Pesti Napló, 1871. március (22. évfolyam, 49-75. szám)

1871-03-28 / 72. szám

72. szám. Szerkesztési iroda: Ferencziek-tere 7. szám, I. emelet. E lap szellemi részét illeti minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó­hivatal: Ferencziek-tere 7. szám földszint. A lap anyagi részét illető közle­mények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. REGGELI KIADÁS. Kedd, martius 28. 1871. 22. évi folyam. Hirdetmények dija: Előfizetési föltételek: Vidékre, postán: h.g7 helyben, házhoz hordva . Egész évre ... 22 írt. Félévre . ... 11 ftt. Negyedévre ... 6 „ 60 kr. Két hóra .... 3 „ 70 kr. Egy hóra ... 1 „ 86 kr* 9 hasábos petitsor egyszeri hir­detésnél 9 njkr. Bélyegdij külön 30 njkr. Nyílt tér: 6 hasábos petitaor 26 njkr. Előfizetési felhívás „PESTI »in A jelen hó végével az év első negyede letel­vén, tisztelettel fölkérjük t. közönségünket az előfizetési megrendelés minél előbbi megújítá­sára. Előfizetési árak: Három évnegyedre (april—decz.) 16 frt 50 kr. Fél évre (april—sept.) . . . 11 frt — kr. Negyed évre (april—jun.). . . 5 frt 50 kr. Az esti kiadás postai különkül­­déséért felülfizetés havonkint . 30 kr. Külön előfizetési íveket nem küldünk, mert sen­ki sem használja, s sokkal egyszerűbb is a pénzt postai utalványozással küldeni, mert ennek bér­mentesítése csak 6 krba kerül.­­ A „Pesti Napló“ kiadó­hivatala. PEST, MARTIUS 27. A párisi események lefolyása teljesen igazolja ama nézetünket, melyet e forra­dalom hordereje s jellegvoltáról néhány nap előtt e helyütt nyilvánítottunk. A forradalom nemcsak helyi jellegű, s a­kik azzal vélték jelentőségét kifejezni, hogy socialista s vörösnek elnevezték, nem me­rítették ki egész definitióját. Az az ideges rángás, melynek a szép, örökifjú Páris az imént színhelye volt, ismétlődött sorra az ország nem annyira szép s nem any­­nyira örökifjú városaiban is, s kétséget sem szenved, hogy nemcsak a munkás osztályok kölcsönözték oda e fölkelésnek torkukat s karjukat, hanem az magával ragadá a középrend egyéb köreit is. A fölkelés oly nagy terjedelmű, hogy az több helyütt teljesen paralysálta a törvé­nyes hatalmat, s talán csak egy ponton, Lyonban sikerült azt sikeresen vissza­verni, de alighanem itt is a fölkelőkkel szemben álló fegyveres erőt kiegyezési kísérletek s oly ígéretek kisérték, melyek a forradalmárok főbb kivánatainak telje­sítését foglalták magukban. Ha vannak is emberek, kik a történelem egyes nagy alakjai utánzásában keresik dicsvágyukat, az események alig ismét­lődnek. Az indító okok u­gyan azonosak lehetnek, de a háttér más, a lefolyás más, s a következés is egészen más. A kis Napóleon nyomában csak a kis köz­társaság keletkezhetett, s ennek körében a rémuralom sem találhatja meg véres nagy alakjait, s nem találhatja meg — civilizatiónk szerencséjére — nagy ál­dozatait. Bármint ijeszszenek minket a véres szájú radomontádok s a lobogó vörös zászlókkal, mindenki érezi, hogy a demokrátia s az előhaladt ipar nagy, ni­­vellírozó hatalma alatt az osztályok kö­zötti különbség nem oly kiáltó, mint a korban, midőn a philosophia kétségbeesett rendszereihez odaszorult érvül a guillo­tine. A megdöntött absolutizmus nem sza­badalmazott egyes társadalmi köröket, hanem részint elnyomott mindenkit egy­aránt, részint habozás nélkül felkarolta min­den hívét, ahol csak talált. E mellett rend-­­­kívül előmozditá a társadalmi segélyforrá­sok