Pesti Napló, 1871. december (22. évfolyam, 277-301. szám)

1871-12-03 / 279. szám

279. szám. Vasárnap deczember 3.1871. 22. évi­folyam. Szerkesztési iroda: Ferancalak­tera 7. isim. L­a maid B lap szellemi régiót illat« minden közlemény a aaerkeisztraighaa inténendí. Mrmantatlen levelek csak iamart keaaktol fogadtatnak el. Kiadó-hivatal: Farén ed *k-Ur* 7. aaáaa AUlilit A lap anyagi rétjét illető költe­mények (előfizetési pém , kiadva kSrflli panaszok, hirdetmények) • kiadó-hivatalhoz intézendök. REGGELI KIADÁS. Előfizetési föltételek: Tidékre, páriáit helyben, kiadva hordva ! Egén érre ... SS írt. Félédé . ... 11 írt. Negyedévre ... 1 , 60 b. Két hóra .... * . 70 kr­így hóra ... 1 , 86 kr Hirdetmények dija: • haeáhos petitaor egyszeri hir­detésnél 9 ajkr. Bélyegdij külön SO ajkr. Nyílttéri 6 hasábos pszicot SO ajkr. Előfizetési felhívás „PESTI ÉIPLba. Előfizetési árak : Egész évre..........................22 ft. Fél évre..............................l­ft. Negyed évre.........................5ft60kr. ■V“ Külön előfizetési íveket nem küldünk szét. Előfizetésre a postai utalványokat kérjük használni, melyek bérmentesítése 10 frtig csak 5, 10 frton felül pedig 10 krba kerül. Az előfizetések a „Pesti Napló kiadó­hiva­tala“ czim alatt Pest, ferencziek­ tere, 7. sz. alá küldendők. Pest, decz. 2. Két vallomással kell kezdenünk e czik­­ket. Egyik az, hogy a­mi Nógrádban történt, kétségkívül kortesfogás volt. Má­sik vallomásunk pedig az, hogy habár e fogás a jobboldalnak kedvezett, ép politi­­tikai okok folytán semmi örömünk sincs benne. Az összes megyei szervezkedésnél az ország intelligenciájának túlnyomó nagy többsége amaz elvek mellett nyilatkozott, melyeket a Deák-párt vall. Dicsünk meg­ gyarapodva kél ki e választásokból. El­veink, tanaink ismét fényes diadalt ülnek. S ha végigtekintünk e­l nagyszerű mani­­festatiókon, valóban csak fájlalhatjuk, hogy ezek között Nógrádban olyasmi is történt, mi elkeserítheti a kedélyeket, pil­lanatra megzavarhat diadalaink nyugodt constatálásában. Az őszinteség, melylyel e sorokban szólunk, tán bizonyítékát adja annak, hogy elfogultság nélkül tekintjük a nó­grádi történetet. Ott pártunk megingatva látszik, s a szigorú pártfegyelem azt kö­vetelné, hogy teljesen azonosítsuk ma­gunkat a nógrádi jobboldal vezéreivel, s ha ezt termék, csak ellenzéki laptársaink példáját követnék, kik bizonyára soha sincsenek zavarban, a midőn arról van szó, hogy a baloldal salto mortalejait tap­saik­­s helyeslő ujjongásaikkal kövessék. Mi azonban bevalljuk, hogy a­mi Nó­grádban történt, az, ha úgy tetszik, incorrect dolog, ha úgy tetszik, kortes­fogás volt. Az ellenzékkel e részben tehát egy ala­pon állunk. A különbség köztünk az, hogy az ellenzék a nógrádi esetet egyszersmind törvénysértésnek tartja, mi pedig oly fogásnak, mely törvényt nem sért, melyhez hasonló dolog — hol erősebb, hol gyöngébb kiadásban — akárhányszor elő­fordult, s további véleményünk az, hogy ilyen eseteknek kormányhatalommal való megakadályozása csak úgy történhetnék meg, ha a megye nem volna más, mint kormányközeg. Be fogjuk bizonyítani állításunkat. A köztörvényhatóságok rendezéséről szóló t. ez. 9­2. §-a így hangzik: „A h­e­l­y­­benhagyott határozatok alap­ján egy újabb közgyűlés megvá­lasztja az igazoló és bíráló választmány WWW"?» választás alá eső tagjait, megválasztja a választások vezérletére hivatott egyes kül­dötteket, kitűzi a választások határidejét , általában megtesz mindent, a­mit a je­len törvény életbeléptetése megkíván.