Pesti Napló, 1871. november (22. évfolyam, 252-276. szám)

1871-11-08 / 257. szám

Országgyűlés. A képviselőház ülése november 7-kén. (Folytatás esti lapunkhoz.) (Kérvények." Orbán Balázs interpellál Udvarhelyszék közgyűlésének törvénytelen eljárása tárgyában. An­­drássy Gyula gr. miniszterelnök felel Tisza K. és Helfy I.-nak­ az osztrák válságot illető kérdéseire. A közp. bizottság benyújtja jelentését a telepítvénye­­sekről szóló törvényjavaslatról. A bírósági végrehaj­tókról szóló törvényjavaslat tárgyaltatik.) Elnök: Somssich Pál. Jegyzők : Majláth, Széll, Jámbor. Kormány részéről: Andrássy, Wenckheim, Tisza, Szlávy, Pauler, Bittó, Kerkapoly. Esti lapunkban a tárgyalások folyamát An­­drássy Gyula gr. miniszterelnök beszéde kivo­natos ismertetésénél zártuk be. A beszéd így hangzik : Andrássy Gyula gr. miniszterelnök. Két interpelláló intéztetett hozzám távollétem alatt, az egyik Helffy Ignácz, a másik Tisza Kálmán t. képviselő úr által. Mindkettőre lesz szerencsém ez­úttal felelni. A­mennyiben pedig, habár a szempontok különbözők, még­is a felte­vések, melyekből a két interpelláció kiindul, tö­kéletesen azonosak, a t. ház engedelmével mind­kettőre egyszerre fogok válaszolni; csak azt kí­vánom elválasztani, a­mit a két t. interpelláló úrnak külön-külön kívánok figyelmébe ajánlani. (Halljuk! Halljuk!) Chronologicus rendben Helffy urat illeti az elsőbbség. Engedje meg tehát a t. képviselő úr, hogy csodálkozásomat fejezhessem ki a felett, hogy épen a szélső bal egy képviselője, (felkiál­tások a szélső­balon: A 48-as párt!) tehát a 48-as párt egyik tagja (Derültség) tartotta fel­adatának e téren a kezdeményezést megragad­ni, ugyanazon párt egy tagja, mely azt állította és állítja ma is, hogy a 67-iki kiegyezés által Ma­gyarország elvesztette eddigi befolyását, hogy osztrák provincziává sülyedett, hogy nem bírván azon kellékeivel az államéletnek, melyek nél­kül egy nemzet sem létezhetik, sem saját sorsá­ra, sem a monarchia közös ügyeire befolyása nem lehet, a magyar miniszterek pedig nem egyebek, mint a bécsi közös minisztérium aka­rat nélküli végrehajtó orgánumai stb. Bocsásson meg a t. képviselő úr, ha most azt kér­dem a t. képviselő úrtól, várjon meggodolta-e, hogy mindezen, nem annyira a parlamentben, mint künn és a választásoknál sikert mutatott érvek egyszerre megsemmisülnek akkor, midőn a t. képviselő úr szükségesnek tartja itt a ház­ban azt állítani, hogy a magyar kormány, de nem a magyar kormány, hanem annak egyes tagja, a­nélkül, hogy az országgyűlés támogatá­sát csak igénybe is vette volna, közbírói szerep­ben döntött egy idegen ország sorsa felett, ő és egyedül ő. (Tetszés a jobboldalon.) l£n nem hihetem, hogy ezt a t. képviselő úr néhány prágai lap tudósításai alapján hajlandó lett volna komoly interpelláció tárgyává tenni, kellett, hogy legalább valószínűnek, vagy lehe­tőnek tartsa, és ha valószínűnek, lehetőnek ismer­te, akkor világos, hogy a­nélkül, hogy a parla­mentáris illem ellen vétenék, jogom van feltenni azt, hogy a t. képviselő úr azt, a­mit pártja és pártja nevében ő hirdetett és valószínűleg még hirdetni fog, belsejében valónak nem tartja. (Tetszés a jobboldalon.) Annyi bizonyos, hogy e ház többségének és a kormánynak jogában állana, némi becset tu­lajdonítani azon körülménynek, hogy a magyar törvényhozás terméből, melynek kebeléből jogo­san lehetett hallani oly sokáig azon panaszt, hogy Magyarország saját sorsára sem bír befo­lyással, most először hangoztatja a szélsőbal egy tagja, hogy a magyar kormány oly döntő befolyást gyakorol a monarchia másik részében is, hogy őt és egyedül őt illeti a felelősség az ott történtekért is. Azonban nyugodjék meg a tisztelt képviselő úr, a­mily teljesen alaptalanok voltak a tisztelt képviselő úrnak és azoknak állításai, kik vele együtt hirdették és hirdetik, hogy a 67-ei ki­egyezés Magyarországot egy minden befolyás nélküli