egész özönének megnyiltát s nagy­ban elősegité a javak egyenlő felosztását, mert ily után saját hatalmát is a legczél­­irányosabban biztosította. Nincs meg te­hát a kellő mennyiségben azon anyag, melyből a XIX-ik század társadalmi forra­dalmát gyúrhatni a múlt századbeli nagy vérfürdők ismétlésére. Az okkal-móddal való kiegyezkedés a levegőben van, s a munkás is bír annyi józansággal, hogy inkább megalkuszik a tőkepénzessel, sem­hogy leszúrja, s azután magát is hasonló sors igen közeli eshetőségeinek tegye ki. Lehet, hogy speciális körülmények is te­temesen befolynak arra, hogy a franczia forradalom társadalmi jellemét háttérbe szorítsák. A rend pártja demonstrációin kívül mennyire folyhatott be ebbe a né­met haderőre való tekintet, mely a fran­czia tőkepénzt úgy őrzi,mint oly terrénu­mot, melyre csak neki van vadászati sza­badalma , azt meghatározni bajos, de e befolyást föltenni teljesen indokolt. Annyi kétségkívüli, hogy a forradalom eddig kizárólag csakis politikai jelszavait helyezte előtérbe, s ezekkel kapcsolatban oly kívonatokat, melyeket kezdetben a nemzetgyűlés teljesen elvethetni hitt, majd azonban — a párisi képviselők s mak­ek felvilágosításai folytán — megszavazta sürgetős voltukat. Szombaton úgy látszott, mintha a ki­egyezés már létesült volna. Schöicber elnöklete alatt kiegyezkedési okmány íratott alá, a második kerület rendpárti­­sága respectáltatott, s úgy látszott, hogy a béke helyre van állítva. Ekkor azonban oly események jöttek közbe, melyek az egész kiegyezést megingatni fenyegették. A forradalmi kormány lapjai ismét, szí­tották a tüzet, a fegyveres csoportosulá­sok megújultak, s a központi bizottmány egy proclamatiójában azt tudata, hogy a szavak ideje lejárt, s most hozzáfog a véres tetthez. A rémuralom emberei keveset beszél­tek, de annál többet tettek. A jelenlegi központi bizottmány emberei is megmu­tatták ugyan már szintén, hogy nem ri­adnak vissza adott alkalommal a leggya­lázatosabb tettektől sem, melyekkel pilla­natnyira megfélelemlíteni hiszik a népet, de azért újabban a távirda nem jelezett semmit, miből azt lehetne következtetni, hogy a forradalmi kormány ismét meg­kezdette „tetteit.“ Sőt ellenkezőleg ar­ról értesülünk, hogy a községi vá­lasztások , bár törvénytelen alapon, A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. Louisa herczegnő esküvője. (Saját levelezőnktől.) Windsor, mart. 22. Mindenekelőtt egy hymnusz a sajtó hatalmá­ról ! Londonban lenni és pápát nem látni, azaz jelen nem lenni Louisa herczegnő esküvőjén, mily keserves érzés a magyar utazóra, ki Angliát akarja látni, ismerni minden jelenésé­ben : munkás kunyhóiban és — ha lehetséges — herczegnője esküvőjén ! De hogy kapni jegyet midőn befolyásos M. P.-k (képviselők) és állam hivatalnokok zárattak ki az udvari szabású meghívók könyörtelen megtagadása folytán ? Egy angol ismerősöm tanácsára még múlt héten egyenest elmentem Viscount Castlerosse Vice Chamberlain (aludvarmester) ő lordságához, és egyszerűen megkértem, hogy nekem mint „vo­­lounteer reporter of the chief hungarian politi­cal paper“ nem adna-e belépti jegyet St. George Chapel-ba. A vicomte igen udvarias volt, de kissé habozott — s aztán megkérdezte tőlem személyemre nézve ki vagyok. Én értettem a kérdést, — s ezúttal eszembe jutott az a szuette kutyabőr, melynek nyomán Magyarországon az a jeles jussom van, magamat nemzetes