“ Világos, hogy a­ki e törvény betűit te­kinti, azokból azt olvassa ki, hogy miután a belügyminiszter a megye által kidolgo­zott statútumokat helybenhagyja, újabb közgyűlés tűzendő ki, mely a §-ban érin­tett választásokat megtegye. Ezenkívül az idézett t. ez. 91. §-a azt rendeli, hogy a választások előtt a virilisek névsora megállapítandó. Nógrád megye octoberi közgyűlése azon­ban, melyen a baloldal volt többségben, megtette a választásokat, mielőtt a megye munkálata a belügyminiszter által végle­gesen helybenhagyatott s a virilisek név­sora megállapittatott volna. Ennek foly­tán a novemberi közgyűlés, melyen a jobboldal volt többségben, megsemmisíté az octoberi közgyűlés minden határozatát, minden választását, s a megye baloldala a kormányhoz folyamodott, hogy az vi­szont semmisítse meg a novemberi hatá­rozatokat. E történetet két dolog még bonyolul­tabbá teszi. Világos ugyanis, hogy ama stádium meghatározása, melyben a megye­munkálatok a kormány által helybenha­­gyottaknak tekintendők, többféle magya­rázatot enged. A munkálat lényegét a kormány helybenhagyhatja , de annak egyes alárendeltebb pontjai, mint például a szolgabírák száma, a kerületek megha­tározása stb. a megye és kormány között további tárgyalás anyagát képezheti. Ily körülmények között felfogás dolga a mun­kálatot helybenhagy­ottnak tekinteni, vagy nem. Ezenkívül a belügyminiszter egy köríratában felhívta a municipiumokat, hogy a rendezkedési intézkedéseket a le­hetőleg siettessék, s több megye ennek­­folytán részben úgy járt el, mint Nógrád oktoberi közgyűlése; előbb tette meg ugyanis a választásokat, mielőtt munká­lata véglegesen helybenhagyatott volna, de nem előbb, semhogy a virilisek név­sora megállapíttatott volna. Mint e tény vázlatból látszik, itt tulaj­donképen csak egy fontos dologról van szó. Ez az, hogy Nógrádban az octoberi gyűlésen a baloldalé volt a többség, a novemberi gyűlésen pedig a jobboldalé. Ezért azonban a kormány nem tehet, s részünkről csak a felett sajnálkozhatunk, hogy a jobboldal, melyé Nógrádban egy­általában a többség, már octoberben nem fejtett ki annyi erélyt, mint november­ben, így megakadályozhatott volna min­den zavart, s a párt magát is megmenti oly kellemetlen kortesfogástól, melyet ké­sőbb jónak látott alkalmazni. Hogy ez eljárás elkeserítheti a balol­dalt, nem tagadjuk. Hogy elkeserítette oly mértékben, miszerint a megyei auto­nómia ellenében a kormányhoz folya­modott, azt látjuk. De hogy a kormány mind­ennek daczára be nem avatkozha­­tik és nem semmisítheti meg a nógrádi novemberi határozatokat, az kétséget sem szenved. A novemberi határozat­tal ellentétben van a belügyminiszter egy köriratának intenziójával, tán sérti a gyakorlatot, de nem törvénytelen. S a kormánynak nincs joga ily tulajdonképen jelentéktelen ügy­ben a megye jogkörébe avatkozni, és hi­vatását meg épen nem képezheti az, hogy a municipiumok illetékességé­nek megcsorbításával a bal­oldalnak biztosítsa a több­séget. A képviselőház mai ülésében e nézete­ket fejtegette a belügyminiszter. Fejte­­geté azokat a minisztertanács megállapo­dása és megbízása nyomán, és az összes Deák-párt egyhangú helyeslése között. Ez impozáns