provinciává szállította le, és oly alapta­lan azon állítása is, mely szerint a magyar kor­mány szakította volna meg a lajthántali egyez­kedések fonalát. (Halljuk ! Halljuk!) És ezzel áttérek azon állításokra, vagyis fel­tevésekre, melyeket a t. képviselő urak alkal­masint a prágai lapokból merítettek, és melyek egy iránt szolgáltak alapul mindkét interpellá­­ciónak. Az első állítás az, hogy a magyar kormány, mint olyan, beavatkozott egy lajtántúli kérdés­be és abban a közbíró szerepét vette át. Erre nézve bátor vagyok válaszolni, hogy én nem a magyar kormány nevében, hanem mint a korona egyik tanácsosa vettem részt a ta­nácskozásban, nem döntő szavazattal, még ke­vésbé mint közbíró, hanem a tárgy természeté­hez képest, mely közös volt, csatlakoztam a kö­zös minisztérium álláspontjához, melyet teljesen helyesnek kellett elismernem. Ez oly tény, me­lyet senki sem fog kétségbe vonhatni. Midőn erre hivatkozom, kijelentem, hogy semmi fon­tosságot sem tulajdonítok annak, hogy a ma­gyar kormány nevében vettem e részt, vagy mint a korona tanácsosa, csak a tényállást kí­vánta .­ konstatálni Szólottam a magam saját nevében, mert nem láttam külön magyar, hanem egy közös kérdést, de volt jogom szólani a magyar kormány nevében. A 2-dik állítás, melyre a tisztelt képviselő urak interpellációjukat alapítják, az, hogy a vál­ság, melybe én beleavatkoztam, tisztán ausztriai belügyi kérdés volt. Ez állítás az egyedüli fontos, mert ez döntő az iránt, várjon helyesen jártam-e el, akár mint a korona tanácsosa általában, akár mint a ma­gyar kormány képviselője vettem részt a ta­nácskozásban. Ezen állításra nézve van szerencsém kijelen­teni , hogy azon álláspont, melyet én a közös minisztériummal együtt elfoglaltam, nem volt egyéb, mint az, hogy azon szerződési erővel biró törvények, melyeket egyrészről a magyar ko­rona országai, más részről ő felsége többi or­szágai és tartományai elfogadtak, és ő felsége szentesített, és melyek a birodalom két részének egymáshozi viszonyát befelé, és állását kifelé szabályozzák, melyeket az egész világ ilyenek­nek ismert el : nem hozhatók kétségbe sem utó­lagos jóváhagyás, sem feltételekhez kötött elis­merés által, (Helyeslés jobb felől), és igy nem vonhatók ma ez, holnap amaz országgyűlés ha-­­­táskörébe — ha nem akarjuk a monarchia szét­bomlását előidézni. Ez volt az álláspont, melyet a közös minisz­térium elfoglalt, és melyhez én teljes határo­zottsággal csatlakoztam, a­mint tetszik, akár a magam, akár a magyar kormány nevében. De ez nem lajthántali belügyi, nem magyar, nem cseh , hanem törvényeink értelmében világo­san a monarchia két része közti közös kérdés. (Helyeslés jobbfelől.) És már­­most kérdem, ha én ezt nem teszem, vájjon nem több joggal mondhatta volna-e az ellenzék, mit már több­ször hallottunk: „mi ezen törvényeket nem sze­retjük és nem szerettük, elleneztük még lehe­tett, de tiszteletben tartjuk, mióta törvényerőre emelkedtek, és ime a kormány oly gyönge, annyira befolyás nélküli, hogy azon törvénye­ket nem képes tiszteletben tartatni, melyeket saját maga hozott.“ (Tetszés jobbfelől.) És kér­dem, nem több joggal következtette volna-e az ellenzék akkor, mint azt teszi ma, hogy a mos­tani közjogi alap fentartható nem lévén, azt mással kell felcserélni ? Én ezzel, tisztelt ház, bebizonyítván azt, hogy tévesek azon állítások, melyekre a tisztelt kép­viselők urak interpellációikat alapíták,­­ vilá­gos, hogy ezzel együtt megszűnnek az azokból vont következtetések is, — és így itt be is zár­hatnám válaszomat, ha Debreczen városa 1. kép­viselője nem intézett volna hozzám egy kérdést, melyre válaszolni kötelességemnek tartom, már azért is, mert a házszabályok értelmében, a ház a vitától el lévén zárva, nem szeretném, hogy a közvélemény azon benyomás alatt maradjon,mint­ha a választ e kérdésre akár a ház, akár a kor­mány kerülni akarná (Halljuk! Halljuk !) A kérdés így