urnak hivatni, — és nemes embernek legitimáltam ma­gam. Erre a vicomre a kápolnai jegyet meg­­toldta egy meghívással a Windsor Castle-ba tar­tandó luncheon-ra. Ilyen az angol peer, kivált ha mint Vice Chamberlainnak voltaképi hiva­tása az exclusiv arisztokratismus. De bocsánatot e hosszúra nyúlt személyes be­vezetésért! Már hétfőn mentem Windsorba, egy ottani orvos vendégszerető házába szállva. Az ódon udvari városka már hétfőn sejtette azt a pompát, mit a nagy napon látandók leszünk. Jámbor windsori burgerek (talán egyenes utódai a windsori víg nők jámbor férjeinek) londoni vendégeknek élénk csoportokban magyarázták a város holnapi ünnepi fényességeit. A házakon serény és loyális gazdák komoly képekkel ren­dezték az örökzöld folyondár, tarka virágguir­­landok és más hasonló ékességek lehető leg­­szembeszökőbb díszjelvényeit. Így tartott ez késő estig, és midőn másnap kora reggel fel­kelve az utczára néztünk, már szorongott a népség, ma a keddi nagy napon, a szomszéd és távol vidékek hivatalos és nem hivatalos ki­váncsi englishmenjei sokadalmában. Feltűnő sok skót e­mbert lehetett látni , hisz ez az esküvő nekik nemzeti ünnepük. Some mar­­quin, valódi highlander, szívvel-lélekkel skót. És csak magyar embernek lehet fogalma ar­ról, miért oly nagy az öröm Skócziában. Csak Magyarországnak van Skócziája: Erdély. A ki tudja — és ki ne tudná — mennyire összetartak az erdélyiek, kivált a Magyarországban élők; mennyire örülnek ha egy földiök felviszi a dol­gát, az azonnal érteni fogja Burns hazájának örömét. Reggeli 9 óra lehetett, midőn az „Eton boys“ az Eton college növendékei (mely tanodába maga a vőlegény is járt,) sorfalat képeztek s az ünnepi köntöst öltött indóházból a vendégek hintái robogtak elő. A Lord Chancellor és neje nyitotta meg a menetet; utána robogtattak az államminiszterek és parliamenti hivatalosak. Argyll herczeg és herczegnő (a vőlegény szülei) lelkesedett éljenekkel fogadtattak. E vendégek után rövid idei szünet állt be, mire a királyi csa­lád következett. Az első hintóban a vőlegény ült, két vőfélye, Lord­­Ronald Leveson Gower és Earl Percy által kisérve, nyomában a királyi herczegek és herczegnők. A walesi herczegnő két csinos kis­fiával kiváló lelkes ovátió tárgya volt ezúttal is, mint mindenkor, midőn mutatko­zik. Férjét, a walesi herczeget egészen ignorál­­ják. Végül egy zárt kocsiban maga a királynő s a menyasszony, a mennyire fa kocsiablakon át látni lehetett folyvást hajlongtak. Az egetrázó „cheer“ magától értetődik. Tizenegy óra tájban nyitották ki a kápolna ajtaját. St.-George Chapel gótszerű meglehetős tág egyházépület, mely bízvást beillik egy mi­niature dómnak. Falait Holbein képei díszítik ; oltárát VIII. Henrik esküvői teszik híressé és hírhedtté. VIII. Henrik óta ott esküsznek az an­gol királyi család tagjai. Fényes látványt nyúj­tott ma e szenthely. Fényeset, de hogy úgy szól­­junk,hé­z­a­go­s­at. A főudvarmesteri hivatal annyira gazdálkodott a belépti jegyekkel, hogy több pad üresen maradt és meglátszott, hogy itt legalább még vagy 3—400 ember férne el. Per­sze a jelenlevők annál kényelmesebben mozog­hattak. A nők s ezek­­képezték a többséget — lehető pompával, de modern szalon divatban öltözködtek, s igy ruházati szempontból háttér­be szoríttattak a férfiak pittoreszk diplomatiai, állami, hadseregi, udvari, lovagrendi, s Isten tudja miféle