nyilatkozat a baloldalt kihozta sodrából. A pártszenvedély meg­követelte áldozatait. S a jelenet érdeke nőttön-nőtt. Először is Pr­a­c b­y szólalt fel. Előadá­sában volt bizonyos bensőség, melylyel ritka baloldali szónok bír. Egyszerűn szólt, de szenvedélylyel, s ha néhány kép­telen phrasist is alkalmazott, ezzel csak pártja ízléséhez járt közel. A baloldal tapsolt, tapsolt Plachy­­nak. Tisza Kálmán igen nyugtalan jön. A taps növekedett, az éljen mind zajosb lett, s az még mindig Plachynak szólt. Tisza Kálmán az elnöki emelvényhez ro­han. Szólni akar, de előbb a belügymi­niszteren a sor. A­mint azonban a belügy­miniszter elhallgat, a­mint a ház kissé lecsöndesedik, feláll Tisza Kálmán, az a Tisza, kitől a budget-ügyben Grhyczy, a nógrádi kérdésben Plachy elszed majd minden babért, és megteszi a nagy indít­ványt — a belügyminiszter vád alá he­lyezésére. Ez indítványról igen tüzetesen szólunk a tárczában. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. Heti tárcza. (Orczy védelme. — A végzet. — A guardián keze. — Egy baloldali dráma, mely megbukik.) A közönség nem méltányos, a sajtó szeszélyes, Reményi elkapatott, midőn a színház igazgatói székét rángatva, a rajta oly kényelmesen ülő nemes bárónak helyzetét kényelmetlenné tenni igyekszik. Mily időjárás! Valóságos vihar zug és söpör a nemzeti színház körül! „Fütyöl a szél,é­s pedig oly mérvben, hogy Aeolus-Thaisz kénytelen a tömlőket bekötni; minden órában ut meg uj sirály­falkák durrannak föl a színház udvarán s röpködnek szét a városban ; a bel­ügyi audiendum villámként csap le; a sajtó ele­mei féktelenül dörögnek és a közvélemény árad és hullámzik. Eb­e zagyva zűrzavarban, e tombolásban, csattogásban csak egy alak nem ingott, csak egy férfi állott szilárdan, és ez alak maga b. Orrczy (rész életkovácsok kettőzteték meg az „r“ betűt, meddő czélzásból a belügyi kihall­gatásra). Nem meglepő, nem tiszteletet gerjesztő e ma­kacs erély ? Dicsérik a hajóparancsnokot, ki a sülyedő na­szádról nem távozik, hanem a kedves deszkákon szembeszáll minden esélylyel. Ha őt dicsőítik, K. Orrczy fokozott mérvben szerzett érdemet a magasztaláéra. Az ő hajója is sülyed, minden lékén tom­i be a vizát, haragva sötéten vonul­nak el a láthatáron fekete fellegek és ő még­sem tágít. Helyesen teszi! Mi a vád, melyet ellene emelnek ? Vegyük sorra. Egy herczegnő botrányosan énekelt s ő e her­­czegnőt föllépteté. Bármennyire tiszteljük a közvéleményt, bár­mennyire sietünk minden jogos felszólalás, pár­tolni — e föllépésre nézve Orczy b. tökéletesen tisztázta magát. A „Budapesti Közlöny“ felvi­­lágositá a közönséget és a szeszélyes tömeg még sem elégszik meg. A „Budapesti Közlöny“ ki­jelenté, hogy a fátum rejtélyes keze műkö­dött közre (díjtalanul, ennyiben különbözve a georgiai herczegnőtől), hogy a végzetes estén minden balul sikerüljön. A fátum két alakban jelentkezett, tehát kevesebb átalakuláson ment keresztül a géczi boszorkánynál. Nevezett fá­tum mindenek előtt palaczkalakot öltött és meg­töltötte magát ármányosan erős szeszes itallal. Az­tán lábra kelvén, „Vanília” álnév alatt, az éber színházi őr figyelmét kijátszva, belopózott a szín­falak mögé s ott ku­tatta magát a gyanútlan és a magyarországi spirituázok hőfokát nem is­merő idegennel. , Az ármányos Végzet ezt sem elégelte meg. Átöltözött és hirtelen a színházi szolga alakjába