hangzik : nem gondolom-e én időszerűnek, hogy a túlsó rész bonyodalmainak itteni következményei kikerülése végett a per­sonal unió alapjára áttérjünk ? Erre határozott válaszom az, miszerint általában nem hiszem, hogy a personal unióra való áttérés bármi okból akár most, akár máskor hasznos vagy szükséges legyen, (Nyugtalanság balfelől. Halljuk! Hall­juk!) de legkevésbbé azon okokból, melyek­kel azt a tisztelt képviselő úr támogatta (Hall­juk ) , . ...... Igyekezni fogok ezt bebizonyítani, mielőtt azonban ezt tenném, legyen szabad néhány álta­lános megjegyzéseket tennem a personal unió fogalmára nézve. (Halljuk !)­ T. ház! Én általában azon nézetben vagyok, miszerint felette bajos meghatározni, hol végző­dik a personalunió és hol kezdődik a realunió. Az újon alakult német szövetség tagjai között perso­­nalunió nem létezik, mert külön dynastiákkal bír­nak, és mégis sokkal több közös ügyeik vannak, mint az osztrák-magyar monarchia két részének, mert közös sereg, közös vámszövetség, közös vasúti rendszer mellett még mindezekre nézve közös törvényhozásuk is van, a mi törvényeink szerint pedig a delegációk törvényhozási joga határozottan ki van zárva. Általában azon nézetben vagyok, hogy min­den oly politika, mely egy jelszó körül forog, rendesen meddő szokott maradni, és azon stá­diumot jelzi, midőn az emberek nem tudják, hogy mit kívánnak tulajdonképen, és ezt rejtik egy szó mögé. Legyen szabad egy példát idéznem. Midőn a német államok a régi szövetség bo­nyolódott és folytonos összeütközést előidéző for­mái között mozogván, egy életrevalóbb alakot kerestek, de nem tudták hol találják, a pártok jelszavakban kerestek menedéket. Évtizedeken keresztül számtalan beszédeket tartottak, vastag könyveket írtak a felett vájjon a német szövetség államai, Staatenbund vagy Bundes­staatot képeznek-e együtt? Mindnyájan emlékszünk arra is, hogy a vita a szomszéd álla­mokra, melyek egy erős Németországot nem akartak, eléggé kielégítő volt, Németország egye­­sítését azonban épen nem mozdította elő. Most végre gyakorlati államférfiak más után megala­­kíták azon államot, mely Európa egyik legna­gyobb hatalmává nőtte ki magát, és senki sem kérdi, váljon ezen szövetség Staatenbund vagy Bundes­staat természetével bir­e ? beérik azzal, hogy a czélnak megfelel. (Élénk tetszés a jobb­oldalon.) így volt ez nálunk is addig, mig Magyaror­szágnak jogi formái voltak ugyan, de azokat ér­vényesíteni nem tudta, az ország minden pártja csakis a jogi formák körül mozgott, mig 1867. megköttetett azon egyesség, mely most a mo­narchia két részének egymáshozi viszonyát rendezi. A különbség a mi ellenzékünk és a német tu­dósok között csak az, hogy azok addig mozog­tak a jelszavak terén, míg a megoldás nem léte­zett, a mi ellenzékünk pedig akkor fordul a jel­szavakhoz, midőn ez már meg van. Mi engem illet, én nem kérdem, hogy a vi­szonyra, mely a birodalom két része ezött fennáll, melyik jelszó illik jobban, a personal­­unió, vagy reál unió; elég ez, hogy tudom, hogy e viszony helyes, mert sem többet, sem keveseb­bet közös ügynek nem ismer el, mint a­mire mindkét résznek szüksége van, hogy az egész szövetség a czélnak megfeleljen; (helyeslés a jobboldalon) hibás volna, ha több ügyet tenne közösnek és hiba volna, ha kevesebbet. Hogy ez így van, bizonyítja azon körülmény, hogy nemcsak a magyar, hanem a másik rész delegá­­ciója is, szigorúan ragaszkodott ahhoz, hogy a gyakorlat által sem több,sem kevesebb a közös­ségbe fel ne vétessék, mint a­mit a törvény határoz. Ezért a theoria kedvéért tehát a personal­­unió terére áttérni, mely sem több önállást, sem kevesebb terhet, hanem legfeljebb, mint be fo­gom bizonyítani, nehezebb formákat vonna maga után, sem helyesnek, sem czélirányosnak nem hiszem. (Helyeslés a jobboldalon.) És most általánosságban előrebocsátván a personal­unio feletti nézeteimet, részletesen fo­gom indokolni, miért nem