aranysujtásos, ezüstcsattos, gyé­mántcsillagos egyenruhái által, melyeket teljes jelentőségükben érteni és méltányolni csak a gothai Hofhalender szerkesztője, vagy egy özönviz előtti udvari tanácsos hivatott. Ott volt a ki Angliában csak befolyásos, gazdag, nagynevű és politikai egyházi magas hír­ben áll. Az irodalom és művészet aristo­­cratiája mostohán volt képviselve. A diplo­­matia padjában egymás mellé ültették báró Brunnow orosz, s Apponyi gr. osztrák követe­ket ; a franczia miniszter (ha jól vagyunk érte­sülve, ez alkalommal Broglie herczeg egy más valaki által helyettesíttetett) a német szö­vetség nagy­követjének szomszédja; egy szóval egymás mellé ültették a jó barátokat. A török követ Musurus basa ma sem vetette le fez­ót. ő, s a turbános Maharajah Dulcep Singh herczeg voltak az egyedüli fedett fejű vendé­gek. Az oltár balszárnypadjain a diplomaták után ültek néhány legelőkelőbb főrangúak és mi­niszterek, köztük mrGladstone és neje; utóbbi pár mögött Disraeli és­ neje Beaconsfield grófnő.I. c­órusban ült a Campell-ek clánja, melynek feje az Argyll herczeg,Lome marquis atyja. Eredeti, magas, skót alakok ezek, azzal a sajátságos skót ruházattal, mely inkább illik a „kirk“ valami puritán gyülekezetébe, mint udvari szertartá­sokhoz. Az oltár előtt közvetlenüll van az Ar­gyll herczegpár széke. A vendégek igen élénken társalognak épen, midőn belép a vőlegény (egy skót ezrednek a huszárviselethez hasonló egyenru­hájában) követve a szinte nagyrészt katonaru­hában öltözött királyi herczegektől és herczeg­­nőktől. Előbbiek közt Teck herczeg valóságos magyar huszárezred-uniformisban járt. Amott fekete gyászruhában, fekete keztyűben és hosszú tüll fátyla felett gyémánt-koronával belép a ki­rálynő. Mellét a térdszalagrend csillaga és sza­lagja díszíti, valamint a Victoria és férjének házirend jelvényei. Nyomában a Louisa her­czegnő magas, nyájas, bár erős arczvonású alakja. S itt nő­ olvasóink ellen halálos bűnt vél­nénk elkövetni, ha terjedelmesebben le nem ír­juk a magasszony toillette-jét. Fehér selyem ruháját csipke fodrok szelék, díszítve narancs­­virág, myrtus és fehér rózs -girlandokkal; uszá­lya hasonlóképen fehér selyem. Hajékül fehér narancsvirág és myrtus koszorút hordott. A je­lenlevő nők érdekét azonban mindenek felett a herczegnő fátyla vonta magára. Mintarajzát maga a menyasszony készitő; nagy virág­csokor az,környezve exoticus növényarebeszkek­­kel. Zsebkendője az angol csipke­ipar valódi re­meke. A herczegnő nyolca nyoszo­góleánya az ország legelőkelőbb családjaiból való, de egyik sem királyi vagy egyéb uralkodó család lánya. Az Egyházi énekek jelölék a szertartás kezdetét. Ő felsége, az esketendő pár, a vőlegény szülők, tanuk és nyoszolyóleányok s a clerus az oltár­­emelvényre léptek. A londoni püspök olvasá az eskető isteni-szolgálatot. Az ifjú pár „igen“-e („Swill“) tisztán volt hallható, szilárd hangon volt mondva. A wie­­chesteri püspök rövid alkalmi beszédet mondott, s azután ismét megszólaltak a zsoltárok és Bee­thoven egy egyházi kardala. A püspöki áldás után a királynő kezét nyújta új vejének, ki mé­lyen meghajolva, megcsókolta azt. A királynő hasonlón üdvözölte az Argyll herczegcsaládot és saját gyermekeit Händel „József“ oratóriu­mából vett indulójának hangjai közt, azután a templomból kiindult a menet. Az udvari hivatal személyzet által megelőzve ment Lome marquis és (immár) neje, karonfogva; utánuk