bujt s Orczy bárónak útját állotta, midőn ez a művésznő első jelenései után a színpadra sietett. Orczy b. azon hiszemben, hogy az égiek az újabb korban a földi dolgok administrátiój­áról lemond­ván, a világi ügyek tárczáját letették, az álnok Végzetet valóságos színházi szolgának nézte s azon hamis hirre, hogy a Szapáry-ház ég, meg­feledkezvén inten­dánsi hivataláról, a tűzoltót érezte magában fölébredni. E csalódása annyira ment, hogy előadás végéig azon álhitben maradt miszerint ő nem b. Orczy Félix, hanem Széche­nyi Ödön gróf, minélfogva a művésznő rögtöni helyettesítését nem rendelheti el, hanem csupán a tűz mikénti oltogatásáról kell gondoskodnia. .A Végzet elégült vihogással eltűnt. És tehetett-e Orczy másképen ? írva áll, hogy : „ember végzetét el nem ke­rülheti.* A helyzet tehát világos. Az „ember* a színház udvarán áll, a Végzet eléje lép. Mit csináljon az ember ? Kerülje-e, midőn tudja, hogy ki nem kerülheti? Orczy okosan s férfiasan nem kerülte, hanem eléje lé­pett és — a fátum utolérte.— Fatális eset ugyan, de Orczyt vigasztalhatja az, hogy e tekintetben már nagy elődökkel bir, a szép Helena óta, kit Offenbach hiteles tanúsága szerint a „sors keze” nem került ki, Benedekig, kinek köd­ alakban jelent meg Chlum alatt. Ily természetes okok működtek közre a „rendkívüli előadás” sikerében, s valóban a mi sajtónk és közönségünk elfogultsága kívántatik hozzá, hogy e kielégítő magyarázat után is pál­­czát törjön oly érdemes igazgató felett, mint Orczy Félix­­. De a végzet szerepe itt még nem végződik. A múlt héten a fátumnak több dolga is akadt, különböző alakokban különböző egyéneknek megjelenvén. Mikor a színház udvaráról eltávozott, az or­szágházba sompolygott, és ott Majoros István képében megjelent a barátcsuklyának. Általános rémülés terjedt el az ország kolostoraiban, mi­dőn Majoros javaslat­ kezével megkopogtatá a döngő ajtókat. A kedélyes vacsorákra egyszerre a gond gyászfátyola borult, a guardián felemelt keze, mely csillogó poharat tartott, hirtelen le­hanyatlott, a jó széles képek elnyúltak és a hosszú refectoriumon végig egy hangos sóhaj rezgett végüsvégig. Le a kolostorokkal ! Utolsó kedélyes maradványai az áldott kö­zépkornak, midőn kiváltságolt intézetek kelet­kezhettek csendesen költői, nyugalmas életre, hol a telt gyomor békésen szemlélődött a világi hiúságokon, nektek el kell múlnotok ? Nem lehet már egy életre biztosítani a gyom­rot, ezt a napfogyasztót, gond és szűk ebédek ellen ? De a zárdának nemcsak anyagi oldala van, bir az költőiebbel is. A zárda csendes zugot ké­pezett sebzett nagyúri szívek és érzelmes úri világfájdalmasok számára, hogy kellemes vidé­keken a magány gyógytapaszával enyhítsék szenvedéseiket. És Majoros nem akar többé közköltségen ily zugokat meghagyni a szenvedő főúri kedélyeknek! Majoros tán azt is meri mondani, hogy ha a zárda közkórházul szüksé­ges érzelmes kedélybetegek számára, keletkez­zenek zárdák vállalkozóktól alapítva, mint a­milyenek a testi betegeknek kínálkoznak . . . Egyébiránt a refectoriumok ijedelme csilla­pulni fog és derék barátaink eszükbe fogják venni, hogy szerencsére oly országban élnek, melyben a szabadelvűség mint járvány nem igen szokott fellépni; oly országban, mely tiszte­lettel viseltetik hajlottkorú intézmények és meg­őszült, totyakos hagyományok iránt. Ha ezt te­kintetbe veszik, nem