Pesti Napló, 1871. november (22. évfolyam, 252-276. szám)

1871-11-08 / 257. szám

257. szám. Szerda november 8. 1871. 22. évi fői­darn. Szerkesztési iroda: Fei ev.rziek-tere 7. szám. I. emelet. E híj- s­­rll 'mi részét illető minden k?';/h .:éj: v n szerkesztőségfiM intézendő. 23 érmentettes levelek csak ismert kezeltffft fogadtatnak el. BiBSmn'iwttti niz'v'T''vMtTi'ír[i~nmnimmm Kiadó h­ívata!: F.rer.diiek-tere 7. a­ím fblddricti. A lap anyagi részét illeti kíjüle­­ményét (elöfiastííi jiéne , kiollí« körüli pr.naseok, Uirdaímé../ek) • kiadó­ iilvd­alhoz intézendők. Előfizetési föltételek: V­idék­re, po.tia : *»Sz h­íjben, Sindíra: éere ... Ti iit­­késégre .... 1 m­in. Negyd­lérr» ... 6 , 50 kr. Két hóra .... 8 , 70 kr­ Egy hóra ... 1 , 85 kr' REGGELI KIADÁS: tatleesnri­f«yTw 11 imwui­m Hirdetmények dija: 9 hasábos petitsor egyezer­ hir­detésnél 9 ujkr. Bély.gdij külön 80 ajkr Nyílttéri 6 haeébo. petitsor 86 ujkr. Előfizetési felhívás ..PESTI n­PLha. Előfizetési árak : Eg­ész évre......................22 ft. Két évre...........................k­ft. Negyed évre..........................5ftö0kr. Külön előfizetési íveket nem küldünk szét. Előfizetésre a postai utalványokat kérjük használni, melyek bérmentesítése 10 írtig csak 5, 10 írton felül pedig 10 krba kerül. Az előfizetések a „Pesti Napló kiadó­hiva­tala“ czim alatt Pest, Ferencziek­ tere, 7. sz. alá küldendők. Pest, nov. 7. A magyar miniszterelnöknek, úgy hisz­­eztik, nem volt s nincs oka sajnálni, hogy a lefolyt bécsi válság alkalmából az ellen­zék vezére s a szélsőbal egyik tagja in­terpellálni jónak látták. Ha a föderalista párt főorgánuma, a „Vaterland“, teg­nap egész határozottsággal azon nézetnek adott kifejezést, miszerint a magyar bal­oldal ellenzékeskedése merő komédia, s eljárása nem más, mint számitó ravasz­sággal a parlament egyik részének osztott szerep . úgy e felfogás, — melyet mi, fájdalom, nem oszthatunk, — csakugyan némi támpontot nyer azon eljárásban, melyet Tisza Kálmán és társai a politikai helyzet nem egy komoly fordulatánál kö­vettek. A baloldal politikájának alapeszméje 1867 óta szakadatlanul az volt : ott tá­madni meg a kormányt, a­hol az leg­erősebb. Tisza Kálmán legújabb interpel­­lációjával e taktikát oda fokozta : akkor támadni meg a kormány politikáját, mi­kor az legszilárdabban állott, akkor, mi­dőn tisztán kell vala állani mindenki előtt, hogy az 1867-ki kiegyezést, ha nem lé­teznék, most kellene okvetlenül létre­hozni. Azon veszélyekkel szemben,melyek Ma­gyarország állami létét fenyegetik, a me­rev negatív, a mogorva, magába vissza­vonuló dacz nem elégséges. Oly politika, mely azon képzeleten alapszik, hogy sorsunk és ő felsége többi országainak sorsa közt egy hermetikus zárfal lehetsé­ges, nem képes megvédeni hazánk élet­érdekeit, mert a feltétel, melyen alapszik, képzelt. Ily hermetikus zárfal a lehetet­lenségek sorába tartozván, Magyarország politikai szervezetének fel kell ruházva lenni azon defensív eszközökkel, me­lyek minden túlról jövő támadás erélyes visszautasítására módot nyújtanak. Ha tehát ítéletet akarunk mondani a felett, hogy a jobb - vagy baloldal politi­kája nyújt-e erősebb védelmet hazánk­nak az ellen, hogy érdekei idegen érde­keknek alárendeltessenek, két kérdést kell magunknak feltennünk, u. m.: Igaz-e, hogy a baloldal által követelt tiszta személyes unió kizárja annak lehetőségét, miszerint az Ausztriában uralomra vergődhető politikai irányzatok veszélyt rejthessenek magukban Magyar­­országra nézve? Ha ez nem