a királynő mosolyogva, viruló jó szinben s azon derült arcz­­kifejezéssel, melyet egyedül a belső megelége­dés érzete kölcsönözhet. A künnrekedt tömeg éljenzését, zajos, szántni nem akaró üdvözléseit képzelhetik olvasóink. A társaság ismét a várpalota szobáiba vonult, hol egy tuncheonra volt meghiva. A királynő és kísérete végigment a zsúfolásig telt termeken, kezet szorított számos vendégé­vel, szólitgatá az ismerősöket s azután a családi tagokkal elvonult azon­ szobába, hol számukra külön volt terítve. A társaság nem királyi része azután a Waterloo terembe ment, hol oly prózai, democrata étvágygyal esett neki ételnek ital­nak, mintha az idejövetel czélja nem is lett volna más. Persze, ennél fényesebb iuncheon­­társaság nem képzelhető. Ott állt mr. Gladstone és erősen kínált valami ladyt egy fogolyczombá­bal, amott „ő felsége leghűbb ellenzékének alsó­házi vezére“ mélységes társalgásban az oxfordi püspökkel. „De ki győzné írni?“ . . . Levelünk máris túl hosszúra nyúlt. Az új házaspár 4 óra tájban az innen néhány órányira fekvő Claremontba indult. Útja valósá­gos diadalmenet volt. Ilyen volt amaz első angol királyi herczegle­­ány esküvője, ki III. Henrik kora óta ismét elő­­ször nyújtó kezét angol alattvalónak. Az angol történetben különben nem ritka eset. Csak­hogy mindig állam, vagyis inkább dinasztikus érde­kek határozták a királyi szülőket vagy gyámot, hogy hatalmas,túl hatalmas vasallást a vér köte­lékeivel lánczoljanak végveszélyben forgó trón­juk lépcsőihez. Csak kétszer volt őszinte szere­lem, mint ezúttal is az indító, és mindkétszer életével játszott a vőlegény. Hogy más örven­­detesebb kép tárul fel most előttünk, hála ama nemes nőnek, kire úgy illenek Thacke­ray ama nemes sorai: „Midőn St­ James úrnője megy el mellettem, üdvözlöm benne a bölcs, mérsékelt, példás életű uralkodót, a jó anyát, a jó feleséget,­ a tökéletes nőt, a művészet fel­világosodott barátját; a buzgó honleányt ki ben­sőn rokonszenvez népe örömével és bánatával.“ (The Four Georges. Geo. II ) —a. végbementek, s több jelből azt gya­níthatni, hogy az alkudozások fonala is­mét fölvétetett. A távirda még nem jelen­té, hogy a községi választások alkalmá­val mennyien szavaztak fehér szavazási ívvel, mennyien tartózkodtak az urnák-­­ tól, s így nem tudjuk, mily mértékben szentesité vagy utasítá vissza az összes párisi közönség a forradalmi kormány rendszabályait, s így miként hathatott az vissza a Versaillessal folytatott tárgyalá­sokra. Azt azonban látjuk, hogy a versaillesi kormány oly tehetetlenül áll a mozga­lommal szemben, a­mily tapintattal járult maga is hozzá, hogy az megrázkódtassa az országot. A községi s a nemzetőrségi választások óhaja már Páris ostroma alatt is számos zavarra adott okot, a kormány tudhatta e bajt, s védtelenül hagyta a fővárost a tomboló elemekkel szemben. Páris malte­­jei jogosan hangoztathatták a legkeserűbb szemrehányásokat a nemzetgyűlésben, s ha a rend pártja győzedelmeskedik, úgy most valóban csakis a nép mentette meg a köztársaságot. Vajha az minél előbb sikerülne, s tel­jesen megvalósulna a remény, hogy amint az önfeláldozás és sikerben a mai köztár­saság nem hasonmása nagy elődjének, úgy nem az vérdrámáiban sem. Pest, mártius 27. (A Deák-párt) értekezlete ma délután 6 órakor igen rövid ideig tartott, s tárgya a 25 f ös bizottságba két tag kijelölése volt; választásra