kétlem, miszerint a guardian hanyatlott kezét újra felemeli, a telt poharat megcsenditi szomszédjával, az arczok kiderülnek és kolostori szélességüket visszanye­rik s a hosszú asztal mellett ülő vendégek vig torokkal kiáltják: ergo bibamus! A Végzet tehát nem mutatkozott veszélyes alakban, midőn Majoros képét viselte, s ennél is ártatlanabb eredménynyel szerepelt Tisza Kál­mán jelmezében. Ez utóbbi szereppel a görög fátumot akarta játszani és megjelent Tóth Vilmos belügymi­niszternek, azon hiedelemben, hogy egy nagy­szabású tragoediát teremt, melyben a nógrádi baloldal Erynniái utolérik Nyitrát és nagy tabloauban megölik. S valóban nagy ideje, hogy e tragoedia szinre kerüljön. Már öt éve van al­kotmányunk és minden miniszterünk csak ter­mészetes uton vált meg tárczájától, pedig az nem eléggé regényes. Az angol történelem re­­gényese. Ott letérdelteik a minisztert a ház előtt. Mily pompás képlet volna egy térdelő jobboldali miniszter! Eddig ugyan nincs térdel­­tető törvényünk, de azt meg lehet hozni. Tehát vád alá vele. A baloldal képezendi a vésztör­vényszékeket, irgalom nem létezik! A darab meg volt componálva, meg is íratott, a Végzet föllépett Tisza Kálmán alakjában; az I. felvonás eljátszatott, de egyelőre azon alázatos véleményben bátorkodunk lenni, hogy a mű többi felvonásai meg fognak bukni. Már ez a baloldali drámák közönséges sorsa. Lucanus szelleme kisérti Argus. Mai számunkhoz egy ív melléklet van csatolva. Pest, decz. 2. (A költségvetés általános tár­gyalás­a) a jövő hét első ülésein még foglal­koztatni fogja a házat.A jobboldaldalról feljegy­zett szónokok (Trefort, Kautz stb.) ugyan elál­­lottak, de az ellenzéki szónokok hajthatlanok szó­­noklási szándékukban. Ezen oldalról a követ­kező képviselők vannak még feljegyezve : Si­­monyi Ernőn kívül Csanády Sándor, Schwarcz Gyula, Péchy Tamás, Vukovics Sebő, Orbán Balázs b., Helfy Ignácz, Lázár Ádám, Madarász József. A szónokok nevei után ítélve a vita fonto­sabb, tanulságosabb részén a ház már túlesett (A képviselőház osztályai) a legközelebbi napokban a német birodalommal kötött távirdai egyezményt és a főrendiháznak a vadászati törvényjavaslatra tett módosításait veszik fel. E tárgyban a II. és IV. osztály ma (vasárnap) d. e. 10 órakor, az I. osztály pedig hétfőn d. u. 4 órakor ülést tartasd. (Magyar kölcsön.) A „N. fr. Pr.” következőket írja. A magyar kölcsön kibocsá­tása iránt az előkészületek majdnem befejezvék. Aláírási helyekül tudvalevőleg többnyire kül­földi piaczok, és különösen London is, vannak kijelölve.A kibocsátási árfolyam valószínűleg 82-­­ et fog tenni, ha csak a végső pere­ben, a börze- s constellátióra való tekintettel meg nem változ­tatják ezt. Az ez idő szerinti börzeáramlatot és a tőke bizakodását mindenesetre jellemzi azon körülmény, hogy egy helybeli, a műveletben ki­­válólag részes banknak azt az ajánlatot tették, hogy a magyar kölcsön 10 millió forintját a ne­vezettnél magasabb árfolyam mellett átveszik szilárd számlára. Ez ajánlat eddig nem fogadta­tott el. Egy második, ugyane tárgyra vonatko­zó verzió a visszautasítást bizonyos terhes felté­telekkel indokolja, melyek ezen magában véve kecsegtető üzlethez köttettek.