igaz, ha belátjuk, hogy a tiszta személyes unió ép oly kevéssé zárja ki ily veszélyek felmerülhetését, mint a jobboldal által létrehozott szerződés , igaz-e, hogy a baloldal teljes semmitte­vésre, platonikus tartózkodásra irányult politikája nagyobb mértékben biz­tosítja számunkra azon veszé­lyek elháríthatását, mint a jobbol­dal politikája, mely egész jelleménél fog­va az activitás jellegét viselvén magán, lehetővé teszi, hogy erővel erőt, befolyás­sal befolyást állítsunk szembe, s vissza­verjük az ellenünk irányzott támadá­sokat. A­mi az első kérdést illeti, erre nézve már régebben elég terjedelmesen kifej­tettük nézeteinket. Kimutattuk ugyan­is, hogy a foederalismus ép úgy fenye­geti a baloldal által felállított program­me, mint azt, mely a jobboldal által kez­­deményeztetve, ma törvény gyanánt ér­vényben van. A foederalisták nem azért irányozzák ellenünk támadásaikat, mintha keveslenék azon jogokat, melyeket bí­runk, hanem azért, mert sokalják azokat. A foederalisták nem akarják a dual­is­m­­ust, nem akarják a paritást, hanem fel akarják forgatni először Ausztria egy­ségét, hogy azután Magyarországot szag­gathassák darabokra; a „reichsrath“-ot ma át akarják változtatni a delegátusok reichsrathjává, hogy holnap, miután ben­nünket már megbénítottak, minket e „Delegationsreichsrath“-ba bevigyenek. De a baloldal szemet huny e veszélyek előtt, vannak fülei és nem hallja a nem egy magyar párt, hanem a magyar ha­za, a magyar hatalom és befolyás ellen intézett átkozódásokat. A magyar ellenzék elhiszi egy Rieger perfid biztatásait, hogy ők Magyarország érdekeit érintetlenül akarták hagyni; de nem hiszi, mert nem akarja hinni azon magyar hazafiak szavait, a­kik a Magyar­­ország élete ellen irányzott tőrt látják, s erre idejekorán figyelmeztették a nem­zetet. A kormány soha megdönthetl­enebb, soha megközelíthetlenebb álláspontot nem foglalt el, mint midőn belátta, hogy Ho­henwart tervei s a csehek alapczikkelyei Magyarország állami létének megsemmi­sítésére fognának vezetni,s hogy a födera­­lismus nem állapodnék meg a Lajtha és Morva partjain, hanem pusztító hullámait áthömpölygetné határainkon, hogy szét­rombolja azon ezredéves kötelékeket, me­lyeket nagy őseink államalkotó ereje és bölcsesége e hon határai körül fűzött, s a­melyeket nyolcz század véres küzdel­mei megvédtek! De vessünk egy pillantást az általunk formulázott második kérdésre : igaz-e, hogy a baloldal struczmadár-politikája e veszélyek elhárítására nézve nagyobb ga­­rantiákat nyújt, mint azon defensív poli­tika, melyet a magyar miniszterelnök, a törvénynyel kezében, érvényre juttatott? A múltkor azt fejtegettük, hogy Tisza Kálmán — ha az ő általa óhajtott perso­­nal-unió állott volna is fenn — mint ma­gyar kormányelnök ép úgy kénytelen lett volna a Magyarország és Ausztria közt ez esetben fenállandott szerződés egyoldali­ s illetéktelen felbontása ellen tiltakozni, mint ezt a közel lefolyt napok­ban gr. Andrássy Gyula tévé. Azt hisz­­szük, ezt sikerült akkor bebizonyítanunk, mert hisz szerződés csak szerződés, akár­mi van is benne. Mióta ama sorokat írtuk, egy szomorú tapasztalással lettünk gaz­dagabbá, azon tapasztalással, hogy Tisza Kálmán pártjában nincs meg az a szigorú jogérzet, melyet mi benne feltételezni haj­landók valánk. Tisza Kálmán nem szállna síkra az általa kötendett szerződés mel­lett. Tisza Kálmán először is azt kérdez­né : „Kik azok, a­kik a szerződést fel akar­ják forgatni? Elégületlenek olyanok, a­kiknek követeléseik vannak? . . . Adjunk meg nekik