tartanám időszerűnek a jelenlegi jogi alapot elhagyni és a personal­­unio alapjára térni át. (Halljuk.) Nem hiszem, hogy időszerű volna a mostani viszony helyébe, a personal­unióra térni át, mert ez­által egyike sem volna megoldva azon kér­déseknek, melyek ma a lajthántúli nehézségek okait képezik, és következményeikben — mint a tisztelt képviselő úr mondotta — mi reánk is veszélyt hozhatnak, hanem csak azon egyedüli intézmény volna megszüntetve, melyet a cseh országgyűlés fundamental pontjai sem ellenez­nek elvileg, és melyhez a monarchia minden né­pei ragaszkodnak, t. i. a delegációk és a közös minisztérium, és így ez által egy nehézség sem volna megoldva, hanem egy új kérdés volna felállítva Magyarország részéről, és pedig olyan melyben a magyar ellenzéken kívül az egész monarchia­i követelésünkkel egyenes ellentét­ben állana. (Helyeslés jobbfelől.) Nem hiszem, hogy időszerű volna a personal­­unióra vagy bármely más jog­alapra áttérni, mert a mostani jog­viszony megszüntetése és annak helyébe egy új viszony megállapítása kétségen kívül csak úgy jöhetne létre, mint lét­re­jött a mostani, t. i. mindkét résznek beleegye­zésével. Ebben van mindkét rész garanciája, szükséges volna tehát, hogy előbb a két minisz­térium egy ily új alap felett megegyezzék, azt a két rész törvényhozása elé terjeszsze, az ott elfogadtassák, és azután a korona szentesíté­sét megnyerje. Már most én azt állítom, hogy oly új jogviszonyt, melyet ezen az után a két rész által el lehetne fogadtatni, nevezze azt a t. képv. ur personal uniónak vagy másnak, sem én nem ismerek, sem a t. képv. ur vagy pártja eddig felmutatni nem tudott, és feltalálni nem is fog, legkevésbé pedig, midőn az egyik szerződő fél illetékessége annak egyes országgyűlései által kétségbe vonatik. Nem hiszem, hogy időszerű volna a mostani kölcsönös egyezségen alapuló közjogi állapotot mással akarni felcserélni, mert a­mint az egy részről kétségbe vonatik, kétségbe fog vonatni igen sok oldalról, a­mint ezt az utolsó esemé­nyek különböző mozzanatai igen­is tisztán mutatják. (Élénk helyeslés jobbfelől.­ Nem hiszem, hogy időszerű volna a personal unió terére átlépni a czélból, hogy oly eset, mint a mostani, melyet a t. képviselő úr veszélyes prae­­missának nevez, t. i. hogy a két rész miniszterei együtt tanácskoznak, és ez által egyes miniszter a másik fél ellenszenvét magára és mintegy az általa képviselt országra vonja, jövőben kike­­rü­ltessék, mert ha a personal unió terére lép­nénk, épen az ellenkező fogna történni. (Hall­juk !) Be fogom bizonyítani. Azon törvények értelmében, melyek ma a monarchia két része közti viszonyt szabályoz­zák, a közös ügyeket közös miniszterek kezelik, kik ott nem egy állam, hanem midkét fél érde­két képviselik. A közös ügyek felett döntenek a delegátiók, melyekben a monarchia mindkét része képviselve van. Meglevén így fóruma azon érdekeknek, melyek a birodalom mindkét fele között közösek, ő felsége mindkét kormá­nya külön-külön és egymástól függetlenül kor­mányoz , és így döntő erejű közös tanácskoz­­mány a két minisztérium között csak akkor szükséges, ha az alaptörvények módosításáról van szó. Egészen máskép állana, ha a tisztelt képviselő úr nézete szerint a közös miniszté­rium és a delegáció feláldoztatnék a personal unió formáinak. Én nem tudom, hogy képzeli magának a tisztelt képviselő úr a personal unió alapján levő viszonyt, de azt hiszem, úgy, mint azt ő és elvbarátai a 67-ik évben a kisebbségi vé­leményben formulázták; e formulatióban az, a­mi most rendkívülileg, kivételesen történik, csak rendes permanens állapottá válnék. (Halljuk !) Legyen szabad ezen állításom bebizonyítására ezen javaslatnak néhány pontját felolvasni. Ezen javaslat egyik pontja így szól: „A ma­gyar korona országainak és ő­felsége többi or­szágai­ és tartományainak minisztériumai köl­csönös értekezés folytán elkészítik az egyértel­mű javaslatokat és azokat, vagy ha megegyezni nem tudtak volna, az eltérő javaslatokat és az azokra vonatkozó észrevételeket és ellenészre­vételeket mindenik az illető törvényhozás elé terjeszti.