Török Sándor (gömöri) és Snczédy Zsigmond b. képviselőket jelölte ki a párt. (A szerb lapok Stratimirovics kép­viselőről.) Stratimirovics úrral, ki a bécsi szláv értekezleten a magyarországi szerbek kép­viselőjének adta ki magát, a különböző szerb lapok nem a legudvariasabban bánnak el. A „Zastava“ legújabb száma azt mondja, hogy Stratimirovics az egész ügyben csak azért sze­repel, hogy magának árt szabhasson. Ő neki nincs joga a szlávok nevében alkudozni. Mile­­ticscsel nem áll összeköttetésben, kihez közve­títőt külde ugyan a kibékülés létrehozatalára, de ezt Miletics elutasította. A „Srbski Národ“ csodálkozik, hogy a bécsi értekezleten egy szerb is vett részt, még pedig oly szerb, ki éltében már sokkal több programmot változtatott, mint mennyi beszéd és interpellate a magyar ország­gyűlésen elmondatott. (Egy orosz hang a párisi for­radalomról.) A „Moskovskija Viedomo­sti“ nem találja alaptalannak azon nézetet, hogy a Parisban lengő piros zászló kitűzésében a berl­­­i­n­i politikusoknak is részük van. A politikai játékot Bismarck most ép oly pontos számítás­sal intézi, milyennel Moltke a hadi műveleteket vezette. Bismarck előtt nem elegendő biztosíték ama csapások sora, melyek eddig Francziaorszá­­got érték. Neki teljesen tönkre tett Francziaor­­szág kell, mert új hódítói cselekvényekre készül. Akár az anarchia, akár a Bonaparték karjaiba fog a szerencsétlen ország vettetni, egyaránt a berlini politika korlátlan rendelkezése alatt álland. — Az orosz lapnak sok tekintetben igaza lehet. (Egy minisztertanácsos Újvidék­­r­ő­l.) Az újvidéki „Narod“ zokon veszi, hogy egyik miniszteri tanácsos a napokban nála járt szerb küldöttség előtt Újvidéket az „agitatiók fészke”nek nevezte. Mi ugyan nem hiszszük, hogy egy minisztertanácsos­­igy nyilatkozott volna, de ha mégis tette, úgy kétségkívül igazat mondott. (A portás a londoni conferentia.) Mint egy belgrádi lapnak Konstantinápolyból írják, a porta nem igen örvend a londoni confe- ' rentia eredményének, mert a pontos­ kérdés nem oly módon lett megoldva, mint reményié. A tö-­ö­rök hajóhad legközelebb öt monitorral fog sza­­poríttatni. (Feliratok a czárhoz.) Mint Varsóból írják, Oroszország különféle kormányzósági községeiből folyton tömegesen érkeznek a czár­­hoz a feliratok, melyek Gorcsakov múlt évi októberi körjegyzékét egy erélyes külpolitikai­­ aera kezdeteképen üdvözlik. A czár a felirók­­nak köszönetét fejeztette ki. Pest, mártius 27. A virilis szavazatok kérdése és annak küzdelmes tárgyalása a mai ülésnek is az izgatottság jellemét kölcsönző. A kér­dés érdeme nem a virilis szavazat­ álta­lános méltatásában feküdt, hanem azon szerep és helyzet fejtegetésében, mely a virilis szavazatokra különösen a községi szervezetben vár. Ily speciális fejtegeté­seket a mai ülés szónokai közül kiváló­­lag a belügyminisztertől hallottunk, ki a községi virilis szavazatokat községi életünk tényleges viszonyaiból kiindulva méltatá, és szükségességüket azon feszült és néhol ellentétes viszonyból magyarázá ki, mely a birtokrendezés által legtöbb községben a volt birtokosság és jobbágyság közt idéztetett elő. Ezen eszmének kétségkívül nagy hord­ereje van. Népéletünk e nem örvendeztető jelensége azon aggályt keltheti fel, hogy puszta választás által nem juthatnak be a községi képviseletekbe — pedig gyönge lábon álló, és a jövő kifejlésnek még csak csiráit magában rejtő