mindent, követeléseik ellen felszólalni szentségsértés volna, mert hisz mi is egykor elégületlenek voltunk, ne­künk is voltak követeléseink ! “ Íme, Tisza Kálmánnak elég, hogy valaki követeljen, hogy valaki elégedetlen legyen, s már szentnek tartja ügyét. Ti­sza tehát nem tud különbséget tenni azon szint harcz között, melyet mi egykor ha­zánk szentesített törvényeiért küz­döttünk s azon küzdelem között, melyet a csehek, a horvátok folytatnak oly törvé­nyek ellen, melyek ép oly szentek,ép úgy Magyarország törvényei, mint azok, melyeket a magyar nemzet három száza­don át változó szerencsével, de mindig diadallal védelmezett. Tisza azt hiszi, hogy azon gyűlölet, mely a cseh táborból ellenünk szíttatik, nem léteznék, ha a magyar miniszterel­nök tétlen maradt volna akkor, mikor ha­zánk alaptörvényeinek egy részét illeték­telen kezek széttépni készültek. És ha igaz volna, hogy ellenségeink haragját kiengeszteljük, ha nyakunkat odanyújt­­juk késük alá, vájjon az következik-e ebből, hogy hát csak nyújtsuk oda szépen? Egyébiránt a feltevés, hogy a csehek és általában foederalisták haragjára csak Andrássy actiója adott okot, indokolatlan. A­kik e tételt felállították, azok, úgy lát­szik, nem figyelnek a napi eseményekre s annyira saját gondolatvilágukban élnek, hogy azt hiszi­k, ezen kívül semmi nem létezik. Mert ha figyelnének a napi ese­ményekre, tehát tudniok kellene, hogy a horvát izgalom nem azóta létezik, mióta Andrássy Bécsbe felutazott, hanem tető­pontját akkor érte el, mikor azt hitték, hogy Hohenwart tervei pár nap múlva valósulni fognak ; tudniok kellene, hogy az ogulini lázadás nem azután tört ki, miután Andrássy — mint mondják — beavatkozott, hanem az előtt; nem ig­­norálhatnák, hogy Miletics váczi fogházá­ban nem Andrássy Bécsbe mene­teléne­k s H­ohenwarth bukásá­nak hírére dolgozott ki egy új alkot­mányj­a­vaslatot Magyarország számára, mely hazánkat Wojvodinákra osztaná fel, hanem kidolgozott ily javaslatot a múlt nyáron, mikor Andrássy Terebesen tartózkodott s Hohenwart tervei csende­sen érlelődtek. A­mennyiben tehát voltak, a­kik a ma­gyart gyűlölték, ezek előbb is ép úgy lé­teztek, mint most. A különbség csak az, hogy míg Hohenwart hatalma verőfényé­ben sütkérezett, mindezek napról napra merészebbekké, követelőbbekké váltak; míg most, Hohenwart bukása után, vagy tehetetlen dühöngésre változtatják előbbi gyűlöletüket, vagy visszavonulnak, lát­ván, hogy a fák nem nőnek az egekig. A magyar baloldal azonban azt hiszi, hogy Magyarország ezen ellenségeit hol­mi mentalismussal ki lehet békíteni. Az is­tenért, ne moczczanjunk, mert meg talál­nak ránk haragudni. Oh! de azért a bal­oldal politikája a nemzeti erőnek, a jobb­oldal politikája az „önbizalmatlmságnak“, a „gyávaságnak“, a „lemondásnak“ po­litikája. Eddig ők vádoltak bennünket az­zal, hogy a szlavismustól való félelem be­folyásolja magatartásunkat, s most ők úgy megijednek a szlavismus árnyékától, mi­szerint azt tanácsolják, rejtőzködjünk el, nehogy a csehek megharagudjanak ránk. Ezeket látva, megvalljuk, nem tudjuk elképzelni, mi az, a­mitől a két baloldal nem fél? Eddig félt a német elem befo­lyásától, most megijed a szlávság fogcsi­­korgatásától. Eddig attól tartott, hogy Ausztria fog rajtunk uralkodni, most meg attól fél, hogy utoljára még mi találnánk Ausztriára túlságos befolyást gyakorolni. De most látjuk, hogy Andrássy beszéd­jéhez s Tisza meg Helffy válaszaihoz akartunk írni commentárt, s alig emle­gettük e beszédeket. Igaz, hogy lehet Andrássy