“ Meghatározza azután, hogyan tárgyaltatnak e javaslatok a két országgyűlés által, a­mely komplikált eljárás a mostani delegációk műkö­dését pótolná, és végre azt mondja: „Azon rend­kívüli esetben pedig, ha a magyar országgyűlés és ő felsége többi országai és tartományai erre jogosított törvényhozó­ testülete között egyetér­tés ily módon sem jött volna létre, mindenik fölterjeszti megállapodását a közös fejedelem elé, ki is mindkét minisztérium meghallgatása után az egyiket vagy a másikat az eltérő pontokra nézve is szentesítheti, mely esetben az általáno­san kötelező erejűvé válik.“ Ezután mondatik: „A külügyekre nézve a közös fejedelem az ol­dala mellé rendelt magyar miniszter és többi országai és tartományai hasonló minisztereinek tanácsával él“ stb. Tehát e szerint az országgyűlések tárgyalása előtt és után a két minisztériumnak együtt kell tanácskoznia, de miután a differenciákat kényte­lenek az országgyűlések elé vinni, és miután továbbá, ha így sem jön létre az egyezség, a két minisztérium ismétt közös tanácskozása után, ő felsége döntene. Ezen törvények szerint, azon hálátlan közbírói szerepet, melyet helyesen jel­lemzett beszédében a tisztelt képviselő úr, nem egy miniszter vagy minisztérium vinné, és azon kétoldalú keserűség, melyet az ily döntő szó a közbenjáró bíróra hárítani szokott, nem egy mi­niszter vagy minisztériumra, hanem egyenesen a koronára esnék, és miután a két minisztérium az első stádiumban az illető törvényhozásokhoz tartoznék felebbezni, ezek pedig különösen par­­lamentáris minisztérium mellett valószínűleg il­lető minisztériumuk pártjára állnának : a gyű­­lölség nem egyes miniszterek közt maradna, ha­nem a törvényhozások állíttatnának egymással szemközt úgy, mint ez most kivételesen minisz­terek között történhetik. (Helyeslés jobbfelől.) Akkor nem lehetne segíteni egy miniszter elbo­csátásával, hanem minden perezben a két rész, vagy ha túl a foederatív eszme létesíttetnék, a sok rész közti harcz fenyegetné a monarchiát. (Helyeslés jobbfelől.) De ebből még az is követ­kezik, hogy ha a personal unió, úgy, a­mint a tisztelt ellenzék formulázta azt, és a­mint azt formulázni máskép nem lehet, vétetnék a közös viszonyok alapjául, akkor a két minisztériumnak folytonosan együtt kellene ülnie, a koronának mindig a döntő bíró gyűlöletét kellene viselnie. (Helyeslés jobbfelől,­ és azon eset, mely most csak az alaptörvények változtatása szempontjá­ból jöhet elő, és melyből most sérelmet lát Deb­reczen városa 1. képviselője,permanenssé válnék annyira, hogy a két rész minisztériuma nem szé­kelhetne egyik Bécsben, a másik Pesten, hanem együtt kellene ülniök vagy Bécsben, vagy Pes­ten. (Helyeslés jobbfelől.) No már most meg fog bocsátani nekem Deb­­reczen város 1. képviselője, ha én ily eredmé­nyekkel szemben nem hiszem, hogy időszerű volna, bonyodalmak kikerülése végett, a perso­nal unió alapjára áttérni. (Tetszés jobbfelől.) De van még egy ok, magyar szempontból fontosabb minden egyébnél, miért nem volna czélszerű azt tenni, és ez az, hogy ha Magyaror­szág maga kívánná megváltoztatni azon közjogi állapotot, mely midőn egy részről alkalmasnak bizonyult a két rész közti legnehezebb kérdések megoldására, és az összes birodalmat nagy catastrophák után újjá tudta alakítani, másrész­ről annyi idő után Magyarországot ismét fontos tényezőként vezette be az európai népek korába: akkor többet vesztene, mint bármely más érde­kelt fél, mert az egész világ kétségbe esnék Magyarország politikai érettsége felett. (Nyug­talanság balfelől. Igaz! Úgy van­ a jobb­oldalon­. Összevonva a mondottakat, a personal unióra való áttérés által azt, a­mit Debreczen város képviselője akar, elérni nem lehet. Van egy