községi életünk ezen elemek nélkül soha sem vergődhet­nék fel, életszükség reá nézve ezen ele­meknek — ha másként nem lehet — tör­vényileg biztosítandó részvétele. E nélkül kaphatunk községeket, de azok szervezete, igazgatása nem lesz jobb a mostaniakénál, és azon állapot idéztethetnék elé, mely­ben a községek vagyonos­jai a centrali­­zatiót mint mentő­szert üdvözlenék ! E tekintetben igaza van tehát Török­­ Sándor képviselőnek, ha azt állítja, hogy a virilis szavazat nem annyira jog, mint functió; igen, jogozatnak megfelelő kötelesség, és kötelességnek megfelelő jogokat. És ebben rejlik ezen intézkedés hord­ereje, ebben rejlik a haladás, melyet tör­vényhozásunk a jogok és kötelességek összeegyeztetése terén e törvény megalkotásával tesz. Az ellenzéknek és különösen Vukovics Sebőnek felfogá­sát igen jellemzi azon nyilatkozat, hogy a jelen rendezésnél még jobb a mostani községi igazgatás, és a virilis szavazat­nál bárminemű születési aristocratia ne­mesebb. Kérdjük ezen uraktól, mi észszerűbb, mi méltányosabb : azon állapot-e, midőn a Vukovics által „vonzódnak nevezett születési aristocratia fénykorában egy osztály leírta az összes jogokat, holott ment volt az összes terhek alól, míg a mostani törvényhozás az igazság és méltányosság alapján épen az ellenkező eljárást követi: a vagyo­nosabb osztály közjogait ugyan növeli, de teszi ezt akként, hogy ugyanakkor terheit is az önkormányzat körül szapo­rítja? Mi vonzóbb tehát, azon aristocratia, mely kibúvott a közterhek alól és kizáró­­lag gyakorolta a közjogokat, a népet ki­zárván, vagy a virilis szavazatjog, mely a nép jogai mellett és nagyobb köz­­czélú megterheltetés alapján gyakorol­­tatik ? Különben e viszonyításnak, természete­sen, csak arra van hatása, ki a virilis sza­vazatot magában is rosznak tartja, mi, természetesen, nem a mi felfogásunk. A szavazás eredménye e kérdés fölött ismeretes. Sajnosan constatáljuk, hogy a távollevők lajstromában a jobboldali ne­vek aránytalanul sűrűbben találhatók fel, mi ily fontos kérdés eldöntése körül kétszeres gáncsolásra méltó. Róma, mart. 23. (Saját levelezőnktől.) (A pápa incognito sétái; egészségi állapota­i az od­roi, a községtanács, a jezsuiták, a József’ nap.) A pápa ő­szentsége, mint látszik, már teljesen megelégelte az önkénytes fogságot, melynek látszatát hivatalosan még mindig igyekszenek megőrizni. Az utóbbi időben ugyanis Róma ut­­czáin két szép szürkétől vont csinos hintó tűnt fel, melyben Pocca vagy Ricci bíbornok jobbján egy tisztes aggastyán ül, ki feltűnően hasonlít a vaticáni önkénytes fogolyhoz s ki zsebkendő­jét épen úgy viszi szájához, homlokához,mint azt IX.Pius pápa szokta tenni. A római nép nem két­kedik benne, hogy a pápa az, a ki így incognito sétakocsizásokat tesz s ezen véleményt még megerősíti az, hogy e sétakocsizások néhány nap óta, tehát épen akkor megszűntek, midőn tudomás szerint a pápa egészségi állapota ked­vezőtlen fordulatot vett. A pápa betegsége orvo­sai véleménye szerint nem veszélyes ugyan, de különben is izgékony idegrendszerét még na­gyobb izgatottságba hozza. Mártius 20. és 21-e közötti éjjel gyakori csukláshoz még igen eről­tető köhögés is járult s mindez együtt véve a pápát igen izgatott hangulatba hozta. Ha vala­kit el kell fogadnia, a roszkedvűség és boszan­­kodás közt ingadozik kedélyállapota. Néha azon­­ban visszanyeri régi humorát és éles életeit

Next