argumentumaihoz még sokat hozzátenni, lehet Helffy és Tisza ellen még sokat felhozni, h­a minthogy egyet­­mást felhoztunk mi is — de maga a mi­niszterelnök mai beszéde oly világos, hogy körülbelül feleslegessé tesz minden com­­mentárt, s különben is, a­mi Andrássy személyét illeti, e pillanatban jobban ér­dekel az, a­mit tesz, mint a­mit mondott. Mai számunkhoz fél év melléklet van csatolva. Pest, nov. 7. Gr. Andrássy miniszterelnek ma este Bécsbe készül s ha a „P. Lloyd“ positive azt állítja, hogy gr. Andrássy a külügyminiszter, úgy a lényegben alkalmasint igaza van, habár a dolog formailag még nem történt meg. Gr. Beust lemondásának elfogadtatása, s gr. Andrássynak a külügyminiszterségre való meg­­hivatása tény; és az is nem kevésbé tény, hogy Andrássy gróf, mint ezt ma több deákpárti kép­viselő előtt kijelenté, eltökélett arra, hogy ez állomást elfogadja. Hogy e roppant jelentőségű változás mily ér­zelmeket kelt fel bennünk, azt már alkalmunk volt röviden megérinteni, s a­mi azóta tudomá­sunkra jutott, az csak arra alkalmas, hogy már kijelentett felfogásunkban megerősítsen. Teljesen értjük és jogosultnak tartjuk az am­­bitió ama nagy fokát, mely Andrássyt e lépésre bírja. Teljesen értjük azt is, hogy Andrássy ge­­nialitása, tettereje és­­ szerencséje a monar­chiának és hazánknak a külügyek vezetésében mily óriási szolgálatokat tehet. Talán egy új korszak előtt állunk, mely restituálja Ausztria régi jó csillagát, és el tudjuk képzelni, hogy oly férfiút, mint Andrássy, a legkülönbözőbb érzel­mek mily ellenállhatlan fluctuatiója bírja arra, hogy elfogadja a tárczát, melylyel tettereje a legszélesb körökben, a legmesszehatóbb műkö­désben érvényesítheti befolyását. De szintily őszintén valljuk be azt is, hogy ha hazai viszonyainkra gondolunk, ha rágondolunk ama számtalan alkotásra, mely mind az ő nevé­hez van fűzve s mely mind csak­­ félig van befejezve; ha rágondolunk ama nimbusra, me­lyet köztünk csakis az ő neve bir, s ha nem fe­ledjük el azt sem, hogy ama szomorú szélsősé­gek egyensúlyozásában, melyekbe az ellenzéki agitatiók tévedtek, az ő befolyása, neve és szava súlyának mily döntő része volt, valóban azt kell kívánnunk, hogy Andrássy gr. dicsőségében kizárólag Magyarországnak legyen része. Ez volt nézetünk Andrássy gróf sokat emlegetett külügyminiszterségéről mindig, s nem tartózko­dunk ezt kijelenteni ma is, midőn búcsúzóra kellene készülnünk. Andrássyt ma számos kérdés várta volna a Deák-párt értekezletén, de itt nem jelent meg. A­mi utódját illeti, erre nézve még nem történt megállapodás. Az általános jelölt, természetesen, L­ó­n­y­a­i, bár kívüle b. Wenckheimet és Ker­­kapolyt is emlegetik. L­ó­n­y­a­i gr. holnap reggel Békésbe utazik, hol egy tractuális egy­házi gyűlésen vesz részt, vasárnap azonban ő is Bécsbe készül. Az „U. L.“-nak azt távirják, hogy e nagyfontosságu változást tudató kir. kéziratok már holnapután közzététetnének. Pest, nov. 7. (A Deák-párt mai értekezle­tén) Tóth Vilmos belügyminiszter bejelenti az új választási, s a fővárosok rendezéséről szóló törv.­javaslatokat. A választási törvényjavaslatot alább kezdjük közölni: a fővárosok rendezésé­ről szóló javaslatnak alapvonásai a következők­: Buda és Pest egyesíttetnek. A fővárosi kapv. tes­tület 400 tagból áll, s ezek közül 200 virilis szavazat, de úgy, hogy a legtöbb adót fizetők közül 1000 összehratvan, ezek választják a 200-at. A rendőrséget az állam veszi át, a városnak azonban megmarad helyi rendőrsége. A törv.