mód, egyetlenegy, kikerülni azt, hogy egyes bonyodalmak, egyes megoldandó kérdések az egész monarchiát veszélyeztessék, és ez a rendíthetlen ragaszkodás a fenálló jog­alaphoz. Ezt ajánlom a baloldalnak. (Nyug­talanság balfelől. §Halljuk! Halljuk !) Ez ér­dekében van nemcsak Magyarországnak, ha­nem a birodalom minden népének egyfor­mán, mert csak úgy teljesíthetők az egyes ré­szek kívánságai az egész veszélyeztetése nél­kül, ha elismertetik minden oldalról, hogy a monarchia alaptörvényei kérdésbe nem vonha­tók. Ez volt álláspontom a korona tanácsában, és ez álláspontom itt, ennél tovább nem terjedt, és nem fog terjedni.­­Hosszasan tartó élénk tet­szésnyilvánítások a jobboldalon.) Helffy Ignácz: A miniszterelnök először is álláspontját tá­madta meg. Szónok úgy van meggyőződve, hogy az 1867-iki törvények által oly helyzet terem­tetett, melyben mihelyt a két fél egyik része mozogni akar, nekünk is mozogni kell, nem elég, hogy saját magunknak vagyunk osztrák­jai, de kénytelenek leszünk a csehek és a többi nemzeteknek is osztrákjai lenni. A miniszterelnök úr mindjárt válaszának ele­jén azt mondja, hogy nem tisztán osztrák ügy az, melybe beavatkozott, hanem közösügyi kér­dés, a ez okból avatkozott be. Már ha igaz az, hogy mi nem vagyunk tartomány, hanem egé­szen önálló ország, és mégis mihelyt a túlsó félen valami kérdés felmerül, azonnal kénytele­nek vagyunk beavatkozni, azonnal megtámad­­tatva látjuk saját alkotmányunkat, akkor ez jele annak, hogy a szélsőbal álláspontja az igazi és nem a miniszterelnök úré, mely azt hirdeti, hogy Magyarország önálló ország. (Helyeslés a szélsőbal felől.) Ha van valaki, kinek érdekében áll fel nem zúdítani a szláv elemet, úgy Magyarország az, érdekünkben áll, hogy Csehország nagy önkor­mányzattal bírjon. Hogy e fontos tárgyhoz a ház minden tagja szólhasson, ezt külön napirendre tűzni kéri. (Helyeslés a szélsőbalon.) Tisza Kálmán : Valamint akkor, midőn interpellátióját tette, úgy ez alkalommal is ahhoz,hogy Csehország­­nak követelései jogosak, alaposak voltak-e ? — szólani egyáltalában nem kíván, mert egyáltalá­ban nem tartaná a maga felfogása szerint he­lyén levőnek, hogy akár egyik, akár másik félre nézve pártállást foglaljon el. Egyet pedig hatá­rozottan nyilvánít, egyénileg saját maga nevé­ben, s ez az egy az, hogy Magyarországnak tör­ténelmi fej­lése alapján megállapított jogait nem akarja sehaj és semmi szín alatt sem egyik, sem másik osztály provinciái jogviszonyaival össze­hasonlítani (Balfelől helyeslés), mert azokat min­­denekfelett óriásilag felül állani látja. (Balfelöl helyeslés. Halljuk !) Áttérve az igen tisztelt mi­niszterelnök úr feleletére, ő azt nyilvánítja, hogy ő úgy vett részt a tanácskozmányokban, mint a koronának egyik tanácsosa , azonban ar­ra nem fektet súlyt, hogy így-e, vagy pedig úgy, mint magyar miniszterelnök ? Szónok úgy van meggyőződve, hogy a korona bármely tanácsosának, ha a fejedelem tőle taná­csot kér, ezt megadni lehet, sőt kell is. Interpel­­lációjában is épen a hivatalos részvételre fek­tette a fősúlyt, a magyar miniszteri minőség­ben a közös miniszteri tanácsban részvétel­re oly ügyben, mely meggyőződése szerint Ausztriának belügye. Ha nem azon minőség­ben vett részt a miniszterelnök, sajnálja, hogy ez iránt a közvéleményt fel nem világosította. Ki kell jelentenie, hogy nem a miniszterelnököt támadta meg, nem azt ő eljárását ve­sz a­­­t­a , mert maga is azon meggyőző­désben volt, hogy a beavatkozás ez esetben a közjogi alap okvetlen kifolyása volt, hanem rászalta a közjogi alapot,mely e helyzetet előidéz­­te.