A­ki Németországban az adózás első nyomait kifürkészni akarná, sisyphusi munkához fogna, csak néhány vonást említünk fel. Az egymástól külön lakott családoknak fő­foglalatosságuk eleintén a vadászat, állattenyész­tés és földmivelés volt. Itt is, mint sok más nép­nél, a pénz hiányában a csere divatozott. Erre figyelmeztet a latin szó : pecunia=pénz (pecus =barom), mely a cserét fölváltá. E pénznek ér­téke a rajta nyomott baromtól függött. Azon változás, mely a római Gallia a frankok általi elfoglaltatása által a Soissonsnál 486-ban nyert Chlodvig győzelme következtében előállt, nem terjedt ki a frankok német tartományaira. Amott a római census, emitt a régi szokás maradt hasz­nálatban. A királyi hivatalnokok serege, mely­hez a nemesek tetszésük szerint saját embereik­kel csatlakozhattak, elegendő volt a háború vi­selésére. Az élelmezés, a községek termesztmé­­nyi adományaikkal fedeztetett. Később már Be­den vagy Baten név alatt szedetett az adó, de annak módját vagy mennyiségét közelebbről meghatározni nem lehet. Mint mindenben, úgy az adózásban is korsza­kot alkotó volt Nagy Károly föllépte. A sereg ellátásán s a Bedlenen kivül jöttek a birodalom uradalmaiból nyert koronajövedelmek. Ezen uradalmakból pénz nem folyhatott a kincstárba, mivel a termesztmények el nem adathattak, csu­pán a költözködő királyi udvartól emésztettek fel. Ezenkívül a fejedelem távollétében az ország uradalmain idegenek s azok szolgái is láttattak el a szükségesekkel.Igy például 790-ben Worms­­ban az avarok követsége, 799-ben Paderborn­­ban a római püspök, III. Leo időzött. Ezenfelül a fejedelem a zsidóktól fejenkint pénzbeli adót szedett, miért ezek soká a kincstár szolgáinak hivattak. Mindez és más adónemek Károlyt ki nem elégiték, s azért rendszeres adót hozott be, melynek elnevezése a régi germán Steura, Steou­ra szótól jön, s jelentése : erős, nagy, vagyis erő­sítés, segély, mely a királynak az ország védel­­mezése czéljából adatott. Latin nyelven már ek­kor subsidium­, adjutoriumnak mondatott, mely elnevezés az említett nyelven Angliában, sőt ho­nunkban mai nap is fenmaradt.­ Ezután Károly a tizedet nem mint államadót, hanem az egyház számára rendelé el. Ezt több adónem behoza­tala követé. A ki a seregben meg nem jelenhe­tett, hadiadót fizetett, melynek legnagyobb ösz­­szege 110 frt körüli összegre ment. Hogy a ki­rályi szolgák gyorsan utazhassanak, meghagya­tott az előfogat kiállítása. Ekkor keletkeztek a birodalmi vámok is a főutakon és folyókon. Egy ezen korból fenmaradt vámjegyzék (vámtarista) szerint egy eladandó jobbágyért 3 dénár, egy zsidóért 4 dénár fizettetett. A gyűlölt fo­gyasztási adó (accise) is e korban, bár más ér­telemben, többféle adó értetvén alatta, létének örvendett. Megjegyzendő itt,hogy korunk pénz­ügyi műveletei, mikép öregbítendő az állam be­vétele, mint: az egyedáruság, hivataleladás, különféle vám, élelmiszerek megadóztatása, kényszerkölcsön, birtokfoglalás, mindezek már Justinián császár által lőnek igénybe véve. Csak most következett még a Becen, vagy kérés a Németországot nyomasztólag sújtó adó­zás kora, melyben a hatalom sok visszaélést kö­vetett el. A 13-ik században, hogy a sok füg­getlenné lett fejedelem közt a bomladozó rend helyrehozassék s az igazság a birodalom feje által fentar­tassék, mire már a korona megfo­gyott jövedelmei elegendők nem valának, a rendek az általános fillér fizetését határozták el. Ezen adó 1427-ben a hussziták legyőzésére lett fordíta. 