­javaslat részletesen körülírja a tanács működé­sét sat., s legtöbb pontjában a fővárosi enquete tanácskormányain alapul, melyeket volt alkal­munk bőven ismertetni. A párt e javaslatokat pontonként fogja tárgyalni. (B. P r o k e s c h.) a konstantinápolyi rendki­­vüli követ, f. hó 3-dikáról kelt legi. elhatáro­zással a nyugállapotba helyeztetvén, a grófi c­z i­m­m­e­l ruháztatott fel. Pest, nov. 7. A nagy, beható reformművek sorrend­jében a választási törvény körülbelül az utolsó. Az országgyűlési működés végső sessiójában fogja a törvényhozást foglal­koztatni. Ez bizonyos tekintetben anomá­lia, már csak azért is, minthogy egy vá­lasztási törvény revisiója rendes körül­mények között is nagy és izgató vitákkal szokott járni. Ha egy új választási tör­vény szilárd parliamentáris viszonyok kö­zött is csak nagy h­arczok közepette szo­kott létrejönni, közel áll az aggály, hogy nálunk, hol mohón kapnak az agitatió bármely eszközei után, a küzdelem túl­­csap medrén, s a pártizgalom kelleténél nagyobb arányokat vesz. Ebben az új választások küszöbén ta­­gadhatlanul bizonyos veszély rejlenék, ha más oldalról a törvény revisiójának ily későn történő beterjesztése nem foglalná magában már előre is a baj ellenszerét. A tény tudniillik, hogy a kormány csak most terjeszti a ház elé a választási tör­vény revisióját, kétségbevonhatlan bizo­­nyítéka annak, hogy az uj reforruma nem párttá etikának vagy pártczéloknak kifo­lyása, hanem csakugyan oly bajoknak gyógyítása, melyeknek lételét sok évi tapasztalat eléggé kellemetlenül bebizo­nyította. Ha a kormány oly szellemben akarja revideálni az 1848 diki választási törvényt, mely a közvéleményt méltán zavarba hozta volna, semmiesetre sem várakozik az utolsó óráig, a midőn a pár­tok érzékenysége fokozott, a jövő válasz­tásokra való tekintet a pártfegyvereket élesbíti, hanem előlép terveivel akkor, midőn azoknak keresztülvitelét sokkal könnyebben biztosíthatta volna magának. Hogy a kormány most lép a ház elé a választási törvény revisiójával, ez a lehető legbiztosabb jele annak, hogy a­mi e ja­vaslatát illeti, úgy a ház, mint a közvéle­mény ítélőszékétől épenséggel nincs oka tartania. Egy másik körülmény ezúttal még fo­kozhatja a kormány positiójának biztos­ságát. Az tudniillik, hogy a törvényjavas­lat vagy épenséggel nem alterálja az 1848-diki törvénybe befektetett nagy és szabadelvű eszméket, vagy a­hol elvi vál­toztatásokat tesz, ott az határozottan a szabadelvűség, a haladás érdekében tör­ténik. A­mit a kormány nyításkép a ház elé terjeszt, a­mit az 1848-diki törvényen változtat, az nagyobbára oly apróbb ba­jokat, a választási törvény oly hiányait illeti, melyek egyenki­­t eltűrhetők vol­nának, de melyeknek összege, kiváltkép a nálunk szerte divatozó választási üzel­mek mellett, az egész törvény jótétemé­nyeit paraly­tálhatja. A revisió szüksége tehát kétségbevon­hatlan, még­pedig elannyira, hogy még oly ellenzék is, mely a kákán is csomót keres, sem tagadhatja, hogy a választási törvénynek sok oly pontja van, melyen okvetetten változtatni kell. Csak a verifi­­cationális vitákra kell visszagondolnunk, azon számtalan viszásságokra, melyek akkor napfényre kerültek, azon anomá­liákra, melyeknek következményeibe lép­ten-nyomon belebotlottunk, hogy a revi­sió szükségét kézzelfoghatólag bebizo­nyítsuk. Maga az ellenzék is nem egy íz­ben tapasztalhatta az 1848-diki törvény sok pontjának hiányos voltát, s e tapasz­talatának úgy a házban, mint a házon kívül elég keserű kifejezést adott. A revisió ténye ellen tehát principiali­­ter nem