(Helyeslés balról, mozgás jobbról.) Megjegyzi még, hogy kérdései egyikére a miniszterelnök nem válaszolt, nem ugyanis arra, hogyan hiszi, hogy a jelen alapon, szemben az Ausztriában létező mozgalmak é­s bonyodalmakkal, Magyar­­ország alkotmányos életének folytonosságát biz­tosítani lehet ? A miniszterelnök úr áttért ezután a personal­unió kérdésére. Elmondotta igen helyesen, hogy a personal­­uniót és egyáltalában reál- és personál­uniót többfélekép lehet érteni; felhozta például azt, hogy Németországban, melynek némely kivált­ságai külön dynastiákkal is bírnak, melyeknél tehát personal-unió nincs, sokkal több közös ügy van,mint mennyi van nálunk.Tökéletesen igazsá­­van, de azt kérdi, azt tűzte-e a politikai fel­adatául, politikai czéljául, a­mit azok az általa igen méltán megdicsért praktikus politikusok ? Azt, hogy egység álljon elő, vagy azt, hogy le­gyen ugyan egy fejedelem, de legyen két állam. (Élénk helyeslés, balon zaj.) Azt is mondá a­­, miniszterelnök, hogy a per­­sonal-unió oly alakban, mint azt az ellenzék 67-ben proponálta, nem hogy könnyítené a dol­gok elintézését, de lényegesen nehezítené azt, mert a­mint ő mondá még most a két ország, vagy mint ő szokta mondani, a két fél minisztereinek csak akkor kell együtt tanácskozniok, ha a kö­zös alap támadtatik meg, vagy ha a közös alap megváltoztatása czéloztatik, addig azon javaslat szerint minduntalan kellene együtt tanácskoz­niok. Egyik állítás sem egyezik meg a valóval. Az egyik az, hogy most csak akkor kell a két ország minisztereinek együtt tanácskozniok, ha a közjogi alap megváltoztatásáról vagy megtáma­dásáról van szó ; ez nem áll, merthogy jött létre a véderőről szóló törvény, hogy jött létre min­den kereskedelmi szerződés, hogy jött létre min­den megállapodás az indirect adók iránt, kimu­tathatja azt a miniszter úr nyilatkozataiból, de nyilván­való dolog­ is, hogy a két állam mi­nisztereinek tanácskozása folytán. Tehát nem áll az, hogy csak a miniszterelnök úr által említett esetekre nézve kell a két minisztériumnak érint­keznie. De nem áll a másik sem, mert azon javasla­tok szerint, melyeket a kisebbség azon időben tett, nem hogy szaporítva lennének a kérdések, melyekre nézve egyértelmű intézkedés szüksé­ges, de inkább szűkebb körre vannak szorítva, és így ritkább lenne az érintkezés. (Helyeslés balfelől.) A­mi pedig azt illeti, hogy akkor az ország­gyűlések fognak egymással veszekedni, arra csak egy megjegyzése van. Ha van mindkét­félnek valódi parliamentarizmusa, és vannak mi­nisztereik, kik a parl­ament bizalmát bírják, ak­kor nem lesz arra eset, vagy legalább igen rit­kán, hogy az országgyűléseknek kelljen hatá­rozni. Ha pedig az, hogy az országgyűléseknek eltérő javaslatok felett kelljen határozniok, annyit tesz, hogy az országgyűlések egymásnak háborút üzenjenek, ez oly ellentétet mutat az érdekek közt, melyet szónok nem hisz, de me­lyet a ki hisz, lehetetlennek kell tartania azt, hogy együtt maradjon a fejedelem ugyanazo­nossága által egyesített két ország. A personal­unió határozottan érdekében van a monarchia másik felének is, mert csak akkor és úgy lesz odaállítva a kérdés, hogy ha mind­azon fontos ügyeket itt a magyar parl­ament tár­gyalhatja, s annálfogva rájuk nézve is előáll a lehetőség, hogy ők maguk tárgyalhatják és nem delegáció útján, csak akkor fog előállani azon momentum, midőn az azon rész összetartozóságát biztosító és bizonyító birod­almi tanács ellen a birodalom egyetlenegy része sem­­fog kifogást tehetni, mert ha tenne, tisztán elszakadási vá­gyát árulná el. A miniszterelnök azt­ mondotta, hogy a jelen alap azért is szükséges, mert nem lehet­ más olyan propositió, melyet el lehetne minden factor által fogadtatni. Szónok ezt elismeri, bizony nem előnyéül, de kifolyásául jelen helyzetünknek. Azonban azt mondani, hogy ha egyszer valamely törvény, mely közjogi helyzetet szabályoz, megalkotta­tott, soha semmi esetben ahhoz többé remény nem lehet, hogy alkotmányos úton meg lehes­sen változtatni, ez az elégedetleneknek a forra­dalomra utalása. (Helyeslés balról.) Azt mondotta a miniszterelnök úr, hogy azon kell lenni, hogy ezen közjogi alap soha senki által meg ne támadtathassék, meg ne változtat­­hassék. Szónok