1500-ban az adónak egy új neme keletkezett az igazság kiszolgáltatásának elő­mozdítására , s ez nem függvén a rendek megszavazásától, mint első állandó adó maradt meg, 1521-ben állítólag római hadjáratra, hogy a birodalomtól elfoglalt tartományokat vissza lehessen foglalni, a Wormsban összegyűlt rendek 4000 lovast, 20,000 gyalogot szavaztak meg. II. Lajos királyunk történetéből tudjuk, hová jön ez mind fordítva. Ezen helyzetben állt Németországban az adó,­míg csak fel nem zavar­tatott a 30 éves háború által, mely is a czélba vett jobb rendezést megsemmisíté. Bevégeztével a fejedelmek mindinkáb elkülönítik magukat az azelőtt őket egy nagy birodalmi testbe összefűző köteléktől, úgy tűnt fel Németország, mint egy több fejű alak, melynek minden feje más felé tart és soha egyet nem ért. Az 1806-ki aug. 6-én teljesen felbomlott, míg később legalább látszó­­leg mégis összeférczeltetett. De az annyira óhaj­tott egységes Németország chimera maradt egészen 1866-ig, a mikor is a Sadova mellett ví­vott csata némileg más helyzetet teremtett s be­teljesedéséhez közeledni látszók azon rege, mely a dicső Hohenstauf család egyik hős császáráról szól, hogy nem halt meg, hanem csak hosszú ál­mát aluszsza, s századok múltával felébred, hogy nemzete hős napjait visszaidézze. A jelen hábo­rúnak Németország egységére mily eredményei lesznek, azt ott fenn, a vonal felett, eleget fejte­getik. Hazánkban is az adózás legelső módját kifür­készni szinte lehetetlen. Őseink az idegen nem­zetek megadóztatásához, mint azok győzői, ér­tettek. A történelem mutatja, mennyire gyakorlá ezen adózás módját Attila. A görög császárak font­számra fizették az aranyat, a római püspök önként hozott aranynyal telt erszényeket lá­baihoz. Benn az országban eleinte szintén csak termesztményekben szedetett, milyen az I. Ist­vántól rendelt tized fizetése is volt. Némely vét­ségek megbüntetésére egy-két darab marha el­vevése volt kimodva. I. Béláról meg van írva: „az adót és vámot megkisebbitette, bölcsen ítél­vén : nem szegény ott a király, hol a nép gaz­dag.“ II. Endre pénzügyi zavarai eléggé ismere­tesek s hogy alatta az uzsorások aranykora volt, nem titok. Az arany bullában a nemességet az adózás minden terhétől fölmenté. A sereg kiállí­tása egyes nagy birtokkal megajándékozott urak­nak kötelességükké tétetett. Ezek a háború idején, nemkülönben a főpa­pok birtokuk aránya szerint bizonyos számú se­reget kötelesek valának a király zászlója alá vezetni s őt a háborúba követni. Innen a me­gyékbe helyezett főispánok latin nevezete: comes (comitio-követek.) A sereg élelmezése, fentar­­tása biztosítására a tized és robot is, bár nem közvetlenül rendeltetett.­­az urak a gazdaság által szerzett hatalmukat, az arany bulla által biztosított, de nem egyszer roszul h­­isznált sza­badság alapján, gyakran nem az ország védel­mére s java előmozdítására, hanem önjavukra használták fel. Ezen korban, hol egyik a másik jószágát megrohanta s elpusztította, a rendes adózást fentartani s azt itt előadni, igen bajos, így az 1444-ki országgyűlés III. czikke megha­tározza, melyek a korona jövedelmei, s a zsidó­adóról is tesz említést. 