“ (Báró Gablenz tábornok) tegnap délelőtt 11 órakor fogadta a pesti tiszti kasinó­­ban a helyőrség tábornokainak, törzs- és főtiszt­jeinek, és valamennyi katonai hivatalnokának bucsutisztelgését. A tábornok meleg szavakban köszönte meg az uraknak közreműködésüket itt tartózkodása ideje alatt, és sajnálkozását fejezé­­ ki a fölött, hogy egészségi tekintetek miatt vált­­­nia kell. A budai főhadparancsnokság ideiglenes vezetésével az új főparancsnok, gróf Huyn meg­érkezéséig Jakobi altábornagy bízatott meg. B. Gablenz tábornok, ki mindig igen derék, szere­tetreméltó főparancsnoknak mutatta magát, a budapesti helyőrségnek kedves emlékezetében fog maradni. Néhány szó a közlekedési minisz­térium költségvetéséről. (y) A közlekedési minisztériumnak az ország­­gyűlésén legközelebb tárgyalás alá kerülő költ­ségvetéséről akarunk mondani néhány szót. Kissé nehéz ugyan, miután nálunk a közrész­vét, a nagy­közönség részéről kiválólag a köz­lekedési eszközök fénypontja, a vasutak felé irányul, találni még elég érvelést arra, hogy a közlekedés másodfokú eszközei, nevezetesen az országos (s ha úgy tetszik állami) közutak ér­dekében is szót emelhessünk; de midőn ezt meg­kísértjük, azon remény által buzdíttatunk, hogy a nagy közönség méltányolni fogja fontos indokainkat, melyeknél fogva a közutak keze­lésének mostoha viszonyait megismertetni köte­­lességszerűnek tekintjük. Mindenekelőtt megjegyzendőnek találjuk, hogy hazánknak jelenleg fejlődő anyagi viszo­nyai mellőzhetlenül megkövetelik a legélénkebb forgalmú állami útvonalak jó karban fentartá­­sát, a­mi is c­élszerűen csak úgy eszközölhető, ha a közlekedési minisztérium az utak kezelé­sének évek óta sürgetett újból szervezését mie­lőbb életbe léptetni kötelességének ismerendi. Itt önként azon kérdés merül fel: miért nem történt ezen szervezés mostanig, miután a mi­nisztériumnak öt évi fennállása óta elég ideje volt e tárgy felett gondolkozni, egy minden irányban tökéletes tervezetet elkészíteni, s azt az országgyűlésnek szentesítés végett előter­jeszteni. Mi volt tehát az oka, hogy jelenleg a minisz-­ térium az 1872-ik évi budget keretén át még mindig csak távol perspectívában engedi látni a kérdéses szervezést, s a helyett központi építé­szeti felügyelőkkel akarja szaporítani a köz­ponti személyzet számát, mely tervezgetés a pénzügyi bizottság tagadó véleménye folytán valószínűleg dugába dőlt már, a­mennyiben az a ház előtt szintén elutasító véleményre számít­hat, és ezek szerint az utak kezelésének jelen mostoha állapota egy újabb hosszú év folytán semmi változásnak,­­ maga a közutakon való közlekedés érdeke legcsekélyebb lendületnek sem nézhet elébe. Hogy azon nagymérvű felelősséget, mely ezen ügynek, úgyszólván, szándékos késleltetése foly­tán a minisztérium illető osztályára nehezedik, kellően felfoghassuk, szükségesnek látjuk meg­jegyezni, hogy az államutak kezelési rendszere lényeges hibáival egyetemben a Bachrendszer­­ből származott át a minisztérium kezelése alá, és annak fennállása óta lefolyt öt év alatt ezen hiányok helyrehozására mi sem történt. A mi­nisztérium még most is merev elfogultsággal ragaszkodik ezen rendszerhez, s az alsó műsza­ki körökből reformokat követelő hangokat meg sem hallgatván, azok mint „kiáltó szó hangza­nak el a pusztában“. Már­pedig felismerhette a minisztérium azon tömérdek veszteségeket, melyek a kellő nyil­vántartás hiányából, az utak helytelen kezelése, és az útszemélyzet gyarló szervezeténél fogva évenkint az államkincstárt sajtólag