történhetik kifogás. Más kérdés azonban, hogy várjon a kormány törvény­­javaslatában eltalálta-e a szükséges ha­tárt, hogy nem ment-e túl a közjó által igényelt czélon, vagy túlzott óvatosság folytán nem maradt-e a határon belül? Mindkettő egyaránt hiba és baj volna. Az 1848-diki választási törvény nagy­ban és egészben négy részre osztható. El­ső része a választási jogosultságot, az úgynevezett censust illeti. E tekintetben a törvényjavaslat nem bocsátkozott elvi­­leges változtatásokba. Egyes részletekben a javaslat vagy pr­ecisebb szövegezést tartalmaz, vagy alkalmazza a törvényt az azóta beállt változott viszonyokhoz, vagy bizonyos általános elismert hiányokon segít, de az alapelveket, melyek az 1848- diki törvényekben kifejezésre találtak, egé­szen érintetlenül hagyja. A második rész a választási kerületeket illeti. Eb­ben a törvényjavaslat — egy ke­rületet kivéve — nem ejt semminemű változtatást. Sokkal radicálisabb már a törvényja­vaslat, a­mi a választók összeírását és ma­gát a választási adtust illeti. Itt határo­zott, még­pedig bátor és szerencsés kéz­zel kezdeményezett változtatásokra aka­dunk. E részlet körül a törvényjavaslat nemcsak revidiál, hanem erélyesen refor­mál. Itt elvi újításokkal is találkozunk, még­pedig olyanokkal, melyek előkelő helyet foglalnak el a szabadelvűség co­­dexében. Az e részletek körüli újítások képezik Tóth Vilmos törvényjavaslatának sarkpontját. Lesz elég alkalmunk az itt csak meg­érintett részlete mindegyikével tüzetesen foglalkozni, s most csak annak consta­­tálására szorítkozunk, hogy a szóban le­vő törvényjavaslat szerencsésen megtar­totta azon határvonalat, hol a viszonyok­­parancsolta reformszükség megszűnik, és kezdődik a bizonytalan, erős alappal nem bíró, s így igen könnyen bajjal járó ex­­perimentálás. Ha a belügyminiszter által javaslatba hozott változtatások törvény erejére emeltetnek, az 1848-diki törvény hiányain segítve leend, a törvény kiját­szására vezető utak el­torlaszoltattak, a huzavonára alkalmat adó kétértelműsé­gek megszüntettek, bizonyos tekintetben az 1848-diki elvek corolláriumai még hatályosabban biztosíttattak, a törvény szelleme, a rajta keresztülvonuló demo­­kratikus elv azonban teljes érvényében fönnmarad, sőt sok részben még szilár­dabb biztosítékokat nyer. Mert bármi­lyen szabadelvű, bármilyen democratikus törvénynek megölő betűje a profecisió hiá­nya, a kétértelműség, mely a legfurfan­gosabb s gyakran határozottan szabad­elvűtlen, sőt reactionárius fogásoknak tág kaput nyit. Emlékezzünk csak vissza az utolsó vá­lasztásoknál tapasztaltakra, s rögtön lát­juk, hogy hányszor aljasittatott az 1848- diki törvény kétségbevonhatlanul szabad­elvűtlen tendentiák segélyeszközéül. Oly rendszabályokat indokoltak az 1848-diki törvény szavaival, melyek nem voltak egyebek, mint minden szabadelvűségnek jut arczulcsapása. Erőszakot tettek a törvény szellemén azért, mert könnyű­szerrel minden nagyobb erőszak nélkül is kiforgathatták a törvény betűjét. Ennek nem szabad többé történnie. A törvény praecisiója még ugyan nem biztosítéka a törvény szabadelvűségének, de legalább reteszt tol oly példátlan visszaélések elé, melyeknek nem egy ízben voltunk elször­­nyüködő tanúi. A törvény határozottsága, minden kétértelműséget kizáró tüzetessége nem állhat csak egy pártnak érdeké­ben. Közös követelése ez mindazon ele­meknek, melyek a törvény szellemét biz­tosítani akarják oly merényletek ellen, melyek azért oly veszedelmesek, mert mindig magára a törvényre hivatkoz­hatnak.

Next