erre egy példával válaszol. Volt a mesés korszakban egy — neve nem jut eszembe — görög város, melynek törvény­hozója még nagyobb önfeláldozással bírván, mint az 1867-ki kiegyezés alkotói, megeskettette a várost, hogy mig ő vissza nem tér, meg nem vál­toztatják a törvényt. Ő elment, meghalt, és a városnak lakói várták egy darabig, kerestették is, de végre mégis megváltoztatták a törvényt. A teljesen örök időre hozott meg nem változtat­ható törvény annyi, mint a halál (Helyeslés bal­felöl) azt pedig, hogy meghaljunk, úgy hiszem a miniszterelnök sem kívánja. (Derültség.) A mi­niszterelnök azt mondotta,szükségesnek látja nyi­latkozni a personal-unió irányában, mert a ház­szabályok sze­rint a discussió lehetetlen. A házszabályok a discussiót lehetetlenné nem teszik, sőt, hogy a minisztériumra nézve is le­hetséges legyen e discussiónak elfogadása a nél­kül, hogy ez­által már rászólást vont volna ma­gára, a házszabályok illető szakaszainak meg­alkotásánál kimondatott, hogy a tudomásul vé­tel, nem helyeslés és a discussió kitűzése nem helytelenítés, semmi gátja a ház­szabályokban tehát annak nincs, hogy a tárgy discussió alá bocsáttassék. Végre kijelenti, miszerint ragaszkodik azon óhajához, hogy ezen alap megváltoztattassák, és a miniszterelnök válaszával nem azért, hogy mily irányban avatkozott be, hanem azért, mert ez a napot megváltoztathatatlannak mondta, nincs megelégedve. (Helyeslés balfelől.) Andrássy Gyula gr. miniszterelnök: Nem fogok a t. képviselőház türelmével visz­­szaélni (Halljuk!) és újabb részletezésébe bo­csátkozni annak, mit már egyszer elmondani szerencsém volt, és így nem fogom feladatomul tűzni azt, hogy mind arra válaszoljak, mit a t. képviselő úr előadásomra felhozott, csak néhány állítását kívánom rectifikálni. Azt mondá és ez volt köztünk a lényeges dif­ferentia, hogy mégis csakugyan belügye volt a monarchia másik felének, melyre nézve én a ko­rona tanácsában akár mint a magyar kormány tagja, akár mint a korona tanácsosa nyilatkoz­tam ; belügyi kérdés csak az által mert a mos­tani jogállapot, azzá tette. (Felkiáltás balfelöl. Nem ez volt !) Én így értettem, legyen szabad ezt helyreigazítanom. Bátor voltam elmondani, mi volt a kérdés, az t. i. váljon a birodalom két része közt megkötött szerződés vagy illetőleg a két rész közt megállapított törvény, szentesített törvény fenáll-e, vagy nem, kétségbe vonható-e, vagy nem, más országgyűlés tárgyalása alá von­ható-e, vagy nem. Ez volt a kérdés, ez pedig a világnak semminemű törvénye szerint nem le­hetett ausztriai belügyi kérdés, hanem tisztán, határozottan a birodalom két részének közös kérdése volt,olyan, milyen egyik országnak má­sikkal akkor is lehetne, ha köztük semmi kap­csolat nem volna is, tehát a lényeges kérdés nem áll. Azt mondá továbbá a t. képviselő úr, hogy azon munkálat, melyet fölolvastam, nem az volt, mit később nyújtottak be a tisztelt képviselő urak a törvényhozás elé. Bocsánatot kérek, én azt nem tudtam, s ez engem meglep. De méltóz­­tassék megengedni, ha ez mentségül szolgálhat nekem, hogy nem tudtam, hogy többet írtak alá. Ez azonban csak azt bizonyítja, hogy nem voltak tisztában magukkal, nem csoda tehát, hogy ha én is tévedtem s nem azt idéztem, mely az utolsó volt, hanem mást. (Derültség jobbfe­lől. Egy hang balfelől: A miniszterelnök is nyúj­tott be egyet!) Hogy én is nyújtottam be egyet, az meglehet, elvállalom érte a felelősséget, bár nem emlékszem a részletekre. De azt tudom, hogy olyan volt, a­mi a mostani jogalappal meg­egyező. Ezért jót állhatok. Méltóztatott megemlíteni azt is, hogy midőn a német szövetségről szóltam, rosz példát hoztam fel, t. i. hogy a példa csak akkor lett volna helyes, ha ugyanazon czélt akartam volna el­érni, melyet ott kitűztek, t. i. az egységet. Alig hiszem, hogy az én előadásomból ily kö­vetkeztetéseket lehetett volna vonni. Én egyszer Folytatása a mellékleten.

Next