érintik, mely károsodás csak könnyű számítással az egész évi adomány 25° 1«-ját emészti fel. Tehát igen tetemes tőkét képvisel ez, melyet czélszerű kezelési rendszer mellett az állam­háztartásában másféle hasznos beruházásokra lehetne fordítani, — nem tekintve, hogy e mel­lett az utak állapota igen jó, vagy legalább te­temesen jobb lehetne, mint a­milyennek azt je­lenleg a legjobb műszaki erők alkalmazása, és az állam részéről az anyagszállításokra fordított nagy kiterjedésű összegek felhasználása mellett is, sajnosan tapasztaljuk. Engedjék meg, hogy itt az államutak keze­lése körül tapasztalt hiányok legfőbb okait rö­viden körvonalazzuk, melyek szerintünk a kö­vetkező 3 körülményből származtathatók le: 1- er. Az útkezelő kir. mérnöki hivatalok ha­táskörének és felügyeleti díjainak csekély vol­tából ; 2- er az útkezelő útmesterek szervezetének czélszerűtlen voltából; 3- or a központi kormány és külső közegek közti nyilvántartás hiányos voltából. A minisztérium ezen három fő hiány orvos­latának egyszerre való keresztülvitele helyett egyedül a 3-ik pontra nézve látszik némi refor­mot akarni, a minisztériumban alkalmazandó építészeti felügyelők állomásainak alkotása által. Ezeknek feladatuk lett volna évenkint egy­­szer-kétszer végig futni a nekik kijelölendő ke­rületek államutain, és a tapasztalandott újdon­ságokat a minisztériumban referálni. Hogy mily c­éltalan intézkedés leendett ez, az utak nyilvántartási érdekét tekintve, a leg­avatatlanabb is könnyen beláthatja. Nem szándékunk ez alkalommal a miniszté­riumnak eme javaslatánál szembentartott czél­­jait feszegetni, nem is akarunk arra reflektálni, mily titkos összefüggésben állhat a pénzügyi bizottság tagadó válasza a minisztérium egyes tisztviselőinek e tárgyban táplált óhajaival, egyedül a tárgyilagosság korlátain belül kívá­nunk az ügy érdemében néhány szót koc­káz­­tatni. Az utak állapotának nyilvántartása mostanig is gyakoroltatott évenként, a központból egy vagy más alkalommal kiküldött biztosok által, a­kik azután a tapasztaltakról kötelesszerű je­lentéseiket a központi hatóságnak előterjesz­tették. A központi hatóság tudomásul véve a jelen­tést, legföljebb kiválóbb esetekben, úgymint va­lamely rendkívül szembeötlő botrányos hibának felfedése alkalmával, (mely rendesen magán után hamarább jutott a hatóság tudomására) vette azon fáradságot magának, hogy a tárgyat bureaucraticus utón szellőztesse, melynek ér­demleges elintézésében alig volt és lehetett egyéb része a kiküldött felügyelő közegnek, minthogy hiteles tanúként lépett fel a központi hatóság előtt. De ennek tovább­­i hordereje sem lévén, az időszaki lusztratiók valóban ártatlan formaiság értékét képviselték, és az utak botrányos hiá­nyaira legcsekélyebb orvoslati minőségben sem hatottak be. De hiszen ez igen természetes, és a dolgok rendjénél fogva más eredmény nem is volt elér­hető ,­­ mert a felügyelő közeg 1-ör egyszeri utazásból nem meríthetett magának kellő tudomást a kerületében létező állapotokról; 2-er a mire fősúlyt fektetünk, a felelősség el­ve nem volt képviselve a felügyelő személyé­ben, annak a központhoz való hivatalos viszo­nyainál fogva. Áttérve most már a szőnyegen forgó tárgyra, kérdjük: lehetséges-e, hogy a központban lakó felügyelő évenkint egyszer, legföljebb kétszeri körútja alkalmával felismerje a kerületében

Next