1445 ben ezen végzés hozatott . Az országos rendek egyértelműleg határozzák, hogy az álladalom külső és belső elleneinek foganatos leküzdésére valamennyi törvényhatóságban öt házhely után egy arany forint s négy-négy jobbágy talán nemes után reform­okat; de azt teljes meggyőződé­sünkkel hangsúlyoztathatjuk már ma is, hogy azon indítványt nagyon is megszi­­velendőnek tartanók , hogy a­ közös-ü­gyi tárczák­­a közös pénzügyminiszteri állás megszüntetésével) leszállíttassanak , — de azt soha, hogy olyan kísérletek történje­nek, melyek e tárczák megszaporítására előkészítenék az utat. Pest, január 13. (A magyar delegativ hadügyi al­bizottság­a­ ma tartott ülésében vette fel újra tanácskozásai folyamát, és most már naponként két ülést tartana, hogy feladatát mielőbb befe­jezze. A mai ülésben bemutatta Benedek tábornok, mint a hadügyminiszter képviselője, a csapatok­nak hadkiegészítési kerületeikbe, vagy azok kö­zelébe elhelyezésére, és a területi divisiók fel­állítására vonatkozó előterjesztést, az ez által előidézendő költségtöbblet 2.817.501 frtot tesz. Az albizottság ezen általa kívánt és sürgetett előterjesztésnek rögtöni tanulmányozását elha­tározás é s addig is a rendes költségvetés egyes czímeinek az előterjesztés által változást nem szenvedő részét tárgyalás alá vette, s követke­ző tételeket megszavazott: Az I-ső czimnél központi vezetés, hatóságok s a t. 1- ső tétel „hadügyminisztérium“ 20.000 ftnak törlésével 550.617 frtot. 2- ik tétel „ő felsége katonai irodája,“ az elő­irányzott 43 946 frtot. 3- ik tétel „főhadi, h­adosztályi, és katonai pa­rancsnokságok,“ tekintettel a beadott előterjesz­tésre, függőben maradt. 4 ik tétel „a katonai ügyelőség“ 8.237 frt tör­lésével 540.009 ft megszavaztatott. 5 ik tétel „a műszaki bizottság vezetése“, az előirányzott összeg 9.057 forint megszavazta­tott. A 6-ik tétel „városi tér - és várparancsnoksá­­gok“, az előirányzott 199.766 forint helyet­ 21.766 forint törlésével 175.000 forint megajánl­tatott. 7- ik tétel „katonai papság“, az előirányzott 163.991 frt azon megyjegy­zéssel, hogy a csapa­toknak hadkiegészítési kerületeikbe leendő el­helyezésével, e tételnél nagyobb mérvű megtaka­rítások eszközölhetők, és időközben is eszközlen­­dők, elfogadtatott. 8- ik tételné : „katonai igazságügyi igazgatásba hadügyminiszter képviselője előterjeszti, hogy e tétel szükséglete a valóságos állapot szerint 541,935 forintot tesz, ez előirányzatba fel­vett szükséglet a rendezés utáni állapotot tünteti elő, minthogy a katonai bíráskodásról szóló törvényjavaslat a magyar országgyűlésen még nem tárgyaltatott, a valódi szükséglet ve­endő a tárgyalás alapjául. Az albizottság az igazságügynek mielőbbi törvényes rendezését óhajtja, addig is e tétel szükségletére 535,000 frtot szavaz. 9- ik tétel „katonai pénztári igazgatás“, az elő­irányzott összeg 74,915 frt megszavaztatott. A ka­tonai pénztáraknak a polgári pénztárakkal le­endő egyesítését az albizottság sürgetendi. 10- ik tétel „katonai szakszámosztály“, az elő­irányzott összeg 358,829 főt megszavaztatott. Ezzel az ülés 2­/2 órakor eloszlott. Következő ülés 5 órakor este.* * * Mint e j­elentésből kitűnik, a magyar bizott­ság más rendszer szerint járt el törléseiben, mint az osztrák, de összehasonlítást a végösszegekre nem tehetni, míg egyes egész czímek nincsenek befejezve. Körülbelül eddig csak az első tétel hasonlítható össze az osztrák javaslattal, mert

Next